Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja


Hozzászólás

A meztelen király

04. 20.

A szíriai Duma körül nem csillapodnak a kedélyek.

Uli Gacks, a ZDF kairói tudósítója egy nagy szíriai menekülttáborban járt, és dumai menekültekkel beszélt, akik szerint a vegyi támadás „megrendezett” volt (inszeniert war).  A ZDF Heute talán a legnézettebb (közszolgálati) híradó-műsor Németországban. Gacksot egyébként 2016-os aleppói riportjai miatt egy a „Lügenpresse” ellen elszántan hadakozó német blogger „Amerika és a NATO stramm propaganda-katonájának” nevezte. Egy másik „harcos”, a vadul atlantista konzervatív Bild munkatársa viszont most amiatt van felháborodva, hogy a német televízió „hihetetlen pro-Asszád propagandát folytat”. Ezt alátámasztani véli azzal is, hogy a másik német közszolgálati csatorna, a Das Erste április 10-én, tehát még a nyugati légicsapások előtt megszólaltatott egy szakértőt (Günther Meyer professzort), aki szerint: „Az állítólagos dumai VF-támadást a Fehérsisakosok vették fel Idlibben, pár héttel ezelőtt.” (Idlib a legnagyobb észak-szíriai ellenzéki zóna központja.) Amit persze az érintettek felháborodottan visszautasítanak, bőszen mutogatva az április 7-i szörnyűséges képkockákat. (A háromperces interjúban  Meyer 1:20-nál kezd a hamis zászló alatti műveletről beszélni.)

Szegény Willi Münzenberg, akiről még Méliusz József mesélt nekem 1978-ban[1], és akinek 1937-ben megjelent Propaganda als Waffe című klaszikus művét akkoriban olvastam – sok egyéb zárolt könyvvel, folyóirattal és újsággal együtt – a bukaresti Akadémiai Könyvtár 3-as termében[2], nem tudhatta, mivé fejlődik 80 év múlva a „szakmája” (engem akkor még csak 40 év választott el attól a kortól, Méliuszt pedig a saját ifjúkorától). Pedig ő tudta, miről beszél, hiszen a Komintern nyugati propagandaosztályának volt a vezetője (munkatársai között volt Arthur Koestler is), ameddig antisztálinista irányvonala miatt ki nem zárták a pártból.

A lényegen azonban ez az újfajta propagandaháború nem változtat. Vagyis May és Macron végül is hiába vonta be az Egyesült Államokat – mint „főszereplőt” – a „Nyugat” közös szíriai katonai akciójába. De ne szaladjunk a dolgok elébe.

04. 21

Trump még március végén egy ohioi nagygyűlésen bejelentette, hogy „hamarosan kijövünk Szíriából. Vegyék őket most már gondjaikba mások… Mi pedig visszajövünk a mi országunkba, ahová tartozunk, ahol lenni akarunk.”

Április 3-i sajtótájékoztatóján pedig a következőket mondta erről:

Ki akarok jönni onnan. Haza akarom hozni a csapatainkat. El akarom kezdeni a saját nemzetünk újjáépítését. Hét billió [7 trillion] dollárt költöttünk a Közel-Keletre az utóbbi tizenhét évben. És semmit sem nyertünk vele. Semmit.

Úgyhogy vissza akarok jönni. Gondolják csak meg. Hét billió dollár 17 év alatt, a semmiért. Az egész csak halált és pusztulást hozott. Ez szörnyű dolog. Úgyhogy éppen ideje. Ideje. Nagyon sikeresek voltunk az ISIS-szel szemben. Katonailag mindenkivel szemben sikeresek leszünk. De néha ideje hazatérni. Nagyon komolyan gondolunk most erre.  

Trumpnál ez már a választási kampány része. A 2018 novemberi időközi kongresszusi választások az ő szempontjából élet-halál kérdést jelentenek, ugyanis egy nagyarányú demokrata győzelem szinte bizonyosan impeachmenthez, a vádemelési eljárás beindításához vezet. Jacob Heilbrunn, a The National Interest főszerkesztője egy podcastban elmondja, hogy ez nem fogja feltétlenül a felfüggesztését jelenteni, de kellőképpen megkeserítheti az életét. Mindenekelőtt beigazolódhat, hogy a Trump Organisation, Trump közép-ázsiai és egyéb gyanús üzleti kapcsolatai miatt, tulajdonképpen egy „bűnszövetkezet”. De ha a „bűnösség mértéke” [level of criminality] nem is annyira komoly, mint sokan feltételezik, az elnök adóbevallásainak nyilvánosságra kerülését mindenképpen elérhetik, és akkor kiderülhet, hogy a király meztelen: nem milliárdos, mint szerette volna önmagáról elhitetni, hanem csak 100-150 millió likvid, azaz készpénzre átváltható tőkével rendelkezik, iszonyatos adóssággal. Azaz tulajdonképpen csóró.

Kétségtelen, hogy az ilyen alakoknak ez a „halálát” jelenti, de nem nehéz elképzelni, mit fog jelenteni Amerika globális státusa szempontjából ez a róka fogta csuka helyzet, amelyben egyrészt a George Washington és Lincoln jogi értelemben még a helyén maradó és a székéhez körömszakadtáig ragaszkodó utóda, a teljes szétesés felé haladó GOP-vel együtt, másrészt a „diadalmas”, de tehetetlen demokrata ellenzék egymást fogja lerántani a mocsárba.

Mivel Trump ezzel a perspektívával tisztában van, nyilvánvaló, hogy –  kampány-üzemmódba kapcsolva – megpróbálja azt elkerülni. (Más kérdés, hogy amennyiben „sülyedni kezd”, majd ezer karral fog belekapaszkodni „Ameriká”-ba. De ezzel ráérünk majd akkor foglalkozni.)

04. 22.

Április 3-án Trump nemcsak a nagy nyilvánosság előtt beszélt a „kivonulásról”, hanem a katonai vezetőket is utasította, hogy amilyen gyorsan csak lehet, vonják ki a 2000 amerikai katonát Szíriából, és közölte velük, hogy az arab szövetségeseknek kell átvenniük – katonákkal és pénzzel – az amerikaiak által a rendfenntartásban és a rekonstrukcióban eddig betöltött szerepet. Az elnök sürgetésére, hogy mennyi időre van szükségük az ottani munkájuk befejezéséhez, Jim Mattis védelmi miniszter és Dunford, az egyesített vezérkar főnöke azt mondta, hogy „valószínűleg hónapokra, nem évekre”. Végül azzal zárta le a találkozót, hogy „nem szeretné hat hónap múlva [azaz októberben, közvetlenül az időközi választások előtt] ugyanezt a beszélgetést a kivonulásról még egyszer lefolytatni velük”.[3]

Jellemző az amerikai helyzetre, ahogyan James Stavridis nyugalmazott admirális, a NATO volt szövetségi főparancsnoka lereagálta[4] a dolgot:

Amikor Trump elnök április 3-i sajtótájékoztatóján azt mondta, hogy azonnal kivonulunk Szíriából, még itt Bostonban meg mertem volna esküdni rá, hogy hallottam déli irányból valami távoli robbanást. Most biztosan Jim Mattis feje robban szét – gondoltam. A váratlan bejelentés szembe ment Mattis védelmi miniszter régóta világosan megfogalmazott álláspontjával és több vezető katonai tisztségviselő nyilvánosság előtt elhangzott nyilatkozatával. Tábornokaink és admirálisaink nehezen tudják feldolgozni ezt az egész kaotikus helyzetet.

