Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja

Geonapló. 2016. február

Hozzászólás

február 13, 2016

Egy kis teória

Február 1.

Einsteintól egyszer megkérdezte egy barátja, hogy hisz-e Istenben. „Add meg az Isten definícióját” – válaszolta.

Erre én a következőket mondtam (volna), Pascal után szabadon: „Ha annak az esélye, hogy Isten létezik, egy a végtelenhez, akkor a világegyetem nagy szerencsejátékán tétnek őt kell megtennünk.” (Vö. Pascal és a tragikus világszemlélet, in: Alternatívák könyve, I. 12.)

 

Február 13.

A tömegek lázadása után következik az elitek lázadása. A társadalmak totális kettéhasadása. Nem totális atomizálódás vagy anarchia. Nem. Hanem állóháború (à la Verdun) a plebs és az elitek között. És ebben a háborúban a demokrácia a tömegeknek kedvez. Legalábbis annyiban, hogy ők választhatják ki és -meg azt a vezért, akinek hajlandóak engedelmeskedni. Nemrég közölte újra az Economist Karl Popper 1989-es cikkét a demokráciáról. Annak idején (a Magyar Napló szerkesztőségében ülve olvastam egyszusszra el) kijózanító hatást tett rám. Most még nem olvastam újra, de akkor ez a cikk azt jelentette nekem, hogy „a demokrácia” nem más, mint a hatalmat gyakorló elitek váltakozásának civilizált lebonyolítása. Jó, azt én sem gondoltam, hogy a demokrácia „a nép hatalma”, ez nekem már korábban is túl rousseau-ista, sőt kommunista dolog volt, de abban azért bíztam, hogy a civil társadalom, egyáltalán „a társadalom”, ahogy az angolok nevezték, „az úr”, még akkor is, ha „felül a gálya”.

Most már csak abban bízom, hogy ha nem is lehet megakadályozni ezt az uralmat, úgy überhaupt, a pénzügyi és médiahatalom, és az ezzel szimbiózisban élő intellektuális „hatalom” elég erős lesz ahhoz, hogy a régi arisztokráciához hasonlóan legalább egy ideig féken tartsa ezt az új abszolutizmust.

És akkor, a két tényleges hatalom közötti senki földjén létrehozhatunk talán – az egykori szerzetesrendek mintájára – néhány „kolostort”. De persze csak akkor, ha lesznek olyan mecénások, akik – „bűneik” megváltása fejében – hajlandóak lesznek ezeket támogatni.

*

És végül egy update Einsteinhoz.

 

február 14, 2016

Kaczynski, Kohl, Antall – meg egy kis geopolitika

Február 14.

Jaroslaw Kaczynski 1991-ben Lech Walesa elnöki hivatalának a főnöke volt. Ebbéli minőségében 1991 szeptemberében Bonnba látogatott, és tárgyalt Helmut Kohl kancellárral. A tárgyalásokról akkori tanácsadója, Andrzej Kostarczyk – ironikus kommentárokkal fűszerezett – feljegyzéseket készített, amelyek a Die Welt varsói tudósítójának, Gerhard Gnaucknak a birtokába kerültek. (“Wie eine Hummel, die vorzeitig aus dem Winterschlaf geweckt wurde” , Die Welt, febr. 11.)

Kaczynski ezen a találkozón lényegében csak két dologra szorítkozott.  El akarta érni, hogy Kohl nyilatkozzon arról, hogy elismeri Lengyelország nyugati határait, és aggodalmának adott kifejezést amiatt, hogy a németek esetleg visszakövetelhetik egykori lengyelországi javaikat. Ezzel kapcsolatban elmondta, hogy a szövetségi köztársaság polgárai egyre gyakrabban utaznak Lengyelország nyugati tartományaiba és fényképezgetik azokat a házakat, amelyekben valamikor laktak. Az volt a kívánsága, hogy Kohl erről is tegyen közzé egy egyértelmű állásfoglalást.

A tárgyalásokon jelenlévő Kostarczyk megjegyezte, hogy ezzel Kaczynski csak azt érte el, hogy a németek soha többé ne tekintsék komolyan vehető politikusnak. Ezekkel a követelésekkel csak a saját fóbiáiról állított ki bizonyítványt, hiszen tudnia kellett, hogy Genscher német és Skubiszewski lengyel külügyminiszter már 1990 novemberében aláírta a német-lengyel határszerződést, és azt is illett volna tudnia, hogy már az 1990 októberi német újraegyesülésre sem kerülhetett volna sor, ha az akkor még két Németország nem vállal kötelezettséget arra, hogy elismeri az Odera-Neisse határt.

