Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja

Geonapló. 2016. január

Hozzászólás

Most pedig olvassuk el a januári bejegyzéseket valóban – naplóként, azaz időrendi sorrendben.

Természetes szövetség?

január 13, 2016

  1. január 13.

 

Elkezdek egy műhely-blogot. Még nem tudom, hogy csak a szokásos szalmaláng-e, vagy valóban kezdete (és egyben folytatása is) valaminek. Ha működik, és menet közben valamilyen formát is ölt, majd elmondom, mi a szándékom vele.

*

Boris Kálnoky, a Die Welt budapesti tudósítója múlt héten, Cameron brit miniszterelnök budapesti látogatása kapcsán, azt írta a bécsi Die Pressében, hogy

 

Lengyelország és Magyarország, más keleti EU-tagállamokkal együtt, harcra készülnek Brüsszel ellen, és bíznak abban, hogy ezt a „hatalmi harcot”  meg is tudják nyerni. A kulcsot ehhez David Cameron nyújtja, aki „hadjáratot” folytat az EU megreformálása érdekében, azzal a céllal, hogy a nemzetállamok több szabadsághoz jussanak.

Kálnoky Igor Janke konzervatív lengyel publicistát és Orbán életrajzíróját idézi, aki ebben „történelmi esélyt” lát „a közép-európaiak számára”. Az euró-válság, a menekültválság és a Brexit együtt elkerülhetetlenné teszi az EU átalakítását. A nyugat-európaiak viszonylagos meggyengülése lehetővé teszi a kelet-európaiak számára, hogy „döntő befolyáshoz” jussanak.   

A cél: „kevesebb Európa”. Az EU – mondják (Kálnoky információi szerint) budapesti kormányzati körökben – újból inkább gazdasági érdekközösséggé, nem pedig „értékközösséggé” kellene hogy váljon. Ennek előfeltétele a visegrádi államok (Lengyelország, Magyarország, Csehország, Szlovákia) közötti szoros együttműködés, amelynek ki kell terjednie Romániára és a balti államokra is. Együttesen a meggyengült Nyugattal szemben nagyobb súlyuk lenne. A menekültválságban Románia már a visegrádiak oldalára állt, amikor elvetette a menedékjogért folyamodók elosztását. „Ha a közép-európaiak összetartanak – idézi Kálnoky Jankét –, Cameronnal együtt megváltoztathatják az Európai Uniót.      

A Cameron és Orbán közötti megbeszéléseken olyan témák is felmerülhettek, amelyek nagyon fontosak a kelet-európai országok számára.

 

Kálnoky két ilyen témát említ: a nemzeti parlamentek EU-döntésekkel szembeni vétójogát és a kötelező euró-taságot. Így – zárul a német tudósító okfejtése a Die Pressében –:

 

„először az EU történetében a keleti tagállamok hatalmi tényezővé válnak. Berlinnek, Párizsnak és Brüsszelnek most alaposan meg kell fontolnia, hogy ezt erővel akarja-e letörni – vagy meghátrálás lesz a dologból”.   

 

(A kérdést az teszi különösen érdekessé – teszem hozzá –, hogy Cameron és Orbán már 2014-ben is egy platformon álltak, amikor az egész EU-n belül még teljesen elszigetelten, nem értettek egyet azzal, hogy Jean-Claude Junckert válasszák az Európai Bizottság elnökévé.)

*

Nem sokkal Kálnoky cikkének a megjelenése (a Die Presse honlapján január 7-én délután, a papírváltozatban 8-án reggel) után (8-án, Cameronnal folytatott tárgyalásait követően) Orbán Viktor nyilatkozott a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában.

Vs.hu közéleti portál így foglalta össze  a magyar miniszterelnök mondandóját:

 

Az európai uniós alapszerződés módosításának szükségességéről beszélt ismét Orbán Viktor miniszterelnök pénteken a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában. A „brüsszelizmus” kifejezést használta, ami szerinte lopakodó hatáskörelvonás a nemzetállamoktól. Ma ugyanis, ha felmerül bármilyen probléma az EU-ban, az első reflex az, hogy „azonnal európai megoldás kell, és vonjuk el a hatásköröket” a tagállamoktól. Orbán szerint ezt a „brüsszelizmust” nem lehet orvosolni alapszerződés-módosítás nélkül. A szerződéshez ma senki nem akar hozzányúlni, de Orbán szerint előbb-utóbb ez elkerülhetetlen lesz.

