Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja

Make Europe great again

7 hozzászólás

A demokrácia komoly bajokkal küszködik, különösen olyankor, amikor tulajdonképpen jól működik, és nem várt eredményeket produkál.

Február 7.

 

Úgy tűnik, hogy előző cikkemben  nem bizonyultam rossz jósnak (legalábbis egyelőre): Németországban az SPD 31%-ot érne el, ha most rendeznék a választásokat, és ezzel átvette a vezetést a CDU/CSU-val szemben (30%).

Greg Fuzesi, a GPMorgan stratégája szerint  ez azt jelenti, hogy az SPD–Zöldek–Balpárt koalíció jelen pillanatban a parlamenti mandátumok 50%-át kapná, vagyis megnyílt az út a CDU/CSU nélküli kormányzás előtt. Az SPD támogatottsága az elmúlt két hétben 10 %-kal nőtt, mégpedig úgy, hogy az összes többi párté csökkent, beleértve a jobboldali AfD-t is.

Az utóbbi vonatkozás szerintem nagyon fontos, mert azt jelenti, hogy az AfD-t eddig elég sokan az „alternatíva”-hiány miatt, vagyis nem feltétlenül ideológiai megfontolásból választották. A Bild főcímében  (Elege lett Németországnak Merkelből?) kifejezésre jutó közhangulat pontosan azért találta meg éppen Schulzban a megfelelő emberét, mert ő nemcsak hogy nem jobboldali, de nem is baloldali ellenmodellje Merkelnek, hanem – mint a Focus rámutatott  – „úgy jelenik meg, mint a centrum alternatívája”. Vagyis rá szavazva egyszerre lehetsz forradalmár és filiszter, ami a németek többsége számára mindig nagyon vonzó volt. (Tulajdonképpen Trump is ezért győzhetett, az „igazi” jobboldaliak nagy megrökönyödésére.)

Ugyanakkor – és ez Schulz legfőbb előnye a jelenlegi kancellárral szemben – miközben az SPD balszárnya is támogatja, és a Linke is nyitott a vele való együttműködésre, a CDU – mint a pártból nemrég kilépett Erika Steinbach, az Elűzöttek Szövetségének volt elnöke kijelentette  – „a baloldali korszellemhez igazodott, és feladta különállóságát”. (Erre jegyezte meg Gauland, az AfD alelnöke, hogy „a CDU-ban már nincs helyük az igazi konzervatívoknak”.)

Éppen ezért nem hiszem, hogy Berthold Kohlernek, a FAZ főszerkesztőjének a tanácsával az uniós pártok sokra mennek. Ő azt írja , hogy az ész helyett az érzelmekre apelláló Schulz-cal szemben a konzervatívok Adenauer egyik 1957-es jelszavát vehetnék elő: „Csak semmi kísérletezés! Merkel és tábora arra tesznek, hogy a németek a fenekestül felfordult világban legalább otthon nyugalmat és stabilitást akarnak.”

Hát ha van valami, amivel ma sehol sem lehet választásokat nyerni, akkor az éppen a status quo programja. Ezzel a programmal veszített Hillary Clinton is, akinek a győzelmében Angela Merkel annyira reménykedett.

Én személy szerint azért nem bánnám nagyon, ha Merkel megbukna, mert vele mind az európai uniós, mind pedig a szűkebb eurózónán belüli status quo is megbukik, és ezzel megnyílik az út az EU régóta esedékes hatalmi átrendeződése előtt.

Jaroslaw Kaczyński, a lengyel kormánypárt elnöke, Merkel varsói látogatása előtt azt nyilatkozta  a FAZ-nek, hogy őt aggasztja a kétsebességes Európa Merkel által szóbahozott lehetősége, és reméli, hogy ez az ötlet úgy tűnik majd el, ahogy jött.

Nos itt Kaczyński kétszeresen is tévedett. Először, mert Merkel miatt igazán nem kell aggódnia, hiszen ő egészen biztosan nem fogja megcsinálni a valóban kétsebességes Európát. Ez a transzferunió valamilyen formáját jelentené, amiről Merkel hallani sem akar, mert egyszerűen képtelen szembenézni a tényekkel. Számára tabu a teljes EU egysége, ezért nem mert belemenni még abba sem, hogy Görögország kiváljon az euró-övezetből. (A Brexittel ez a tabu megtört, de a Nyugat őrizője ebből nem vonta le a konzekvenciákat.)

