Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja

Kaczynski, Kohl, Antall – meg egy kis geopolitika

Hozzászólás

Február 14.

Jaroslaw Kaczynski 1991-ben Lech Walesa elnöki hivatalának a főnöke volt. Ebbéli minőségében 1991 szeptemberében Bonnba látogatott, és tárgyalt Helmut Kohl kancellárral. A tárgyalásokról akkori tanácsadója, Andrzej Kostarczyk – ironikus kommentárokkal fűszerezett – feljegyzéseket készített, amelyek a Die Welt varsói tudósítójának, Gerhard Gnaucknak a birtokába kerültek. (“Wie eine Hummel, die vorzeitig aus dem Winterschlaf geweckt wurde” , Die Welt, febr. 11.)

Kaczynski ezen a találkozón lényegében csak két dologra szorítkozott.  El akarta érni, hogy Kohl nyilatkozzon arról, hogy elismeri Lengyelország nyugati határait, és aggodalmának adott kifejezést amiatt, hogy a németek esetleg visszakövetelhetik egykori lengyelországi javaikat. Ezzel kapcsolatban elmondta, hogy a szövetségi köztársaság polgárai egyre gyakrabban utaznak Lengyelország nyugati tartományaiba és fényképezgetik azokat a házakat, amelyekben valamikor laktak. Az volt a kívánsága, hogy Kohl erről is tegyen közzé egy egyértelmű állásfoglalást.

A tárgyalásokon jelenlévő Kostarczyk megjegyezte, hogy ezzel Kaczynski csak azt érte el, hogy a németek soha többé ne tekintsék komolyan vehető politikusnak. Ezekkel a követelésekkel csak a saját fóbiáiról állított ki bizonyítványt, hiszen tudnia kellett, hogy Genscher német és Skubiszewski lengyel külügyminiszter már 1990 novemberében aláírta a német-lengyel határszerződést, és azt is illett volna tudnia, hogy már az 1990 októberi német újraegyesülésre sem kerülhetett volna sor, ha az akkor még két Németország nem vállal kötelezettséget arra, hogy elismeri az Odera-Neisse határt.

„Kaczynski – idézi a Welt a feljegyzést – úgy viselkedett Kohl dolgozószobájában, mint egy dongó, amely túl korán ébredt fel téli álmából, és azt hitte, hogy még mindig a tavalyi rét fölött szálldos.” Nem ismerte fel az idők jeleit, és a jövő nagy témáit – az EU-tagságot és pártjának az Európai Néppártba való felvételét – nem is érintette.  Nem csodálható, hogy Kohl soha többé nem óhajtott találkozni vele.

Kostarczyk a Welt által nagy elégtétellel idézett feljegyzéseiben kitért Kaczynski egy későbbi, szintén balul sikerült találkozójára is.

Wilfried Martens volt belga miniszterelnök 2004 márciusában, nem sokkal a lengyel EU-tagság előtt, mint az Európai Néppárt (EPP vagy EVP) elnöke Varsóba látogatott, és találkozott Kaczynskival. Szerette volna megtudni, hogy pártja fenntartja-e azt a korábbi szándékát, hogy belépjen a néppárti „családba”.

Kaczynski „szárazon és az udvariasság minimuma nélkül” kijelentette, hogy nem óhajt egy olyan pártcsaládhoz tartozni, amely megtűri a soraiban Erika Steibachot (a keleti német, illetve nyugati lengyel területekről erőszakkal áttelepítettek elnökét). Ezen kívül „mély szkepsisét” juttatta kifejezésre a „szoros európai integrációval” szemben. A találkozó után – Kostarczyk szerint – Martens felsóhajtott: „Istenem, csak abban reménykedem, hogy sohasem lesz vele Lengyelország miniszterelnökeként dolgunk.”

Kaczynski, mint tudjuk, 2006 júliusától 2007 augusztusáig volt lengyel miniszterelnök. Most pedig még annál is sokkal rosszabb, legalábbis német szempontból, hiszen Lambsdorff gróf, az Európai Parlament alelnöke nem véletlenül mondta az éppen Berlinbe látogató Beate Szydlo lengyel miniszeterelnökről, hogy „csupán bábfigura, akit Jaroslaw Kaczynski irányít. A januári EU-parlamenti ülésszakon tárgyszerűnek és párbeszédre képesnek mutatkozott, de ez nem jelent semmit, ameddig a háttérben meghúzódó játékos meg nem fékezi németellenes érzelmeit és meg nem változtatja Európa-ellenes politikáját”. (Besuch von der Scharfmacherin, in: Berliner Morgenpost, 2016. febr. 12.)

Minderről eszembe jut, hogy Antall József  milyen különleges kapcsolatokat ápolt annak idején Helmut Kohllal. Ahányszor csak meglátogatta, a hivatalos ceremóniák végeztével a német kancellár mindig magával vitte kedvenc kocsmájába, és ott órákig beszélgettek a legbizalmasabb módon – mindenről. Jó volna tudni, hogy Antall – vagy éppenséggel Kohl – készített-e ezekről a találkozókról feljegyzéseket, és ha igen, akkor ezek hol találhatók.

*

Végül annyit azért hozzátennék a fentiekhez, hogy Kaczynski ugyan – Kohllal és Martensszel szemben – valóban faragatlan és fanatikus volt, de ő soha nem is akart status quo és még kevésbé comme il faut politikus lenni. Ő mindig változtatni akart az adott politikai helyzeten (azt most ne firtassuk, hogy milyen irányban), és ennyiben a mai napig vérbeli ellenzéki maradt.