04. 24.

Az április 7-i dumai „vegyi támadás” és az azt követő április 14-i „szövetséges” katonai akció csak színes epizód volt ebben a folyamatban, és aki többet remélt a közös fáradozástól, annak csalódnia kellett.

Emmanuel Macron, aki most éppen Trumppal tárgyal Iránról, április 15-én magabiztosan kijelentette:  „Tíz napja Trump elnök azt mondta, hogy Amerikának az a kötelessége, hogy kivonuljon Szíriából. Mi meggyőztük arról, hogy maradni kell. Biztosíthatom önöket, hogy meggyőztük arról, hogy feltétlenül szükséges hosszú távra ott maradni.”

A Fehér Ház sajtótitkára még aznap helyesbített: „Az Egyesült Államok küldetése nem változott: az elnök világosan megmondta, hogy azt akarja: az amerikai katonák, amilyen gyorsan csak lehet, jöjjenek haza.”

Az amerikai külpolitikai szakértők mindebből nagyon ellentétes következtetésekre jutottak.

Steven A. Cook, a New York-i Council on Foreign Relations tudományos főmunkatársa szerint[5] Trump nyilatkozata a szíriai kivonulásról „tökéletesen  megfelel annak a közel-keleti stratégiának, amelyet az elnökválasztási kampány során kifejtett”, és amelyhez most az időközi választások közeledtével visszatért.

De a belpolitikai megfontolásokon alapuló külpolitika problémákhoz vezet. Trump kivonulási politikája teret enged azoknak az idegen hatalmaknak, Iránnak, Oroszországnak és Törökországnak,  amelyek a regionális politikai rendet az Egyesült Államok hátrányára szeretnék módosítani. Ez komoly problémát jelent, mert miközben az amerikaiaknak – érthető módon – elegük van a Közel-Keletből, Washingtonnak még vannak érdekei ott: az olaj, Izrael és annak biztosítása, hogy egyetlen ország se tölthessen be uralkodó szerepet a térségben. Lehet, hogy ezt nehéz tudomásul venni, de ha az Egyesült Államok meg akarja védeni  ezt a három kulcsfontosságú érdeket, a szíriai jelenlét az amerikai stratégia része kell hogy maradjon. Ez most nem valószínű.

Mások, pédául Edward Luce a The Financial Times-ban, úgy vélik, hogy Amerika „búcsúja a Közel-Kelettől”[6] nem mai keletű, hanem már Barack Obama alatt elkezdődött, tehát Trump inkább a tünete, nem pedig az oka „Amerika globális fáradtságának”.

Stephen M. Walt, a Harvard egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora, a realista geopolitikai iskola egyik legelismertebb képviselője felteszi a kérdést[7]: Trump realista lett? Van végre Amerikának egy olyan elnöke, aki felfogja a közel-keleti offshore balancing[8] (kívülről – a nyílt tengerről – biztosított egyensúlypolitika) lényegét?

Walt szerint szólnak érvek amellett, hogy Trump – a maga rosszul tájékozott, impulzív és kiszámíthatatlan módján – megpróbál visszatérni az offshore balancing stratégiájához, amelyet az Egyesült Államok 1945 és 1992 között folytatott – több-kevesebb sikerrel – ebben a térségben.

Amikor az Egyesült Államok katonailag beavatkozott – mint Libanonban tette 1958-ban –, jelenléte csekély volt és nem tartott sokáig. Amikor pedig az 1979-es iráni forradalom után úgy tűnt, hogy a szovjetek rátehetik a kezüket az Öbölre, Washington létrehozott egy új gyors reagálású hadtestet, de azt a látóhatáron túl, a nyílt vízen tartotta egészen 1990-ig, amikor Irak lerohanta Kuvaitot. Mivel ez komolyan fenyegette a regionális hatalmi egyensúlyt, a beavatkozás (Irak kiűzése és katonai gépezetének szétzúzása) helyes döntés volt.   

Amerika az első öbölháborút követően felhagyott ezzel a józan stratégiával, az ismert következményekkel. Trumpnak érthető módon nem tetszett, hogy az Egyesült Államok ennyire belebonyolódott a közel-keleti ügyekbe, és azt ígérte, hogy elnökként majd másként fog cselekedni.        

Biztos távolságból levegőbe röpíteni a dolgokat – Trump ilyesmire gondol, és egyáltalán nem érdekli, hogy ez a legkevésbé sem befolyásolja a dolgokat Szíriában. Ezen kívül csupán azt tartja szem előtt, hogy Amerika helyi kliensei – Izrael, Egyiptom, Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek és a szíriai kurd milíciák – lépjenek fel erőteljesebben a regionális ellenfelekkel (Iránnal, Szíriával) szemben. És most már egyre inkább Oroszországgal szemben is.

Nem olyan visszafogottabb megközelítés-e ez, amit a realisták már évek óta hiába javasolnak?  Az Egyesült Államok kivonul a térségből és ráhagyja a többiekre, hogy intézzék el egymás között a dolgot, ameddig egyikük sem nő mindenki fejére. Idővel a Közel-Kelet az olaj háttérbe szorulásával a maga egészében egyre kevésbé lesz majd fontos, és az Egyesült Államok a fontosabb térségekre fordíthatja majd a figyelmét, mint például Kelet- és Délkelet-Ázsia. Nem kellene vajon üdvözölni azt a módot, ahogyan Trump intézi a dolgokat?

Hát nem.       

A hideg és kemény igazság ugyanis az, hogy Trump szinte semmit sem tett azért, hogy csökkentse az amerikai jelenlétet a tágabb Közel-Keleten. Az amerikai katonai jelenlét Trump elnöksége alatt majdnem 33 százalékkal nőtt a térségben, és jelenleg 54 ezer főt tesz ki. Az „offshore” nem pontosan ezt jelenti. 

Trump meggondolatlan kombinációi azon az előfeltevésen  alapulnak, hogy a regionális hatalmi egyensúly valójában igen kényes. Mivel könnyen lóvá tehető, készpénznek vette azt a szaúdi-izraeli-emírségi álláspontot, hogy Irán egy telhetetlen potenciális hegemón, amely egy új perzsa birodalmat akar megteremteni. Így szerinte az Egyesült Államoknak nincs más választása, mint hogy minden további nélkül támogassa helyi szövetségeseit. 

Ugyanakkor Trump érthetetlen módon azt hiszi, hogy az iráni nukleáris megállapodás felmondása megkönnyíti Teherán fékentartását, és nem fogja fel, hogy ezzel csak valószínűbbé teszi, hogy Irán ugyanolyan atomfegyverekkel rendelkező állam lesz, mint Észak-Korea. Az Egyesült Államok preventív háborút indíthat, de ezzel nagyon ingoványos területre lépne. Amerika helyi kliensei oda volnának az örömtől, ha megtenné ezt a végzetes lépést (és ha az hatékony volna, természetesen), de ez csak azt bizonyítaná, hogy ők sokkal ügyesebben passzolnák át a teendőket Amerikának, mint fordítva.

