Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja

Az angolszász modell vége

6 hozzászólás

Az angolszász modellnek sem a westminsteri (parlamentáris), sem a washingtoni (prezidenciális) változata nem képes ma már egy egységes és működőképes politikai társadalmat fenn-, az ezen alapuló politikai nemzetet pedig egyben tartani.

Az örökifjú Newt Gingrich azt nyilatkozta a  Spiegelnek, hogy csak egyvalamitől óvja a Trump-adminisztrációt: nehogy megtorpanjon, és elkezdjen ésszerűen viselkedni, mert akkor a biztos bukás vár rá. A „láthatatlan állam” (deep state) és a nagyon is látható bürokrácia, „amely csak ül ott és bámul rád” iszonyatos nehézkedési erejénél fogva őrzi és védi a status quót,  amelyet csak szétzúzni lehet, átalakítani nem.

„Trumpot azért választották meg, mert a meglévő állapotok szétrombolóját (disruptor) látták benne – írja az új amerikai elnököt nem igazán kedvelő Walter Russell Mead, a The American Interest Online főszerkesztője –,  és kormányzata szét is fog rombolni mindent.”

Nagyon sokat elárul az amerikai állapotokról, hogy Mead, az egyik legtekintélyesebb külpolitikai szakíró, miután – a valóságnak megfelelően – megállapítja, hogy a választóknak nem kellett a Hillary-féle megbízhatóság, és inkább a radikális irányváltás mellett tették le a voksukat, amint szembesült a Trump orosz kapcsolatait firtató „kompromat”-ra vonatkozó „bomba-hírrel”, „amelyet ugyan senki sem erősített meg, de a kémfőnökök elég komolyan vették ahhoz, hogy feltegyék az információs láncolatra”, a legelképesztőbb konspirációs teóriát agyalta ki, csak hogy értelmezni tudja a dolgokat.

Eszerint „Putyin azt akarta, hogy a Clinton által irányított Amerika polarizált és gyenge legyen. Azzal, hogy Trump győzött, a cél nem változott. Putyin most Trumpot akarta delegitimizálni, hogy polarizálhassa Amerikát. Ő azt akarja, hogy megosztottak, gyötrődőek, felbőszültek, összezavartak legyünk.”

Hogy Putyinnak jól jön Amerika belpolitikai kaotizálódása, az nyilvánvaló. De „Amerika bölcsei”  ezzel a reflexszerű másra mutogatással csak azt bizonyítják, mennyire gyenge lábakon áll az az angolszász politikai modell, amely a nyugati világ nemes öröksége ugyan (a kommunista diktatúra idején én magam is az egyetlen lehetséges alternatívának[1]  tekintettem) , de ma már sajnos halódni látszik.

Hiába bizonygatja Mead, hogy „a nyitott társadalom angol-amerikai modellje, bármennyire jellemzőek is rá a tévedések és az egyenlőtlenségek, több mint 300 éve mindig legyűrte az okos diktátorokat és császárokat, akik zárt társadalmakat vonultattak fel ellene”, ezek a szavak az utóbbi évek angliai és amerikai fejleményei fényében nagyon üresen csengenek.

A hanyatlás kulcsát én nem annyira politika- és történetfilozófiai okokban keresném, vagyis nem a modell logikai alapon bekövetkező „szükségszerű” elhalásában, hanem egyszerűen abban, hogy sem a modell westminsteri (parlamentáris), sem washingtoni (prezidenciális) változata nem képes ma már egy egységes és működőképes politikai társadalmat fenn-, az ezen alapuló politikai nemzetet pedig egyben tartani.

Mi a helyzet most?