„Kaczynski – idézi a Welt a feljegyzést – úgy viselkedett Kohl dolgozószobájában, mint egy dongó, amely túl korán ébredt fel téli álmából, és azt hitte, hogy még mindig a tavalyi rét fölött szálldos.” Nem ismerte fel az idők jeleit, és a jövő nagy témáit – az EU-tagságot és pártjának az Európai Néppártba való felvételét – nem is érintette.  Nem csodálható, hogy Kohl soha többé nem óhajtott találkozni vele.

Kostarczyk a Welt által nagy elégtétellel idézett feljegyzéseiben kitért Kaczynski egy későbbi, szintén balul sikerült találkozójára is.

Wilfried Martens volt belga miniszterelnök 2004 márciusában, nem sokkal a lengyel EU-tagság előtt, mint az Európai Néppárt (EPP vagy EVP) elnöke Varsóba látogatott, és találkozott Kaczynskival. Szerette volna megtudni, hogy pártja fenntartja-e azt a korábbi szándékát, hogy belépjen a néppárti „családba”.

Kaczynski „szárazon és az udvariasság minimuma nélkül” kijelentette, hogy nem óhajt egy olyan pártcsaládhoz tartozni, amely megtűri a soraiban Erika Steibachot (a keleti német, illetve nyugati lengyel területekről erőszakkal áttelepítettek elnökét). Ezen kívül „mély szkepsisét” juttatta kifejezésre a „szoros európai integrációval” szemben. A találkozó után – Kostarczyk szerint – Martens felsóhajtott: „Istenem, csak abban reménykedem, hogy sohasem lesz vele Lengyelország miniszterelnökeként dolgunk.”

Kaczynski, mint tudjuk, 2006 júliusától 2007 augusztusáig volt lengyel miniszterelnök. Most pedig még annál is sokkal rosszabb, legalábbis német szempontból, hiszen Lambsdorff gróf, az Európai Parlament alelnöke nem véletlenül mondta az éppen Berlinbe látogató Beate Szydlo lengyel miniszeterelnökről, hogy „csupán bábfigura, akit Jaroslaw Kaczynski irányít. A januári EU-parlamenti ülésszakon tárgyszerűnek és párbeszédre képesnek mutatkozott, de ez nem jelent semmit, ameddig a háttérben meghúzódó játékos meg nem fékezi németellenes érzelmeit és meg nem változtatja Európa-ellenes politikáját”. (Besuch von der Scharfmacherin, in:Berliner Morgenpost, 2016. febr. 12.)

Minderről eszembe jut, hogy Antall József  milyen különleges kapcsolatokat ápolt annak idején Helmut Kohllal. Ahányszor csak meglátogatta, a hivatalos ceremóniák végeztével a német kancellár mindig magával vitte kedvenc kocsmájába, és ott órákig beszélgettek a legbizalmasabb módon – mindenről. Jó volna tudni, hogy Antall – vagy éppenséggel Kohl – készített-e ezekről a találkozókról feljegyzéseket, és ha igen, akkor ezek hol találhatók.

*

Végül annyit azért hozzátennék a fentiekhez, hogy Kaczynski ugyan – Kohllal és Martensszel szemben – valóban faragatlan és fanatikus volt, de ő soha nem is akart status quo és még kevésbé comme il fautpolitikus lenni. Ő mindig változtatni akart az adott politikai helyzeten (azt most ne firtassuk, hogy milyen irányban), és ennyiben a mai napig vérbeli ellenzéki maradt.

Ami pedig „az idők jeleit” illeti, azokat például Antall nagyon is jól érzékelte, de az EU-integráció kérdésében – lényegi, vagyis geopolitikai szempontból – ő sem jutott semmivel sem messzebb, mint a többi közép-európai politikus. Kohl bizonyára megértette őt, amikor a korai, gyakorlatilag az azonnali EU-csatlakozást sürgette a visegrádiak – és csak a visegrádiak, illetve akkor inkább csak Magyarország, Csehország és Lengyelország – számára, de amerikai támogatás nélkül, és a franciák és az angolok kifejezett ellenkezésével számolva, Kohl nem volt abban a helyzetben, hogy Kelet-Közép-Európát már akkor „az egyre szorosabbá váló unió” útján elindítsa.