Ami pedig „az idők jeleit” illeti, azokat például Antall nagyon is jól érzékelte, de az EU-integráció kérdésében – lényegi, vagyis geopolitikai szempontból – ő sem jutott semmivel sem messzebb, mint a többi közép-európai politikus. Kohl bizonyára megértette őt, amikor a korai, gyakorlatilag az azonnali EU-csatlakozást sürgette a visegrádiak – és csak a visegrádiak, illetve akkor inkább csak Magyarország, Csehország és Lengyelország – számára, de amerikai támogatás nélkül, és a franciák és az angolok kifejezett ellenkezésével számolva, Kohl nem volt abban a helyzetben, hogy Kelet-Közép-Európát már akkor „az egyre szorosabbá váló unió” útján elindítsa.

Ha ez akkor sikerül, ma az egész Európai Unió nem ott tartana, ahol most tart. Ehhez azonban az kellett volna, hogy Amerikában az öreg Bush konzervatív-realista külpolitikája folytatódjon, Oroszország pedig – Jelcin alatt – ne jusson a tönk szélére. Bill Clinton liberális internacionalista külpolitikája azonban, amely különösen az elnök második külügyminisztere, Madeleine Albright idején erősödött meg, szakított a korábbi Németország-centrikus amerikai Európa-politikával (amelynek utolsó elkötelezett képviselője Richard Holbrooke, korábbi berlini nagykövet volt), és beindította az EU-t felhígító, a nagyszabású NATO-bővítéssel pedig Moszkvát Európától és a Nyugattól elidegenítő ún. big bang  bővítési politikát.

Németország a kilencvenes évek közepén, a szelektív integráció háttérbe szorulásával veszítette el azt a lehetőségét, hogy ne csak kereskedelmi és gazdasági, hanem politikai, sőt geopolitikai értelemben is nagyhatalomként viselkedjen és mint ilyen váljon az EU domináns hatalmává. (Lásd ezzel kapcsolatban az Új statégiai alku – biztonság és geopolitika című 1993-as prágai előadásom szövegét és az ahhoz fűzött jegyzetet, in: M. G. Alternatívák könyve. III. Összmagyar alternatíva. Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2014. 378-382; 406-407.)

Hans-Dietrich Genscher és Otto Graf Lambsdorff, a német FDP konzervatív-liberális politikusai megpróbálták a német nagyhatalmi politika bismarcki hagyományát az újraegyesülés utáni külpolitikai helyzetben képviselni (Bismarck a belpolitikában konzervatív, sőt sokszor kifejezetten ókonzervatív nézeteket képviselt, de külpolitikáját nyugodtan nevezhetjük liberálisnak, legalábbis annyiban, hogy mindig megpróbált tekintettel lenni a többi európai nagyhatalom érdekeire is). Prőhle Gergely, az FDP-hez tartozó Friedrich Naumann Alapítvány budapesti irodájának egykori vezetője, akivel a kilencvenes években elég szoros kapcsolatban voltam, elmesélte nekem, hogy az alapítvány németországi központjába látogatva milyen mély benyomást tett rá, hogy ott bizony Bismarck portréját látta a falon. Sajnos a jugoszláviai zűrzavar, majd háború körülményei között nem sikerült a bismarcki irányvonalat követni, mivel az európai országok túlnyomó többsége (Ausztriát és Magyarországot leszámítva) elítélte Szlovákia és Horvátország elismerését, és Németország izolálódott. Ez (is) világosan mutatja, hogy Németország nem lehet valóságos európai nagyhatalom addig, ameddig Kelet-Közép-Európát nem tudja a saját érdekszférájába integrálni, mégpedig nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is.

Utólag persze könnyű okosnak lenni, de ezt a legtermészetesebb módon úgy lehetett volna elérni, ha a big bang-et nem 2004 és 2007, hanem 1995 és 2000 között bonyolítják le, mégpedig anélkül, hogy a volt kommunista országokat felvették volna a NATO-ba.

Az 1995-ben felvett három semleges országhoz (Ausztria, Finnország és Svédország) így biztonságpolitikai értelemben hozzátevődött volna a volt kommunista országok semleges sávja (először a visegrádiak, majd néhány év késéssel a többiek, persze nem mindenki, de ezzel most nincs mit foglalkozni), ami három dolgot tett volna lehetővé: 1. Németországnak az EU-n belül meglett volna a kellő közép-európai geopolitikai mélysége; 2. az EU kénytelen lett volna geopolitikai értelemben autonóm gazdasági, politikai és nem utolsó sorban védelmi unióvá válni, amely 3. mind az Egyesült Államokkal. mind pedig Oroszországgal stratégiai partnerségre törekedett volna, ügyelve arra, hogy egyikük se tegyen szert Európában a kelleténél nagyobb befolyásra.

Ezt a „What – if”-szcenáriót csak azért vázoltam fel, hogy kellőképpen kiemeljem azt a szomorú tényt, hogy 1995 óta Németország (és vele együtt az egész EU) elsősorban Amerika, Anglia és Franciaország Németországot az együttes NATO- és EU-bővítéssel „bekerítő” politikájának, másodsorban pedig a saját bénaságának köszönhetően geopolitikai értelemben egyfolytában sodródik, ami különösen most, a Merkel-éra végén  vált szembetűnővé. Előbb-utóbb ennek persze vége lesz, de attól tartok, hogy ez nem fog olyan simán menni, mint ahogy azt a szendergésükből lassan felocsúdó alapító tagállamok politikusai és egyáltalán, elitjei képzelik. És „mi” (értsd: az önmagát „közép-európai”-nak vélő, de egyre inkább „kelet-európai”-nak látszó periféria államai) sem leszünk olyan boldogok, amikor majd rádöbbenünk, hogy esetleg végleg kimaradtunk valamiből, amiben igencsak ott lett volna a helyünk.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s