Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja


Hozzászólás

Német nagyhatalmi politika

01.17-19.

Az utóbbi időben új hangnem kezd meghonosodni a német külpolitikai vitákban.  Most már nem csupán arról van szó, hogy atlantista vagy posztatlantista politikát kell-e folytatni, természetesen anélkül, hogy a lényegen – vagyis az amerikai biztonsági és az európai normatív védőernyő szentségén – változtatni akarnának.

Ezt a pszeudo-vitát – „ösztönösen atlantista” nézőpontból – jól összefoglalta Hans Kundnani és Jana Puglierin. Szerintük

 

az atlantisták alábecsülik az amerikai külpolitikában bekövetkezett  hosszú távú elmozdulást, a posztatlantisták pedig a katonai erő jelentőségét, valamint azt, mennyire függnek az európaiak az Egyesült Államoktól biztonsági téren. Az utóbbiak megfeledkeznek arról, hogy az amerikai biztonsági védőernyő nélkül nem jöhetett volna létre az 1945 utáni európai integráció, és adottnak tekintenek egy olyan európai szubjektumot, amely nem létezik.

 

Ez mind igaz, de ilyen dilemmákkal azok viaskodnak, akik még mindig elképzelhetetlennek tartják azt, hogy Németországot az atlanti szövetség és az Európai Unió mankója nélkül szemléljék.

Most azonban valami egészen másról van szó, mégpedig arról, hogy Németországnak végre realista, vagyis alapvetően érdekalapú hatalmi politikát kell folytania, egy olyan világban, amelynek az erőviszonyait nem az ilyen vagy olyan értékek és normák, „szövetségek” és „uniók”, hanem a nagyhatalmi érdekek határozzák meg. Nem arról van szó természetesen, hogy Berlin ne lehetne, pontosabban ne maradhatna egyiknek és a másiknak is a tagja, hanem arról, hogy először „saját maga” kell(ene) hogy legyen.

Herfried Münkler politológus, a berlini Humboldt-Universität tanára, akire újabban Sigmar Gabriel is szeret  hivatkozni (lásd itt és itt), a Süddeutsche Zeitungban megjelent interjújában  kifejtette, hogy a német külpolitikának „radikális pragmatizmus”-ra van szüksége. Ezért úgy gondolja, hogy a következő német kormánynak jó kapcsolatokat kell kiépítenie Erdogannal és Putyinnal. Különösen az figyelemreméltó, amit Oroszországról mond:

 

Szerintem az elkövetkező évtizedek fő kihívásai Európa déli és délkeleti határvidékén jelentkeznek. Ezért sok múlik azon, hogy – anélkül, hogy Ukrajnát szem elől tévesztenénk – Oroszországgal újból szilárd kapcsolatokat és lehetőleg  bizalmi viszonyt alakítsunk ki. Ha az oroszokkal nem kommunikálunk, túl sok olyan kérdéssel kerülünk szembe, amelyekre nem fogjuk tudni a választ.

Az új kormány legyen pragmatikus – attól függetlenül, hogy elkötelezi magát az emberi jogok mellett?

Igen. A pragmatizmus ott kezdődik, amikor feltesszük magunknak a kérdést: melyek a mi tényleges erőforrásaink és képességeink? Nem kellene azt hinnünk, hogy muszáj világpolitikát művelnünk. Nekünk az európai perifériákkal kell törődnünk. Minden egyéb fontos, de másodlagos. Mondjuk csak ki minden kertelés nélkül: ha a szíriai, a jemeni, a mezopotámiai és a líbiai háborúk egybefolynak, ha ez az egész egyszer belobban, akkor már minden késő lesz. De van itt egy irányelv is: hogy ti. ezeket a háborúkat meg kell fékezni, meg kell akadályozni, hogy kiterjedjenek. És a cél az, hogy a lehető leghamarabb véget érjenek. Ezért mondtam, hogy meg kellene próbálni újból valamilyen ésszerű munkakapcsolatot kialakítani Putyinnal, amit aztán lehetőleg a Putyin utáni időszakban is folytatni tudunk.       

Azt is jelenti ez a pragmatizmus, hogy a következő kormánynak fel kell adnia a Krímet?

Mit jelent az, hogy „feladni”? Ha jól emlékszem, a Wehrmacht 1944-ben feladta a Krímet. Az már nem a miénk.

 

Münkler replikájának „eszménygyilkos” iróniája jól rávilágít arra, hogy a német nyilvánosság mennyire elszakadt a valóságtól, hogy sokan mennyire képtelenek felfogni például azt, hogy a nemzetközi jogi normák melletti kiállás és egyéb nemes eszmények hangoztatása kiválóan szolgálhatja valamely nagyhatalom érdekeit, miközben más hatalmak cselekvési szabadságát súlyosan korlátozhatja. Vagyis a politikai eszmék hatalmi konnotációival legalább annyira tisztában kell lennünk, mint az egyes politikai lépések eszmei kontextusával.

Van itt persze egy másik periféria is, amiről Münkler – gondolom, óvatosságból, mert a Humboldt egyetem szélsőbaloldali diákjai már eddig is rasszizmussal és militarizmussal vádolták (lásd itt, itt és itt) – nem tesz említést: az új kelet-európai cordon sanitaire. Ez – most még – nem háborús övezet, de – mint január 13-án, Alcibiadesnek adott válaszomban írtam – Oroszországgal „ellenséges”, mégpedig nemcsak geopolitikai megfontolásokból, hanem zsigerileg is, azaz irracionális módon, ami abból is jól látható, hogy ezek az országok (mindenekelőtt Lengyelország, Románia és a baltiak) nem riadnak vissza semmiféle oroszellenes provokációtól, miközben legalább el kellene gondolkodniuk azon, hogy egy komolyabb konfliktus esetén valóban számíthatnak-e Amerikára.

Németország mindenesetre egészen biztos lehet abban, hogy amennyiben „szilárd kapcsolatokat” és „bizalmi viszonyt” akar kiépíteni Oroszországgal, az említett kelet-európaiak (Dániával, Norvégiával és Svédországgal kiegészülve, és Nagy-Britannia teljes támogatását élvezve) azonnal ellene fordulnak, és akár odáig is elmehetnek, hogy a NATO-n és az EU-n belül megpróbálják kenyértörésre vinni a dolgot.

Ezt az „ellentámadást” Németország csak akkor tudja kivédeni, ha Franciaországgal és a nem oroszellenes közép- és dél-európai államokkal közösen a saját Oroszország-politikáját az EU-n belül érvényre tudja juttatni.

Egy tavaly júliusban megjelent, a két háború közötti időszakról szóló cikkében  Münkler – áttételesen – állást foglal a kérdésben.

 

Az első világháborút követően a franciák azt akarták, hogy a győzelem egyszer s mindenkorra mentesítse őket a német veszélytől. Ezért Elzász-Lotaringián túl szükségük volt egy olyan övezetre is Németországtól keletre, amely Oroszországot és Németországot elvágja egymástól. Lengyelország és Csehszlovákia, valamint a balti államok központi szerepet játszottak a francia biztonsági felfogásban. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a németek és az oroszok, az őket elválasztó politikai-ideológiai különbségek ellenére elkezdtek együttműködni egymással. A geopolitika győzelmet aratott az értékekhez való ragaszkodás fölött – legalábbis ebben az esetben. (…)

A két háború közötti korszak, ha a nemzetközi kapcsolatok logikáját nézzük, „őrző nélküli rend” (Ordnung ohne Hüter) volt, illetőleg a rend őrzői csak olyankor avatkoztak közbe, amikor úgy látták, hogy a saját érdekeik veszélyben forognak. Senki sem volt, aki a béke közös érdekéért felelős lett volna. Ez lehetett a legkomolyabb különbség ahhoz a kétfelé osztott rendhez képest, amely a második világháború után kialakult, amennyiben az egyik oldalon az Egyesült Államok, a másikon a Szovjetunió lépett fel a rend őreként – különböző módszerekkel és különböző érdekek által vezettetve, de lényegében azonos szerepben.

Európa jelenlegi rendje most megint „őrző nélküli rend”. Ennélfogva vakvágányra vezet, ha a felmerülő válságok kapcsán „a hidegháború visszatéréséről” beszélünk. Ehelyett az volna a helyes, ha a két háború közötti korszak konstellációira figyelnénk, és ezt a modellt vennénk alapul a jelenlegi állapotok megítélésénél. De ez az időszak túl kevéssé ismert ahhoz, hogy a politikusok és szakértőik számításba vehetnék. Így az eredmény az, hogy sötétben tapogatózunk.

 

Münkler szerint nincs értelme arról beszélni, hogy úgy általában „a történelemből tanulva” oldhatjuk meg a problémákat. A döntő az, mit és hogyan tanulunk a történelemből, és hogy amit tanultunk, a politika milyen formában valósítja meg. Ha például megvizsgáljuk, hogy milyen tanulságokat vontak le az első világháborúból, és annak milyen következményei lettek, akkor ebből valóban lehet valamit tanulni, például azt, hogy nem azokat a tanulságokat vonták le, amelyeket kellet volna.

Adenauer és de Gaulle viszont tanult Aristide Briand és Gustav Stresemann két háború közötti kudarcából, és az  1950-es évek végén a német-francia megbékélést az európai békerend alapjává tette.

 

Ez az eredményes és sikeres tanulás példája volt. De azért mindig tisztában kell lennünk azzal is, hogy mely problémákat tudtunk eddig megoldani, és melyeket nem. A második világháború előzményeiben a német-francia viszony alárendelt szerepet játszott. És így természetesen nem lehet kiindulópontja azoknak az újabb kihívásoknak, amelyeknek a kezelésére ma feltétlenül szükség van, ha azt akarjuk, hogy Európa új rendje tartósan fennmaradjon.   

 

Itt Münkler bizonyára arra gondolt, hogy a mostani „őrző nélküli” európai rend  csak úgy tartható fenn, vagyis csak akkor kerülhető el egy újabb európai háború, ha a geopolitika most is erősebbnek bizonyul „az értékekhez való ragaszkodás”-nál. Azaz – mint a fentebb ismertetett tavaly novemberi interjújában már nyíltan ki is mondta – ha Németország valamilyen formában kiegyezik Oroszországgal.

De van itt azért egy fontos tanulság, amit nem árt leszögezni: Oroszországra – ahogyan már jeleztem – nemcsak a déli és délkeleti, hanem a kelet-európai periféria „pacifikálása” miatt is szükség van. És ezt a partnerséget, amely tulajdonképpen mind a francia, mind pedig a német diplomáciának régi, mondhatni alapvető hagyománya, Berlinnek és Párizsnak együtt kell kialakítania, mégpedig úgy, hogy ahhoz minél több EU-s partnerország is csatlakozni tudjon.

Mindenesetre érdekes koincidencia, hogy ha az első világháború egyik legfőbb kiváltó oka – egyéb okok mellett, természetesen – az 1891-ben és ’92-ben megkötött, Németország ellen irányuló, francia-orosz politikai és katonai szövetség[1] és az 1906-ban elkezdett,  szintén németellenes francia-brit titkos katonai megbeszéléseken Franciaország számára kilátásba helyezett brit katonai segítségnyújtás volt[2]  (a két hivatkozott könyv bővebb ismertetésére és értékelésére később visszatérek), a második világháborút viszont a Franciaország és Nagy-Britannia ellen irányuló 1939-es német-orosz paktum „robbantotta ki”.

Ez valósággal arra predesztinálja Németországot és Franciaországot, hogy közösen fellépve kiegyezzenek Oroszországgal, mert csak így lehetnek képesek arra, hogy sakkban tartsák az egyszerre Európa és Oroszország ellen irányuló angolszász–kelet-európai katonai szövetséget.

Ez nem egyszerű feladat. Sőt azt mondanám, hogy ma szinte lehetetlennek látszik, mégpedig elsősorban Németország miatt. De azért vannak biztató jelek.

*

Németország egész háború utáni külpolitikája az együttműködésre, a szabályok követésére és a bizalomra épült, nem pedig a hatalomra, az érdekre és a fenyegetésre. Ám az állandó válságok fényében, amelyek Irántól Észak-Koreáig mindenütt észrevehetőek, ez a megközelítés naivnak tűnik, mondja Josef Janning külpolitikai szakértő, a European Council on Foreign Relations berlini irodájának vezetője.

 

A világra tekintve a német politikacsinálók ma lelkesen és büszkén átérzik európaiságukat. Az európai ügyekben ezek az ösztönök alárendelődnek Berlin nemzeti érdekeinek és annak a gyanúnak, hogy Brüsszelnek, Párizsnak vagy Rómának rejtett tervei vannak. De a világszíntéren a német vezetők a multilateralizmus, a szabályok által irányított rend és a szerződések és nemzetközi szervezetek által korlátozott szuverenitás rendíthetetlen képviselőinek látják önmagukat és európai társaikat.  

De mégis, kétségek gyötrik őket. Attól tartanak, hogy a holnap világában brüsszeli elefántcsonttornyuk csak amolyan vidámpark lesz, olyan politikai turisták úti célja, akik szívesen bámészkodnak egy hard power és nemzeti érdekek nélküli fantáziavilágban.

A Közel-Keleten az európaiak tanácstalannak érzik magukat a Szaúd-Arábia, Irán és Törökország közötti geopolitikai küzdelemben, amely Irak és Szíria romjain kialakult. A regionális egyensúly felborulása az Oroszország, az Egyesült Államok és Kína közötti globális hatalmi küzdelem lecsapódása. Így tért vissza a régimódi hatalmi politika a 21. századba. És most, hogy Hobbes legyőzni látszik Monnet-t, a németeknek, akárcsak európai partnereiknek fogalmuk sincs, mit tehetnének.   

Az Egyesült Államok gyakorlatilag felmondta az Iránnal kötött megállapodást, szabad kezet adott Izraelnek a palesztinokkal szemben, és Szaúd-Arábia mellé állt. A németek mindhárom lépést veszélyesnek ítélik, mert kiszélesíthetik a közel-keleti konfliktust.   

A német döntéshozók hasonló csapdában érzik magukat az észak-koreai válságot illetően is. Berlin meg van győződve arról, hogy a dialógus, amely megállapodáshoz vezetett Iránban, a koreai félszigeten is megoldást hozhat. De Kim Jong-Un pontosan a közel-keleti fejleményekből jutott arra a következtetésre, hogy a kompromisszum nem növelte Irán biztonságát és elismertségét, és gazdasági előnyökhöz sem vezetett.

Kínát a legkevésbé sem érdekli az európai stílusú rend és rezsim-építés, és inkább saját hatalmának a megnövelésére használja fel a koreai válságot. És messzebb is tekint. Amint az Amerika és Pakisztán közötti viszony rosszabbodni kezdett, Kína máris bejelentkezett Iszlámábádban.    

Amerika, miközben hazárdjátékosként Kelet-Ázsia védelmezőjének a szerepében tetszeleg, kockára teszi hagyományos vezető szerepét a régióban. Ha Észak-Korea atomhatalommá válik, Amerika saját politikája csapdájába kerül, és kénytelen lesz háborúhoz folyamodni. Ez oda vezethet, hogy Japánnal és Dél-Koreával kötött szövetségi szerződései felbomlanak.

A német döntéshozók tökéletesen tisztában vannak az Amerika és Kína közötti rivalizálással. Berlin arra számít, hogy Trump végül is cselekvésre szánja el magát Kínával szemben, és attól fél, hogy mindenképpen veszíteni fog, mert kénytelen lesz választani Amerika és Kína között. 

