Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja

Az orosz kérdés

1 hozzászólás

December 27.

 

Nem írtam eddig Trump győzelméről, egyrészt azért, mert jó előre megjósoltam[i], másrészt pedig azért, mert túl sok mindent várok ettől a még mindig valószerűtlennek tűnő eseménytől, és nem szeretnék nagyot csalódni. Nem Trumpról van itt szó személy szerint, hanem inkább arról, hogy egyáltalán megválaszthatták, és hogy ennek a különös ténynek milyen következményei lehetnek.

Egyelőre mindenki csak kombinál és spekulál, ezért mielőtt én is ugyanezt tenném, megvizsgálok egy-két figyelemre méltó elképzelést Trump várható külpolitikai stratégiájáról.

Niall Ferguson, jó ideje Amerikában élő brit történész, aki amolyan igazi birodalmi skótként, most már inkább az amerikai birodalom perspektívájából szemléli a világot, Donald Trump új világrendje című – alább némileg tömörítve megmagyarított, november végi írásában  vázolja Trump külpolitikájával kapcsolatos elképzeléseit, amelyek az adott helyzetben „elekerülhetetlenül spekulatív jellegűek”. „Mégis úgy vélem – teszi hozzá –, hogy az új amerikai külpolitika – ha nem az új világrend – máris kezd kirajzolódni. Nem csak Henry Kissinger régebbi és újabb írásai vetítik ezt előre; de implicite a jelenlegi geopolitikai konstellációban is bennefoglaltatik.”

 

Világosnak tűnik, hogy Theodore Roosevelthez hasonlóan, Trump is egy olyan nemzetközi rendet képzel el, amely nem a kollektív biztonság wilsoni fogalmain alapul, és amelyért többé nem az Egyesült Államok vállal sokba kerülő kötelezettséget. Ehelyett, akárcsak Roosevelt, Trump egy olyan világot akar, amelyet erős emberek által vezetett regionális nagyhatalmak irányítanak. Ezek a vezetők tisztában vannak azzal, hogy bármilyen tartós nemzetközi rendszer csak a hatalmi egyensúlyon alapulhat.    

„Roosevelt számára – hangsúlyozza Kissinger – Amerika nem egy ügy, hanem egy nagyhatalom, mégpedig potenciálisan a legnagyobb. Ebben a hatalom által szabályozott világban a dolgok természetes rendjét az érdekszférák fogalma fejezi ki, amely meghatározott hatalmak számára túlnyomó befolyást biztosít egy-egy nagyrégióban.” Az olvasó észreveheti, hogy ez pontosan az a világ, amelyben – Kissinger szerint – mi ma, több mint egy évszázaddal Roosevelt elnöksége után, találjuk magunkat.  

Miközben a választások után Trump opcióin törtem a fejem, a következő gondolat-futam jutott eszembe. Mi lenne, ha Trump, minden várakozás ellenére, úgy döntene, hogy mind Moszkvával, mind pedig Pekinggel jó kapcsolatokat fog kiépíteni? Ez jól kombinálná saját ruszofil hajlamait Kissinger ama javaslatával, hogy új politikai partnerséget kell kiépíteni Kínával. Egy ilyen elrendeződés elméletileg elérhető volna, ha Trump kereskedelmi ügyekben csak kabuki színházat játszana Kínával (mint több befolyásos kínai szakértő is gondolja). És az iszlám extremizmussal szembeni kemény vonallal is összeegyeztethető volna, hiszen ez ügyben mind a három nagyhatalomnak közös az érdeke. És összeegyeztethető volna a Közel-Kelet újrarendezésével is, amely az arab világ királyainak és diktátorainak az ancien régime-jét állítaná vissza, és megerősítené Izraelt – Irán kárára, amelynek történelmileg nézve nincs sok oka arra, hogy az oroszok és még kevésbé, hogy a kínaiak hűségére számítson.

