Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja


Hozzászólás

Francia percepciók

06. 12.

„Száz évvel a Nagy Háború után – írja Nicolas Baverez  francia esszéíró[1] – az Európai Unió egzisztenciális válságban van, amely a széthullásához vezethet.” Amikor ezt a napló-könyvet (és blog-változatát) 2017 decemberében elkezdtem írni magam is úgy gondoltam, hogy száz évvel a nagy háború (vége) után, az előjelekből ítélve, fontos dolgok történhetnek. (2017. dec. 10-14.)

Baverez analógiája nagyon érdekes. Az, ahogyan a liberális Európa száz évvel ezelőtti halálát, Christopher Clarkra[2] hivatkozva – emlékeztetőül – megidézi, az embernek óhatatlanul eszébe juttatja nemcsak az Európai Unió, hanem egyáltalán a mai liberális Európa halódását.

A politikai vaksággal megvert vezetők, hamis vízióikba zárkózva, a világ és a népek valóságától elszakítva [1914-ben] belerohantak a korlátlan háborúba, amely a liberális Európa halálát okozta, és életre keltette a 20. század totalitarizmusait.

Jelen pillanatban Európa és tagállamai tehetetlenek az alapvető ellentétek miatt. A helyzetet jól mutatja (példázza) a francia-német kettős kimúlása, az amerikai szankciókra adott bizonytalan válasz, a Mario Draghi EKB-elnök utódlása körüli konfrontáció, valamint az orosz szankciókkal, a bevándorlással, valamint az európai biztonsági tanáccsal és az európai gyors reagálású haderővel  kapcsolatos egyet nem értés.         

 A szerző egy másik cikkében[3] megállapítja, hogy a fő kérdés a demokrácia jövője:

Az Unió képtelen válaszolni arra a kihívásra, amit Orbán Viktor és pszeudo-demokráciája jelent. Ez neve szerint illiberális, valójában szabadságromboló [liberticide] Ezzel egyidejűleg Emmanuel Macronnak az a terve, hogy a bal- és jobboldali mérsékelt erőkre támaszkodva egy európai respublikát hozzon létre, a szocialista pártok egymás utáni összeomlásával és a populisták előretörésével hamvába halt.  

Németország felelőssége óriási ennek az előre bejelentett hajótörésnek a krónikájában. Már van kormánya, de nincs többé kancellárja, mert a stabilitás kultusza és a szélsőjobboldaltól való páni félelem kiölt belőle minden ambíciót és európai tervet.    

2018 januárjában, új könyve[4] megjelenésekor adott interjújában Baverez leszögezte:

A nemzeti és vallási szenvedélyek elharapózása miatt a geopolitikai veszélyek brutálisan megnőttek. A demokráciák pedig hagyták, hogy a hullámok átcsapjanak a fejük fölött, és egyek voltak a dolgok tudomásul nem vételében. Gazdasági téren ez az ismert következményekhez vezetett. Politikai és stratégiai téren nem követhetjük el ugyanazt a hibát, mint gazdasági téren: újra kell gondolnunk a politikai szabadság megvédelmezését, még mielőtt az halálos veszedelembe kerülne. 

A helyzet azért különösen aggasztó, mert a külső veszélyek egybefonódnak a demokrácia delegitimációjával, különösen az angolszász világban, amely fennmaradásának garanciája volt a 20. században. 

2018 döntő fontosságú év lesz: nemcsak a jólétünket és a biztonságunkat játszhatjuk el, hanem értékeink, kultúráink, életformáink túlélését is. Thuküdidész figyelmeztetett arra, hogy „dönteni kell: a nyugalmat választjuk, vagy a szabadságot”.

Jellemző francia vonás, hogy Baverezt a „mi lesz?”, pontosabban a „mi lehet?” kérdésére adott válasznál sokkal jobban érdekli az, hogy „mi a teendő?”.

A három idézett cikkben elszórt utalásokból a következő „akciótervet” tudtam kihámozni:

Az okokat kell orvosolni. Helyezzük vissza jogaiba az államokat és a nemzeteket a közösségek és a kisebbségek zsarnokságával szemben. Emlékeztessünk arra, hogy a biztonság marad a szabadság alapfeltétele. Húzzuk alá, hogy a szabad közlekedés a külső határok szigorú védelmét feltételezi. Érvényesítsük Európa szuverenitását a 21. század óriásaival szemben kereskedelmi, műszaki és pénzügyi téren.

Legfőképpen a polgári tudat [esprit civique] helyreállításával kell törődnünk, és az állampolgárok közötti politikai szerződéssel a szabadság védelme érdekében. Ehhez harcot kell folytatnunk a populizmus ellen.   

Nem elég kijelenteni, hogy Európának a saját kezébe kell vennie a sorsát. Sürgősen cselekedni kell.

Ha jól sejtem, Baverez arra gondol, hogy mindenekelőtt a liberális nemzetállami demokráciákat kell megerősíteni, azaz restaurálni, amelyek majd biztosíthatják  „Európa” kereskedelmi és pénzügyi szuverenitását. Arról nem esik szó, hogy „Európának” bármiféle szerepe lenne katonai kérdésekben és a szabadság fenntartásában.

Nagyon röviden: nem hinném, hogy ezzel a programmal a jelenlegi „liberális Európa” halálát el lehet kerülni. Ehhez még háborúra sem lesz szükség.

06. 14.

A Les Arvernes nevű, magas rangú köztisztviselőkből, közgazdászokból, egyetemi tanárokból és vállalatvezetőkből álló csoport legújabb közleménye[5] megállapítja, hogy az olasz választások és Merkel Macron javaslataira adott semmitmondó válasza után „Emmanuel Macron nagy európai estélye elmarad”:

Ki hihette azt, hogy nagy szavakkal el lehet kendőzni Franciaország pozíciójának súlyos meggyengülését Európában a német túlhatalommal szemben? Emmanuel Macron törekvése (eljárása) naiv volt, mert nem vett tudomást az erőviszonyokról, arrogáns, moralizáló magatartása miatt, és ostoba, mert nem látta át az euró diszfunkcionális működését.

Közel húsz éves fennállása nyomán megállapíthatjuk, hogy az euró létrehozása katasztrofális hiba volt. Ennek az igazságnak a kimondása nem szélsőséges magatartás. Ha nagyon különböző országok közös pénzt vezetnek be, az csak akkor működhet harmonikusan, ha biztosítják a belső flexibilitást (a munkaerő és a tőke szabad áramlását) és a GDP 5-8 százalékát kitevő költségvetési átcsoportosításokat. Ez teljes politikai unió nélkül elképzelhetetlen. Az euró tehát diszfunkcionális marad, és a válságok újból és újból visszatérnek.

Ennek az igazságnak az elfogadása nem jelenti feltétlenül azt, hogy ki is lehet lépni belőle. Senkinek sincs a leghalványabb fogalma sem arról, hogyan lehetne lebontani az eurót anélkül, hogy órási pénzügyi válságot robbantanánk ki. Középtávon tehát nincs más választásunk, mint hogy megpróbálunk együtt élni a jelenlegi euróval, kivárva, hogy a történelem majd meghozza a maga végleges ítéletét.         

A macronisták titkos reménye az volt, hogy az SPD befolyása a Rajnán túl megnő, ami fizetésemelésekhez és a közkiadások növekedéséhez vezet. Mivel az SPD nagyon meggyengülve került ki a múlt szeptemberi választásokból, Németország semmit sem fog segíteni a francia gazdaság talpraállításában.    

Macron elnök európai kudarca csak egy egyszerű és életveszélyes választást engedélyez a számára. Franciaország vagy felfogja végre, hogy csak saját magára számíthat, és a francia gazdasági katasztrófa mértékének megfelelő intézkedéscsomagot vezet be (a szociális költségek nagyarányú csökkentését, amit a kiadások soha nem látott arányú visszaszorítása ellensúlyozhat). A várható társadalmi feszültségek veszélyesek lehetnek a Macron-rezsim számára, amely egy langyos programmal került hatalomra. Vagy, szocialista elődjéhez hasonlóan Macron lemond a reformokról, és hagyja továbbsodródni Franciaországot, ami a végleges leszakadás veszélyét rejti magában.     

2018 tavasza az igazság pillanata lehet a macronizmus számára. Kevéssé ambiciózus programjából és naiv költői európaiságából egyenesen következett, hogy előbb-utóbb bele fog ütközni a megosztott Európa – a mindenható Németország és a rettenetesen meggyengült Franciaország – rideg valóságába.    

Ez a francia geopolitikai percepció Baverez liberális hittételeivel szemben elég szilárd alapokon áll. Hogy Németország valóban olyan „mindenható”-e (Európában és most legfőképpen a belpolitikában), azt majd mindjárt megnézzük, de az euró alapvető ellentmondásáról és a Macron helyzetének kilátástalanságáról mondottakkal egyet lehet érteni.

[1] Nicolas Baverez: Europe: les nouveaux somnambules, Le Figaro, 2018. jún. 11.  Baverez a Le Figaro és a Le Point állandó munkatársa.

[2] Vö. Christopher Clark: Alvajárók. 1914 nyara, Budapest, 2015.

[3] Nicolas Baverez: Europe: le rêve brisé d’Emmanuel Macron, Le Figaro, 2018. ápr. 23.

[4] Nicolas Baverez: Violence et passions. Défendre la liberté à l’âge de l’histoire universelle, éditions de l’Observatoire, 2018, Le Figaro, 2018. jan. 12.

[5] Réforme de la zone euro: l’échec consommé du président Macron, Le Figaro, 2018. jún. 7.

Reklámok


Hozzászólás

A “Nyugat” és az “Occidens”

06. 09

Ha Trumpnak volna humorérzéke, akkor a G-7-ek katasztrofális ottawai találkozója után, amely véget vetett a valójában soha nem létezett ún. liberális világrend délibábjának, meghívná Xi-t, Modit és Putyint, hogy hozzák létre a G-4-et, amely nem ideológiai álmokkal és morális prédikációkkal foglalkozna, hanem a tényleges világhatalmak érdekeinek egyeztetésével. Ha pedig ez bizonyos kérdésekben nem lehetséges, akkor nyíltan felvállalnák az érdekellentéteket.

Szegény Donald Tusk, aki ott lábatlankodott Jean-Claude Junckerrel együtt a többiek között, olyan volt, mintha egy antik költő epitáfiumát olvasta volna fel: „Nem mondunk le arról, hogy meggyőzzük Trump elnököt, mennyire értelmetlen ennek a szabályokon alapuló rendnek az aláásása. Ez csak azoknak a kezére játszik, akik egy új poszt-nyugati rend kialakítására törekednek, amelyben a liberális demokrácia és az alapvető szabadságjogok már nem léteznek.” (FT, jún. 8.)

A „Nyugat”-nak ugyan vége, de a tulajdonképpeni Occidens, vagyis Nyugat-Európa még megpróbálkozhat azzal, hogy „az alapvető szabadságjogokat” a saját hatalmi szféráján belül (már ha van vagy lesz neki ilyenje egyáltalán) fenntartsa és megvédelmezze. (A „liberális demokrácia” már más kérdés.)

E tekintetben egyelőre csak Franciaország mutat biztató életjeleket. Bruno Le Maire francia pénzügyminiszter június 8-án azt mondta berlini üzletembereknek, hogy Németország számíthat Franciaország szolidaritására, amikor ipari érdekeinek megvédéséről van szó az „amerikai támadásokkal” szemben. De arról is beszélt, hogy kereskedelmi érdekei (például az európai – mindenekelőtt a német – autógyártást súlyosan érintő, kilátásba helyezett amerikai vámilletékek) miatt ne gyengítse az EU közös „szembenállását”.

Ki vagyunk szolgáltatva – mondta Le Maire – azoknak az önkényes döntéseknek, amelyeket az amerikai hatóságok bármelyik pillanatban meghozhatnak. A tényleges válasz erre hosszú távú és ambiciózus kell hogy legyen. Ez különösen azt feltételezi, hogy kialakítsunk egy olyan európai pénzügyi eszközrendszert, amely teljes mértékben független a dollártól és az amerikai bankoktól. (FT, 06. 08.)


Hozzászólás

A duumvirátustól a direktóriumig

06. 08.

Jacques Julliard talán az egyik utolsó komoly híve Franciaországban a francia-német duumvirátusnak.[1]

Legalább tíz év óta – írja – a politikai Európa nem halad előre, hanem visszafejlődik. Nem maradt csak egyetlen megoldás: visszatérni az eredeti szándékhoz. Amikor Robert Schuman 1950. május 9-i történelmi beszédében az eljövendő Európa magjaként a szén- és acélközösség megalapítását javasolta, nem beszélt a lehetséges partnerekről. Kizárólag Németországhoz fordult. Ezzel egyébként csupán a nagy 19. századi európaiak, Ernest Renan és Victor Hugo nyomdokain haladt tovább.    

A gazdasági és pénzügyi Európát meg kell hagyni abban az állapotban, amelyben most van, valamennyi tagállamával együtt, mert ez a prosperitás és a stabilitás záloga. Akik annyit kritizálják, túl hamar megfeledkeztek arról, hogy pontosan ez, a közös pénzzel, tette lehetővé számunkra, hogy a 2008-as pénzügyi válságot átvészeljük.

Más szavakkal, gazdasági kérdésekben meg kell maradni európainak. De politikai, diplomáciai és katonai kérdésekben francia-németté [franco-allemand] kell válni. Ez a kétfős Európa [Europe à deux] nem kevesebb, hanem több hatalommal fog rendelkezni, mint a mostani 27 főből álló. A két ország tökéletesen kiegészíti egymást. Németország a keleti, Franciaország a déli határt garantálja. Franciaország biztonsági tanácsi tagsága pedig biztosítja a nemzetközi befolyást. És hozzá kell-e tennem, hogy intellektuális, filozófiai és politikatudományi téren Franciaország és Németország pótolhatatlan szellemi örökség hordozója?   

Már hallom is az ellenvetést: a te Francia-Németországodból a németek nem kérnek, vagy már nem kérnek! Tény, hogy Franciaország és Németország sohasem egyidejűleg tűzte napirendre ezt a fajta közeledést. Hosszú időn keresztül a náci múlt miatti morális gátlások miatt Németország volt a fő kérelmező: így 1994-ben, amikor Wolfgang Schäuble és Karl Lamers javasolta a politikai „kemény mag” megteremtését Európa szívében. Ezt a kezdeményezést François Mitterand és Hubert Védrine dölyfösen elutasították. Valamivel később Joschka Fischer külügyminiszter, majd maga Gerhard Schröder kancellár is újból elővették a javaslatot, hasonló eredménnyel. Ma a helyzet megfordult: most Emmanuel Macron javasolja a közeledést, amelyet Angela Merkel úgy tesz, mintha meg sem hallana.

Ahelyett, hogy egymás nyomában futkorásznának, mint egy Marivaux-komédiában, a két jegyesnek végre egyszerre kellene ugyanazt akarnia. Más út nem maradt számukra, ha el akarják kerülni az izolacionizmus kísértését és a jelentéktelenségbe süllyedést. 

A javaslatot – részletesebb formában – kül- és biztonságpolitikai szakértők is felvetették. Zaki Laïdi, a párizsi Sciences Po (Cevipof) kutatásvezetője is abból indul ki, hogy „Európában most Franciaország javasol, és Németországnak nincs hozzá kedve”.[2]

Néhány világos fejű és kritikusan gondolkodó német, mint Wolfgang Münchau[3], nem javasolják azt Franciaországnak, hogy belemenjen az apró kompromisszumokról szóló alkudozásokba.    

Az alternatíva tehát inkább az lenne, hogy a vitát vigyük ki az európai nyilvánosság elé, és vállaljuk fel a Németországgal fennálló ellentéteinket. Talán éppen ebben az irányban tette meg az első lépéseket Emmanuel Macron is, amikor Aachenben május elején átvette a Károly-díjat. [Macron aacheni  beszédének teljes szövegét lásd itt.]

Az európai integráció történetében két olyan politikust tartunk számon, akik tudtak kockázatot vállalni, alárendelve a közvetlen nemzeti érdeket az európai stratégiai érdeknek. Ez a két férfiú Robert Schumann volt Franciaországban a Szén és Acélközösség megalapításakor és Helmuth Kohl Németországban, az euró bevezetésének eldöntésekor. Ma talán Macron az a francia politikus, aki képes lehet arra, hogy országát olyan messze ható javaslatok mellett kötelezze el, mint a költségvetési föderalizmus és a francia nukleáris garancia kiterjesztése Németországra.

Az lehet, ha akad Németországban egy olyan partnere, aki képes maga mögött hagyni a számviteli logikát és a gazdasági morált, és arra is, hogy felrázza egy fényét vesztett, öregedő és befelé forduló társadalom kényelmes világát. Lehet-e még Merkel asszony ez a partner? Minden ezen fordul meg.       

*

Mintha összebeszéltek volna, Laïdi cikkével egy napon jelent meg Adam Tooze[4] és Shahin Vallée írása is, amely ugyanezeket a kérdéseket feszegeti, csak még explicitebb módon.

Mi volna – írja a két szerző –, ha Franciaország ugyanazt a megközelítést alkalmazná a védelmi kötelezettségek kölcsönös megosztásában, mint Németország az eurózóna integrációjában? Mi volna, ha a franciák leszögeznék, hogy bármilyen további biztonsági együttműködés abszolút előfeltételének tekintik nemcsak azt, hogy Németország azonnal növelje meg a védelmi költségvetését, hanem azt is, hogy térítse meg mindazt a hátralékot, amit az elmúlt évtizedekben felhalmozott?     

A franciák 1990 óta összesítve a GDP-jük 30%-kal nagyobb részét költötték védelemre, mint Németország. Ha a németek leginkább a francia nukleáris elrettentésben érdekeltek, akkor nem árt tudni, hogy annak költségei ugyanebben az időszakban a francia GDP nagyjából 4,5-5%-át teszik ki. 

Európának sürgősen ki kell alakítania egy 21. századi biztonsági stratégiát, nemcsak azért, mert Donald Trump Amerikája megbízhatatlan, hanem azért is, mert humanitárius szükséghelyzetek ezt parancsolják. Ki kell alakítania egy közös biztonsági kultúrát és egy olyan demokratikus kormányzatot, amely dönthet védelmi erői felhasználásáról. Ez nagyon komoly kulturális és politikai kiigazításokat tesz szükségessé mindenki részéről. Vitát kell nyitni mind Németország potyázó [free riding] habitusáról, mind Franciaország vehemens posztkolonialista kiruccanásairól.    

