Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja

Elkezdődik valami

1 hozzászólás

 

 

A Washington Post véleményrovatának egykori helyettes vezetője (2000 és 2007 között, tehát az ifjabb Bush idején töltötte be ezt a posztot) egy rövid blogbejegyzésben  (amit a lap online változata azért kitett a „címlapra”, én is így vettem észre) nem többet és nem kevesebbet állít, mint hogy Trump és Putyin olyasfajta paktumot, megnemtámadási szerződést köthet egymással, mint annak idején Hitler és Sztálin. Trump NATO-antipátiája pontosan az, amire Putyinnak szüksége van ahhoz, hogy megállítsa a Nyugat kelet-európai expanzióját. A szövetség által lehetővé tett gazdasági együttműködés távlatai pedig egészen elképesztőek. Úgyhogy „az amerikai-orosz enyhülés mindkét vezető személyes és politikai érdekeit szolgálja”.

Miután sokatmondóan rámutat arra, hogy a német-szovjet megnemtámadási szerződés titkos mellékletében a két fél megállapodott Lengyelország felosztásában, és szabad kezet adott Moszkvának Dél-Kelet-Európában és a Baltikumban, „Colby” King felteszi a kérdést: „Vajon a Trump és Putyin közötti haverkodás, a két ember kölcsönös hatalomvágya, érdekszférák és a világszínpadon való lehengerlő megjelenés iránti sóvárgása oda vezet bennünket, ahova nekünk nem kellene eljutnunk? Nem kell hozzá más, csak egy fogadalom.”

Nem világos, hogy a szerző arra a fogadalomra gondol-e, amit a két vezető egymásnak készül megtenni, vagy arra, amit azoknak kell megtenniük, akik minden lehetséges módon szeretnék megakadályozni egy ilyen paktum létrejöttét.

Nem osztom a filmes Michael Moore december 8-i véleményét, amely szerint „lehetséges, éppenséggel lehetséges, hogy a következő hat hétben valami történhet, valami őrült dolog, ami nehezen képzelhető el”, és nem csak azért, mert már csak két hét van hátra a beiktatásig (más, nem kevésbé kétségbeesett bal-liberálisok abban bíznak, hogy a kongresszus pár hónappal Trump beiktatása után vádat fog emelni ellene és megbuktatja). Annyi azonban bizonyos, hogy a washingtoni külpolitikai establishment mindent megtesz (például megpróbál majd a kongresszusban keresztülvinni  egy új Jackson–Vanick törvénymódosítást) annak érdekében, hogy bebetonozza az Oroszország elleni régebbi és újabb szankciókat és ezzel megkösse Trump kezét.

Megnyugtató, hogy az oroszellenes hisztéria a liberálisok egy részének sem tetszik. Haraszti Miklóst viszont éppen azok a szakértők (lásd itt  és itt) „ejtik kétségbe”, „akik elkezdtek arról értekezni, hogy milyen előnyökkel járhat Trump Oroszországgal és Kínával szembeni magatartása”.

Nos, ha ilyen szakértők kétségtelenül a liberálisok között is akadnak, a konzervatívnak nevezett, de valójában inkább ideológiáktól mentesen gondolkodó geopolitikai írástudók vagy panditok között kell azokat keresni, akik a lehetséges amerikai-orosz megállapodásról tudnak is valami érdemlegeset mondani.

Itt van mindenekelőtt Kissinger, akit december végi írásomban  már említettem. A Bild december 26-i számában érdekes cikk  jelent meg Kissinger szeretné elkerülni a hidegháborút címmel.

A 93 éves Kissinger, aki 1969 és 1975 között nemzetbiztonsági tanácsadó, 1973 és 1977 között pedig külügyminiszter volt, és akivel szívesen elbeszélget még ma is mind Trump, mind az orosz elnök, mind pedig a kínai pártfőtitkár, és aki a realista geopolitikai iskola híve, úgy véli, hogy tekintettel Kína globális szereplőként való erőteljes megjelenésére, Washingtonnak jó kapcsolatokra kell törekednie Moszkvával, nem feltétlenül azért, hogy Kínát sarokba szorítsák, hanem mert „az Egyesült Államok és Oroszország közötti egyensúly hozzájárulna a globális stabilitáshoz”.