1949 óta a német döntéshozók, saját országuk erőszakos történelmét szem előtt tartva, alapelvnek tekintették, hogy az erősebb joga nem érvényesülhet a politikában. Minden reményük abban volt, hogy a nemzetközi jog és együttműködés eredményesebb lehet a nemzetközi politikában, mint a nemzeti érdek és a meztelen hatalom. De a jelenlegi válságok és rivalizálások atavizmusa megmutatta, hogy ez a világkép tarthatatlan vagy éppenséggel naiv. Berlinnek új külpolitikára van szüksége. Európa ezúttal nem válaszolhat Németország helyett, de a német válasz magában kell hogy foglalja Európát. (Kiemelés tőlem – M. G.)     

 

Most nem töröm a fejem azon, hogy mi is lesz majd ez a német válasz. Fentebb, Münkler kapcsán már vázoltam az egyik lehetséges változatot. De talán a válaszoknál is fontosabb, hogy maga a kérdésfelvetés módja érezhetően megváltozott a német külpolitikai állásfoglalásokban. Azzal, hogy például Janning Monnet helyett Hobbest tekinti ma mérvadónak (stílszerűbb lett volna, ha nem Monnet-val, hanem Kanttal állítja szembe Hobbest), függetlenül attól, hogy mit gondol a „német válasz”-ról, máris határozottan szembefordult saját főnökével, a Londont nemrég Berlinnel felcserélő Mark Leonarddal, a European Council on Foreign Relations alapítójával és igazgatójával, aki szerint „Németországnak nincs meg a hatalma ahhoz, hogy az Egyesült Államokat a liberális rend védelmezőjeként felváltsa. De megvan a hatalma, hogy megvédje Európát. A mi kontinensünk az együttműködés és a béke kanti szigetévé változott, amelyet a ’mindenki mindenki ellen’ reneszánsza mindenhonnan fenyeget.”

Figyelemreméltó az is, hogy még az egyik, a Zöldekhez közel álló és élesen oroszellenes think-tank is így bírálja a nemrég megkötött előzetes német nagykoalíciós megállapodást: „Menekülés a világ elől (Weltflucht) – nemzetközi felelősségvállalás helyett. A status quo továbbgörgetése – ahelyett, hogy elindulnánk új partok felé.”

És az sem megvetendő fejlemény, hogy a Der Spiegel, a baloldali liberálisok zászlóshajója idei első számában Itt az ideje, hogy Németország megtanuljon az élen állni címmel közölt egy fontos cikket  egyik vezető berlini munkatársától. Christiane Hoffmann a következőket írja:

 

Amerika többé nem tekinthető az európai biztonság megbízható védelmezőjének, a globális politika alakítójának és a Nyugat vezető hatalmának. Mit rejt magában egy olyan jövő, amelyben nem Amerika áll az élen? Amelyben a német külpolitika legfőbb állandója már nincs ott? Amelyben minden ország megpróbálja a maga módján az „America First” jelszavát követni?

Németország számára ez a fedezékből folytatott külpolitika végét jelenti. Amely lehetővé tette, hogy a legnehezebb döntéseket gyakran mások hozzák meg helyettünk. Németország éveken keresztül megelégedett egy olyan külpolitikával, amely nem igényelt komolyabb felelősségvállalást. Nyugat-Németország szuverenitása korlátozott volt, és a német tartózkodást történelmi okokból meg lehetett érteni. Ráadásul a megosztott ország túl kicsi volt ahhoz, hogy szerepet játsszon a nemzetközi politikában.

Ha azonban előretekintünk, Németországnak vezetnie kell. De milyen irányba? Az új világhelyzet legradikálisabb következménye az, hogy a németeknek tisztába kell jönniük azzal, hogy mit akarnak. Ez banálisan hangzik, de nem az.

Németország globális önmegtartóztatása lehetővé tette számára, hogy a külpolitikáját értékekre alapozza, míg mások gondoskodtak a reálpolitikai piszkos munkáról. Merkel menekültekkel kapcsolatos döntései, amelyek a humanitárius elveket elébe helyezték az Európai Unió kohéziójának, csak a legradikálisabb példája ennek a német hagyománynak.  Az új globális helyzetben azonban vége lesz a jó Németországnak. Amikor az alapelvek szembekerülnek a pragmatizmussal, amikor az értékek ütköznek az érdekekkel, Berlinnek nehéz döntéseket kell hoznia.

Németország jelentős morális hatalomnak tekintheti magát, de politikailag és gazdaságilag korántsem vagyunk elég erősek. Katonailag pedig csak mérsékelten felszerelt hadsereggel rendelkezünk, bármiféle nukleáris elrettentés nélkül.

Heinrich August Winkler német történész műveiben leírta a Nyugat felemelkedését, értékeit és eszményeit. De még ő is tanácstalanná vált amióta Amerika nem áll ki többé ezek mellett az értékek mellett. Legújabb könyve[3] (Darabokra hullik a Nyugat?) nem tud választ adni a címben feltett kérdésre. Winkler egy olyan történelmi esemény krónikása lett, amelyet nem képes többé értelmezni.

A Nyugat válsága különösen fájdalmas Németország számára. Az ország hosszú utazása Nyugatra, amelyet műveiben leírt[4], akkor ért véget, amikor a Nyugat hanyatlása elkezdődött, mint amikor egy vonat egy olyan állomásra fut be, amelyet éppen használaton kívül helyeztek.       

Németországnak több külpolitikai szakértőre van szüksége, akiknek jelentős befolyása kell hogy legyen. És most már az sem elég, hogy az egyes országok csak a maguk számára tervezzenek és gondolkozzanak. A legfontosabb német kül- és biztonságpolitikai intézet, az SWP  nemrég javasolta egy közös német-francia „Fehér könyv” megjelentetését. Ez kezdetnek nem rossz.

Ami az értékek és az érdekek fontosságát illeti, a német külpolitikának mindig szembesítenie kell egymással a kettőt. Az EU Ukrajnával kötött társulási szerződése Kijev szuverén döntése volt, amivel szorosabban kapcsolódott az Európai Unióhoz. De érdekében állt-e Európának, tekintettel az árra, amit fizettünk érte, hogy ti. szembeállított bennünket Oroszországgal és háborúhoz vezetett Ukrajnában? Az hogy nem mozdultunk, végül is nem tett jót sem Ukrajnának, sem az EU-nak. 

És az helyes volt-e, hogy a munkavállalók szabad mozgásáról nem voltunk hajlandóak tárgyalni, megnyitva ezzel az utat a Brexit előtt?

Vagy itt egy másik példa: Katalónia függetlenségi törekvésével szembesülve Németország és az EU szigorúan kötötte magát ahhoz az elvhez, hogy a tagállamok belpolitikájába nem avatkozik bele. De Európának érdekében állt volna, hogy Berlin vagy Brüsszel – vagy bárki más – közvetítsen Madrid és Barcelona között. 

Végül pedig itt a lengyel kérdés. Hamarosan el kell dönteni, hogy mi a fontosabb? Az, hogy Lengyelország az Európai Unióban maradjon, vagy hogy teljes mértékben megfeleljen a jogállamiság követelményeinek? Irreális volna mindkettőt elvárni. Egy ilyen helyzetben Németországnak inkább az az érdeke, hogy a kelet-európaiak bent maradjanak az EU-ban, még akkor is, ha nem felelnek meg mindenben az európai standardoknak.  

Németországnak a jövőben fel kell vállalnia ezeket a konfliktusokat, és ugyanakkor határozott döntéseket is kell hoznia. Tévedés azt hinni, hogy az ilyen döntéseken nem nagyon lehet vitatkozni. Sokkal élesebb és konkrétabb nyilvános vitákra van szükségünk. Ehelyett a német politika még mindig abban az illúzióban ringatja magát, hogy morális hatalom. Ha Németország vezetni akar, realista világképre van szüksége. A külpolitikai ártatlanság korszaka véget ért.

*

Ezekre a német nyilvánosságban szokatlan állásfoglalásokra érdemes odafigyelni, anélkül, hogy messzemenő következtetéseket vonnánk le belőlük a német külpolitika tényleges irányváltását illetően – legalábbis ameddig Angela Merkel kancellár marad. Az mindenesetre biztosra vehető, hogy sem a német konzervatívok köldöknéző nacionalizmusa, sem a szociáldemokraták légies internacionalizmusa nem folytatható tovább. Mint ahogy az is, hogy a német nagyhatalmi politika (remélhetőleg a francia nagyhatalmi politikával karöltve) előbb-utóbb újból meg fog jelenni Európában és a világban. Ha pedig valamilyen rendkívüli világpolitikai esemény is bekövetkezik (amire van esély) – akkor minden bizonnyal előbb.

01.22.

A Spiegel szerint  az SPD rendkívüli kongresszusa után, amelyen a küldöttek 56,3 százaléka a koalíciós tárgyalások elkezdése mellett szavazott, Martin Schulz pártelnök hatalma málladozni kezdett. Ezt a kongresszuson megtartott rendkívül erőtlen és kényszeredett beszédének is köszönheti, de a fő ok az, hogy egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Kiderült, hogy nincs semmilyen politikai vonzereje, és ezért valószínűleg le fogják váltani, és az utóda minden bizonnyal Andrea Nahles jelenlegi frakcióvezető, a Juso (az ifjúszocialisták) korábbi főnöke lesz. (Elképzelhető egy olyan változat is, hogy megmarad – egyelőre – pártelnöknek, de anélkül, hogy az új kormányban szerepet vállalna.)

Ez is hír persze, de önmagában nincs olyan nagy jelentősége. Sokkal fontosabb lehet viszont, hogy ez a döntés felgyorsíthatja a CDU-ban is esedékes vezérváltást. Angela Merkel „már történelem”, és szerintem ennek hamarosan kénytelen lesz levonni a konzekvenciáit.

Ha Németország képes lesz erre a kettős megújulásra, akkor az unalmas és langyos GroKo átadhatja a helyét egy teljesen új, dinamikus nagykoalíciónak, amely nemcsak a német és az európai politikát fogja megmozgatni, hanem a világpolitikában is új helyzetet teremthet.

E-mail cím:

geonaplo@gmail.com 

[1] Vö. George F. Kennan: The Fatefull Alliance, Pantheon Books, New York, 1984. Appendix I és Appendix III, 259-262; 269-272.

[2] Action taken by the General Staff since 1906 in preparing a plan for rendering military assistance to France in the event of an unprovoked attack on that Power by Germany. Secret, War Office, November 6, 1911, in: Dawid Owen: The Hidden Perspective.  The Military Conversations 1906– 1914, Haus Publishing Ltd, London, 2014,  125-129.

[3] Heinrich August Winkler: Zerbricht der Westen? Über die gegenwärtige Krise in Europa und Amerika. C. H. Beck, München, 2017.

[4] Vö. Heinrich August Winkler: Németország története a modern korban, I-II., Osiris Kiadó, 2005.

Reklámok


1 hozzászólás

Válasz Alcibiadesnek

01.13.

 

Elnézést, hogy ilyen késve válaszolok január 3-i hozzászólásodra, de folyamatosan írom ezt a valamit (ami attól, hogy kisebb-nagyobb részletekben a blogomra is felrakom, és – kénytelenségből – címet is adok az egyes daraboknak, még nem blog, tehát érdemes a dátumokat alapul véve olvasni), és nem nagyon látszom ki belőle.

1. Az orosz-ukrán dologgal kezdem én is. Mindig is az volt a véleményem, hogy Ukrajna létfontosságú Oroszország számára, és a Nyugatnak nem is kellene azzal próbálkoznia, hogy geopolitikai értelemben elszakítsa Oroszországtól (vö. Új stratégiai alku – biztonság és geopolitika [1993], in: Alternatívák könyve, III., Kolozsvár, 2014, 378-382.).

De maradjunk Sigmar Gabrielnél, mert vele vitatkozol, nem velem. Szerintem ő nem gondolja azt (az általam ismertetett előadásában), hogy az oroszoknak ténylegesen fel kellene adniuk a kelet-ukrajnai ütközőzónát (vagyis a Donbasszt). (Hogy az amerikaiak mit gondolnak, azzal most nem foglalkozom, mert itt a németekről van szó.) Nem véletlen, hogy a vérig menően elkötelezett német atlantisták élesen támadták Gabrielt a beszéde (és legutóbbi ukrajnai látogatása) miatt, mert amit ő kér Putyintól (fogadja el és támogassa a demarkációs vonalra telepítendő ENSZ-békefenntartókat, köztük orosz katonákkal is), az Oroszországnak is érdeke: egyrészt rákényszerítené az ukránokat, hogy ők is vonják ki a körzetből a nehézfegyvereiket, és lehetővé tenné az EU számára, hogy elkezdje az Oroszországgal szembeni szankciók feloldását. Gabriel leszögezi, hogy ez még nem jelenti a minszki megállapodás egészének a teljesítését, ami igaz is, de ha Oroszország belemegy ebbe a détente-ba, akkor csak nyerhet vele, mert az ukrán fennhatóság formális kiterjesztésére csak akkor kerülhet sor, ha az ukrán kormány felvállalja és a parlament elfogadja a kelet-ukrajnai (és nem feltétlenül, csak az orosz ellenőrzés alatti területekre kiterjedő) speciális státust. Amit természetesen jószántukból soha nem fognak elfogadni, egyrészt mert nem akarják, másrészt, mert félnek az „igazi” ukrán nacionalistáktól. És ez lesz az a helyzet, amely a németek, franciák, olaszok és a velük egyetértő többiek számára meg fogja teremteni a tökéletes alibit a szankciók teljes feloldására, miközben a Krím ügyét jegelik.

2. A katalán kérdés tavaly októberi-novemberi fejleményeiről van egy hosszabb szövegem, amelyet majd újra előveszek, ha megalakul az új katalán kormány (vagy ha nem alakulhat meg), és akkor majd felteszem a netre.

3. A revans. Természetesen nincs itt szó semmiféle magyar nemzeti revansról. Van egy hosszabb tanulmányom (A magyar-német geopolitikai viszony. 1848-1944), amelyet szintén fel fogok tenni a netre (bár át kell még egyszer alaposan olvassam). Ennek az 1938-1944 közötti időszakkal foglalkozó Utóhangjában kitérek erre is (maga a tanulmány 1918 végével tulajdonképpen lezárul), hiszen a revans akkor valóban lehetséges volt, és olyan volt, amilyen volt.

Ami a lényeget, vagyis a 2018-as geopolitikai revansot illeti, az azért szól elsősorban Amerika és és az általa még mindig fenntartani kívánt lényegében unipoláris világrend bukásáról, mert ez az alapvetően az angolszászok által képviselt „világbirodalmi” (univerzalista) ambíció tette lehetetlenné azt a – német hegemóniájú – kontinentális berendezkedést, amely a történelmi magyar anyaország (a Horvátország nélküli Magyarország) fennmaradását garantálhatta volna.  (Ezt bővebben az említett tanulmányban fejtem ki. Pár nap, és majd elolvashatod.) Én ebben a terveim szerint idén őszre már nyomdakész napló-könyvben ezt a bukást akarom majd felmutatni, annak összes lehetséges következményeivel. A lényeg, hogy nem lesz itt semmiféle sima átmenet a G-2-es világba (lehet, hogy később majd ez lesz belőle, de most még sokkal bonyolultabb, zűrzavarosabb és kaotikusabb a helyzet – lásd erről a blokkpolitikáról  szóló újabb „post”-omat).

Mindenesetre most még nem zárható ki egy (nyugat-)-európai hatalmi pólus megjelenése, amely szerintem keresni fogja az Oroszországgal való kiegyezés lehetőségét, hiszen enélkül sem Amerikával, sem Kínával szemben nem tud megállni a lábán (ez épp így igaz Oroszországra is). Továbbá valamilyen formában semlegesítenie kell azt a kelet- és közép-európai trójai falovakból álló „ellenséges” zónát (itt elsősorban Lengyelországra, Romániára és a baltiakra gondolok), amelyet Anglia és Amerika támogat. Nem kell mondanom, hogy ebben a geopolitikai szorításban a visegrádiak már ma sem igazán egységes tömbje (lásd Szlovákia mag-Európa-politikáját) fel fog őrlődni, és így Magyarországnak nem lesz más esélye, mint a nyugat-európai (német-francia) tömbhöz (blokkhoz) csatlakozni, már amennyiben az valóban kialakul, azaz szakít jelenlegi posztmodern-axiológiai (hogy téged idézzelek) természetével. – Mindezt később majd bővebben is tárgyalom, pontosabban e könyv jellegének megfelelően többször, több oldalról is körüljárom.