Kaczyński másik, súlyosabb tévedése az, hogy a kétsebességes Európa ötlete nem fog eltűnni, hanem csak most kerül majd napirendre igazán. Csak éppen nem a jobbközép, hanem a balközép kormányok és politikusok fogják megcsinálni.

 

Február 10.

 

Emmanuel Macron a Humboldt Egyetemen megtartott januári beszédében, amelyet már idéztem, nem sokat árult el az EU-val kapcsolatos terveiről. De nem véletlen, hogy éppen ott beszélt, annak a Joschka Fischernek a jelenlétében, aki 2000. májusában ugyanott elmondta, hogyan képzeli el az Európai Unió föderális újjáalapítását.

Íme egy kis ízelítő Fischer 17 évvel ezelőtti beszédéből, amelyet annak idején a Provinciában  (2000. május) publikáltunk:

 

Európa további fejlődése – a következő évtizeden messze túlfutó perspektívában – két vagy három fázisban képzelhető el. 

Mindenekelőtt az együttműködés megerősítése azon államok között, melyek egymással szorosabb kooperációra törekszenek, mint társaik… Ezáltal több területen is előbbre juthatunk: az Euró-11 gazdaságpolitikai Unióvá való továbbfejlesztésében, a környezetvédelemben, a bűnözés elleni harcban, egy közös bevándorlási és menekültügyi politika kidolgozásában, s természetesen a biztonsági és külpolitikában is…

A politikai unió kiteljesítése felé tett lehetséges köztes lépés lehetne aztán egy úgynevezett gravitációs központ kialakítása. Államok egy csoportja új európai alapszerződést kötne, amely a föderáció alkotmányának magvát képezné. Ezen alapszerződés révén saját intézményekkel szolgálna a maga számára, egy kormánnyal, mely az Unió keretein belül a lehető legtöbb kérdésben képviselhetné a csoport tagjainak álláspontját, egy erős parlamenttel, egy közvetlenül választott elnökkel. Egy efféle gravitációs központ a politikai integráció motorja, egyfajta előörs kellene legyen, s tartalmaznia kellene a későbbi föderáció összes elemét. 

Ma még lehetetlen megválaszolni a kérdést, hogy mely államok lehetnének részesei egy ilyen tervnek: az Unió alapító tagjai, az Euró-11 tagjai, vagy egy másik csoport. Azonban minden, a gravitációs központtal mint opcióval kapcsolatos megfontolás kapcsán világosan kell látnunk egy dolgot: ennek az előőrsnek sosem szabad kizárólagosnak lennie. Éppen ellenkezőleg: nyitottnak kell maradnia a tagországok és a csatlakozásra javasoltak mindegyike előtt, amennyiben ezek egy meghatározott időpontig kinyilvánítják részvételi szándékukat.

Az utolsó lépés az integráció kiteljesítése volna egy európai föderáció keretein belül. Félreértések elkerülése végett: az együttműködés megerősítésétől nem vezet automatikusan út ehhez, legyen szó akár gravitációs központról, akár az uniós tagok többségéről… Viszont a megerősített együttműködéstől az alkotmányos szerződéshez vezető lépés – hiszen csak ez lehet a teljes integráció záloga – Európa tudatos politikai újraalapítását előfeltételezi.

Íme tehát az én jövőképem: megerősített együttműködés, európai alkotmányos szerződés és Robert Schumann nagyívű föderáció-gondolatának megvalósítása. Ez lehetne az út!  

 

Mint a francia HuffingtonPost  bloggere rámutat, Macron Berlinben elmondta, hogy a Joschka Fischer beszédére adott francia választ olyan hibának tekinti, amelynek Európa máig is fizeti az árát.

A részletekre persze nem térhetett ki, hiszen mind Németországban, mind pedig Franciaországban választási kampány van, és „Európa tudatos politikai újraalapítása” túl fontos kérdés ahhoz, semhogy az erre vonatkozó konkrét tervekkel már most előhozakodjon. (Schulz is gondosan kerüli – egyelőre – ezt a kérdést, és inkább általánoságokra szorítkozik.)

