Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja

Februári fragmentumok

Hozzászólás

Február 6.

 

Berthold Kohler, a FAZ főszerkesztője arra számít, hogy a „Schulz-üstökös” szárnyalása nem lesz tartós. Én éppen ellenkezőleg, azt hiszem, hogy a holland és főként a francia választások utáni forró nyáron Merkel kampánya fog kifulladni, és akkor majd ő is és mások is elég kétségbeesetten fognak kapkodni, hogy az utolsó pillanatban találjanak valami megoldást. Ha netán Marine Le Pen győzne, akkor azért lesznek bajban, ha pedig Macron (ami valószínűbb), akkor azért. Merkel nincs felkészülve vagy inkább nem alkalmas arra, hogy a status quo radikális megváltozására a kellő bátorsággal reagáljon.

 

Február 11.

 

Régóta talány számomra, hogy Magyarországnak (kormánynak, ellenzéknek, közvéleménynek, vagy inkább közvéleményeknek) miért nincs veszélyérzete. Antall József, Horn Gyula, Orbán Viktor első kormányzása idején még rendelkeztünk ezzel, mert nem akartuk az ország 1956-ban, majd a nyolcvanas évek végén (jóval kétesebb alapokon, de azért jól érzékelhetően) kivívott, illetve megtartott regionális helyzeti előnyét kockáztatni. A kilencvenes években mi voltunk az egyetlen ország a térségben, amely az akkori világ mindhárom kulcsállamával (Amerika, Németország, Oroszország – már amennyire ez utóbbit Jelcin alatt egyáltalán országnak lehetett nevezni) jó, sőt nagyon jó viszonyt tudtunk kialakítani, nemcsak diplomáciai értelemben, hanem lélektanilag is, amennyiben nem tartottunk egyiktől sem, nem voltak a normális kapcsolatokat lehetetlenné tevő történelmi görcseink, ami legyezgette is a bennünk mindig meglévő – ezt kár volna tagadni – geopolitikai hiúságot.

Aztán a szocialisták hosszú kormányzása és a Fidesz ellenzéki „kálváriája” idején kezdett minden vészesen ideologikus, pártpolitikai, vagy inkább „pártos” formát ölteni, a második Clinton-adminisztráció és az azzal mindenben készségesen együttműködő brüsszeli európai gépezet által keresztülvitt big bang bővítési politika pedig jócskán felvizezte a kelet-európai terepet, amelyen már egyre nehezebben lehetett észrevenni a Közép-Európát Kelet-Európától elválasztó huntingtoni határvonalat. (Mi Erdélyben, a Provinciával  és az annak 2000. áprilisi elindulását megelőző vitákkal még megvívtuk a magunk érdekes és emlékezetes geopolitikai utóvédharcát, de a magyar geopolitikai érzék vészes eltompulását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy annak a tétjét sem az akkor hatalmon lévő fideszesek, sem a szocialisták nem fogták fel.)

De hagyjuk a múltat. A kérdés most az, hogy „Magyarország”-nak (azért teszem idézőjelbe, mert ez az ország ma körülbelül annyira koherens entitás, mint – egészen más dimenziókban, persze – a „Nyugat”; nem mintha a többi „nyugati” ország sokkal koherensebb lenne), szóval, hogy Magyarországnak miért nincs veszélyérzete.

Miért képzeli azt Orbán Viktor és a Fidesz, hogy folytonosan konfrontálódnia kell Németországgal, csak azért, mert nem tetszik neki az ott uralkodó  ideológiai és politikai stílus? Nekem sem tetszik, elárulhatom, de tudom, hogy ez nem túlságosan hosszú idő múlva meg fog változni, de akkor lehet, hogy mi már sehol sem leszünk.

 

Február 12.

 

Bárki nyerje is meg a franciaországi és a németországi választásokat (Marine Le Pent leszámítva, akinek a győzelmét a jelenleg érvényben lévő francia politikai játékszabályok gyakorlatilag lehetetlenné teszik), egy valami biztosra vehető: az Európai Unió két kulcsországa (néhány további tagállammal együtt) megpróbálja majd megmenteni az Uniót a széthullástól.