A demokratikus intézményeken és döntéshozatali mechanizmusokon alapuló európai szuverenitás megteremtésének a kiindulópontja nem lehet valamilyen képzeletbeli tabula rasa. Onnan kell elindulnia, ahová a történelem eljuttatta. A quid pro quo, amire Franciaország igényt tarthat a biztonságpolitikai együttműködés fejében az, hogy Németország fogadja el ugyanezt a gazdaságpolitikában.

A múltat itt is adottnak kell tekinteni. A kiindulópontok nem egyformák, és az ösztönző struktúrák tökéletlenek. De Európának mégis együtt kell továbblépnie, különben szét fog esni.      

*

Már éppen azon voltam, hogy ünnepélyesen felszólítom Németországot, hogy ha már az izmait nem is, legalább az agysejtjeit megmozgathatná egy kicsit, mert az a geopolitikai alamusziság, amiről bizonyságot tesz, most már igazán tűrhetetlen. (Ez olyasmi lehet, mint az a bizonyos impalbabilità, és ami vele jár: a külpolitikai félszegség, amiről a Limes főszerkesztője beszélt Olaszországgal kapcsolatban; ez mellesleg arra utal, hogy a két ország lelki bajai valahogy összefügghetnek egymással.)

Erre a FAZ-ben végre találtam valami érdekeset.[5] Íme:

A szövetségi kormány már régóta egységes volt abban, hogy a francia elnöknek az európai politikát érintő javaslatait nem egy egyszerű viszontválasszal intézi el, hanem vállalja a felelősséget, hogy a saját elképzeléseit is előterjessze. Akkor elkezdődhet a nagy európai vita.

Angela Merkel a Franfurter Allgemeine Sonntagszeitungban publikált beszélgetésében  új  kül- és biztonságpolitikai javaslatokat fogalmazott meg. Ahhoz képest, hogy Merkelnek gyakran a szemére hányták, hogy nincsenek bátor víziói, a javaslatok éppenséggel messze hatóak.  

Bevezetésképpen leszögezte, hogy az európai külpolitikát érintő döntéshozatali mechanizmusokban változásokra van szükség. „Ezért azt javasolom, hogy középtávon az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának nem állandó európai tagjai egy közös európai tagságot alkossanak. Egymás között, valamint Franciaországgal együtt – amely Nagy-Britannia kilépése után a BT egyetlen megmaradt állandó tagja maradt – európaiként közösen kell cselekednünk.”

Merkel ezt a javaslatot egy másikkal kapcsolta össze: kiegészítőleg megalakulhat egy „európai biztonsági tanács”, amely az EU-tagállamok egy részéből állna. „A tagság rotálódna, az EU-BT gyorsabban cselekedhetne, szorosan egyeztetve a külpolitikai főmegbízottal, valmint az ENSZ BT-ben működő európai tagjainkkal.”     

Merkel itt egy régi problémát ragad meg, összekapcsolja egy újjal, és pozitív megoldást keres: mínuszszor mínusz, az plusz. Az évek óta sajnálatosan hiányzó közös európai kül- és biztonságpolitika és az ugyancsak sajnálatos Brexit az EU-t hozzásegítheti ahhoz, hogy külpolitikai döntésmechanizmusait megújítsa.

Azt nem konkretizálja, hogy mit is ért „európai BT-tagságon”, de a közös cselekvés igénye arra vall, hogy az EU együttesen képviselőinek szavazói magatartását koordinálni szeretné. És az EU ebben az esetben nem a 27-ek Európája volna, hanem az európai biztonsági tanács. Hogyan kell ennek összeülnie, hány tagja lenne,  hogy állandó és változó tagokból tevődne össze, és hogy Franciaországgal hogyan  valósulna meg a koordináció  – ezek olyan kérdések, amelyeket meg kell vitatni.  

Az ún. közös kül- és biztonságpolitika jelenlegi siralmas állapotát látva, komolyan kételkedni lehet abban, hogy az EU-tagállamok egy olyan területen, amely az állami szuverenitás lényegét jelenti, készen állnának arra, hogy átmenetileg lemondjanak a döntéshozatalban való részvételről. Főként, ha az – végiggondolva a dolgot – saját katonái kiküldéséről is szólhat. Maga Merkel nem gondol arra, hogy az európai biztonsági tanács döntései kötelező erejűek legyenek az ENSZ BT európai tagjai számára. Akkor viszont mit jelent a szoros összehangoltság a New York-i és a brüsszeli grémiumban helyet foglaló EU-tagállamok között?    

Végül itt van Franciaország különleges esete, amit Merkel biztosan nem véletlenül emelt ki. Egyrészt: miért kellene Párizsnak az ENSZ intézményi rendszerében elfoglalt privilegizált állásáról, ami a második világháborúban győztes hatalomként illeti meg, és ami a gazdaságilag megrendült országban még mindig fontos része a nemzeti öntudatnak, lemondania? Másrészt: végül is tulajdonképpen mit jelent a közös európai kül- és biztonságpolitika?    

A nemzetközi politikáról szóló konferenciákon a Brexit-szavazás óta a francia kérdés is ott szerepel a folyosói beszélgetések kedvenc témái között: nem lehet-e a francia állandó tagság európaizálásával az elakadt ENSZ-reformot legalább részben keresztülvinni? És – hosszú távon gondolkodva – végeredményben nem következhet ebből a Force de frappe európaizálódása? Nem ez volna-e az EU  megfelelő válasza a Brexitre, Putyinra és Trumpra? Kiváltképpen, hogy az atomrakéták fenntartása és modernizálása mennyire megterheli a francia költségvetést.      

Politikai szinten ezekről a kérdésekről persze – nyilvánosan – nem szoktak tárgyalni. Nemcsak azért, mert az EU jelenlegi megosztottságát látva az ilyen felvetések agyrémnek tűnnek. A német politikusoknak pedig még egy kellemetlen nyilvános vitától is tartaniuk kell. Már a walesi NATO-csúcson elfogadott határozatok is oda vezettek, hogy a választási kampányban egyesek Németország militarizálásával riogattak.  

A kancellár az intézményi reformokról szóló megfontolásokat bölcsen annyiban hagyta. Miközben az eurózóna elmélyítésével kapcsolatos javaslatokat a jövő évi választások előtt tisztázni akarja, kül- és biztonságpolitikai indítványai egy hosszú távú vita anyagául szolgálnak.   

Mindazonáltal a két részt együtt is meg kell vizsgálni. Merkel ezzel Macronnak és politikai-publicisztikai szószólóinak értésre adhatta: Németország a gazdaság- és védelempolitikai vitában minden bizonnyal a maga nemzeti érdekeit is szem előtt tartja. De ez nem német sajátosság. És Macronnak majd egyszer azokban a  kérdésekben, amelyek a Grand Nation legbelsőbb lényegét érintik, nagy európainak kell bizonyulnia.    

*

A franciáknak fel van adva a lecke. Most már nemcsak a németeknek, hanem nekik is van min rágódniuk.

És közben – la nave va.

[1] Vö. Jacques Julliard: Populisme, Eurpe et démocratie, Le Figaro, jún. 4.

[2] Zaki Laïdi: En Europe désormais, c’est la France qui propose et l’Allemagne qui s’indispose, L’Opinion, 2018. máj. 15. Idevágó könyve: La norme sans la force, l’énigme de la puissance européenne (Presses de Sciences po).

[3] Ő persze inkább brit-német (vagy német-brit?). Mindenesetre, mint a Financial Times vasárnapi számaiban megjelenő rendszeres kommentárjaiból és az általa vezetett eurointelligence.com elemzéseiből kiderül, az euró-kérdés talán legjobb ismerője. Az itt ismertetett két cikkről lásd: Et tu Germany? 2016. máj. 16.

[4] Adam Tooze a Columbia Egyetem történelem professzora és a The deluge: the Great War, America and the remaking of the global order, 1916-1931 c. munka szerzője.

[5] Maajid Sattar:  Ein europäische Sicherreitsrat, FAZ, 2018. 06. 07.

 


1 hozzászólás

Mi lesz ebből?

06. 06.

Régebbi írásaim között a laptop-labirintusban „kotorászva” (azt a Mario Montiról szóló cikkemet kerestem, amelyben ismertettem a Peterson Institute-ban 2012. elején tartott előadását[1]) bukkantam rá egy érdekes – 2011. novemberi – idézetre, amit akkor nem használtam fel, de szerintem érdemes kiemelni a süllyesztőből:

„Még ha az euró, mai formájában, szét is hull – írja egy angol konzervatív –, nem valószínű, hogy 17 új valuta fogja felváltani. Ausztria, Hollandia és mások már olyan szorosan összefonódtak a német gazdasággal, hogy egy északi valutablokk hamar megszületik. Ez a blokk – nevezzük ’Nagy-Németország’-nak – nagyon gazdag, és minél előbb jó üzleteket akar majd kötni.”

És nyilván mások is vele – tettem hozzá. De van itt még egy nagyon határozott mondatom is, amit az idézet elé biggyesztettem, nyilván azzal a céllal, hogy ezt majd bővebben is kifejtem. (Ez – mint oly gyakran megesik velem – sajnos elmaradt.): „Németország most az egyszer nem veszíthet.”

*

Márciusban (2018. márciusáról beszélek) Berlinben, nem sokkal az olasz választások után, neves közgazdászok (Kai Konrad, a Planck-Institut pénzügyi szakértője, Christoph Schmidt, a Szakértői Tanács – Sachverständigenrat –  elnöke, Clemens Fuest, az Ifo-Institut vezetője, Hans-Werner Sinn, az Ifo-Institut volt vezetője, Albert Ritschl, a London School of Economics gazdaságtörténésze és mások) „Is the Euro sustainable – and what if not“ címmel tanácskozást tarottak. A cél az volt, hogy valamilyen tervet (Notfallplan) dolgozzanak ki arra az esetre, ha az euró szétesik.

A szakértők három forgatókönyvvel számoltak (a. kilépés a többiek hozzájárulása nélkül; b. kilépés konszenzussal és c. kizárás), de a fő probléma, amibe beleütköztek az volt, hogy egyik szcenárió számára sincs megfelelő jogi keret. Az EU-alapszerződés 50. cikkelye lehetőővé teszi ugyan a kilépést, de csak akkor, ha az illető ország az EU-ból is kilép. Ezért – hangsúlyozták – sürgősen napirendre kell tűzni a szigorú szabályokat felállító euró-exit-klauzulát, aminek bizonyos fegyelmező szerepe is lenne.

A tehetősebb országokat, mint Németország és Hollandia ez megnyugtatná, hogy nem kell az euró-zóna transzferunióvá válásától tartaniuk. A „gyengébb országok”, mint például Olaszország számára pedig lehetővé tenné, hogy saját (tetszés szerint leértékelhető) valutájuk bevezetésével újból versenyképessé váljanak. Ha Németország döntene úgy, hogy újból bevezeti a márkát, ez nem vezetne feltétlenül a német márka túlságos felértékelődéséhez, mivel „a Bundesbank, a svájci nemzeti bank példáját követve, masszív intervenciókkal, alacsonyan tudja tartani az értékét”.

Az igazi problémát azonban – mint Albert Ritschl gazdaságtörténész rámutatott – az jelentené, hogy „egy valutaunió széthullása rendszerint a megfelelő vámunió széthullását is előidézte”.

*

A nagy kérdés valóban az, hogy a flexibilis euró-tagság, amelynek a lehetőségét Hans-Werner Sinn már 2013. decemberében felvetette, vajon teljes széteséshez és a nemzeti valuták újbóli bevezetéséhez vagy egy északi és egy déli – egymással valamilyen szinten összefüggő és együttműködő – valutablokk kialakulásához vezet-e.

*

Holnap megjelenik a Limes új száma (Quanto vale l’Italia – Mennyit ér Olaszország –, 2018/5.) Mivel két fontos írás már felkerült a netre, ezeket futtában elolvastam, és megpróbálom főbb pontjaikat kivonatolni. Aztán majd az értelmezésnek is eljön – előbb-utóbb – az ideje.

1) Gian Paolo Caselli és Pietro Pastrello: Senza Italia salta l’euro, ma anche l’Europa tedesca  (Olaszország nélkül vége az eurónak, de a német Európának is)

Vannak arra utaló jelek, hogy Németországban Európát úgy képzelik el, mint egy Nagy Német Térséget [Grossraumordnung volt a harmancas évek végén és a negyvenesek elején a neve, nyilván erre (is) utalnak a szerzők.] De olyan jelek is, hogy már elkezdtek a szűkítésen is gondolkodni.  

Ez az övezet egy hat országból (Németország, Franciaország, Ausztria, Belgium, Hollandia, Luxemburg) álló magra korlátozódna, míg a többiek a központtól függő területet alkotnának. 2011-ben és 2012-ben Werner Sinn professzor az euró-zónából való „ellenőrzött kilépés” bevezetését javasolta. 2015-ben Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter Görögország „egyeztetett” kilépését javasolta, de ezt elutasították.

Valójában semmiféle ellenőrzött kilépés nem lehetséges.

Nem fér hozzá kétség, hogy a német vezetés azt képzeli, hogy a saját gazdasága  megtámadhatatlan erődítmény, és hogy csak a kilépőknek lennének problémái.

Ez veszélyes illúzió.

Olaszország esetleges kilépése az egységes valutaövezetből nemcsak a mi országunknak ártana, hanem súlyos következményei lennének egész Európában, amelyek alól az erős német gazdaság sem vonhatná ki magát. Olaszország túlságosan fontos. Kilépése nagy megrázkódtatást okozna, aminek együttes  következményei távolról sem csak lineárisan hatnának, és meghiúsítanák azokat a terveket is, amelyek egy német gazdasági és geopolitikai hegemónia kialakítására irányulnak. Ezzel véget érne az európai integráció álma.           

Akit a gazdasági és pénzügyi részletek érdekelnek, az olvassa el az eredetit.

2) Proviamo a esistere  (Bizonyítsuk be, hogy létezünk)

A szám vezércikke most sincs aláírva. Ez valószínűleg azért van, mert esetenként a vezércikk kisebb vagy nagyobb része nem a főszerkesztő munkája, hanem a szerkesztőség más tagjai írják. De ez a mostani hamisítatlan Lucio Caracciolo: néha szertelenül, de többnyire okosan csapongó, amit nyújt, az már-már az olasz geopolitika költészete vagy históriás éneke, egyfajta olasz rekviem, a feltámadás reményével a végén.

A lejtőn lefele bukdácsolva egyre kevésbé érezzük az önmagába forduló amerikai birodalom vonzerejét, miközben búcsút veszünk az európai mítosztól is.  

Nehéz elképzelni, hogy a jelenlegi politikai-intézményi sodródás közepette Savona professzor áthelyezése az európai ügyek élére elaltathatja az észak-európaiak és mások ellenséges érzületét a „populista” koalícióval szemben. Itália megfigyelés alatt marad. Továbbra is úgy tekintenek ránk, mint a káosz szuperhatalmára, amely globális pénzügyi vihart okozhat. Miközben hisztériáinknak átengedve magunkat elveszítjük a józan eszünket és politikai és geopolitikai éleslátásunkat, szem elől tévesztjük, valamennyien, az olasz mértéket, az atlanti kötelék aszimmetriáját és azokat a fenyegető következményeket, amelyek az egyre kevésbé összetartó közösségi „családon” belüli viszályokból fakadnak.      

Távol áll tőlünk magának a hatalomnak a gondolata is. Ezért cselekszünk annyira félszegen a világban. Olaszország geopolitikai kitapinthatatlansága évszázadok óta elbűvölte az északi költőket és irodalmárokat. Eközben pedig ugyanezen országok vezetői és bürokratái nem tudják, kihez forduljanak, amikor Rómával akarnak tárgyalni.

Innen az európai és szövetséges kancelláriák aggodalma a Liga és az Öt Csillag Mozgalom sikere miatt, mivel e formációk nem felelnek meg az atlanti-európai illemkódexnek, nem ismerik a nemzetközi diplomácia manírjait és fondorlatait, és hebehurgya gesztusokat tesznek Putyin és a visegrádi szuverenisták felé. Berlinben és Párizsban, akárcsak a brüsszeli eurokraták közül sokan attól tartanak, hogy ha nem igazítjuk ki sürgősen a kormánykereket a végén el fogjuk pusztítani az eurót és vele együtt az Európai Uniót, és ezzel veszélyeztetjük az egész euroatlanti rend egyensúlyát.

Ma Washingtonban néhányan – azon kevesek közül, akik a birodalmi stratégiával foglalkoznak – felteszik a kérdést, hogy vajon nem volna e érdemes erre az országra kicsit jobban odafigyelni. Elmúltak azok az idők, amikor a CIA, vagy legalábbis is annak olasz-amerikai törzse nem kellett különösebben foglalkozzon a mi titkosszolgálatainkkal, mivel ezek Langley függvényei voltak (és nagyrészt maradtak máig). Washington nem nézné tétlenül, ha Itáliát az orosz mágnes túlságosan maga felé vonzaná, ha a kínaiak túlságosan mélyen beépülnének az országba, vagy ha Észak, a Brennertől Bolognáig, gyarmatává válna annak, amit befolyásos amerikai véleményformálók „harmadik német birodalomnak” (sic) kereszteltek el[2], kettéhasítva, vagy ami még rosszabb, szétdarabolva a Félszigetet, hogy a tönkre jutott Líbiához tegye azt hasonlóvá.

