Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja


Hozzászólás

A német „birodalom” bukása?

05. 26.

De vissza az európai színtérre. Mielőtt az EU-építmény eresztékei valóságosan is repedezni kezdenének (az olasz belpolitikai földrengés következtében), maradjunk még egy kicsit a jóslatok-sejtések, vagyis a szellemi játszmák szintjén.

Hogyan lehet bejelenteni a bukását valaminek, amivel az a legfőbb baj, hogy sehogyan sem bír megszületni? Ross Douthat, a New York Times egyik legokosabb publicistája, aki már 2010-ben – Obama első 18 hónapja után – arról írt[1], hogy „a jóléti állam válságban van a Nyugati parttól Nyugat-Európáig mindenütt”, és hogy a jövő a konzervativizmusé, mivel „a liberalizmusnak lőttek”, most azt mondja[2], hogy a német birodalom megbukott:

Az első modern német birodalom a nyugati fronton múlt ki 1918-ban. A második Hitler halálával a berlini bunkerben.

A harmadik német birodalom teljesen más állatfajta. Elutasítva mind a militarizmust, mind pedig a rasszista miszticizmust, lassan és alaposan építették fel három generáción keresztül, más országokkal együtt, demokratikus és bürokratikus módszereket alkalmazva. Ma Németország uralja  a kontinenst [bestrides its Continent], de a német hatalmat finoman, közvetett és implicit módon gyakorolják – és amikor az ökölre van szükség, akkor az költségvetési ultimátumok, nem katonai lárma vagy rasszista irredentizmus formájában jelentkezik.

De ettől még a rendszer ténylegesen imperiális jellegű, amelyben a berlini és brüsszeli hatalmasságok nem kifejezetten demokratikus ellenőrzést gyakorolnak egy soknyelvű, multietnikus, sokvallású egyveleg fölött, amelyet a fél-szuverén nemzetállamok alkotnak. És ha ilyen módon – vagyis egy germán birodalomként és egyben egy liberális-kozmopolita projektként – fogjuk fel az Európai Uniót, akkor azt is jobban megértjük, hogyan omolhat végül is össze.       

Tévedés azt gondolni, hogy az európai egységet csak a liberális demokrácia elleni támadások veszélyeztetik. Itt a nemzetek birodalomellenes harcáról is szó van, amelyet a kontinens kisebb országai folytatnak a német uralom és az észak-európai érdekek ellen, amely abban jut kifejeződésre, hogy populista pártokat választanak meg, hogy szembeszálljanak azokkal a választásokkal nem legitimált politikai döntésekkel, amelyeket a központ rájuk akar kényszeríteni.

Nincs most időm arra, hogy ennek az okfejtésnek a tényleges valóságtartalmával foglalkozzam. Egyébként is  most inkább annak a geopolitikai percepciónak a felmutatása a fontos, hogy a tulajdonképpen nem szuverén és a normális nemzetállami, vagy ha úgy tetszik nagyhatalmi státussal megbarátkozni nem tudó Németország mégiscsak birodalomként viselkedik.

A nagy kérdés az, hogy vajon birodalomként fogja-e „elérni végzete”, vagyis azért fog-e megbukni, mert birodalom, pontosabban, mert birodalomnak tekintik.

05. 27.

Lássuk, mi erről a véleménye George Friedmannak, aki 2017 tavaszán (tehát bő két évvel chicagói előadása után a Limes című olasz geopolitikai folyóiratnak adott interjújában[3] a következőképpen írja le Németország „összeomlását”:

Az utóbbi években Berlin egyedülálló gazdasági viszonyokat és hasonlóképpen egyedülálló politikai ellenállást hívott létre. Az idegen nemzetek elitjei hasznot húznak a Németországgal fenntartott gazdasági kapcsolatokból, míg a közép- és  alsóbb osztályok kárt szenvednek. Ezzel magyarázható a protekcionista és németellenes mozgalmak megszületése.       

Németország borzasztóan törékeny ország, mert a GDP-je majdnem 50 százalékát exportálja, anélkül, hogy ellenőrizné a tengeri utakat, és a déli határokat kivéve hegyrajzi szempontból teljesen védtelen. Ez az alapvető gyengeség meggyőzte a németeket arról, hogy szigorúan csak a túlélésre koncentráljanak, egy olyan perverz mechanizmust indítva be ezzel, amely gyakran viszi rá Berlint olyasmire, amivel aztán utólag igencsak meggyűlik a baja.  

Mivel az exporttól függ és arra törekszik, hogy a szomszédos országokban ne alakuljanak ki ipari pólusok, az a fő célja, hogy a maga teljességében megőrizze a minél szélesebb körben saját valutával rendelkező európai szabadkereskedelmi övezetet. A politikai integráció – ez az amerikai eszme – másodlagos, ha nem járulékos értékű a számára. A Szövetségi Köztársaság ezért nem akarja valójában kizárni az euróból Görögországot vagy Olaszországot; ugyanezért aggasztja az Egyesült Királyság kilépése is a közös piacból. Németország a közeljövőben csak akkor fogadja el a közös kereskedelmi övezet szűkítését, ha erre rákényszerül, vagy ha más tagállamok kiválnak. Ez esetben a saját érdekszférájába fog visszahúzódni. Ez a lehetőség konkrétan felmerül – még ha mások akaratából is –, mert az Európai Unió az összeomlás küszöbén áll.    

Sok minden függhet attól, hogy a németek mennyire lesznek képesek túllépni a saját korlátaikon, hogy egy a gazdasági hatalmuknak megfelelő geopolitikai entitást is felépítsenek. Ha ez beigazolódna, és fennállna annak a lehetősége, hogy az európai kontinensen kialakulhat egy fél-hegemón [semiegemone], az Egyesült Államok, mint eddig mindig, ellenállna ennek, hogy megfordítsa a helyzetet. De pillanatnyilag ennek nem látszanak a jelei. Berlinnek ahhoz, hogy a túlélését biztosítsa, nem elég egy összezsugorított Európai Unió, egy a jelenleginél kisebb területű és népességű térség. És a németek a jelek szerint arra sem szánták el magukat, hogy egy teljes értékű nemzetet alkossanak, amely képes arra, hogy érdekeit a hatalom minden dimenziójában érvényesítse.    

2008-tól kezdve Németországnak a kínai és az amerikai export növelésével sikerült megállítania az Európai Unió gazdasági hanyatlását, de Kínának akut szerkezeti válsággal kell szembenéznie, Amerikában pedig pár éven belül konjunkturális recesszió fog bekövetkezni. E két ország felvevő képességének egyidejű csökkenése keményen fogja sújtani a német gazdaságot. Aminek előreláthatatlan és potenciálisan drámai következményei lehetnek az európai kontinens számára. Németország nem lesz abban a helyzetben, hogy a saját érdekszférájának a kialakítására gondoljon, hanem kénytelen lesz a saját fejlődésmodelljének a túlélésére koncentrálni. Akkor az Egyesült Államok abbahagyhatja az offenzíváját. Az ellenfél összeomlása [implosione] miatt. [Kiemelések tőlem – M. G.]