Ennek egyedüli módja egy geopolitikai kompromisszum: a kétsebességes Európa megteremtése. Lehet bármennyit is papolni arról, hogy tulajdonképpen már most is működik az ún. megerősített együttműködés (euró-övezet, Schengen stb.), de most ennél sokkal komolyabb dologról van szó. A Brexit, Trump és a déli, a közép-európai, valamint az északi tagállamok külön érdekeinek egyre nyilvánvalóbb manifesztálódása nyomán az Európau Unió „egységét” már csak a Leben und leben lassen  Goethé-ig és Schillerig visszamenő  elve alapján lehet elképzelni. Mi hagyunk élni benneteket, ott a periférián, ha ti is hagytok élni bennünket a centrumban.

 

Február 18.

 

Miközben Amerikában egyre inkább elhatalmasodik a belpolitikai káosz, Európában a geopolitikai helyzet válik napról napra zűrzavarosabbá.

Jean-Marie Guéhenno, az International Crisi Group elnök-vezérigazgatója a Müncheni Biztonsági Konferencia végeztével így foglalta össze a 2017-ben várható fontosabb geopolitikai kockázatokat: 1. az amerikai válság; 2. a francia választások; 3. tényleges orosz beavatkozás a meggyengült demokráciákba; 4. a közel-keleti válság eszkalációja.

A 3. szerintem ostobaság, a 4. helyett pedig nyugodtan írhatta volna, hogy „a kelet-ázsiai válság eszkalációja”. Ami pedig az amerikai belpolitikai válság és a francia választások által jelentett geopolitikai kockázatot illeti, szerintem az inkább esély, mint veszély.

 

Február 22.

 

Nem sokkal azután, hogy Mike Pence alelnök és Jim Mattis védelmi miniszter a Müncheni Biztonsági Konferencián elmondták megnyugtatónak szánt, de nem igazán átütő erejű szövegeiket, a Reuters azt jelentette  Berlinből, hogy a Pence elutazása előtti héten Steve Bannon, a Fehér Ház stratégiai főtanácsadója (chief strategist) találkozott a washingtoni német nagykövettel, és egy egészen másfajta üzenetet közvetített. Közölte vele, hogy ő az EU-t hibás konstrukciónak tartja, és az európai országokkal inkább a kétoldalú kapcsolatokat szeretné kiépíteni.

A hírügynökséggel három olyan személy beszélt, akiket tájékoztattak a találkozóról, de a német kormány és Peter Wittig nagykövet nem nyilatkoztak, tekintettel a tárgyalások bizalmas jellegére.

Ez így nagyon különösen hangzik, és azt sejteti, hogy azok a személyek (nem feltétlenül diplomaták), akik a Reuterst tájékoztatták, azért hozták nyilvánosságra a dolgot, hogy Bannont magyarázkodásra kényszerítsék, mert – esetleg – nem volt felhatalmazása arra, hogy ilyen tárgyalásokat folytasson. A Fehér Ház egyik tiszségviselője – a Reuters megkeresésére – csupán annyit nyilatkozott a dologról, hogy a beszélgetés csupán három percet tartott, egyszerű kapcsolatfelvétel volt, és nem készült róla feljegyzés.

A berlini „források” azonban kitartottak amellett, hogy a találkozó „elég hosszú volt ahhoz, hogy Bannon kifejthesse a világnézetét”. Ez megdöbbentette a németeket, akik nyilván azt hitték, hogy a Fehér Házban kulcspozíciót elfoglaló Bannon el fogja felejteni mindazt, amit egy 2014 június végi konferencián  elmondott.

Ezen a konferencián Bannon – a Reuters idézett cikke szerint – „egyetértően beszélt az európai populista mozgalmakról, és úgy írta le a nacionalizmusra áhítozó népeket, mint amelyek nem hisznek az ilyen pán-Európai Unióban”.