David Cameron brit miniszterelnökkel folytatott csütörtöki tárgyalásáról Orbán azt mondta: a brit fellépésben egy lehetőséget kell látnunk a kontinens megújítására, és a tárgyalások is ebben a szellemben folytak. A britek nem hagyják magukat zavartatni, külső nyomás nélkül élnek, ez a gondolkodás pedig találkozik a magyarokéval, lengyelekével, így itt kialakult egy természetes szövetség is. (…)

Egyre másra jönnek a szigorítások Schengenen belül, ami nem jó hír, hiszen egyre inkább zsugorodik a szabadság övezete belül is. Egy sötét jóslat válik valóra: ha nem védjük meg a belső határokat, a szabadság is kisebb lesz. Orbán nem bízik a megígért török intézkedésekben, és szerinte a külső, európai határokat kell ezért erősíteni, egy európai védelmi vonalat kiépíteni Görögország északi határánál. Ehhez Bulgáriát fel kell venni a schengeni övezetbe, Macedóniát pedig meg kell erősíteni.

 

Bár Orbán Viktor explicit módon csak magyar–lengyel–brit „természetes szövetség”-ről beszél, itt egy sokkal tágabb – a balti államokra, valamint Romániára és Bulgáriára és (legalábbis a visegrádiak reményei szerint) Szlovéniára és Horvátországra is kiterjedő – regionális tömb kialakulása körvonalazódik. Arról, hogy ez lehetséges-e, és ha igen (akár bővebb, akár szűkebb lesz is ez a kelet-közép-európai összefogás), akkor milyen következményekkel járhat, valamivel később.

 

A lengyel bástya

január 20, 2016

 

Január 17-20.

 

Martin Pollack osztrák író és fordító (többek között Kapuścińskit fordította németre; a hatvanas-hetvenes években Lengyelországban tanult, 1988-ig a Der Spiegel varsói tudósítója volt) a Der Standardban megjelent cikkében ezeket írja:

 

Lengyelország mindig jelkép volt, a szabadságküzdelmek bástyája. (…) Egy ilyen országot, amely soha nem hagyta, hogy elnyomják, nem lehet könnyen gúzsba kötni. Lengyelország nem Magyarország.

Nemcsak Lengyelországról van itt szó, hanem valamennyiünkről. Ha a demokrácia lengyel bástyája ledől, az vészjelzés kell hogy legyen egész Európa számára.

 

Szegény Für Lajos, most bizonyára örülne. Mint ahogy háboroghatna is azon, hogy Magyarországot ennyire lesajnálják. De legalább meglenne az az elégtétele, hogy most a „Nyugat”, különösen annak baloldali-liberális fele kesereghet azon, hogy „Varsó elesett”.

Ami Magyarországot és Lengyelországot illeti, azt hiszem, nem az Index elemzőinek, Panyi Szabolcsnak és Dezső Andrásnak van igazuk, akik szerint „a lengyelek nem tudnak orbanizálódni”, hanem Elmar Brok CDU-s politikusnak, az európai parlament külügyi bizottsági elnökének, aki a Spiegel Online-nak azt mondta, hogy „Lengyelország nagyobb kihívás az EU számára, mint Magyarország, ahol Orbán Viktorral, a hatalompolitikussal minden különbség ellenére legalább mindig lehet beszélni”. Alighanem ezzel magyarázható az is, hogy a Fidesz még mindig a jobbközép (néppárti) pártcsalád tagja, és nem csatlakozott ahhoz a nyíltan integrációellenes Európa-parlamenti csoportosuláshoz, amelyhez „természetes szövetségesei”, az angol és a lengyel konzervatívok is tartoznak. A kisállamiság és a szűk mozgástér tudata (akárcsak az ellenkező póluson, a tényleges nagyhatalmak esetében a cselekvőképesség tudata és felhalmozott tapasztalata) elkerülhetetlenül kifejleszti a politikai ravaszság egy bizonyos szintjét, amire a messianisztikus elhivatottságtudattal eltelt nemzeteknek „nincs szükségük”.