Friedman nagyon közel jár az igazsághoz, monhatni súrolja azt. Itt-ott picit továbbgondolva és megpörgetve (spinning) az ő meglátásait, a következőket lehet erről (mármint „a német kérdés”-ről) most elmondani. Németország csak akkor fogadja el jelenlegi, nagyon gyenge lábakon álló „kvázi-birodalma”, a minél szélesebb körben saját valutával rendelkező európai szabadkereskedelmi övezet beszűkülését egy a jelenleginél kisebb területű és népességű térségre, ha erre rákényszerül, vagyis nem tudja megakadályozni más tagállamok kiválását. (Mivel Sergio Mattarella olasz elnök a jelek szerint nem hajlandó elfogadni az új, status quo-ellenes kormány gazdasági miniszterének az euró- és németellenes Paolo Savonát, ez a közvetlen perspektíva most elhalasztódik kicsit, de legfeljebb csak a szeptemberben esedékes új választásokig.)

Ebben az esetben Berlin súlyos – az ország szabályos implóziójával fenyegető – dilemma elé kerül: vagy visszahúzódik a saját szűkebb érdekszférájába, maga mellett tartva a lassan széteső EU hozzá legközelebb álló vagy tőle leginkább függő tagállamait, és ezt az övezetet tényleges (formálisan szupranacionális, ténylegesen német) geopolitikai entitássá teszi, vagy – belátva, hogy az EU teljes széthullását már nem lehet megakadályozni – végre elszánja magát arra, hogy teljes értékű nemzetet (azaz: nemzetállamot) alkosson, amely képes arra, hogy érdekeit a hatalom minden dimenziójában érvényesítse.

Előbbi esetben számolnia kell azzal, hogy Amerika – európai szövetségeseivel, vagy durvább szóval: klienseivel együtt – nyíltan ellene fordul, és megpróbálja minden oldalról bekeríteni és – geopolitikai értelemben – megfojtani. Utóbbi esetben pedig szembesülni fog azzal a kellemetlen igazsággal, hogy nem igazi nemzet, és „a hatalom minden dimenzióját” illetően nem tud belső konszenzust kialakítani, ami nemcsak latens polgárháborúhoz, hanem akár az ország széteséséhez (vagy legalábbis a „Kelet” de facto kiválásához) is elvezethet.

Egyik változat sem valami felemelő. Nincs mese: valamit újítani kell.

De előbb az olaszok fognak valamit újítani. Ma estig kiderül, hogy rövid távon mit. Stay tuned.

Frissítve: 05. 27. 15:20

Olasz–német

A Scenarie Economici  úgy tudja, hogy Németország, miután megvétózta Paolo Savona gazdasági miniszterré való kinevezését, újból beavatkozott Olaszország érdekében.  Schauble volt német pénzügyminiszter (és a Bundestag jelenlegi elnöke) hivatalból kinevezte Loris Kariust, a „teuton kapust”, akinek köszönhetően a Liverpool elveszítette a Bajnokok Ligája tegnapi döntőjét a Real Madriddal szemben, az olasz nemzeti válogatott kapusának, Buffon helyébe. „Ez az egyetlen módja annak, hogy Itália visszatérhessen az európai foci élvonalába…”

*

Ha már a fociról van szó, szeretném leszögezni, hogy akárcsak 1978-ban (csekély 40 évvel ezelőtt!), tulajdonképpen most is „mandinerből” szurkolok az olaszoknak.

1978-ban, amikor az Európai naplót írtam[4], meg voltam győződve arról, hogy Olaszországban, ahol az eurokommunisták az Aldo Moro által vezetett kereszténydemokratákkal kötött „történelmi kompromisszum”-nak köszönhetően a hatalom küszöbére kerültek, szóval, hogy Olaszországban fog az európai status quo felborulni, ami Nyugat-Európát az amerikai, Kelet-Európát pedig a szovjet hegemónia nyomasztó és unalmas uralma alól szabadíthatja fel.

Most abban bízom, hogy az olaszok, felforgatva az európai állóvizet, olyan folyamatokat indukálhatnak (mindenekelőtt Németországban, de Kelet-Közép-Európában is), amelyek végre valóban új helyzetet teremtenek. Hogy ez az „új” miben áll, azt kell, a felgyorsuló eseményekkel egyidejűleg – és az Időnek megadva mindig a kellő áldozatot – megragadni.

 

[1] Ross Douthat: The agony of the liberals, NYT, 2010. jún. 20.

[2] Ross Douthat: Tha fall of the German Empire, NYT, 2018. máj. 16.

[3] Dario Fabbri: „La Germania rischia di implodere”. Conversazione con George Friedman, fondatore e amministratore delegato di Geopolitical Futures, Limes, 2017/5.

[4] Molnár G.: Európai Napló. 1978. február–1978. július, in: M. G.: Alternatívák könyve II., Pro Philosophia, Kolozsvár, 2007. 14-160. L. még: Bibó István megjegyzései az „Európai Napló”-ról, in: Bibó István Összegyűjtött írásai, 1. Az európai politikai fejlődés értelme, Kalligram, 2016. 1103-1107.

 

 

Reklámok


Hozzászólás

Nem tudja, de teszi

05. 26.

Az elnök pedig – közben – „játszik”. Egy riporter megkérdezte tőle, miután éppen lemondta[1] a Kim Jong Un-nal június 2-ára meghirdetett szingapúri csúcstalálkozót, hogy nem gondolja-e, hogy Kim csupán játékot űz a találkozóval. Trump válasza tökéletesen jellemzi a jelenlegi világhelyzetet:

Mindenki valamilyen játékot űz.

És Trump – mint a tweet-hez csatolt rövid videóból megállapítható – kifejezetten élvezi ezt. Egyszerre játszik a globális partnerekkel, és saját stábja frakcióival.

Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó és Pence alelnök nem akar semmiféle megállapodást Észak-Koreával, míg maga Trump és Pompeo külügyminiszter minden elkövetne annak érdekében, hogy ez létrejöjjön.

Jacob Heilbrunn, a National Interest főszerkesztője, aki a fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, igenis értelmezni fogja Trump cikk-cakkjait, május 25-én arról írt[2] a Washington Postban, hogy a csúcstalálkozó lemondása ékes cáfolata annak, hogy Trump az amerikai világhatalom megerősítésén dolgozik:

A Trump-kormányzat vajon éppen azon van hogy „megteremtse a neoamerikai korszakot a világpolitikában”, amely fel fogja váltani az elődje által felügyelt posztamerikai világot? A múlt héten Walter Russell Mead, aki talán a legkiemelkedőbb szellemi támogatója [intellectual defender] lett Trump külpolitikájának, felvetette ezt a gondolatot a WSJ-ben megjelenő heti rovatában. Mintegy Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó közvetítőjeként, Mead azt sugallja, hogy a Trump-kormányzat a Közel-Keletet olyan kísérleti terepnek tekinti, amely a katonai hatalom érvényesítésének új aranykorát hozhatja el, beleértve Irán lebombázását is. Mead egyetlen kérdése: vajon maga Trump „kitart-e e megközelítés mellett”, vagy cserben hagyja azt, ha valami rosszul sül el, ami ebben a térségben oly gyakran előfordul.               