2015 júniusában azonban Macron – mint a francia szocialista kormány gazdasági minisztere – és akkori német kollégája, Sigmar Gabriel egy közösen írott cikkben lényegében az EU-n belüli szűkebb pénzügyi, gazdasági és kvázi-politikai unió tervét vázolták fel, közös adókkal, közös költségvetéssel és „erősebb demokratikus kontrollal”, aminek a kulcseleme az euró-zóna saját parlamenti csoportja volna, az Európai Parlamenten belül.

Mint a cikket annak idején részletesen ismertető Magyari Péter nagyon helyesen rámutatott, ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy „ettől kezdve az EU minden korábbinál jobban szétválik majd. Lesz egy szinte államként működő magja, közös pénzzel, közös adórendszerrel. És lesz mellette a vámunió, a közös piac, ahol akár az eddigi szabályok is lazulhatnak. (…) Lesz [egy] egyre összetartóbb és központosítottabb belső kör, és egy ehhez csak lazán kapcsolódó külső kör.”

Ezt a tervet akkor két okból sem lehetett túságosan komolyan venni. Egyrészt mert Macron ugyan élvezte François Hollande bizalmát, a francia elnök viszont egyáltalán nem élvezte a francia nép többségének a bizalmát. (Feltehetően ezért távozott nem sokkal később – szerintem az őt a háttérből máig támogató Hollande egyetértésével –  nemcsak a kormányból, hanem a „borzalmas tagság”-gal igencsak megáldott Szocialista Pártból is.)

A másik ok az volt, hogy a német Európa-politikát nem a szocdemek, hanem Angela Merkel határozta meg, olyannyira, hogy Sigmar Gabriel idén januárban elpanaszolta a Spiegelnek: „megkérdeztem a kancellártól: mi kerülne többe Németországnak, ha megengednénk Franciaországnak, hogy fél százalékkal nagyobb legyen a deficitje, vagy ha Marine Le Pen kerülne hatalomra. Máig adós nekem a válasszal.”

Gabriel arról is beszélt ebben az interjúban, hogy  „többé nem elképzelhetetlen az EU széthullása”, ami Németország számára katasztrofális következményekkel járna, mert hogy Berlin „húzza a legtöbb hasznot az Európai Unióból – mind gazdaságilag, mind pedig politikailag.”

Mindaddig ameddig maga mellett tudhatta Obamát és a Brexit villáma is úgy-ahogy háríthatónak tűnt a számára, Merkel nem volt hajlandó szembenézni ezzel a lehetőséggel. Én azt gyanítom, hogy ezután sem lesz képes arra, hogy a széthullást racionalizálja (hiszen az ő számára az maga az apokalipszis), és megtalálja benne az új kezdethez szükséges primus motort,  hanem foggal-körömmel ragaszkodni fog az EU-status quo-hoz, amelyet a saját örökségének tekint.

Mostanra azonban – nemcsak 2015-höz, hanem az egy hónappal ezelőtti helyzethez képest is – minden megváltozott.

Németországban Merkel láthatóan nem tud semmilyen pozitív üzenetet közvetíteni a választóknak. Ellenfele viszont, aki „fel tudja tárni a lelkét”, és képes kitárulkozni az embereknek (akárcsak az általa „alávalónak” tekintett  Trump tette), „hagyja, hogy a hívei azt kiabálják: Make Europe great again” –  ami Wolfgang Schäuble szerint  „tisztára olyan”, mint amit Trump művelt.

Franciaországban pedig Emmanuel Macron, immár mint független, a balközéptől a jobbközépig szavazatokat halászó elnökjelölt (azért fogalmazok így, mert a rá nehezedő nagy nyomás ellenére úgy döntött, hogy csak március 2-án mutatja be a programját, de én ettől sem várok túl sokat, hiszen az ő kampányának lételeme az elmosódottság, lágyság és életlenség: az a bizonyos  flou, ami franciául annyi mindent jelent) Marine Le Pen mögött a második helyen áll, és ezt a pozícióját sem a visszalépés határán álló François Fillon, sem a valószínűleg annak helyébe lépő és szintén eléggé megterhelt életrajzú Alain Juppé nem fogja veszélyeztetni.

A demokrácia úgy általában komoly bajokkal küszködik, különösen olyankor, amikor tulajdonképpen jól működik, és nem várt eredményeket produkál. Németországban, mint már jeleztem, mindkét kancellárjelölt a középen helyezkedik el, és ezért nyugodtan győzhet a jobbik.