Ha ez akkor sikerül, ma az egész Európai Unió nem ott tartana, ahol most tart. Ehhez azonban az kellett volna, hogy Amerikában az öreg Bush konzervatív-realista külpolitikája folytatódjon, Oroszország pedig – Jelcin alatt – ne jusson a tönk szélére. Bill Clinton liberális internacionalista külpolitikája azonban, amely különösen az elnök második külügyminisztere, Madeleine Albright idején erősödött meg, szakított a korábbi Németország-centrikus amerikai Európa-politikával (amelynek utolsó elkötelezett képviselője Richard Holbrooke, korábbi berlini nagykövet volt), és beindította az EU-t felhígító, a nagyszabású NATO-bővítéssel pedig Moszkvát Európától és a Nyugattól elidegenítő ún. big bang bővítési politikát.

Németország a kilencvenes évek közepén, a szelektív integráció háttérbe szorulásával veszítette el azt a lehetőségét, hogy ne csak kereskedelmi és gazdasági, hanem politikai, sőt geopolitikai értelemben is nagyhatalomként viselkedjen és mint ilyen váljon az EU domináns hatalmává. (Lásd ezzel kapcsolatban az Új statégiai alku – biztonság és geopolitika című 1993-as prágai előadásom szövegét és az ahhoz fűzött jegyzetet, in: M. G. Alternatívák könyve. III. Összmagyar alternatíva. Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2014. 378-382; 406-407.)

Hans-Dietrich Genscher és Otto Graf Lambsdorff, a német FDP konzervatív-liberális politikusai megpróbálták a német nagyhatalmi politika bismarcki hagyományát az újraegyesülés utáni külpolitikai helyzetben képviselni (Bismarck a belpolitikában konzervatív, sőt sokszor kifejezetten ókonzervatív nézeteket képviselt, de külpolitikáját nyugodtan nevezhetjük liberálisnak, legalábbis annyiban, hogy mindig megpróbált tekintettel lenni a többi európai nagyhatalom érdekeire is). Prőhle Gergely, az FDP-hez tartozó Friedrich Naumann Alapítvány budapesti irodájának egykori vezetője, akivel a kilencvenes években elég szoros kapcsolatban voltam, elmesélte nekem, hogy az alapítvány németországi központjába látogatva milyen mély benyomást tett rá, hogy ott bizony Bismarck portréját látta a falon. Sajnos a jugoszláviai zűrzavar, majd háború körülményei között nem sikerült a bismarcki irányvonalat követni, mivel az európai országok túlnyomó többsége (Ausztriát és Magyarországot leszámítva) elítélte Szlovákia és Horvátország elismerését, és Németország izolálódott. Ez (is) világosan mutatja, hogy Németország nem lehet valóságos európai nagyhatalom addig, ameddig Kelet-Közép-Európát nem tudja a saját érdekszférájába integrálni, mégpedig nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is.

Utólag persze könnyű okosnak lenni, de ezt a legtermészetesebb módon úgy lehetett volna elérni, ha a big bang-et nem 2004 és 2007, hanem 1995 és 2000 között bonyolítják le, mégpedig anélkül, hogy a volt kommunista országokat felvették volna a NATO-ba.

Az 1995-ben felvett három semleges országhoz (Ausztria, Finnország és Svédország) így biztonságpolitikai értelemben hozzátevődött volna a volt kommunista országok semleges sávja (először a visegrádiak, majd néhány év késéssel a többiek, persze nem mindenki, de ezzel most nincs mit foglalkozni), ami három dolgot tett volna lehetővé: 1. Németországnak az EU-n belül meglett volna a kellő közép-európai geopolitikai mélysége; 2. az EU kénytelen lett volna geopolitikai értelemben autonóm gazdasági, politikai és nem utolsó sorban védelmi unióvá válni, amely 3. mind az Egyesült Államokkal. mind pedig Oroszországgal stratégiai partnerségre törekedett volna, ügyelve arra, hogy egyikük se tegyen szert Európában a kelleténél nagyobb befolyásra.

Ezt a „What – if”-szcenáriót csak azért vázoltam fel, hogy kellőképpen kiemeljem azt a szomorú tényt, hogy 1995 óta Németország (és vele együtt az egész EU) elsősorban Amerika, Anglia és Franciaország Németországot az együttes NATO- és EU-bővítéssel „bekerítő” politikájának, másodsorban pedig a saját bénaságának köszönhetően geopolitikai értelemben egyfolytában sodródik, ami különösen most, a Merkel-éra végén  vált szembetűnővé. Előbb-utóbb ennek persze vége lesz, de attól tartok, hogy ez nem fog olyan simán menni, mint ahogy azt a szendergésükből lassan felocsúdó alapító tagállamok politikusai és egyáltalán, elitjei képzelik. És „mi” (értsd: az önmagát „közép-európai”-nak vélő, de egyre inkább „kelet-európai”-nak látszó periféria államai) sem leszünk olyan boldogok, amikor majd rádöbbenünk, hogy esetleg végleg kimaradtunk valamiből, amiben igencsak ott lett volna a helyünk.