Hát erről van szó. Hogy Trump kitart-e bármi mellett is. Heilbrunn ugyanis fél nappal később már arról volt kénytelen egy podcastban beszélgetni, hogy az észak-koreai csúcs mégiscsak összejöhet.  („Meglátjuk, mi lesz” – mondta Trump 25-én reggel a Fehér Házból távozóban a riportereknek. – Most éppen tárgyalunk velük. Ők nagyon szeretnék megcsinálni. Mi szeretnénk megcsinálni. Még az is lehet, hogy csak a 12. órában dől el.” – WP, május 25.)

Heilbrunn így fejezte be fentebb idézett cikkét:

Ahogy Trump, aki ártatlan a külügyekben, botorkál előre, érdemes felidézni Augustus császár és Nagy Frigyes maximáját: festina lente, vagyis siess, de lassan (avagy: lassan járj, tovább érsz). Trump a jelek szerint az ellenkezőjét vallja. Csakhogy Trump zabolátlanságának az az eredménye, hogy éppenséggel felgyorsítja, nem pedig lelassítja a posztamerikai világ eljövetelét.    

Heilbrunn most törheti a fejét:  Trump vajon azzal gyorsítja-e fel Amerika hanyatlását, hogy (a Közel-Keleten) háborúba keveredik, vagy azzal, hogy egy idült háborús helyzetben (Korea) váratlanul békét köt? Mert hogy a hanyatláson „dolgozik” – ahogy Marx mondta annak idején a történelmet formáló tömegekről: „nem tudják, de teszik” – az kétségtelennek tűnik.

[1] Amber Phillips: The The letter Trump sent to Kim Jong Un canceling the summit, annotated, WP, 2018. máj. 24.

[2] Jacob Heilbrunn: Trump isn’t fighting American decline. He’s speeding it up, WP, 2018. máj. 25.


Hozzászólás

Russiagate

05. 24.

James Clapper a nemzeti hírszerzés igazgatója volt az Obama-adminisztráció idején, így a 2016-os elnökválasztást is lényegében ő felügyelte. Az amerikai közszolgálati csatornának (PBS) május 23-án nyilatkozva  többek között ezeket mondta:

Mint magánszemélynek, az a megalapozott véleményem, hogy tekintettel az oroszok masszív erőfeszítésére, és a polgárok nagy számára, akiket elértek, és azokra a változatos és több-dimenziós módozatokra, amelyekkel befolyásolták a közvéleményt…  továbbá tekintettel arra a tényre, hogy minden kevesebb mint 80 ezer szavazaton fordult meg három államban – az én szememben ellentmond minden logikának az az állítás, hogy nem befolyásolták a választást. És az a meggyőződésem, hogy ténylegesen  megfordították a választás eredményét [they actually turned it].  

Rachel Maddow a New York-i MSNBC-ben ezt azonnal „bombahírnek” nevezte.

Az a személy – mondta –, aki a nemzeti hírszerzés igazgatója volt az utóbbi hét évben, arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Államok jelenlegi elnöke csakis egy sikeres orosz hírszerzési műveletnek köszönhetően kerülhetett hatalomra. Ami nyilvánvaló kérdéseket vet fel a legitimitásával kapcsolatban.   

Ha ez igaz, és miért ne higgyük el Clappernek, hogy igaz, akkor ez legalább annyira – ha nem még inkább – az amerikai hírszerzői közösség legitimitását kérdőjelezi meg.


Hozzászólás

Friedman jóslata

05. 20.

Németország igyekezett olyan kevéssé feltűnően megnyomni (bocsánat: éppen hogy megérinteni) azt a bizonyos reset gombot Oroszországgal, amennyire csak lehetséges volt, nehogy valaki azt képzelje, hogy kezd kialakulni a német-orosz szövetség az amerikaiak ellen. „Ez a veszély – írja az önálló német külpolitika mellett régóta kiálló  Christiane Hoffmann – egyetlen pillanatig sem állt fenn.”

„Stratégiai érdekünk, hogy Oroszországgal jó kapcsolatokat ápoljunk.” „Abszolút fontosnak tartom, hogy beszéljünk egymással.” Merkelnek ezek a Szocsiban elhangzott szavai nem sokat árulnak el arról az 1 óra 40 percről, amelyet a két vezető négyszemközti tárgyalásokkal töltött. Néhány dolog azért kiderült.

Nyilván szóba került Szíria is, de itt Németország csak a néző szerepét tölti be, tehát legfeljebb csak meghallgatta Putyin esetleges terveit. Ami az iráni atomegyezmény életben tartását illeti, ebben a kérdésben a politikusok nem sokat tehetnek, ha a nagy nyugati cégek a fenyegető amerikai szankciók miatt úgy döntenek, mint például a francia Total is tette, hogy kivonulnak Iránból. Amerika arrogáns viselkedése nem teszi lehetővé Európa számára, hogy ellensúlyozza valamelyest Iránnak a kínai-orosz gazdasági és geopolitikai blokkhoz való még egyértelműbb közeledését. Jól jelzik ezt a legújabb fejlemények: a Total öt milliárd dolláros üzletrészét a South Pars 11 gáz-projektben a kínai Petrochina fogja átvenni. Idevágó hír az is, hogy Irán szabadkereskedelmi egyezményt kötött az Oroszország által irányított Eurázsiai Gazdasági Unióval.

A másik téma Ukrajna volt, de ezzel kapcsolatban csak annyi került nyilvánosságra, hogy a két külügyminisztériumra bízták, hogy dolgozza ki egy lehetséges kelet-ukrajnai ENSZ-misszió részleteit. Ez végre elvezethetne a minszki egyezményben foglalt követelmények teljesítéséhez, és ezzel az Oroszország elleni szankciók legalább részleges feloldásához.

A találkozó legfontosabb eredménye kétségtelenül az volt, hogy – az utóbbi időben  egészen éles formában megmutatkozó amerikai nyomásgyakorlás ellenére – Merkel áldását adta a Nord Stream 2 megépítésére. Cserében Putyin megígérte, hogy Oroszország az új gázvezeték megépítése után is szállít majd gázt Ukrajnán keresztül Európába, feltéve, hogy az „gazdaságilag kifizetődik”.

Sandra Oudkirk külügyi államtitkárhelyettes rögtön meg is jegyezte, hogy ezeknek az orosz garanciáknak a végrehajtását „nem lehet kikényszeríteni”. De maga Pompeo külügyminiszter is megszólalt az ügyben, a svéd külügyminiszterrel folytatott telefonbeszélgetésében ugyanis a két politikus „közös aggodalmának adott kifejezést azzal kapcsolatban, hogy a Nord Stream 2 veszélyezteti Európa energetikai biztonságát”. Nincs kizárva az sem, hogy Pompeo megpróbálta rábeszélni svéd kollégáját arra, hogy ne adják meg a gázvezeték svédországi szakaszának megépítéséhez szükséges engedélyeket. Ez azonban – miután Finnország már jóváhagyta a saját területi vizein esedékes építkezést – nem valószínű.

