Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja

És ha Európában a baloldal kerül hatalomra?

Hozzászólás

Az EU-n, sőt a mai, túlságosan tágas euró-övezeten belül végre létrejöhet egy nem megosztott szuverenitáson, azaz kormányközi alkudozásokon, hanem igazi népszuverenitáson alapuló föderális kemény mag.

 

Nous vivons dans un monde étrange. Ja, bocsánat: különös világban élünk. Pár napja még arra készültem, hogy François Fillon berlini látogatásáról írjak, ahol is a gaulle-ista, más szóval szuverenista francia elnökjelölt Merkellel és a CDU más korifeusaival tárgyalt arról, milyen közös európai (értsd francia–német, és persze szigorúan kormányközi) stratégiával lehetne Trump és Putyin készülődő kézfogását kicselezni.

Ennek lényegét Fillon egy Le Mondeinterjúban és a berlini Adenauer Stiftungban tartott előadásában  foglalta össze.

Ízelítőül íme egy jellemző részlet a berlini beszédből:

 

Ahhoz, hogy a határainkat hatékonyan megvédelmezhessük, tudnunk kell, hol is húzódnak.

Véget kell vetni az állandó bővítéseknek. Ez a földrajzi előremenekülés nyugtalanítja az európai népeket.

Törökország helye nem az Európai Unióban van.

Ukrajnával kapcsolatban az EU túlzott sietségről és könnyelműségről tett tanúbizonyságot. A társulási szerződés 2014-es aláírásával, a várható tagságra vonatkozó meggondolatlan ígéreteinkkel, amibe néhányan még a NATO-t is beleértették, hamis reményeket keltettünk. Legyen bátorságunk ennek a beismeréséhez.

Azt akarjuk, hogy a világ jövője csak Amerikán, Kínán és Oroszországon múljék? Azt akarjuk, hogy továbbra is csak fizessünk, de ne döntsünk semmiről, mint ahogy valószínűleg Szíriában is lesz?    

Franciaország mint nukleáris katonai hatalom és a Biztonsági Tanács állandó tagja, nem fogadhatja el többé a kussoló Európát (une Europe couchée). Az európai országok nem lehetnek többé csupán a szemlélői azoknak a válságoknak, amelyek az ajtónk előtt zajlanak.

Ideje, hogy az európai kontinens [vagyis a Nagy-Britannia nélküli Európát gondolja – M. G.] rendelkezzék végre azzal a katonai erővel és azokkal a stratégiai képességekkel, amelyeket kezdettől fogva nélkülözött.

Oroszországhoz való viszonyunk döntő fontosságú.

Ma újból „hidegháború” dúl köztünk, miközben az a fő célunk, hogy leverjük az iszlám totalitarizmust. Mindenkinek megvan ebben a felelőssége, mindenekelőtt Moszkvának, de Európa és Amerika nem járt el belátással. Minél jobban elszigeteljük Oroszországot, annál inkább fogja az erejét egyoldalúan használni, és annál inkább billen Ázsia felé.

Szerintem Oroszországnak az a hivatása, hogy az európai nemzetek nagy fontosságú partnere legyen.

Vele kapcsolatos politikánkban haladjunk lépcsőzetesen.

Az első szakaszban meg kell oldanunk az ukrán problémát és a minszki megállapodást gyakorlatba kell ültetnünk. Ez azt feltételezi, hogy mindegyik fél tegye meg az ehhez szükséges konkrét lépéseket, hogy az Oroszország elleni szankciókat feloldhassuk.    

A másodikban magas szintű tárgyalásokat kell kezdenünk a bennünket fenyegető veszélyekről és biztonsági környezetünkről, mind Európában, mind pedig Oroszországban. Ez elvezethet az európai biztonsági szerkezet modernizációjához, amely elavult és már nem felel meg a jelenlegi kihívásoknak.

A harmadikban pedig elmélyíthetjük gazdasági együttműködésünket egy nyitottabb piac keretében.  

Európa és Oroszország között helyre kell állítanunk a bizalmat, újjá kell teremtenünk a párbeszédet és egy erős kapcsolatot kell kiépítenünk. Erre fogok törekedni.   

 

Fillon komoly politikus. Amit Oroszországról és Európa határairól mond, az tökéletesen elfogadható. De politikai filozófiája kissé avítt.