Orbán is eléggé ideologikus figura, de alapvetően „Machtpolitiker”. Kaczynskit viszont nem érdekli a látható hatalom. Mint ahogy Józef Piłsudskit sem érdekelte a „második lengyel köztársaság”, a két háború közötti ún. szanációs rendszer idején, amikor a kétségtelenül torz és felemás lengyel demokráciát a nem kevésbé torz és felemás autoritarizmussal próbálták meg nyavalyáiból kigyógyítani. Úgyhogy a szabadságküzdelmek lengyel „bástyáját” (akárcsak a magyar és cseh liberális és demokratikus hagyományokat) nincs mit idealizálni. Ezt magamnak is mondom, hiszen majdnem harminc éven keresztül, 1976-’77 és a Provincia vége, vagyis 2003 között valamilyen eszményi közép-európaiság bűvöletében éltem. Ma is meg vagyok győződve arról, hogy Kelet-Közép-Európa más, mint Kelet-Európa és a Balkán, de ezt a „másság”-ot most már nem abban látom, hogy „mi, közép-európaiak” mennyire nyugatiak vagyunk, ők meg mennyire nem, hanem inkább abban, hogy most, a Nyugat nyilvánvaló halódása idején mi talán valamivel nagyobb eséllyel tudunk szembesülni valóságos gyarlóságainkkal és korlátainkkal (és vállalható hagyományainkkal is), mint akár Nyugat-, akár Kelet-Európa. Persze itt van egy kis esély arra, hogy „mi magyarok” viszont, pontosan annyiban, amennyiben – éppen száz évvel ezelőtt – minden történelmi esélyünket elvesztettük, vagyunk, lehetünk képesek arra, hogy még a saját régiónkon belül is „kitűnjünk”.

A Magyarország és Lengyelország közötti különbségekről még annyit, hogy a két kormány feltehetően nem teljesen egyformán viszonyul az Európai Unión belüli – most már egyre jobban kivehető – geopolitikai folyamatokhoz.

Philip Stephens, a The Financial Times kommentátora szerint  „Orbán Viktor, Magyarország autokratikus miniszterelnöke egy kellemetlen zavaró tényező. Lengyelország komoly játékos a kontinentális geopolitikában.”

A két ország közötti nagyságrendi különbség nyilvánvaló. (Lengyelország lakosságágának száma 38 és fél millió, területe pedig 313 ezer négyzetkilométer; a vonatkozó magyar adatokat nem is írom ide.) De hogy Lengyelország komoly és főként hogy önálló geopolitikai játékos volna, abban kételkedem. Ilyen csak három van az EU-ban: Németország, Franciaország és Nagy-Britannia. Tehát még Olaszország sem számítható ebbe az elit-kategóriába!) Inkább arról lehet itt szó, hogy ami Lengyelországban és Lengyelországgal történik, az valóban komolyan befolyásolhatja az EU belső geopolitikáját, azaz belső hatalmi és intézményi erőviszonyait.

Egyelőre mind Varsó, mind pedig Budapest igyekszik hasznot húzni abból a küzdelemből, amelyet London, pontosabban Cameron miniszterelnök Brüsszellel folytat. A céljuk nyilván az, hogy az „egyre szorosabbá váló unió”-t (ever closer Union), vagyis a nemzetállamok föderációját a szuverenitásukat fokozatosan visszaszerző nemzetállamok konföderációja váltsa fel, amelyben a nemzeti kormányok mind gazdaságpolitikai, mind igazságügyi, mind pedig külpolitikai és katonai kérdésekben önállóak lehetnek, miközben az Unión belül nem sérül az ún. négy szabadságelv, azaz a tőke, az áruk, a szolgáltatások és a személyek szabad mozgásának elve.

Az már most egyértelműen megállapítható, hogy ez a stratégia a maga teljességében semmiképpen sem érvényesülhet. Először is a brit kormány semmiképpen sem mondhat le arról az igényéről, hogy az EU más tagállamaiból (elsősorban Kelet-Európából) jövő munkavállalók négy vagy esetleg három évig nem részesülhetnek a brit szociális juttatásokból, különben nincs semmi esélye arra, hogy a Brexitről szóló népszavazáson a bent maradás hívei kerüljenek többségbe. Cameron január eleji budapesti látogatásán valószínűleg körvonalazódott ez ügyben valamiféle kompromisszum.

Úgy tűnik azonban, hogy ebben a kérdésben a többi régebbi tagállam is követni szeretné a brit példát. A Financial Times európai tudósítóinak hálózata arról értesült, hogy „több ország, köztük Franciaország és Németország is hirtelen elkezdte latolgatni, hogy ne vezessen-e be a Cameronéhoz hasonló restrikciókat”.

