Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja

Milyen lesz Trump külpolitikája?

3 hozzászólás

A kérdés csábító. De aki megpróbál rá válaszolni, az biztosan tévedni fog. Ám mégis érdemes kockáztatni, mert nem mindegy, mennyire, és főként az, ahogyan tévedünk. (Én például 1978 márciusában „biztosra vettem”, hogy a Mitterand vezette francia egyesült baloldal győzni fog Chiracékkal szemben – hogy pontosan miért is lett volna fontos számomra, mit számomra, az egész kelet-európai antikommunista ellenzék számára, hogy győzzenek, azt most túl hosszadalmas volna elmagyaráznom, de egyszer majd megteszem –, és ezt egy láda söröm bánta, mert Egyed Péterrel fogadtunk ebben, de a tévedésemben mégis volt ráció, mert a következő választásokat valóban megnyerték a kommunistákkal szövetkező szocialisták, és ezzel sikerült is egyszer s mindenkorra marginalizálniuk a hatalomba valósággal belekényszerített vaskalapos francia kommunistákat. Az is igaz viszont, hogy amikor 1981 májusában Mitterand-t elnökké választották, és pár hétre rá megalakult a szocialista-kommunista kormány, már nem a francia helyzet volt „fontos” – bocsánat, történelmileg létfontosságú –, hanem a lengyel.  – Vö. Európai Napló. 1978. február–1978. július és Európai Napló. 1980. augusztus – 1981. december, in Alternatívák könyve, II. 65-67; 262-263.)

Jeff Sessions alabamai republikánus szenátor, Trump nemzetbiztonsági tanácsadó testületének az elnöke a következőket mondta a republikánus előválasztásokon eddig élen járó jelöltről: „Donald Trump és az amerikai nép tudják, hogy a nemzeti érdekben gyökerező külpolitikára van szükségünk. Az Egyesült Államoknak meg kell értenie, hogy korlátai vannak a más nemzetek életébe való sikeres beavatkozásnak.  Partneri kapcsolatainkat pedig a kölcsönös érdekekre kell alapoznunk, nem arra, hogy megdöntsünk mindenféle rezsimeket, hogy demokráciákat plántáljunk a helyükbe.” Nem tudhatjuk persze, hogy Trump milyen döntéseket fog hozni, miután meghallgatta az első titkosszolgálati tájékoztatókat. De azt hiszem, Jim Webb, volt 2016-os demokrata párti elnökjelölt fején találta a szöget, amikor kijelentette: „Ha Donald Trumpra szavazol, akkor abból valami nagyon rossz, vagy valami nagyon jó is származhat. Ha viszont Hillary Clintonra, akkor marad minden a régiben.”

Azt hiszem, nyugodtan leszögezhetjük, hogy amennyiben Trump lesz az elnökjelölt (azért fogalmazok így, mert meggyőződésem, hogy Trump számára sokkal nehezebb lesz az előválasztási, mint a tulajdonképpeni választási kampány), akkor semmi sem marad a régiben. Azt – vagyis a status quo-politikát –, amit az amerikaiak többsége egyértelműen elutasít, Angela Merkel például éppen hogy a legfontosabbnak tartja: „Nagyra becsülöm stratégiai gondolkodását – nyilatkozta a német kancellár a demokrata elnökjelöltről a Bildnek –, és hogy erős támogatója a transzatlanti partnerségnek. Mindig nagy öröm volt számomra Hillary Clintonnal együtt dolgozni.” Trump viszont – egyelőre – quantité négligeable a számára, akinek a kritikáira nem óhajt válaszolni.

Pedig Trump külpolitikája ugyannak az elitellenes lázadásnak a kifejeződése, mint a GOP egész eddigi politikai „technológiájával” való szakítás. A konzervatív külpolitikai guruk és volt tisztségviselők Trump-ellenes fellépését bíráló Robert W. Merry, a realista The National Interest szerkeszője, nagyon jól összefoglalja a helyzetet (kiemelések tőlem):

What we’re seeing is a desire on the part of many Americans to remove foreign policy decision making from the establishment figures who have created so much of the current mess; who refuse to accept any responsibility for the mess; and who, in many cases, even refuse to acknowledge that there is any mess in the first place. Unfortunately for those who want a change, their only vehicle for pulling it off is Donald J. Trump.

He says he can get along with Putin. He asks “Why are we always at the forefront of everything?” He questions America’s financial support and protection for prosperous allies that, he says, can take care of themselves. He shows no interest in promoting democracy and human rights around the globe. He wants to return America to its previous position of “neutrality” in fostering negotiations between Israel and the Palestinians. He gives highest priority to the protection of America’s borders.