Végül (most) még két szót Ezékielről: nála „a nemzetek legkegyetlenebbjei”-ről van szó, nem egy meghatározott nemzetről, illetve országról. (Lásd itt , Fortuna címmel a 2016. március 4-i dátumnál.) Később talán majd visszatérek erre is. Most csak annyit, hogy amikor írtam, amit írtam, elragadott egy kicsit a szöveg súlyossága és szépsége. Amelyet én ráadásul megfosztottam transzcendens pendant-jától, az „abszolút revans” lehetőségétől. Hogy a tragikum tisztábban – és szebben – érvényesüljön. De nem hiszem, hogy ezen revansot lehetne venni. Ami persze azt is jelenti, hogy igenis lehetséges valamilyen másfajta revans. Majd „feltárulkozik”, ha akar.


Hozzászólás

Blokkpolitika, háború és Európa ébredése

01.08-10.

 

Az ún. G-X világ kapcsán már jeleztem  (02.03.), miért tartom a „kötelező szabályok” által kordában tartott multilateralizmust vagy multipolaritást problematikusnak.

Ennél sokkal valószerűbbnek és egyben ésszerűbbnek tűnik az a nagyhatalmi érdekszférák létjogosultságának elismerésén alapuló geopolitikai modell, amelyet a „felvilágosult nacionalista” (lásd itt és itt) Michael Lind, a washingtoni New America Foundation munkatársa és egyik alapítója vázolt fel Blocpolitik című, 2017. nyarán megjelent tanulmányában.

Lind abból indul ki, hogy a berlini fal leomlása után elég általános volt az a meggyőződés, hogy a hidegháborús szövetségek, ideológiák és intézmények el fognak tűnni vagy teljesen átalakulnak, és  a saját nemzeti érdekeiket szem előtt tartó kisebb vagy nagyobb nemzetállamok hatalmi kalkulációi válnak majd általánosan elfogadottá. Ez szerinte megtörténhet, de – legalábbis eddig – nem következett be.

 

A kilencvenes években sokan tartottak attól, hogy Németország gyorsan visszatér mint nagyhatalom, és megteremti a saját Mitteleuropáját. Ehelyett az Egyesült Államok fenntartotta hegemóniáját a NATO-n belül és a szövetség elkezdett terjeszkedni kelet felé, egészen addig, ameddig Grúziában és Ukrajnában komoly ellenállásba ütközött Oroszország részéről. Vagyis Amerika hidegháborús blokkja fennmaradt.  

A realistáknak lényegében igazuk van a világpolitika dinamikáját illetően, de a fő aktorokat illetően már kevésbé. Mi van akkor, ha a világpolitika fő szereplői nem a független nemzetállamok lesznek, hanem továbbra is a többé-kevésbé állandó hierarchiával rendelkező, több országból összetevődő blokkok, amelyeket egy vagy több domináns nemzetállam vezet?

Amerika kétpárti külpolitikai establishmentjének szent meggyőződése, hogy az amerikai blokk fennmaradása a nemzeti érdeket szolgálja. Ebből az axiómából következik, hogy a blokk erősödése és terjeszkedése szintén Amerika érdekében áll. Ami jó az amerikai blokknak, az jó Amerikának.   

Donald Trump tranzakcionalista nacionalizmusa kétségbe ejti a kétpárti elitet, mert arra utal, hogy az elnök nem fogja fel, hogy a blokk fenntartása nem pusztán az egyik cél a sok közül, hanem az amerikai stratégia alapvető (elsődleges) célkitűzése. Azt feszegetni, hogy kifizetődik-e az amerikaiaknak Japán, Dél-Korea és a gazdag NATO-tagállamok megvédése, az elit szempontjából ugyanaz, mintha a szövetségi kormánynak az amerikai Délt vagy a Nyugati-partot támogató politikáját kérdőjeleznénk meg. Az amerikai elit épp annyira képtelen felfogni az amerikai katonai blokkon kívül elhelyezkedő Dél-Koreát vagy Lengyelországot, mint ahogy Virginiát vagy Kaliforniát sem tudják elképzelni az Egyesült Államokon kívül. Ijedtségük elhamarkodottnak tűnik, mert Trump inkább arra törekszik, hogy Amerika partnereit nagyobb áldozatvállalásra késztesse, nem pedig arra, hogy a szövetségeket feloszlassa.      

A transzatlanti euro-amerikai blokk annyira integrált, a katonai együttműködés, a kölcsönös gazdasági függés és a közös értékek annyira egyben tartják, és ez az egység annyira fontos az amerikai és az európai eliteknek, hogy még egy hihető orosz szuperhatalmi veszély hiányában is képes fennmaradni.   

Inkább Ázsiában, nem pedig az észak-atlanti térségben találni még olyasmit, ami a külön állami érdekeken alapuló tranzakcionalista nemzeti diplomácia hagyományos realista szemléletét alátámaszthatja. De ez a szemléletmód még itt, a 21. századi reálpolitika magövezetében is egyre inkább irrelevánssá válik, a kínai gazdagság és hatalom hosszú távú növekedése és ebből fakadó regionális hegemóniája miatt.   

A változó hatalmi egyensúlyokkal szembeni egyik lehetséges alternatíva a földrajzilag többé-kevésbé állandó érdekszférákon alapul. Az érdekszférákat nem szeretik sem a realisták, sem az idealisták, ez utóbbiakba beleértve a neokonzervatívokat és a neoliberális héjákat is. De ez viszonylag új fejlemény az amerikai történelemben. A világháborúk előtt az Egyesült Államok a Monroe-elvnek megfelelően kijelölte a saját érdekszféráját. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által támogatott nyitott ajtók politikája több, mint egy évszázaddal ezelőtt összeegyeztethető volt az akkor tehetetlen és megosztott Kínán belüli európai és japán érdekszférákkal.       

Ma azonban Amerikának az a terve, hogy a hidegháborús [nyugati] blokkon belüli hegemóniáját egyetemes hegemóniává tegye – az egész földgolyót egyetlen érdekszférává változtatva – Kína és Oroszország ellenállása és az amerikai lakosság háborús kimerültsége miatt összeomlott. De az amerikai külpolitikai establishment ezt nem hajlandó tudomásul venni, és azt hangoztatja, hogy Kína, Oroszország és talán Irán igazságtalanul  megsérti az ún. liberális világrendet. Mivel Kína és Oroszország mérsékelt ellenállást fejt ki az amerikaiak ázsiai és európai blokkja ellen, úgy állítják be őket, mintha veszélyt jelentenének a liberalizmusra, a törvény uralmára és a globális demokráciára nézve.      

A Kínával és Oroszországgal fennálló jelenlegi konfliktusok nem egyszerű akadályok a globális amerikai hegemóniához vezető úton, hanem valóságos barikádok. Arra a legcsekélyebb esély sincs, hogy a kínai és az orosz rezsim, legyen még oly liberális és demokratikus is, valaha is elfogadja és legitimnek fogja tekinteni az állandó amerikai katonai jelenlétet a határai mentén. Mivel az amerikai közvélemény szemében a tét túl alacsony ahhoz, hogy bármelyik nagyhatalommal háborúba keveredjünk, a legvalószínűbbnek az látszik, hogy az olyan vitatott köztes térségek, mint Ukrajna vagy a Dél-Kínai-tenger vagy semlegesek lesznek, vagy új, katonai szögesdrót-akadályok szelik majd őket keresztül, akárcsak a hidegháború idején.

Mindkét esetben a legrosszabb forgatókönyv (the nightmare scenario) fog bekövetkezni, amitől a globális hegemónia hívei óvnak, vagyis a világ regionális blokkokra és érdekszférákra való felosztása. Nem lesz sem egy tartós, széleskörűen elfogadott amerikai globális katonai hegemónia, sem egy szabályoknak engedelmeskedő globális szabad piac. Ehelyett – legalábbis rövid távon – inkább a George Orwell által elképzelt világ[1] egy sajátos változata alakulhat ki, az Amerika által vezetett Óceániával, a kínai Kelet-Ázsiával és az Oroszország-központú Eurázsiával, amely sokkal kisebb és gyengébb, mint az egykori Szovjetunió.               

Az Európán belüli populista nacionalizmus lehetetlenné fog tenni bármiféle arra irányuló kísérletet, hogy a kontinenst egy központosított, független blokká változtassák, amely képes lehet világpolitikai egységként fellépni. Ehelyett Európa vagy amerikai protektorátus marad, vagy a semlegesség irányába sodródik, vagy, a legrosszabb esetben, „törmelékövezetté” válik, amely újból külső hatalmak versengésének a színtere lesz. 

 

Lind koncepciójának az a fő erőssége, hogy valóban „realista”, azaz valóságközeli. Ezen azt értem, hogy – az egy központú világgal[2] szemben –  legalább elvileg valósággá válhat. Az is finoman jelzi ezt, hogy a korábban (12.27.) általam ismertetett Commentary-esszé szerzői tulajdonképpen Lindnek válaszolnak, amikor az érdekszférákon alapuló anarchisztikus „blokkpolitika” helyett az amerikai külpolitika igazi hagyományának a mind hatalmi, mind pedig morális szempontból egyaránt „kivételes” egypólusú világ előnyben részesítését tekintik, és amellett érvelnek, hogy  Amerikának ma is arra kell törekednie, hogy ne csak úgy általában a világban, hanem valamennyi fontosabb régióban ő legyen a domináns hatalom.

Brands és Edel azt állítják, hogy az érdekszférák világára az állandó feszültségek és háborúk jellemzőek, de ebben nagyon tévednek, legalábbis ami a háborúk szerintük nagyobb valószínűségét illeti. Igaz, hogy Orwell a maga antiutópiájában arról beszél, hogy a három hatalmi blokk között folyamatos alacsony intenzitású háború zajlik, ami annyira természetévé vált a világrendszernek, hogy voltaképpen már a béke igazi formájának tekinthető.[3]  Ezt nyugodtan értelmezhetjük úgy is, hogy amennyiben a nagyhatalmi érdekszférák világosan elkülönülnek egymástól, az egyes blokkok gyakorlatilag folyamatosan „hadiállapotban” lehetnek ugyan egymással, de anélkül, hogy ilyen helyzetben tényleges, és a másik felet geopolitikai ellenfélként, azaz világhatalmi tényezőként megsemmisítő háborúra kerülne sor.

Annál nagyobb viszont az “igazi”, vagyis a nagyhatalmak közötti háború valószínűsége akkor, ha egy nagyhatalom „világuralomra” törekszik, vagyis nem hajlandó elismerni a többiek, és különösen egy bizonyos hatalom jogos hegemónia-igényét a saját érdekszféráján belül. Ilyen volt Athén a peloponnészoszi háborút közvetlenül megelőzően, amikor kétségbe vonta Spárta Hellászon belüli szárazföldi hegemóniáját, és nem elégedett meg a csupán tengeri hegemóniával. És ilyen ma az Egyesült Államok, mert kihívásnak tekinti azt, hogy Kína regionális hegemóniára törekszik a „saját”, kelet-ázsiai érdekszférájában.

És ilyen volt Nagy-Britannia is a 20. század elején, amikor úgy ítélte meg, hogy Németország komolyan veszélyezteti globális szupremáciáját. Ez három pilléren nyugodott: az egyik természetesen a „haditengerészeti fölény”-en (naval supremacy) alapuló „legfőbb tengeri hatalom” (preponderant sea power) birtoklása, ami lehetővé tette, hogy Nagy-Britannia ne csak a saját birodalmával tarthasson fenn akadálymentes kapcsolatot, hanem „a szó szoros értelmében a szomszédja legyen minden, a tengeren elérhető országnak”. A másik pedig „a hatalmi egyensúly” politikája, amely – „a súlyokat hol a mérleg egyik, hol a másik serpenyőjébe téve” – megakadályozta, hogy valamely ország a saját szomszédságában, katonai és gazdasági fölényét kihasználva „politikai hegemóniára”, azaz „politikai diktatúrára” (political dictatorship) tegyen szert. Végül a Foreign Office és a brit közvélemény is tisztában volt azzal, hogy ezt a különleges státust tartósan  csak akkor lehet fenntartani, ha az inszuláris tengeri hatalom politikáját úgy irányítják, hogy az „a lehető legtöbb ország alapvető és létfontosságú érdekeivel szoros összhangban legyen”, vagyis támogassa azokat „nemzeti függetlenségük megőrzésében”, és „szálljon síkra a kereskedelem általános szabadságáért”. A britek úgy gondolták ugyanis, hogy  a tengeri szupremácia a legtöbb ország számára kevésbé tűnik félelmetesnek a szabad kereskedelmet pártoló Anglia, mint egy protekcionista hatalom részéről.[4]

Ez a haditengerészeti és „ideológiai” fölény, a hatalmi egyensúly aktív politikájával kiegészítve, hosszú időn keresztül mondhatni tökéletesen működött. Amikor azonban Németország, „az európai kontinens első számú hatalma” (foremost power) immár nem elégedett meg azzal, hogy csupán az egyik európai nagyhatalom legyen a többi mellett, hanem „világhatalommá” akart válni[5], Nagy-Britannia úgy döntött, hogy ezt a vitális érdekeit sértő törekvést minden lehetséges módon megakadályozza.

A Crowe-féle 1907-es brit külügyminisztériumi memorandum, amelyre támaszkodva a fentieket írtam, egyértelmű következtetésekre jut:

 

Az antagonizmus túl mélyen gyökerezik Anglia és Németország egymáshoz viszonyított helyzetében ahhoz, hogy áthidalható legyen. Fel kell tételeznünk, hogy Németország szántszándékkal folytat olyan politikát, amely alapvetően szemben áll létfontosságú brit érdekekkel, és hogy hosszú távon nem kerülhető el egy katonai konfliktus. Ez a véleménye azoknak, akik Németország politikájának egész irányultságában meggyőző bizonyítékát látják annak, hogy ez az ország tudatosan törekszik arra, hogy megteremtse a német hegemóniát először Európában, végül pedig az egész világon.[6] (Kiemelés tőlem – M. G.)

 

David Owen, aki a memorandumot The Hidden Perspective című, 2014-ben megjelent könyve függelékében közölte, megemlíti, hogy Margaret MacMillan, egy az első világháborúról szóló munkájában[7] Crowe memorandumát, amelyet Edward Gray akkori külügyminiszter a dokumentumon olvasható megjegyzésében „rendkívül értékesnek és hasznosnak” minősített, George Kennan hosszú táviratához hasonlította. Owen, aki 1977 és 1979 között maga is külügyminiszter volt, arra hívja fel a figyelmet, hogy Kennan a hosszú táviratot moszkvai Chargé d’Affaire-ként küldte haza, vagyis az nem a State Department dokumentuma volt.

Crowe memoranduma ezzel szemben azt a politikát tükrözte, amit a külügy- és a hadügyminiszter, valamint – legalább részben – Campball-Bannerman miniszterelnök  már legalább egy éve képviselt. Crowe, mint sok más diplomata, erőteljesen befolyásolta a politikát, de Kennan politikát teremtett.