Ez lényegében a kétszintű vagy kétsebességű Európa (two-tier Europe) megszületését  jelentené. Anglia az alsó lépcsőn vagy szinten helyezkedne el, és ez teljes mértékben meg is felelne az érdekeinek, legalábbis a brit miniszterelnök szerint. Kérdés azonban, hogy Magyarország, Lengyelország és a többi kívül maradó mit fog majd szólni ehhez.

 

Közép-Európa emancipációja

január 21, 2016

 

Január 20-21.

 

Az egyik kormánypárti lengyel hírportál cikkében olvasom, hogy Közép-Európa emancipációja ez idő szerint a legfontosabb stratégiai változás Európában.

 

A régi Unió a szemünk láttára omlik össze, bár látszólag minden szegmentuma működik. A Kelet és Nyugat közötti civilizációs feszültség – így kell ezt neveznünk – növekszik. A bevándorlási válság világosan mutatja, hogy ma nem Németország vagy Franciaország, hanem Lengyelország és Magyarország az igazi európai értékek letéteményesei.

 

Bayer Zsolt Mélymagyar című műsorának (EchoTV) január 1-i adásában Kövér Lászlótól hallottam ugyanezt. Bár kérdezője kijelentésével kapcsolatban, hogy ti. Európa „itt” van, nem pedig „ott”, megjegyezte, hogy azért a Notre Dame mégiscsak a Szajna-parton van, az nem volt kétséges számára, hogy Nyugat-Európa megtagadta legfőbb értékeit.

Ebbe az axiológiai vitába nem óhajtok belemenni, azt viszont leszögezném, hogy azok, akik Közép-Európa Nyugattal szembeni emancipációját stratégiai, azaz geopolitikai ténynek tekintik, kissé talán elhamarkodják a dolgot.

Annak idején, a Limes vitaindító előadásában (Bukarest, 1985. szeptember 20.) egy „szomorú, de logikus felismerés” azt mondatta velem, hogy „a saját erőnkből nem tudunk magunkon segíteni”. Sem erdélyi magyarokként, sem kelet-európaiakként. (L.Transzcendens remény. A Limes-kör dokumentumai. 1985-1989. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2004. 32.)

Nem belülről és alulról szabadultunk fel, hanem kívülről és felülről, ennek minden következményével. A legfontosabb következmény az lett, hogy így nem szabadulhattunk fel teljesen, hiszen az „összmagyarság”, azaz lényegében az anyaország éppen úgy lenyúlt bennünket, mint ahogy a Nyugat lenyúlta Kelet-Közép-Európát.

Most pedig (a magyar–összmagyar összefüggést ezúttal mellőzve) ennek a fordítottja következhet be. Azaz Közép-Európa csak úgy emancipálódhat a „Nyugat” gyámsága alól, ha összefog Oroszországgal. Vagy legalábbis nem tekinti ellenségnek.

Orbán ezzel már régóta kísérletezik, meglátjuk, februárban mire jut Putyinnal Moszkvában. De a lengyelek előtt is van most egy „nagy lehetőség”. Holnap (január 22-én) a lengyel külügyminiszter Moszkvába látogat, hogy „minden problémáról tárgyaljon”, nyilatkozta Witold Waszczykowski lengyel külügyminiszter a lengyel rádiónak. Ebben a „minden”-ben természetesen benne vannak a hat éve Szmolenszkben lezuhant elnöki repülőgép eddig vissza nem adott roncsai, de „az európai biztonság nagy kérdései” is.

Waszczykowski egyébként kollégájával, Macierewicz védelmi miniszterrel együtt most épp Edinburgh-ban tárgyal, többek között brit csapatok lehetséges lengyelországi állomásoztatásáról.

Kérdés, mit fognak a lengyelek lépni, ha a britek, mint az már tudható, katonákat csak rotációs alapon és az éppen aktuális hadgyakorlatok kapcsán fognak küldeni, hiszen a NATO gyakorlatilag eldöntötte, hogy nem hajlandó állandó támaszpontokat létesíteni Lengyelországban.