(Csak mellesleg jegyzem meg, hogy azok, akiknek ott volt a tarsolyukban egy csomó Trump és Bannon ellen felhasználható anyag, valószínűleg egyáltalán nem gondoltak arra, hogy Trump győzni fog, különben jóval korábban elkezdték volna így utólag már legfennebb csak a veszett fejsze nyeléről szóló kompromittáló kampányukat. Bannon például 2016 augusztus közepén lett Trump kampányfőnöke, de ekkor még a Clinton (és Obama) oldalán állóknak úgy tűnhetett, hogy ez a nyílt hadüzenet a GOP establishment ellen a Republikánus párt megbénításával többet árt majd, mint használ Donald Trumpnak. November 8-a után aztán beindult a Trump legközelebbi munkatársait is célba vevő gőzhenger. – Ez arra utal, hogy a 2014 júniusa és 2016 novembere közötti több, mint két éves  időszakot „az oroszok” esetleg  hasznosabban tölthették, mint „az amerikaiak”.)

A Reuters egyik forrása, akit tájékoztattak Bannon és a német nagykövet találkozójáról, „megerősítette azt a véleményt, hogy Németországnak és európai partnereinek fel kell készülniük az EU-val szemben ellenséges politikára”. Egy másik forrás, akinek vannak kapcsolatai az adminisztrációban, aggodalmát fejezte ki, hogy „a Fehér Házban nem értékelik az EU szerepét a háború utáni Európa békéjének és jólétének a fenntartásában. Nem fogják fel, hogy az EU felbomlásának súlyos következményei lehetnek.”

Végül egy volt brit és ENSZ-nagykövetet szólaltatott meg a Reuters: „Aggódunk, és van is miért aggódnunk. Senki sem tud semmit e pillanatban arról, hogy Washington milyen döntéseket készül meghozni. De az világos, hogy a csúcson levő személy, és azok, akik a legközelebb állnak hozzá úgy vélik, hogy identitása a nemzetállamnak van, nem az olyan amorf országcsoportoknak, mint az Európai Unió.”

A német sirámoknak ez a berlini keltezésű és elsősorban Amerikának szóló összefoglalása jól jelzi az Angela Merkel és a mögötte álló német kül- és biztonságpolitikai establishment szoros összefonódását az Amerikában megbukott, de a kormányzati és titkosszolgálati bürokráciában még jelen levő és a mainstream sajtó által intenzíven támogatott Obama-féle politikával. A súlyos aggodalom érthető, hiszen Amerika támogatása nélkül Németország nem játszhatja el tovább a nyugati értékek és érdekek fő európai támogatójának, sőt – legalábbis egyesek szerint – „a Nyugat megmentő”-jének Merkel által elvállalt nagyon kétértelmű szerepét.

Ez a szerep abszolút kétértelmű, sem belülről, sem kívülről nem őszinte. Belülről azért nem, mert tulajdonképpen a most még jól fizető német geopolitikai tehetetlenség és cselekvésképtelenség kifejeződése, kívülről pedig azért nem, mert úgy sem hiszi el senki, hogy önzetlen volna.

Így Angela Merkelnek nincs más választása, mint aktívan bekapcsolódni a jelenlegi kemény amerikai belharcba, remélve, hogy a status quo erői fognak végül is felülkerekedni. Ezért kell Németországnak is mindent elkövetnie azért, hogy Michael Flynn után a Trump mögött álló legfontosabb status quo-ellenes figurát, Steve Bannont is eltávolíthassák a politikai színtérről.

Ennek a német-amerikai antinacionalista „egységfront”-nak a szép példája James Kirchik patetikus cikke ( németül itt, eredetiben itt) a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. Az amerikai Tablet Magazine munkatársa, akinek épp most jelenik meg The End of Europe: Dictators, Demagogues and the Coming Dark Age  című könyve, nem többet és nem kevesebbet állít, mint hogy „a jelen pillanat meghatározó ideológiai küzdelmének a lényegét akkor érthetjük meg a legjobban, ha azt két személy közötti versenyként fogjuk fel. Ez a két személy: Stephen Bannon, a Fehér Ház főtanácsadója és Angela Merkel német kancellár. A nyugati világ sorsa igencsak azon múlhat, hogy melyikük világképe fog érvényesülni.”