Másik fontos különbség, hogy a memorandum nem Németország fékentartására irányult, hanem azoknak a diplomatáknak a véleményét tükrözte, akik beletörődtek a Németország elleni háborúba. Megerősítette az előítéleteiket.[8]    

 

Ha Michael Lind blokkpolitika-koncepciójának erőssége – mint már utaltam rá – az, hogy a globális politikát folytató nagyhatalmak érdekszféráit veszi alapul, gyengéje viszont, hogy úgy tesz, mintha ezeknek az érdekszféráknak a létezésébe a globális elsőbbségéhez és európai, közel-keleti, valamint kelet-ázsiai hegemón szerepéhez változatlanul ragaszkodó Washinton máris belenyugodott volna.

Bár kétségtelenül vannak olyan hangok – különösen a State Departmentben és a Pentagonban –, amelyek az észak-atlanti és egyáltalán a nyugati szövetségi rendszer változatlan fontosságát és relevanciáját hangsúlyozzák, az az idő elmúlt, amikor a nyugati blokkot nemes egyszerűséggel még amerikai blokknak lehetett nevezni.

Természetesen nem azt kell nézni, hogy melyik paradigma a megnyugtatóbb vagy rokonszenvesebb, hanem azt, hogy melyik közelíti meg inkább a pillanatnyi valóságot. Az unipoláris modellhez képest Lind „blokkpolitikája” mindenképpen előrelépést jelent, annál is inkább, mert ennek az esélyeit mérlegelve már a látómezőnkbe kerül az a geopolitikai katlan, amelyben a közeljövő fortyog.

Azt maga Lind sem állítja egyértelműen, hogy az általa említett blokkok ténylegesen léteznének, de mivel azt biztosra veszi, hogy nem lesz sem „széleskörűen elfogadott amerikai globális katonai hegemónia, sem egy szabályoknak engedelmeskedő globális szabad piac”, úgy véli, hogy „legalábbis rövid távon” kialakulhat a három katonai és kereskedelmi blokkra oszló világ.

Hosszabb távon azonban Lind – mint erre írása végén maga is utal – már csak két valóban globális kiterjedésű és jelentőségű blokkal, az Észak-Amerikára, „talán” Európára, Ázsia csendes-óceáni térségének bizonyos részeire és más régiókra kiterjedő Amerikával és Kínával számol, amelynek az érdekszférája csak ezután fog pontosabban kialakulni. A két nagy és más, kisebb blokkok érintkezési pontjainál konfliktuszóna alakul ki, és miközben a blokkok között a hidegháború időszakai fognak váltakozni a hideg béke időszakaival és a kereskedelmi kapcsolatokat a stratégiai merkentilizmus zéró-összegű logikája szabja meg, az egyes blokkokon belül szabad lesz mind a kereskedelem, mind pedig a migráció.

Lind egy indiai mesére[9] utalva a blokkokat „vadállatoknak” nevezi. Máshol – kicsit precízebben – azt mondja róluk, hogy informális birodalmak, amelyeket biztonsági szövetségek és kereskedelmi megállapodások segítségével lehet felépíteni, és amelyeket tulajdonképpen nehéz megkülönböztetni a tényleges kolonializmustól, ahol az egyik partner egy gyenge protektorátus, a másik pedig egy nagyhatalom vagy szuperhatalom.

 

A hegemón hatalom, amely összehangolja a blokkot, annak katonai hatalmát és gazdagságát idegen népek és erőforrások hozzáadásával növeli. De a viszonylag gyenge és kis államok számára is haszonnal járhat, ha tagjaivá válnak egy blokknak, még akkor is, ha az azon belüli hatalmi viszonyok inkább hierarchikusak, és nem az egyenlőségen alapulnak. Exportőrjeik és importőrjeik a blokk egész piacán működhetnek, és mint a domináns nemzetek de facto protektorátusai, megengedhetik maguknak, hogy kevesebbet költsenek a védelemre.       

A hatalmas, integrált transznacionális blokkok világa nem hasonlít a laza, könnyen visszavonható szövetségekére, ahol a riválisok időnként átállnak a másik oldalra, mint az a 19. századi kontinentális Európában megszokott volt. Ennek a látásmódnak a kivetítése a 21. és a 22. század kevésbé cseppfolyós világára anakronisztikus volna. 

És ha a jövő világa inkább a premodern történelemre fog emlékeztetni, amikor a nagy multinacionális birodalmak – a kínai, a perzsa, a római – egészen addig terjeszkedtek, ameddig a széleiken egymásnak nem ütköztek? A katonai-ipari blokkok világában, akárcsak a mezőgazdasági, adóztatáson alapuló birodalmak régebbi rendszerében, évszázadokig is eltarthattak a határok mentén kialakuló alacsony intenzitású összetűzések anélkül, hogy azok megsemmisítő háborúkba torkolltak volna.          

 

01.12.  

 

Michael Lind írásán látszik, hogy annak szerzője nemcsak (geo)politikai gondolkodó, hanem történész és szépíró is. De ez a geopolitikai vízió, utópikus és antiutópikus tartalmain „túl”, racionális hipotézisnek is tekinthető. Racionalitása pontosan abból adódik, hogy a nemzetközi kapcsolatok „rendszerét” irracionálisnak, vagyis anarchisztikusnak tekinti, és feltehetően úgy gondolja, hogy a kétpólusú hidegháborús világ kölcsönös fenyegetettségen alapuló egyensúlyához és „békéjéhez” hasonlóan a blokkok világa is stabil maradhat – a permanens „hadiállapot” ellenére.

A fő probléma ezzel a vízióval az, hogy most még nem jutottunk el a káoszon alapuló rend világállapotába, mert az egyik fél (az amerikai) nem hajlandó tudomásul venni, hogy ő csak az egyik blokk – a másik két (vagy ha Európát külön blokknak tekintjük, akkor a másiki három) most formálódó, azaz saját érdekszféráit most kialakító és nemcsak katonai és kereskedelmi szempontból, hanem kulturálisan is sajátos egységet alkotó nagytérség mellett.

Egyszóval, még mielőtt a blokkok végleges kialakulása és megszilárdulása napirendre kerülne, el kell dőlnie annak, hogy a jelenleg önmagát még globálisnak vagy legalábbis globálisan a „legelsőnek”, azaz a többieknél magasabb rendűnek tekintő szuperhatalom (az Amerikai Egyesült Államok) hajlandó lesz-e a saját globális hatáskörét önként korlátozni és néhány további szuperhatalmat és nagyhatalmat önmagával – legalábbis elvileg – egyenrangúnak tekinteni, vagy – az ötödik századi Athénhez[10]  és az első világháború előtti Nagy-Britanniához hasonlóan – inkább elszánja magát a háborúra.

A történelmi előzmények – nemkülönben a jelenlegi amerikai politikai állapotok – azt sugallják, hogy a háború a valószínűbb. De az a „tény”, hogy a közeljövőben számolunk egy újabb, nem az egész világot, hanem „csak” az ellenfél vagy az ellenfelek önálló világhatalmi státusát megsemmisítő háborúval, még nem jelenti azt, hogy ne latolgathatnánk az egymástól független blokkok – köztük Európa mint önálló blokk – kialakulásának és konszolidálódásának az esélyeit is.

Különösen, hogy ma éjjel a német koalíciós tárgyalások egy olyan – előzetes – megállapodáshoz vezettek, amelynek első, Európa újraindítása (Ein neuer Aufbruch für Europa) című fejezete[11] kimondja, hogy a konzervatív uniós pártok és az SPD készek szorosan együttműködni Franciaországgal az euró-zóna megerősítése érdekében. Támogatják egy „befektetési költségvetés” létrehozását és az Európai Valutaalap megteremtését. De talán ennél is fontosabb a következő – Sigmar Gabriel és Angela Merkel korábbi állásfoglalásait szintetizáló – részlet:

 

A globális erőviszonyok az utóbbi években alapvetően átalakultak – politikailag, gazdaságilag és katonailag. Az Egyesült Államok új külpolitikai súlypontjai, Kína megerősödése és Oroszország politikája világossá teszik: Európának a saját sorsát az eddigieknél inkább a saját kezébe kell vennie. Ennélfogva Európának megújulásra és újraindításra van szüksége.

*

 

Azt írtam előbbi postom  elején (01.04-05. ), hogy a németek valósággal menekülnek az önálló geopolitikai szerepvállalás elől. Ezt árnyalnom kell egy kicsit. Az, hogy ők óvatosabbak például a franciáknál, nemcsak a stratégiai kultúra hiányával, pontosabban elfojtásával magyarázható (a semmilyen Weltpolitik is jobb, mint a rossz Weltpolitik), hanem annak a józan belátásával, hogy legalább fél Európa, vagy majdnem az egész Európa nekik esne, ha önállósítanák magukat stratégiailag. Ezért létfontosságú számukra a francia partnerség.

No meg azért is, mert bizonyára rájöttek, hogy ha sokáig totojáznak, Macron európai refondationját elakaszthatják ugyan, mert az nélkülük esélytelen, de közben a francia a világpolitikában elhúzhat mellettük, és egyszerűen kész tények elé állítja őket mind kínai, mind orosz, mind pedig amerikai viszonylatban. Ebből akár még azt a Németországban tabunak számító következtetést is levonhatják, hogy nem baj az, ha egy jelentős, de geopolitikailag még mindig gúzsba kötött ország legalább felvillantja annak a lehetőségét, hogy önállóan is képes cselekedni.

Vagyis nem csak Európának, hanem Németországnak is szüksége van az ébresztőre.

[1] Vö. George Orwell: 1984. Európa, 1989, 204-221.

[2] Az egyközpontú világ elvi és gyakorlati lehetetlenségéről l. Molnár G.: A mackinderi képlet, avagy a geopolitikai egyensúly esélyei, Korunk, 1998/11. Elérhető itt – https://geonaplo.wordpress.com/2017/05/06/a-mackinderi-keplet-avagy-a-geopolitikai-egyensuly-eselyei/  – is.

[3] Vö. G. Orwell: i. m. 221.

[4] Vö. Eyre Crowe: Memorandum on the Present State of British Relations with France and Germany. Secret. Foreign Office, january 1, 1907, in: David Owen: The Hidden Perspective. The Military Conversations 1906– 1914, Haus Publishing Ltd, London, 2014, 206-208. – Crowe a külügyminisztárium nyugati főosztályának a vezetője volt.

[5] I.m. 230-231.

[6] I. m. 250.

[7] The War That Ended Peace: How Europe Abandoned Peace for the First World War, Profile Books, London, 2013, 115.

[8] D. Owen: The Hidden Perspective, 79.

[9] Az elefánt és a vak emberek meséje. Az emberek nem fogták fel, hogy amit érzékeltek –  egy kígyószerű ormányt, egy  levélszerű fület és egy fához hasonlító lábat –, az valójában egy és ugyanaz a vadállat.

[10] A peloponnészoszi háború (az első és a második háborút, a köztük lévő alig 14 éves békeidőszakkal együtt, egységes folyamatnak tekintve) Kr. e 460-ban kezdődött és 404-ben, Athén kapitulációjával ért véget.

[11] A teljes szöveget lásd itt. Az „Aufbruch” ébredést is jelent.


Hozzászólás

Még mindig Gabriel

01.04-05.

Sigmar Gabriel német külügyminiszter egy újabb, december végi interjújában megismételte azt a tézisét, hogy Európának olyan hatalommá kell válnia, amelyet komolyan vesznek a világban. „Ezt eddig másokra hagytuk: Franciaországra, Nagy-Britanniára, Amerikára. De ez nem mehet így tovább, különösen, ha az Egyesült Államok bizonytalan partnerré válik, és olyan új hatalmak tűnnek fel, mint Kína. Ezek más szabályok szerint játszanak, más ligában. Ráadásul – ellentétben velünk – nekik van globális stratégiájuk.”

Amikor megkérdezték tőle, hogy ha ennyire szeretné, hogy Európa több felelősséget vállaljon, miért nem akarja, hogy a német GDP legalább két százalékát védelemre költsék, ezt válaszolta: „Mert ez teljességgel irreális, Németország védelmi költségvetésének megduplázást jelentené. Ráadásul erre egyáltalán nincs szükség. Ha EU-szinten együtt dolgozunk védelmi téren, akkor pénzt takaríthatunk meg, és ugyanakkor több feladatra is vállalkozhatunk. Végül, katasztrofális volna, ha Németország nemcsak gazdaságilag és politikailag, hanem katonailag is vezetni akarná Európát.

Nagyon különös ez a baloldali német hatalompolitika. Az embernek az az érzése, hogy csak azért szeretnék, hogy Európa valódi globális szereplő legyen, hogy Németországnak még csak véletlenül se kelljen önálló geopolitikai tényezővé válnia.

De lehetséges itt másfajta magyarázat is. Miközben nemcsak a szocdemek, hanem egyáltalán a németek – kevés kivétellel – ezt halálosan komolyan gondolják, mások egyszerűen alakoskodással vádolják meg őket. A liberális James Kirchick[1] például tavaly májusban még védelmébe vette  Merkelt, amikor az Trump igazságtalan kirohanásaira reagálva kifejtette, hogy Európának nem kellene annyira Amerikától függnie, de persze rögtön hozzá is tette, hogy szerinte ezt Merkel egyáltalán nem úgy értette, hogy „teljesen függetlennek kellene lennie”, hiszen Németországnak továbbra is szüksége van Amerikára „biztonsága és gazdasági jóléte miatt”.

Most viszont ugyanez a Kirchick egy figyelemreméltó cikkben Sigmar Gabriel általam már ismertetett előadásáról azt írja, hogy „miközben Berlin dicsőíti a multilateralizmust és elítéli a nacionalizmust, ezzel csak egy olyan külpolitikát álcáz, amely maga is gyakran egyoldalú és nacionalista”.

Kirchick a Nord Stream nevű, Oroszországot és Németországot a Balti-tengeren keresztül közvetlenül összekapcsoló gázvezetéket hozza fel példának, amely Gabriel szerint a német érdekeket szolgálja, de – teszi hozzá az amerikai – „nem szolgálja Európa érdekeit”, és sokatmondóan megjegyzi, hogy amikor 2011-ben a Nord Stream 1-et üzembe helyezték, Sikorski lengyel külügyminiszter az 1939-es Hitler–Sztálin- paktumhoz hasonlította azt.

 

Az internacionalista retorika paravánja mögé bújtatott nacionalizmus régóta jellemző volt a háború utáni német külpolitikára. A hidegháborús Ostpolitik hívei odáig mentek, hogy a kommunista rezsimek stabilitását tekintették a nyugat-német külpolitika non plus ultrájának, és a társadalmi követelések helyett a felülről jövő változtatásokat részesítették előnyben. Az amerikai, atomtöltettel felszerelt Pershing-rakéták Nyugat-Németországból való kivonását támogatva – ami az európai NATO-szövetségeseket az orosz nukleáris zsarolásnak tette volna ki –, az 1980-as évek eleji nyugat-német békemozgalom, mint egy szociáldemokrata német tudós később bevallotta, „nemzeti volt, antinukleárisnak álcázva”.        

Ez a minta ma is folytatódik. Amikor a NATO 2016 tavaszán hadgyakorlatokat tartott Kelet-Európában, hogy megnyugtassa az Oroszország Ukrajnában folytatott háborúja miatt nyugtalan tagállamokat, az akkori német külügyminiszter (és jelenlegi államfő), Franz-Walter Steinmeier, a Kreml propagandáját visszhangozva, a hadgyakorlatokat „kardcsörtetés”-nek minősítette.

A saját biztonsági kötelezettségeit elhanyagoló Németországról nehezen mondható el, hogy megbízhatóbb volna, mint Trump. De a stratégiai konfúzió és a morális egyértelműség hiánya túlmutat a Fehér Ház jelenlegi lakóján: egy friss felmérés  szerint több német tekinti megbízható partnernek Oroszországot (28%), mint Amerikát (25%), azt az országot, amely megszabadította őket önmaguktól, és megteremtette a háború utáni gazdasági fellendülésük és politikai stabilitásuk feltételeit.      