Egyszóval, Olaszország lehetséges távozása az euró-zónából nyugtalanítja a  dollár urait, akik mellesleg soha nem szimpatizáltak ezzel a valutával. Azért is, mert létrehívhatja, talán preventív módon, azt a Neurót (az északi eurót), amely Németország és közép- és észak-európai geoökonómiai (pszeudo)birodalma körül kialakulva megsértené az amerikai geopolitika alapelveit (principi fondanti), amelyek ellenségesek a német hatalommal szemben, bármilyen alakot öltsön is az.[3]           

Amikor a nagy adós csődbe jut, magával ragadja a nagy hitelezőt is. A halott belekapaszkodik az élőbe. A legnagyobb hitelező az euró-zónában Németország. Ezért van, hogy német politikusok és közgazdászok a „B-terven” dolgoznak, és nyilvánosan emlegetik annak szükségességét. Az elképzelés az, hogy sürgősen módosítani kell a szerződéseket vagy át kell értelmezni őket, hogy lehetővé váljon az euró-zóna valamely államának szigorú szabályok szerinti távozása. Egyúttal odakötve a szökevényt az egységes piachoz és a vámunióhoz, amelynek az összeomlása megengedhetetlen a német export szempontjából. Ez valószínűleg utópia. Az Italexit által kiváltott sokk ellenőrizhetretlen folyamatokat indítana el. És ha a „B-terv” ki nem mondott célja az lenne, hogy a süllyedő hajó elhagyására – a tengerészetben meghonosodott szokást felrúgva – először a német hajóskapitány, majd még néhány megbízható tisztje lenne feljogosítva, akiket Észak-Európából toboroztak, a többi utasnak minden jót kívánva (Germanexit), ez még mindig halálugrás volna a sötét vizekbe [salto in acque buie – a „salto”-t stiláris okokból voltam kénytelen „halálugrás”-nak fordítani].[4]            

Ebben a helyzetben az első számú sürgős teendőnk az, hogy társszereplőkként hozzájáruljunk az euró-zóna szabályainak az újraírásához, amelyek megfojtják a gazdaságunkat, veszélyeztetik a társadalmi békét és az intézményi kötelékeket. Talán még a nemzeti egységet is. Még Németországban is akadnak olyanok, akik figyelmeztetnek, hogy az euró-övezet mostani igazgatása még a vezér-államban sem működik. Áltatja magát, aki Németországban azt képzeli, hogy sürgős  helyzetben meg lehet úszni a dolgot a magányos vagy az északi családdal közösen megszervezett meneküléssel. Újjá lehet-e úgy építeni az euró-zónát, hogy kevésbé legyen a német többlettel megterhelve, ami a mi deficitünk visszatükröződése? Talán nem. De Rómának kötelessége, hogy amikor majd újból lesz egy olyan kormánya, amelyet a szavazatok legitimálnak, tegyen le az asztalra egy javaslatot, ahelyett, hogy másokra várna.

A jelenlegi EU, mint ahogy az euró-zóna is, túl nagy és heterogén ahhoz, hogy működőképes lehessen. A mag-Európa (Euronucleo) elkerülhetetlen. Informálisan már most is létezik, még ha az eredmény inkább mononukleáris is: Németország mindenek  fölött. A stratégiai cél egy szűkebb európai direktórium, amelynek Olaszország társalapítója és cselekvő résztvevője kell hogy legyen.

Bizonyítsuk be, hogy létezünk. [Kiemelések tőlem – M. G.]

[1] Megtaláltam, és később talán majd előveszem.

[2] L. Ross Douthat  cikkét, amellyel A „német birodalom” bukása? c. bejegyzésemben  foglalkoztam.

[3] L. George Friedman interjúját a Limes 2017/5-ös számában, amelyet szintén A „német birodalom” bukása? c. bejegyzésemben ismertettem (05. 27.).

[4] Nem volnék nagyon meglepődve,  ha kiderülne, hogy Caracciolo itt Albrecht Haushofernek, Karl Haushofer fiának és Ribbentrop egykori külpolitikai tanácsadójának a hátrahagyott soraira gondolt (pár nappal a háború vége előtt végezte ki az SS, mert részt vett a Hitler elleni sikertelen merényletben), amelyekben az pontosan vázolta a Németország mint önálló geopolitikai tényező által a hitleri időkben befutott útvonalat: „Kibontott vitorlákkal indították útjára a hajót, a vihar kellős közepén, egy zátonyokkal teli szorosban. Győzelmi énekük túl korán zendült fel, de kudarcot vallottak, és az ő kudarcukban mi is osztozunk. A végső pillanatban a kormánygyeplő kicsúszott a kezünkből. Ezzel a sorsunk megpecsételődött, és a tenger el fog nyelni bennünket.” (Vö. Molnár G.: A mackinderi képlet, avagy a geopolitikai egyensúly esélyei.)


Hozzászólás

2018. május: Olaszországról

„Qualità dei tempi“, 05. 08.

 05. 07.

Olaszországban erősödik az eurót és az Európai Uniót a maga egészében megkérdőjelező politikai hullám. Salvini, az Északi Liga vezetője azt javasolta  Berlusconinak, hogy kívülről támogassa a Liga és az M5S közös kormányát, amire az nem hajlandó (ami nem is csoda, hiszen Peppe Grillo hívei simán maffiózónak nevezték, ő pedig azt mondta róluk, hogy csak arra volnának jók, hogy az egyik elhagyatott tanyáján kitakarítsák a pöcegödröt).

Az olasz – és a brüsszeli – establishment azt szeretné, hogy ún. elnöki – technokrata – kormány alakuljon, de ez leányálom. Az ilyesmi fölött már eljárt az idő. Ezért, ha nem lesz politikai kormány – amely viszont csak establishment-ellenes lehet –, akkor júliusban előrehozott választások lesznek, a „rendszerellenes” pártok még hangsúlyozottabb előretörésével. (…)

*

Meglátjuk, 05. 17.

 05. 15. (…)

A fő gondot most az olaszok jelentik, akik lázadó kedvükben vannak, és a most javában készülődő „rendszerellenes” (értsd: az EU-rendszer logikáját el nem fogadó és a „leninista” Bannon által rögtön a márciusi választások után megálmodott kormány programja megerősíti ugyan a NATO-hoz való tartozást, és Amerikát „legfőbb szövetséges”-nek nevezi, de „az Oroszország felé tett nyitással egybekötve, ez utóbbit ugyanis nem veszélyként, hanem gazdasági és kereskedelmi partnerként kell felfogni. Éppen ezért időszerű [opportuno] a szankciók azonnali visszavonása és Oroszország stratégiai tárgyalófélként való elismerése a regionális válságok megoldása érdekében.”

Úgyhogy – mint egy jószemű megfigyelő már márciusban kiszúrta –, „Angliának nem lesz könnyű az olasz választások győzteseit Putyinnal kapcsolatban a maga oldalára állítani.” (A Putyin-pólós fotón Matteo Salvini, a Liga vezére és jövendőbeli olasz belügyminiszter látható.)

De még „a fő szövetségesnek” sem, amelynek a nagykövete, Lewis M. Eisenberg sietett is azonnal leszögezni, hogy „az Oroszország elleni szankciók azért vannak, mert Moszkva lerohant egy szuverén államot. És maradniuk is kell.”

Lehet persze, hogy az új kormány az utolsó pillanatban mégiscsak kisiklik valamin, vagy működése első hónapjaiban felbomlik, nem Matteo Salvini és a választásokon 18 százalékot elért Liga, hanem a relatív többséget (33%) megszerző Öt Csillag Mozgalom miatt, amelyiknek az atyja, Beppe Grillo, az öreg komédiás, nemrég nyíltan meg is mondta: „Mi arra születtünk, hogy mindent felbomlasszunk és aláássunk, nem pedig arra, hogy egyetértsünk ezzel vagy azzal.”

Ezzel persze még nem lesz vége a történetnek, mert – mint a Linkiesta főszerkesztője,  Francesco Cancellato nemrég megírta: „az igazi szélsőségesek az olaszok, nem pedig Di Maio [az M5S politikai vezetője] és Salvini”, és „ha nem érik el, legalább részben, amit akarnak, még jobban begurulnak”.

Meglátjuk.

05. 17. 20:10

Az orosz kérdés persze távolról sem lényegtelen, de mégsem a legfőbb összetevője az olasz gyúelegynek. Az Európai Unióhoz és mindenekelőtt a Németországhoz való viszony itt a legfontosabb. 

Egy északi ország [lehet találgatni] gazdasági attaséjának nincsenek kétségei. „Olaszország lázas, be kell vennie egy aszpirint.” Elolvasta a kormányprogramot, és halálsápadt lett. Ha megcsinálják, amit mondanak, agyő Európai Unió.

Kíváncsi vagyok, Angela Merkel képes lesz-e „menedzselni” ezt a dolgot. (…)

*

A német „birodalom” bukása? , 05. 27. (…)

Frissítve: 05. 27. 15:00

1978-ban, amikor az Európai naplót írtam[1], meg voltam győződve arról, hogy Olaszországban, ahol az eurokommunisták az Aldo Moro által vezetett kereszténydemokratákkal kötött „történelmi kompromisszum”-nak köszönhetően a hatalom küszöbére kerültek, szóval, hogy Olaszországban fog az európai politikai status quo felborulni, ami Nyugat-Európát az amerikai, Kelet-Európát pedig a szovjet hegemónia nyomasztó és unalmas uralma alól szabadíthatja fel.

Most abban bízom, hogy az olaszok, felforgatva az európai állóvizet, olyan folyamatokat indukálhatnak (mindenekelőtt Németországban, de Kelet-Közép-Európában is), amelyek végre valóban új helyzetet teremtenek. Hogy ez az „új” miben áll, azt kell, a felgyorsuló eseményekkel egyidejűleg – és az Időnek megadva mindig a kellő áldozatot – megragadni.

*

Az öreg Machiavelli, 05.29.

Az olasz politikai cunamitól tartó Európa aggódó, kioktató vagy éppenséggel fenyegető reagálásai közepette kellett némi szemfülesség ahhoz, hogy az ember egyáltalán észrevegye, hogy Emmanuel Macron francia elnök május 25-én felhívta telefonon Giuseppe Conte jogászprofesszort, az Öt Csillag Mozgalom és a Liga közös miniszterelnökjelöltjét, „hogy kifejezésre juttassa szolidaritását, és arra biztassa, hogy közösen munkálkodjanak a biztonsági és a bevándorlással kapcsolatos kérdések, valamint a különböző geopolitikai kérdések megoldásán és az euró-övezet elmélyítésén”. (A Le Figaro szerint „a gesztust nagyra értékelték Olaszországban”.)

Macront ezek szerint nem zavarta, hogy ennek a kormánynak az a Paolo Savona lett volna a gazdasági és pénzügyminisztere (Olaszországban ez egyfajta szuperminisztérium szerepét tölti be), akinek a kinevezését az elkötelezett Európa-párti Sergio Mattarella elnök május 27-én este megvétózta. (Mivel ezt a rebellis koalíció nem fogadta el, Conte visszaadta a megbízatását.)

E különös francia szimpátia miatt, úgy gondolom, érdemes a 81 éves olasz közgazdász szaktekintély rövid portréját éppen a Figaro Rómából keltezett cikke alapján bemutatni:

Paolo Savona, akit Matteo Salvini, a Liga vezetője mindenképpen a gazdasági szuperminisztérium élén akart látni, soha nem enyhítette Németország és a maastrichti Európa elleni éles kirohanásait. A bostoni MIT volt oktatója , aki 1993-94-ben ipari miniszter volt, az 1992-es európai szerződés aláírása óta folyamatosan háborúban állt a közös valutával, amelyben „Európa Németország általi leigázásának az eszközét” látja. Levél német és olasz barátaimhoz című 2012-es írásában Európát azzal vádolja, hogy „újból Walther Funk (Hitler gazdasági minisztere) gazdasági tervének az irányába csúszik el”, amely Németországot „az európai rend letéteményesévé” kívánta tenni, a márkát pedig az „az összes nemzeti valuta összefolyásává”. „Az euró jogi-biológiai felfogása és az európai költségvetési politikák – írja – a Funk-tervet keltik életre.”        

Megjelenés előtt álló Emlékirataiban azt állítja, hogy „Európa nem létezik, csak félénk országok által körülvett Németország, amelynek a saját európai szerepéről vallott felfogása nem változott a fasizmus vége óta. Csak egyszerűen feladta azt az elképzelését, hogy katonailag győzedelmeskedjen.” Az olasz nemzeti bankot, amelynek 1976 és 1980 között főigazgatója volt, azzal vádolja, hogy „Olaszországot egy új szupranacionális erőnek, Európának vetette alá, és arra kényszerítette, hogy elviselje a német kolonializmust”.     

Paolo Savona „abszurd”-nak tartja, hogy egy ország „átngedje nemzeti, monetáris és költségvetési szuverenitását, elfogadva a a Fiscal Compactet még mielőtt megvalósult volna Európa egyesítése”. [Kiemelés tőlem – M.G.]

Végül a francia lap – Savona május 27-én közzétett nyilatkozatára hivatkozva – megjegyzi, hogy „Savona professzor mindamellett nem akarja, hogy korlátolt Európa-ellenesnek tekintsék”.

A nyilatkozat – és most az eredeti, olasz nyelvű szöveget idézem – pontokba szedi a professzornak az Európai Unióval és különösen az euróval kapcsolatos elképzeléseit:

Létre kell hozni egy egységes európai iskolarendszert, minden fokon, hogy eljussunk ahhoz a közös kultúrához, amely megalapozhatja a konszenzust a politikai unió megszületéséhez;

az Európai Központi Banknak olyan funkciókat kell kölcsönözni, amilyenekkel a világ legfontosabb központi bankjai rendelkeznek, a monetáris stabilitás és a tényleges növekedés érdekében;

az európai parlamentnek törvényhozói hatalmat kell biztosítani azokban a kérdésekben, amelyek nem kezelhetők hatékonyan nemzeti szinten;

biztosítani kell az Európai Bizottság jogalkotási kezdeményező szerepét azokban a kérdésekben, amelyekről a Lisszaboni szerződés 3. cikkelye rendelkezik.

Összegezve: egy másfajta, erősebb és egyenlőbb Európát szeretnék.

Ez egy olyan szuverén politikai, gazdasági és monetáris uniót jelentene, amely az ún. transzferunió megteremtésével gyakorlatilag megszüntetné  Németország gazdasági szuverenitását, anélkül, hogy ez érintené az egyes tagállamok kül- és védelempolitikai önállóságát. Mivel Németország e két utóbbi területen nem viselkedik szuverén nemzetállamként, fel kellene adnia szuverenitásának azt a – számára létfontosságú – gazdasági dimenzióját, amelyért cserébe mindeddig oly nagyvonalúan lemondott az önálló kül- és védelempolitikáról.

Az öreg Mchiavelli természetesen pontosan tudja (mindig is tudta), hogy Németország erre semmilyen körülmények között sem hajlandó. Éppen ezért vállalta, hogy bevezetőt mond a  2015-ben kidolgozott ún. B-terv[2] bemutatásakor. Ez részletesen leírja azokat a lépéseket, amelyek a monetáris szuverenitás visszaszerzéséhez szükségesek.

A bevezető azonban – nagyon bölcsen – nem a „B”-, hanem az „A”-tervvel foglalkozik, amelynek az a lényege, hogy „az eurót valóban közös és egységes valutává tegyék, az ugyanis nyilvánvaló mindenki számára, aki minimális intellektuális önállósággal rendelkezik, hogy jelen formájában az euró működésképtelen, és nemcsak Olaszország, hanem mindenki számára”.

Nem arról van tehát szó, hogy Savona – vagy az egyelőre hamvába holt Colle-kormány – eleve az euróból való kilépést hirdette meg, mint a kommentátorok óriási többsége állítja, hanem arról, hogy az állami adminisztrációban és a pénzügyi labirintusokban tökéletesen eligazodó idős guru kulcsminisztersége az establishment számára világossá tette: ha az EU, és mindenekelőtt Németország nem fogadja el a Macron reformtervein is túlmutató, olasz módra elképzelt „refondációt”, akkor Róma előveszi a nukleáris opciót, vagyis – az államcsődöt is bevállalva – ki fog lépni az euró-övezetből, rákényszerítve ezzel az egész euró-övezetet a volens-nolens radikális fordulatra.

Macron tehát azért (is) telefonálhatott a május 25-én még reménybeli olasz miniszterelnöknek, mert megelégelte Merkel és az egész német kormány faramuci viselkedését az EU és az euró reformjával kapcsolatban. Talán jobban odafigyelnek rám – gondolhatta –, ha majd az olaszok ultimátumát megkapják.

*

 

„État de préguerre” 05. 31. 

(…)

Úgy tűnik, hogy Olaszországban mégiscsak lesz „rendszerellenes” kormány, mert a Nemzetközi Valutaalap egyik volt magas rangú képviselőjének adott miniszterelnöki megbízatás csak fokozta az Olaszországra nehezedő spekulációs nyomást. A legújabb hírek szerint Savona helyett valaki más lenne (szintén a Liga bizalmából) a gazdasági és pénzügyminiszter, és „az öreg”-re az európai ügyeket bíznák. Giorgia Meloni, a Fratelli d’Italia nevű, erősen szuverenista párt elnöke (vagy egy általa jelölt személy) pedig a védelmi miniszter. Ez egyben a „jobbközép koalíció” végét is jelentené. Salvini már közölte Berlusconival, hogy „a Forza Italiával kötendő szövetség feltétele az, hogy megváltoztatjuk az európai szabályokat, mert nem szövetkezhetek olyasvalakivel, aki azt mondja nekem, hogy Európa jól van úgy, ahogy van.”

Ameddig a Machiavellit idéző kalkulációk és a politikai komédia között ide-oda cikázó olasz színtér (legalább átmenetileg) kitisztul valamelyest, úgy gondoltam, hogy előveszem egy régebbi írásomat, amely a Világnapló-blogban jelent meg 2013 decemberében. Mivel a HVG nemcsak hogy megszüntette az összes blogját, de még a szerveréről is eltüntette azokat (az enyémet legalábbis), kénytelen vagyok az én mindent elraktározó magán-archívumomból elővenni.

*

  1. dec. 30.

Ha nem a németek, akkor kik?

Akkor mi, mondják az olaszok

A Limes című olasz geopolitikai folyóirat, amely 2013 januárjától havonta jelenik meg, nemrég ünnepelte 20 éves évfordulóját (kezdettől, vagyis 1993 óta olvasója vagyok, mert színvonalasan csinálja, amit csinál, és nem utolsó sorban nagyon jók a térképei, de geopolitikai értelemben vett németellenessége vagy inkább német-fóbiája soha nem tűnt számomra rokonszenvesnek). Ennek keretében december közepén konferenciát rendeztek Az euró megment vagy megsemmisít bennünket? címmel, amelynek vitaindítóját (lásd a videó 00:04:10 – 00:27:58 közötti részét) természetesen Lucio Caracciolo főszerkesztő tartotta:

Az euró kérdését geopolitikai nézőpontból kívánom értelmezni. Az eurót mi akartuk, nem mások dobták le ide ejtőernyővel. De nem a németek találták ki, és jelentős mértékben, ha nem is legfőképpen, olasz vállalkozás is volt. Ha tehát azt a kérdést tesszük fel, hogy az euró vajon megment vagy megsemmisít bennünket, akkor azt kell mérlegelnünk, hogy hasznos vagy veszélyes eszközt hoztunk-e létre, hogy most a saját megmenekülésünkkel vagy saját magunk elpusztításával vagyunk-e elfoglalva.