Ameddig – a második világháború utáni történelmi időszakban – a Nyugat mint egyetemes kisugárzású geopolitikai entitás fennállt és működőképes volt, úgy tűnt, hogy az alapjául szolgáló angolszász politikai modell is jól működik. De miután Clinton, az ifjabb Bush és végül Obama elnökségének negyed évszázada alatt egyértelművé vált, hogy a Nyugat csupán egy liberális és/vagy neokonzervatív ideológiai fogalommá vált, és immár nem élő valóság, a problematikussá vált egyetemes perspektívát Amerikában és Nagy-Britanniában is  felváltotta a befelé forduló nagyhatalmi perspektíva.

Ez a rendkívüli fordulat azonban, függetlenül attól, hogy valamilyen formában előbb-utóbb mindenképpen végbement volna, nem a két állam polgárainak konszenzusán alapult, vagyis nem egy jól működő politikai közösség meggyőző többségi döntésének volt az eredménye.

Lássuk először a brit esetet.

Ha a Brexit-népszavazás eredményét nézzük (51,89% igen és 48,11% nem), akkor azt mondhatjuk, hogy ez igen vékony többség, amely csak akkor tekinthető egyértelműen legitimnek, ha a többség-kisebbség reláció egy alapvető politikai konszenzuson belül érvényesül. Ilyesmiről azonban Nagy-Britanniában (és egy sor más „nyugati” országban) már rég nem beszélhetünk. Ez a politikai közösséget belülről és „alulról” összetartó erő (amely az állam kívülről és „felülről” érvényesülő összetartó erejét mintegy hitelesíti) a szűkebben vett Angliában is kérdéses, de – legalábbis egyelőre – a kilépés melletti szavazatok angliai többsége (55%) elég meggyőzőnek tűnik ahhoz, hogy legalább Anglián belül beszélhessünk valamilyen politikai közösségről. (Kérdés persze, hogy London, ahol a szavazók 60%-a az EU-ban maradásra szavazott, hozzátartozik-e ehhez, vagy egy külön kvázi politikai közösséget alkot.)

Az igazi probléma Skóciával, vagyis a belső birodalommal (és annak észak-írországi maradványával) van.

Skócia valaminnyi választókörzetében az EU-ban maradás mellett szavazók kerültek többségbe, ami „országosan” 62%-ot jelentett, vagyis a skótok jóval nagyobb arányban szavaztak a maradásra, mint az angolok a távozásra. Amióta pedig, a brit kormánynak és mindenekelőtt Theresa May miniszterelnöknek köszönhetően egyértelművé vált, hogy Nagy-Britannia nemcsak az EU egységes piacából, hanem a vámunióból is ki fog lépni (vagy kénytelen lesz kilépni), a skótok még kevébé hajlandóak elfogadni, hogy ez őrájuk is vonatkozik.

A hard Brexit  azt jelenti, hogy a status quo nem lehet megoldás Skócia számára. Az egyik skót napilap főszerkesztője ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Skócia hálás lehet Theresa Maynek, amiért világos álláspontjával éles megvilágításba helyezte a Skócia előtt álló döntést. Vagy csatlakozunk Angliához ezzel a ’globális Britannia’-kalanddal, amely Donald Trumppal karöltve újjá akarja teremteni a birodalmi korszakot, vagy Írországgal együtt az EU részei maradunk. A félmegoldások ideje lejárt. Nem lesznek norvég típusú megoldások, sem különmegállapodások. Most eljött a döntés ideje, és világos, hogy a függetlenség az egyetlen út, amely Skóciát az egységes európai piacon belül tarthatja.”

A függetlenség természetesen még nem eldöntött kérdés Skóciában. Vannak olyanok is, akik más véleményen  vannak, és arra emlékeztetnek, hogy a skót pénzügyi körök milyen jelentős szerepet játszottak az Egyesült Királyság világméretű kereskedelmi és befektetési birodalmának a kialakításában, valamint az amerikai vasúthálózat expanziójában. (Én személy szerint mindenesetre úgy gondolom, hogy a The Scotsman-nek ezek a vélemény-cikkei nem túlságosan hatékonyak a jelenlegi helyzetben.) De az egészen biztos, hogy Skócia és Anglia nem alkot egy politikai közösséget, annak ellenére, hogy a skóciai parlamenti képviselők (akik szinte kivétel nélkül a függetlenségpárti SNP tagjai) – most még! – jelen vannak a Westminsterben.