 

február 14, 2016

Helyreigazítás, 2016. február 14, kicsit később

Most látom, hogy a Merkel-éra végéről értekező 2013. decemberiblogom (amelyre előző bejegyzésem végén hivatkoztam) utolsó bekezdésében Herfried Münklert „osztrák politológus”-nak neveztem. Eléggé szégyellem is magam emiatt, de hát a Die Presse2013. december 29-i számában találkoztam először a nevével, és így simán osztráknak hittem. Pedig, ha figyelmesebben elolvastam volna az interjúját (nemcsak a Merkelre vonatkozó részt, amin megakadt a szemem), rá kellett volna jönnöm, hogy egyáltalán nem osztrák, hanem – német. És ez nagyon nagy különbség, különösen, ha valaki a háború és a hatalom összefüggéseivel foglalkozik, mint ő is.

2015-ben aztán, Bécsben járva, már kerestem és meg is vettem aDer Gosse Krieg. Die Welt 1914 bis 1918 című könyvét (Rowohlt, Berlin), amely nagy hasznomra volt (és még lesz) készülő könyvemben, amelyről eddig talán a legtöbbet a  Régió 2015/2-es számában megjelent  Alternatívák című írásom 7. pontjában mondtam.

Közben Münklernek két további könyve is megjelent: Kriegssplitter. Die Evolution der Gewalt im 20. und 21. Jahrhundert (Rowohlt Berlin Verlag, Berlin, 2015) és Macht in der Mitte. Die neuen Aufgaben Deutschlands in Europa (Hamburg, 2015). Ezeket most akarom sürgősen megrendelni, mert egyre inkább úgy tűnik, hogy a mai Németország hatalmi helyzetével kapcsolatos vitákban ő a legfontosabb szerző, nem pedig Hans Kundnani például, akinek szintén nemrég jelent meg The Paradox of German Power című, sokat mediatizált könyve.

Vele az a gondom, hogy inkább angolszász szemmel vizsgálja Németországot, ahelyett, hogy német szemmel vizsgálná az angolszászokat (többek között), mint Münkler teszi.

A későbbiekben bőven lesz még szó mindkettejükről.

*

Most pedig, hogy újból átnéztem a HVG-ben futó (futott?) Világnapló c. blogomban megjelent 2013. decemberi Merkel-cikket  (vagy mit), nagy örömmel leltem rá – már el is felejtett – komment-vitámra Trembeczky Zsolttal, amit most (időrendbe rakva) ide mellékelek (hátha felbukkan Zsolt valahonnan a virtuális térből).

 

  1. Trembeczki Zsolt

2013-12-30 – 00:12

Mérhetetlen bája van, amikor egy magyar értelmiségi nevezi provinciálisnak a német elitet. (Amit alig árnyal, hogy T.G.A-t idézi.)

 

 

  1. Molnár Gusztáv

2013-12-30 – 18:31

Nem hozzánk képest provinciálisak, természetesen, hanem önmagukhoz képest. TG Ash, emlegetett esszéjében, Fritz Sternre, a The Failure of Illiberalism (Knopf, 1972) szerzőjére hivatkozik, aki a német újraegyesülés után beszélt az azóta sokszor emlegetett „második esély”-ről. Mert hogy Németországnak először az 1914 előtti években volt esélye arra, hogy Európa, sőt talán nem is csak Európa meghatározó állama legyen. Raymond Aron mondta azt egyszer Sternnek, hogy „ez [mármint a 20. század – M. G.] Németország évszázada lehetett volna”. Nem lett az. Mindenestre, ha az első világháború „elmarad”, vagy még inkább, ha Németország győz, akkor a német politikai osztály most egészen biztosan nem lenne provinciális, mint ahogy mi sem váltunk volna azzá, ha Magyarország 1918-ban nem hull szét. Ehhez persze – sok minden egyéb mellett – tovább kellett volna hogy tartson a német-zsidó és a magyar-zsidó szimbiózis, az a bizonyos, nem minden feszültségtől mentes, de egyértelműen produktív „korrobori”, amiről Ady írt. Amúgy erre a szimbiózisra jóval nagyobb esélye volt Magyarországnak (nem ennek, hanem annak), mint Németországnak, mert a zsidók nem utolsó sorban a nemzetiségek irredentizmusával szemben állva váltak magyarrá (anélkül, hogy a zsidóságukról megfeledkeztek volna).
De ez most nem tartozik ide. (Egy most folyó, általam vezetett kutatásban próbáljuk a fenti kérdéseket újabb, lehetőleg értelmes kérdésfeltevésekkel „megválaszolni”. Lásd erről a blogom elején hivatkozott tanulmányomat, amely persze csak amolyan bevezető.) Az viszont már annál inkább, hogy a németek „második esély”-ének realizálásához egyáltalán nem elég a példás gazdasági és belpolitikai teljesítmény. Ahhoz sokkal több kell. Például az európai döntésképesség. Amire lehet, hogy éppen azért képtelenek, mert túl jól sikerült a „reedukáció”. Nagyon, de nagyon érződik, hogy épp az hiányzik belőlük, amiről Heine beszélt, amikor a zsidókat jellemezte: „Éppen olyanok, mint az a nép, amely között élnek, csak egy kicsit olyanabbak.”