Ez a viselkedés csak arra bátorítaná a szövetségeseket, hogy természetesnek tekintsék Amerika támogatását. Sőt mi több, egy ilyen kritikátlan magatartás csak a „gondatlan vezetést”  (Barry Posen[9]) segítené elő, vagyis a szövetségeseknek azt a tendenciáját, hogy szükségtelen kockázatokat vállaljanak, és meggondolatlan politikát folytassanak, abban bízva, hogy hatalmas patrónusuk majd megsegíti őket, ha bajba kerülnek.

Ha az Egyesült Államok valóban hatalmi egyensúlyra törekedne a Közel-Keleten (ahogy Nagy-Britannia tette nagyhatalmi helyzete fénykorában), minden állammal normális diplomáciai kapcsolatokat ápolna, nemcsak azokkal, amelyek sikeresen meggyőzték arról, hogy támogassa a politikájukat és ne vegye figyelembe a saját érdekeit.     

Összegezve: Trump kapiskál valamit az offshore balancing logikájából – hogy ti. inkább hagyjunk másokat veszekedni, és ne mi végezzük el a piszkos munkát –, de nincs meg benne az a tudás, képesség és finomság, amely egy ilyen szofisztikált stratégia érvényesítéséhez szükséges. És azt sem hiszem – fejeződik be Stephen M. Walt figyelemreméltó eszmefuttatása –, hogy képes volna felnőni a feladathoz, mert ehhez valószínűleg nem lesz elég ideje[10]. Ha pedig mégis lenne[11], akkor a szakmába való beletanulás egyszerűen nem szerepel képességei leltárában.

04. 25.            

És itt visszajutottunk Trump igazi lényéhez, amiről 21-én, Heilbrunn kapcsán már írtam. Egy ilyen elnökkel megáldva Amerika nagystratégiájáról semmilyen értelmes megállapítást sem lehet tenni. Bármikor bármi történhet és bárminek az ellenkezője.

Trump annyira képlékeny állagú, hogy nem képes semmilyen határozott és egyértelmű stratégiát érvényesíteni. De ennél talán még érdekesebb, hogy ez a vele szemben alkalmazható külföldi vagy akár belső, azaz belpolitikai indíttatású stratégiákra is érvényes.

Ezért én inkább azokkal értek egyet (persze, lehet, hogy tévedek), akik úgy látják, hogy jogi értelemben Trump elég nagy slamasztikában van ugyan, de politikailag már kevésbé.

Különsen Brian Beutler álláspontját tartom megfontolandónak[12], aki szerint Trump elnöksége bizonyos értelemben valóban „végső szakaszába” jutott. „Ez azonban – írja Beutler – nem jelenti azt, hogy a jogi béklyók által fogva tartva, elnöksége nem bukdácsolhat tovább akár évekig. Egy zombi elnökség ez, de  elnökség mégis, amelynek félelmetes hatalmi eszközök állnak még a rendelkezésére.”

Itt tartunk. Pontosabban: itt tart Amerika. Érthető, hogy ez minden normális amerikai számára alapvetően morális kérdés. A világ azonban, szokása szerint, kegyetlen, és mindezt geopolitikailag „értelmezi”, azaz megpróbál minél nagyobb hasznot húzni belőle.

[1] Vö. Molnár G.: Beszélgetések Méliusz Józseffel (1930–1939), Komp-Press, Kolozsvár, 2012 [1978], 60; 279; 283. Münzenberg a Berlin, 1930–1931 c. fejezetben került szóba.

[2] Ebbe a bizonyos 3-as terembe nem volt nehéz bejutni, Domokos Géza, akkori főnököm a Kriterionnál mindig készséggel aláírta a kérvényt, amely arról szólt, hogy a kiadói munkámhoz van erre szükségem. Gabriel Strempel pedig, az Akadémiai Könyvtár igazgatója, mindig jóváhagyta.

[3] Vö. Trump instructs military to begin planning for withdrawal from Syria, The Washington Post, 2018. ápr. 4.

[4] James Stavridis: President Trump’s Actions Are Making Many Military Leaders Uncomfortable, Time, 2018. ápr. 16.

[5] Steven A. Cook: Trump’s Syria policy isn’t retrenchment. It’s pandering, Foreign Policy, 2018. ápr. 9.

[6] Edward Luce: America’s long goodbye to the Middle East, The Financial Times, 2018. ápr. 11.

[7] Stephen M. Walt: Has Trump become a realist? Foreign Policy, 2014. ápr. 17.

[8] Vö. John J. Mearsheimer and Stephen M. Walt: The case for offshore balancing. A superior U.S. grand strategy, Foreign Affairs, 2016. júl.-aug.

[9] Vö. Barry Posen: Pull Back. The case for a less activist foreign policy, Foreign Affairs, 2013. jan.-febr.

[10] Vö. Adam Davidson: Michael Cohen and the end stage of the Trump presidency, New Yorker, 2018. ápr. 14.

[11] Vö. Jeet Heer: We are (probably) not in the “end stages” of Trump’s presidency, The New Republic, 2018. ápr. 16.

[12] Brian Beutler: The end stage of the Trump presidency, and the gangstarisation of America, crooked.com, 2018. ápr. 16.

 

Reklámok


Hozzászólás

Pár szó a „perfid Albion”-ról. „Bevezetés” a háborúba

03. 24.

David Ignatius a Washington Post egyik külpolitikai kolumnistája, és azt lehet tudni róla, hogy a CIA volt (vagy néha nem csak volt) munkatársai elég okosnak és megbízhatónak tartják ahhoz, hogy időnként megosszanak vele fontos információkat. Nem valószínű, hogy ez még mindig így működik, különösen a szolgálatban lévőkkel, mert mostanában még a kiszivárogtatás is „nagyon meta” lett, mint a neokon és elkötelezetten Trump-ellenes Max Boot írja egyik tweet-jében:

Névtelen kiszivárogtatás arról, mennyire őrjöng Trump a névtelen kiszivárogtatások miatt. Nagyon meta. 

Pontosan egy héttel Trump hivatalba lépése előtt Ignatius mindenestre egyik cikkében [1] a Hamletet idézte („Something is rotten in the state of Denmark”). Én az elterjedt – Arany előtti – magyar változat („Valami bűzlik Dániában”) helyett inkább Arany János fordítását („Rohadt az államgépben valami”) kedvelem, mert pontosabb és találóbb, bár Balogh Géza a Critikai Lapokban azt mondja, Alexander Bernát „fájlalta, hogy Arany nem eléggé konkrét, nyers megoldást választott”. (Az „államgép” nekem annyira tetszik, hogy ha rajtam múlna, feléleszteném halottaiból.)

Ignatius a cikkben, amelyben tulajdonképpen Obamát korholja, amiért nem lépett fel hamarabb és határozottabban az oroszok ellen, akik „megzavarták” a választásokat,  „baljós hírek”-et emleget, amelyek szerint egy volt brit hírszerző tiszt dossziét állított össze az Oroszország és Trump közötti lehetséges kapcsolatokról, amely 2016 nyarán az FBI-hoz és más fontos helyekre is eljutott.

De erről majd később.

Egyelőre lássuk, hogyan manipulálták Churchill ügynökei az USÁ-t Pearl Harbor előtt.