Peter Altmaier gazdasági miniszter mindenesetre igyekezett az egész dolgot szigorúan kereskedelmi kérdésként kezelni:

Amerika a barátunk és a partnerünk, és mi készek vagyunk megvédeni a közös értékeinket. De ha az America first jegyében a saját gazdasági érdekeiket másoké elé helyezik, akkor számíthatnak arra, hogy Európa is meg fogja határozni a saját érdekeit, és harcolni fog értük.

Ők piacot keresnek a saját cseppfolyósított palagázuk számára, amit meg lehet érteni, de ez sokkal drágább, mint a csővezetékes gáz, úgyhogy a Nord Stream 2 blokálása önmagában nem garantálná az ő export-esélyeiket.

05. 23.

Németország úgy tesz, mintha elhinné, hogy a szövetségesek és jó barátok csak Oroszország nyomulása, az európai energetikai függetlenség vagy Ukrajna miatt aggódnak. Mintha nem tudná azt, amit George Friedman a The Chicago Council of Foreign Affairs-ben 2015 februárjában tartott előadásában  így  fogalmazott meg:

Az Egyesült Államok legnagyobb [primordial] félelme a német technológia és német tőke és az orosz természeti erőforrások és az orosz munkaerő összekapcsolódása, az egyetlen dolog, ami régtől fogva halálra rémisztette az amerikaiakat. Hogyan néz ez ki most? Nos, az USA már kitette a kártyáit az asztalra. Ez a Baltikumtól a Fekete-tengerig húzódó vonal. Ami az oroszokat illeti, az ő kártyáik mindig is ki voltak téve az asztalra: csak egy semleges és nem Nyugat-barát Ukrajnát tudnak elfogadni. Na most, aki meg tudja nekem mondani, hogy Németország mit fog csinálni, az meg tudja mondani, hogyan fog alakulni az elkövetkező húsz év történelme. Sajnos a németek még nem döntötték ezt el. Ez Németország örök problémája, hogy gazdaságilag óriási hatalma van, de geopolitikailag nagyon törékeny, és sohasem tudja, hogy ezt a két dolgot hogyan egyeztesse össze.

Friedman mindehhez még hozzátette (és a chicagói előadás előtt nem sokkal megjelent Flashpoints: the emerging crisis in Europe című fontos könyvében bővebben is kifejtette):

Már nem vagyunk semmiféle kapcsolatban Európával. Kapcsolatban állunk Romániával, kapcsolatban állunk Franciaországgal, de „Európa”, amellyel kapcsolatban állhatnánk, nem létezik.

Ezek bizonyos értelemben prófétai szavak. 2015-ben, és egyáltalán Obama egész elnöksége idején Amerika még igenis kapcsolatban állt “Európá”-val. Ennek – és konkrétan az Obama és Merkel közötti különleges kapcsolatnak – volt köszönhető mind a minszki, mind pedig az iráni megállapodás, ami csak Európa aktív közreműködésével jöhetett létre.

De Friedman tudta, mit beszél, mert ő mindig is a deep state, a security establishment szószólója volt. És soha nem tulajdonított túl nagy jelentőséget annak, hogy éppen ki az elnök.

Kíváncsi vagyok, hogy most vajon mit gondol Trumpról. Mert amit ő 2015-ben megjósolt Európával kapcsolatban, az most – sok tekintetben, ha nem is mindenben Trumpnak köszönhetően – bekövetkezett. De ezzel bekövetkezett – és főként bekövetkezhet még – egy csomó egyéb dolog is, ami nem biztos, hogy tetszeni fog Friedmannak.

Ebben a feltételes jövő idejűségben rejtőzik – egyelőre – Németország döntése is arról, hogy mit fog fog kezdeni Oroszországgal, és mit fog kezdeni önmagával. De van egy olyan érzésem, hogy nem sokáig fog már várakozni. Nem mintha nem szeretné – ezt a mai német politikai elit és a politikai nyilvánosság túlnyomó részére értem – a végtelenségig elodázni a döntést. De szerencsére nem lesz, sőt már ma sincs abban a helyzetben, hogy így tegyen.


1 hozzászólás

Meglátjuk

05. 17.

Azt kérdi tőlem  Alcibiades, hogy miket írkálok itt össze-vissza az angolokról.

Szóval: itt a globalista (és ennyiben EU-barát) angol „remainerek”-ről és Obama elárvult amerikai híveiről van szó, akik együtt gyűlölik Trumpot és siratják az általa szétvert – és persze az amerikai hegemóniát legalábbis eddig hatékonyan biztosító – ún. liberális világrendet. Ezért kellene nekik az amúgy nem létező „európai szuverenitás”. No meg persze azért – legalábbis az angoloknak –, nehogy az istenért a németek felébredjenek és elkezdjenek partnerkedni az oroszokkal.

A eurointelligence.com publikus változata, amelyet a „brit-német” Wolfgang Münchau szerkeszt, ma éppen Roger Boyes Times-cikkét idézi, aki arról ír, hogy az orosz-ellenes szövetség kezd összeomlani. „Anglia biztosítani tudta a Skripal-ügyre adott bámulatosan egységes választ, de ez alighanem az utolsó próbálkozás volt.”

Jól mutatja a pánikot, hogy Andrew Parker, az MI5 (The Security Service) főnöke Berlinben felszólalt egy nyilvános konferencián. A német „kollégákkal” nincs semmi gond, de a német közvélemény már bonyolultabb kérdés. „Az Egyesült Királyság kétségbeesett harcot folytat azért, hogy egyben tartsa az oroszellenes szövetséget.”

A fő gondot az olaszok jelentik, akik lázadó kedvükben vannak, és a most javában készülődő „rendszerellenes” (értsd: az EU-rendszer logikáját el nem fogadó és a „leninista” Bannon által rögtön a márciusi választások után megálmodott) kormány programja  (a teljes szöveget, úgy ahogy május 17-én, délelőtt 11 órakor kinézett, lásd itt) megerősíti ugyan a NATO-hoz való tartozást, és Amerikát „legfőbb szövetséges”-nek nevezi, de „az Oroszország felé tett nyitással egybekötve, ez utóbbit ugyanis nem veszélyként, hanem gazdasági és kereskedelmi partnerként kell felfogni. Éppen ezért időszerű [opportuno] a szankciók azonnali visszavonása és Oroszország stratégiai tárgyalófélként való elismerése a regionális válságok megoldása érdekében.”

Úgyhogy – mint egy jószemű megfigyelő már márciusban kiszúrta  –, „Angliának nem lesz könnyű az olasz választások győzteseit Putyinnal kapcsolatban a maga oldalára állítani.” (A Putyin-pólós fotón Matteo Salvini, a Liga vezére és jövendőbeli olasz belügyminiszter látható.)