Tény, hogy 2007-től máig Olaszország nemzeti összterméke 9 százalékkal, és – ami még súlyosabb – az intézményekbe vetett bizalom 90 százalékkal csökkent. Meg kell néznünk, hogy ez mennyiben köszönhető az eurónak.

Szeretném leszögezni, hogy az eurót nem gazdasági és pénzügyi, hanem lényegében geopolitikai megfontolásokból hozták létre. Emlékszem a Limes egyik első kerekasztal-beszélgetésére, amelyen jelen volt Nino Andreatta[3], aki a következőket mondta: „Mi szükség van az európai pénzre, amikor itt van nekünk a német márka?” Ez a vélemény – amelyet akkor a többség nem osztott Olaszországban – sokat mond erről a történetről, mert az igazság az, hogy amikor az euróról beszéltünk, akkor elsősorban Németországról beszéltünk. Ha tehát ennek a történetnek a gyökeréig hatolunk, akkor emlékeznünk kell arra, hogy az európai pénztől már a hetvenes években szó volt – a Werner-terv  például –, de az erre vonatkozó különféle elképzelések alapvetően elméletiek voltak, akadémiai viták tárgyát képezték egészen a berlini fal leomlásáig.

Diplomáciai dokumentumok és különböző visszaemlékezések támasztják alá azt a tézist, hogy a német márkától meg akartunk szabadulni, mert attól féltünk, hogy az újraegyesült Németország túlságosan nagy hatalomra tehet szert, és esetleg kellemetlen választ fog adni a Thomas Mann által 1953-ban feltett híres kérdésre[4].

Az euró létrehozásához vezető roppant nagy horderejű döntés geopolitikai értelemben Németország megfékezésére irányult, és egyben a történelem, legalábbis az európai történelem felszámolását szerette volna elérni. Európára azért van szükség, vagyis Európa azért elkerülhetetlen – az európaiság egyik értelmezése szerint –, mert máskülönben nem lehet meghaladni a nemzeti államot. Ennek a gondolatnak a hátterében – a legtöbb esetben – nem a nemzeti államok álltak tout court, hanem a német nemzeti állam.

Amikor 1871-ben Versailles-ban létrehozták a német nemzeti államot, a vilmosi Németországot, a brit miniszterelnök, Benjamin Disraeli az Alsóházban azt mondta, hogy „the balance of power has completely changed”, a hatalmi egyensúly teljesen felborult. 1871-től 1989-ig sok minden történt, többek között volt két világháború, amelyekben Németország alaposan benne vol, de azok a döntéshozók, akik 1989-ben kezükbe vették az euró dossziéját, még mindig alapvetően Disraeli kategóriáiban gondolkodtak. Így gondolkodott Mitterand francia elnök, aki – nem a nyilvánosság előtt – azt mondta, hogy a német egyesülés visszavetette a világot 1913-ba, és hogy a németek így vagy úgy, de újból megcélozhatják az európai hegemóniát. A franciák egészen odáig elmentek, hogy 1990. január 20-án az Elysée-palotában adott ebéden, amikor már világos volt… [itt – 00:11:50 – kivágtak egy részt a felvételből – M. G.] … a szovjeteket, hogy akadályozzák meg a német egyesülést. És mivel ezt Gorbacsov a legkevésbé sem volt hajlandó megtenni [Caracciolo feltehetően arról beszélt, hogy a franciák arra próbálták meg rávenni az oroszokat, hogy vessék be a hadseregüket – M. G.], megpróbálták legalább a márkát elvenni a németektől. Thatcher asszony akkor azt mondta Mitterand-nak: „Kedves François, ha te elveszed a márkát a németektől, a végén egy német Európában találod majd magad.” És Thatcher, aki a táskájában egy 1937-es Németország-térképpel járkált, még hozzátette: „Ezek még mindig a régi hunok[5].”

Így nézett ki a franciák és a britek európaisága a fal összeomlásakor, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Mint ahogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni az olaszok európaiságáról is. Akkor éppen Giulio Andreotti volt a miniszterelnök, aki azzal vált híressé, hogy az Unità 1984. szeptemberi ünnepélyén ezeket mondta: „Annyira szeretem Németországot, hogy azt szeretném, ha mindig kettő lenne belőle.” Nem mondott semmi újat, csak elismételte François Mauriac szavait, hogy értsünk belőle. És hogy egy kis önéletrajzi momentummal is kiegészítsem a képet, én akkor Kelet-Berlinben, a kommunista párt egyik vendégházában voltam, és amikor befutott ez a hír, a kelet-németek átöleltek és azt mondták: „Andreotti jó elvtárs.”

Nos, ezek azok az emberek, mindenekelőtt Mitterand, de az olaszok is, akik megcsinálták az eurót. Kevesen tudják, hogy a Maastrichti Szerződés első változatát egy titkos találkozón dolgozák ki az Il Pellicano hotelben[6], 1991. júliusában, amelyen a francia és az olasz külügyminiszter és Jaques Delors vett részt. Az ő indokai persze egészen mások, föderalisztikusak voltak, hiszen ő nem volt politikus, és még kevésbé geopolitikus, hanem technokrata.

Tudjuk, hogy a németek, sok-sok hasfájás után, és természetesen a saját közvéleményük nagy többsége ellenére, végül is elfogadták ezt a megoldást. Mert be kellett bizonyítani, hogy Németország megváltozott, hogy Németország európaivá és megbízhatóvá vált, és kész volt arra, hogy Európa oltárán saját szimbólumértékű valutáját is feláldozza.

El szoktak felejteni egy dolgot. A német márka ötlete nem Németországban született meg. A német márkát az amerikaiak találták ki, akik úgy döntöttek, hogy Németországra fogadnak. A bevezetésre kerülő márkát amerikai pénzverdékben, amerikai nyomdákban állították elő 1948-ban az amerikai zónában, amikor a Szövetségi Köztársaság még nem létezett. Végeredményben tehát a németek az amerikaiaknak köszönhetően jutottak egy olyan erős és szilárd valuta birtokába, amely aztán az ő félelmetes asset-jükként vált, Andreattát idézve, gyakorlatilag európai pénzzé.

Ez volt tegnap. Ma azt tapasztaljuk, hogy a Németország meggyengítésére irányuló terv eredményei Gerhard Schröder német kancellár szavait igazolják, aki már 1998-ban arra figyelmeztetett, hogy az eurónak köszönhetően Németország versenyképessége meg fog nőni, és még azt is mondta, szó szerint idézem: „ha Franciaország politikai célja az euró megteremtésével az volt, hogy meggyengítse Németországot, és így csökkentse a mi feltételezett gazdasági dominanciánkat, akkor az eredmény ennek pontosan a fordítottja lett.” Ezek annak a volt német kancellárnak a szavai, aki elfogadta és végrehajtotta azokat a híres reformokat, amelyek megtételére a németek egy ideje – teljesen hiába – bennünket is kérnek, hogy ezzel megváltoztassanak bennünket. És Schröder még azt is mondta, hogy „sajnos nem tudtunk megváltoztatni benneteket”. Amivel azt akarta mondani, hogy nem tudták ránkkényszeríteni a költségvetési és a fiskális fegyelmet, ami – német interpretáció szerint – bele van építve a közös pénzbe, amelyet együtt bocsátottunk útjára, és ami ma valójában oda vezetett, hogy a fegyelmezett [austera] és a kevésbé fegyelmezett Európát egy sorompó választja el egymástól, és itt többnyire zoológiai hasonlatokkal szoktak élni (a tücsök és a hangya stb.), vagy tipikusan rasszista bemondásokkal, mind a németek a többiekkel, mind a többiek a németekkel szemben, amelyek nem pontosan az európai integráció szellemében fogantak.

Nemrég egy francia gondolkodó, aki nem minősíthető éppenséggel anarchistának, François Heisbourg, írt egy könyvet[7], amelyben azt állítja, hogy Európa megmentése érdekében fel kell számolni az eurót. Ami azt jelenti, hogy annak a vitának a mérlege, amely az euró és Európa viszonya körül forgott, és amelynek során valamikor biztosra vettük, hogy az euró Európa egyik fő hajtómotorja, ma, és nem csupán az „elhajlók” körében, az ellenkező tézis felé billent. Vagyis afelé, hogy az euró valójában megsemmisíti az európai integrációt, mert a németek hallani sem akarnak arról, amit mi transzferuniónak [unione di trasferimento] nevezünk, és ami – ha logikusan gondolkodunk – az egyetlen lehetséges módja az igazi pénzügyi unió megteremtésének, hallani sem akarnak az adósság-szolidaritás [mutualisazione del debito] bevezetéséről, és kemény megszorító politikát próbálnak meg azokra az európai országokra rákényszeríteni, amelyek ezt a politikát nagyon konkrétan deflációkén, azaz életszínvonal-csökkenésként élik meg. Élesebben fogalmazva, azt mondhatjuk, hogy a nemzeti valuta leértékeléséről lemondva, hozzájárultunk országaink leértékelődéséhez.

Minden esetre megteremtődött a kölcsönös bizalmatlanság elválasztó határvonala. Amikor én nem bízom meg abban, hogy te hogyan használod a pénzedet, és te nem bízol meg abban, hogy én hogyan használom az enyémet, akkor már nyilvánvalóan nem esetlegességekről van szó, nem politikáról, hanem valami alapvető, létfontosságú kérdésről.

A konklúziók levonásához érve, fel kell tenni a kérdést: mi lehet a megoldás? Egyfajta – nagyon egyszerű – megoldás, legalábbis technikai értelemben látszólag létezik: meg kell teremteni az európai államot. Legalábbis azoknak az országoknak az államát, amelyek bevezették az eurót (mert arról eddig nem is beszéltem, hogy az eurózóna belső megosztottságán kívül még ott van az Európai Unión belüli megosztottság is az euróövezet és az azon kívüli államok között, de hagyjuk most ezt a további limest, és foglalkozzunk a sajátunkkal). Amikor létrehoztunk az eurót, egy levegőben lebegő várat [légvárat, alap nélküli várat – M. G.] hoztunk létre. Az euróval rendelkező országok ezt az eredendő problémát úgy orvosolhatják, hogy a várat visszahelyezik a földre. Ez azt jelenti, hogy megteremtjük az európai államkincstárat, az európai gazdaság- és adópolitikát, a most meglévő, rendkívüli mértékben kívülről meghatározott nemzeti politikák helyett. Azt jelenti, hogy létrehozunk egy olyan Európai Központi Bankot, amely egészen egyszerűen át tudná venni a Federal Reserve Act 13/3-as cikkelyét, azaz biztosítaná a korlátlan pénzkibocsátást. Azt tehát, hogy felhasználhatjuk mindazokat a politikai és intézményi eszközöket, amelyeket elmulasztottunk létrehozni a közös pénzzel együtt.

Az euró megteremtői azt az idealista elképzelést vallották, hogy ez a pénzügyi konstrukció elő fogja segíteni a politikai integrációt. Akkor esetleg igazuk lehetett, nem akarom ezt kizárni, mára viszont sajnos, vagy szerencsére kiderült, hogy ez nem így van. Mindenestre tény, hogy technikai értelemben ez a megoldás lehetséges volna, politikailag azonban már nehezebb ügy. Ha a valóságos politikai személyiségeket vesszük figyelembe, és nem akadémiai vitákra gondolunk, akkor ma sokkal, de sokkal nehezebb egyetértésre jutni az európai állam kérdésében, mint az euró megteremtése idején. És még a „sokkal nehezebb” is egy eufemizmus.

Ma ugyanis, ezt látjuk a tüntetéseken is, Európát, az eurónak köszönhetően, amolyan Fekete Péternek tekintik: ha esik, ha fúj, minden Európa, az euró miatt van, és mindenki igyekszik elkerülni a racionális érvelést. Ez így természetes. Amikor válság van, az emberek nem állnak neki a Federalist Paperst olvasni. Voltak az euró megteremtői között olyanok, például Padoa-Schioppa[8], akik úgy gondolták, hogy nagyon is jó, ha az euró nem működik rendesen, mert akkor majd kénytelenek leszünk a légvárat rendbe tenni, és a válság megteremthet egy olyan mozgalmat, amely ezt véghez viszi. Sajnos a válság, különböző okoknál fogva, egy éppen ellenkező irányú mozgalmat produkált. Azt mondtam, sajnos, vagyis néha kiszalad a számon egy-egy értékítélet, de ilyenkor helyesbítenem kell. A lényeg az tehát, hogy az európai állam mint megoldás politikailag nem működőképes.

Konklúzióképpen azt mondhatom, hogy a tendencia, legalábbis a mi kormányunk esetében az, amit az angolok muddling through-nak neveznek, azaz „majd csak megússzuk valahogy”. A világ sokféle, változatos, meglepetéseket tartogathat és megmenthet bennünket a strukturális hibák kijavításától, amelyek szigorúan technikai szempontból bele vannak építve a légvárba.

Az egyetlen konklúzió, amit úgy érzem, levonhatok, az, hogy ennek a struktúrának a tehetetlenségi ereje minden bizonnyal nem közelíti egymáshoz az európaiakat, következésképpen egy bizonyos ponton szakadáshoz fog vezetni [momento di rottura], ami végső soron azoknak az európai kereteknek teljes vagy legalább részleges összeomlását is eredményezheti, amelyeket a második világháború után létrehoztunk. Ennek bizonyos jelei már látszanak.

Avagy a jövőtervezés és a politikai bátorság nagy ugrásával elindulunk  egy európai állam felé, amely konföderális vagy más formát ölthet, majd meglátjuk, minden esetre egy olyan állam felé, amely komoly demokratikus legitimációval rendelkezve képes lehet arra, hogy megfelelő gazdaság- és adópolitikát folytasson, és így – legalábbis azoknak az országoknak az esetében, amelyek meg akarják csinálni – megoldja a légvár problémáját. Mindez azonban azt feltételezi, hogy szakítsunk azzal az elképzeléssel, amelynek még mindig a rabjai vagyunk, hogy itt van nekünk az a híres külső kapcsolat. Ez nem működik többé. Merkel asszony, aki ma Európa legfontosabb országát vezeti, úgy képzeli el az ő Németországát, mint egy jól bezárt ablakot. Egy olyan rendszerben, legyen az pénzügyi vagy családi, amelyben a központ zárva van (ugyanakkor persze nyitva is, amikor a partnerek likvid tőkéjénel elnyeléséről van szó, de ez egy polemikus megjegyzés volt). A lényeg az, hogy Németország nyilvánvalóan nem képes arra, hogy betöltse a hegemon hatalom szerepét [non ha la capacità egemonica].

Ma nem várhatjuk azt Németországtól, hogy megszervezze Európát. Ha tehát valami komoly dolgot akarunk felépíteni, akkor ehhez nekünk kell hozzálátnunk. Mi talán, inkább, mint mások, segíthetünk az európaiaknak abban, hogy túllépjenek kölcsönös fóbiáikon, tudva, hogy a fóbiákra abszolút semmit sem lehet építeni. Javasoljuk tehát Európa politikai integrációját, amely legalább e világszelet egy részének előnyére válhat. (Kiemelések tőlem: M. G.)

(…)       

[1] Molnár G.: Európai Napló. 1978. február–1978. július, in: M. G.: Alternatívák könyve II., Pro Philosophia, Kolozsvár, 2007. 14-160. L. még: Bibó István megjegyzései az „Európai Napló”-ról, in: Bibó István Összegyűjtött írásai, 1. Az európai politikai fejlődés értelme, Kalligram, 2016. 1103-1107.

[2] Il „Piano B per l’Italia” nella sua interezza! Scenari Economici, 2015. okt. 5.

[3] Beniamino „Nino” Andreatta (1928 – 2007) kereszténydemokrata politikus, az Olajfa-Koalíció egyik fő támogatója. 1993-94-ben a Ciampi-kormány külügyminisztere volt.

[4] 1953-as, hamburgi egyetemisták előtt tartott beszédében Thomas Mann óvott a „német Európá”-tól, és az „európai Németország” megteremtését jelölte meg követendő célként.

[5] A németek angol gúnyneve.

[6] Toszkánai szálloda.

[7] La fin du rêve Européen, 2013.

[8] Tommasso Padoa-Schioppa (1940-2010). Olasz pénzügyi szakember. 1989-ben az Európai Monetáris Unió tervét kidolozó Delors Bizottság tagja volt.


Hozzászólás

2018. május: Trumpról és Amerikáról

„Qualità dei tempi“, 05. 08.

 04. 30.

Korábban már jeleztem (Szíria kapcsán), hogy Trump választási üzemmódba kapcsolt. Merkellel való április 28-i – sebtében lerendezett – találkozójáról például így számolt be egy mississippi-i nagygyűlésen:

A NATO sokkal inkább segít rajtuk, mint rajtunk. Úgyhogy fizessenek. Németország a GDP-je 1 százalékát [valójában: 1,2%-át] fordítja a védelemre, mi pedig 4 százalékot. Mi álljuk a NATO-költségvetés 80%-át. Magyarázzák ezt meg nekem, jó? Tarthatatlan, hogy Németországnak annyi készpénz álljon a rendelkezésére, úgyhogy azt mondtam: „Angela, küldjetek ebből valamennyit nekünk”, mivel mi megvédjük őket, van ott 40 ezer katonánk [valójában: 34 000], erről senki sem beszél, és ő azt mondta: „Donald, a német népet ez nem töltené el nagy örömmel!”, amire én: „Tudod mit, Angela, az amerikai népet viszont a jelenlegi helyzet nem tölti el örömmel!”

A német atlantisták persze idegesek, mert most már nem lehet mindent Trump kibírhatatlan viselkedésére fogni. (…) Le kell vonni a konzekvenciákat, és nemcsak Trump kampány-tirádái miatt, hanem azért is, mert az amerikai külpolitika új erős embere, Mike Pompeo volt CIA-főnök és frissen beiktatott külügyminiszter is ugyanazt mondta a brüsszeli NATO-értekezleten, mint Trump Washingtonban és Missisipiben.

*

Rövid póráz vagy önállóság, 05. 09. (…)

Richard Grenell, a pár napja hivatalba lépett új amerikai nagykövet, aki Trump őszinte híve, nem sokat teketóriázott, amikor a németeket az iráni atompaktum felmondása után rögtön sürgős teendőikre figyelmeztette:

Donald Trump megmondta, hogy az amerikai szankciók az iráni gazdaság kritikus ágazatait fogják érinteni. Az Iránban működő német cégeknek azonnal fel kell számolniuk ottani érdekeltségeiket.