 

  1. Trembeczki Zsolt

2013-12-30 – 23:37

(Hm, epés szurkálódásra ritkán kap az ember hosszú és érdemi választ fórumon. Köszönöm! Nem akartam személyeskedni, de sikerült, és sajnálom.)

Viszont.

Egyfelől én még mindig nem vagyok igazán meggyőzve arról, hogy a német politikai elit (másokhoz képest) provinciálissá vált a világháborús vereségek és a német (katonai-politikai) nagyhatalmiság elvesztése miatt.

Egy (ha a történelmi hátteret nézzük): szerintem kevés ország vezetői voltak annyira rákényszerítve a minimum európai, de inkább Washingtontól Moszkváig terjedő távlatokban való gondolkodásra és politizálásra, mint a megszállt, x részre osztott, kiszolgáltatott, NATO-ba/ESZAK-ba/EK-ba integrált NSZK irányítói, legalábbis Nyugat-Európában, és ebben a súlycsoportban. A franciákat a fóbiáik hajtották az integrációba, de a németeknek konkrétan a nemzeti egységük és függetlenségük (a very létük!) függött az európai és világpolitika fizikájának értésétől. (A britek pedig kidobhatták az addigi külpolitikai tapasztalataik zömét az ablakon.) Ezt igazából még Ash is leírja (már amennyiben ugyanarról a cikkről beszélünk), viszont egyszerűen annyit állít vele szembe, mint a degeneráció okozóját, hogy Németország föderális berendezkedésű. Nekem ez picit halovány, pláne, hogy az újraegyesítés óta éppen hogy tovább nőtt a németek európai beágyazottsága, és az ezzel járó “érintkezési felület”. Vagy ezt rosszul hiszem?

Kettő (kihez képest): nem igazán látom, hogy a németekkel ellentétben mely EU-tagállam politikusai _nem_ provinciálisak, vagyis kik azok, akik Berlin uraival szemben képesek “Európa megértésére” (vagy nem is tudom, miképpen kellene megfogalmazni azt, amit a németektől most elvárunk). Rutte és Katainen (két németbarátnak besorolt északi ország vezetői) egy fontos kérdésben szembementek Merkellel, de ettől még nem európai perspektívában politizálnak. Az ő szempontjaik és érveik messze provinciálisabbnak tűnnek a németekénél. A válságban lévő délieké szintén; őket sem valamiféle közös “nyelv”, vízió vagy kölcsönös megértés, hanem a mindennapi válság aktuális alakulása hozza egy platformra. A franciák, akiktől a nem-provincializmust e gondolatmenet szerint a leginkább el lehetne várni, szintén nem jeleskednek valamiféle kölcsönös belátáson alapuló európai konszenzus megteremtése terén. Holland-on a legkevésbé látom, hogy úgy általában bármit is gondolna bármiről, a válság túlélésén kívül. (A “növekedés beindítása” hangzatos és szükséges szólamnál egyelőre nehezen tekinthető bbnek.)

Összegezve, olykor kissé igazságtalannak érzem a német politikai elittel, vagy személyesen Merkellel szemben támasztott elvárások egy részét, mert más országok politikájában sem ismerek fel sokkal nagyobb megértést a többiek szempontjai iránt. Kicsit olyan, mint ha a Németországtól több beleérzést, értést és megértést elvárók valójában egyszerűen a “megszorító” német közgazdasági megközelítéssel nem értenének egyet, és egyszerűen az ettől való elállást képzelik el Berlin kívánatos, “Európát megértő” fordulataként. Holott ezt a politikát lehet vitatni, de a “szakmai” helyessége vagy helytelensége nem politikai döntés vagy kulturális beleérzőképesség kérdése.