Mintegy mellékesen, a három hatalom megállapodhat abban is, hogy Európát megfossza nagyhatalmi státusától, kihasználva nemcsak a Brexitet, hanem az EU-politika egyre fragmentáltabb és introspektívebb jellegét is. Miközben az Egyesült Királyságot közvetlenül be lehet emelni a poszt-EU-s anglo-atlanti szférába, Trump és Putyin közösen dolgozhatnak azon, hogy 2017-ben az olyan kontinentális populistákat, mint Marine Le Pen hozzásegítsék a választási győzelemhez.

E stratégia egyik feltűnő jellegzetessége, hogy a Biztonsági Tanácsnak mind az öt állandó tagja végül is vagy populista vagy autoritárius ellenőrzésű lenne, feltéve, hogy Le Pent valahogy hozzá lehet segíteni a harcvonalon keresztül ahhoz, hogy legyűrje a pacte républicain-t. Így aztán a wilsoni kollektív biztonság intézményei oly mértékben a nagyhatalmak szolgálatába állíthatók, mint eddig még soha. Ez lenne a Realpolitik végső revansa.   

Magától értetődik, hogy a világ többi része vesztese lenne ennek a nagyhatalmi kondomíniumnak. Japán és Németország lenne a legnagyobb vesztes, mint ahogy ők voltak a legnagyobb haszonélvezői is a háború utáni nemzetközi rendszernek, amely arra irányult, hogy leszerelje, visszatartsa és gazdaggá tegye őket.  

Az új amerikai-kínai-orosz háromoldalú megegyezés lazább lenne, mint a Napóleon utáni osztrák-porosz-orosz Szent Szövetség, de a liberálisok, akárcsak két évszázaddal korábbi elődeik, populisták és autoritáriusok Szörnyszövetségének fogják nevezni, amely semmibe veszi az emberi jogokat és a nemzetközi jogot. A többi autokratikus vezér örvendeni fog; ellenfeleik ügyüket elveszettnek fogják tekinteni, nemcsak a nyugati támogatás elmaradása miatt, hanem még inkább azért, mert ki lesznek téve a cyber-kémkedésnek.  

A balti államok számára ez végzetes fordulat lenne. Rossz lenne Mexikónak, és még rosszabb Ukrajnának. De a világ egésze számára legalább egyfajta rendet jelentene. Amelynek égisze alatt legalább nem kellene arra számítani, hogy kirobbanhat egy világháború.

Ha a Trump-adminisztrációt ez a szellem vezérli, akkor az általa megvalósított új rend nem is lesz olyan új, és mindent összevéve nem lesz annyira rossz sem, mint ahogy sokan gondolják.

 

Ferguson okfejtésére később még visszatérek. Most csak annyit jegyzek meg, hogy a jelenlegi Németország (és személy szerint Angela Merkel) minden bizonnyal az egyik legnagyobb vesztese lesz ennek az új világrendnek, amennyiben kénytelen lesz átadni a helyét egy másik, végre normális hatalomként viselkedő Németországnak.

Még arra hívnám fel a figyelmet, hogy Ferguson óvatosan – utolsó mondatát kivéve végig következetesen feltételes módban – fogalmaz. És világosan megmondja, hogy amit felvázol, az csupán egy elméleti lehetőség. Ugyanakkor – mivel elsősorban Kissingerre támaszkodik, és nemcsak a műveire, hanem a vele folytatott magánbeszélgetéseire is, és a nagy öreggel mégsem lehet viccelni, márcsak azért sem, mert nyilván szeretné befejezni a róla szóló monográfiája második kötetét is – komolyan is gondolja, amit gondol. Végül, mivel Ferguson a „mi lett volna, ha”-típusú történetírásnak, és különösen e történetírás módszertanának is elismert szakértője, mondandója úgy is értelmezhető, mint „utólagos bölcsesség”: mennyivel jobb lett volna még Trump ámokfutása előtt, és a mindent elrontó Obama csődbe vezető politikája helyett a nagyhatalmak nem túl elegáns, de legalább a békét biztosító kondomíniumát megvalósítani.