Nemzet centrikus, szuverenista alapállásból nem lehet megteremteni a közös és főként egységes új Európát.

És van itt más probléma is. Alig ért haza Berlinből, a Le Canard enchaîné máris felrobbantotta vele kapcsolatban az első „bűzbombát”  (Fillon kifejezése): felesége, a walesi Penelope Fillon nyolc éven keresztül parlamenti beosztott volt Fillon mellett és 500 ezer eurót vett fel, és a Revue des deux Mondes-tól is (amelynek a tulajdonosa közel áll Fillonhoz) havi 5 ezer eurót kapott, miközben gyakorlatilag semmi kapcsolata nem volt a szerkesztőséggel.

Franciaországban nem tilos közvetlen családtagokat ilyen munkakörben foglalkoztatni. De az igen, ha valaki fiktív munkáért vesz fel pénzt. Ha Fillon nem tudja igazolni, hogy a felesége valós munkát végzett azért a nem csekély összegért, nagy bajba kerülhet.

Közben a francia belpolitikában (legalábbis ami az elnökjelölteket illeti) lényegi  átrendeződés megy végbe. Jacques Attali, Franciaország és talán Európa legjobb, de ami igaz, igaz, meglehetősen egocentrikus jövendőmondója  még tavaly december elején írta le a l’Expressben futó blogjában  a következőket:

 

A legesélyesebbek azok a politikusok, akik új termékként jelennek meg a színen, és annál vonzóbbak tudnak lenni, minél homályosabb ígéretekkel lépnek fel. Valahogy úgy, mint azok a meglepetés-dobozok, amelyeket egyre inkább szeretünk ajándékozni és kapni .

Ebben a játékban Emmanuel Macron és Marine Le Pen állnak a legjobban, akik egyébként fényévnyi távolságra állnak egymástól. Mindkettő megújulást ígér. Mindkettő azt a vágyat testesíti meg, hogy fel kell borítani az asztalt  valamilyen csendes forradalommal, hogy véget érjen a hiteltelenné vált politikai osztály uralma. Ezért, amikor írom ezt a blogot, bármit mondjanak is a felmérések [ekkor Fillon vezetett Le Pen előtt, a többiek pedig eléggé lemaradva követték őket – M. G.], ők azok, akik, szerintem, az elnökválasztás  második fordulójában szemben fognak állni egymással.       

 

Január 22-én – másfél hónappal Attali blogja után – pedig  a francia Ipsos szerint  így állt a helyzet:

Fillon: 62% Le Pen 38%-ával szemben; Macron: 64% Le Pen 36%-ával szemben és Macron: 54% Fillon 46%-ával szemben. 

Egyszóval a jóformán ismeretlen Macron pillanatnyilag győzelemre áll mindkét ellenfelével szemben (a szocialista és a szélsőbaloldali jelöltet egyetlen felmérés sem látja ott a második fordulóban).

De hogy az izgalom még nagyobb legyen, Németországban is valamiféle földcsuszamlás van készülőben. Ian Bremmer, az Eurasia Group vezetője, aki már 2012-ben megjósolta, mit megjósolta: bejelentette a „G-zero” világ  megérkezését, január 3-i  kockázat-előrejelzésében (Bremmer kétségtelenül szakszerűbb „jós”, mint Attali, de ő egyrészt nem európai, hanem amerikai, másrészt a 73 éves Attali a madarak röptéből (is) jósol ) azt írja, hogy Merkel otthoni és európai vezető szerepe 2017-ben megroggyan, geopolitikai befolyása pedig szétmállik.

Ennél érdekesebb Bremmernek az a táblázata, amely azt mutatja, hogy a január 3-án „legutóbbi”-nak nevezett felmérések szerint 2017 őszén a Linkét is magába integráló baloldal ugyanolyan súllyal lesz jelen a Bundestagban, mint a jobbközépen elhelyezkedő CDU/CSU és FDP lehetséges koalíciója (42–42%), amely viszont semmiképpen sem integrálhatja a bete noire-nak tekintett AfD-t, és így nem kerülhet fölénybe a baloldallal szemben.