Ignatius cikkének alján – nyilván nem véletlenül – elérhetővé tette egyik jóval korábbi, 1989-ben publikált írását[2] is. Ebből kiderül, hogy brit hírszerzés a 2. világháború idején sokkal nagyobb mértékben és sokkal cinikusabb módon manipulálta az Egyesült Államokat, mint  azt korábban tudni lehetett. A britek propagandát telepítettek az amerikai lapokba, titokban manipuláltak rádióállomásokat és hírügynökségeket, zaklatták a Kongresszusban és a szakszervezeti mozgalomban fellelhető politikai ellenfeleiket, és  szervezkedtek azok ellen az amerikai társaságok ellen, amelyek nem a britek érdekeit szolgálták. Egyúttal mindent elkövettek egy amerikai hírszerző szolgálat létrehozásáért, és elérték, hogy annak a vezetője William J. Donovan („a mi emberünk”) legyen.

Ignatius forrása egy „szigorúan titkos” több, mint 400 oldalas dokumentumgyűjtemény („British Security Coordination [BSC]: An Account of Secret Activities in the Western Hemisphere,1940-45”), amelyet 1945-ben állítottak össze a BSC történészei. Tíz példány készült belőle, amelyeket Roosevelt, Churchill és több brit kémfőnök között osztottak szét. Egy sem került  felszínre, míg nem 1989. szeptemberében (ez volt az az időszak, amikor Nagy-Britannia és személyesen Margaret Thatcher miniszterelnök mindent elkövetett azért, hogy megakadályozza Németország újraegyesítését, és egyáltalán nem örült az amerikai kormányzat e téren mutatott túlságos engedékenységének!) a Washington Postnak betekintést engedtek egy példányába, amelyről egy önmagát megnevezni nem kívánó személy bőséges jegyzeteket készíthetett.

A „titkos történet”Amerika öt legnagyobb lapjának főszerkesztőjét olyan „barátoknak” nevezi, „akik különlegesen értékes szolgálatokat tettek” a náciellenes propaganda számára. Titkosszolgálati szakértők szerint „ez egy mesteri titkos művelet” (covert-action program) volt, „talán a történelem leghatékonyabb ilyen művelete”, amely „átvezetve az Egyesült Államokat az izolacionizmusból a brit titkos műveletek globális háborús hálózatába, egyszer s mindenkorra megváltoztatta Amerikát”.  A BSC a titkos műveletek széles körét ölelte fel, ami – Thomas F. Toy nyugalmazott CIA-tiszt, a háborús idők titkosszolgálati tevékenységének elismert szakértője szerint – „a későbbi OSS- és CIA-műveletek alapjává vált”.

Ignatius rendkívül alapos, számos részletre kiterjedő 1989-es cikkéből az alábbiakat tartottam fontosnak kivonatolni:

Mint sok más titkosszolgálati művelet, ez is tökéletes példája az erkölcsileg megkérdőjelezhető viselkedésnek vagy erkölcsi kétértelműségnek (moral ambiguity): a britek kíméletlen módszereket használtak, hogy céljukat elérjék, és a mai, békés körülmények között működő standardok szerint sok minden, amit csináltak, felháborítónak tűnhet. De mindezt Nagy-Britannia náciellenes  háborújának érdekében tették – vagyis egy olyan ügy érdekében, amelyet ma szinte mindenki igazságosnak tekint –, és Amerikát a beavatkozás irányába mozdítva, a brit kémek segítettek megnyerni a háborút.

A brit fedett hadművelet főnöke Sir William Stephenson volt, akinek az A Man Called Intrepid (A rettenthetetlen) című, 1976-ban megjelent könyv állít emléket. A könyv szerzője egy interjúban elmondta, hogy ő is tanulmányozta a hivatalos BSC-történetet, de szándékosan elhagyta a „kellemetlen” részleteket, amelyek megzavarhatták volna az angol-amerikai együttműködést. Sir William többször is emlegette, hogy „vigyázzon, mert jönnek a vöröskabátosok”, így  figyelmeztetve őt a lehetséges amerikai reakciókra. Könnyen belátható, hogy Sir William aggodalma egyáltalán nem volt alaptalan.               

A tanulmány a manipuláció művészetének valóságos tankönyve lehetne, amely az 1940-’41-es Amerikát úgy mutatja be, mint egy olyan társadalmat, amelyet nevetségesen könnyű manipulálni. 

Edgar Hoovert például, aki az FBI vezetőjeként bizonyos veszélyt jelentett a brit ügynökök számára, így jellemezték: „J. Edgar Hoover céltudatossága lehengerlő, és az ő célja nem más, mint az FBI boldogulása.”

Ahhoz, hogy megérthessük a brit hadművelet keménységét, közel ötven évet kell visszamenni az időben, hogy lássuk 1940 közepének kétségbeejtő helyzetét, amikor a nácik végigsöpörtek Európán, és úgy tűnt, hogy Anglia is a vereség küszöbén áll. A britek egyetlen túlélési esélye az amerikai segítség volt, és ők el is voltak szánva arra, hogy bármilyen áron meg fogják azt szerezni.

Stephensont, aki egy kanadai üzletember volt, 1940 tavaszán küldték az Egyesült Államokba, hogy koordinálja a brit hírszerzés amerikai tevékenységét. A BSC-t amolyan ernyőszervezetként hozta létre az MI6-on keresztül futó megszokott hírszerző tevékenység és a különleges háborús műveletek számára. Hivatalos kapcsolatot tartott fenn Hooverrel és az FBI-al, de Hoover háta mögött is dolgozott. Az Amerika háborúba lépését előmozdító fedett hadműveletében Stephensonnak két kulcsfontosságú szövetségese is volt. Az egyik maga Franklin Delano Roosevelt, aki mélységesen egyetértett a náciellenes üggyel, és még az impeachmentet is hajlandó volt kockáztatni azért, hogy segítse Nagy-Britannia fennmaradását. Robert Sherwood, FDR beszédírója rendszeresen bemutatta Stephensonnak a legfontosabb külpolitikai beszédek szövegét, azok elhangzása előtt.    

A második kulcs-szövetséges „Wild Bill” Donovan volt, akit Roosevelt 1941 júniusában a hírszerzés koordinátorának, majd egy évvel később az Office of Strategic Services [a CIA elődje]  főnökének nevezett ki. Donovan kinevezének kieszközlésével Stephenson teljesítette legkényesebb feladatát, amelyet a BSC-történet így jellemez: „ezzel biztosítottuk Amerika részvételét az egész világon folyó titkos tevékenységekben, a lehető legszorosabb együttműködésben a britekkel”.   

Nagy-Britannia problémája az volt, hogy 1940 közepén kevés amerikai osztotta Roosevelt elkötelezettségét az európai háborúba való beavatkozás mellett. Az ország hivatalosan semleges volt, és az izolacionista politikusok azt akarták, hogy ilyen  is maradjon. Miután a nácik 1940. májusában elfoglalták Franciaországot, mindenki azt feltételezte, hogy a brit vereség elkerülhetetlen, és senki sem akart a vesztes mellett beavatkozni. Az 1940 októberében megalapított America First társaság [kiemelés tőlem – M. G.] szintén hozzájárult a britellenes érzelmek felerősödéséhez.