Ez a meglehetősen manicheisztikus szembeállítás azért érdemel figyelmet, mert a FAZ-ben, a német konzervatív liberalizmus vezető orgánumában jelent meg. A FAZ autentikus média, nem ugyanaz, mint például a Springer-konszern zászlóshajója, a Die Welt, amelyről hllndr,  a Mandiner cikkírója helyesen állapítja meg, hogy általában „liberális konzervatívnak tartják”, de ebből csak a liberális igaz, a konzervatív nem. „Amikor – teszi hozzá hllndr, és ezt azért idézem, mert itt végeredményben Merkelről van szó – Angela Merkelt például konzervatív politikusnak tartják, az nagyjából az Axel Springer irányát illeti, azaz liberális irányt.”

Merkel liberalizmusa, hogy – eléggé nem helyteleníthető módon – saját magamat idézzem (25 év után ez talán megengedhető), „nemzettől félő” liberalizmus.[i]  hllndr lényegében ugyanezt (szegény Axel Springert sinfelve, de igazából Merkelt célba véve) három olyan dologgal jellemzi, ami hiányzik belőle:

  1. Hiányzik Németország függetlenségének, önrendelkezésének bármiféle igénylése;
  2. Hiányzik a német nemzeti érdekek bármiféle képviselése;
  3. Hiányzik a német etnikum védelme Németország határain belül és azon kívül.

Azzal, gondolom, hllndr is tisztában van, hogy itt nem az etnikai, hanem a nemzeti dimenziónak a hiányáról van szó, ami miatt ma már nagyon sokan Németországban is elégtelennek érzik az uralkodó német liberális konszenzust, amelynek a legfontosabb pontjaival (a törvény uralma, a németek és zsidók közötti egyetértés, a politikai totalitarizmus minden formájának elutasítása) egyébként egyetértenek.

A feltétlen szolidaritást Amerikával és az általa fenntartott liberális világrenddel azért nem sorolom ide, mert Trump hatalomra kerülésével a nemzeti dimenziót nélkülöző liberalizmus Amerikában is megbukott, bár még elkeseredetten küzd az életéért. Az pedig, hogy milyen lesz az új világrend, még csak sejtjük, többek között annak az üzenetnek az alapján, amit Bannon megpróbált a washingtoni német nagykövet értésére adni, nem sok sikerrel.

A lényeg azonban az, hogy a nemzet és a nemzeti érdekek előtérbe kerülése semmi esetre sem jelentheti az etnikai nemzetfelfogás diadalát. Az utóbbi ab ovo antiliberális, és egyáltalán egy prenacionális szintre való visszasüllyedést jelent. (Ezért érzik – joggal – az erdélyi magyarok például megbélyegzőnek, amikor a hivatalos román szóhasználat magyar etnikumról, és nem nemzeti közösségről vagy legalább nemzeti kisebbségről beszél velük kapcsolatban.)

Mivel „a Rajnától keletre” a dolgok mindig hajlamosak vészesen összebonyolódni, a legjobb, ha az „idées claires et distinctes” hazájába, vagyis Franciaországba lépünk át, egy kis tisztázódást remélve.

Az elnökválasztási kampányba egyre jobban belelendülő liberális Emmanuel Macron például több olyan dolgot is kijelentett, ami anatéma a francia „nemzetben gondolkodók” számára. Éppen Algírban azt találta mondani – az algériai televíziónak adott nyilatkozatában –, hogy a gyarmatosítás „emberiség elleni bűntett”. Egy lyoni választási gyűlésen pedig azt, hogy „nincs francia kultúra”, mert hogy a kultúrák „plurálisak”. Mindezt aztán a londoni Cityben működő franciákkal találkozva betetőzte egy még provokatívabb kijelentéssel: „Francia művészet? Ilyet soha nem láttam.”

Tekintsünk most el attól, hogy itt egy tudatos politikai manőverrel állunk szemben egy olyan elnökjelölt részéről, aki pontosan tudja, hogy a második fordulóban minden balközépről és minden muszlim oldalról jövő szavazatra szüksége lesz, mert a polgári centrumot, François Bayrouval az élen már megnyerte, és a felbomló, vereségre ítélt jobbközépnek is lesznek még olyan szegmentumai, amelyek a fentiek ellenére is inkább őt, nem pedig Marine Le Pent fogják választani.