Ma egyedül a németek tartanak Németországtól. És a saját történelmükből  opportunista módon hasznot húzva – mert azt hiszik, hogy a pacifizmus, nem a diktatúrákkal való szembeszegülés a második világháborúból levonható legfontosabb tanulság – kényelmes és erkölcsösnek látszó alibit teremtenek maguknak, hogy a globális felelősségtől megszabadulhassanak. 

Nos – zárul Kirchick fejtegetése – önmagában véve nincs abban semmi rossz, ha a nemzeti érdekeinket követjük. Végül is minden ország ezt teszi. A németeket annak kitartó bizonygatása teszi különlegessé, hogy az ő esetükben erről szó sincs. 

 

Kirchicknek kétségtelenül igaza van, amikor Németországot alakoskodással vádolja, és felrója a németeknek, hogy tulajdonképpen saját maguktól félnek és ezért óvakodnak a határozott fellépéstől. De nagyon téved, ha azt gondolja, hogy a mai Németországra kétségtelenül jellemző stratégiai konfúzióval szakítva, Berlin majd kőkemény atlantista és az orosz „revizionizmust” egyértelműen elutasító politikát fog folytatni. Az igazság az, hogy nem tudjuk, milyen lesz a geopolitikai szendergéséből felébredő Németország külpolitikája.

Egyelőre csak annyit mondhatunk, hogy Németország kétségtelenül hajlandó lenne „sokkal többet tenni, mert hogy az amerikaiakra nem lehet számítani”. Ian Bremmer minden estre bízik ebben, mint a DWNews-nak adott rövid interjújában  kifejtette. De azt nem gondolhatja komolyan, hogy „ez [lenne] az új világrend”, még akkor sem, ha decemberben Sigmar Gabriel kétségtelenül „a legjobb beszéd”-et tartotta, amit európai és egyáltalán nyugati politikustól az utóbbi időben hallani lehetett.

Ez azt jelentené, hogy Amerika jelenlegi,  nehezen beazonosítható és még nehezebben kiszámítható külpolitikájától függetlenül meg lehet alapozni  valamiféle új multilateralizmust, amelyben – akarva-akaratlanul – előbb-utóbb Washington is kénytelen lenne részt venni.

[1] Kirczick a liberális Brookings Institute munkatársa. 2017-ben jelent meg The End of Europe: Dictators, Demagogues and the Coming Dark Age című könyve.


1 hozzászólás

A német csapda

01.02-03.

Sigmar Gabriel szociáldemokrata német külügyminiszter a Körber Alapítvány külpolitikai fórumán 2017. december 5-én tartott beszédében az új globális rend három lehetséges változatával számol.

Az első a G-Zéró világ, amelyet Ian Bremmer  amerikai politikai elemző így ír le: „…egyetlen országnak vagy blokknak sincs meg a kellő politikai és gazdasági befolyása – vagy az akarata – ahhoz, hogy egy valóban nemzetközi rendszert irányítson”. Gabriel szerint ezt a világot egyfajta 2.0-ás vesztfáliai rendszernek is lehetne nevezni, amelyben megint szuverén országok küzdenek a hegemóniáért és az egyensúlyért, akárcsak a harmincéves háború és a második világháború vége közötti korszakban. „Egy olyan közepes rangú kereskedő hatalom számára, mint Németország, az erőknek ez a szabad játéka nagyon veszélyes.”

A második a G-2-es új bipoláris világ, amelyen Amerika és Kína osztozna. Gabriel úgy látja, hogy tekintettel az Amerikában és Európában uralkodó zűrzavarra, Kína igazolva látja azt a meggyőződését, hogy az ő modellje magasabb rendű a nyugatinál.

Végül a harmadik opció a G-X világ. Ennek sok pólusa volna, bár kevesebb, mint a jelenlegi G-20, de a G-7-tel sem volna azonos. „A döntő különbség a G-Zéró világhoz képest az, hogy ebben kötelező szabályok és struktúrák működnének, amelyek biztosítanák, hogy a pólusok egymáshoz való viszonya nem a hatalmi egyensúlytól és a 21. század Metternichjeinek és Palmerstonjainak a művészi tökélyétől függ.” Németország szempontjából a multipolaritás és kötelező szabályokon alapuló világrend együttes fennállása volna a legelfogadhatóbb.

Hogy ennek van-e valami esélye, az attól függ, hogy az EU hogyan fogja fel önmagát és a szerepét.

Bármilyen irányba mozduljon is a világ, az EU csak akkor maradhat fenn, ha  meghatározza saját érdekeit és képes kifelé érvényesíteni a hatalmát. Mivel ez utóbbira egyelőre nem képes, nem csoda, hogy azokban a térségeknek az érdeklődése, ahonnan az Egyesült Államok ténylegesen vagy látszólag kivonult, nem Európa felé fordult, hanem más országok – a Közel-Keleten Oroszország, Afrikában pedig Kína – felé, amelyek bevethető katonai és gazdasági erővel rendelkeznek.   

Herfried Münkler politológus nemrég érdekes könyvet publikált a harmincéves háborúról[1], amelyben élesen bírálja a német külpolitikai döntéshozókat. Főként azt kifogásolja, hogy Németország a legtöbbször jogi eszközökkel válaszol a politikai kihívásokra, ami szerinte a valóság elutasításával (tagadásával) egyenértékű. A németekből hiányzik a bátorság, hogy kíméletlenül szembenézzenek azzal, ami valójában történik, és a tekintetük mindig „az erkölcsi normák és imperatívuszok horizontjára vetül”. Hiányzik belőlük „a politikai-stratégiai gondolkodásmód”.     

Mi hát a teendő?

Ami Amerikát illeti, higgadtan fel kell mérnünk, melyek azok a területek, ahol hirtelen, vagy esetleg állandó jelleggel ellentétesek a nézeteink. Azok a szankciók például, amelyekkel 2016 nyarán az amerikai kongresszus Oroszországot sújtotta, azokat a német csővezetékeket is érintik, amelyek Oroszországgal kapcsolnak bennünket össze. Ezek a szankciók egzisztenciális veszélyt jelentenek a mi gazdasági érdekeink szempontjából.    

Egy másik példa: az iráni nukleáris megállapodás felmondása megnöveli a háborús veszélyt a mi közvetlen szomszédságunkban. Ez nemcsak érinti, de veszélyezteti is a nemzeti érdekeinket. 

Németország nem engedheti meg magának, hogy arra várjon, hogy a döntéseket majd Washingtonban hozzák meg, mint ahogy azt sem, hogy csupán reagáljon rájuk. Le kell szögeznünk a saját álláspontunkat, és ha szükséges, világossá kell tennünk szövetségeseink számára, hogy mely ponton lépnek túl szolidaritásunk határain.

Oroszországgal kapcsolatban is világosan és koherensen meg kell határoznunk, mit kívánnak meg nemzeti érdekeink. A Krím annexiójával és a kelet-ukrajnai beavatkozással Moszkva megkérdőjelezte a nemzetközi rendet. Ám Oroszország ettől még Európa szomszédja marad, mégpedig igencsak befolyásos szomszédja. A biztonságot és a békét hosszú távon csak Oroszországgal és nem Oroszország ellenében lehet biztosítani.  

A kulcskérdés az, hogy megtudjuk-e győzni Oroszországot arról, hogy visszatérjen a szabályokon alapuló rendhez, amely oly sokáig fenntartotta a békét Európában. Ehhez világos elvekre és határozott álláspontra van szükség valahányszor megsértik a nemzetközi alapelveket. Ebbe beletartoznak a szankciók is.

Másfelől Németország különleges szerepe pontosan az, hogy nehéz időkben is keresse a dialógus lehetőségét. Nagy előrelépés volna például, ha meg tudnánk egyezni Oroszországgal egy életképes ENSZ békefenntartó misszió ügyében, hogy végre meg lehessen valósítani a tartós tűzszünetet és ki lehessen vonni a nehézfegyvereket Kelet-Ukrajnából. Már az nagy előrelépés, hogy Oroszország elvben elfogad egy ilyen békefenntartó missziót.

Oroszországnak teendő javaslatunk világos: miután sikerül megvalósítani a tartós tűzszünetet, az európaiak segítséget nyújthatnak a Donbassz újjáépítésében, és megtehetik az első lépéseket a szankciók feloldása felé. Ez nem jelentené az ukrajnai konfliktus végleges megoldását, de egyértelmű áttörés volna. És nagy lépés egy új détente-politika felé.

Nyilvánvaló, hogy ma nem lehetséges kizárólag német keleti politika. Európai keleti politikára van szükség. Csak akkor tudunk sikeres keleti politikát folytatni, ha abban új közép- és kelet-európai NATO- és EU-partnereink is benne vannak. Sajátos hátterükkel és a mienktől igencsak eltérő tapasztalataikkal. A németeknek továbbra is létérdekük egy ilyen détente.        

Tragikus, hogy épp abban a pillanatban, amikor a világesemények megkövetelik, hogy kilépjen a világszínpadra, az EU megengedi, hogy a belső megbékélés alapjai repedezni kezdjenek. Ezért drámai irányváltásra van szükség. Nagy tévedés azt hinni, hogy az EU a nemzeti szuverenitás csökkenésével jár. A nemzeti szuverenitásnak az a formája nem létezik a mai és a holnapi világban. Épp hogy az EU-n keresztül közvetett módon erősödik a szuverenitásunk.

Az Európai Uniónak saját maga fölé kell emelkednie, különösen a külpolitikában. A mostani zavaros időszakban az európaiak csak közös frontot alkotva érvényesíthetik az érdekeiket. Megtettük az első lépéseket ebben az irányban, a védelem és a közös európai határrendészet terén. De további lépéseknek kell következniük. Az egyiknek szerintem orvosolnia kell gazdasági és pénzügyi uniónk születési hibáját, hogy ti. egy valutánk és 19 gazdaság- és pénzügyi politikánk van. 

Jelenleg a legmesszebb menő javaslatok e téren Franciaországból jönnek. De Olaszországnak is lesz itt mondanivalója. A következő szövetségi kormányra hárul a feladat, hogy kijelölje Németország álláspontját ezekkel a kezdeményezésekkel kapcsolatban. Ennek a kormánypolitika középpontjában kell állnia. És ha valamiben biztos vagyok, akkor az az, hogy nem játszhatunk el egy ilyen esélyt. 

Ez egyáltalán nem lesz könnyű. Talán Franciaországnak egy kissé németebbé kell válnia pénzügyi kérdésekben, Németországnak pedig valahogy franciábbá a biztonságpolitikában.

 

Ez egy alaposan átgondolt, rokonszenves külpolitikai koncepció, de van benne néhány árulkodó ellentmondás.

Mindenekelőtt a nemzeti szuverenitáshoz való viszony tekintetében. Gabriel szerint a nemzeti szuverenitásnak az „a formája”, amelyről egyesek, pontosabban egyes tagállamok úgy vélik, hogy az sérülne az EU-tagsággal, „a mai és a holnapi világban nem létezik”. Viszont igenis létezik „az EU-n keresztül, közvetett módon erősödő” szuverenitás.

Persze, vannak olyan rivális, nem baráti hatalmak, mint Oroszország, Törökország és Irán, amelyek az identitásukat a történelmi nagyságban találják meg, és nem haboznak azt időnként megmutatni a Nyugatnak. És készek arra is, hogy megfizessék a nagyhatalmi státussal járó adót, vállalják a szankciókat, mindenféle pénzügyi hátrányokat azért, hogy „igényt tarthassanak a regionális dominanciára és a nemzeti szuverenitásra”.

A német külügyminiszter ugyanakkor fájlalja, hogy Európának nincs igazi befolyása, hogy nem igazi globális szereplő, és hogy ezt a szerepet eddig – az európaiak részéről – a Biztonsági Tanács két európai tagja, Nagy-Britannia és Franciaország töltötte be. A német külpolitika is hosszú éveken keresztül csupán a német újraegyesülésre és az Ostpolitikra korlátozódott, minden egyéb tekintetben (Jugoszlávia, Afganisztán) csupán a közös atlanti politika részeként lépett fel.

Mivel eljött az ideje annak, hogy a németek végre „szembenézzenek azzal, ami valójában történik”, és elsajátítsák „a politikai-strtégiai gondolkodásmódot”, magyarán: hogy geopolitikai értelemben végre cselekvőképesek legyenek, az idejétmúlt unipoláris világrend helyett meg kell teremteni az új G-X világot, amelyben több  (hétnél mindenképpen több, de húsznál kevesebb) „pólus”, azaz – gondolom – szuverén hatalom létezik, de ezek egymáshoz való viszonya „nem a hatalmi egyensúlytól”, hanem a „kötelező szabályok” önkéntes betartásától függ.

Ez a koncepció több sebből vérzik, de annak, hogy valósággá válhasson, legalább két alapvető akadálya van.

Az egyik, hogy meg kellene mondani, hogyan jöhet létre az a szuverén európai pólus, amelyről itt tulajdonképpen szó van (hiszen az összes többi potenciális résztvevő – Amerika, Kína, Oroszország stb. – nagyon is létezik, mégpedig mint szuverén nagyhatalom). Persze, úgy, hogy az új német kormány majd felkarolja Macron francia elnök Európa újjáalapítására (refondation), vagyis az „új európai kezdet”-re vonatkozó javaslatát. Ez olyan „történelmi esély”, amelyet Németország nem szalaszthat el.

A baj csak az, hogy ennek német szempontból van egy alapvető jogi akadálya, amire Dieter Grimm német alkotmányjogász figyelmeztetett egy fontos cikkben [2], amelyben Franz-Walter Steimeier (szociáldemokrata) német elnöknek Macron „szuverén, egyesült és demokratikus” Európára vonatkozó elképzelését támogató álláspontjára reagált.

A szuverenitás, Grimm szerint, az állam ama jogát jelenti, hogy meghatározza a saját alkotmányát. Mivel e téren nem függ másoktól, a szuverenitás az állam lényege. Nem arra vonatkozik, hogy saját döntéseket hozhat. Az EU minden kétséget kizáróan rendelkezik ezzel a képességgel. De nem dönthet a saját jövőjéről. Nem adhat önmagának alkotmányos szerződést. És nem oszlathatja fel magát. E kérdésekben a tagállamoktól függ.

Grimm emlékeztet arra, hogy a német alkotmánybíróság a Lisszaboni szerződésről hozott határozatában úgy döntött, hogy a német állami szervek nincsenek feljogosítva arra, hogy szuverenitást ruházzanak át az EU-ra. Ezt csak maguk a polgárok tehetik meg. Amit a német kormány és parlament megtehet, az bizonyos szuverén jogok („Hoheitsrechte”) átruházása. De a német jogi felfogásban ez különbözik magától a szuverenitástól.

Egyszóval, szögezi le Grimm, Macronnak az az elképzelése, hogy Európát szuverén entitásként teremtse újjá formális államiságot igényel.   

Vagyis Németország csapdában van. Mivel nem mer – és pillanatnyilag nem is képes – szuverén hatalomként cselekedni, viszont megelégelte a geopolitikai semmittevést, az Európai Unióba (konkrétan: Emmanuel Macronba) kapaszkodik. Ám az európai nagyhatalmi szuverenitáshoz addig nem juthat el, ameddig ő maga is nem válik szuverén nagyhatalommá, amitől viszont még mindig irtózik.

Az igazi probléma itt az, hogy Franciaország és Németország együtt – már amennyiben ez a geopolitikai együttes egyáltalán megvalósulna – nem gründolhatja a szuverén Európát, hanem csak a francia-német duális államot, amelyhez természetesen csatlakozhatnak mások is, de csakis egy új, formális államiság keretében.