A BSC feladata az volt, hogy megfordítsa ezt az izolacionista és defetista hangulatot. Stephenson válasza erre az volt, hogy „politikai háborút” indított Nagy-Britannia ellenségei ellen Amerikában. Legfontosabb szövetségesei a szimpatizáns újságírók voltak.

A BSC által folytatott „politikai hadviselés” (political warfare) lényege a titkosság volt. „Éppen ezért a BSC sajtós és rádiós emberei az alügynökökhöz (subagents) és az ügynökök közvetítőihez voltak hasonlók. Ilyennek tekintették őket. A BSC barátainak névsorában ott voltak a legnagyobb nevek, így például Helen Ogden Reid, a The New York Herald Tribune tulajdonosa, Paul Patterson, a Baltimore Sun kiadója, A. H. Sulzberger, a New York Times elnöke, valamint Walter Lippmann és sok más kolumnista…”     

A brit mesterkémek úgy játszottak ezen a média-hálózaton, mint valami „hatalmas Wurlitzer”-en. (Frank Wisner, a CIA igazgatóhelyettese írta le így az ötvenes években Amerika hidegháborús propagandáját.) Mint annyi más dolgot, az amerikaiak a média-manipuláció technikáját is brit kuzinjaiktól tanulták el. A BSC-történet a CIA által azóta is használt fedett műveleti technikák valóságos tárháza volt.       

A tengelyhatalmak amerikai propagandája elleni kampány magyarázataként a könyv tartalmazza az alábbi dermesztő leírást az amerikaiak manipulálhatóságáról: „Hadművelete eltervezésekor a BSC-nek emlékeznie kellett arra az egyszerű igazságra, hogy az Egyesült Államoknak, ennek a viszonylag új keletű szuverén entitásnak a lakossága egymással össze nem egyeztethető fajok, érdekek és hitvallások egyvelege. Ezek az emberek, bár teljesen tudatában vannak a saját együttes gazdagságuknak és hatalmuknak, egyénenként még mindig nem bíznak eléggé önmagukban, alapvetően defenzívában vannak, és bár hasztalanul, de annál kihívóbban még mindig csak vágyódnak a nemzeti egységre, valamire, ami lehetővé tehetné számukra, hogy faji értelemben nemzetnek tekinthessék magukat.”

David Ignatius ezt az 1989-es cikkét valószínűleg azért bányászta elő 2017 januárjában, hogy érzékeltesse, mennyire könnyű prédája lehetett Amerika még 2016-ban is az orosz manipulációnak. De azzal, hogy szóba hozta a brit hírszerzés egykori ügynöke által Trump orosz kapcsolatairól és zsarolhatóságáról  összeállított és 2016 nyarán az FBI-hoz is eljuttatott ún. Steele-dossziét[3] is, amely 2016 októberében (!), egyéb hasonló értelmű jelzések mellett, végül is  kiváltotta az Obama-adminisztráció és az ún. titkosszolgálati közösség megkésett reakcióját, önkéntelenül felmerül az emberben a kérdés, hogy a valóban kétségtelennek tűnő orosz „ügyködés” (mindenekelőtt a Democratic National Committee számítógépének a meghekkelése) mellett, vajon nem próbálta-e meg Christopher Steele egykori MI6-ügynök és maga a brit titkosszolgálat is befolyásolni 2016 folyamán és 2017 elején a még hivatalban lévő Obama-adminisztrációt, a titkosszolgálatokat és az amerikai nyilvánosságot. Mégpedig olyan értelemben, hogy Trump republikánus jelölt, majd megválasztott elnök „az oroszok markában van”, ha nem éppenséggel az oroszok ügynöke, ami az egész „Nyugat” (és nem utolsó sorban természetesen Nagy-Britannia) szempontjából rendkívüli veszélyekkel jár, és azonnali cselekvést követel.

[1] David Ignatius: Why did Obama dawdle on Russia’s hacking? The Washington Post, 2017. jan. 12.

[2] David Ignatius: How Churchill’s agents secretly manipulated the U.S. before Pearl Harbor, The Washington Post, 1989. szept. 17, https://www.washingtonpost.com/archive/opinions/1989/09/17/how-churchills-agents-secretly-manipulated-the-us-before-pearl-harbor/0881f7a8-7c9d-49d0-8338-eac3be333134/?tid=a_inl&utm_term=.5e7b50c17fe7

 

[3] A meg nem nevezett orosz források alapján összeállított 35 oldalas „kompromat” teljes szövegét lásd itt: These Reports Allege Trump has Deep Ties to Russia, https://www.buzzfeed.com/kenbensinger/these-reports-allege-trump-has-deep-ties-to-russia?utm_term=.jsrg0nXvO#.qbLZ03KO9, 2017. jan. 11.


Hozzászólás

Pár szó a „perfid Albion”-ról. Bevezetés

04. 17-19.

A „perfid Albion” – eredetileg francia – kifejezést (franciául lásd itt, angolul pedig itt) természetesen „sous couvert d’umour” használom, de azért nem teljesen függetlenül Anglia nagyhatalmi ténykedéseitől. Flaubert egyik 1878. márciusi levelében  így írt erről: „És a háború? És a perfid Albion arcátlan kérkedései? Kész bohózat! ’Minden elhivatottságunk komédia’ – mondta Montaigne apó. Nyilván az ősi normann vérem miatt van, hogy a keleti háború óta [az 1877-78-as orosz-török háború idején a brit hajók, behatolva a Márvány-tengerbe, megakadályozták, hogy Oroszország elfoglalja Isztambult, bár Anglia korábban semlegességet ígért] fel vagyok háborodva Anglia ellen, annyira, hogy már-már porosszá válok. Mert végül is mit akar? Megtámadta valaki? Az a kifogás, hogy az iszlámizmust meg kell védeni (amely önmagában egy szörnyűség), kétsége ejt.”

Hát lehet, hogy Anglia Oroszországgal szembeni 1878-as viselkedése perfid volt, de fogalmazhatnánk úgy is, hogy csak ragaszkodott a saját érdekeihez. Ma sincs ez másképp.

*

Robert Fisk a The Independent bejrúti székhelyű háborús riportere. Több, mint 40 éve él az arab világban, beszél arabul, és néha „ottomán tudósító”-nak nevezi magát. Legújabb, dumai riportját[1] kínos hallgatás övezi, ami nem csoda, hiszen az állítólagos szíriai gáztámadás helyszínén járva, nem talált olyan bizonyítékokat, amelyek alátámaszthatnák az április 13-i nyugati katonai akció hivatalos megindoklását.      

Ez a történet egy Duma nevű városról szól, egy feldúlt, bűzlő lakótömböktől hemzsegő helyről – és egy földalatti klinikáról, amelynek az emberi szenvedést ábrázoló képei lehetővé tették a nyugati világ három nagyhatalmának, hogy a múlt héten lebombázza Szíriát. És van itt egy barátságos orvos is, zöld köpenyben, aki – miközben lemegyünk a klinikába – derűsen elmondja nekem, hogy a „gázmérgezéses” videokazetta, amely elborzasztotta a világot, tökéletesen valódi. De az 58 éves szíriai főorvos ehhez rögtön hozzátett egy nagyon kellemetlen dolgot: a pácienseket – mondta – nem a mérges gáz, hanem az oxigénhiány terítette le a romokkal teli alagutakban és alagsori folyosókon, ahol éltek, amikor a szél és a heves ágyúzás homokvihart idézett elő.         