De még „a fő szövetségesnek” sem, amelynek a nagykövete, Lewis M. Eisenberg sietett  azonnal leszögezni, hogy „az Oroszország elleni szankciók azért vannak, mert Moszkva lerohant egy szuverén államot. És maradniuk is kell.” (La Stampa, máj. 17.)

Lehet persze, hogy az új kormány az utolsó pillanatban mégiscsak kisiklik valamin, vagy működése első hónapjaiban felbomlik, nem Matteo Salvini és a választásokon 18 százalékot elért Liga, hanem a relatív többséget (33%) megszerző Öt Csillag Mozgalom miatt, amelyiknek az atyja, Beppe Grillo, az öreg komédiás, nemrég nyíltan meg is mondta: „Mi arra születtünk, hogy mindent felbomlasszunk és aláássunk, nem pedig arra, hogy egyetértsünk ezzel vagy azzal.” (ItaliaOggi, máj. 16.)

Ezzel persze még nem lesz vége a történetnek, mert – mint a kiváló Linkiesta főszerkesztője,  Francesco Cancellato nemrég megírta: „az igazi szélsőségesek az olaszok, nem pedig Di Maio [az M5S politikai vezetője] és Salvini”, és „ha nem érik el, legalább részben, amit akarnak, még jobban begurulnak”.

Meglátjuk.

05. 17. 20:20

Az orosz kérdés persze távolról sem lényegtelen, de mégsem a legfőbb összetevője az olasz gyúelegynek. Az Európai Unióhoz és mindenekelőtt a Németországhoz való viszony itt a legfontosabb.

Egy északi ország [lehet talágatni] gazdasági attaséjának nincsenek kétségei: „Olaszország lázas, be kell vennie egy aszpirint.” Elolvasta a kormányprogramot, és halálsápadt lett. Ha megcsinálják, amit mondanak, agyő Európai Unió.

Kiváncsi vagyok, Angela Merkel hogyan fogja „menedzselni” ezt a dolgot.

05. 17. 23:50

A németek nincsenek könnyű helyzetben. Miközben az olasz válság éppen kirobbanni készül, az amerikaiak komoly nyomást gyakorolnak rájuk a Nord Stream 2 gázvezeték ügyében.

Március 15-én az amerikai szenátus 39 tagú kétpárti csoportja levelet írt Steven Mnuchin pénzügyminiszternek, amelyben arra kérik az adminisztrációt, hogy ne engedje meg a gázvezeték felépítését. Áprilisban pedig, a Wall Street Journal mai cikke[1] szerint Trump azt mondta Merkelnek, hogy ne támogassa a Nord Stream 2-t, ha azt akarja, hogy Amerika tárgyalásokat kezdjen az EU-val egy új kereskedelmi megállapodásról.

A lap a következőket idézi egy amerikai tisztségviselőtől, aki jelen volt a Trump és Merkel közötti áprilisi találkozón:

Donald Trump szeret alkut kötni… lehet szó alkuról, ha valaki (Németországban) feláll, és azt mondja: „Segítsetek nekünk, hogy megvédhessük az autógyártásunk érdekeit, mert mi ebben nagyon jók vagyunk, és mi cserében segítünk nektek a Nord Stream ügyében.”  

Az egyik magas rangú amerikai diplomata pedig ma [17-én] azt nyilatkozta berlini újságíróknak, hogy minden olyan cég, amely részt vesz orosz gázvezetékek építésében, kemény szankciókra számíthat.

Merkel holnap (18-án) Szocsiban találkozik Putyinnal. Lehet, hogy enged az amerikai nyomásnak, lehet, hogy nem. Holger Stelzner, a Frankfurter Allgemeine Zeitung kiadója  hosszú cikkben érvel amelett, hogy engednie kellene.[2] Merkel tegnap Szófiában azt nyilatkozta, hogy az EU megállapodott abban, hogy a földgáz üzletben „szorosabb együttműködést” ajánl az Egyesült Államoknak az acél- és aluminium-illetékek alóli állandó felmentés ellenében. Ez akár úgy is értelmezhető, hogy lemond a Nord Stream-ről.

De szerintem nem erről van szó. Az elmúlt napokban Peter Altmeier német gazdasági miniszter Moszkvában és Kijevben tárgyalt, és körvonalazott egy olyan – mind Ukrajna, mind Oroszország számára elfogadható – ajánlatot, amelynek értelmében a csővezetéket felépítik, viszont az ukrajnai tranzit-vonalat is fenntarják. Ehhez arra van szükség, hogy az elöregedett ukrán vezetékrendszert felújítsák, amit Németország és az EU pénzügyileg támogatni fog.

A Handelsblatt Global szerint  Merkel nem akar lemondani a vezetékről. Putyinnal való találkozójának az a célja, hogy „olyan megállapodást kössön, amely eloszlathatja az ukrán aggodalmakat, ha az amerikaiakat feltehetően nem is”.

Stefan Kornelius, a Süddeutsche Zeitunk vezető külpolitikai kommentátora, aki pár éve könyvet írt Merkelről, és kapcsolatban áll vele, azt mondta mai videókolumnájában, hogy Merkel olyan ajánlattal utazik Szocsiba, amit Putyin nem utasíthat el.

Meglátjuk.

 

[1] Bojan Pancevski: Trump presses Germany to drop Russian pipeline for trade deal, WSJ, 2018. máj. 17.

[2] Holger Stelzner: Wir brauchen Realpolitik statt einen Handelskrieg, FAZ, 2018. máj. 17.


1 hozzászólás

Valami más

05. 14.

Miközben Maas német külügyminiszter – miniszterkollégája, Peter Altmeier véleményét visszhangozva – kijelentette, hogy nem látja, hogyan lehetne a vállalkozókat „az amerikai szankciók minden kockázatával szemben megvédeni”,  egy friss felmérés szerint  a németek 80%-a azt akarja, hogy az EU tartson ki az iráni megállapodás mellett.

Érdekes, hogy a 2003-as – háborús – helyzettel szemben, amikor Tony Blair George W. Bush első számú katonai és diplomáciai szövetségese volt, és fő szerepet játszott abban, hogy az Amerika ellen „fellázadó” francia-német ún. mag-európai tengelyt Európán belül a “nyolcak levelének” közzétételével sikerült a perifériáknak[1] elszigetelni, most Nagy-Britannia is mintha inkább Európával tartana.

Philip Stephens, az atlantista – és persze globalista – Financial Times vezető politikai kommentátora egészen odáig megy, hogy – a szankciók elleni közös fellépésen túl – arra biztatja az európai vezetőket[2], hogy

 

tegyék a lehető legvilágosabbá: határozottan szembe fognak szállni bármilyen Irán elleni katonai akcióval, és hogy egy ilyen konfliktusban meg fogják tiltani Amerikának az európai támaszpontok használatát. A teheráni rendszer visszataszító, és beavatkozásai destabilizálják a térséget. De az Izrael és Szaúd-Arábia által kilátásba helyezett háború még veszélyesebb volna.      