A Die Welt szerint Richard Grenell-lel „America First megérkezett Berlinbe”. A május 5-én New York-ban Grenellt búcsúztató privát rendezvényen a nagykövet – többek között – kifejtette:

Németország és Európa nem teheti függővé magát a fosszilis energiahordozók beszerzési forrásaitól. Értsd: Washington nagy szkepszissel tekint a Nord Stream-csővezetékre, amely orosz földgázt szállít a Keleti-tenger alatt Németországba, és ezzel elkerüli Ukrajnát, Lengyelországot és a balti államokat.

Szóval, derék németek, nem fogtok üzletelni sem Iránnal, sem Oroszországgal. És holnap lehet, hogy Kínával sem.

Grenell politológiát tanult a Harvardon és 2012-ben Mitt Romney republikánus elnökjelölt nemzetbiztonsági szóvivője volt (ekkor döbbentett meg Romney mindenkit azzal a kijelentésével[1], hogy „minden kétséget kizáróan Oroszország a mi első számú geopolitikai ellenfelünk”). (…)

*

Russiagate, 05. 24.

James Clapper a nemzeti hírszerzés igazgatója volt az Obama-adminisztráció idején, így a 2016-os elnökválasztást is lényegében ő felügyelte. Az amerikai közszolgálati csatornának (PBS) május 23-án nyilatkozva többek között ezeket mondta:

Mint magánszemélynek, az a megalapozott véleményem, hogy tekintettel az oroszok masszív erőfeszítésére, és a polgárok nagy számára, akiket elértek, és azokra a változatos és több-dimenziós módozatokra, amelyekkel befolyásolták a közvéleményt…  továbbá tekintettel arra a tényre, hogy minden kevesebb mint 80 ezer szavazaton fordult meg három államban – az én szememben ellentmond minden logikának az az állítás, hogy nem befolyásolták a választást. És az a meggyőződésem, hogy ténylegesen  megfordították a választás eredményét [they actually turned it]. 

Rachel Maddow a New York-i MSNBC-ben ezt azonnal „bombahírnek” nevezte.

Az a személy – mondta –, aki a nemzeti hírszerzés igazgatója volt az utóbbi hét évben, arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Államok jelenlegi elnöke csakis egy sikeres orosz hírszerzési műveletnek köszönhetően kerülhetett hatalomra. Ami nyilvánvaló kérdéseket vet fel a legitimitásával kapcsolatban.  

Ha ez igaz, és miért ne higgyük el Clappernek, hogy igaz, akkor ez legalább annyira – ha nem még inkább – az amerikai hírszerzői közösség legitimitását kérdőjelezi meg.

*

Nem tudja, de teszi, 05. 26.

Az elnök pedig – közben – „játszik”. Egy riporter megkérdezte tőle, miután éppen lemondta a Kim Jong Un-nal június 2-ára meghirdetett szingapúri csúcstalálkozót, hogy nem gondolja-e, hogy Kim csupán játékot űz a találkozóval. Trump válasza tökéletesen jellemzi a jelenlegi világhelyzetet:

Mindenki valamilyen játékot űz.

És Trump – mint a tweet-hez csatolt rövid videóból megállapítható – kifejezetten élvezi ezt. Egyszerre játszik a globális partnerekkel, és saját stábja  hatalmi frakcióival.

Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó és Pence alelnök nem akar semmiféle megállapodást Észak-Koreával, míg maga Trump és Pompeo külügyminiszter minden elkövetne annak érdekében, hogy ez létrejöjjön.

Jacob Heilbrunn, a National Interest főszerkesztője, aki a fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, igenis értelmezni fogja Trump cikk-cakkjait, május 25-én arról írt[2] a Washington Postban, hogy a csúcstalálkozó lemondása ékes cáfolata annak, hogy Trump az amerikai világhatalom megerősítésén dolgozik:

A Trump-kormányzat vajon éppen azon van hogy „megteremtse a neoamerikai korszakot a világpolitikában”, amely fel fogja váltani az elődje által felügyelt posztamerikai világot? A múlt héten Walter Russell Mead, aki talán a legkiemelkedőbb szellemi támogatója [intellectual defender] lett Trump külpolitikájának, felvetette ezt a gondolatot a WSJ-ben megjelenő heti rovatában. Mintegy Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó közvetítőjeként, Mead azt sugallja, hogy a Trump-kormányzat a Közel-Keletet olyan kísérleti terepnek tekinti, amely a katonai hatalom érvényesítésének új aranykorát hozhatja el, beleértve Irán lebombázását is. Mead egyetlen kérdése: vajon maga Trump „kitart-e e megközelítés mellett”, vagy cserben hagyja azt, ha valami rosszul sül el, ami ebben a térségben oly gyakran előfordul.              

Hát erről van szó. Hogy Trump kitart-e bármi mellett is. Heilbrunn ugyanis fél nappal később már arról volt kénytelen egy podcastban beszélgetni, hogy az észak-koreai csúcs mégiscsak összejöhet.  („Meglátjuk, mi lesz” – mondta Trump 25-én reggel a Fehér Házból távozóban a riportereknek. – Most éppen tárgyalunk velük. Ők nagyon szeretnék megcsinálni. Mi szeretnénk megcsinálni. Még az is lehet, hogy csak a 12. órában dől el.” – WP, május 25.)

Heilbrunn így fejezte be fentebb idézett cikkét:

Ahogy Trump, aki ártatlan a külügyekben, botorkál előre, érdemes felidézni Augustus császár és Nagy Frigyes maximáját: festina lente, vagyis siess, de lassan (avagy: lassan járj, tovább érsz). Trump a jelek szerint az ellenkezőjét vallja. Csakhogy Trump zabolátlanságának az az eredménye, hogy éppenséggel felgyorsítja, nem pedig lelassítja a posztamerikai világ eljövetelét.

Úgyhogy Heilbrunn most törheti a fejét:  Trump vajon azzal gyorsítja-e fel Amerika hanyatlását, hogy (a Közel-Keleten) háborúba keveredik, vagy azzal, hogy egy idült háborús helyzetben (Korea) váratlanul békét köt? Mert hogy a hanyatláson „dolgozik” – ahogy Marx mondta annak idején a történelmet formáló tömegekről: „nem tudják, de teszik” –, az kétségtelennek tűnik.

[1] Vö. Robert Farley: The hardliners have Romney’s ear, https://rightweb.irc-online.org/ , 2012. júl. 1.

[2] Jacob Heilbrunn: Trump isnn’t fighting American decline. He’s speeding it up, WP, 2018. máj. 25.


Hozzászólás

2018. május: Európáról és Németországról

„Qualità dei tempi“ , 05. 08.

04. 30.

(…)

Nikolas Busse, a FAZ külpolitikai főszerkesztőhelyettese:

Németország világban elfoglalt helyzetére évek óta két dolog nyomja rá a bélyegét: a katonai visszafogottság és a nagy exportfölösleg. Ezek mondhatni automatikusan konfliktusokhoz vezetnek a szövetségesekkel, az utóbbi időben már az EU-ban is, ahol például Franciaország megütközve szemléli mindezt.

Európában Németország elég erős ahhoz, hogy a saját [gazdasági] modelljét keresztülvigye. Az egyre hatalmasabb Amerikával szemben azonban ez jóval   nehezebb, azért is, mert nincsenek olyan közös érdekek, mint a hidegháború idején.

Előfordulhat, hogy az európaiak a közeljövőben kemény konfliktusba keverednek a Trump-kormányzattal, a vámtarifák és Irán miatt. De ettől teljesen függetlenül, Németországnak alapvető érdeke, hogy a mi modellünk minél kevésbé sebezhető legyen.

Egy gazdaságilag erős középhatalomnak – amennyire ez lehetséges – gondoskodnia kell a saját védelméről.

05. 06.

Sigmar Gabriel, (…) a februári müncheni biztonságpolitikai konferencián megtartott beszéde után, kérdésekre válaszolva, azt mondta, hogy „nem mindenki szeretné azt Európában, hogy Németország GDP-je 2%-át fordítsa védelemre, és hogy gazdasági hatalmához mérhető katonai hatalomra tegyen szert”. „Vajon – tette hozzá – Franciaország ténylegesen odavolna egy olyan Németországért, amely kétszer annyit költene védelemre, mint ő, az atomfegyvereket nem számítva? Többet fogunk költeni, de nem 70-80 milliárdot évente.”

Amikor néhányan ezt puszta diplomáciai fogásnak minősítették, a konferencián résztvevő Philipp Rotmann, a berlini Global Public Policy Institute munkatársa némi szarkazmussal megjegyezte: „Nos, a mellettem ülő francia védelmi tisztségviselő bizalmasan egyetértett Gabriellel.” (…)

„Németországgal az a ’probléma’ – mondta Josef Janning, a berlini European Council on Foreign Relations tudományos főmunkatársa az NBC-nek, Merkel washintoni látogatása előtt –, hogy túl magas a GDP-je. Ahhoz, hogy eleget tegyen a kétszázalékos követelménynek, 37 milliárd euróról 70 milliárdra kellene emelnie, azaz majdhogynem meg kellene dupláznia katonai kiadásait. Ez egész Európában a legnagyobb katonai költségvetés volna, még Oroszországénál is nagyobb.”

Nos, itt van a kutya elásva. „Ezzel ugyanis – jegyezte meg a londoni Royal United Service Istitute egyik munkatársa, ugyancsak az NBC-nek –  Németország  nagyon hamar Európa domináns katonai, valamint gazdasági hatalmává válna. És ez olyan, potenciálisan destabilizáló fejlemény, amit a német politikusok nem tekintenek bölcs dolognak.”

A német politikusok kétségtelenül számot vetnek ezekkel a lehetséges következményekkel, de a német katonai malaise nem hideg geopolitikai számításon alapul, hanem a helyi horizontokon túlmutató állampolitikával mint olyannal szembeni általános  „német szorongás” megnyilvánulása, amelyet lehet ilyen-olyan racionális okokkal magyarázni, de attól még alapvetően irracionális tény marad.

05. 07. 

Ez összefügghet azzal is, amit a Napóleon és főként Fouché rendőrminiszter által állandó bújkálásra és menekülésre kényszerített Mme de Stael De l’Allemagne című munkája előszavában írt: „J’ai dit dans mon ouvrage, que les Allemands n’étaient pas une nation.” (…)

A lényeg itt az, hogy Mme de Staelnek igaza volt és igaza van még mindig abban, hogy a németek nem alkottak, és még ma sem alkotnak a szó szoros értelmében vett államnemzetet (mert a francia nation tulajdonképpen ezt jelenti), szemben a franciákkal, a spanyolokkal, a britekkel és a svédekkel, akikről már 200 évvel ezelőtt is el lehetett mondani, hogy államnemzetek. (…)

E kis escapade után a „német kérdés” aktuális vonatkozásaira visszatérve a meggyőződéses atlantista, de amúgy éles eszű Ulrich Specket idézem:

Bármennyit is beszéljenek az „új felelősségtudat”-ról, Németország lényegében továbbra is ugyanaz  a „posztmodern” társadalmi-gazdasági entitás maradt, mint a hidegháború idején – amelyet mások vezetnek és védelmeznek, és amelynek a legfőbb gondja a méltányos újraelosztás. A „modern”, teljes értékű államiságig még hosszú út vezet.

A németek nem az EU-reform és a NATO kétszázalékos célkitűzése ügyében törnek lándzsát, hanem az emelkedő lakbérek, az ideiglenes munkaszerződések megszigorítása, valamint a magán és az állami egészségbiztosítás közötti különbségek miatt. (…)

Ami pedig a kulcskérdést, az ország biztonságpolitikai önállóságának és cselekvőképességének a megteremtését illeti, itt semmiféle kibontakozás nem körvonalazódik, legalább is addig, ameddig az SPD kormányon és Merkel a kancellári székben marad. (…)

Wolfgang Münchau, a eurointelligence.com vezetője, Scholz új német pénzügyminiszter költségvetési „őrültség”-ét kommentálva  sokat sejtetően megjegyzi, hogy az SPD az 1930-as évek elején támogatta a centrum-párti Heinrich Brüning kancellár megszorító politikáját, amellyel az a háborús jóvátétel miatti óriási deficitet a fizetések és a szociális segélyek lefaragásával próbálta meg csökkenteni.

Ma nincs sem háborús jóvátétel, sem deficit, és a jövedelmeket sem kell csökkenteni. De a németek, mint a vakok mennek előre, és hallani sem akarnak arról, hogy óriási külkereskedelmi többletük egy részét a hadsereg és az infrastruktúra rendbetételére, és egy, az euró-zóna egészére kiterjedő nagy befektetési program elindítására fordítsák. (…)

Németországban a fő probléma az, hogy a legfontosabb kérdésekben (költségvetés, euró- és EU-reformok, kül- és biztonságpolitikai önállóság) az Unió-pártok semmivel sem jobbak az SPD-nél. A német haderő tarthatatlan állapotával nagyjából tisztában vannak ugyan, de az igazság az – ezt a szocdemek gyakran a szemükre is hányják –, hogy ezért nagyrészt ők a felelősök, hiszen Németországnak már legalább 15 éve konzervatív védelmi minisztere van.

De a nagyobb baj velük az, hogy harcias oroszellenességgel, Amerika és a NATO melletti hűségük sűrű hangoztatásával próbálják alátámasztani az erősebb hadsereg iránti igényt, mintha nem vennék tudomásul, hogy Amerika (és mindenekelőtt Trump) kliensnek és tulajdonképpen koloncnak tekinti őket.

Ma Németországban csak néhány komoly politikai szakértő, mint például Herfried Münkler és néhány üzletember hajlandó a nyilvánosság előtt is képviselni, hogy Berlin számára Oroszország nem ellenség, de még csak nem is ellenfél, hanem kulcsfontosságú gazdasági és politikai partner kell hogy legyen.

A Nord Stream 2 mellett például a német politikusok tulajdonképpen már nem mernek kiállni, és így az érintett cégek vezetői voltak kénytelenek leszögezni a The National Interest-ben, hogy a Nord Stream 2 „nem orosz politikai fegyver”, Európának pedig – a folyamatosan növekedő kereslet miatt – egyszerűen szüksége van az LNG-nél versenyképesebb és a tranzit-kockázatokat minimálisra csökkentő orosz csővezetékes gázra.

Herfried Münkler pontosan fogalmaz:

Oroszország esetében egy olyan [geopolitikai] szereplővel állunk szemben, amelynek érdekei vannak. És az érdek olyasvalami, ami egy tárgyalás során sokkal könnyebben kitapintható. Gondolok itt például a befolyási övezetekre. Ha az oroszokkal tudunk tárgyalni egy olyan szinten, ahol az értékekkel kapcsolatos kérdések nem játszanak központi szerepet, akkor az olyan meglehetősen hideg fejű emberekkel, mint Lavrov és Putyin egyszerűen csak az érdekekről kell beszélni. Az értékek viszont nem kompromisszumképesek.      

De Münkler véleményére nemcsak külpolitikai kérdésekben érdemes odafigyelni. A Der Tagesspiegel még februárban fontos interjút közölt vele, amelyben a berlini Humboldt Egyetemen politikaelméletet tanító Münkler a német belpolitikai helyzetről is figyelemreméltó dolgokat mondott.[1] Íme egy részlet:

Professzor Úr, látja-e valami jelét annak, hogy a német politikában valami új készülődik?

Az a rendszer, amely két nagy – egy jobbközép és és egy balközép – néppárton alapul, már nem alkalmas arra, hogy a sokfélévé vált választói igényeket egybefogja. Ebben a széttöredezett politikai mezőben egy erős személyiség könnyebben egybe tudja fogni a választókat, mint egy politikai program. Ez a mi politikánkra is erőteljesebben rá fogja nyomni a bélyegét a jövőben. Az utolsó német karizmatikus politikus (der letzte deutsche Charismatiker), aki eszembe ötlik, Karl-Theodor Guttenberg[2] volt. Ő elég látványosan megbukott, de előzőleg tökéletesen megtestesítette a dinamika ígéretét.     

Vajon Merkel azzal a stílusával, amit Ön „a stratégiai hibamegelőzés politikájának” nevez, pályafutása végére ért?

A politika firenzei teretikusa, Niccolò Machiavelli sokszor emlegette a „qualità dei tempi“-t, ami alatt ő egy bizonyos időszak konkrét körülményeit értette. Merkel személyes stílusa és azok a kihívások, amelyekkel szembesült, sokáig  jól passzoltak egymással. Csakhogy az idők megváltoztak. Most már nem arról van szó, hogy a dolgokat csupán kiegyensúlyozzuk és a fennállót jól eligazgassuk.

A jelenlegi német politikai spektrum két szélső pólusán minden bizonnyal Gerhard Schröder volt német kancellár és a szintén szociáldemokrata Heiko Maas jelenlegi német külügyminiszter helyezkedik el. Utóbbit Jan C. Behrens, a salonkolumnisten.com szerzője  (szintén a Humboldt Egyetemről, ahol kelet-európai történelmet tanít) „az új kormány sztárjá”-nak, valóságos „forradalmár”-nak nevezi, nem utolsó sorban azért, mert „véget vet egy, a schröderi idők óta tartó és az ország és az SPD számára egyaránt fatális élethazugságnak”:

Maas szakított a német külpolitika dogmáival , amelyek még a Genscher-érában gyökereznek. Egyúttal fellépett az ellen az Oroszország-politika ellen is, amely Gerhard Schröder Vlagyimir Putyinnal kötött „férfibarátsága” óta az SPD-ben (és azon túl is) szent és sérthetetlen volt. A volt kancellár Willy Brandt illegitim örökösének szerepében tetszelgett, és hagyatékát a trónörökösök, Frank-Walter Steinmeier és Sigmar Gabriel a külügyben hűségesen továbbvitték. Ennek a politikának az élethazugsága azt jelenti, hogy a kelet-európai békét csak Oroszországgal szoros partnerségben lehet biztosítani. Az ellenkezője az igaz: ha előbb nem, akkor az oroszok 2014-es ukrajnai bevonulásával világossá vált, hogy nem a Putyinnal való barátkozásra, hanem befolyásának a feltartóztatására van szükség. Ez az európai béke kulcsa. 

Ez a derék „szalonkolumnista” úgy beszél, mintha ma Németországban – és egész Európában – a szociáldemokrácia még mindig az „éneklő holnapok” (les lendemains qui chantent) világát testesítené meg, amely különben is – ha már arról van szó – inkább a kommunisták műfaja volt.