Dr. Assim Rahaibani elismeri, hogy ő maga nem szemtanú, és a [Szaúd-Arábia által finanszírozott] Jaish el-Islam nevű szervezet dzsihádista fegyvereseit két alkalommal is „terroristáknak” nevezte, vagyis azt a kifejezést használta,  amellyel a szíriai rezsim illeti az ellenségeit.

Jól hallottam mindezt? Az események melyik változatát higgyük el?  

Az április 7-én éjjel szolgálatban lévő orvosok mind Damaszkuszban vannak, hogy tanúskodjanak a vegyi fegyverekkel kapcsolatos vizsgálatban, amely az elkövetkező hetekben megpróbál végleges választ adni a kérdésre. Közben Franciaország közölte, hogy „bizonyítékai” vannak arra, hogy vegyi fegyvereket használtak, az Egészségügyi Világszervezet pedig azt mondta, hogy a terepen lévő partnerei 500 pácienst kezeltek „olyan tünetekkel, amelyek azt mutatják, hogy mérgező anyagoknak voltak kitéve”.

De Dumában nem ez az egyedüli történet. Sok emberrel beszéltem a romok között, akik azt mondták, hogy sohasem hittek a mérges gázokról szóló történetekben, amelyeket szerintük a fegyveres iszlamista csoportok terjesztettek. Ezek a dzsihádisták úgy élték túl az állandó aknatüzet, hogy más emberek házaiban és széles alagutakban laktak. Úgyhogy Duma története nemcsak arról szól, hogy bevetettek-e mérges gázokat vagy sem. Hanem főként arról a több ezer emberről, aki nem az evakuáció mellett döntött, aki nem ment el a múlt héten a buszokkal a fegyveresekkel együtt, akikkel hónapokon keresztül együtt kellett hogy éljenek, mint valami barlanglakók, hogy fennmaradhassanak.

Dr. Rahaibanival  földalatti klinikájában találkoztam: „A családommal együtt voltam a házam alagsorában 300 méterre innen azon az éjjelen, de minden orvos tudja, mi történt. A kormányerők erős tüzérségi tűz alatt tartottak bennünket, és a légierő is Duma fölött volt egész éjjel – de ezen az éjszakán erős szél volt, és hatalmas homokfelhők kezdtek elárasztani bennünket az alagsorokban és a pincékben, ahol az emberek laktak. És kezdtek jönni a hipoxiás, oxigénhiányban szenvedő emberek. Ekkor valaki az ajtónál, egy ’fehérsisakos’, azt kiáltotta, hogy ’Gáz!’, és kitört a pánik. Az emberek vizet kezdtek önteni egymásra. Igen, a videó itt készült, hiteles, de akiket látnak rajta, azok nem gázmérgezés, hanem a hipoxia áldozatai.”       

A fehérsisakosok, a Nyugaton már legendás [civil] elsősegélynyújtók, akiknek a saját története érdekes kanyarokat mutat, jól ismert szerepet játszottak a harcok idején. Részben a Foreign Office támogatja őket anyagilag [más nyugati kormányok mellett], és az itteni irodáik alkalmazottai helybéliek. Több feldúlt irodájukat láttam nem messze Dr. Rahaibani klinikájától.   

Természetesen meg kell hallgatnunk az ő történetüket is, de az nem itt fog megtörténni: egy asszony elmondta, hogy minden dumai fehérsisakos elhagyta állomáshelyét, és amikor a végleges tűzszünetet [pár órával az állítólagos vegyi támadás után – M. G.] megkötötték, ők úgy döntöttek, hogy a fegyveres csoportokkal együtt elmennek a kormány által rendelkezésre bocsátott és az oroszok által védett buszokon a felkelők ellenőrzése alatt lévő egyik észak-szíriai zónába.    

A gázmérgezéssel kapcsolatos kérdéseimre mindenki részéről őszintének tűnő megrökönyödés volt a válasz. Amikor arról a 43 emberről érdeklődtem, akikről azt mondják, hogy a hírhedt dumai támadás áldozatai, csak vonogatták a vállukat. Hogyan lehetséges akkor, hogy a törökországi táborokba ért menekültek olyan gáztámadásról számolnak be, amelyre Dumában ma [április 16-án] senki sem emlékszik?  

Beszéltek az iszlamistákról, akik alatt éltek. Elmondták, hogy azok hogyan vették el a civilek lakásait, hogy elkerüljék a szíriai kormány és az oroszok bombázásait. A Jais el-Islam felgyújtotta az irodáit, mielőtt eltávozott, de a biztonsági zónákon belüli masszív épülettömböket, amelyeket kialakítottak, szinte a földdel tették egyenlővé a légicsapások. Egy szíriai ezredes, akibe belebotlottam egy ilyen épület mögött, megkérdezte tőlem, hogy meg akarom-e nézni, milyen mélyek ezek az alagutak. Amikor egy jó mérföld után megálltam, sokat sejtetően megjegyezte, hogy „ez az alagút egészen Nagy-Britanniáig elérhet”. Hát igen, jutott eszembe, egészen Theresa May-ig, akinek a légicsapásai olyan bensőségesen kötődnek ehhez a helyhez, amely tele van alagutakkal és porral. És gázzal is?   

Ronald Fisk beszámolójának az én szememben pontosan az az erőssége, hogy nem egyértelmű. Csupán megkérdőjelezi az egyértelműnek beállított dolgokat. Éppenséggel előfordulhat, hogy Dr. Rahaibani a szíriai kormány embere. De ha a végén kiderül, hogy mégiscsak volt valamilyen vegyi támadás, nagyon kevéssé valószínű, hogy azt a kormányerők hajtották végre, éppen akkor, amikor – a kivonulásról szóló megállapodásnak köszönhetően – végre birtokba vehették a fegyveres ellenállás  legfontosabb még megmaradt gócpontját Damaszkusz egyik külvárosában.

Fisk több korábbi állítását is vitatták, írja a kormányerők által végrehajtott vegyi támadás valódiságában és a Szíria elleni légicsapások abszolút jogosságában egyáltalán nem kételkedő londoni Times.[2] 2006-ban egy címlapsztoriban számolt be arról, hogy Izrael szegényített uránlövedékeket használt Libanonban. Libanoni és ENSZ-szakértők megállapították, hogy az állítást nem lehet tényekkel alátámasztani. 2011-ben a The Independentnek helyesbítenie kellett azt az állítását, hogy a szaudi belügyminiszter egy parancsban arra utasította a biztonsági erőket, hogy éles lőszert használjanak a fegyvertelen tüntetők ellen. A „parancs”-ról kiderült, hogy hamisítvány volt.

Nem tudom, mi minden fog még az április 7-én videóra rögzített dumai vegyi támadásról és az április 13-án Szíria ellen intézett rakétatámadásról kiderülni. Egy mindenesetre biztos: Nagy-Britanniának – az egykori gyarmata iránt még mindig élénk érdeklődést tanúsító Franciaország aktív támogatásával – sikerült a Trump által elbizonytalanított Amerikát újból felsorakoztatnia Oroszország ellen. Mert nem kétséges, hogy az igazi ellenfél itt nem Asszád, hanem Putyin.

És ameddig Amerika nem egyezkedik Oroszországgal, addig Európa sem fog. Legalábbis ebben bíznak az angolok.