Ezt a jótékony és agyat bizsergető ambiguitást Az orosz kérdés című újabb írásában  Niall Ferguson alaposan lerontja azzal, hogy Oroszországot gyakorlatilag kiiktatja a nagyhatalmak köréből.

Cikkét – nagyon helyesen – azzal kezdi, hogy a német kérdéshez hasonlóan az új – 21. századi – orosz kérdés is az ország „középponti helyzet”-éből (Mittellage) fakad. De míg Németország Európa középpontjában helyezkedett el, „Oroszország ma globális értelemben tölt be centrális pozíciót”.

Ferguson szerint Oroszország kelet-nyugati dilemmája abból fakad, hogy egyik oldalán Kína helyezkedik el, amely Oroszországot rég megelőzte mind gazdasági, mind pedig demográfiai értelemben, és Ázsiában katonai fölényre törekszik. A másik oldalán pedig Európa, amely minden prosperitása ellenére politikailag befelé fordulóvá vált, védelmi tekintetben pedig túlságosan az Egyesült Államokra hagyatkozik.

Ami Oroszország keleti szomszédját (azaz Kínát) illeti, Fergusonnak igaza van, de Moszkva nyugati szomszédja – geopolitikai értelemben – nem Brüsszel, hanem Washington (legalábbis addig, ameddig Németország nem tér magához). Különösen így van ez a Brexit óta. Fentebb ismertetett cikkében Ferguson ezzel még tisztában volt, de alig egy hónappal később már megfeledkezett róla.

A „Mittellage” érdekes módon a 20. század eleji Németország esetében is csak a keleti szomszédságot (azaz Oroszországot) illetően volt egyértelmű (Ausztria-Magyarország ugyanis geopolitikai értelemben eleve a német érdekszféra része volt). Nyugaton azonban nem a közvetlen szomszéd Franciaország, hanem Nagy-Britannia volt a geopolitikai értelemben vett szomszéd, vagyis igazi rivális. Ez azt jelentette, hogy Berlin számára elég lett volna vagy Moszkvával, vagy Londonnal tartósan kiegyezni ahhoz, hogy a centrális pozícióból adódó előny hosszú időre kiaknázható maradjon.

Bismarck még tisztában volt ezzel, és Oroszországgal próbált meg kiegyezni. Ha I. Vilmos idejében átszenderül a másvilágra, és utóda, III. Frigyes nem csupán pár hónapra örökli meg a koronát 1888-ban, hanem legalább tíz évvel hamarabb kerül hatalomra, valószínűleg Nagy-Britannia lett volna a biztonsági partner, vagy akár szövetséges. II. Vilmos hatalomra kerülésével és különösen Bismarck 1890-es menesztésével azonban Németországnak egyre inkább a központi helyzet katasztrófájával (vagyis a bekerítettséggel) kellett szembenéznie.

Putyinnak van történelmi érzéke, és ez nemcsak a valamikori orosz és szovjet nagyság előtti hódolatában mutatkozik meg, hanem abban is, hogy – a német példából is okulva – pontosan tudja, milyen veszélyekkel jár a bekerítettség és ennek lehetséges következménye: a kétfrontos háború. De akár a szovjet példánál is maradhat: a múlt század hetvenes éveiben pontosan az egymással Kissingernek köszönhetően kiegyező Amerikával és Kínával folytatott kétfrontos hidegháború rendítette meg Moszkva világhatalmi pozícióját.