Másfelől az valóban érdekes kérdés, hogy ha Németország számára jobban sül el a 20. század eleje, ma hogyan nézne ki a német elit (+ társadalom, politikai rendszer, stb.). Ha már belemártottuk az ujjunkat egy kis “mi lett volná”-ba, tovább mennék: elfogadva, hogy a mostani német elit befelé forduló, vajon milyen Európában lenne kevésbé provincionális egy a múlt századot épségben megúszó Németország? Milyen volna az az európai közeg, ahol egy egészségesen asszertív Berlin a mostaninál “kicsit olyanabb” tudna lenni?

Nyilván az az Európa nem olyan lenne, mint amit ismerünk (volna-e egyáltalán Unió, vagy bármi, ami ahhoz hasonlít?), vagyis egy “rátermettebb” német elitnek nem biztos, hogy (ill. biztos, hogy nem) a mostani értelemben vett “európai problémákat” kellene megoldania. Ez eddig történelmietlen kocsmafilozofálás, megfordítva viszont az is következhet belőle, hogy a mostani állapotában ismert Európához — történelmi okokból — egyszerűen ilyen német elit “jár”, akár szűklátókörű, akár nem. Ezt hozta ki az egyenlet, és a kérdés innentől nem az, hogy milyennek kellene lennie Németországnak, hanem hogy a _létező_ Németországnak mit kellene lépnie a helyzet javulása érdekében. Vagy ha Berlint erre alkalmatlannak minősítjük, akkor ki (kik) jöhetnek számításba helyettük az integráció (vagy mondjuk inkább: a válság — ilyen vagy olyan — kezelése) motorjaként.

Vagyis mi a megoldás, ha nem ez? (Tudom, nem blog-, és pláne nem kommentműfaj, de mégis.)

(PS Bennem a brit punditokkal szemben mindig van egy kis szkepszis, ha az EU-ról, és különösen az EU problémáiról nyilatkoznak. Persze ez valószínűleg kevés esetben lehet alaptalanabb, mint ha Ash-ről van szó.)

 

  1. Molnár Gusztáv

2013-12-31 – 09:45

Kedves Zsolt!
Sose bánd, hogy személyeskedtél egy kicsit. Ez belefér az interaktív napló-műfajba (nem oximoron ez?), ami a blog – a kommentekkel együtt –, sőt, ez a sava-borsa a dolgoknak. (Persze, mint minden finom fűszerrel, ezzel is csínján kell bánni.)
No de. Nagyon egyformán jár az agyunk, és ennek fölöttébb örülök. A következő bejegyzésem épp ott fog kezdődni, ahol te befejezted: Ha nem a németek, akkor kik? (Már 29-én itt akartam folytatni, de aztán azt gondoltam, egy bejegyzésben legyen elég egy téma.) Hogy hol, illetve mivel fog végződni, azt egyáltalán nem tudom, mert hál’Istennek szélsőségesen induktív módon gondolkodom. Lehet, persze, hogy ez nem mindig így van, de én így érzékelem. Alkalomadtán küldj egy emailt a blogban megadott email-címre.

 

február 21, 2016

Götterdämmerung

Február 21.

Az amerikaiak azt mondják, addig még nincs vége a világnak (általában egy sport- vagy politikai mérkőzésnek), ameddig fel nem zendül a kövér hölgy dala. Egyesek Dél-Karolinában már hallani vélik  a Götterdämmerung híres áriáját, amely most nem Észak isteneinek, hanem a GOP-nek, a Good Old Partynak a végét hirdeti.

Donald Trump Dél-Karolinában elvitte mind az ötven delegátust, ami azt jelenti, hogy minden választói körzetben ő lett az első. De ennél fontosabb, hogy a teljesen más szociális és kulturális hátterű, szekuláris New Hampshire után most egy olyan államban győzött, ahol a szavazók 72%-a evangéliumi keresztény volt, és ezek többsége is rá szavazott, nem pedig Ted Cruzra, aki maga is ehhez a fanatikus felekezethez tartozik, és minden választási rendezvényre lelkészek hada kísérte. Az már csak hab volt a tortán, hogy még a pápa is azt mondta róla – Mexico Cityben! –, hogy aki falakat akar építeni, az nem lehet keresztény, ami öreg hiba volt, mert aki „az ellenség”, vagyis a mexikóiak oldalán áll, az soha nem mondhat igazat.

De rá szavazott mind a férfiak, mind a nők, mind pedig a függetlenek többsége. Első lett azok körében, akik szemében a gazdaság a a legfontosabb, de azok körében is, akik szerint a bevándorlás vagy a terrorizmus a fő probléma. És a legkülönösebb talán az, hogy még a nyugalmazott katonatisztek, a veteránok is inkább rá adták a voksukat, annak ellenére, hogy alig pár napja a szegény Jeb Bush bátyját, „W”-t egyszerűen lehazugozta (az iraki WMD miatt).