[1] Robert Fisk: The search for truth in the the rubble of Douma – and one doctor’s doubts over the chemical attack, The Independent, 2018. ápr. 16.

[2] Critics leap on reporter’s failure to find evidence of chemical attack in Douma, The Times, ápr. 18.

 


1 hozzászólás

Machtpolitikunfähigkeit

Jean-Claude Juncker a müncheni biztonságpolitikai konferencián egy német nyelvű felszólalásában azt találta mondani, hogy „az EU mindaddig nem játszhat világpolitikai szerepet [azaz: nem lehet weltpolitikfähig], ameddig a külpolitikai döntéseket egyhangúlag kénytelenek meghozni”. Számos egyéb tényező mellett kétségtelenül ez is oka lehet ennek. De a fő ok – szerintem – mégis csak az, hogy az EU „hegemón” hatalma, Németország nem weltpolitikfähig.

Ez kiderült az április 13-i szíriai katonai akcióból is, amelyet a „szövetségesek” (Amerika, Nagy-Britannia és Franciaország) hajtottak végre a felkelők ellen bevetett állítólagos vegyi fegyverek miatt.

A FAZ nem véletlenül nevezte az ezzel kapcsolatos német álláspontot kétértelműnek[1]:

Maas [az új német külügyminiszter], 12-i  írországi és nagy-britanniai látogatása során kijelentette: „Mindeddig semmilyen kérelemmel sem fordultak Németországhoz”, majd hozzátette: „Ha fenn akarjuk tartani az Oroszországra nehezedő nyomást, akkor a nyugati partnerek magatartása most nem különbözhet egymástól.” Merkel nem sokkal ez előtt világosabban fogalmazott: „Németország az esetleges katonai akcióban nem fog részt venni.” És: „Ha a biztonsági tanács állandó tagjai a diplomáciai mértéken túlmenő lépéseket tennének, akkor mi magában a dologban a támogatásunkkal veszünk részt.” Mindent meg kell tenni, hogy megmutassuk, „a vegyi fegyvereknek ez a bevetése elfogadhatatlan”.

Ez a német magatartás több, mint kínos. Először is Németország azt képzeli, nyugati szövetségesei olyannyira tisztában vannak az ő speciális helyzetével, hogy nem is kérik fel a részvételre. És amíg ezt nem igénylik tőle, nem is kell érdemben foglalkoznia a dologgal. Ez azonban nem igaz, mert az lehet ugyan, hogy a franciák és az angolok nem kérték ilyesmire, sőt örültek neki, hogy továbbra is ennyire outsiderként viselkedik, de Amerika – a Bloomberg fehér házi tudósítója szerint  – kifejezetten sürgette a német részvételt.

Igaz, hogy ehhez a Bundestag felhatalmazása is kellett volna, de ez megint csak azt húzza alá, hogy Németország nemcsak a világpolitikára, hanem egyáltalán bármilyen (nagy)hatalmi politikára képtelen. Miközben Trump, Theresa May és Macron ilyen – gyors politikai és katonai döntést igénylő – helyzetben nyugodtan cselekedhetett parlamenti hozzájárulás nélkül, a német Machtpolitikunfähigkeit lehet egyeseknek szimpatikus vagy „demokratikus”,  de valójában csak a német külpolitika bénaságának a bizonyítéka.

Miközben a német politikusok és politikai kommentátorok lépten nyomon nyakatekert politikai magyarázkodásokra kényszerülnek, vagy a francia és a német „stratégiai kultúra” lényegbevágó különbségére kénytelenek hivatkozni, a Le Figaro vezércikke[2] például csak úgy mellékesen megjegyzi, hogy „Franciaország, amely éppen megmutatta, hogy benne van a partiban, most kezdeményezhet is. Például azzal, hogy felajánlja jószolgálatait Oroszországnak”.

De van ennek a német Unfähigkeitnak – sajnos – egy sokkal konkrétabb, katonai dimenziója is. A The Economistnak a „vonakodó hegemón”-ról szóló „special report”-ja[3] szerint a hidegháború idején Németországnak több, mint 2000 tankja volt. Most csak 250 van, és ezek nagyobb része nem bevethető. De mint a lap egyik nagyon találó címet (Bundes-where) viselő táblázatából kiderül, a többi fegyverrendszer esetében sem jobb a helyzet. (A hat tengeralattjáróból például egyik sem üzemképes.)

Szeretném leszögezni, hogy a magam részéről egyáltalán nem értek egyet a legutóbbi szíriai katonai akcióval, és hosszan sorolhatnám az okokat, hogy miért. De itt most nem erről van szó. A szíriai eset amolyan állatorvosi ló, amely tökéletesen ábrázolja Németország krónikus külpolitikai cselekvésképtelenségét.

[1] Deutsche Doppeldeutigkeit, FAZ, 2018. ápr. 13.

[2] Éditorial: „Syrie, après la canonnade”, Le Figaro Vox, 2018. ápr. 15.

[3] The somewhat reluctant hegemon. Germany has been slow to reassess its place in the world, The Economist, 2018. ápr. 12.


Hozzászólás

Teleológia

Örömmel nyugtázom, hogy a Máglyatűz  szerzője, egy tegnapi írásában, hozzám hasonlóan, úgy látja, hogy a világ egyre instabilabb, és hogy a Moszkva megbüntetésére és figyelmeztetésére irányuló nyugati akciók, amelyek bevallott célja nyilván nem az Oroszország elleni háború, könnyen igazi háborúhoz vezethetnek „az Egyesült Államok vezette nyugati szövetség és a kínai-orosz ellenpólus között”.

Az tetszik nekem, hogy most inkább kérdez, mint kijelent, és hogy elég óvatosan fogalmaz: „Nem vagyunk a háború peremén – írja –, de az biztos, már rég volt ennyire instabil a világ.” Ilyen helyzetben „mind a két fél keze megremeghet”, és egy „szerencsétlen véletlen”, akárcsak Szarajevóban, „bármikor beindíthat egy eszkalációs spirált”.

Az a bizonyos véletlen persze nem is volt annyira szerencsétlen, hanem éppenséggel szerencsés, legalábbis – mint erre korábban már utaltam – a szerbek és a franciák számára. (Akkor még az oroszok azt gondolták, hogy az ő számukra is.)

Na most. David Autere, az álneves szerző regényét még nem olvastam, da a rövid bevezetőjét igen. Ebből világosan kiderül, mi ennek a Dávidnak az „agendája”. Amivel – önmagában véve – nekem nincs semmi bajom. De mint geopolitikai princípium, nem nyitott, hanem zárt. Így minden történés tulajdonképpen teleologikussá válik, vagyis egy bizonyos „végcél” felé közeleg.

Csakhogy a világ nem így működik. Az biztos, hogy a jelenlegi globális status quo nem tartható fenn tovább. És az is, hogy nekünk, magyaroknak az égvilágon semmi okunk sincs arra, hogy emiatt búnak eresszük a fejünk. De legyen nekünk elég az, hogy az 1918-ban beállt, majd 1945-ben még egyértelműbben reinkarnálódott világrend nem tartható fenn, pontosabban: nem képes fennmaradni tovább.

Ebből következhetnek különböző – pozitív – lehetőségek, és különböző katasztrófák. Vagyis minden nyitott. Teleológia nincs.