 

A Financial Times vezércikke[3] arra figyelmeztet, hogy az Izrael és Irán közötti háborút már csak Putyin és „a terror egyensúlya” akadályozhatja meg, John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó ugyanis egy múltheti Washington Post-cikkben[4] az FT szerint burkoltan arra utalt, hogy most „Izraelre hárul a dolgok neheze”.

Bolton egészen pontosan a következőket írta:

 

While some believe that Israel is an irritant that upsets the natural balance of power in the Middle East and that Israel’s influence should be constrained, this president sees the enormous benefits the United States has reaped from our sustained relationship with Israel, as well as the opportunity to leverage this investment into greater cooperation to the benefit of both nations.

 

Az FT szerint „ebben a feszült időszakban ez úgy hangzik, mint Izrael hadba hívása”. Gideon Rachman – ugyancsak az FT egyik „hangja” – ezt egy hosszú cikkben[5], amelyben azt fejtegeti, hogy Trump a szabályokon alapuló világrendet az erőn alapuló új renddel kívánja felváltani, azzal toldja meg, hogy miközben az elnök az atomegyezmény felmondásával valószínűleg csak zsarolni akarja Iránt, „kulcspozícióban lévő tanácsadói – köztük Bolton – úgy tűnik, valóban háborút akarnak – azzal a végső céllal, hogy rendszerváltozást provokáljanak ki”. Bolton egy 2015-ben írt Iránról szóló cikkében úgy érvelt, hogy „csak a katonai erő alkalmazásával… lehet elérni azt, ami szükséges”.

Lehet, hogy hamarosan háború lesz a Közel-Keleten, és lehet, hogy a sokak szerint nem létező „európai démosz” még hangosabban és határozottabban fog ez ellen tiltakozni, mint 2003 elején tette. Ez azonban  – legalábbis az én megérzésem szerint – most még annyira sem fogja elősegíteni az „európai szuverenitás” vagy a „közös európai államiság” kialakulását, mint akkor.

Jürgen Habermas 2003 tavaszán – amikor Schröder német kancellár és Chirac francia elnök az amerikai unilateralizmus ellen fellépve határozottan elítélte az Irak elleni preventív háborút, amikor a február 15-i, Londonban és Párizsban, Madridban és Barcelonában, Berlinben és Párizsban egyidejűleg lezajlott hatalmas háborúellenes tüntetések „az európai nyilvánosság megszületését ígérték”, és amikor az európai konventben zajló alkotmányozási folyamat, a szoros francia-német együttműködésnek köszönhetően biztatóan haladt előre – Jacques Derridával közösen szignált fontos írásában[6] joggal remélhette, hogy az iraki válság – vagyis egy külpolitikai kérdés – katalizátora lehet a közös kül-, biztonság- és védelmi politika kialakításának, legalább azoknak a mag-európai tagállamoknak az esetében, amelyek részt kívánnak venni benne.

Ha 2003-ban a közös európai külpolitikai fellépést elsősorban Amerika és az EU-periféria összefogása hiúsította meg (az európai alkotmányt elutasító 2005. május 29-i és június 1-i francia és holland népszavazás már csak pontot tett a visszarendeződési folyamat végére), ma már a francia és a német politikai vezetők között is inkább a szétfejlődés tünetei mutathatók ki.

Merkel világosan megmondta, hogy az ESM (Európai Stabilitási Mechanizmus), mint kormányközi intézmény „csak a nemzeti parlamentek felügyelete alatt működhet”. Ez eleve gátat szab az eurózóna bármiféle komolyabb reformjának. És ezzel annak is, hogy ha az EU-t a maga egészében nem is, legalább a szűkebb  pénzügyi uniót tényleges, azaz politikai unióvá alakítsák.

Az iráni ügyben pedig  a harcias újságcikkek ellenére[7], mint az Obamát visszasíró amerikai és európai liberálisok szócsöve, a Politico Europe  rezignáltan megállapítja: „Nem lesz lázadás, még kevésbé forradalom az amerikai hegemónia ellen.”

05. 15.

Semmi sem mutatja jobban „a Nyugat”, pontosabban az euroatlanti világ (még pontosabban: az 1918 őszén bekövetkezett német összeomlással[8] színre lépett angol-amerikai, majd amerikai-angol világhegemónia) krónikus válságát, mint az a szokatlan hév, amellyel a Trumpot, illetve a Brexitet súlyos nemzetbiztonsági veszélynek ítélő amerikaiak és angolok most hirtelen az európai szuverenitást próbálják meg – Trump ellenében – életre lehelni.

A New York Times-ban  az Obama-adminisztráció két volt – közel-keleti ügyekben illetékes – tisztségviselője figyelemreméltó cikkben[9] szólította fel Európát, hogy „ne legyen Trump lábtörlője”:

Az európai vezetők eleget szószátyárkodtak már. A puszta szavak nem fogják elrettenteni a Fehér Házat. Mióta hivatalba lépett, Trump lábtörlőnek használta Európát, megkérdőjelezve a NATO értékét, nevetségessé téve az Európai Unió küldetését és elutasítva az európaiak figyelmeztetéseit a különböző politikai kérdésekben.  

A Trump-adminisztráció kihívó viselkedése arra kellene hogy késztesse Európát, hogy ne csak az iráni üzleti kapcsolatai mellett álljon ki, hanem lépjen ennél tovább. Az Európai Unió bejelenthetné például, hogy visszahívja tagállamai nagyköveteit Washingtonból. Nem ezt teszik az államok, amikor diplomáciai partnereik felrúgnak fontos megállapodásokat és biztonsági kockázatoknak teszik ki őket? Végül is az adminisztráció fenyegetőzései egy közel-keleti háborúhoz vezethetnek. Az amerikai válasz függvényében az európai fővárosok egészen az amerikai nagykövetek kiutasításáig elmehetnének.    

Ezzel a Fehér Háznak a transzatlanti kapcsolatok teljes válságával kellene szembenéznie.

Ha ez az egész nem fogja az Európai Unió lábtörlő-külpolitikájának a végét jelenteni, akkor mind a 28 tagállamáról elmondhatjuk, hogy úgy viselkednek, mint az óceán túlsó partjáról kormányzott gyarmatok.   

 

„Erős hangok követelik most azt – mondja[10] az elkötelezett atlantista Carl Bildt volt svéd miniszterelnök is –, hogy Európa álljon ki a szuverenitása mellett, és konfrontálódjon élesebben Trumppal.”

Ez azonban fából vaskarika: európai szuverenitásról mint létező valamiről pontosan az atlanti közösség jótékony fátylába burkolt amerikai hegemónia miatt nem beszélhetünk. Ha viszont erről a hegemóniáról lemállik a szövetségi  máz, vagyis „az atlanti közösség” mint olyan gyakorlatilag megszűnik, akkor egészen biztosan nem valamilyen (nyugat)-európai szuverenitás következik utána. Hanem valami más.

 

[1] A levelet a következő országok államfői, illetve miniszterelnökei írták alá: Egyesült Királyság, Portugália, Spanyolország, Olaszország, Magyarország, Csehország, Lengyelország, Dánia.

[2] Philip Stephens: How Europe should react to Donald Trump, Financial Times, 2018. máj. 10.