Kissinger a Bild szerinz azt tanácsolta Trumpnak, hogy oldja fel a Krím és Kelet-Ukrajna miatt Moszkva ellen bevezetett szankciókat, és fogadja el, hogy a Krím Oroszország része. Ezen kívül Kissinger azt is szeretné, hogy Putyint vonják be az ukrán kérdés politikai és gazdasági rendezésének új tervébe, amelynek keretében Oroszország garantálná Kelet-Ukrajna biztonságát. A német lap szerint Trump csapatának tagjai ilyen értelmű információkat juttattak el néhány európai hírszerző szolgálathoz. (Ezt én úgy értelmezem, hogy a BND, a német szövetségi hírszerző szolgálat szivárogtatta ki ezt a ki tudja, kitől és milyen úton megszerzett információt a Bildnek, hogy figyelmeztesse a német és az európai közvéleményt Trump Oroszországgal kapcsolatos terveire.)

Az orosz sajtó természetesen azonnal felkapta a hírt, és a Kreml szóvivője is reagált („nyilvánvaló – mondta Dmitrij Peskov –, hogy Kissinger továbbra is a legbölcsebb politikai személyiségek és szakértők közé tartozik”).

De ennél érdekesebb, hogyan reagált rá például Mikola Kapitonenko, a kijevi Center for International Studies igazgatója.

 

A Bild által Henry Kissingernek tulajdonított legújabb elképzelések – írja az ukrán szakértő a Kyiv Postban –, amelyek egy lehetséges kompromisszumot körvonalaznak a Trump-adminisztráció és a Kreml között, főnyereményt jelentenek Putyin orosz elnöknek. Ennek értelmében Amerika feloldaná az orosz szankciókat, elismerné Moszkva befolyását Kelet-Európában és Kazahsztánban, és de facto elfogadná a Krím elcsatolását. Oroszország cserében garantálná Kelet-Ukrajna biztonságát.

A javaslat kritikus pontját az orosz biztonsági garanciák jelentik. Nincsenek olyan hitelt érdemlő, Ukrajna számára elfogadható és elegendő biztonsági garanciák, amilyeneket Oroszország nyújthatna. Mostantól fogva a kétoldalú kapcsolatokban csak a hatalmi egyensúly alakíthatja Ukrajnának a Kremllel szembeni politikáját.

Az Ukrajnáról kötött megállapodás nem egy a közös jót megcélzó nagyhatalmi összhang eredménye volna. Oroszországról, amelynek a gazdasága csak a világtermelés egy százalékát teszi ki [ez kevesebb, mint amennyit a hivatalos adatok  mutatnak – M. G.], aligha állítható, hogy nagyhatalom volna. Jelenleg azon igyekszik, hogy regionális hatalmi státusát elismerjék, és jelentős mértékben csökkentek az esélyei, hogy visszaszerezze a posztszovjet térség maradványai fölötti stratégiai befolyását. Egy meggyengült regionális hatalommal kötött geopolitikai alku nem jelentene nagyobb biztonságot, hanem azt eredményezné, hogy egy revizionista állam vakmerőbb és kockázatosabb külpolitikát engedhetne meg magának. Egy gyengülő állam érdekszférájának kiterjesztése nem vezetne stabilitáshoz. Ellenkezőleg, a kockázatok nőnének, amennyiben Oroszország az összeomlás küszöbéhez közeledik.

 

A szerző láthatóan komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy Ukrajna melletti védőbeszédét a realista paradigma játékszabályai szerint építse fel. Csakhogy az Obama-féle külpolitika általában, az eddigi megfontoltságát sutba vágó távozó elnök orosz politikája pedig különösen ezen a paradigmán belül immár semmilyen fogódzót sem nyújthat. (Ezzel a nyomasztó tényállással egyébként nemcsak Ukrajnának kell hamarosan szembenéznie, hanem Romániának és a balti államoknak is.)

*

Dimitri K. Simes, az egyik legjobb amerikai Oroszország-szakértő a National Interest című realista külpolitikai folyóirat kiadója és a Center for the National Interest (a volt Nixon Center) elnöke. Trump ennek a Központnak a meghívottjaként tartotta meg 2016 április 27-én első komoly külpolitikai beszédét (lényegét lásd itt, teljes szövegét pedig itt ).

Graham T. Allison katonapolitikai kérdésekkel és tervezéssel foglalkozó védelmi államtitkár volt, és jelenleg a Harvard Kennedy School’s Belfer Center for Science and International Affairs igazgatója. Destined for War: America, China and Thucydides’s Trap című könyve megjelenés előtt. (2012-ben publikált cikke és a thuküdidészi csapdát amerikai-kínai összefüggésben elemző  tanulmányai fontos nemzetközi vitát eredményeztek, amelyben – érthető módon – főként amerikai, kínai és ausztrál szakértők vettek részt. Egy későbbi alkalommal szeretnék a dologgal bővebben is foglalkozni.)