Hozzászólás

Akik nem félnek a háborútól

Azt hiszem, úgy járok ezzel a „perfid Albion”-ról már korábban beígért cikkel, mint Zénón nyuszija a teknősbékával. Soha nem fogom utolérni. De hét végére talán mégis. Meg aztán Magyarországon is volt egy választás, arról is kellene valamit írni.

Most azonban megint a háborúról kell írnom, amely a Közel-Keleten, pontosabban Szíriában készülődik.

Először is itt a Trump-adminisztráció, mint vadul rohanó égő kamion. Trump mindent elkövet annak érdekében, hogy elterelje a figyelmet a nyaka körül szoruló hurokról, és szokása szerint hol rendkívül harcias, hol békülékenyebb tweet-ekben üzenget Moszkvának a szíriai helyzet miatt.

Közben a libanoni orosz nagykövet egy arab nyelvű interjúban figyelmeztetett: „Ha amerikai csapásmérésre kerül sor… a rakétákat le fogjuk lőni, és azokat a pontokat is tűz alá vesszük, ahonnan kilőtték őket.” De jelzi azt is, hogy a nagyobb baj elkerülése végett üljenek le tárgyalni.

A The Wall Street Journal pedig egy mai cikkben (U.S. Presses Allies to Back a Military Strike on Syria, ápr. 11) a következőket írja:

Miközben Trump elnök és az adminisztráció vezető tisztségviselői nemzetközi partnereikkel tanácskoztak, az Egyesült Államok és Franciaország cirkálórakétákkal felszerelt hadihajókat állítottak hadrendbe a szíriai partok közelében. Trump, nemzetbiztonsági stábja kérésére elhalasztotta péntekre (ápr. 13.) tervezett latin-amerikai útját, és  Jim Mattis védelmi miniszter sem utazik el a nyugati partra.

A katonai akció bonyolultsága és nagysága kihívást jelent az Egyesült Államok számára, mert el kell döntenie, hogy azokat a katonai bázisokat is célpontnak tekinti-e, amelyeket a szíriaiakkal együttműködő oroszok és irániak használnak.   

A fentiek fényében érdemes meghallgatni – és megfontolni – Ryan Crocker volt szíriai nagykövetnek az amerikai közrádióban (NPR) ma reggel adásba ment interjúját.  Ebben a volt diplomata – többek között – a következőket fejtette ki:

Szükség van egy koalíciós katonai akcióra, de csak akkor, ha világos stratégiával rendelkezünk, például a törökökre és a kurdokra vonatkozóan is. A helyzetet nagyon veszélyesnek ítélem. Az Izrael és Irán közötti és számos további helyi konfliktus miatt a helyzet elképesztően komplex (the level of complexity is enormous), ami engem 1914 augusztusára emlékeztet. Most is a szövetségek ugyanolyan szövevényes hálózatával állunk szemben, mint akkor. Senki sem akarta a nagy háborút, de aztán megkapták.  

Még egy figyelemre méltó véleményt tennék ehhez hozzá. Dmitri Trenin, a  Carnegie moszkvai központjának az igazgatója, akire érdemes odafigyelni, így látja a helyzetet (lásd itt és itt):

Amerika és Oroszország most közelebb van egy közvetlen katonai összecsapáshoz, mint  a hidegháború vége óta bármikor. Egyetlen kérdés foglalkoztat: vissza fog Oroszország ütni, amikor Amerika csapást mér Damaszkuszra? Az Amerika és Oroszország közötti háború valószínűségét növeli az a tény [is], hogy hiányzik belőlük a háborútól való félelem.   

Ez az érdekes pszichológiai tényező 1914-ben is nagy szerepet játszott.


1 hozzászólás

Para bellum

Válaszként is Alkibiadésznek

(Alcibiades Siculus. március 21, 2018 8:48 du.)

Luttwak egy youtubos videója volt rám nagy hatással, amiben a fő gondolatmenet a demokrácia-exportot bírálta, de a bombázást ott is érvként adta elő. AZt mondta, hogy az USA-nak elégséges bombázással kikényszeríteni egy rezsimváltást. “dobd le a bombát, és menj tovább”. Ezen érv kapcsán goldolkodtam el először azon, hogy az USA nagyhatalmi pozícióját már azzal hosszú ideig konzerválni lehet, ha a “liberális hegemóniából” kidobják a ballasztot, a “liberálist”. ELjöhet az idő, amikor az USA e két dolog közt választ: vagy megmarad liberális középhatalomnak, vagy a nagyhatalmi csizmát kiteszi az asztalra (a la Luttwak).

A „helyzet fokozódik” (ezt idéztem már jó párszor, de mit csináljak, egyre aktuálisabb): éppen Angliáról, pontosabban a „perfid Albion”-ról készültem valamit írni (fogok is), amikor Trump McMaster tábornok helyébe (akire alig több, mint egy hónappal ezelőtt, a müncheni biztonságpolitikai konferencián az európaiak még megpróbáltak úgy tekinteni, mint a Fehér Ház „igazi” képviselőjére) John Boltont nevezte ki nemzetbiztonsági tanácsadónak (ehhez nem kell szenátusi jóváhagyás).  Ezzel Amerika közelebb került ahhoz a két regionális háborúhoz, amelyről előző válaszomban írtam.

De azt hiszem, igaza van Richard N. Haasnak, a New York-i Council on Foreign Relations elnökének, aki szerint ennél jóval többről van szó: „Donald Trump – írja egyik, Bolton kinevezésére reagáló tweet-jében – három fronton is készen áll a háborúra: a politikain Bob Mueller [különleges ügyész] ellen, a gazdaságin Kína és mások ellen, a tényleges fronton pedig Irán és/vagy Észak-Korea ellen. Ez a legveszedelmesebb pillanat a modern amerikai történelemben – és ezt nagyrészt mi idéztük elő saját magunknak, nem az események.”

Ezt persze értelmezheted úgy, hogy Boltonnal eljött az a pillanat, amikor az USA a „liberális hegemóniából” végleg kidobta a liberális ballasztot, és a nagyhatalmi csizmát kitette az asztalra. Engem ez nem zavar (sőt), hiszen miután meggyőződtem arról, hogy Trump és az egész amerikai hatalmi elit tulajdonképpen nem akar kiegyezni senkivel, csak abban bízhattam, hogy akkor majd kiegyeznek egymással azok, akiknek ez nem tetszik. Ettől még messze vagyunk, de a „trade war” és Bolton (és Pompeo a State Department élén) majd segít.

A kérdés csak az, hogy ezek után miben bízhatnak azok a kelet-európai államok, amelyek mostanában kézzel-lábbal igyekeznek Amerikába kapaszkodni. Abban, hogy Trump ledobja a bombát Koreára és Iránra, és majd könnyedén tovább áll? És éppen rajtuk fog segíteni?

De ne túlozzuk el a dolgokat. Állítólag Trump megmondta Boltonnak, hogy aztán nehogy „neki” háborúba keveredjen, és az meg is igérte, hogy jó fiú lesz. A Sky News-nak pedig már ennek szellemében idézte a latin közmondást: Si vis pacem, para bellum (ha békét akarsz, készülj a háborúra).

Úgyhogy nyugalom, lesz ez még jobb is.