A március 1-i szuperkedden 12 déli államban tartanak egyszerre előválasztásokat, és Trump a maga 35% körüli népszerűségével majdnem mindenütt vezet, de nagyon sokan nem szeretik, és tulajdonképpen – még! – kisebbségben van. Ám ellenfeleinek megosztottsága egyértelműen neki kedvez: még a teljesen esélytelen Carson és Kasich, az ohio-i kormányzó sem akar visszalépni, Cruz pedig végképp nem, úgyhogy minden bizonnyal már túl késő lesz, amikor Marco Rubio a GOP establishmentkedvence egyedül marad majd mellette a páston.

A politikai rendszeren kívülről jövő, „lenyűgöző hatású” (larger-than-life) jelölt, ahogy a New York Times nevezi, „fenekestül felforgatja”, vagy mondhatnánk úgy is, hogy a fejéről a talpára állítja a Republikánus Pártot, mint Marx Hegelt ugyebár. A kubai-amerikai Rubiónak, aki Cruzzal szemben nehezen kiharcolt, hajszálnyi második helyét egy indiai-amerikai kormányzóval és egy afrikai-amerikai szenátorral az oldalán ünnepelte, nincs sok esélye vele szemben. De még a demokrata párt elnökjelöltségét, ha a vártnál sokkal nehezebben is, de azért  minden bizonnyal elnyerő Hillary Clintonnak sem kedvez, ha ősszel majd Trump lesz az ellenfele, mert az utóbbi egy tömbbe fogja kanalizálni mind a jobb, mind pedig a baloldali proteszt-szavazatokat, és így valószínűleg meg fogja nyerni a választásokat. De a dolgoknak ezzel a vonatkozásával (beleértve ennek a jóslatnak az esetleges korrekcióját is) még bőven lesz időnk a későbbiekben foglalkozni.

Most nézzük meg inkább azt, hogy az amerikai elemzők mivel magyarázzák a „Donald”-jelenséget.

David Axelrod szerint, ha hét évvel ezelőtt Obama azért győzhetett, mert ő volt a tökéletes ellentéte George W. Bush-nak, most – legalábbis a republikánusok – a tőle leginkább különböző jelöltet kedvelik a legjobban.

 

…many Republicans – írja Obama egykori főtanácsadója – view dimly the very qualities that played so well for Mr. Obama in 2008. Deliberation is seen as hesitancy; patience as weakness. His call for tolerance and passionate embrace of America’s growing diversity inflame many in the Republican base, who view with suspicion and anger the rapidly changing demographics of America. The president’s emphasis on diplomacy is viewed as appeasement.

So who among the Republicans is more the antithesis of Mr. Obama than the trash-talking, authoritarian, give-no-quarter [mocskos beszédű, kíméletlen] Mr. Trump?

 

Ez érdekes meglátás, de ennél azért érdemes mélyebbre ásni. Az Associated Press egyik januári felmérése szerint „minden tíz válaszoló közül hat vagy csak nagyon kevéssé vagy egyáltalán nem bízik a szövetségi kormányban”. És ami a legérdekesebb: e tekintetben nincs szignifikáns különbség a rebublikánusok és a demokraták között. Ez  Glenn Reynolds, a University of Tennessee jogprofesszora szerint – „rossz előjel az ország számára”.

Jacob Heilbrunn, a The National Interest főszerkesztője, az egykori neokon, aki a legjobb és egyben legkíméletlenebb könyvet írta eddig róluk (They Knew They Were Right: The Rise of the Neoconsazt mondja, hogy Trump a GOP hulláján taposva nőhetett naggyá:

 

…bringing the Bush-Cheney era to a close, Trump is essentially kicking in a rotten door. Today it would take the political equivalent of the Laser Interferometer Gravitational-Wave Observatory that just detected the waves predicted by Einstein to discern any fresh ideas in the black hole that constitutes the GOP.

 

Trump nem egyszerűen csak győzni akar, hanem – hangsúlyozza Heilbrunn: „a [Republikánus] pártot akarja a saját képére átformálni”.

 

február 27, 2016

A kollízió – megint

Február 27.