A GX-világ kialakulásának másik alapvető akadálya az, hogy szuverén és elvileg egyenrangú pólusok, azaz nagyhatalmak között „kötelező szabályok” csak addig létezhetnek, ameddig azok betartása megfelel az adott hatalmak érdekeinek, de nincs semmilyen felsőbb hatóság, amely a szabályok betartását kikényszeríthetné. Vagyis a szabályok betartását illetően az egyes hatalmaknak ugyanolyan vétójoguk lenne, mint amilyennel ma a Biztonsági Tanács állandó tagjai rendelkeznek.

A német csapda az Ostpolitik sajátos értelmezésében is megmutatkozik. Sigmar Gabriel jól érzékeli, hogy Németországnak létérdeke az Oroszországgal való kiegyezés, ugyanakkor azt hiszi, hogy „ma nem lehetséges kizárólag német keleti politika”, csakis olyan, amelyben „az új közép- és kelet-európai NATO- és EU-partnerek is benne vannak”, a maguk sajátos hátterével és tapasztalataival.

Ilyen egységes „európai keleti politika” azonban soha nem jöhet létre, legalábbis addig nem, ameddig a lengyelek, a románok és a baltiak – a britek és az amerikaiak támogatását élvezve – mindent megtesznek azért, hogy a szó szoros értelmében elzárhassák a Németország és Oroszország közötti utat.

[1] Der Dreißigjährige Krieg. Europäische Katastrophe, deutsches Trauma 1618–1648. Rowohlt Berlin, Berlin 2017.

[2] Ein souveränes Europa. FAZ, 2017. nov. 15. Mivel a cikk nem szabadon letölthető, az angol nyelvű összefoglaló elérhetőségét adtam meg.

 


Hozzászólás

Geopolitikai revans

Elkezdtem írni valamit, ami nem szabályos könyv és nem is blog, hanem amolyan napló-féle, mint amilyen annak idején az Európai Napló volt. Persze sok minden hiányozni fog belőle, ami abban benne volt, és Bibó István érdeklődését is felkeltette. (Vö. Bibó István megjegyzései az „Európai Napló”-ról [1979], in: Bibó Isván Összegyűjtött Írásai, 1. Kalligram, 2016. 1103-1107.) Az esetleges hasonlóságokról és a sokkal lényegesebb különbségekről majd alkalomadtán elmondom a véleményem.

12.10

Geopolitikai revans

Ezt kellene megírni jövő őszig. Kb. 300 oldal. Az alcíme lehetne: 100 év után a világ…

12.11.

A revans lényege, hogy az 1918-ban győztes világhatalom (az Egyesült Államok) egyértelműen el kell hogy veszítse világelsőségét, vagyis mind globális hegemóniáját, mind pedig regionális (európai, közel-keleti és kelet-ázsiai) hegemon szerepét. A világelsőség már ma sem egyértelmű, de még el kell telnie egy kis időnek ahhoz, hogy a bukás nyilvánvaló legyen.

12.14.

Miközben a Nyugat mint geopolitikai entitás már jó ideje nem egyéb fikciónál, úgy látszik, most jött el az ideje annak, hogy az egykori „szabad világ” két legfontosabb komponense – az Egyesült Államok és az Európai Unió, valamint az utóbbi arculatát meghatározó legfontosabb tagállamok – is kezdjenek valahogy megfoghatatlanná, politikai, társadalmi és kulturális értelemben egyaránt inkoherenssé válni. Az egyes államok egyre kevésbé alkotnak funkcionális politikai közösséget, egyre kevésbé viselkednek egységes nemzetekként. Ami pedig az Európai Uniót illeti, miközben a brüsszeli központ nemzetek fölötti bürokráciája azt állítja róla, hogy nemzetállamok érték- és érdekközössége, valójában ugyanúgy – vagy még hangsúlyosabban – dezintegrálódik, mint az egyes tagállamok.

12.15.

Az Egyesült Államok politikai életére lényegében Obama hatalomra kerülése óta jellemző súlyos belső megosztottság Trump óriási meglepetést jelentő győzelmével még inkább elmérgesedett.

12.16.

Itt több dologról van szó. Először is a két nagy pártnak teljesen eltérő faji és szociális összetételű a szavazótábora. A legutóbbi alabamai szenátorválasztáson,  a fehér férfiak háromnegyede és a fehér nők kétharmada (74 és 65%) a szexuális zaklatással megvádolt, szélsőségesen konzervatív Roy Moore-ra szavazott, a feketék vagy afroamerikaiak 96 százaléka pedig a hagyományosan vörös, azaz konzervatív déli államban elvileg nem sok eséllyel induló, de végül mégiscsak     győztes demokrata jelöltre. Ez a szembetűnő különbség már a 2012-es elnökválasztáson is megmutatkozott, amikor Obamára a feketék 95%-a szavazott, de most a fehérek 30 százaléka is a demokrata jelöltet választotta (szemben a 2012-es 15%-kal). (Vö. Exit poll results: How different groups voted in Alabama, The Washington Post [a továbbiakban: WP], 2017. dec. 13.)

Mivel a többletet a főiskolai végzettségű és a fiatal fehérek szavazatai jelentették, jól látható, hogy a különbség egyszerre faji és szociális, illetve kulturális természetű. Vagyis két nagyjából egyenlő súlyú, de teljesen eltérő és egymással radikálisan szemben álló politikai populációval, vagy ha úgy tetszik, „politikai nemzettel” állunk szemben. A lényeg itt nem az – mint sokan gondolják –, hogy most éppen a demokrata jelölt győzött (49,9%-ot ért el ellenfele 48,5%-ával szemben), hanem az, hogy a két „népesség” teljesen kizárja egymást, nincs közöttük semmiféle átjárás, és hogy ez a strukturális adottság nemcsak erre az államra, hanem tulajdonképpen az „Államok” egészére is jellemző.

A megosztottság másik aspektusa inkább ideológiai természetű és statisztikailag már nehezebben mérhető, de nem kevésbé lényeges. A két nagy pártban megszerveződő és összefonódó „elitek” elleni bevallottan „populista” lázadás nem megdönteni, hanem csak megbénítani akarja a hatalmat. Bannon „leninizmusa”  ezért csak előkészítése valaminek, ami az összeomlásból majd spontán módon bizonyára megszületik.

Végül a harmadik „csapás” a hatalmi eliteken belüli, szintén feloldhatatlannak látszó ellentét. Miközben látniuk kell, hogy a tulajdonképpeni ellenfél, vagy inkább ellenség lényegében összeboronálja őket, nem adják fel az egymás elleni harcot.

Frissítve: 2018. jan. 1.

A liberális Ronald Radosh már 2016. augusztusában, amikor Bannon Trump kampányfőnöke lett, megírta, hogy Bannon 2013-ban – nyilván nem minden provokáló szándék nélkül – elmondta neki, hogy ő bizony leninista, miközben a konzervatív National Review-t és a neokon Weekly Standardet lazán „baloldali orgánumok”-nak nevezte.  „Lenin – fejtette ki büszkén – szét akarta zúzni az államot, és ez az én célom is. Mindent le akarok rombolni, hogy szétzúzhassam az egész jelenlegi establishmentet.”

Egyik újabb, decemberi blogjában  Radosh elmondja, hogy a konzervatív David Horowitz Freedom Center  idei „Restoration Weekend”-jén Bannon nagy beszédet tartott és két kitüntetést is kapott.

Radosh szerint az idők jele, hogy ezen a rendezvényen, ahova korábban „rendes konzervatívokat”, sőt liberális demokratákat is meghívtak, most Bannon a sztár. A centrum névadója, David Horowitz, aki egy 1985-ös, Peter Collierrel közösen írt híressé vált esszében  (Lefties for Reagan, később Good-Bye to All That címen vált ismertté) szakított radikális baloldali nézeteivel,  Bannon felfogásával a legteljesebb összhangban, kifejtette, hogy „ő a politikát nem demokratikus mechanizmusnak tekinti, amelynek során a különböző pártok a saját programjuk előterjesztésével a választópolgárok támogatásáért küzdenek, és néha még kompromisszumokra is hajlandóak, hanem háborúnak („the equivalent of war”). És a háborúban az ellenzék nem eltérő nézeteket valló emberek csoportja, akikről el kell ismerni, hogy épp olyan amerikai hazafiak, mint a többiek, hanem ellenség, amely ellen harcolni kell, és amelyet le kell győzni.” (Bannon politikai felfogásának részletes ismertetését lásd a Bannon szerin a világ  című blogomban.)

12.24.

Egy ifjú német filozopter (Oliver Weber) bölcs mondása: „Milyen legyen az ember hozzáállása, ha nem kultúrkritikai? Jelenenthuziaszta?“ Talán helyesebb lett volna, ha “kultúrkritikai” helyett azt írja: „jelenkritikai“, vagy: „jelenkor-kritikai“. (Vö. Kiergegaard: A jelenkor kritikája. A cím tökéletes, de a tartalom ott egészen más, mint amire én gondolok, pontosabban gondoltam, szubjektív-lelkiző, és nem „tárgyilagos“, azaz nem politikai és történelmi.)

Az érdekes az, hogy a jelenkritika annak idején (hetvenes-nyolcvanas évek) egyfajta lelkesedéssel töltött el bennünket (engem minden bizonnyal, de nyilván a többieket is, talán Vilkát kivéve). És ebben az értelemben tulajdonképpen jelenkor-enthuziaszták voltunk, mert láttuk benne a jövő ígéretét és lehetőségét. Ez nálam 1984-85-ig, a Limes-korszak kezdetéig tartott, ameddig hittem abban, hogy a kommunizmust a saját erőnkből magunk mögött hagyhatjuk, anélkül, hogy az ún. piac-demokrácia nyugati modelljét egy az egyben átvennénk, illetve hagynánk a maga brutális módján Kelet-Közép-Európában is érvényesülni. Én egyfajta kommunitárius liberalizmusban vagy szociál-liberalizmusban láttam a lehetséges megoldást, amely lehetővé tette volna, hogy a saját – elképzelt – erdélyi magyar – civil társadalmunkat önmagát kormányzó és ebben az értelemben „önrendelkező” politikai társadalommá alakítsuk, a balti, a lengyel–cseh–magyar és a horvát–szlovén kelet-közép-európai geopolitikai sávhoz kapcsolódva.

Ez az erő, a „saját erő” azért sem állt, állhatott rendelkezésre, mert maga az össz-kelet-európai kommunista rendszer (a Szovjetuniót is beleértve) nem volt elég erős ahhoz, hogy a saját oligarcháival vagy potenciális oligarcháival szemben , akik akkor már ugrásra készen álltak arra, hogy Oroszországban szétrabolják, Kelet-Közép-Európában pedig nyugati támogatással és jóváhagyással „magánosítsák” a kommunista vagyont, kitartson még egy darabig.

12.25. 

Tulajdonképpen arra lett volna szükség, hogy a 89-90-es kelet-európai helyzet konszolidálódjon, vagyis a Szovjetunió katonailag és egyáltalán geopolitikailag elég erős maradjon ahhoz, hogy az említett kelet-közép-európai sávon kívüli térségben, vagyis magában a Baltikumról lemondó Szovjetunióban, valamint Délkelet-Európában, azaz Romániában, Bulgáriában és a Szlovénia és Horvátország nélküli Jugoszláviában kialakítson és fenntartson egy olyan poszt-kommunista egypártrendszert, és egy olyan orosz befolyási övezetet, amely a Nyugat szempontjából – tekintettel a Közép-Európából való kivonulásra – teljes mértékben elfogadható lett volna. Vagyis Oroszországnak nem a Nyugatot kellene hibáztatnia, amiért az nem tartotta be a Gorbacsovval 1990-ben megkötött informális alkut, hanem a saját akkori gyengeségét és idétlenségét kellene kárhoztatnia, amiért nem volt képes arra, hogy Kelet-Németország és egész Kelet-Közép-Európa feladása ellenében, óriási katonai erejére és titkosszolgálati hálózataira támaszkodva kialakítsa a saját befolyási övezetét, Kelet-Közép-Európa számára pedig (az egykori NDK-t is beleértve), a NATO-csatlakozást kizárva, csak az éppen akkor alakulófélben lévő Európai Unióba való integrálódás lehetőségét tartsa fenn. (Az EU-t megalapító szerződést 1992. február 7-én, alig pár hónappal a Szovjetunió felbomlása után írták alá Maastrichtban.)

Ez egyben azt is jelentette volna, hogy a továbbiakban az újraegyesült Németország sem marad a NATO teljes jogú tagja, továbbá, hogy az orosz csapatokat csak akkor és olyan ütemben vonják ki Németországból, amikor és amilyen ütemben onnan az amerikai és a brit csapatok is távoznak.

Egy ilyen új geopolitikai elrendeződés biztosíthatta volna mind Kelet-Közép-Európa gyors és visszavonhatatlan európai integrációját, mind pedig a Kelet-Közép-Európával kiegészült és egyértelműen német hegemóniájú Európai Unió és az orosz befolyási övezethez tartozó Kelet- és Délkelet-Európa közötti hosszú távú stratégiai partnerség kialakítását.

Mindezt azért tartottam szükségesnek itt leszögezni, mert csak ez a meg nem valósult geopolitikai konstrukció teszi lehetővé a mai európai helyzet megfelelő értelmezését.

*

Tettem ezt persze azért is, hogy megvilágítsam: miért gondoltam én a kilencvenes években azt, hogy Közép- és Kelet-, illetve Délkelet-Európa között éles választóvonal húzódik, és hogy ez a választóvonal komoly esélyeket tartogat a keleti oldalon elhelyezkedő ún. közép-európai fragmentumok (mindenekelőtt Erdély és a Vajdaság) számára, amennyiben elősegítheti az érintett országokon belüli geopolitikai önállósodásuk kikristályosodását.

Mivel a nemzeti autonómiatörekvéseknek a többségi demokrácia kérlelhetetlen logikája nagyon hamar kijelölte a határait, nem maradt más lehetőség, mint az erdélyi regionalista románokkal és a vajdasági szerbekkel való összefogás. Ez biztosíthatta volna olyan helyi politikai többségek kialakulását, amelyek segítségével ki lehetett volna törni az etnikai bunkerből, vagyis a többségi demokrácia országos viszonylatban feltörhetetlen csapdájából. Ezzel az egyenjogúság elvont és nemzeti értelemben semmilyen elfogadható megoldással nem kecsegtető „valóságát” a regionális szinten kivívható egyenrangúság legalábbis elvileg elérhető perspektívája válthatta volna fel.

Nem kívánok most ezzel az autonómia-problémával bővebben foglalkozni, és csak arra hívom fel a figyelmet, hogy mind a kelet-közép-európai országok gyors, szelektív és végleges EU-integrációjának a kérdése, mind pedig a Közép-Európa-fragmentumok kilátástalan helyzetének elfogadható megoldása azon bukott el, hogy a német vezetésű Európai Unió és Oroszország nem volt képes egymással alkut kötni. A nagyobb felelősség itt Oroszországra hárul, mert ha megembereli magát és legalább a Szovjetunió szláv köztársaságaiból és esetleg Kazahsztánból ki tud alakítani egy orosz vezetésű poszt-szovjet szövetségi struktúrát, talán képes lett volna Németországot és az idősebb Bush vezetése alatti amerikai establishmentet rávenni a fentebb részletezett alkura. Ha pedig Amerika ezt a döntő lökést megadta volna, a későbbiekben Németország már élére állhatott volna az Oroszországgal való geopolitikai kiegyezés komplex folyamatának.