Franciaország a jelek szerint nem engedheti meg magának ezt a luxust. És szerintem nem is fogja megengedni. A francia demokráciának éppen a népképviselet szempontjából komoly korlátai vannak (gondoljunk csak arra, hogy az immár tömegpártnak számító Front National gyakorlatilag nincs jelen a képviselőházban és a szenátusban). És ezek a korlátok, a még mindig nagyon monarchikus jellegű Elysée palotának alárendelt titkosszolgálatoknak és az ún. pénzügyi ügyészségnek köszönhetően ezúttal a parlamenti választások kimenetelében is meg fognak mutatkozni. (A Macron ellen a másik oldalról összeszedett, magánéleti természetű kompromatnak még akkor sem lesz komoly hatása, ha a franciák egy része esetleg hitelt ad neki.)

Természetesen egyáltalán nem biztos, hogy Németországban Schulz, Franciaországban pedig Macron fog győzni. De mindkettőnek komoly esélye van a győzelemre. És nekem ez elég ahhoz, hogy bízzak benne: az integráció érdemi elmélyítését végre egyformán és egyidőben komolyan vevő két európai kulcsország – néhány további tagállam támogatásával – kimozdíthatja az Európai Uniót a holtpontról. Különösen, ha májusban éppen a leköszönő francia elnököt fogják megválasztani a sok otthoni bajjal küszködő, és igazából a posztjára – minden jóakarata ellenére – alkalmatlan Donald Tusk után (és helyett) az Európai Tanács elnökének.

Angela Merkel – Hollande támogatásával és sok-sok huzavona, ígérgetés és fenyegetés nyomán – valószínűleg keresztül fogja vinni, hogy a római szerződés márciusi 60. évfordulója alkalmából elfogadjanak majd egy szép, ünnepélyes nyilatkozatot, amelyben benne lesz a több sebességű Európa, benne lesznek az annyira fontos „közös értékek”, amelyekből „nem engedhetünk”, és benne lesz néhány olyan dolog is, ami a renitenskedőknek annyira fontos. De amely éppen ezért gyakorlatilag nem fog jelenteni semmit.

Az igazi európai idény, a régóta várt rentrée ősszel, a német választások után kezdődik. Vagy az Európán belüli Európák régóta esedékes és a feszültségeket egyedül lecsillapítani képes megjelenésével, vagy a bellum omnia contra omnes jegyében álló teljes kaotizálódással.

Hogy ez milyen következményekkel járhat Közép- és Kelet-Európa szempontjából, arról majd legközelebb.

Advertisements

7 thoughts on “Make Europe great again

  1. Szkeptikus vagyok, hogy Merkel bukásából hatalmi átrendeződés lesz az EU-ban, még akkor is, ha történetesen Schulz és Macron győznének, noha még ez a meccs sincsen lejátszva.

    Egyfelől azért vagyok szkeptikus, mert a jelenlegi nemzetközi környezet, Trump és Putyin a revizionista tervei, 19. századra emlékeztető nagyhatalmi koncertje már elviekben is kizárja a Fischer beszédében vázolt liberális-föderatív konstrukciót. Hogyan tudna két ilyen gyökeresen eltérő geopolitikai rend egymás mellett létezni? Arról nem is beszélve, hogy Trump és Putyin a gyakorlatban is az EU megosztására játszanak. Az EU föderális átrendeződéshez Clinton Asszonynak kellett volna belépnie a tandembe, de nevezhetjük „binomnak” őket is. A Trump/Putyin pároshoz pedig jobban „illene” egy Sarközy és egy keményvonalas CDU-s Merkel-utód (pl. amit Wolfgang Schäuble és Karl Lamersről írtál egyik korábbi bejegyzésben), de egy ilyen lehetőségnek nyoma sincsen jelenleg. De, kérdem én, milyen átrendezés lenne elvárható attól a Schulztól, akinek politikája az EP-ben eddig is teljes összhangban volt pl. a britekkel, dánokkal, csehekkel, egyéb euroszkeptikus népekkel szemben eddig is a föderalizmust langyosabb szólamait dúdoló, azt a kicsit távolibb jövőbe kivetítő német közgondolkodással, és például a menekültpolitikában, Merekellel is.