Nyugat-Európa és Amerika (vagyis mind közönségesen a Nyugat, ezúttal nem geopolitikai, hanem politikai filozófiai értelemben) politikai társadalmainak legfőbb új közös vonása: a kollízió újbóli megjelenése. Az évtizedekig tartó alternanza, az ún. jobbközép és balközép tömegpártok váltakozása elfogyasztotta, felélte a demokrácia hinterlandját, beemelve gyakorlatilag mindent a liberális demokrácia intézmény- és mechanizmus-rendszerébe, amely most hirtelen azzal szembesül, hogy a többségi demokrácia őt szorítja perifériára, őt – az ún. liberális konszenzuson alapuló politizálást – helyezi az új konszenzuson kívülre. Ez utóbbi nem egyszerűen csak nemzeti, hanem deklaráltan nacionalista, amely nemcsak hogy megengedi, hanem kifejezetten elvárja, hogy a megválasztott vezető vagy „vezér” mindig és mindenben a nemzeti érdeket érvényesítse. A többség által szolgáltatott legitimitás megnyugtató tudata és az új konszenzus „követelménye” vagy ha úgy tetszik, kényszere hozza aztán magával a korábbi alkotmányos fékek lerombolására irányuló politikát.

Ez lesz majd a döntő pillanat, amikor eldől Amerika sorsa. Ha a hagyományos alkotmány iránti tisztelet lesz az erősebb, akkor az elkerülhetetlenül a lehetséges új amerikai elnök (Donald Trump) elleni vádemeléshez (impeachment) vezet, akit a régi konszenzuson alapuló alkotmányos elvek alapján meg kell fosztani hatalmától (és talán még el is kell majd ítélni). Ha ellenben az új elnök sikeresen mozgósítja a mögötte álló többséget, akkor gyakorlatilag polgárháborús helyzet alakulhat ki. (Ez nem teljesen lehetetlen, hiszen Trump tegnap a texasi Fort Worth-ban 10000 ember előtt beszélt. „10000 ember a választási küzdelem jelenlegi szakaszában! – mondta Michael Steele, a Republican National Commitee (RNC) volt elnöke. – Ez általános választási nagyságrend. Ha tízezrek jelennek meg az előválasztások során, mit gondolnak, mi lesz itt, amikor eljön az általános választások ideje?” – És mi lesz ott, tehetnénk hozzá, ha az esetleg megválasztott vezérhez hűséges tömegek majd az ellentámadásba lendülő establishment és „a megdöntött hatalom” szócsövének tekintett médiák, egyszóval astatus quo ellen vonulnak majd ki az utcára?)

*

A kollízióval annak idején sokat foglalkoztam. Először A kollíziós társadalommodell című esszémben, amely – Bretter György által kissé megszelidítve, de meg nem hamisítva – a Korunk Évkönyv 1976-ban jelent meg, majd az Ó, Anglia, Anglia… című könyvemben (1984), végül abban az 1988. májusában, immár Budapesten készült beszélgetésben („…A kollízió olyan álapot, amelyen túl kell lépni”), amely a szegedi AETAS 1988/1-es számában látott napvilágot. (Vö. Alternatívák könyve – AK –, I. 203-212; valamint AK, II. 362-63; 417; 452-53; 578-583.)

Kissé meglepődve olvasom most az 1983-ban íródott Ó, Anglia, Anglia… egyik jegyzetében a következőket: „Vannak ’kompországok’, amelyek életét újból és újból megkeserítik az egymással összeegyeztethetetlen értékek és érdekek együttes jelenléte, és vannak olyanok, amelyek mentek maradnak ettől a sajátos történelmi kettős léttől, és önmagukkal azonos közösségekként élik a maguk autentikus életét. A kollízió kihívása azonban sokszor rendkívüli szellemi és történelmi teljesítményekre késztetheti az antinómiák bilincsei által fogva tartott társadalmakat, míg azok a társadalmak, amelyeknek – egymással egybehangzó – alapvető értékei általánosan elfogadottak, nagyon sokszor ellaposodnak, ellanyhulnak, és alig-alig látják önmagukat.” (AK, II. 417.) – A kiemelés természetesen mostani, hiszen akkor éppen hogy a kollíziós helyzet meghaladása foglalkoztatott elsősorban. De mégiscsak érdekes, hogy már akkor felmerült bennem, hogy a működő liberális demokrácia viszont előbb-utóbb szellemi hanyatláshoz és politikai zsákutcához vezethet.

Ehhez most még annyit tennék hozzá, hogy ha volt par excellence kollíziós társadalom, akkor az a 20. század eleji Magyarország volt. Úgyhogy alaposan át kell gondolnom a kollízióval kapcsolatos korábbi meglátásaimat, hogy módszertani kulcsfogalomként alkalmazhassam a száz év előtti Magyarországról szóló most készülő könyvemben (ami persze lehet, hogy a végén csak esszégyűjtemény lesz, hiszen még csak véletlenül sem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy valamiféle szakmonográfia írására vetemedtem).

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s