Észak-Írországban, ha lehet, még durvább a helyzet. Márciusban – vagyis éppen akkor, amikor May formálisan is el akarja indítani az EU-ból való kiválást – Észak-Írországban új választásokat kell tartani, és máris úgy tűnik, hogy ez a Demokratikus Unionista Párt és a Sinn Fein nagy nehézségekkel összehozott – és Észak-Írországban békét teremtő – közös kormányzásának, sőt magának az 1998-as nagypénteki megállapodásnak a végét fogja jelenteni.

Gerry Adams, a Sinn Fein írországi elnöke bejelentette, hogy Észak-Írországnak különleges státust kell biztosítani az Európai Unión belül, ami „nem fogja érinteni azt az alkotmányos megállapodást, amelynek értelmében Észak-Írország az Egyesült Királyság része. De az igen, ha Északot (the North, vagyis Írország északi részét) eltávolítják az Európai Unióból. Ez megsemmisíti a nagypénteki megállapodást.”

Észak-Írországban, mint ez a brit választási térkép  is szemlélteti, a Brexit-népszavazáson szintén az EU-pártiak kerültek többségbe (56–44%), ami azért figyelemreméltó, mert amúgy az észak-ír parlamentben az unionisták vannak többségben. Ez akár azt is jelentheti, hogy éppen az EU-ból való kiválás teremtheti meg azt a kritikus tömeget (vagyis többséget), amely egy esetleges helyi népszavazáson jóváhagyhatja Észak-Írország Írországgal való egyesülését. (Vagy Gerry Adams szavaival: „Amint a Brexit fatális gazdasági implikációi körvonalazódnak, megteremtődik annak a lehetősége, hogy elősegítsük egy új, megegyezésen alapuló Írország megszületését.”)

Ha Nagy-Britanniában elsősorban a sajátos történelmi körülményeknek és az országot alkotó és hivatalosan elismert „négy nemzet”-nek (angol, skót, walesi, „észak-ír”) köszönhető elsősorban, hogy nem beszélhetünk egységes vagy legalább lényegi kérdésekben össze-tartó politikai közösségről vagy politikai nemzetről, Amerikában, a politikai nemzet (Franciaország mellett) legfontosabb mintaországában egészen más okokból mondhatjuk azt, hogy ott pedig tulajdonképpen két nemzet áll szemben egymással.

Jeff Vandaveer, az Atlantic Council munkatársa egy figyelemreméltó esszében  azt fejtegeti, hogy az utóbbi húsz év folyamán fokozatosan elmélyülő megosztottság vált jellemzővé az amerikai társadalomra, amely a 2016-os választásokon és a választásokat követően mind kulturálisan, mind pedig regionálisan egymástól világosan elhatárolódó tömbök, illetve térségek formájában tört újból felszínre. A szerző a thuküdidészi csapda jól ismert elméletét (lásd itt és itt, könyv formában pedig itt ) alkalmazva, nem egy nemzetközi (amerikai– kínai) konfliktus, hanem egy „Hellászon belüli” (amerikai) polgárháború lehetőségére hívja fel a figyelmet:

Jelenleg az ellentét általában békés jellegű és szavakban, valamint tüntetésekben nyilvánul meg. Azonban  jelentős földrajzi, gazdasági és ideológiai választóvonalak mentén húzódik, amelyek nem biztos, hogy ellent tudnak állni az eljövendő stressznek és feszültségnek.    

A sors iróniája, hogy pontosan a perzsa háború utáni béke tette lehetővé az Athén és Spárta közötti véleménykülönbségek elmérgesedését. Ami aztán, tragikus módon nyílt konfliktusba csapott át, és végül mindkét fél vesztét okozta.