Simes és Allison egy közösen jegyzett cikkben, amely a National Interest 2017. január-februári számában jelent meg, részletes tervet készítettek Trumpnak arról, „hogyan hozza helyre az amerikai-orosz kapcsolatokat”.

Rögtön az elején fontosnak tartják leszögezni, hogy „Oroszország a Föld legnagyobb kiterjedésű országa, amely keleten Kínával, Nyugaton Lengyelországgal, Amerikával pedig az Északi-sarkvidéken keresztül határos. (Úgyhogy akik olyasmit állítanak, hogy csak ’regionális’ hatalom, nem veszik észre, hogy minden fontos régióval érintkezik.)” Majd közvetlenül a megválasztott elnököt megszólítva, a következőket mondják:

 

Önt azért választották elnökké, hogy változtassa meg a módot, ahogyan Washington intézi a dolgokat [the way W. does business], és erre sehol sincs nagyobb szükség, mint éppen Moszkvával kapcsolatban. Az Ön „Amerika mindenekelőtt” doktrínájának részeként nyomatékosan javasoljuk Önnek, hogy részesítse előnyben Amerika létfontosságú érdekeit, és ezen az alapon működjön együtt [to engage] Oroszországgal azokban a kérdésekben, amelyek a legfontosabbnak számítanak az amerikai állampolgárok fennmaradása és jóléte szempontjából. 

Miközben az Obama adminisztráció és európai szövetségesei arra biztatták az ukránokat, hogy lázadjanak fel korrupt, de demokratikusan megválasztott elnökük ellen, arra már nem voltak hajlandók, hogy katonai eszközökkel válaszoljanak Oroszország katonai beavatkozására. Ukrajna ma egy összevissza hadonászó majdnem hogy csőd-állam, amely semmi jóra nem számíthat.

Obama egyrészt azt állítja, hogy Oroszország egy rakás szerencsétlenség, amely „többé nem számít”. Nem globális játékos többé, és hanyatlása megállíthatatlan: gazdasága az összeomlás küszöbén áll, lakossága csökken, és múlt századi ipara semmi olyasmit nem képes gyártani, amit a világ hajlandó volna megvásárolni. Másrészt, mint a kormányzat egy magas rangú tisztviselője kissé feszengve elárulta, Obama utolsó éveiben valahányszor kezelhetetlen nemzetközi problémákba ütközött, mindig Oroszországot tette felelőssé. Az elnököt idézve:

Putyinnak döntenie kell: továbbra is tönkre akarja tenni hazája gazdaságát és  folytatja Oroszország elszigetelését, csökönyösen ragaszkodva a szovjet birodalom dicsőségének újjáteremtéséhez, vagy hajlandó elismerni, hogy Oroszország nagysága nem más országok területi integritásának megsértésén múlik.

Amint arra Henry Kissinger világosan rámutatott, ez az Obama-féle „vagy” valójában azt jelenti, hogy Oroszországnak bűnbánatot kellene tartania, és útirányát megváltoztatva Németország és Japán nyomdokaiba kellene lépnie, hogy elfoglalja helyét az Amerika által irányított unipoláris nemzetközi rendszerben. Kissinger szavaival: „Az Egyesült Államok semmilyen saját koncepcióval nem állt elő, azon kívül, hogy Oroszország majd egy napon megtér és csatlakozik a világközösséghez.” De, teszi hozzá, ez merő káprázat: Oroszország túl nagy, túl hatalmas és túlságosan is ragaszkodik mint nagyhatalom a szuverenitásához, semhogy bekönyörögje magát egy amerikai dominanciájú világrendbe. De ezen túlmenően, bár a Szovjetunió elveszítette a hidegháborút és a határai olyannyira visszaszorultak, hogy ma a Nagy Katalin idejebeli határokra emlékeztetnek, Németországtól és Japántól eltérően nem győzték le egy valódi háborúban, nem foglalták el, és így Amerika nem is formálhatta át a maga képére, mint azokat az államokat, amelyeknek az alkotmányait a győztes fogalmazta.     