 

Exen ‏@Exen  38 p38 perccel ezelőtt

NATO officials: no permanent bases in Poland, only rotational presence – @WSJ

 

Éppen ezért álltak elő a britek azzal a „lehetséges alternatívá”-val, hogy Németországba, Lengyelországhoz közel, telepítenének katonákat. Ebbe természetesen Berlinnek is bele kellene egyeznie (már önmagában az a tény is nagyon érdekes, hogy a brit védelmi miniszter ilyesmikről nyilatkozik anélkül, hogy a németeket megkérdezte volna), ráadásul a lengyelek számára ez nem megoldás. Ők már 2010-ben felajánlották a briteknek, hogy a Németországban leszerelt bázisukat telepítsék át Lengyelországba, amit azok természetesen nem tettek meg.

Még nagyobb  kérdés, hogy mit fognak a lengyelek lépni akkor, ha az oroszok (most vagy esetleg később) netán úgy döntenek, hogy visszaadják a roncsokat. Ez nagyon érdekes orosz-lengyel geopolitikai összjáték kezdete lehetne. Hiszen Kelet-Európában (és az EU-t illetően is) vannak, vagy lehetnek még közös érdekeik.

 

Nem kell Putyint félteni

január 25, 2016

 

Január 23-25.

 

A lengyel külügyminiszter helyettes moszkvai tárgyalásain nem történt semmiféle áttörés, amit már abból is lehetett (volna) sejteni, hogy a varsói orosz nagykövet aRzeczpospolitának (közvetlenül a tárgyalások előtt) adott interjújában azt mondta, hogy a 2010 áprilisában lezuhant Tu-154-es elnöki gép roncsait csak akkor fogják visszaszolgáltatni Lengyelországnak, „ha a lengyel és az orosz vizsgálatok egyforma következtetésre jutnak a szerencsétlenség okait illetően”. És ez a közeljövőben nem valószínű. A Rosszijszkaja Gazetamindenesetre úgy kommentálta a moszkvai tárgyalásokat, hogy a lengyel külügyminiszter helyettes által előadott „új gondolatok” „minden bizonnyal nem fognak ártani az orosz-lengyel kapcsolatoknak”. Bár az orosz lap itt nyilván nem a szerencsétlenséggel, hanem az orosz emlékművekkel és katonasírokkal, valamint a két ország tulajdonában lévő ingatlanokkal kapcsolatos lengyel elképzelésekre célozhatott, az egészet értelmezhetjük úgy is, hogy az orosz-lengyel viszony nem vált feszültebbé, miközben a Lengyelország és Brüsszel közötti viszony egyértelműen feszültebbé vált.

Pontosan ez a geopolitikai kontextus az, ami érdekessé teheti a lengyel-orosz viszonyt. Oroszország az olajár zuhanása és a rubel rohamos értékcsökkenése miatt nem engedheti meg magának, hogy Amerikával, valamint Németországgal és Franciaországgal, a kelet-ukrajnai konfliktust úgy-ahogy stabilizáló minszki megállapodás aláíróival újabb konfliktusokba keveredjen.

Épp ellenkezőleg, valamiféle olvadás körvonalazódik a Nyugat és Oroszország között. A Davosban tartózkodó John Kerry amerikai külügyminiszter szerint az Oroszország ellen Kelet-Ukrajna kapcsán foganatosított szankciókat hónapokon belül felfüggeszthetik. Washington, Párizs és Berlin úgy látja, hogy Putyin elnök ezúttal komolyan a kelet-ukrajnai probléma megoldására törekszik.

A  Financial Times  a következőképpen írja le a helyzetet:

 

The apparent shift in Russia’s position comes as Ukrainian president Petro Poroshenko is struggling to secure the constitutional changes required by the Minsk II agreement — which need a two-thirds parliamentary majority.

Ukrainian officials suggest Moscow has moved to portray itself as a “good cop”, and present Kiev as the party that is not delivering on its Minsk commitments.

While alive to the danger of Russia manipulating the situation, French and German diplomats are expressing growing frustration over Kiev’s pace of reform, fearing Ukraine may be the implementation laggard when the EU next takes a decision on sanctions.

“What we need to worry about right now is whether Ukraine can keep its promises and put the conditions for the Donbass elections in place,” said one.

Mr Poroshenko failed to win the necessary majority in a first parliamentary reading for the constitutional changes, which would grant significant autonomy to breakaway eastern regions, in the autumn.

Violent protests took place outside Kiev’s parliament as the issue was debated. No second reading has been held since then, although under the Minsk deal Kiev was supposed to complete the changes by the end of last year. (…)

The Minsk deal, as agreed, required Ukraine to complete constitutional changes before Russia restored control of the border to Kiev. One Kiev official said it was unthinkable that the west could lift sanctions on Russia without Ukraine having full control of its borders. (…)

German legislators visiting Moscow said a potential lifting of EU sanctions against Russia could be discussed after Russia met its obligations under the Minsk deal.