Ma az orosz-kínai kapcsolatok – Putyin szerint – „túlmutatnak az egyszerű stratégiai partnerségen”, amit Shi Yinhong, a kínai Renmin Egyetem Amerikai Tanulmányi Központjának igazgatója „félig már szövetség”-nek (semi-alliance) tekint   Dmitri Trenin, a Carnegie moszkvai központjának vezetője ugyanezt egyfajta „entente”-ként értelmezte, ami hasonlóképpen „majdnem szövetség”-et jelent. Idén nyáron, amikor a szeptemberben azóta megtartott dél-kínai-tengeri orosz-kínai hadgyakorlatok tervét bejelentették, még úgy tűnt, hogy – mint a már idézett Shi Yinhong fogalmazott – „a  nagy nyugati nyomásnak kitett Moszkva érdekeltebbé vált abban, hogy elmélyítse stratégiai együttműködését Pekinggel. A közös hadgyakorlat ennek a nyilvánvaló példája katonai téren.” Donald Trump megválasztása óta kissé változott a helyzet, és talán nem tévedés azt állítani, hogy most a nagyobb amerikai nyomásnak kitett Peking vált érdekeltebbé az orosz kapcsolat elmélyítésében.

Ezzel az orosz globális geopolitikai „Mittellage” kivételesen jó pozícióba került: úgy tűnik, hogy Putyin jó partneri viszonyt tud kiépíteni Trumppal anélkül, hogy a Kínával fennálló jó kapcsolatai meggyengülnének. Ez persze csak egy lehetőség, de nagyon valószínű, hogy Oroszország élni fog ezzel a lehetőséggel. Mégpedig anélkül, hogy belemenne egy olyan alkuba Amerikával, amilyet újabb cikkében Ferguson vizionál, és amelynek értelmében a számára nagyon fontos kelet-európai (és ezen belül elsősorban az ukrán) kérdésben gyakorlatilag nem nyerne semmit.

Ferguson december 23-i Foreign Policy-cikkében engedményekről beszél, de valójában azt javasolja Trumpnak, hogy azokat olyan feltételekhez kösse, amelyeket Putyin nem fog teljesíteni:

  1. A szankciókat csak akkor oldják fel, ha Oroszország kivonja csapatait és megbízottait Ukrajnából.
  2. Ukrajna politikai jövőjét az ukránok döntik el, nem külső hatalmak.
  3. Tekintettel arra, hogy a mód, ahogyan Hruscsov idejében a Krímet átengedték Ukrajnának megkérdőjelezhető, lehetne tartani egy újabb népszavazást, megbízható külföldi megfigyelők ellenőrzése mellett.
  4. Ukrajna semleges, el nem kötelezett státusát nemzetközi szerződésben kell rögzíteni, amely garantálja Ukrajna szuverenitását és biztonságát. A szerződést szükség esetén erő alkalmazásával is fenn kell tartani.

A második pont különösen problematikus, hiszen gyakorlatilag kizárja Kelet-Ukrajna politikai (tehát nem csupán közigazgatási) autonómiáját, ami nélkül elképzelhetetlen az ukrán szuverenitás visszaállítása. Más kérdés, hogy amennyiben viszont megadják ezt az autonómiát, az kizárja a teljes körű ukrán fennhatóságot. Ez a patthelyzet tökéletesen jellemzi az ukrajnai helyzetet.

Miután kipipálta az ukrán problémát, Ferguson felteszi a kérdést: „Meg fogja Oroszország tanulni, hogyan lehet együttműködni a többi nagyhatalommal? Vagy továbbra is a nemzetközi rendszer ellenfele marad?” (Itt tehát már nem egy új világrend kialakításáról van szó, hanem a meglévő, amerikai hegemónián alapuló világrend érvényesítéséről. Ez a hipotézis épp annyira fantáziátlan, mint amennyire fantáziadús volt az előző. Úgy látszik Ferguson szereti az ilyen elme-játékokat, amelyek valóban érdekesek, de nem mindegy, hogy valaki csak öncélúan játszik velük, vagy képes arra, hogy közben reflektáljon is önmagára – és a világra.)

Ferguson konklúziója az, hogy Oroszország feltehetően az utóbbit (vagyis a világrendszer-ellenességet) választja, és így előbb-utóbb összeütközésbe kerül a világrendszer stabilitásában érdekelt Kínával.