All of this gives the heeby-jeebies  to the party’s foreign policy establishment, particularly its “neoconservative” contingent, which has been at the forefront of America’s aggressive international presence since the 9/11 Islamist attacks on U.S. soil in 2001. Trump wants to move the country in a new direction on foreign policy, and the establishment is now striking back with its Open Letter. 

De nemcsak a konzervatív és realista Robert Merry, hanem a liberális Maureen Dowd, a New York Times cikkírója is elképesztőnek tartja, hogy miután „az amerikai történelem legrosszabb külpolitikai katasztrófáját” okozta, „a republikánus nemzetbiztonsági intelligencia” összefog Trump elnöksége ellen, azzal a váddal élve, hogy az veszélyeztetné Amerika biztonságát, és „csorbítaná a tekintélyünket a világban”. „Valami olyasmivel például, mint az iraki invázió?” – teszi hozzá.

Dowd az eléggé szabad szájú liberálisok közé tartozik, és így egyáltalán nem rejti véka alá, mekkora kárörömmel szemléli ezt a konzervatív belharcot: „Gyönyörűséges látni – írja –, ahogy a vastag bőrű politikai királycsináló réteg ős-sikolyt hallat, amint Trump szilánkokra zúzza az aranyalmás kosarukat. Ő igazi veszélyt jelent az öntelt, mohó, kenetteljes kartell számára, akit ők maguk keltettek életre a Black Lagoonból.”

Még jó volna egy kicsit ebben a mephistói szférában maradni, de sajnos a „szürke elmélet”-re is szükség van ahhoz, hogy legalább megkíséreljük értelmezni mindezt.

Álláspontom szerint Trump elnökké választása eléggé drasztikus és részleteiben előreláthatatlan módon, de végül is az „önmérséklet” vagy a „visszahúzódás” stratégiáját fogja előtérbe állítani a hosszú évtizedek óta uralkodó nemzetközi aktivizmus helyett. Az önmérséklet stratégiáját a legegyértelműbben és a legkövetkezetesebben Berry Posen a MIT nemzetközi kapcsolatok-professzora és a MIT Security Studies Program igazgatója fogalmazta meg The Case for Restraint című, a The American Interest-ben megjelent tanulmányában (2007, november-december). (Koncepcióját részleteiben a Restraint: A New Foundation for U.S. Grand Strategy című, 2014-ben megjelent kötetében fejtette ki.)

Mivel az American Interest nem szabadon letölthető, egy kicsit hosszabban idézek a tanulmányból (kiemelések tőlem):

a grand strategy of “restraint” recommends policies dramatically different from those to which we have grown accustomed not just since the end of the Cold War, but since its beginning. The United States needs to be more reticent about the use of military force; more modest about the scope for political transformation within and among countries; and more distant politically and militarily from traditional allies. We thus face a choice between habit and sentiment on the one side, realism and rationality on the other. (…)

the [present foreign policy] consensus supports a U.S. grand strategy of international activism. The United States must remain the strongest military power in the world by a wide margin. It should be willing to use force—even preventively, if need be—on a range of issues. The United States should directly manage regional security relationships in any corner of the world that matters strategically, which seems increasingly to be every corner of the world. (…)

[This grand strategy] prompts states to balance against U.S. power however they can, and it prompts peoples to imagine that the United States is the source of all their troubles.

Iraq should therefore be seen not as a singular debacle, but as a harbinger of costs to come. There is enough capacity and motivation out in the world to increase significantly the costs of any U.S. effort to manage global politics directly. Public support for this policy may wane before profligacy so diminishes U.S. power that it becomes unsustainable. But it would be unwise to count on it. (…)

The United States is a great military power and on vital security matters its forces can never be off the table. But preventive war must never become either a casual or a default policy choice. It has serious and probably enduring political costs, which the United States need not incur. Deterrence is still a better strategy.

The United States is a great nuclear power and should remain so. Against possible new nuclear powers such as North Korea or Iran, U.S. capabilities are superior in every way. In contrast to the Cold War competition with the Soviet Union, where neither country would have survived a nuclear exchange, it is clear which nation would survive such an exchange between the United States and North Korea or Iran. Indeed, these states should be made to worry that they will be vulnerable to preemptive nuclear attacks by the United States in the unhappy event that they attempt to make nuclear threats over important issues. Similarly, new nuclear states ought not to be encouraged through loose talk to believe that they can give nuclear weapons to others to use on the United States and somehow free themselves of the risks of U.S. retaliation. Clear deterrent statements and strong nuclear forces are preferable to preventive war, because deterrence is both a more credible and more sustainable policy.