Kissinger alternatívája – amellyel mi teljesen egyetértünk – arra törekszik, hogy Oroszországot egy olyan nemzetközi rendbe integrálja, amely tekintetbe veszi Moszkva alapvető érdekeit. Így mindenekelőtt el kell ismerni, hogy Oroszország továbbra is nagyhatalom, amelynek megvannak a maga szuverén érdekei, és ebből kiindulva ki kell deríteni, hogy „vajon az ő aggodalmaik összeegyeztethetőek-e a mi szükségleteinkkel”. A kritikus pont itt az, hogy Putyint személyesen egy jelentős hatalom erős vezetőjeként kell kezelni, mert kétségtelenül az, és polgártársai is ilyennek ismerik el. Ez egyben azt is jelenti, hogy el kell kerülni vele kapcsolatban a fölösleges tiszteletlenséget. 

Az amerikai politika célja nem az, hogy megvásárolja Oroszország jóindulatát vagy hogy tetsszen Putyinnak. Hanem az, hogy az Egyesült Államok létfontosságú érdekeit előmozdítsa. Mint azt Obama második mandátuma alatt láthattuk, ha „ellenség”-ként kezelik, Oroszország fontos amerikai célkitűzéseket áshat alá. Ha meg lehet győzni arról, hogy inkább partnerként viselkedjen egy fenntartható, bár nem könnyű kapcsolatrendszerben, Moszkva számos úton-módon elősegítheti az amerikai külpolitikai célkitűzések megvalósítását.    

Amerika stratégiai érdekei azt kívánják, hogy megakadályozzuk a Moszkva és Peking közötti szövetséget vagy akár összehangolódást [alignment]. Oroszország támogatása formális szövetség nélkül is, amit e pillanatban egyik fél sem akar, arra bátoríthatja Kínát, hogy keményebben konfrontálódjék az Egyesült Államokkal. Mint ahogy Richard Nixon kínai nyitása a hidegháború alatt megnövelte Amerika mozgásterét a Szovjetunióval szemben, a szorosabb orosz kapcsolatok segíthenek a hatalmasabbá és rámenősebbé váló Kína ellensúlyozásában. 

Ebben a szellemben körültekintően fel kell készülnie egy korai személyes találkozóra Vlagyimir Putyinnal, hogy a kapcsolatok dinamikáját megváltoztathassa. Putyinnal való találkozóját követően pedig a kormányközi dialógust is fel kell élénkíteni.

Ami az ukrajnai konfliktust illeti, úgy véljük, a megoldás érdekében csatlakoznia kellene az európai hatalmak erőfeszítéseihez, már csak azért is, mert ez a konfliktus magában hordja a Moszkvával való katonai konfrontáció veszélyét. Itt nem lehetséges jó katonai megoldás. Sem az Egyesült Államok, sem európai szövetségesei nincsenek felkészülve arra, hogy katonai kihívást intézzenek Oroszország ellen ennyire közel annak határaihoz.  

Ha az Egyesült Államok nincs abban a helyzetben, hogy katonailag legyőzze Oroszországot és szövetségeseit Ukrajnában, olyan megoldást kell javasolni Moszkvának, amit az orosz vezetők legalább minimálisan elfogadhatónak tartanak. Mint ahogy Kissinger elmondta  a National Interest főszerkesztőjének 2015-ben, ez megköveteli, hogy elismerjük: „az Ukrajna és Oroszország közötti viszony az oroszok számára mindig speciális jellegű marad”, és ennélfogva Ukrajnára „nem alkalmazhatóak azok az alapelvek, amelyek Nyugat-Európában működtek, nem ennyire közel Sztálingrádhoz és Moszkvához”. De Kissinger optimista maradt atekintetben, hogy a Nyugat és Oroszország „képes lehet  bizonyos együttműködésre  egy katonailag el nem kötelezett Ukrajnában”. Mi osztjuk az ő optimizmusát, és úgy véljük, hogy egy elfogadható formulának a következő pontokat kell tartalmaznia: a minszki megállapodások átültetése a gyakorlatba, amihez mindkét félnek engedményeket kell tennie; Kijevnek újból ellenőrzése alá kell vonnia Donyecket és Luhanszkot, de a két tartományt igazi autonómiával kell felruháznia, és szavatolni kell, hogy Ukrajna a belátható jövőben nem fog a NATO-hoz csatlakozni. Ennek az utóbbi kötelezettségnek nem lesz nehéz eleget tenni, mivel az Egyesült Államok és a komolyabb európai hatalmak többsége Ukrajnát nem akarja a Nato-ban látni. [Kiemelés tőlem – M. G.]     