Ez a január eleji előrejelzés még nem nagyon vehetett tudomás arról, milyen hatása lesz az SPD eredményére Martin Schulz Brüsszelből való hazatérésének. Mindenestre egy január 25-i felmérés (lásd itt, részletesebben pedig itt) szerint Schulzot ugyanannyian (41%)  kívánták a kancellári székben látni, mint Merkelt (és a trend sem mellékes: utóbbi népszerűsége 2%-kal csökkent, előbbié 5%-kal nőtt).Schulz rokonszenves, jó humorú politikus, aki a német belpolitikában nem használódott el, és a neve semmiképpen sem kötődik a hosszú évek óta tartó nagykoalícióhoz. Egyelőre semmilyen koalíciós lehetőségtől sem zárkózott el, ami azt jelenti, hogy a Balpárttól sem.

A Bild január 21-23 közötti állapotokat tükröző felmérése szerint, ha most tartanák a parlamenti választásokat, a következő eredmények születnének: SPD: 21%; Zöldek: 8,5%; Linke: 11% (=40,5%). A másik oldalon pedig: CDU/CSU: 32,5%; FDP: 7,5% (40%). A fekete bárány AfD pedig 14,5%-on áll.

Amennyiben Schulz húzóerejének köszönhetően az SPD túl tudja lépni a 25%-ot, ami a párt jelenlegi kiábrándító helyzetében nagy eredménynek számítana , az AfD pedig megközelítené a 20%-ot, ami egyáltalán nem zárható ki, Németországban a jelenlegi nagykoalíciós bénultságot felválthatja egy határozottabb arcélű és végre a külpolitikában is cselekvőképesnek bizonyuló baloldali kormányzat.

Ami pedig Franciaországot illeti, az eszem azt súgja: de jó is volna, ha Fillon győzne, hiszen ő pontosan azzal az adománnyal rendelkezik, amivel Brüsszel és az ott nagy tekintélynek örvendő európai politikusok egyáltalán nem. Tudniillik a (nagy)hatalmi politika iránti érzékkel. De mivel nemcsak realista vagyok (mármint elméleti szempontból, mert a való életben nem nagyon bizonyultam annak), hanem anarchista is (egy kicsit), inkább azt mondom: győzzön csak a független Emmanuel Macron. Ő ugyanolyan liberális szocialista politikus, legalábbis jobboldali és baloldali ellenfelei szerint, mint François Hollande (aki őt a háttérből bizonyára támogatja), de vele szemben megvan az az óriási előnye, hogy fiatal és gyakorlatilag ismeretlen, és elég eszes is ahhoz, hogy meglovagolja a Franciországban is nagyon erős elit- és establishment-ellenes hangulatot.

Macron En marche! (kb.: Előre, indulj!) néven politikai mozgalmat is alapított, amely nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy a szintén tavasszal sorra kerülő parlamenti választásokon megteremtse (néhány kis centrista párt segítségével) az új elnöki többséget.

Egyébként ő is elment nemrég Németországba, és január 11-én a berlini Humboldt Egyetemen nagy beszédet is mondott, mégpedig hibátlan angolsággal, amitől annyira kiakadt Marine Le Pen („pauvre France”, mondta Koblenzben, mert hogy ő sem maradhatott ki a németországi búcsújárásból, mint erre előző írásomban  már utaltam). (Az ő – természetesen franciául elmondott és nagy-nagy ovációval fogadott – beszédét itt  lehet megtekinteni.)

Macron Európával kapcsolatos lényegi monanivalóját nem ennek a január 11-én elmondott kissé szétfolyó beszédnek, hanem a reménybeli francia elnök január 24-i cikkének (The US leaves Europe to make its own choices, Financial Times) az alapján foglalom össze:

 

Az Európai Unió szervezete diszfunkcionális és lélek nélküli. Lejárt annak az elnéző konszenzusnak az ideje, amely lehetővé tette, hogy Európát az elitek kormányozzák az elitek javára.

Úgyhogy most újjá kell építenünk Európa intézményi és demokratikus alapjait, és biztosítanunk kell, hogy az EU-szintű döntéseket az európai polgárok megértik és elfogadják. Ugyanakkor egy olyan unióra van szükségünk, amely erőteljesebben hallatja a szavát a világszíntéren. Trump EU-t bíráló szavai csak még jobban rámutatnak arra, mennyire fontos ez.  

Az amerikai elnök nem csinál titkot abból, hogy protekcionista politikát akar folytatni.