Macron egy (mindenféle szempontból) posztidentitárius bonapartista, aki a nemzeti mítosz helyett a rendkívüli személyiség misztikájával próbálja magával ragadni híveit, és lehet (bár távolról sem biztos), hogy ő lesz Franciaország új elnöke. Hogy ez hová vezethet, azt majd meglátjuk. Én mindenestre emlékszem arra az elképesztő és a franciák többségét enyhén szólva megdermesztő jelenetre, amikor François Hollande (Sarkozyvel szembeni) 2012-es győzelmét a Place de la Bastille-on ünneplő tömeg sokkal, de sokkal több arab zászlót lengetett, mint franciát.

Nem mindjárt polgárháborúra gondolok, hanem „csak” a francia V. köztársaság szétesésére. Maxime Tandonnet, Nicolas Sakozy volt tanácsadója a következőket mondja erről: „Az optimisták örülnek a folyamatban lévő politikai átrendeződésnek. Valójában nem egy új világ megjelenésének, hanem inkább egy fergeteges visszatérésnek vagyunk a tanúi, a hanyatló III. és IV. köztársaság sötét időszakába: hatalmas nacionalista jobboldallal; elhízott centrummal, amely bármikor képes a parlamenti többséget megteremteni vagy szétrombolni; utópiákat kergető baloldallal;  meggyengült és megosztott mérsékelt jobboldallal… A francia politika összeomlása a kormányozhatatlan Franciaországot készíti elő, amelyet tönkretesznek a polémiák, a végeérhetetlen politikai és média-hisztériák és a botrányok. A mostani apokaliptikus kampány politikai káoszhoz vezethet, stabil és koherens többség nélküli hatalomhoz, olyan vezetőkkel, akik képtelenek lesznek cselekedni és megreformálni az országot, és akik megszállottan próbálnak majd kommunkálni és gesztikulálni, csak hogy a létezés látszatát keltsék.”

Ez persze csak egy hipotézis, mint minden, amit a jövőről mondani lehet (és most megint olyan idők járnak, amikor muszáj egyfolytában a jövőről beszélni), de bárki lesz is a francia elnök,  a júniusi parlamenti választások után nem biztos, hogy működőképes kormányra tud majd támaszkodni.

Úgyhogy Rajnán innen, Rajnán túl, úgy tűnik, sehol sincsenek fix támpontok.

Ezért én, Kirchiktől eltérően, úgy gondolom, hogy a Nyugat mint geopolitikai fogalom jövőjét legjobb, ha elfelejtjük, hiszen annak már jelene sincs. De az kétségtelen, hogy abban a „poszt-nyugati” világban, amely máris itt van, csak éppenséggel nem rendezett, megegyezéses formában, mint Lavrov orosz külügyminiszter szeretné,  hanem eléggé kaotikusan,  Magyarország és Közép-Európa számára adódnak bizonyos lehetőségek.

_______

[i] Vö. Molnár G.: Nemzeti és nemzettől félő liberalizmus [1992]. In: Alternatívák könyve. III. Összmagyar alternatíva. Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2014. 245-254. Ebben a polemikus cikkben az SZDSZ-szel (mondhatnám úgy is, hogy szadis barátaimmal, hiszen jó barátaim voltak köztük, még az ellenzéki időkből) vitatkoztam, előrevetítve, hogy a nemzeti kérdést ignoráló doktrinér liberalizmus Magyarországon bukásra van ítélve. Más kérdés, hogy az összmagyarság ügyét – nemcsak ideálisan, a föderális vagy pluralista nemzeteszme jegyében, hanem politikailag is  – képviselő konzervatív liberalizmus is megbukott, amelyet akkor lelkesen támogattam, de ezt most hagyjuk. (Vö. M. G.: A föderális nemzeteszme, avagy Ész-istennő leomló temploma [1992]. In: i. m. 300-305.)

 

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s