„Végül is – zárul a december 23-i cikk – nem az Egyesült Államok feladata, hogy megoldja az orosz kérdést. Ezzel a kihívással Oroszországnak kell megbirkóznia. A kissingeri szabály újbóli felállításával  – amelynek értelmében az Egyesült Államoknak közelebb kell állnia mind Oroszországhoz, mind pedig Kínához, mint amennyire ők állnak közel egymáshoz –, a Trump-adminisztráció megteheti az első fontos lépést afelé, hogy a Barack Obama által hátrahagyott geopolitikai kakit feltakarítsa.”

Ez dicséretes törekvés, és nem is volna rossz ötlet, ha a kissingeri szabályt pillanatnyilag nem éppen Putyin tudná alkalmazni nagyobb eséllyel.

______________________________________

[i] 2016. február 21-i, Götterdämmerung c. bejegyzésemben  azt írtam, hogy „még a demokrata párt elnökjelöltségét, ha a vártnál sokkal nehezebben is, de azért  minden bizonnyal elnyerő Hillary Clintonnak sem kedvez, ha ősszel majd Trump lesz az ellenfele, mert az utóbbi egy tömbbe fogja kanalizálni mind a jobb, mind pedig a baloldali proteszt-szavazatokat, és így valószínűleg meg fogja nyerni a választásokat.” Március 7-én pedig Milyen lesz Trump külpolitikája? címmel publikáltam  egy terjedelmes elemzést. Ennek befejező részét idézem:

Amerikának egész eurázsiai politikáját a hatalmi egyensúly elvére, nem pedig a „liberális hegemónia” geopolitikai vágyálmaira kell alapoznia. (…)

Ahhoz azonban, hogy ezt a valóban realista politikai stratégát az új amerikai elnök nemcsak Nyugat- és Közép-Európában, hanem a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában is érvényesíthesse, mindenekelőtt új alapokra kell helyeznie a saját szövetségeseivel szemben eddig folytatott politikáját. Ezt azonban nem lehet „implicit” külpolitikával végrehajtani. Ehhez nyíltan konfrontálódni kell a jelenlegi amerikai kül- és biztonságpolitikai konszenzus egész „állványszerkezetével”. (Sajnos ez a kissé szikárra sikeredett szóösszetétel csak gyenge megközelítésa a francia échafaudage-nak, amely az eszemben járt, és amely, mint tudjuk, a vérpadot is asszociálja.)

Úgyhogy: vagy Trump „kerül a vérpadra”, vagy az egész második világháború utáni amerikai külpolitika.   

 

Advertisements

One thought on “Az orosz kérdés

  1. A liberális hegemóniát felváltó, tökéletes paritáson alakuló nagyhatalmi – birodalmi szerkezetű – koncert gondolatát nálam árnyalja (az amerikai erőforrások Kínával és az oroszokkal szembeni relatív túlsúlyán túl) Putyin nyári, június 17-i szentpétervári világgazdasági fórumon tett beismerése: “America is a great power – today probably the only superpower. We accept that”. Mindez nem zárja ki, hogy az USA ebben a szerepkörében, ebben a rendszerben nagy horderejű megállapodásokat kössön, amilyeneket Jaltától Kínáig és Máltáig sokszor megtettek már, vagy engedményeket tegyenek az oroszoknak. Ferguson egyik mondata („wilsoni kollektív biztonság intézményei oly mértékben a nagyhatalmak szolgálatába állíthatók, mint eddig még soha”) jól tükrözi, hogy mit akarok mondani. A hagyma legbelső rétegéig egy elnöknek egy mandátum alatt eljutni, szemben egy régi establishment tehetetlenségi erőivel, nehéz lesz. Inkább belülről és manipulálják közösen a régi rendszert.

    A világrend szó a hagyma melyik rétegére is vonatkozna?

    Másik korlát a nyílt 19 századi erőpolitika ellenében a nemzetközi jog. Hogyan lehetne 2017-ben jogszerűen legitimálni Krím annektálását?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s