Ha a kilencvenes évek elején úgy tűnt, hogy a közép-európai országok (és tartományok) óriási, lényegében behozhatatlan, mert civilizációs beágyazottságú geopolitikai előnnyel rendelkeznek a Nyugathoz való integrálódás tekintetében a kelet- és délkelet-európai országokkal szemben, ma azt látjuk, hogy a két legfontosabb kelet-közép-európai ország (Lengyelország és Magyarország) EU-integrációja, sőt egyáltalán EU-tagsága egyáltalán nem látszik véglegesnek és visszavonhatatlannak. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy ma már maga az Európai Unió sem tekinthető (legalábbis jelenlegi intézményi struktúrájában) véglegesnek és visszavonhatatlannak.

*

Valamikor a nyolcvanas évek közepén Kallós Zoltán kolozsvári lakásában, pontosabban szép árnyas lugasában beszélgettem Karikás Péterrel a Szovjetunióról. Ő lényegében azt kifogásolta, hogy az ellenzék szovjetellenessége nagyon rövidlátó és gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy a kisebbségi kérdésben bármit is el lehessen érni, különösen a románok esetében. Én ezzel azt állítottam szembe, hogy a Szovjetunióra, a kommunista diktatúra tartópillérére támaszkodva, semmit sem lehet tenni a magyar ügyben, hiszen bennünket – Romániában – pontosan ez a rendszer köt gúzsba. Remélem, készített erről valamilyen feljegyzést, aminek talán utána lehetne járni a külügy levéltárában.

A vita barátságos hangnemben zajlott, de egyikünk sem közeledett egy tapodtat sem a másikhoz. Ezt most elég szomorúnak tartom, és el kell gondolkodnom azon, hogyan lehetséges, hogy a Szovjetuniót mint lehetséges támaszt Romániával szemben teljesen leírtam, és minden reményemet csak és kizárólag a Nyugatba, illetve a nyugati demokráciába vetettem. Bár lehet, hogy a hangsúly nem is a nyugati demokrácián volt, hanem azon, hogy nekünk csak akkor lehet esélyünk, ha a kommunista rendszer összeomlik, és ebben a reményünkben mégsem támaszkodhatunk a Szovjetunióra.

Ez egy hosszú történet, amibe nem akarok most belemenni, hiszen Balogh Edgártól Sütő Andráson keresztül talán egészen az Ellenpontokig (hiszen az ő nyilatkozataik emlékezetem szerint sehol sem támadják magát a kommunista rendszert, hanem csak és kizárólag a Ceaușescu-féle rendszer nacionalizmusát) sokan tekintettek bizakodással a Szovjetunióra vagy legalábbis gondolták azt, hogy nem kifejezetten célravezető nekünk Moszkvát frontálisan támadni.

Fentebbi eszmefuttatásom fényében nekem most az tűnik fel, hogy miért nem kalkuláltam be akkor a Szovjetuniót mint geopolitikai tényezőt, zárójelbe téve azt a kérdést, hogy a szovjet rendszert milyen mértékben tartom elfogadhatatlannak. A geopolitikai megfontolások a hetvenes-nyolcvanas években gyakorlatilag semmilyen szerepet sem játszottak a gondolkodásomban.

De valóban így van-e?

12.26.

Egyáltalán nem. Az Európai Napló 1978. június 1-i bejegyzésében (Alternatívák könyve – a továbbiakban AK – II, Pro Philosophia, Kolozsvár, 2007, 139-140) egy francia szerző tanulmányára hivatkozva világos különbséget teszek a kelet-európai „peremvidék” (Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország) és az „ortodox Kelet-Európa” (mindenekelőtt a Szovjetunió) között. Mivel számos helyen (vö. AK II, 101, 104, 115, 119) Romániát is ehhez a bizánci örökséget tovább variáló (tulajdonképpen tovább-degradáló) „ortodox” kommunista modellhez soroltam (Bibó ezért meg is bírált, de erről és Bibó ekkor rám gyakorolt rendkívüli hatásáról majd máskor), nyilvánvaló, hogy a Szovjetuniót és Romániát akkoriban egymástól elválasztó éles taktikai különbségek ellenére én a strukturális hasonlóságokat tartottam fontosabbnak.

Tulajdonképpen abban bíztam akkoriban, hogy a nyugat-európai baloldal (és ezen belül a pluralizmust teljes mértékben elfogadó, de a szovjet típusú kommunizmussal, pontosabban a Szovjetunióval véglegesen és explicit formában még nem szakító olasz, spanyol és csak félig-meddig a francia eurokommunizmus) és a kelet-európai „peremvidék” összehangolt status quo-ellenes küzdelme a Brezsnyev utáni „ortodox Kelet-Európában” a dogmatikus kommunizmus radikalizálódásához és az egyre határozottabban demokratizálódó kettős (dél-nyugat-európai és kelet-közép-európai) „peremvidék”-kel való nyílt konfrontációhoz fog vezetni.

De végül is nem így történt: a nyugati establishment (Amerika, az olasz konzervatívok és a Vatikán, az amerikai, a brit és az olasz titkosszolgálatok aktív közreműködésével) 1976 és 1978 (Aldo Moro meggyilkolása) között megakadályozta a kereszténydemokrácia és az eurokommunizmus közötti történelmi kompromisszum kiteljesítését, 1981-ben pedig a Szovjetuniót a Jaruzelski-puccs megmentette a lengyelországi katonai beavatkozás történelmi katasztrófájától.

Az én reményeim végső összeomlása azonban akkor következett be, amikor Brezsnyev 1982 novemberében bekövetkezett halála után nem a konzervatív radikálisok kerültek előtérbe, hanem a „liberális” Andropov, a KGB főnöke vette át a hatalmat. Ennek lett aztán a következménye, hogy – a csernyenkói epizód után – végül is az ő választottja, a valóban liberális, de a Szovjetunió hatalmi felépítését teljesen félreismerő és a hatalmas ország vezetésére teljességgel alkalmatlan Gorbacsov került az  élre.

Giorgio Napolitano olasz elnök Adam Michniknek adott 2012-es interjújában (Napolitano: il mio cammino verso il Quirinale. “Mito dell’Urss fu anche una prigione per il Pci”. La Repubblica, 2012. jún. 9.) elmondja, hogy amikor 1987-ben Alessandro Nattát, az Olasz Kommunista Párt akkori főtitkárát (Berlinguer utódát) elkísérte Moszkvába, hat órán keresztül tárgyaltak Gorbacsovval, és nem akartak hinni a fülüknek, amikor az kifejtette, hogy a Szovjetunióban meg kell teremteni a jogállamot. „Félbeszakítottam – mesélte Napolitano – és megkérdeztem tőle, hogy a tolmács jól értette-e a szavait, amelyeket ő megerősített. Valószínűleg nem fogta fel, hogy a jogállam megteremtése milyen radikális változásokhoz vezethet az ő országában.”

Napolitanónak ez az érdekes megjegyzése arra utalhat, hogy az olasz eurokommunisták nem csak ideológiai korlátaik miatt ragaszkodtak valamilyen formában a Szovjetunióhoz, hanem reálpolitikai megfontolásból is. Ugyancsak a fenti interjúban beszélt Napolitano arról is, hogy Berlinguer, bár mélységesen ragaszkodott valennyi demokratikus vívmányhoz, és 1977-ben volt  bátorsága ahhoz, hogy az SZKP 1977-es moszkvai kongresszusán elhangzott beszédében kimondja, hogy „a demokrácia egyetemes érték”, ugyanakkor „úgy vélte, hogy az Olasz Kommunista Párt egy olyan eszménynek (vagy egy olyan utópiának) a hordozója is kell hogy legyen, amely egy eltérő gazdasági és szociális rendszernek, a kapitalizmus radikális alternatíváját jelentő szocializmusnak a megteremtésére irányul”.

Az olasz eurokommunisták legjobbjai nyilván tisztában voltak a Szovjetunió és a szovjet kommunizmus valódi természetével, de egyúttal azzal is, hogy a „létező szocializmus” még így is geopolitikai ellensúlyt képezhet a nyugati konzervatív-kapitalista status quóval szemben. Mivel a szocializmust még mindig megvalósítandó célnak tekintették, attól tarthattak, hogy a kapitalizmus – legalábbis Nyugaton – elfogadhatatlan szovjet alternatívájának az összeomlása maga alá temetheti az ő radikális utópiájukat is – mint ahogy az 1989 után be is következett.

A demokratikus – antikommunista, antimarxista és antitotalitárius – szocializmus utópiája engem is megérintett, mint az Európai Napló első – 1978. február–1978. júliusi – részéből (AK II, 14-160, l. különösen: AK II, 88; 93; 138; 144-146) kiderül, de én valamivel hamarabb – mégpedig a lengyel ellenzéki áttörés 1981. decemberi megfeneklését követően – kigyógyultam belőle. Ez a Limes-korszak tragikus alaphangjának egyik forrása. A másik az Erdély közép-európai civilizációs identitásának (tehát nem egyszerűen csak a közös utópiában összetalálkozó két európai periféria szabadságharcának) az elveszítése miatt érzett fájdalom. (Vö. Volt Közép-Európának egy különös tartománya, in: AK III, 11-26.)

12.27.

A neokonzervatív Commentary egyik december közepén megjelent elemzéséből (H. Brands – C. Edel: The Disharmony of the Spheres, Commentary, 2017. dec. 14.) kiderül, miért nem szeretik az amerikaiak az eltérő érdekszférákon alapuló globális világrendet.

Az amerikai vezetők legalább két évszázada általában ellenezték azt az elképzelést, hogy a világ rivális érdekszférákra oszlik, és hogy más hatalmaknak lehet saját érdekszférájuk. Ha visszatérnénk egy olyan világhoz, amelyben a saját érdekszférával rendelkező nagyhatalmak uralkodnak, akkor az amerikai külpolitika legerőteljesebb hagyományai irrelevánssá válnának és a nemzetközi rendszer visszazuhanna egy sötétebb és veszedelmesebb korszakba.

A szerzők természetesen elismerik, hogy Amerika is végigjátszotta az érdekszféra-játszmát, és idézik Richard Olney  külügyminiszter 1895-ös nyilatkozatát, amely szerint „az Egyesült Államok gyakorlatilag szuverén ezen a kontinensen [vagyis a nyugati féltekén], és akarata törvény”.

A második világháború után pedig az Egyesült Államok mint első számú globális hatalom folyamatosan növelte befolyását Európában a NATO-n, Kelet-Ázsiában különböző katonai szövetségeken, a Közel-Keleten pedig egy sor katonai és politikai megállapodáson keresztül. Így az utóbbi kétszáz év globális politikája nagyrészt az amerikai befolyás növekedéséről szólt. Más szavakkal, az amerikai geopolitikai tradícióba bele volt építve a más országok érdekszféráival szembeni ellenséges viselkedés, legyen szó ellenfelekről (japánok, németek, szovjetek) vagy szövetségesekről (britek, franciák). A cél, mint George W. Bush 2002-es nemzetbiztonsági stratégiája meghirdette, az volt, hogy megteremtődjön „az emberi szabadságot előmozdító hatalmi egyensúly”. Ez egy olyan nemzetközi környezetet jelentett, amelyben az Egyesült Államok és az amerikai értékek uralkodtak, és szó sem volt semmiféle hatalmi egyensúlyról.          

Ez világos beszéd. A többi, hogy mindezt a szabadság globális elterjesztésének, a gazdasági nyitottságnak és a neoprotestáns gyökerű amerikai különlegességnek a nevében teszik, csak ideológia.

A Commentary cikkének gondolatmenete így folytatódik:

De bármennyire is igyekszik Washington egyszer s mindenkorra maga mögött hagyni az érdekszférákra oszló világot, az itt van megint a nyakunkon. Kína uralomra törekszik a ázsiai-csendes-óceáni térségben. Először megpróbálja kiszorítani innen az Egyesült Államokat, hogy aztán ő tölthesse be a hatalmi vákuumot. Kína bejelentette az igényét szinte az egész Dél-Kínai-tengerre, amelyen mesterséges szigeteket épített, hogy katonai erejét bevethesse. Ezzel egyidejűleg geoökonómiai projekteket is elindított, mint amilyen a Belt and Road kezdeményezés, az Ázsiai Befektetési Bank stb., amelyek arra irányulnak, hogy a régiót a saját vonzáskörévé tegye. Egyszóval Kína klasszikus érdekszféra-politikát folytat, arra törekszik, hogy elvágja a szomszédait Amerikával összekapcsoló kötelékeket, és kialakítson egy Kína-centrikus rendet.      

Eurázsia másik végén Oroszország másfajta geopolitikai játszmába kezdett. Az az elképzelés, hogy Moszkvának uralkodnia kell a saját „közel külföld”-jén, épp olyan természetes sok orosz számára, mint Amerika regionális elsőbbsége az amerikaiak számára. A Kreml hagyományos ütköző övezetének elveszítése ennélfogva a hidegháború végének egyik legfájdalmasabb öröksége. Úgyhogy nem meglepő, hogy amint Oroszország az utóbbi években kicsit erőre kapott, azonnal megpróbálta fölényét (szupremáciáját) érvényesíteni.

Kína és Oroszország törekvései sok mindenben különböznek egymástól, de a lényegük ugyanaz: autoritárius hatalmak kiváltságos befolyásra tartanak igényt kulcsfontosságú geostratégiai régiókban. 

Amint az érdekszférák újból előtűnnek, az Egyesült Államok egyre kevésbé lesz képes arra, hogy döntő fontosságú térségekben alakítsa a geopolitikai eseményeket, és csak reagálni fog a globális történésekre.   

Az érdekszférák világára többnyire a feszültségek és a háborúk jellemzőek. Ennek oka egyszerű: az unipoláris rendszerek – mint amilyen a hidegháború utáni, Amerika domináns pozíciója által jellemzett világrend volt – egy hegemon hatalomra épülnek, amely képes arra, hogy határozottan cselekedve fenntartsa a békét. A valódi multipoláris rendszerek ezzel szemben gyakran ingatagok voltak. Ha a nagyhatalmak nagyjából egyenrangúak, nagyobb a kísértés az agresszióra azok részéről, akik a fennálló rendet meg szeretnék változtatni. És nem férhet hozzá kétség, hogy meg szeretnék.     

Hazárdjáték azt gondolni, hogy amennyiben átengedünk Oroszországnak vagy Kínának egy elvitathatatlan érdekszférát, egy revizionista autoritárius rezsim majd megelégedett hatalommá válik. Az eredmény, mint Robert Kagan rámutatott, inkább az lesz, hogy még jobban felbátorodnak, és még inkább megbizonyosodnak arról, hogy az Amerika által vezetett világrend alapjaiban rendült meg, és repedezik szét.

Az érdekszférák világa így alááshatja az amerikai külpolitika egyik nagy történelmi vívmányát: azt a rendszert, amelyben Amerika a domináns hatalom valamennyi jelentős geopolitikai régióban.  

A két amerikai szerző végkonklúziója a következő:

Az érdekszférák világának a visszatérése még nem elkerülhetetlen. Az Egyesült Államok és szövetségesei még mindig a globális gazdagság és hatalom jelentős túlsúlyával rendelkeznek. És kihívóik politikai, gazdasági és katonai gyengeségei megszámlálhatatlanok. Távolról sem sorsszerű tehát, hogy a nyugat-csendes-óceáni térség és Kelet-Európa belecsússzon Kína és Oroszország vonzáskörébe. Ehhez persze komoly erőfeszítésekre lesz szükség mind katonai, mind gazdasági, mind pedig diplomáciai téren. De az eszmék a politikai cselekvés előtt járnak, úgyhogy kiindulópontnak nem rossz, ha újra felfedezzük az érdekszférákkal meg nem békélő nemes amerikai külpolitikai tradíciót, és nem kevésbé azt a kőkemény logikát, amelyen ez a tradíció alapul.

12.28.