Véget kell vetnünk annak az illúziónak, hogy – mint a Financial Times gondolja  – „az Egyesült Államoknak feltétel nélkül kötelezettséget kell vállalnia arra, hogy még a legújabb és legkisebb NATO-tagállamot is megvédi”. Mint minden szövetség, a NATO is annyiban hasznos, amennyiben előmozdítja és megvédi az amerikai nemzeti érdekeket. Vagyis eszköz, nem pedig bálvány, mint Európában (különösen Közép-Európában) néhányan gondolják.  

Ennek megfelelően az Egyesült Államoknak újból meg kell erősítenie kötelezettségvállalását, hogy szövetségeseivel együtt megvédi a balti államokat a meztelen erőszaktól, de le kell szögeznie azt is, hogy a balti kormányoknak maguknak is arra kell törekedniük, hogy normalizálják a kapcsolataikat Moszkvával, és hogy a legmagasabb nemzetközi standardoknak megfelelően biztosítsák az ott élő oroszok jogait. [Kiemelés tőlem – M. G.] Meg kell akadályozni az olyan incidensek kialakulását, amelyek kísértést jelenthetnek vagy ürügyül szolgálhatnak az orosz beavatkozásra. Senkinek se legyenek illúziói afelől, hogy Amerika felelősséget vállal olyan szövetségesekért, amelyek konfliktust provokálnak ki, és aztán segítséget és biztosítékokat kérnek, amikor a következményekkel kell szembenézni.

Arra ösztönözzük az Ön adminisztrációját, hogy a politikai döntések során vegye nagyobb mértékben figyelembe Oroszország lehetséges és valószínű válaszait. Ma a nemzetbiztonsági döntéshozatalban alig veszik tekintetbe Oroszországot. Azoknak a személyeknek a kiválasztásánál, akik kulcspozíciót foglalnak majd el Oroszországgal kapcsolatban, fontos lesz olyanokat kinevezni, akik képesek végrehatani és végre is akarják hajtani az Ön politikáját.

Meg kell találnia a módját, hogy a kétoldalú kapcsolatok gazdasági alapjait kibővítse. Bár Oroszország a világ hatodik legnagyobb gazdaságával rendelkezik (vásárlóerő paritás alapján számolva), csak 36. az amerikai termékek vásárlóinak sorában. Önnek, akinek harmincéves tapasztalata van mint üzletembernek abban, hogyan kell Oroszországot kezelni, teljesen új meglátásai lehetnek ezen a területen.

Végül, de nem utolsósorban, tudomásul kell vennie, hogy Moszkvával kapcsolatban minden új kezdetre irányuló törekvés sokkal dühödtebb ellenállást fog kiváltani a Kongresszusban, a médiákban és a bürokráciában, mint ahogy azt Ön elképzeli. Sokan engesztelhetetlenül ellenségesek Oroszországgal szemben. Ezért, ha az szeretné, hogy éles fordulata sikerrel járjon, közvetlenül az amerikai néphez kell fordulnia – amit gyakran megtett a kampány idején.

*

Ha az amerikai-orosz alku megkötése valóban „imminens”, mint Mujtaba Rahman, a Eurasia Group európai részlegének a vezetője állítja, akkor – a megállapodásra vonatkozó legkomolyabb nyilvános szakértői javaslat ismeretében – mindenekelőtt Ukrajnában számíthatunk érdekes fejleményekre.

Mint korábban, Az orosz kérdés című írásomban  már jeleztem, Kelet-Ukrajna politikai autonómiájának megadása nélkül elképzelhetetlen az ukrán fennhatóság visszaállítása a két rebellis tartományban. Ha viszont megadják ezt az autonómiát, az kizárja a tényleges ukrán szuverenitást.

Ebből a patthelyzetből csak radikális megoldásokkal lehet kiszabadulni. Ilyen javaslattal állt elő  nemrég Viktor Pincsuk ukrán milliárdos oligarcha a Wall Street Journal-ban, azt javasolva, hogy a Donbasszról mondjanak le a Krímért cserébe. (Pincsuk a Krímet nyilván csak azért hozta szóba, hogy egy kicsit megédesítse a pirulát.) Még élesebb – és egyértelműbb – formában vetette fel ezt az ötletet Alexander J. Motyl, az egyik legnevesebb amerikai ukrán szakértő, aki szerint az elfoglalt Donbassz „értelmetlen tehertétel”, és ezért minél előbb meg kell szabadulni tőle.