U.S. security guarantees and security assistance tend to relieve others of the need to do more to ensure their own security, and they often ironically enable others to pursue policies that are unhelpful to the United States. The United States should stop offering such guarantees and assistance. A U.S. strategy of restraint must include a coherent, integrated and patient effort to encourage its long-time wards to look after themselves. (…)

Virtually all existing U.S. international relationships need to be rethought in this light. (…)

Three examples will serve to suggest the magnitude of the changes I have in mind: NATO, Israel and Japan. (…)

The United States should develop a ten-year plan to turn NATO into a more traditional political alliance. During this decade, U.S. forces should gradually withdraw from all military headquarters and commands in Europe, which could migrate to the EU if Europeans still find them useful.

U.S. military assistance to Israel makes the occupation of the territories relatively inexpensive for Israeli political leaders, and implicates the United States in the deed. This may not be “central” to U.S. problems in the Arab world, as so many insist, but it certainly does not help. The United States should therefore develop a ten-year plan to reduce U.S. government direct financial assistance to Israel to zero. Israel is now a prosperous country that happens to be surrounded by military powers lacking any capacity to conquer it. (…)

The United States also needs to reconsider its security relationship with Japan. The current relationship allows Japan to avoid the domestic political debate necessary to determine a new role for itself in Asia. In particular, it allows Japan to avoid coming to terms with its own past and relieves it of the necessity to develop diplomatic strategies to make it more “alliance worthy” in Asia. The modalities of a change in the alliance with Japan are trickier than they are in Europe because Asia is a more unsettled place due to China’s rapid economic expansion and concomitant military improvements. Nevertheless, change is in order.

Since the end of the Cold War 16 years ago, Bill Clinton and George W. Bush have been running an experiment with U.S. grand strategy. The theory to be tested has been this: Very good intentions, plus very great power, plus action can transform both international politics and the domestic politics of other states in ways that are advantageous to the United States, and at costs it can afford. The evidence is in: The experiment has failed. Transformation is unachievable, and costs are high.

The United States needs now to test a different grand strategy: It should conceive its security interests narrowly, use its military power stingily, pursue its enemies quietly but persistently, share responsibilities and costs more equitably, watch and wait more patiently. Let’s do this for 16 years and see if the outcomes aren’t better.

Posen ezt a tanulmányt nem véletlenül időzítette Bush második mandátumának a végére. Meg volt győződve arról, hogy az utána következő elnök – legyen az republikánus vagy demokrata – fel fogja karolni a nézeteit. A neokonok által támogatott héja, John McCain esetében ez nyilván szóba sem jöhetett volna. Obama pontosabb betájolása – az önmérséklet stratégiája szempontjából – már jóval nehezebb kérdés, de – némi segítséggel – megoldható.

A realista és – elvileg – inkább a republikánusokkal szimpatizáló Stephen Walt  így jellemezte a jelenlegi elnök  teljesítményét: „Élesen bíráltam több döntését is, de mindent mérlegre téve dicséretre méltó munkát végzett megpróbáltató körülmények között. Zuhanó gazdaságot és két vesztett háborút örökölt, és egy olyan ellenzékkel kellett együtt dolgoznia, amely egyre inkább fékeveszetté vált és elszakadt a valóságtól. Nyugodtan és megfontoltan vezette az országot, vagyis pontosan úgy, ahogy hivatala megkívánta.”

A liberális Roger Cohen, a New York Times külpolitikai kolumnistája már egy kicsit merészebben fogalmazott – Obama el nem mondott külpolitikai beszédét „megírva” –:

Külpolitikámat néhány kemény tényre alapoztam, amelyekről nehéz beszélni, mert az amerikaiak nem szeretik azt hallani, hogy a hatalmunk korlátozott. Az amerikai hatalom a 21. században nem lehet ugyanaz, ami 1945-ben – vagy akár 1990-ben – volt.

Ezt kimondani annyit jelent, hogy defetisták vagyunk, Amerika hanyatlását segítjük elő és feladjuk az amerikai küldetést. Éppen ezért inkább egy implicit, nem pedig explicit külpolitikát folytattam. Azért vártam ennyit ezzel az önmérséklet doktrínájáról szóló beszéddel. Nincs olyan elnök, aki Az amerikai évszázad végéről szeretne beszélni. Ez politikai öngyilkosság volna.

Az „implicit” azt jelenti, hogy hagyjuk a tényeket beszélni. (…)

Be kellett volna tartanom a szavamat, és több kockázatot kellett volna vállalnom Szíriában?