Ha ennek az egyszerre neokonzervatív és neoliberális internacionalista hatalmi ideológiának a szemszögéből ítéljük meg a dolgokat, akkor a hidegháború végét világraszóló győzelemként megélő Amerika globális hegemónia-igényének a kinyilvánítását (meghirdetését) nem rendkívüli momentumként, hanem éppenséggel az „igazi” amerikai hagyományokhoz való visszatérésként kell jellemeznünk. Azzal a lényeges többlettel, hogy a Szovjetunió és a kelet-európai kommunizmus összeomlásával az Egyesült Államok egyrészt egyedül maradt a porondon mint az amerikai érdekekkel és értékekkel összhangban álló világrendet fenntartó kivételes (ha a fogalom vallási gyökereit nézzük, akkor fogalmazhatunk úgy is, hogy „kiválasztott”) hatalom (ne feledjük, hogy az 1917-ben a történelmi véletlennek, azaz Németország háborús céljainak köszönhetően hatalomra került leninizmus szintén „világmegváltó” ideológiaként lépett fel és világhatalomra tört), másrészt a fő ellenség „a gonosz birodalma”, az „evil empire” (ahogy Reagan 1983-as beszédében megfogalmazta) megsemmisülése szinte előírta Amerika számára, hogy a „szabadság fáklyáját” magasba emelve a „totalitárius sötétség”-et mindenestül bevilágítsa, és végre megteremtse az „Isten akaratának”, vagyis a „judeo-keresztény” tradíciónak megfelelő (egységes) világrendet.

A hidegháborút közvetlenül követő világ – szögezte le egy egész korszakot definiáló erővel a neokonok akkori vezető ideológusa, Charles Krauthammer 1990. szeptemberi előadásában, majd az előadás szövegét az 1991. január– februári öbölháború kezdetén végleges formába öntő és kiegészítő esszéjében (Charles Krauthammer: The Unipolar Moment. Foreign Affairs, 1991(70)/1. America and the World 1990. Az esszé elektronikus változatát 1991. február 1-én publikálták, amikor a Sivatagi Vihar hadművelet még javában tartott.) – „nem multipoláris. Unipoláris. A világhatalom központja a kihívó nélküli  szuperhatalom, a nyugati szövetségesei által kísért Egyesült Államok.”

A tömegpusztító fegyverekkel hadonászó államokkal szemben nincs más alternatíva, mint szembeszállni és ha szükséges, lefegyverezni őket. És ezt senki más nem teheti meg csak az Egyesült Államok, azokkal a szövetségeseivel, akik csatlakoznak hozzá.

Egy ilyen erőteljes és nehéz intervencionizmusnak – az unipolaritásnak – az alternatívája nem egy stabil és nyugodt multipoláris világ. Az unipolaritás alternatívája a káosz. Ilyen időkben, mint az elmúlt nehéz időkben is, csak Amerika ereje és akarata lehet a mi reménységünk, az unipoláris világ vezetéséhez nélkülözhetetlen erő és akarat, amely minden körülményeskedés nélkül (unashamedly) lefekteti a világrend szabályait és érvényre is juttatja azokat. A fasizmus és a kommunizmus legyőzéséhez viszonyítva, a káosz elkerülése igencsak szubtilis felhívás a nagyságra. De az újabb küzdelem, amelyet megkövetel tőlünk, ugyanolyan nemes és szükséges, mint a korábbiak voltak.               

Jeane J. Kirkpatrick, Reagan egykori külpolitikai tanácsadója, egy évvel korábban, ugyancsak a Foreign Affairsben megjelent esszéjében (Jeane J. Kirkpatrick: Beyond the Cold War, Foreign Affairs, 1990(69)/1. America and the World 1989.) éppen ellenkező következtetésre jutott (Krauthammer írása tulajdonképpen erre adott válasznak tekinthető). Mivel az ő írása – mint erre Krauthammer is rámutat – még az Öböl-válság előtt jelent meg, természetes, hogy ő csak a kelet-európai fejleményeket vehette tekintetbe, de konklúzója a teljes eljövendő amerikai külpolitikára vonatkozik:

Nem valószínű, hogy [az új helyzetben] az amerikai adófizetők a továbbiakban is elfogadják az Egyesült Államok európai jelenlétét, meggyőző szovjet fenyegetés hiányában.

Ha a dolgok Kelet-Európában úgy alakulnak, ahogyan az várható, az európaiaknak új terheket kell magukra vállalniuk, az amerikaiknak meg régi terhektől megszabadulniuk. Meg kell tanulnunk, hogyan kell hatalomként és nem szuperhatalomként viselkedni. Lelkileg is és gazdaságilag is fel kell készülnünk arra, hogy visszaváltozunk normális országgá, amely persze továbbra is arra fog törekedni, hogy támogassa a demokratikus intézményeket, erősítse a jog uralmát és előmozdítsa az amerikai érdekeket. 

Jeane Kirkpatrick a konzervativizmusnak egy egészen másfajta, autentikusabb, realista tradíciójához tartozik, mint a  fiatalabb és bizonyos eszkatologikus hevülettől nem mentes Krauthammer, bár politikai pályafutása mutat bizonyos párhuzamosságot a neokonzervatívokéval, hiszen ő is ifjúszocialistaként, majd demokrataként kezdte, és csak 1985-ben lett formálisan is republikánus.

Ha 1992-ben nem Bill Clinton, hanem az idősebb Bush nyeri meg a választásokat és marad még négy évig az Egyesült Államok elnöke, akkor jóval nagyobb esély lett volna arra, hogy az amerikai külpolitika inkább Kirkpatrick, nem pedig Krauthammer víziójának megfelelően alakuljon. Ez azonban egyáltalán nem biztos, mert a külpolitikát az elnökök kétségtelenül befolyásolják ugyan, de csak a formáját és a vezérszólamait, a lényegi tartalmát azonban a mértéktelenség politikájának meghatározó amerikai hagyománya szabja meg.

Peter Beinart az amerikai hübrisz mindig bukáshoz vezető történetéről szóló munkájában (Peter Beinart: The Icarus Syndrome. A History of American Hubris, Harper/Collins, 2010.) Woodrow Wilsont az ész gőgjének („the hubris of reason”), George W. Busht pedig az uralomvágy gőgjének („the hubris of dominance”) bűnében marasztalja el. Utóbbit konkrétan azért, mert azt hitte „Amerika a föld valamennyi régiójában uralkodhat”.

Ezt az értelmezési sémát követve elmondhatjuk, hogy amennyiben Hillary Clinton győz a 2016. novemberi elnökválasztáson, akkor minden bizonnyal a wilsoni modell érvényesült volna az amerikai külpolitikában (akárcsak Bill Clinton második mandátuma – Madeleine Albright külügyminisztersége –, majd pedig Barack Obama idején). Trump győzelmével azonban nem az amerikai dominancia, hanem valami egészen másfajta hübrisz időszaka (korszaknak most még nem nevezném) jött el, amelynek egyelőre ne adjunk nevet.

Ez az időszak azért rendkívüli, mert Ikarosz most véglegesen lezuhanhat, bár az kétségtelen, hogy egyelőre – mint Edward Luce, a Financial Times kommentátora Obamával kapcsolatban már 2014-ben megállapította (Edward Luce: The imperial presidency is quietly striking back, Finantial Times, 2014. márc. 9.) – „a washingtoni politika felszíne alatt” továbbra is működik, mégpedig  „mindenfajta ésszerű kontroll (accountability) nélkül” az a bizonyos „másik állam”, amely természetesen a birodalmi hübrisz folytonosságát szeretné biztosítani. Erre azonban annál csekélyebb az esélye, minél tovább tart Trump elnöksége.

12.29-30.

Az SPD-hez közel álló, baloldali-liberális Süddeutsche Zeitung az utóbbi időben több cikkben is (Deutschland lässt zu, dass sein Geheimdienst unkontrolliert schaltet und waltet, 2017. dec. 28; BND installierte Spitzel bei Willy Brandt, 2017. dec. 1.) kritizálta (ha óvatosan is) a BND-t, a Szövetségi Hírszerző Szolgálatot. Ezekből kiderül, hogy a BND évtizedek óta a parlamenti ellenőrzést mellőzve cselekszik, „minden fölött álló hatalomként viselkedik, ami veszélyekkel jár”.

A német kémek nem okoznak gondot a németeknek. Egyesek a BND ügynökeit csupán az amerikaiak sleppjeként tartják számon, mások meg mint a jogállam megbízható és bátor őreit. De minden esetben meg vannak győződve arról, hogy megfigyeléseik csak a külföldieket és nem a németeket veszik célba. (…)

Szuverén az, akinek nem kell elszámolnia semmiről. Bruno Kahl, a BND főnöke újabban kritizálta mindazokat, akik mint „úgynevezett whistleblowerek” különböző vélt szabálytalanságokat nyilvánosságra szeretnének hozni, „természetesen azzal a pretenciózus gesztussal, hogy a nyilvánosság jogosult erről vagy arról tudomást szerezni”.         

Nos, kiderült, hogy a BND legalább 15 éve figyeli azokat a német állampolgárokat, akik külföldre telefonálnak, mégpedig jogellenesen, mint azt az Alkotmánybíróság a Riporterek határok nélkül nevű szervezet megkeresésére világossá tette.

Még érdekesebb, hogy a BND első főnökének, Reinhard Gehlennek, a Wehrmacht volt tábornokának eddig titkosított hagyatékában olyan dokumentumok vannak, amelyekből kiderül, hogy Gehlen éveken keresztül figyeltette Willy Brandtot és más vezető szociáldemokrata politikusokat. Fried Wesemann, az SPD pártapparátusának egyik vezető tagja például az ötvenes évektől kezdve a BND-nek és a CIA-nek dolgozott. Ez az összefonódás egészen „természetesnek” tekinthető, hiszen Gehlen, aki 1946 és 1968 között állt a német külföldi hírszerzés élén, a BND-t eleve az amerikai titkosszolgálat segítségével hozta létre és építette fel.

Willi Brandtot, a későbbi szövetségi kancellárt, aki mint szocialista, 1933-ban emigrált a náci Németországból, Gehlen hazaárulónak tekintette, és 1961-től kezdve nemcsak megfigyelés alatt tartotta, hanem különféle nőügyekkel és a apanyol polgárháborúban betöltött szerepével kapcsolatos híresztelésekkel megpróbálta kompromittálni.  Amikor pedig 1968-ban Kiesinger kancellár külügyminisztereként Rómába látogatott, és az olasz kommunista párt képviselőivel bizalmas tárgyalásokat folytatott, felkérve őket, hogy közvetítsenek az NDK és a Szovjetunió felé, Gehlen erről nyomban tudomást szerzett és természetesen értesítette az amerikaiakat.

Így nagyon valószínűnek tűnik, hogy amikor 1976-ban az olasz kommunisták kis híján megnyerték a választásokat (ekkor már a szintén szociáldemokrata Helmut Schmidt volt Németországban a kancellár), és két évvel később, 1978 márciusában  a Vörös Brigádok megölték a kommunistákkal való kiegyezést támogató Aldo Moro kereszténydemokrata miniszterelnököt, nemcsak a CIA, a brit MI5 és olasz kollégáik, mint a The Times 2008-ban egy a brit nemzeti archívumban kutató olasz szerzőre hivatkozva megszellőztette, hanem a német BND is közreműködött abban, hogy megakadályozzák az olasz kommunisták hatalomra kerülését.

Méginkább figyelemre méltó ebben a vonatkozásban Stefan Korneliusnak, a Süddeutsche Zeitung vezető kommentátorának az a novemberi cikke (BND-Chef sieht Russland als „potenzielle Gefahr”, Süddeutsche Zeitung, 2017. nov. 14.), amely arról számol be, hogy Bruno Kahl, a német hírszerzés főnöke szerint Oroszország „potenciális veszély”-t jelent.

A Hanns Seidel Alapítvány müncheni tanácskozásán Kahl éles szavakkal illette Oroszország hatalompolitikai ambícióit, és kétségbe vonta, hogy Nyugat-Európa védelmi képességei elegendőek az új veszélyek elhárítására. Amióta 2016 júliusába hivatalba került, csak ritkán szerepelt a nyilvánosság előtt. Müncheni beszéde szakítani látszik az eddigi tartózkodással. Kifejtette hallgatói előtt, hogy semmiféle támpontunk sincs arra, hogy az Oroszországgal fennálló viszony Putyin alatt megjavulhasson. Szó szerint azt mondta, hogy „Krím óta semmi értelme hiú reményeket táplálni”, és hozzátette: „Oroszország hatalompolitikai ambíciói tovább növekednek”. A nagy nyári oroszországi és fehéroroszországi hadgyakorlatok után a titkosszolgálat az orosz haderő felszerelésének és vezérleti képességének „elképesztő” modernizálódását állapította meg, amit Kahl „nyugtalanító”-nak nevezett.      

Oroszország arra törekszik, hogy visszanyerje vezető szerepét az európai kontinensen. „Ide tartozik az EU meggyengítése és az USA kiszorítása és főként az, hogy sikerüljön éket verni közéjük. Kahl figyelmeztetett: „Világossá szeretném tenni: Oroszország nem partner az európai biztonság kialakításában, hanem potenciális veszély. Oroszország mint világpolitikai szereplő visszatért, és kényelmetlen szomszédunk marad.”

Ez a hangnem nem egy a német kormánynak alárendelt tisztségviselőé, hanem egy olyan „szuverén” hatalmi tényezőé, amely az egész német és európai politikát mintegy kívülről és felülről szemléli, vagyis Kahl úgy beszél, mintha a CIA németországi kulcsembere volna. Ez persze csak feltételezés, de én úgy látom, hogy BND főnöke a Gehlen által 1946 és 1968 között kitaposott úton jár, miközben a saját kormánya, és különösen annak külügyminisztere, a szociáldemokrata Siegmar Gabriel egészen már politikát képvisel, és főként másfajta politikát javasol a most alakulófélben lévő német kormány számára.

De az Egyesült Államokban sem gondolkodik mindenki úgy, mint Bruno Kahl.  Karácsony előtt a Bild, az Axel Springer AG által kiadott és 1952-ben (tehát a Gehlen-korszakban) alapított konzervatív tabloid cikket közölt a Zapad nevű orosz-fehérorosz hadgyakorlatról, és „két nyugati hírszerzői forrás”-ra hivatkozva azt írta, hogy az „a balti államok és Belarusz elfoglalását szimulálta, valamint Németország és Hollandia, továbbá Lengyelország, Norvégia és a semleges Svédország és Finnország lerohanását”.            

Nem lehet tudni, hogy kik ezek a „források”, de feltételezhető, hogy a Bildhez legalábbis földrajzilag legközelebb álló BND munkatársai. Ami – ha igaz – meglehetősen aggasztó, mert Michael Kofman, az amerikai CNA (Center for Naval Analyses) kutatója és a washingtoni Wilson Centerhez tartozó Kennan Institute orosz külpolitikával foglalkozó projektjének a vezetője december 22-i blogjában  ezeket írja: „annak nagy része, amit a Bild állít, nemcsak hogy nem igaz, de egyszerűen katonai szempontból értelmetlen”.

Aki nem riad vissza annak gondolatától, hogy az ún. alternatív tények világában nemcsak az oroszok, hanem a nyugatiak is igencsak otthonosan mozognak, annak ajánlom Kofman írásának az alapos áttanulmányozását.

De az alternatív, vagyis hamis tényeknél még érdekesebbek az alternatív interpretációk. Szerintem ugyanis a német hírszerzés főnöke azért állt még november közepén a Seidel-alapítvány nyilvánossága elé az „orosz veszély” sajátos, szerintem egyértelműen hamis értelmezésével, hogy elejét vegye a német külpolitikában lassan, de biztosan érlelődő irányváltásnak, amelyet a megtépázott tekintélyű, de hirtelen nélkülözhetetlenné váló szociáldemokraták éppen most, a nagykoalíciót előkészítő tárgyalások idején valószínűleg szeretnének az új kormányban való részvétel egyik feltételéül szabni.