Miért? A thuküdidészi történet fő üzenete az, hogy a közös hagyományok ellenére az eltérő perspektívák ellentétes érdekek kialakulásához vezetnek, ha nincs meg az akarat az egység kialakítására. Ez történt Athén és Spárta esetében, és ugyanez történik most az amerikai népesség „kék” [liberális] és „vörös” [konzervatív] szegmenseivel.

Thuküdidész sajnos nem ad semmiféle megoldást arra nézve, hogyan lehet elkerülni a  peloponészoszi háborúhoz hasonló konfliktusokat. Ő csupán megörökítette azt a baljós útvonalat, amely az athéni és a spártai társadalom közötti ellentétektől a konfliktusig elvezetett.  

A konzervatív Pat Buchanan ugyanezt az alaphelyzetet egyetlen mondatban foglalja össze:   „A Trump-korszak egzisztenciális kérdését a következőképpen lehetne megfogalmazni: meddig fog vajon ez a megosztott demokrácia fennmaradni mint egy nemzet és egy nép közössége?”

*

Az angloszféra történelmének mélységes iróniája fejeződik ki abban, hogy a politikai nemzet angolszász modellje épp akkor omlik össze, amikor Marine Le Pen a nyugat-európai nacionalista pártok koblenzi találkozóján kijelenthette : „2016 az angolszász népek feltámadásának éve volt.”

 

[1] Az 1984-ben megjelent – és az erdélyi adatbankban elérhető – Anglia-esszé teljes és végleges szövegét lásd: Molnár G.: Alternatívák könyve. II. Pro Philosophia, Kolozsvár, 2007. 341-455.

Advertisements

6 thoughts on “Az angolszász modell vége

  1. Több aspektusra is tekintettel lévő, korrekt írás. Gratulálok hozzá. 🙂

  2. Köszönöm. Alkalomadtán bővebb – akár kritikai – kommentárt is szívesen vennék. És elnézést, hogy nem jelent meg rögtön a komment. Még bajlódom a beállítással.

  3. Az angolszász világban – pontosabban csak az USA-ban és UK-ban – jelentkező turbulencia valós, de mint kormányzati modellekben, a parlamentarizmusban és az elnöki rendszerben szerintem nincsen angolszász szubsztancia. Sőt az összehasonlító politológusok (pl. Lijphart) szerint ezek: a majoritarian és a consensual (ide főleg Svájc és Belgium tartozna, de félig-meddig az USA is) demokrácia típusok egymás ellentétei. De ezek a parlamentarizmusok, elnöki, konszenzualista rendszerek lehetnek germán, frankofón, harmadik világbéliek, kelet európaiak. Az USA mind kormányzati modell egy többrétegű hagyma, hibrid: a Jó ég tudja melyik rétege hámlik, vagy van átalakulóban (liberális/illiberális, hegemón/köztársaság, demokrácia/féldemokrácia, intervencionista/izolacionista, idealista/realista) és milyen variációban szilárdul meg. Az „athéni” és „spártai” birodalom típusok talán beszédesebbek: az USA-ból sosem lesz egy spártai, poroszos, cári formájú szárazföldi birodalom, vagy egy kínai formájú „egységállam”. Előbb fog szétesni, mert ameddig létezik, addig képviseli ezt a föderatív, policentrikus kormányzati modellt.

  4. Az “angolszász szubsztancia” szerintem azt jelenti, hogy a politikai nemzetet egy egységes és legitim politikai közösség tartja fenn és össze. Így itt az állam – mint jeleztem – alulról, vagy mindenképpen alulról is fenntartott, legalábbis az általános választójog bevezetése óta. Nem úgy, mint a franciáknál, ahol a választások csupán jóváhagyják a deklarált egységes politikai közösséget, és a politikai nemzet kizár minden “külön” politikai közösséget, illetve ezek konszociációját. Az angolszászoknál ez eddig működött (az egység és többféleség összhangja), de most már úgy látszik, ennek vége.
    Egy gyors gyakorlati kérdés: hogyan oldottad meg, hogy a kommented azonnal megjelenjen? Ha van itt valami trükk, akkor ezt a többieknek is meg kellene mondani.