[3] The march to another Middle East disaster, FT, 2018. máj. 13.

[4] John Bolton: The Iran deal was betrayed by its own abysmal record, WP, 2018. máj. 9.

[5] Gideon Rachman: The New World Order: Donald Trump goes it alone, FT, 2018. máj. 11.

[6] Jacques Derrida und Jürgen Habermas: Nach dem Krieg: Die Wiedergeburt Europas, FAZ, 2003. máj. 31.

[7] Vö. Klaus Brinkbäumer: Time for Europe to join the resistance, Der Spiegel, 2018. máj. 11.

[8] Niall Ferguson szerint Ludendorffnak 1918 áprilisában, amikor kénytelen volt tudomásul venni, hogy a tavaszi offenzívával nem tudta az ellenséges ellenállást teljesen megtörni, fel kellett volna adnia Belgiumot és az ún. Hindenburg vonalra kellet volna visszahúzódnia. „A morált mind a fronton, mind pedig a hátországban megerősíthette volna az a tudat, hogy a francia katonai vezetők, gyárosok és radikális nacionalisták ismételten azt követelték, hogy a Rajna bal partját válasszák le Németországról, sőt a Reich teljes feldarabolását is háborús célnak tekintették.” (Vö. Niall Ferguson: The lost victory?, in: The pity of war. 1914-1918, Penguin Books, 1999, 315-317.) Ha akkor Németország nem az őrült militaristák, hanem egy kellő eréllyel és tekintéllyel rendelkező császár, vagy egy parlamentáris kormány parancsainak engedelmeskedik, a „totális győzelem”-ről természetesen le kellett volna mondania, de a kelet-európai status quót a saját érdekeinek megfelelően alakíthatta volna. (Megjegyzem, hogy ez a magyar érdekeknek is maximálisan megfelelt volna.)

[9] Steve Simon and Jonathan Stevenson: Euroep doesn’t have to be Trump doormat, The New York Times, 2018. máj. 10.

[10] Carl Bildt: Trump decision to blow up the Iran deal is a massive attack on Europe, The Washington Post, máj. 12.


1 hozzászólás

„…az aranjuezi szép napoknak végük…”

05. 12.

Frankenberger a FAZ-ben  megint fején találta a szöget: Schiller Don Carlosának kezdő sorát idézve („Ím, az aranjuezi szép napoknak végük szakadt már”, Radó Antal ford.), finoman emlékezteti Németországot arra, hogy vége a jó világnak[1]:

A Fehér Házban tanyázó zendülő [nyugodtan nevezhette volna Demolition Man-nek is, ha eszébe jut az 1993-as amerikai scifi-akciófilm] halomra dönti elődei politikáját.  

A lamentálás nem segít. Európának egyszerűen nagyobb súlyt kell a mérleg serpenyőjébe tennie, ha azt akarja, hogy odafigyeljenek rá és meghallgassák. Nem szemináriumokon vagy öntetszelgő beszédekkel, vagy sértődösdivel válhatunk világhatalommá.

Mi következik mindebből? Semmi esetre sem az, hogy arra spekulálunk: Trump után majd minden úgy lesz, ahogy ezelőtt volt. Nem lesz. És mi az, hogy „Trump után”? Az európaiaknak és különösen a németeknek fel kell készülniük arra, hogy ez esetleg csak 2025 januárjában fog bekövetkezni.

A franciák és a németek – vérmérsékletüknek (is) megfelelően – nagyon eltérően reagáltak az Iránnal üzletelő európai cégeket is szankciókkal fenyegető amerikai kihívásra.

Bruno Le Maire francia gazdasági és pénzügyminiszter május 11-én az Europe 1-nek nyilatkozva ezeket mondta:

Az Egyesült Államok vazallusai akarunk-e lenni, akik haptákba vágva magukat engedelmeskednek?  Azt akarjuk, hogy Amerika a világ gazdasági zsandárja legyen? Együtt kell működnünk annak érdekében, hogy megvédjük gazdasági szuverenitásunkat, saját érdekeinket, mert továbbra is kereskedni akarunk Iránnal, egy stratégiai megállapodás keretében. Itt az ideje, hogy minden európai állam kinyissa a szemét. 

Három javaslaton dolgozunk, amelyek érvényre fogják juttatni az európai szuverenitást az amerikai extraterritoriális szankciókkal szemben. Először is megerősítjük azt az 1996-os európai szabályzatot, amely lehetővé teszi az extraterritoriális szankciók elleni fellépést. Aztán olyan pénzügyi eszközökre kell szert tennünk, amelyek biztosítják az Egyesült Államokkal szembeni pénzügyi függetlenségünket. Végül miért ne követnénk Amerika példáját? Ha az amerikai pénzügyminiszter eljárást indíthat azok ellen a külföldi cégek ellen, amelyek nem tartják tiszteletben az Amerika által hozott döntéseket, megtehetjük mi is ugyanezt. Valamennyi európai szövetségesünkkel együttesen fellépve el fogjuk érni, hogy az amerikaiak az Iránban működő európai cégekkel szemben más szabályokat érvényesítsenek.   

Peter Altmeier német gazdasági miniszter – ugyancsak 11-én –, a  Deutschlandfunknak adott interjújában már sokkal visszafogottabb volt és gyakorlatilag az iráni üzletből való kivonulást helyezte kilátásba:

Jogilag nincs semmilyen lehetőségünk arra, hogy a német vállalkozókat az amerikai kormány döntéseivel szemben megvédjük.

A Süddeutsche Zeitung ehhez hozzáteszi:

Hogy ezek a német-francia nézeteltérések esetleg újabb töréshez vezetnek-e, az a jövő heti tanácskozásokon fog kiderülni. Ott egy kérdés áll majd a középpontban: melyik ország áll készen arra, hogy az Egyesült Államokkal való szakítást elmélyítse?  A szövetségi kormány arra törekszik, hogy enyhítse a kárt. Semmit sem használ, ha túlbecsüljük az erőinket, mondta Merkel. Mindenesetre úgy tűnik, ő higgadtabb, mint mások az EU-ban.  

Végül marad a kérdés, hogy legalább egy minimális célt el lehet-e érni: az iráni olajexport és ezzel a legfontosabb bevételi forrás biztosítását, cserébe az atomegyezmény fenntartásáért. Ám az USA világossá tette, hogy az olajjal nem fog kivételt tenni.

Az „európai szuverenitás” tehát egyelőre ábránd.

*

2017 márciusában, amikor Macron európai elképzeléseit a német szociáldemokraták még lelkesen felkarolták, két írásomban is foglalkoztam azzal (lásd itt  és itt ), hogy az európai szuverenitáshoz mindenekelőtt a francia-német duális állam megteremtésére volna szükség. Ez ma kevéssé valószínű. De ha a Merkel-éra véget ér (aminek a jelei már régóta látszanak), és Macron európai álma is összeomlik, még érdekes dolgok történhetnek Európában.