“If Ukraine fails to fulfil its part of the commitments, I believe Russia still should be in a position to implement the first three points at the very least,” said Franz-Josef Jung, deputy head of the delegation, listing the ceasefire, the withdrawal of heavy weapons and access for Organisation for Security and Co-operation In Europe monitors.

 

Vagyis nem kell Putyint félteni. Kényszerhelyzetben van ugyan, de politikai és geopolitikai érdekeinek sokkal inkább megfelel egy olyan helyzet, amelyben nem ő, hanem Ukrajna nem tartja be a Minszk II. megállapodást. Ami most már szinte biztosra vehető, hiszen az ukrán parlamentnek január végéig (vagyis ezen a héten) kellene a decentralizációt (és ezzel együtt a donyecki és luhanszki területek különleges státusát) lehetővé tevő alkotmánymódosítást megszavaznia. Porosenko elnök szokása szerint taktikázik (megszavaztatná a decentralizációs törvényt – ehhez kell a minősített többség, tehát legalább 300 képviselő szavazata –, de a speciális státust további feltételekhez kötné), míg Jacenyuk miniszterelnök, akinek a pártja pillanatnyilag 2%-os népszerűségnek örvend, az alkotmánymódosítást népszavazásra bocsátaná.

(Aki még reménykedik abban, hogy képes eligazodni az ukrán belpolitikai és alkotmányos zűrzavarban, annak figyelmébe ajánlom egy Odesszában tanyázó brit és egy újabban Kijevben, amúgy 16 éve pedig Kelet-Európában működő amerikai blogbejegyzéseit (lásd itt és itt).

Közben a Kyiv Postban ma (25-én) megjelent egy fontos elemzés,  amely jól megvilágítja a pillanatnyi helyzetet. Ennek lényege az, hogy Porosenko most megpróbálja elhalasztani a decentralizációs törvényről szóló és alkotmánymódosítást igénylő szavazást, mert semmi esélye sincs arra, hogy meglegyen az ehhez szükséges minősített többsége. A tavaly októberi helyhatósági választásokon megerősödött Ellenzéki Párt ugyanis több helyi autonómiát (ha nem is éppen föderalizmust) szeretne, remélve, hogy így a tartományokban újjáteremtheti saját hatalmi bázisát. Jónéhány párt pedig új parlamenti választásokat akar, mert érzi, hogy a jelenlegi kormánytöbbségnek minimális a támogatottsága.

Porosenko időt akar nyerni, akár azon az áron is, hogy az EU-n belül többségbe kerülhetnek az Oroszország elleni szankciók feloldásának hívei (a francia pénzügyminiszter épp Moszkvában jelentette be  január 22-én, hogy reméli, idén nyáron fel lehet oldani a szankciókat).

 

Essentially Moscow wants a solution– írja az említett elemzés – where regions have some veto over national policy – as in effect Moscow wants influence over national policy in Ukraine, to stall its further Western orientation and to keep Ukraine within its sphere of influence.

The problem for Poroshenko is that the federal solution, as pushed by Moscow, is simply unsellable in Ukraine – as everyone understands what this likely means, i.e. likely the end of Ukraine’s current westwards orientation and indeed more likely the start of centrifugal forces which could see the disintegration of the country.

Instead, and to show Western powers that Ukraine is complying with its part of Minsk II, Poroshenko tabled a decentralization bill earlier this year before the Rada, which entails modest decentralization of powers to the regions (oblasts).

 

Porosenko és vele együtt az egész ukrán politikai vezetés csapdába került. A föderalizmust nem fogadhatják el, viszont előbb-utóbb kénytelenek lesznek bevezetni a decentralizációt, amit az ország nyugati és központi része nem akar (mert fél, hogy ez burkolt föderalizmushoz vezet), a keleti és déli tartományok (oblasztyok) viszont igen. Vagyis kerülő úton ugyan, de ugyanoda jutnak.

Az oroszok ezt pontosan tudják. Éppen ezért azt hiszem, hogy lehet itt egy, az aktuálpolitikai vonatkozásokon túlmutató, történelmi és geopolitikai értelemben  mélyebbre ható megfontolás is, ami vezeti őket.