    • 1. Semmi trükköm nincsen a kommenttel, azonnal megjelent, e-mailcím és név megadással, honlaphoz semmit nem írtam.

      2. Mind az USA, mind az NBr eléggé konszociális jellegű, kompozit államok voltak, legalábbis eddig. De ha ez lenne az „angolszász szubsztancia”, akkor nem látom a különbséget a német és a svájci föderációk között.

      3. Szöget ütött Gerry Adams megjegyzése is. Elolvastam az angol eredetit is, de én úgy látom, hogy a „North” az a jelenlegi NBr-hoz tartozó Észak Írország, nem a független Írország északi része. Ez utóbbit nincs ahogy eltávolítani az EU-ból, csak ha mondjuk a Brexit utáni NBr annektálná ezt a részt, ami nem valószínű. Akkor már vinnék egész Írországot a hónuk alatt. De Észak Írországot a Brexit automatikusan kivonná az EU-ból. Ez elég valószínű.

      Na de most, a Nagypénteki Egyezmény írja: „The participants…recognise the legitimacy of whatever choice is freely exercised by a majority of the people of Northern Ireland with regard to its status, whether they prefer to continue to support the Union with Great Britain or a sovereign united Ireland”. Függetlenül, hogy Brexit előtt vagy után, EU-ban, vagy EU-n kívül vannak-e, pontosan az Egyezmény adja meg a jogalapját az NBr-tól való elszakadásnak. A lehetőségük megvan, csak meg kéne szavazni. Ha nem volna a protestáns többség unionista. Nem kéne az emberi jogokért sírni egy volt IRA-tagnak. És É.Írország speciális NBr-án belüli státusa sem fontos neki. Mást akar. Fel kéne vállalnia, mint a skótoknak a népszavazást. Talán a Brexit után, amikor a skótok is újra nekilendülnek.

      • 2. Az “angolszász szubsztancia” bonyolult kérdés (amúgy félig-meddig ironikusan használtam a kifejezés), nincs most időm rá. De a lényeg az, hogy politikai értelemben a brit és az amerikai modell is egységes és mindkét esetben tulajdonképpen csak egy politikai nemzetről beszélhetünk, még az UK-ben is, ahol elismerik a négy történelmi nemzetet. Ugyanakkor – és én ezt hangoztattam – az angolszász modell sokkal toleránsabb a franciánál, ez nyilvánvaló.
        Ide tartozik, hogy ma olvastam egy fontos cikket a New Statesman-ben, amelyik teljesen megerősíti az általam mondottakat, hogy ti. az Unió a széthullás küszöbén áll. (http://www.newstatesman.com/politics/uk/2017/01/leader-brexit-ireland-scotland-and-union) Ők, mármint a lap, mert vezércikkről van szó, azt írják, hogy a devolúció most már nem megoldás, és valóságos föderalizmust javasolnak. Ezzel a javaslattal találkoztam már korábban is, de azt hiszem, már ez is elkésett.
        A devolúció külön kérdés, a Provincia 2000-ben van erről egy cikkem, nézd meg.
        3. A “North”. Természetesen pontosan tudom, hogy ez Észak-Írországot jelenti, csak arra céloztam – nem kell mindig mindent explicite kimondani, l. Strauss és Spinoza -, hogy Adams szóhasználat világosan elárulja az ő percepcióját, hogy tulképpen vagyis “jog szerin” Észak-Irország Irország része. (Ez olyasmi, mint amikor mi “Felvidéket” mondunk Szlovákia helyett.)

        Közben feltettem egy újabb blogot, kíváncsi vagyok, a Mandiner szemlézi-e.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s