Talán. De az elnöki hivatal nehéz választásokról szól. És az önmérséklet volt a böcsebb opció egy megviselt Amerika számára, amely nem áll készen arra, hogy átadja a leesett palástot [vö. 2Kir 2:13], de kénytelen most megosztani azt. (…)       

Ennyi az egész. Most már láthatják, miért választottam az implicit megközelítést. (…)

Ez az „önmérséklet” még nagyon messze van a Posen által körvonalazott nagystratégiától. De az kétségtelen, hogy Obama legalább nem feszítette tovább a húrt, és tett néhány kézzelfogható lépést a  – szerintem – jó irányba. Sikeresen megkötötte és a kongresszus obstrukciójával szemben megvédte az iráni megállapodást; nem engedett a héjáknak Ukrajna kérdésében és – legalábbis eddig – elkerülte a fegyveres konfrontációt Kínával.

Ennél azonban sokkal többre lesz szükség. Amerikának egész eurázsiai politikáját a hatalmi egyensúly elvére, nem pedig a „liberális hegemónia” (Posen) geopolitikai vágyálmaira kell alapoznia. Posen újabb írásaiban (lásd itt és itt) beszél arról, hogy Oroszország nincs abban a helyzetben, hogy európai hegemóniára törekedjen, viszont közvetlen szomszédságában megvannak a jól felfogott érdekei, amelyeket tudomásul lehet venni, anélkül, hogy ezzel Amerika (és az Európai Unió) érdekei sérülnének.

Ahhoz azonban, hogy ezt a valóban realista politikai stratégát az új amerikai elnök nemcsak Nyugat- és Közép-Európában, hanem a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában is érvényesíthesse, mindenekelőtt új alapokra kell helyeznie a saját szövetségeseivel szemben eddig folytatott politikáját. Ezt azonban nem lehet „implicit” külpolitikával végrehajtani. Ehhez nyíltan konfrontálódni kell a jelenlegi amerikai kül- és biztonságpolitikai konszenzus egész „állványszerkezetével”. (Sajnos ez a kissé szikárra sikeredett szóösszetétel csak gyenge megközelítése a francia échafaudage-nak, amely az eszemben járt, és amely, mint tudjuk, a vérpadot is asszociálja.)

Úgyhogy: vagy Trump „kerül a vérpadra”, vagy az egész második világháború utáni amerikai külpolitika.

Advertisements

3 thoughts on “Milyen lesz Trump külpolitikája?

  1. Örömmel látom, hogy geopolitikai elemzései folytatódnak, – bár én a HVG oldalon lestem a folytatást. Trumppal (DT) kapcsolatban engedjen meg néhány provokatív megjegyzést.

    Lehet, hogy DT „szétverné” a GOP-t. Hadd verje! Ennél fontosabb, amint Ön is írta, hogy feje tetejére állítaná a 2.v.h utáni nemzetközi rendet. Úgy gondolnám, hogy a világrend problémáit firtató megfigyelőknek mégis csak ez volna „érdekesebb”, mint Fukuyama jóslatába beleolvadó íztelen Clinton Asszony. (Felejtsük el egy pillanatra a Clinton Inc. részéről Magyarországot ért sallereket, kokikat!). Tény, hogy az egykori (és sajnos már néhai) nemzetközi kapcsolatok tanárom, ha nem is örömmel, de egyfajta adrenalinbomba „lelkesedéssel” figyelte a válságok, háborúk előjeleit. A krízis a geopolitikusnak olyan, mint a horgásznak a kapás.

    És mivel Obama elnökhöz – hiába pózolt Zakaria Post-American World-jével a kezében – korszakváltás nem köthető hozzá, lehet, hogy DT a mi emberünk. Tudom, hogy Kin Dzsongunnak is ő. De egy izolacionista USA külpolitika, összeadva egy, a retorika szintjén újabban már a Balkán felé is mutogató neo-otomán és a jelenlegi konfrontatív orosz geoplitikákkal, talán képes volna kitágítani a teret (egy a DT győzelmébe elbukott, tehát már nem Merkel által irányított regionális vezető szerepbe csöppenő) Németországnak és farvízen némi változást hozni saját kis térségünkben is. Én egyébként nagy érdeklődéssel figyelem az Adevarul geopolitikai rovatait. Érdekes „hangok”, komoly félelmek szűrődnek át azokon a szövegeken, videókon. Lehetséges/jó alternatíva ez?

  2. Kedves Alcibiades!

    Sajnos elbénáztam valamit a blog megszerkesztésekor, és gondolom, ezért nem jelentek meg a kommentek. Most épp egy újabb írást készülök feltenni, és így vettem ezt észre. Teljesen egyetértek a megjegyzéseiddel (gondolom, már kértelek korábban is, hogy tegezz vissza, majd koccintunk rá amint személyesen is találkozunk), de bővebben majd kicsit később.

  3. Visszajelzés: Az orosz kérdés | Geonapló

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s