Az európai kormányok válasza határozott kell hogy legyen: ha az Egyesült Államok egyoldalú kereskedelem- és adópolitikát akar folytatni, ami veszélyezteti a mi vállalatainkat és a munkahelyeinket, akkor válaszképpen mi is meg fogjuk változtatni a saját kereskedelempolitikánkat és vállalati adórendszerünket.  

A tegnap világában Európa biztonságával is Amerika törődött. Trump azonban világossá tette, hogy az Egyesült Államok jelentősen csökkenteni fogja külföldi elkötelezettségeit.

Európa ennélfogva választás előtt áll. A menekültválság és eddig példátlan terrorista veszély fenyegeti. Mindeddig a közös európai védelmi politikára rosszallóan tekintettek. 1954-ben, amikor az Európai Védelmi Közösség csődöt mondott [Franciaországnak köszönhetően – M. G.], Európának volt egy közös ellensége és a NATO révén egy erős szövetségese. A berlini fal leomlása után a szövetség fennmaradt, bár az ellenség eltűnt.

Ma Európának sokféle ellenséggel kell szembenéznie, miközben a szövetség bizonytalan. Nem mondhatunk újból csődöt. Létre kell hoznunk egy európai védelmi alapot, állandó parancsnoksággal, amely a katonai műveletek tervezésével és felügyeletével foglalkozik. Ebben az erős francia-német kapcsolatnak központi szerepet kell játszania, mert csak ez teheti lehetővé, hogy Európa hatékonyan léphessen fel a Közel-Keleten és Afrikában.      

Ma mi, európaiak magunkra vagyunk utalva. Becsukhatjuk a szemünket, és úgy tehetünk, mintha még mindig a tegnap világában élnénk. Vagy úgy dönthetünk, hogy közösen cselekszünk és alakítjuk a saját jövőnket.

A szuverenitás nem absztrakt elveken alapul. A francia nép nem azzal szabadult meg az abszolút monarchiától 1789-ben, hogy kinyilvánította: „a szuverenitás alapja a nép”. Az igazi emancipáció 1792-ben jött el, amikor Franciaország polgárai fegyvert fogtak, hogy megvédjék a forradalmat az idegen királyokkal szemben. Egy nép csak akkor válik szuverénné, amikor ő maga dönti el, hogy mit akar. Eljött az ideje, hogy az európaiak szuverénné váljanak.

 

Ezt az európai szuverenitást Macron csak akkor teremtheti meg, ha a francia gazdaság- és szociálpolitikát összhangba hozza az euró és az erős német szövetség követelményeivel (egész gazdaságpolitikai programja ezen alapul, és bármennyire is hihetetlen, ettől nem csökken a népszerűsége). A másik elengedhetetlen feltétel pedig az, hogy Németországban olyan partnerre leljen, amely végre hajlandó szakítani a Merkel-féle halogató, minden lényeges döntést elodázó politikával. Erre csak egy olyan baloldali német kormány lehet képes, amely tisztában van azzal, hogy az euró nem tartható fenn tovább a jelenlegi formájában, vagyis mint egy „gyenge német márka” (Macron fogalmazott így a Humboldt Egyetemen), sem pedig maga az EU mint Németország eszköze („a vehicle for Germany”, Trump szavaival), ami tulajdonképpen egy gyenge és puha, ráadásul nyíltan senki által el nem ismert német hegemónia alatt lassan, de biztosan dezintegrálódó nagystruktúrát jelent.

A helyzet tehát kétesélyes. Most, hogy Franciaországban már Fillon esetleges visszalépéséről  beszélnek, valóban nagy a valószínűsége annak, hogy Marine Le Pen május 7-én Macronnal szembesül – és veszít.

Vagy nem. Mint ahogy Németországban sem biztos még, hogy Angela Merkel politikai pályafutása 2017 szeptemberében véget ér.

De – és ez a lényeg – éppen a Brexit és legfőképpen Trump miatt ezzel most már, mint komoly eséllyel, számolni kell. Ami egyben azt is jelenti, hogy az EU-n, sőt a mai, túlságosan tágas euró-övezeten belül végre létrejöhet egy nem megosztott szuverenitáson, azaz kormányközi alkudozásokon, hanem igazi népszuverenitáson alapuló föderális kemény mag.

És az az igazán szép az egészben, hogy a másik alternatíva az Európai Unió  széthullása.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s