Ukrajnában január 22-én ünnepelték a nemzeti egység napját. Ebből az alkalomból Petro Porosenko elnök üzenetet intézett a lakossághoz. Az elnök angol nyelvű honlapján csak az eredeti videó elérhető, de a Fort Russ orosz hírportál érdekes részleteket közölt belőle angolul. Ezekből kiderül, hogy az egykor különböző birodalmakhoz tartozó „ukrán földek” egyesüléséből létrejött független ukrán állam egységes (unitary) szerkezetű. Mivel ez „kategorikusan kizárja a föderalizmus destruktív és elfogadhatatlan eszméinek a behozatalát”, a Donbasz visszatérésével, pontosabban az ukrán szuverenitás visszatérésével (the return of Ukrainian sovereignty to Donbas), decentralizáció és speciális státus ide vagy oda, nem sérülhet az állam unitáris jellegének szent elve.

A Fort Russ az említett részletekhez a következő megjegyzést fűzte:

 

Az egység napjának ünnepét Leonyid Kucsma vezette be 1999-ben, amikor a második mandátumáért küzdött, és úgy gondolta, hogy Nyugat-Ukrajna szavazataira fog támaszkodni (Kelet-Ukrajna ekkor a kommunisták kezében volt).

Az új ünnep az 1919. januári eseményekkel függ össze. Akkor, a polgárháború káoszában bejelentették két állam egyesülését: az Ukrán Nemzeti Köztársaságét és a Nyugat-Ukrajnai Népköztársaságát. Ez a két állam hamarosan eltűnt. A Vörös Hadsereg elfoglalta az Ukrán Nemzeti Köztársaságot, a nyugat-ukrán államot pedig felosztották Lengyelország, Románia és Csehszlovákia között.

 

Ez alig burkolt figyelmeztetés Kijev, és jelzés – Varsó számára. Ma már persze (nem utolsó sorban demográfiai okok miatt) szó sem lehet arról, hogy Lengyelország egykori keleti területeit visszacsatolhassa (lengyel szempontból ugyanis erről van szó). De az kétségtelen, hogy egy dezintegrálódó Ukrajnában lenne keresnivalója.

Szerintem ez az általam korábban említett potenciális orosz-lengyel geopolitikai összjáték igazi tétje.

 

Liberális nem-demokrácia

január 31, 2016

 

Január 31.

 

Sławomir Sierakowski, a „lengyel elkötelezett értelmiségi tradíció” felélesztését célul kitűzőKrytyka Polityczna  portál alapítója és vezetője január közepén interjút közölt a Gazeta Wyborczában, amely angolul is megjelent egy most alapított közös közép-európai politikai portál honlapján. Ebben többek között ezeket mondta:

…from the very beginning of the process of transition our political system has been dominated by a dysfunctional conflict between modernization and anti-modernization, as opposed to a proper conflict between two different visions of modernization, between, for instance, left and right. In Poland, one side sees the other not as representing an alternative path for modernizing the country, but as a threat to Poland itself. What PiS is currently destroying is not so much democracy as liberalism. Media pluralism, rule of law, the Constitutional Tribunal, the separation of powers, individual freedoms—these are liberal rather than democratic principles.

The other side sees things as equally bleak: Western democracy is a threat to Poland, to Poles, to the nation.

A democratic victory by anti-liberal forces is possible, and not uncommon. In Western countries, democracy as majority rule through free elections and liberalism as a system of freedoms and constitutional guarantees became inextricably linked only after World War II. Before that, it happened that rule of law, individual freedoms, or independent courts could exist under authoritarian conditions. On the other hand, it is possible for majority rule to destroy individual rights and the rule of law, to establish a dictatorship.

Liberal democracy is a system that gives rise to conflicts and political disputes, but it delimits them within a framework that is unquestioned by all of its participants. The constitution and the Constitutional Tribunal that safeguards it serve as the primary force binding the liberal community; they are the framework within which the system functions.

So now we are observing the destruction of that liberal democratic framework, and that is why the current situation is so dangerous. We are no longer bound together by anything. There is no community. We are divided into hostile tribes. We are in the midst of an unarmed civil war.

 

Én most nem a lengyel helyzettel, illetve annak radikális (baloldali-liberális) kritikájával szeretnék foglalkozni, amely szerint a jelenlegi lengyel kormány szétzúzza a liberális demokrácia alkotmányos kereteit és ezzel együtt a lengyel államot is mint olyan politikai közösséget, amelynek a szabályait minden – fontosabb –  politikai szereplő elfogadja. Amikor megszűnik a politikai közösség – mondja Sierakowski –, a porondon csak ellenséges törzsek maradnak, egy nem fegyveres polgárháború kellős közepén.