Ma Németországban az SPD 17 százalékon áll, és a Balpárttal, valamint a Zöldekkel együtt is csak 39 százalékon. A másik – politikai-ideológiai – oldal helyzete sem rózsásabb: a CDU/CSU-t ugyan a megkérdezettek 34 százaléka támogatja, de ez a Jamaika-koalícióból kihátráló jobboldali liberális FDP-vel (8%) együtt is csak 42%. Vagyis egyik oldalnak sincs többsége, a nagykoalíciónak pedig gyakorlatilag nincs perspektívája, hiszen éppen csak hogy túllépi az 50 százalékot

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a nacionalista AFD a maga 14 százalékával ott téblábol „a kapuk előtt” (és ameddig tele van mindenféle őstulkokkal, no meg aknákkal, feltehetően ott is fog maradni), láthatjuk, hogy a német belpolitika teljes zsákutcába került.

Ez bizony nem az a helyzet, amelyben meg lehet hirdetni a szent balliberális értékek nevében azt a külpolitikai forradalmat, amely tulajdonképpen csak Trump és főként Pompeo számára szállíthat „segédszolgálatos” klienseket.

Schröder pedig – a másik német póluson – ott áll Putyin mellett a moszkvai beiktatáson. (…)

Van egy hipotézisem arra vonatkozóan, hogy Schröder mit hangsúlyozhat a leginkább Putyinnak a Nyugattal kapcsolatban: várjon türelemmel és lehetőleg ne konfrontálódjon frontálisan „az egész Nyugattal”, még akkor sem, ha provokálják. Várja ki azt a pillanatot, amikor az angolszászok és kelet-európai klienseik az orosz-politikát illetően szembe kerülnek Brüsszellel és az Európai Unió meghatározó államaival, Németországgal, Franciaországgal és Olaszországgal.

*

Rövid póráz vagy önállóság,  05. 10.

05. 09.

A német külpolitikai kommentátorok egyike-másika úgy gondolkodik, mintha földönkívüli volna. Claudia von Salzen például a baloldali-liberális  Tagesspiegelben abban bízik, hogy az új német külügyminiszter szakítani fog az eddigi német „különutas” politikával és felzárkózik EU-s kollégái mellé (leszámítva persze azokat az országokat, ahol a „jobboldali populisták” részt vesznek a kormányban). Így a német külpolitika „végre megszabadulhat a szerencsétlen schröderi örökségtől”, én Putyin körül csoportosuló „vékony hatalmi elit” helyett inkább az orosz ellenzékkel keresi majd a kapcsolatokat. (…)

A politikai józan ész konzekvens német mellőzésének szép pédája a baloldali szimpátiákkal nem vádolható FAZ főszerkesztőjének, Berthold Kohlernek „a Schröder-ügy”-ről szóló rövid cikke is, amelyben a volt német kancellárt nemes egyszerűséggel „Putyin első vazallusának” nevezi, és ugyan hallani vél némi fogcsikorgatást az SPD székháza felől, megrója őket, amiért „a moszkvai mágia” még mindig lebénítja őket. Mintha ugyan a washingtoni „mágia”, amely viszont a kereszténydemokratákat tartja fogva, jobb volna. Mindenesetre sokkal valóságosabb, mint a másik, amiért is nyugodtan nevezhetjük egy sokkal prózaibb kifejezéssel „rövid póráz”-nak. (…)

Angela Merkel március 18-án Szocsiban találkozni fog Putyinnal. A kérdés az, hogy vajon annak megfelelően fog-e tárgyalni – és cselekedni – az elkövetkező hetekben és hónapokban, amit egy évvel ezelőtt, 2017. májusában egy müncheni választási gyűlésen megfogalmazott:

Azok az idők, amikor teljesen másoktól függhettünk, elmúltak. Mi, európaiak most már tényleg a saját kezünkbe kell hogy vegyük a sorsunkat.

David Frum, George W. Bush egykori beszédírója tavaly ilyenkor azt írta[3], hogy „Angela Merkel figyelmeztetett arra, hogy Németország el fog távolodni az amerikai szövetségtől”. Richard N. Haas, a New York-i Council on Foreign Relations elnöke pedig így fogalmazott: „Merkelnek az a kijelentése, hogy Európa nem hagyatkozhat másokra, és a saját kezébe kell vennie a dolgokat olyan vízválasztó, amit Amerika a második világháború óta el akart kerülni.”

Merkel azóta többször is felidézte ezt a gondolatot, jelezve, hogy az változatlanul foglalkoztatja. De azt hiszem, most hogy Trump, az európaiakkal nem törődve, felmondta az iráni atompaktumot, Izrael, Irán és Szíria között pedig gyakorlatilag háborús helyzet alakult ki, eljött az ideje, hogy tegyen is valamit, ami bizonyíthatja az önálló német és európai külpolitika létezését.

És mi más jelezhetné egyértelműbben ezt az önállóságot, mint az Oroszországgal való kiegyezés, mindenekelőtt a Közel-Keleten, de egyéb geopolitikai színtereken is.

Németországban eddig csak a nyolcvan fölötti egykori politikusok merészeltek erről beszélni:

Genscher volt külügyminiszter – írja Heriber Prantl, a Süddeutsche Zeitung véleményrovatának a vezetője[4]2015-ben, háromnegyed évvel a halála előtt, azt tanácsolta a Nyugatnak, hogy Putyinnak újból kezet kell nyújtani. Ez volt Egon Bahr kérése is. Ő így vélekedett, nem sokkal a halála előtt, egy könyvbemutatón: „Puhatolózni kellene, mint az enyhülési politika elején – kezdjük el az Oroszország elleni egyoldalú szankciók leépítését.” A figyelmeztetés ma is érvényes. Benne van Genscher és Bahr végrendeletében.

05. 10. 

Merkel ma Aachenben laudációt tartott Emmanuel Macron tiszteletére, abból az alkalomból, hogy megkapta a Nagy Károly-díjat. Ebben – az AFP szerint  szerepel egy kulcsfontosságú mondat:

Európa nem számíthat többé arra, hogy az Egyesült Államok meg fogja védeni.

*

Les mots et les choses, 05. 11.

Íme a tegnapi (05. 10.) Merkel-idézet, kicsit pontosabban és részletesebben:

Legyünk őszinték: ami a közös külpolitikát illeti, Európa még gyerekcipőben jár. De ez mégis létszükséglet a számunkra. A hidegháború vége óta ugyanis a konfliktusok jellege teljesen megváltozott. Túl sok jelentős globális konfliktus zajlik Európa kapui előtt. És többé nem úgy van, hogy az Egyesült Államok egyszerűen csak megvéd bennünket. Európának a saját kezébe kell vennie a sorsát, ez a jövő feladata.

Kiállunk az iráni atom-megállapodás mellett. Tudjuk, hogy itt egy rendkívül komplikált helyzettel állunk szemben. Az elmúlt órákban [Szíriában és a Golan-fennsíkon], bekövetkezett eszkaláció azt mutatja, hogy itt most valóban a háború vagy béke kérdéséről van szó.

Politikai megoldásra van szükségünk az egész térségben, amely közvetlenül a kapunk előtt helyezkedik el. Szíria szomszédos az Európai Unió tagállamaival, például Ciprussal. Ezért az elkövetkező hetekben és hónapokban azon fogunk dolgozni, hogy politikai megoldást találjunk mindenre, ami Szíriával kapcsolatos.   

Vagyis Merkel továbbra is a 2017-es szöveget variálja, anélkül, hogy akár a legcsekélyebb konkrétumot fel tudná mutatni arra vonatkozóan, hogyan is fest a sorsát a saját kezébe vevő Európa.

Emmanuel Macron már keményebben fogalmaz, és a program is, amit Aachenben felvázolt, jóval ambiciózusabb::

Az iráni nukleáris megállapodás felmondása hiba volt.

Európa történelmi pillanatokat él át: ma Európa a felelős annak a multilaterális világrendnek a biztosításáért, amelyet a második világháború után létrehoztunk, és amely most inogni kezdett. (…)

A kérdés, amely most fel van téve nekünk, a következő: alávetjük magunkat ennek? Elfogadjuk a másik által felállított szabályt vagy az események zsarnokságát, vagy vállaljuk a saját döntésünk ódiumát, és igent mondunk az európai szuverenitásra?   

Kinek kell döntenie a mi kereskedelmi választásainkról? Kinek? Azoknak, akik fenyegetnek bennünket? Akik zsarolnak bennünket, megmagyarázva, hogy a nemzetközi szabályok, amelyek kialakításához ők is hozzájárultak, nem érvényesek többé, mert nem kedveznek nekik?

Mi európaiak letéteményesei vagyunk (másokkal együtt) a nemzetközi multilateralizmusnak, amelyben én erősen hiszek. A saját szuverenitásunk része, hogy megvédjük ennek a grammatikáját, hogy ne cedáljunk és ne legyünk se naivak a tisztességtelen konkurenciával, se gyengék azoknak a fenyegetéseivel szemben, akik ezeket a szabályokat velünk együtt írták meg.     

Más hatalmak, amelyek épp olyan szuverének, mint mi, úgy döntöttek, hogy nem fogják betartani a szavukat. Azt jelenti ez, hogy nekünk is ezt kellen tennünk?

Azt hiszem, megértették, a legfőbb imperatívusz, amiben hiszek, hogy ne legyünk gyengék, ne engedjünk, az európai szuverenitás imperatívusza, amely Európát geopolitikai, kereskedelmi, diplomáciai hatalommá teheti. Lesznek vitáink, és természetesen nem ugyanazokkal a realitásokkal tudjuk alátámasztani ezeket a szavakat, de annak feltétele, hogy ez a lehetőség fennálljon, az, hogy nem fogadjuk el, hogy mások dönthessenek helyettünk.

Ha elfogadjuk, hogy más jelentős hatalmak, köztük szövetséges hatalmak, dönthetik el a számunkra fontos diplomáciai, biztonsági kérdéseket, és a lehető legkockázatosabb helyzetekbe sodornak bele bennünket, akkor ez azt jelenti, hogy nem vagyunk szuverének és nem tudunk többé hitelesen a közvélemény, népeink szemébe nézni, amikor azt mondjuk nekik: mi a ti érdeketekben hozzuk meg a döntéseinket, úgyhogy gyertek, szavazzatok ránk.

Végül ne feledkezzünk meg Jean-Claude Junckerről sem, aki a belgiumi flamand parlamentben tartott beszédében talán még ennél is messzebb ment a (természetesen baráti) „Amerika-ellenesség”-ben:

Az Egyesült Államok hátat fordít a multilaterális kapcsolatoknak és a baráti együttműködésnek, mégpedig egészen rajtaütésszerű vadsággal.

Washington nem akar együttműködni a világ többi részével, úgyhogy az EU kénytelen átvenni a stafétabotot. Fel kell váltanunk az Egyesült Államokat, amely nemzetközi szereplőként elvesztette az erejét, és hosszú távon, a befolyását. 

Ezek természetesen csak szavak. De nem árt odafigyelni rájuk, annál is inkább, mert az olyan külső megfigyelőknek, mint én, nincs más támpontjuk a „valóság”, a „dolgok” megfejtése, vagy legalább kifürkészése során, mint a „szavak”.

*

„…az aranjuezi szép napoknak végük…”, 05. 12.

Frankenberger a FAZ-ben megint fején találta a szöget: Schiller Don Carlosának kezdő sorát idézve („Ím, az aranjuezi szép napoknak végük szakadt már”, Radó Antal ford.), finoman emlékezteti Németországot arra, hogy vége a jó világnak.

A Fehér Házban tanyázó zendülő [nyugodtan nevezhette volna Demolition Man-nek is, ha eszébe jut az 1993-as amerikai scifi-akciófilm] halomra dönti elődei politikáját. 

A lamentálás nem segít. Európának egyszerűen nagyobb súlyt kell a mérleg serpenyőjébe tennie, ha azt akarja, hogy odafigyeljenek rá és meghallgassák. Nem szemináriumokon vagy öntetszelgő beszédekkel, vagy sértődösdivel válhatunk világhatalommá. (…)

A franciák és a németek – vérmérsékletüknek megfelelően – nagyon eltérően reagáltak az Iránnal üzletelő európai cégeket is szankciókkal fenyegető amerikai kihívásra.

Bruno Le Maire francia gazdasági és pénzügyminiszter május 11-én ezeket mondta:

Az Egyesült Államok vazallusai akarunk-e lenni, akik haptákba vágva magukat engedelmeskednek?  Azt akarjuk, hogy Amerika a világ gazdasági zsandárja legyen? Együtt kell működnünk annak érdekében, hogy megvédjük gazdasági szuverenitásunkat, saját érdekeinket, mert továbbra is kereskedni akarunk Iránnal, egy stratégiai megállapodás keretében. Itt az ideje, hogy minden európai állam kinyissa a szemét. 

Három javaslaton dolgozunk, amelyek érvényre fogják juttatni az európai szuverenitást az amerikai extraterritoriális szankciókkal szemben. Először is megerősítjük azt az 1996-os európai szabályzatot, amely lehetővé teszi az extraterritoriális szankciók elleni fellépést. Aztán olyan pénzügyi eszközökre kell szert tennünk, amelyek biztosítják az Egyesült Államokkal szembeni pénzügyi függetlenségünket. Végül miért ne követnénk Amerika példáját? Ha az amerikai pénzügyminiszter eljárást indíthat azok ellen a külföldi cégek ellen, amelyek nem tartják tiszteletben az Amerika által hozott döntéseket, megtehetjük mi is ugyanezt. Valamennyi európai szövetségesünkkel együttesen fellépve el fogjuk érni, hogy az amerikaiak az Iránban működő európai cégekkel szemben más szabályokat érvényesítsenek.  

Peter Altmeier német gazdasági miniszter – ugyancsak 11-én – már sokkal visszafogottabb volt, és gyakorlatilag az iráni üzletből való kivonulást helyezte kilátásba:

Jogilag nincs semmilyen lehetőségünk arra, hogy a német vállalkozókat az amerikai kormány döntéseivel szemben megvédjük.

A Süddeutsche Zeitung ehhez hozzáteszi:

Hogy ezek a német-francia nézeteltérések esetleg újabb töréshez vezetnek-e, az a jövő heti tanácskozásokon fog kiderülni. Ott egy kérdés áll majd a középpontban: melyik ország áll készen arra, hogy az Egyesült Államokkal való szakítást elmélyítse?  A szövetségi kormány arra törekszik, hogy enyhítse a kárt. Semmit sem használ, ha túlbecsüljük az erőinket, mondta Merkel. Mindenesetre úgy tűnik, ő higgadtabb, mint mások az EU-ban. 

Végül marad a kérdés, hogy legalább egy minimális célt el lehet-e érni: az iráni olajexport és ezzel a legfontosabb bevételi forrás biztosítását, cserébe az atomegyezmény fenntartásáért. Ám az USA világossá tette, hogy az olajjal nem fog kivételt tenni.

Az „európai szuverenitás” tehát egyelőre ábránd.

*

2017 márciusában, amikor Macron európai elképzeléseit a német szociáldemokraták még lelkesen felkarolták, két cikkben is foglalkoztam azzal, hogy az európai szuverenitáshoz mindenekelőtt a francia-német duális állam megteremtésére volna szükség. Ez ma kevéssé valószínű. De ha a Merkel-éra véget ér (aminek a jelei már régóta látszanak), és Macron európai álma is összeomlik, még érdekes dolgok történhetnek Európában.

Marcel Gauchet, a talán legjelentősebb francia politikafilozófus, egy tegnapi interjúban[5] ezeket mondta a francia elnökről:

A Macron politikájával kapcsolatos kétségek az európai konstrukció jelentős irányváltozásával függnek össze, ami az ő nagy ígérete volt. Eddig kitért e kérdés elől a német választások miatt, de most hogy ezen túl vagyunk, nem halogathatja tovább a szembesülést. Márpedig én a jelenlegi helyzetben nem látom annak a lehetőségét, hogy „Európa újjáalapítása” megvalósítható volna, de még azt sem, hogy az Európai Unió orientációjában lényeges változás következhetne be. Az ő politikája végül is ezen a ponton fog elakadni. Ez lesz az ő legnagyobb gyengéje.

Gauchet szerint:

Az új világ a nemzetállamok világa lesz. A nemzetek újraértelmeződnek és nyilván nem olyan lesz a megjelenési formájuk, mint a múltban, de ez semmi esetre sem lesz a megrögzött globalisták határok nélküli világa. Épp ellenkezőleg.

Gauchet-nak abban igaza van, hogy „Európát” (mármint a mai Európai Uniót) nem lehet újjáalapítani, de téved, amikor azt állítja, hogy az EU orientációjában nem következhet be lényeges változás. Igenis bekövetkezhet, de ez nem a huszonhetek megújulása és újjászületése lesz, mint Macron reméli, vagy legalábbis remélte, hanem „az európai konstrukció” összeomlása.  Gauchet az EU-t tulajdonképpen quantité negligeable-nak tekinti, ezért tud együtt élni vele. Az ő igazi ellenfele a globalizmus (vagy franciás kifejezéssel: a mondializmus), amelynek a végét jósolja, és nem veszi észre, hogy a globalizmust a vele szorosan összefüggő Európai Unió sem élheti túl. És ha ez így lesz, ez egyben a nemzetállamokat is súlyos, mondhatni egzisztenciális válságba sodorja, hiszen ne felejtsük el, hogy az EU tulajdonképpen nemzetállamok uniója.

Az a tézis, hogy „az új világ a nemzetállamok világa lesz” azért értelmetlen, mert tulajdonképpen a mai világ is a nemzetállamok világa, csak ez utóbbiak folyamatosan elmélyülő válságát – a „tegnapi”, még dinamikus és életképes nemzetállamoktól eltérően – eltakarja, illetve inkább már csak eltakarta a globális (és uniós) álca.

Ezért mondtam, hogy Európában még érdekes dolgok történhetnek, mert a halódó globalizmus, pontosabban a halódó, és gyakorlatilag máris megszűntnek tekinthető ún. nemzetközi liberális világrend (az a bizonyos „multilateralizmus”, amelyet a „jótékony hegemón” Amerika felügyelt, de a többi partner, mindenekelőtt az EU is magáénak érezhetett, különösen Obama nyolc éve alatt) és a „nemzetállamok világa” között fog majd kialakulni a tulajdonképpeni „új világ”, ami a különböző regionális hegemóniák – és az ezzel elkerülhetetlenül együtt járó – regionális konfliktusok világa lesz.