    Másfelől, teljesen elméleti síkon azért is szkeptikus vagyok, mert egy gyökeres geopolitikai változást (Trumpékra is gondolok), hatalmi vagy nagyhatalmi át- vagy újrarendeződést nem lehet egy-két választással, zengzetes nyilatkozattal, Twitter bejegyzéssel, adminisztratív döntéssel letudni. Sokkal hosszabb ideig tartó vajúdásra, reakcióidőre, párhuzamosan tartó folyamatok szinergiájára volna itt szükség. Nem emberi tényezőkre, hanem világfolyamatokra. Ez az a híres agent-structure probléma a társadalomtudományokban: „Nem a kakas szavára kezd virradni, / De a kakas kiált, mert hogy virrad”.

  2. Amúgy épp a napokban porolta le Verhofstadt is az EU föderáció tervezetét. De, ismétlem, héják és nem galambok kellenének Putyinék mellé.

  3. Három gyors megjegyzés:
    1. Clinton semmi esetre sem segítette volna elő az önálló (föderális irányba elmozduló) Európa megszületését, hiszen továbbra is “patrónusként” viselkedett volna, akárcsak Obama. Márpedig az önálló Európa csak Amerikával szemben születhet meg, és ehhez Trump lehet a tökéletes deus ex machina.
    2. Schulz az európai parlamentben többször is beszélt arról, hogy szükség van a transzferunióra, enélkül az euró-zóna nem maradhat fenn. És érthető, hogy erről mélyen hallgat most, mert ezzel mozgósítaná maga ellen a pénzüket féltő zsugori németeket. Pedig, ha van eszük, felfogják, hogy a saját érdekükben meg kell menteniük az eurót (a görögök, és még néhány más, gyengén teljesítő ország nélkül, persze).
    3. Lehet, hogy kicsit hamar kiáltok, már ami a föderalizmust illeti. De ne felejtsd el, hogy én alapvetően anarchista (is) vagyok: tehát mindig szem előtt tartom az ellenkező végletet, a teljes összeomlást is (lásd a cikk végét!!). Nem félek ettől, mert látom benne az új kezdet lehetőségét. Én semmilyen ideológiát sem tekintek szent tehénnek (a föderalizmust sem).

  4. “önálló Európa csak Amerikával szemben születhet meg”…nem mindegy, mekkora a szembenállás az USA-val. Az sem mellékes, hogy az európai integrációt valójában az USA indította el, oroszellenes projektként. Egy szorosabbá váló orosz-amerikai viszony kicsinálhatja az EU-t, ahogy ezt már te is írtad itt a blogon. Nem könnyen férnek meg egymás mellett ellentétes vizióval a 19. század erőpolitikájára és a 21. századi posztmodern elvekre épülő birodalmak.

    A transzferunió támgatása…. a soros EU elnökség alatt OV is támogatta a versenyképességi paktumot, beleértve az ESM és a gazdasági kormányzás ügyét…mégsem lettünk euroföderalisták.

    • Az európai projekt lényege pont a szuezi helyzet után indult, mikor egyértelműen kiderült, hogy a hidegháború kétpólusú és a BT tag franciáknak és angoloknak nem osztanak lapot. Tehát várható, hogy az európai identitás mint a föderális intézmények alapja megerősödik egy amerikai szembenállással. Hogy miért a baloldal, ki tudná elképzelni egy kormányközi gaullistától, hogy elfogadna mondjuk egy német pénzügyminisztert… szóval az EU többsebességes lesz öszvérszerű újraelosztási struktúrákkal.

  5. A transzferunió az eurózóna belső ügye. Ha valóban meg akarják csinálni, és szerintem valamilyen formában kénytelenek lesznek megcsinálni, ehhez nem lesz szükségük sem a magyarok, sem a lengyelek támogatására. De erről, és főként ennek ránk is kihatással lévő következményeiről a cikkem folytatásában írok.

  6. Az ESM is eurózónára vonatkozik, mégis a magyar soros elnökség alatt tárgyalták le. És a magyar elnökség meglepően européer hozzáállást tanúsított (kifelé).

    Nyilván megcsinálják az eurózónán kívüliek felhatalmazása nélkül. De ez is csak egy lépés lehetne a sok száz lépés stratégiájából, ami újra naggyá leheti majd egyszer Európát. Csak akkor újra ott vagyunk, mint a lassú spillover elképzelés, évtizedek,….szemben a politikai döntéssel felállítandó szövetségi állam EU.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s