„Még” – jegyezte meg erre a Wyborcza. Amire Sierakowski ezt válaszolta:

 

Ezt nem tudom. De azt igen, hogy Macierewicz, a védelmi miniszter, akit a legőrültebb és a legelőreláthatatlanabb politikusnak tartanak a lengyelek, azért van a kormányban, mert Kaczynskinak szüksége van valakire, akit semmi sem állíthat meg, aki arra is képes, hogy kivezényelje a hadsereget az utcákra.

 

Mondom, engem – ebben a bejegyzésben – nem a lengyel belpolitikai helyzet foglalkoztat. Hanem a fenti – angol nyelvű – idézet kiemelt részlete, amelyet most magyarul is idézek:

 

Amit a PiS most megsemmisít, az nem annyira a demokrácia, mint inkább a liberalizmus. A médiák pluralizmusa, a jogállamiság, az Alkotmánybíróság, a hatalmak szétválasztása, az egyéni szabadságjogok – ezek inkább liberális, mint demokratikus alapelvek. (…)

Az antiliberális erők demokratikus [úton elért] győzelme lehetséges és nem szokatlan. A nyugati országokban a demokrácia mint a többség szabad választásokon elnyert uralma és a liberalizmus mint a szabadságok és az alkotmányos garanciák rendszere csak a második világháború után kapcsolódott eltéphetetlenül össze. Azelőtt előfordult, hogy a jogállamiság, az egyéni szabadságjogok vagy a független bíróságok autoritárius körülmények között is léteztek. Másfelől az is lehetséges, hogy a többségi uralom megsemmisítheti az egyéni jogokat és a jogállamiságot, és diktatúrához vezet.

 

Demokrácia és nemzeti hegemónia a száz év előtti Magyarországon című tanulmányomban, amely egy most készülő könyv alapgondolatainak első megfogalmazása, kifejtettem, hogy a száz év előtti Magyarország nem volt ugyan demokratikus (különösen a demokrácia mai standardjai értelmében), viszont liberális volt. Akár azt is mondhatjuk, hogy liberális nem-demokrácia volt, és ezt a kissé nyakatekert megfogalmazást azért (is) használom most, hogy jelezzem: Sierakowski jó nyomon jár, de abban nincs igaza, hogy a jogállamiság autoritárius körülmények között is létezhet. A cári Oroszország például nem volt, nem lehetett jogállam. Magyarország viszont az volt, bármennyire is óvakodott attól, hogy demokratikus legyen.

És – hogy mégis csak visszatérjek röviden Lengyelországhoz – pontosan ez a legfontosabb különbség a magyar és a lengyel helyzet között. Magyarország létezett mint liberális állam (1848-49-ben és 1867 és 1918 között), még akkor is, ha nemzetközi jogi értelemben nem volt teljesen szuverén, illetve csak egy másik állammal együtt volt szuverén – lengyel állam viszont ebben az egész időszakban nem létezett. (Csak az 1918 októberéig tartó időszakról beszélek, mert 1919-től a magyar állam már nem tekinthető liberálisnak, elsősorban a zsidó kérdés kezelése miatt, miközben persze teljesen „illiberális” sem volt.)

Bár az „illiberális demokrácia” orbáni trouvaille-ja óriási karriert futott be a nyugati nyilvánosságban, ami a magyar miniszterelnököt tavaly Angela Merkel után talán a legtöbbet emlegetett politikai szereplővé tette, akit immár Európában nem lehet ignorálni, a magyar demokrácia ma sem teljesen „illiberális”, bár nyilván vannak, akik annak látják, és vannak olyanok is, akik valóban azzá szeretnék tenni.

Minden estre abban, hogy nem az, Orbán Viktor kétségtelen politikai tehetségén kívül jelentős szerepet játszik a Fidesz által is nagy becsben tartott századvégi-századeleji liberális magyar állam hagyománya is. Ezért (is) tartok attól, hogy Lengyelország sokkal messzebb mehet el az „illiberális demokrácia” még sok meglepetést tartogató útján, mint Magyarország, amely a (nyilván nem tökéletes) jogállamiságot a liberális nem-demokrácia időszakában mégis csak megtapasztalhatta.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s