És ezért van, hogy annyit foglalkozom Németországgal (hiszen Berlin az a „fix pont”, ahonnan Európát ki lehet mozdítani a helyéből), és hogy az olasz belpolitikai helyzet is egyre érdekesebbnek és összeurópai fontosságúnak tűnik számomra (nem úgy, mint a csupán periferikus jelentőségű közép-európai „belpolitikák”).

Ez az a pont, ahol válaszolni tudok Bozóki Zoltán kommentjére is. Zoltán kérdése alapvető:

Ha egyszer gyengének bizonyultál, van-e visszaút, lehetsz-e még újra erős? Európa gyenge, elvesztette az erejét. Van-e innen visszaút?  

Természetesen nincs. Az az Európa[6] az európai alkotmány ratifikációjának a megfeneklésével meghalt, mielőtt megszülethetett volna. De az biztosnak látszik, hogy a jelenlegi európai konstrukció valószínű összeomlásával nem a nemzetállamiság apoteózisa fog bekövetkezni, mint sokan (Budapesten, Varsóban, Milánóban vagy éppen Washingtonban) remélik (ezen már túl vagyunk, ez az „isten” meghalt), hanem valami új, ami bizonyos európai kombinációk számára talán még kínál lehetőséget. Ezt a blogot pontosan azért írom, hogy mintegy „írás közben” folyamatosan közelítsek ennek a megértéséhez. De mivel itt már a jövőről van szó (jó, nem a távoli, hanem a közeli jövőről, de mégiscsak a jövőről), csak nagyon óvatosan ajánlatos fogalmazni.

*

Valami más,  05. 15

05. 14.

Miközben Maas német külügyminiszter – miniszterkollégája, Peter Altmeier véleményét viszhangozva – kijelentette, hogy nem látja, hogyan lehetne a vállalkozókat „az amerikai szankciók minden kockázatával szemben megvédeni”,  egy friss felmérés szerint a németek 80%-a azt akarja, hogy az EU tartson ki az iráni megállapodás mellett.

Érdekes, hogy a 2003-as – háborús – helyzettel szemben, amikor Tony Blair George W. Bush első számú katonai és diplomáciai szövetségese volt, és fő szerepet játszott abban, hogy az Amerika ellen „fellázadó” francia-német ún. mag-európai tengelyt Európán belül a „nyolcak levelének” közzétételével sikerült a perifériáknak[7] elszigetelni), most Nagy-Britannia mintha inkább Európával tartana.

Philip Stephens, az elkötelezetten atlantista – és persze globalista – Financial Times vezető politikai kommentátora egészen odáig megy, hogy – a szankciók elleni közös fellépésen túl – arra biztatja az európai vezetőket, hogy

tegyék a lehető legvilágosabbá: határozottan szembe fognak szállni bármilyen Irán elleni katonai akcióval, és hogy egy ilyen konfliktusban meg fogják tiltani Amerikának az európai támaszpontok használatát. A teheráni rendszer visszataszító, és beavatkozásai destabilizálják a térséget. De az Izrael és Szaúd-Arábia által kilátásba helyezett háború még veszélyesebb volna. (…)

Lehet, hogy hamarosan háború lesz a Közel-Keleten, és lehet, hogy a sokak szerint nem létező „európai demosz” még hangosabban és határozottabban fog ez ellen tiltakozni, mint 2003 elején tette. Ez azonban  – legalábbis az én megérzésem szerint – most még annyira sem fogja elősegíteni az „európai szuverenitás” vagy a „közös európai államiság” kialakulását, mint akkor.

Jürgen Habermas 2003 tavaszán – amikor Schröder német kancellár és Chirac francia elnök az amerikai unilateralizmus ellen fellépve határozottan elítélte az Irak elleni preventív háborút, amikor a február 15-i, Londonban és Párizsban, Madridban és Barcelonában, Berlinben és Párizsban egyidejűleg lezajlott hatalmas háborúellenes tüntetések „az európai nyilvánosság megszületését ígérték”, és amikor az európai konventben zajló alkotmányozási folyamat, a szoros francia-német együttműködésnek köszönhetően biztatóan haladt előre – Jacques Derridával közösen szignált fontos írásában[8] joggal remélhette, hogy az iraki válság – vagyis egy külpolitikai kérdés – katalizátora lehet a közös kül-, biztonság- és védelmi politika kialakításának, legalább azoknak a mag-európai tagállamoknak az esetében, amelyek részt kívánnak venni benne.

Ha 2003-ban a közös európai külpolitikai fellépést elsősorban Amerika és az EU-periféria összefogása hiúsította meg (az európai alkotmányt elutasító 2005. május 29-i és június 1-i francia és holland népszavazás már csak pontot tett a visszarendeződési folyamat végére), ma már a francia és a német politikai vezetők között is inkább a szétfejlődés tünetei mutathatók ki.

Merkel világosan megmondta, hogy az ESM (Európai Stabilitási Mechanizmus), mint kormányközi intézmény „csak a nemzeti parlamentek felügyelete alatt működhet”. Ez eleve gátat szab az eurózóna bármiféle komolyabb reformjának. És ezzel annak is, hogy ha az EU-t a maga egészében nem is, a szűkebb  pénzügyi uniót tényleges, azaz politikai unióvá alakítsák.

Az iráni ügyben pedig – legalábbis Németországban – a harcias újságcikkek  ellenére, mint az Obamát visszasíró amerikai és európai liberálisok szócsöve, a Politico Europe  rezignáltan megállapítja: „Nem lesz lázadás, még kevésbé forradalom az amerikai hegemónia ellen.”

05. 15.

Semmi sem mutatja jobban „a Nyugat”, pontosabban az euroatlanti világ (még pontosabban: az 1918 őszén bekövetkezett német összeomlással[9] színre lépett angol-amerikai, majd amerikai-angol világhegemónia) krónikus válságát, mint az a szokatlan hév, amellyel a Trumpot, illetve a Brexitet súlyos nemzetbiztonsági veszélynek ítélő amerikaiak és angolok most hirtelen az európai szuverenitást próbálják meg – Trump ellenében – életre lehelni.

A New York Times-ban  az Obama-adminisztráció két volt – közel-keleti ügyekben illetékes – tisztségviselője figyelemreméltó cikkben szólította fel Európát, hogy „ne legyen Trump lábtörlője”. (…)

„Erős hangok követelik most azt – mondja az elkötelezett atlantista Carl Bildt volt svéd miniszterelnök is –, hogy Európa álljon ki a szuverenitása mellett, és konfrontálódjon élesebben Trumppal.”

Ez azonban fából vaskarika: európai szuverenitásról mint létező valamiről pontosan az atlanti közösség jótékony fátylába burkolt amerikai hegemónia miatt nem beszélhetünk. Ha viszont erről a hegemóniáról lemállik a szövetségi  máz, vagyis „az atlanti közösség” mint olyan gyakorlatilag megszűnik, akkor egészen biztosan nem valamilyen (nyugat)-európai szuverenitás következik utána. Hanem valami más.

*

Meglátjuk, 05. 15

05. 15.

Azt kérdi tőlem Alcibiades, hogy miket írkálok itt össze-vissza az angolokról.

Szóval: itt a globalista (és ennyiben EU-barát) angol „remainerek”-ről és Obama elárvult amerikai híveiről van szó, akik együtt gyűlölik Trumpot és siratják az általa szétvert – és persze az amerikai hegemóniát legalábbis eddig hatékonyan biztosító – ún. liberális világrendet. Ezért kellene nekik az amúgy nem létező „európai szuverenitás”. No meg persze azért – legalábbis az angoloknak –, nehogy az istenért a németek felébredjenek és elkezdjenek partnerkedni az oroszokkal.

A eurointelligence.com publikus változata, amelyet a „brit-német” Wolfgang Münchau vezet, ma éppen Roger Boyes Times-cikkét idézi, aki arról ír, hogy az orosz-ellenes szövetség kezd összeomlani. „Anglia biztosítani tudta a Skripal-ügyre adott bámulatosan egységes választ, de ez alighanem az utolsó próbálkozás volt.”

Jól mutatja a pánikot, hogy Andrew Parker, az MI5 (The Security Service) főnöke Berlinben felszólalt egy nyilvános konferencián. A német „kollégákkal” nincs semmi gond, de a német közvélemény már bonyolultabb kérdés. „Az Egyesült Királyság kétségbeesett harcot folytat azért, hogy egyben tartsa az oroszellenes szövetséget.” (…)

Frissítve:

05. 17. 23:50

A németek nincsenek könnyű helyzetben… az amerikaiak komoly nyomást gyakorolnak rájuk a Nord Stream 2 gázvezeték ügyében.

Március 15-én a szenátus 39 tagú kétpárti csoportja levelet írt Steven Mnuchin pénzügyminiszternek, amelyben arra kérik az adminisztrációt, hogy ne engedje meg a gázvezeték felépítését. Áprilisban pedig, a Wall Street Journal mai cikke szerint Trump azt mondta Merkelnek, hogy ne támogassa a Nord Stream 2-t, ha azt akarja, hogy Amerika tárgyalásokat kezdjen az EU-val egy új kereskedelmi megállapodásról.

A lap a következőket idézi egy amerikai tisztségviselőtől, aki jelen volt a Trump és Merkel közötti áprilisi találkozón:

 

Donald Trump szeret alkut kötni… lehet szó alkuról, ha valaki (Németországban) feláll, és azt mondja: „Segítsetek nekünk, hogy megvédhessük az autógyártásunk érdekeit, mert mi ebben nagyon jók vagyunk, és mi cserében segítünk nektek a Nord Stream ügyében.” 

 

Az egyik magasrangú amerikai diplomata pedig ma [17-én] azt nyilatkozta berlini újságíróknak, hogy minden olyan cég, amely részt vesz orosz gázvezetékek építésében, kemény szankciókra számíthat.

Merkel holnap (18-án) Szocsiban találkozik Putyinnal. Lehet, hogy enged az amerikai nyomásnak, lehet, hogy nem. Holger Stelzner, a Frankfurter Allgemeine Zeitung kiadója  hosszú cikkben érvel amellett, hogy engednie kellene. Merkel tegnap Szófiában azt nyilatkozta, hogy az EU megállapodott abban, hogy a földgáz üzletben „szorosabb együttműködést” ajánl az Egyesült Államoknak az acél- és alumínium-illetékek alóli állandó felmentés ellenében. Ez akár úgy is értelmezhető, hogy lemond a Nord Stream-ről.

De szerintem nem erről van szó. Az elmúlt napokban Peter Altmeier német gazdasági miniszter Moszkvában és Kijevben tárgyalt, és körvonalazott egy olyan – mind Ukrajna, mind Oroszország számára elfogadható – ajánlatot, amelynek értelmében a csővezetéket felépítik, viszont az ukrajnai tranzit-vonalat is fenntarják.

A Handelsblatt Global szerint Merkel nem akar lemondani a vezetékről: Putyinnal való talákozójának az a célja, hogy „olyan megállapodást kössön, amely eloszlathatja az ukrán aggodalmakat, ha az amerikaiakat feltehetően nem is”.

Meglátjuk.

*

Friedman jóslata, 05. 23.

05. 20.

Németország igyekezett olyan kevéssé feltűnően megnyomni (bocsánat: éppen hogy megérinteni) azt a bizonyos reset gombot Oroszországgal, amennyire csak lehetséges volt, nehogy valaki azt képzelje, hogy kezd kialakulni egy német-orosz szövetség az amerikaiak ellen. „Ez a veszély – írja az önálló német külpolitika mellett régóta kiálló Christiane Hoffmann – egyetlen pillanatig sem állt fenn.”

„Stratégiai érdekünk, hogy Oroszországgal jó kapcsolatokat ápoljunk.” „Abszolút fontosnak tartom, hogy beszéljünk egymással.” Merkelnek ezek a Szocsiban elhangzott szavai nem sokat árulnak el arról az 1 óra 40 percről, amelyet a két vezető négyszemközti tárgyalásokkal töltött. (…)

A találkozó legfontosabb eredménye kétségtelenül az volt, hogy – az utóbbi napokban egészen éles formában megmutatkozó amerikai nyomásgyakorlás ellenére – Merkel áldását adta a Nord Stream 2 megépítésére. Cserében Putyin megígérte, hogy Oroszország az új gázvezeték megépítése után is szállít majd gázt Ukrajnán keresztül Európába, feltéve, hogy az „gazdaságilag kifizetődik”.

Sandra Oudkirk amerikai külügyi helyettes államtitkár rögtön meg is jegyezte, hogy ezeknek az orosz garanciáknak a végrehajtását „nem lehet kikényszeríteni”. De maga Pompeo külügyminiszter is megszólalt az ügyben, a svéd külügyminiszterrel folytatott telefonbeszélgetésében ugyanis a két politikus „közös aggodalmának adott kifejezést azzal kapcsolatban, hogy a Nord Stream II veszélyezteti Európa energetikai biztonságát”.

Peter Altmaier gazdasági miniszter mindenesetre igyekezett az egész dolgot szigorúan kereskedelmi kérdésként kezelni:

Amerika a barátunk és a partnerünk, és mi készek vagyunk megvédeni a közös értékeinket. De ha az America first jegyében a saját gazdasági érdekeiket másoké elé helyezik, akkor számíthatnak arra, hogy Európa is meg fogja határozni a saját érdekeit, és harcolni fog értük.

Ők piacot keresnek a saját cseppfolyósított palagázuk számára, amit meg lehet érteni, de ez sokkal drágább, mint a csővezetékes gáz, úgyhogy a Nord Stream 2 blokálása önmagában nem garantálná az ő export-esélyeiket.

05. 23. 

Németország úgy tesz, mintha elhinné, hogy a szövetségesek és jó barátok csak Oroszország nyomulása, az európai energetikai függetlenség vagy Ukrajna miatt aggódnak. Mintha nem tudná azt, amit George Friedman a The Chicago Council of Foreign Affairs-ben 2015 februárjában tartott előadásában így fogalmazott meg:

Az Egyesült Államok legnagyobb [primordial] félelme a német technológia és német tőke és az orosz természeti erőforrások és az orosz munkaerő összekapcsolódása, az egyetlen dolog, ami régtől fogva halálra rémisztette az amerikaiakat. Hogyan néz ez ki most? Nos, az USA már kitette a kártyáit az asztalra. Ez a Baltikumtól a Fekete-tengerig húzódó vonal. Ami az oroszokat illeti, az ő kártyáik mindig is ki voltak téve az asztalra: csak egy semleges és nem Nyugat-barát Ukrajnát tudnak elfogadni. Na most, aki meg tudja nekem mondani, hogy Németország mit fog csinálni, az meg tudja mondani, hogyan fog alakulni az elkövetkező húsz év történelme. Sajnos a németek még nem döntötték ezt el. Ez Németország örök problémája, hogy gazdaságilag óriási hatalma van, de geopolitikailag nagyon törékeny, és sohasem tudja, hogy ezt a két dolgot hogyan egyeztesse össze.

Friedman mindehhez még hozzátette (és a chicagói előadás előtt nem sokkal megjelent fontos könyvében[10] bővebben is kifejtette):

Már nem vagyunk semmiféle kapcsolatban Európával. Kapcsolatban állunk Romániával, kapcsolatban állunk Franciaországgal, de „Európa”, amellyel kapcsolatban állhatnánk, nem létezik.

Ezek bizonyos értelemben prófétai szavak. 2015-ben, és egyáltalán Obama egész elnöksége idején Amerika még igenis kapcsolatban állt Európával. Ennek – és konkrétan az Obama és Merkel közötti különleges kapcsolatnak – volt köszönhető mind a minszki, mind pedig az iráni megállapodás, ami csak Európa aktív közreműködésével jöhetett létre.

De Friedman tudta, mit beszél, mert ő mindig is a deep state, a security establishment szószólója volt. És soha nem tulajdonított túl nagy jelentőséget annak, hogy éppen ki az elnök.

Kíváncsi vagyok, hogy most vajon mit gondol Trumpról. Mert amit ő 2015-ben megjósolt Európával kapcsolatban, az most – sok tekintetben, ha nem is mindenben Trumpnak köszönhetően – bekövetkezett. De ezzel bekövetkezett – és főként bekövetkezhet még – egy csomó egyéb dolog is, ami nem biztos, hogy tetszeni fog Friedmannak.

Ebben a feltételes jövő idejűségben rejtőzik – egyelőre – Németország döntése is arról, hogy mit fog kezdeni Oroszországgal, és mit fog kezdeni önmagával. De van egy olyan érzésem, hogy nem sokáig fog már várakozni. Nem mintha nem szeretné – ezt a mai német politikai elit és a politikai nyilvánosság túlnyomó részére értem – a végtelenségig elodázni a döntést. De szerencsére nem lesz, sőt már ma sincs abban a helyzetben, hogy így tegyen.

*

A német „birodalom” bukása? , 05. 26.

Mielőtt az EU-építmény eresztékei valóságosan is repedezni kezdenének (az olasz belpolitikai földrengés következtében), maradjunk még egy kicsit a jóslatok-sejtések, vagyis a szellemi játszmák szintjén.

Hogyan lehet bejelenteni a bukását valaminek, amivel az a legfőbb baj, hogy sehogyan sem bír megszületni? Ross Douthat, a New York Times egyik legokosabb publicistája, aki már 2010-ben – Obama első 18 hónapja után – arról írt, hogy „a jóléti állam válságban van a Nyugati parttól Nyugat-Európáig mindenütt”, és hogy a jövő a konzervativizmusé, mivel „a liberalizmusnak lőttek”, most azt mondja, hogy a német birodalom megbukott:

Az első modern német birodalom a nyugati fronton múlt ki 1918-ban. A második Hitler halálával a berlini bunkerben.

A harmadik német birodalom teljesen más állatfajta. Elutasítva mind a militarizmust, mind pedig a rasszista miszticizmust, lassan és alaposan építették fel három generáción keresztül, más országokkal együtt, demokratikus és bürokratikus módszereket alkalmazva. Ma Németország uralja  a kontinenst [bestrides its Continent], de a német hatalmat finoman, közvetett és implicit módon gyakorolják – és amikor az ökölre van szükség, akkor az költségvetési ultimátumok, nem katonai lárma vagy rasszista irredentizmus formájában jelentkezik.

De ettől még a rendszer ténylegesen imperiális jellegű, amelyben a berlini és brüsszeli hatalmasságok nem kifejezetten demokratikus ellenőrzést gyakorolnak egy soknyelvű, multietnikus, sokvallású egyveleg fölött, amelyet a fél-szuverén nemzetállamok alkotnak. És ha ilyen módon – vagyis egy germán birodalomként és egyben egy liberális-kozmopolita projektként – fogjuk fel az Európai Uniót, akkor azt is jobban megértjük, hogyan omolhat végül is össze.       