Ez kétségtelenül ésszerű megoldás volna ukrán szempontból, de az ukrán politika nincs abban a helyzetben, hogy egy ilyen javaslatot egyáltalán mérlegelni tudjon, és az ukrán elnöki hivatal azonnal vissza is utasította Pincsuk felvetését, kijelentve, hogy „vannak bizonyos határok [red lines], amelyeken Ukrajnában senki sem merészelhet átlépni”. Ezek közé tartozik az is, hogy Kijev nem egyezhet bele olyan regionális választásokba, amelyek gyakorlatilag a jelenlegi helyzetet legitimizálnák.

Akkor viszont előbb-utóbb előrehozott parlamenti választások következnek, és a jelenlegi tarthatatlan status quo nyugati támogatásának a megszűnése, vagy akár csak megingása  (ami nem csak Trump miatt fog bekövetkezni, hanem azért is, mert Franciaország és Németország teljes mértékben a saját belpolitikai kihívásaival lesz elfoglalva) azt fogja eredményezni, hogy a jelenlegi „kleptokratikus koalíció”  megbukik, és nem lesz olyan új koalíció, amely a helyébe léphetne.

Az egyik oldalon állnak majd azok, akik ki akarnak egyezni Oroszországgal, és hajlandóak maximális autonómiát adni nemcsak Donyecknek és Luhanszknak, hanem az egész Dél-Kelet-Ukrajnának (vagy a történelmi Novorosszijának, ha úgy jobban tetszik), a másikon pedig azok az ukrán nacionalisták, akik most   már úgy érzik, hogy nincs miért tovább leplezniük az egész nyugati világgal szembeni mélységes gyűlöletüket.

Az utóbbiak feltehetően kisebbségben lesznek a déliekkel és a keletiekkel szemben, de minél nyilvánvalóbban fog látszani kisebbségi mivoltuk, annál vehemensebben fognak harcolni (lehet, hogy a szó szoros értelmében) minden épkézláb kompromisszum ellen.

Egyszóval a Kissinger, Simes és Allison, a legtekintélyesebb realista politikai tervezők által körvonalazott amerikai-orosz alku szerintem meg fog valósulni, de ezzel még nem oldódik meg semmi. Épp ellenkezőleg, ezzel fog elkezdődni a régóta poshadó európai állóvíz eszeveszett megiramodása. De legalább elkezdődik valami.

 

Advertisements

One thought on “Elkezdődik valami

  1. 1. Számomra a legédekesebb a záró bekezdés, ahol az okfejtés abbamarad. Vajon merre iramodnak azok a kelet-közép-európai vizek? Lesz-e valamilyen vízválasztó? Az orosz-amerikai megállapodásból minket ez jobban érdekelne, mint a Donbassz/Krím sorsa. A Geonapló és a Világnapló blogjain mindig is szerettem volna regionális geopolitikai elemzéseket olvasni, hogy ebben a „nyugati” érdekszférában (EU, NATO) félig-meddig mesterségesen összetolt államok milyen sajátos belső pályákon mozognak, melyek a felszín alatti törésvonalak, a „titkos” szövetségek? Ilyen értelemben a román geopolitikai bloggereknél már jóval Trump előtt, legalább egy éve kiérezhető volt valami elemi nyugtalanság.

    Néhány ad-hoc megjegyzés:

    2. Nem újdonság, hogy Ukrajnára „nem alkalmazhatóak azok az alapelvek, amelyek Nyugat-Európában működtek”. Már Csecsenföld és a grúziai konfliktus kapcsán (de más nagyhatalmi övezetekben is, pl. Észak Ciprus, Tibet) is világos volt, hogy ezeken a pontokon még az unipoláris világ zenitjén sem merészelt az USA beavatkozni.
    3. Brzezinski Sakkjátszmájához kapcsolódva úgy gondolom (ez az egyik korábbi bejegyzésben szerepelt), hogy a NATO és Nyugat Európa az USA hatalmának tartópillérei, amelynek beomlása egyet jelentene a nagy Eurázsiai Heartland fölötti irányítás elvesztéséhez. Trump lehet, hogy ezt nem érti, de Kissinger ige.
    4. Nem akarok összeesküvést sugallni, de ebben a geopolitikai erjedési folyamatokban nem tudok arra gondolni, hogy Putyin február 2-i látogatásán olyan földhözragadt ügyek viszik majd a prímet, mint a paksi hitel újratárgyalása. Ez felérne egy „tyúkperrel”.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s