Marcel Gauchet, a talán legjelentősebb francia politikafilozófus, egy tegnapi interjúban[2] ezeket mondta a francia elnökről:

A Macron politikájával kapcsolatos kétségek az európai konstrukció jelentős irányváltozásával függnek össze, ami az ő nagy ígérete volt. Eddig kitért e kérdés elől a német választások miatt, de most hogy ezen túl vagyunk, nem halogathatja tovább a szembesülést. Márpedig én a jelenlegi helyzetben nem látom annak a lehetőségét, hogy „Európa újjáalapítása” megvalósítható volna, de még azt sem, hogy az Európai Unió orientációjában lényeges változás következhetne be. Az ő politikája végül is ezen a ponton fog elakadni. Ez lesz az ő legnagyobb gyengéje.

Gauchet szerint:

Az új világ a nemzetállamok világa lesz. A nemzetek újraértelmeződnek és nyilván nem olyan lesz a megjelenési formájuk, mint a múltban, de ez semmi esetre sem lesz a megrögzött globalisták határok nélküli világa. Épp ellenkezőleg.

Gauchet-nak abban igaza van, hogy „Európát” (mármint a mai Európai Uniót) nem lehet újjáalapítani, de téved, amikor azt állítja, hogy az EU orientációjában nem következhet be lényeges változás. Igenis bekövetkezhet, de ez nem a huszonhetek megújulása és újjászületése lesz, mint Macron reméli, vagy legalábbis remélte, hanem „az európai konstrukció” összeomlása.  Gauchet az EU-t tulajdonképpen quantité negligeable-nak tekinti, ezért tud együtt élni vele. Az ő igazi ellenfele a globalizmus (vagy franciás kifejezéssel: a mondializmus), amelynek a végét jósolja, és nem veszi észre, hogy a globalizmust a vele szorosan összefüggő Európai Unió sem élheti túl. És ha ez így lesz, az egyben a nemzetállamokat is súlyos, mondhatni egzisztenciális válságba sodorja, hiszen ne felejtsük el, hogy az EU tulajdonképpen nemzetállamok uniója.

Az a tézis, hogy „az új világ a nemzetállamok világa lesz” azért értelmetlen, mert tulajdonképpen a mai világ is a nemzetállamok világa, csak ez utóbbiak folyamatosan elmélyülő válságát – a „tegnapi”, még dinamikus és életképes nemzetállamoktól eltérően – eltakarja, illetve inkább már csak eltakarta a globális (és uniós) álca.

Ezért mondtam, hogy Európában még érdekes dolgok történhetnek, mert a halódó globalizmus, pontosabban a halódó, és gyakorlatilag máris megszűntnek tekinthető ún. nemzetközi liberális világrend (az a bizonyos „multilateralizmus”, amelyet a „jótékony hegemón” Amerika felügyelt, de a többi partner, mindenekelőtt az EU is magáénak érezhetett, különösen Obama nyolc éve alatt) és a „nemzetállamok világa” között fog majd kialakulni a tulajdonképpeni „új világ”, ami a különböző regionális hegemóniák – és az ezzel elkerülhetetlenül együtt járó – regionális konfliktusok világa lesz.

És ezért van, hogy annyit foglalkozom Németországgal (hiszen Berlin az a „fix pont”, ahonnan Európát ki lehet mozdítani a helyéből), és hogy az olasz belpolitikai helyzet is egyre érdekesebbnek és összeurópai fontosságúnak tűnik számomra (nem úgy, mint a csupán periferikus jelentőségű közép-európai „belpolitikák”).

Ez az a pont, ahol válaszolni tudok Bozóki Zoltán kommentjére is. Zoltán kérdése alapvető:

Ha egyszer gyengének bizonyultál, van-e visszaút, lehetsz-e még újra erős? Európa gyenge, elvesztette az erejét. Van-e innen visszaút?   

Természetesen nincs. Az az Európa[3] az európai alkotmány ratifikációjának a megfeneklésével meghalt, mielőtt megszülethetett volna. De az biztosnak látszik, hogy a jelenlegi európai konstrukció valószínű összeomlásával nem a nemzetállamiság apoteózisa fog bekövetkezni, mint sokan (Budapesten, Varsóban, Milánóban vagy éppen Washingtonban) remélik (ezen már túl vagyunk, ez az „isten” meghalt), hanem valami új, ami bizonyos európai kombinációk számára talán még kínál lehetőséget. Ezt a blogot pontosan azért írom, hogy mintegy „írás közben” folyamatosan közelítsek ennek a megértéséhez. De mivel itt már a jövőről van szó (jó, nem a távoli, hanem a közeli jövőről, de mégiscsak a jövőről), csak nagyon óvatosan ajánlatos fogalmazni.

05. 13.

A jövő héten meglátjuk, hogy Amerika döntése után az EU mit fog lépni az iráni kérdésben. Hétfőn a külügyminiszterek találkoznak, kedden a francia, német és brit külügyminiszter és Mogherini külügyi főképviselő és bizottsági alelnök tárgyal az iráni külügyminiszterrel, szerdán pedig Szófiában EU-csúcs lesz.

A külpolitikai koherencia szempontjából nem túl jó ómen, hogy Magyarország, Csehország és Románia megakadályozta egy közös EU-nyilatkozat elfogadását, amely bírálta volna az izraeli amerikai nagykövetség Jeruzsálembe való áthelyezését.

De ennél is komolyabb problémát jelenthet maguknak a cégeknek a magatartása. Még abban a nem túl valószínű esetben is, ha sikerülne valamilyen közös európai „védőernyőt” biztosítani az Iránban tevékenykedő európai cégek számára, azok, amelyeknek komoly érdekeltségeik vannak az Egyesült Államokban, nem fognak élni vele. Vagyis inkább kiszállnak az iráni üzletből.

Az óvatosabb német magatartás e kérdésben talán azzal a nagyon kínos tapasztalattal is összefügghet, amelyet a februári müncheni biztonságpolitikai konferencia idején az iráni külügyminiszter müncheni látogatásakor szereztek.

Amikor ugyanis a Moszkvából Teheránba tartó Dzsavad Zarif le akart szállni a müncheni repülőtéren, az ott működő olajtársaságok közölték, hogy nem hajlandók üzemanyaggal feltölteni a gépét, mert attól tartottak, hogy egy iráni kormánygépet kiszolgálva véthetnek az érvényben lévő amerikai szankciók ellen. Zarif gépe csak az után landolt, hogy a Bundeswehr közölte, feltölti a gépet. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy a külügyminisztérium a német védelmi minisztérium segítségét kérje.

 

[1] Klaus-Dieter Frankenberger: Lamentieren hilft nicht, FAZ, 2018. máj. 11.

[2] Marcel Gauchet: „L’article un du macronisme, c’est l’européisme”, Le Figaro Vox, 2018. máj. 11. Az interjú abból az alkalomból készült, hogy most jelent meg Gauchet összegyűjtött műveinek 4. kötete:  L’avènement de la démocratie. Le nouveau monde, Tome IV, Gallimard, 2018.

[3] Vö. Molnár G.: Európai Egyesült Államok, Magyar Hírlap, 2003. jún. 26.