Tévedés azt gondolni, hogy az európai egységet csak a liberális demokrácia elleni támadások veszélyeztetik. Itt a nemzetek birodalomellenes harcáról is szó van, amelyet a kontinens kisebb országai folytatnak a német uralom és az észak-európai érdekek ellen, amely abban jut kifejeződésre, hogy populista pártokat választanak meg, hogy szembeszálljanak azokkal a választásokkal nem legitimált politikai döntésekkel, amelyeket a központ rájuk akar kényszeríteni.

Nincs most időm arra, hogy ennek az okfejtésnek a tényleges valóságtartalmával foglalkozzam. Egyébként is most annak a geopolitikai percepciónak a felmutatása a fontos, hogy a tulajdonképpen nem szuverén és a normális nemzetállami, vagy ha úgy tetszik nagyhatalmi státussal megbarátkozni nem tudó Németország mégiscsak birodalomként viselkedik.

A nagy kérdés az, hogy vajon birodalomként fogja-e „elérni végzete”, vagyis azért fog-e megbukni, mert birodalom, pontosabban, mert birodalomnak tekintik.

05. 27.

Lássuk, mi erről a véleménye George Friedmannak, aki 2017 tavaszán (tehát bő két évvel fentebb idézett chicagói előadása után) a Limes című olasz geopolitikai folyóiratnak adott interjújában a következőképpen írta le Németország „összeomlását”:

Az utóbbi években Berlin egyedülálló gazdasági viszonyokat és hasonlóképpen egyedülálló politikai ellenállást hívott létre. Az idegen nemzetek elitjei hasznot húznak a Németországgal fenntartott gazasági kapcsolatokból, míg a közép- és  alsóbb osztályok kárt szenvednek. Ezzel magyarázható a protekcionista és németellenes mozgalmak megszületése.      

Németország borzasztóan törékeny ország, mert a GDP-je majdnem 50 százalékát exportálja, anélkül, hogy ellenőrizné a tengeri utakat, és a déli határokat kivéve hegyrajzi szempontból teljesen védtelen. Ez az alapvető gyengeség meggyőzte a németeket arról, hogy szigorúan csak a túlélésre koncentráljanak, egy olyan perverz mechanizmust indítva be ezzel, amely gyakran viszi rá Berlint olyasmire, amivel aztán utólag igencsak meggyűlik a baja. 

Mivel az exporttól függ és arra törekszik, hogy a szomszédos országokban ne alakuljanak ki ipari pólusok, az a fő célja, hogy a maga teljességében megőrizze a minél szélesebb körben saját valutával rendelkező európai szabadkereskedelmi övezetet. A politikai integráció – ez az amerikai eszme – másodlagos, ha nem járulékos értékű a számára. A Szövetségi Köztársaság ezért nem akarja valójában kizárni az euróból Görögországot vagy Olaszországot; ugyanezért aggasztja az Egyesült Királyság kilépése is a közös piacból. Németország a közeljövőben csak akkor fogadja el a közös kereskedelmi övezet szűkítését, ha erre rákényszerül, vagy ha más tagállamok kiválnak. Ez esetben a saját érdekszférájába fog visszahúzódni. Ez a lehetőség konkrétan felmerül – még ha mások akaratából is –, mert az Európai Unió az összeomlás küszöbén áll.    

Sok minden függhet attól, hogy a németek mennyire lesznek képesek túllépni a saját korlátaikon, hogy egy a gazdasági hatalmuknak megfelelő geopolitikai entitást is felépítsenek. Ha ez beigazolódna, és fennállna annak a lehetősége, hogy az európai kontinensen kialakulhat egy fél-hegemón [semiegemone], az Egyesült Államok, mint eddig mindig, ellenállna ennek, hogy megfordítsa a helyzetet. De pillanatnyilag ennek nem látszanak a jelei. Berlinnek ahhoz, hogy a túlélését biztosítsa, nem elég egy összezsugorított Európai Unió, egy a jelenleginél kisebb területű és népességű térség. És a németek a jelek szerint arra sem szánták el magukat, hogy egy teljes értékű nemzetet alkossanak, amely képes arra, hogy érdekeit a hatalom minden dimenziójában érvényesítse.   

2008-tól kezdve Németországnak a kínai és az amerikai export növelésével sikerült megállítania az Európai Unió gazdasági hanyatlását, de Kínának akut szerkezeti válsággal kell szembenéznie, Amerikában pedig pár éven belül konjunkturális recesszió fog bekövetkezni. E két ország felvevő képességének egyidejű csökkenése keményen fogja sújtani a német gazdaságot. Aminek előreláthatatlan és potenciálisan drámai következményei lehetnek az európai kontinens számára. Németország nem lesz abban a helyzetben, hogy a saját érdekszférájának a kialakítására gondoljon, hanem kénytelen lesz a saját fejlődésmodelljének a túlélésére koncentrálni. Akkor az Egyesült Államok abbahagyhatja az offenzíváját. Az ellenfél összeomlása [implosione] miatt. [Kiemelések tőlem – M. G.]

Friedman nagyon közel jár az igazsághoz, mondhatni súrolja azt. Itt-ott picit továbbgondolva és megpörgetve (spinning) az ő meglátásait, a következőket lehet erről (mármint „a német kérdés”-ről) elmondani. Németország csak akkor fogadja el jelenlegi, nagyon gyenge lábakon álló „kvázi-birodalma”, a minél szélesebb körben saját valutával rendelkező európai szabadkereskedelmi övezet beszűkülését egy a jelenleginél kisebb területű és népességű térségre, ha erre rákényszerül, vagyis nem tudja megakadályozni más tagállamok kiválását. (…)

Ebben az esetben Berlin súlyos dilemma elé kerül: vagy visszahúzódik a saját szűkebb érdekszférájába, maga mellett tartva a lassan széteső EU hozzá legközelebb álló vagy tőle leginkább függő tagállamait, és ezt az övezetet tényleges (formálisan szupranacionális, ténylegesen német) geopolitikai entitássá teszi, vagy – belátva, hogy az EU teljes széthullását már nem lehet megakadályozni – végre elszánja magát arra, hogy teljes értékű nemzetet (azaz: nemzetállamot) alkosson, amely képes arra, hogy érdekeit a hatalom minden dimenziójában érvényesítse.

Előbbi esetben számolnia kell azzal, hogy Amerika – európai szövetségeseivel, vagy durvább szóval: klienseivel együtt – nyíltan ellene fordul, és megpróbálja minden oldalról bekeríteni és – geopolitikai értelemben – megfojtani. Utóbbi esetben pedig szembesülni fog azzal a kellemetlen igazsággal, hogy nem igazi nemzet, és „a hatalom minden dimenzióját” illetően nem tud belső konszenzust kialakítani, ami nemcsak latens pogárháborúhoz, hanem akár az ország széteséséhez (vagy legalábbis a „Kelet” de facto kiválásához) is elvezethet.

Egyik változat sem valami felemelő. Nincs mese: valamit újítani kell.

*

„État de préguerre”, 05. 31.

Trump bejelentette, hogy megemeli az acélra és az aluminiumra kiszabott vámilletékeket, vagyis bizonyos értelemben hadat üzent legszorosabb szövetségeseinek (köztük az EU-nak is).

Íme néhány gyors idézet a Die Welt mai számából.

A Párizsban tartózkodó Wilbur Ross amerikai kereskedelmi miniszter:

Amikor egy ország le van bombázva, az olyan engedmények, mint a Marshall-terv, indokoltak. De amikor az az ország gazdasági nagyhatalommá vált, már nem azok.

Peer Steinbruck volt német pénzügyminiszter (SPD):

Ez az elnök mindent megkérdőjelez, amit a háború utáni világrendnek köszönhetően a transzatlanti kapcsolatokban adottnak lehetett tekinteni.

Hát most már nem lehet. Legfőbb ideje, hogy Európa, és legelső sorban Németország felébredjen.

Az „État de préguerre” kifejezést – magyarra talán így lehetne lefordítani: „Hadiállapot előtt” – Joseph Rovanról szóló régebbi írásomból vettem át. (…) Íme:

 „Háborús” Európa, 2011. 10. 20.

Joseph Rovan (Joseph Adolph Rosenthal) francia történész 1918-ban született Münchenben asszimilálódott zsidó családban, és 2004-ben halt meg. Apja vagyonos porosz fakereskedő volt, akinek a családja protestáns hitre tért. Az első világháború alatt jó patriótaként minden vagyonát német hadikötvényekbe fektette, és tönkre is ment, de aztán talpra állt. Amikor a zsidó üzletek bojkottja 1933. április 1-én elkezdődött, közölte a fiával, hogy „egyetlen napot sem marad tovább egy olyan országban [Vaterland], amely egy gyilkos banda kezére jutott”. Másnap Svájcba, majd Franciaországba távozott, ahova 1934-ben a családja is követte.

Rovan a bajor rádiónak adott életrajz-interjújában elmondta, hogy protestáns vallásos nevelésben részesült, és a zsidóságról fogalma sem volt. Bár kénytelen volt megtapasztalni, hogy zsidó származású, ez a tény „semmilyen befolyással” sem volt rá.

A háború alatt részt vett az ellenállásban, és 1944-ben a Gestapo letartóztatta. A München melletti dachaui koncentrációs táborba deportálják, de nem mint zsidót, hanem mint a Résistance tagját. Dachauban megismerkedik Edmond Michelet-vel, akit 1945-ben De Gaulle hadügyminisztereként lát viszont. Katolizál, keresztényszociális beállítottságú lapoknak dolgozik, majd 1968-tól német civilizációt tanít a Paris-VIII (Vincennes) és a Paris-III egyetemen. Fő műve, az 1994-ben megjelent Histoire de l’Allemagne des origines à nos jours megkapta a Francia Akadémia díját. Sokat tett a francia-német megbékélésért, Jacques Delors-ral és Karl Lamers német kersztényemokrata politikussal együtt kiadta a France-Allemagne: le bond en avant című könyvet. (Utóbbi 1994-ben Wolgang Schauble jelenlegi német pénzügyminiszterrel közösen közzétette híres Kerneuropa-tervezetét, amely szerintem ma időszerűbb, mint valaha.)

*

Pár évvel ezelőtt a párizsi Gibert Jeune könyvesbolt „Occasion”-polcán alkalmi vételként megvásároltam Rovan Bismarck, l’Allemagne et l’Europe Unie. 1898-1998-2098 című 1998-ban írott és még az év őszén megjelent könyvét. Ez engem arról győzött meg, hogy Rovan soha nem vált „igazi” franciává, hanem a lelke mélyén – vagyis hát szellemi értelemben – megmaradt németnek, mégpedig olyan németnek, amilyenné a második német birodalom válhatott volna, ha nem II. Vilmos következik Bismarck után, hanem Bismarck II. Vilmos után (természetesen nem a trónon, hanem mint Németország első számú vezető embere).

Ebben a különös, naplószerű műben Rovan elmeséli, mennyire meghökkentette hallgatóságát, amikor 1998 elején egy lipcsei kollokviumon határozottan kiállt egy erős európai föderális állam mellett, megjegyezve, hogy ennek az államnak „hadigazdálkodás”-t kell bevezetnie:

Amennyiben a pusztán lokális különbségekké váló nemzeti különbségeken túl fenn akarjuk tartani és tovább akarjuk fejleszteni az emberi jogok tiszteletén, a jogállamiságon, a demokrácián, valamint az általános jóléten alapuló európai társadalmi modellt, arra lesz szükségünk, hogy mind a Wall Streettel, mind pedig Pekinggel egyenrangú félként tárgyalhassunk a csupán a tőzsdei szempontokat szem előtt tartó tőke inváziójáról és az olcsó áruk beözönlését szabályozó vámilletékekről. Ilyen tárgyalásokat csak hatalmi pozícióból lehet folytatni, mert egész politikai-gazdasági-társadalmi-kulturális egzisztenciánkat csak így tarthatjuk fenn.

A hadigazdálkodás bevezetése természetesen azt jelenti, hogy olyan áldozatok meghozatalára fogunk rákényszerülni, amilyenekre régen az egymással véres háborúkat vívó államok és társadalmak kényszerültek, bár a háborúk jelen esetben természetesen mérsékeltebb formát öltenek majd, hiszen az Amerika és Kína, Amerika és Európa, vagy Kína és Európa közötti „forró” háború jelenleg kizárható.

Amikor itt hadigazdálkodásról beszélünk az egységes Európa mint világhatalom számára, háború alatt csupán nem katonai jellegű konfliktusokat értve, tudnunk kell, hogy ez talán alatta marad a 21. század ránk váró realitásainak.

Ahhoz persze hogy a hadiállapot vagy a hadiállapotot megelőző állapot [état de préguerre] Európában létrejöhessen, mindenekelőtt az kell, hogy Európa létezzen. Bismarck azt mondta, hogy „aki Európáról beszél, az hazudik”. Csakhogy akkor, a 19. század második felében nem volt szükség egy európai állam megteremtésére, mert a legfontosabb európai államok – a gyarmatokkal nem rendelkező Ausztria kivételével – egyben világhatalmak is voltak.

Most azonban [Ne feledjük, hogy ez a „most” 1998-ban, tehát 13 évvel ezelőtt volt. M. G. –  2011.], minden megváltozott. Ahhoz, hogy hatékonyan léphessenek fel az Egyesült Államokkal és Kínával szemben, hogy újfajta kapcsolatokat építhessenek ki a jelenlegi válságából minden bizonnyal kilábaló Oroszországgal, az európai államok egyszerűen nem tehetik meg, hogy hatásköreik lényegi részét át ne engedjék  egy európai államiságnak [étatité; a Staatlichkeit persze sokkal jobban hangzik!]. De – és ez Rovan kulcsmondata – a politikai elit tagjai erős nyomás nélkül nem fogadják el és soha nem fogják elfogadni azt, hogy az ő döntéseiktől függő, vagy szerintük azoktól függő ügyek intézését európai szintre vigyék át.[11] 

Nos, az euróövezet belső válsága, és a válság továbbterjedésétől tartó globális partnerek (Amerika, Kína, Oroszország, India, Brazília) fokozódó külső nyomása most [vagyis 2011-ben, amikor ezt a blogbejegyzést írtam – M. G.] – hogy úgy mondjam – „ideális” feltételeket teremtett a régóta esedékes szuverenitástranszfer, egy európai liberális Leviatán megteremtésére.

*

Természetesen most [azaz 2018. május 31-én] szívesen „megszerkeszteném” ezt a „szuverenitástranszfer” és az „európai liberális Leviatán” aktualitására vonatkozó hét évvel ezelőtti szöveget, de mivel – a magam módján – „az időnek hódolok”, számomra az ilyesmi (amennyiben tartalmi, nem csupán stiláris változásról van szó) anatéma alá esik.

06. 04.

Jelenlegi álláspontom bizonyos elemeit l. az ebben az összefoglalóban is szereplő 05. 12-i bejegyzésben. Bővebben majd e hónapban.

[1] Herfried Münkler: „Angela Merkel kann keinen Aufbruch”, Der Tagesspiegel, 2018. febr. 5. – Münkler az egyik legbefolyásosabb német politikai gondolkodó. Der Grosse Krieg. Die Welt 1914 bis 1918  (Rowohlt, Berlin, 2013) című könyve itt van a polcomon, és gyakran belenézek. Legújabb könyve is „az európai háborúról és a német traumáról” szól: Der Dreißigjährige Krieg. Europäische Katastrophe, deutsches Trauma 1618–1648, 2017.

[2] Karl-Theodor Maria Nikolaus Johann Jacob Philipp Franz Joseph Sylvester Buhl-Freiherr von und zu Guttenberg. A CSU volt főtitkára, 2009 és 2011 között védelmi miniszter. Miután 2011 februárjában a Bayreuthi Egyetem plágium vádja miatt megfosztotta doktori címétől, minden tisztségéről lemondott.

[3] David Frum: Catastrophe for U.S.-Europe realtions, The Atlantic, 2017. máj. 28.

[4] Heriber Prantl: Warum man mit Russland reden muss, Süddeutsche Zeitung, 2018. ápr. 15.

[5] Marcel Gauchet: „L’article un du macronisme, c’est l’européisme”, Le Figaro Vox, 2018. máj. 11. Az interjú abból az alkalomból készült, hogy most jelent meg Gauchet összegyűjtött műveinek 4. kötete:  L’avènement de la démocratie. Le nouveau monde, Tome IV, Gallimard, 2018.

[6] Vö. Molnár G.: Európai Egyesült Államok, Magyar Hírlap, 2003. jún. 26.

[7] A levelet a következő országok államfői, illetve miniszterelnökei írták alá: Egyesült Királyság, Portugália, Spanyolország, Olaszország, Magyarország, Csehország, Lengyelország, Dánia.

[8] Jacques Derrida und Jürgen Habermas: Nach dem Krieg: Die Wiedergeburt Europas, FAZ, 2003. máj. 31.

[9] Niall Ferguson szerint Ludendorff 1918 áprilisában, amikor kénytelen volt tudomásul venni, hogy a tavaszi offenzívával nem tudta az ellenséges ellenállást teljesen megtörni, fel kellett volna adnia Belgiumot és az ún. Hindenburg vonalra kellet volna visszahúzódnia. „A morált mind a fronton, mind pedig a hátországban megerősíthette volna az a tudat, hogy a francia katonai vezetők, gyárosok és radikális nacionalisták ismételten azt követelték, hogy a Rajna balpartját válasszák le Németországról, sőt a Reich teljes feldarabolását is háborús célnak tekintették.” (Vö. Niall Ferguson: The lost victory?, in: The pity of war. 1914-1918, Penguin Books, 1999, 315-317.) Ha akkor Németország nem az őrült militaristák, hanem egy kellő eréllyel és tekintéllyel rendelkező császár, vagy egy parlamentáris kormány parancsainak engedelmeskedik, a „totális győzelem”-ről természetesen le kellett volna mondania, de a kelet-európai status quót a saját érdekeinek megfelelően alakíthatta volna. (Megjegyzem, hogy ez a magyar érdekeknek is maximálisan megfelelt volna.)

[10] George Friedman: Flashpoints: the emerging crisis in Europe, Doubleday, 2015. L. különösen a The German question once more c. fejezetet (149-161.), amelyre később majd visszatérek.

[11] Vö. Joseph Rovan: Bismarck, l’Allemagne et l’Europe Unie. Éditions Odile Jacob, Paris, 1998. 152-158