Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja

A francia-német duális állam

Hozzászólás

Macronnal – mint korábbi írásaimból ez már kiderült – eddig is szimpatizáltam (bár kétségtelenül vannak olyan extrém-liberális nézetei, amelyek engem is irritálnak), vagy legalábbis hajlmos voltam amolyan káosz-rakétának tekinteni, aki képes felforgatni nemcsak a francia, hanem az egész európai állóvizet, és így végre újból megmoccanhat Európa, bármi legyen is ennek az ára.

Most azonban, végighallgatva a berlini Herthy School of Governance-ban március 16-án lefolyt beszélgetést Európa jövőjéről, úgy gondolom, hogy a centrista Macron és a szociáldemokrata Schulz, amennyiben hatalomra kerülnek, valóban megváltoztathatják az Európai Unió, és ezzel egész Európa arculatát.

Ezzel persze nem mondtam semmi világrengetőt, hiszen egyrészt korábbi írásaimban (lásd itt és itt) már én magam is számoltam ezzel a lehetőséggel, másrészt március 26-án a német-brit, vagy brit-német Wolfgang Münchau, aki régóta hangoztatja, hogy politikai unió nélkül a közös európai pénz nem maradhat fenn, Martin Schulz and Emmanuel Macron could save Europe címmel írt cikket a Financial Timesban. Nem az az érdekes, mondja Münchau, hogy Macron és Schulz esetleges hatalomra kerülése milyen eredményekkel járhat Franciországban, illetve Németországban, hanem az, hogy együttes hatalomra kerülésüknek milyen következményei lesznek az EU-ra és különösen az euró-övezetre nézve.

Münchau szerint annak nem sok értelme van, hogy egy felemás euró-zónát egy rosszul működő biztonsági unióval egészítsenek ki. Mindenekelőtt a gazdasági konvergencia megteremtésére van szükség, amit Merkel, Sarkozy és Hollande elmulasztott megtenni. Ennek elemei egy tényleges bank-unió, megfelelő  adóztatás és a közös kötvénykibocsátás.

*

A Herthy Schoolban lezajlott beszélgetés  bevezetőjét a 87 éves Jürgen Habermas tartotta. (A németek – Habermas és Sigmar Gabriel – németül beszéltek, Macron pedig ezúttal nem angolul, hanem franciául. A moderátor Henrik Enderlein alelnök volt.)

Habermas a következőket mondotta:

 

Amikor gazdasági miniszterek voltak, Macronnak és Gabrielnek volt egy közös kezdeményezése, amely szorosabbá akarta tenni az euró-zónán belüli adó-, gazdaság- és szociálpolitikai együttműködést. Közös pénzügyminisztériumot és közös, az európai parlament által felügyelt költségvetést akartak, de a dologból nem lett semmi. Ezzel az északi és a déli országok közötti éles különbségeket akarták csökkenteni.

A tagállamok kormányai, amelyek legitimitásukat nemzeti közönségeiktől kapják, a legkevésbé alkalmasak a közösségi érdekek érvényesítésére. Mégis, ameddig nem lesz európai pártrendszerünk, egyedül ők érhetnek el bármit is. Engem az érdekel, hogy az európai kompetenciák kiszélesítése elkerülhetetlenül bukásra van-e ítélve a lehetséges redisztribúciós következmények miatt, ha a terhek újraelosztása túllép a nemzeti határokon.       

Aki szolidaritásból cselekszik, elfogad bizonyos hátrányokat saját érdekeire nézve, remélve, hogy a másik fél hasonló helyzetben ugyanígy fog cselekedni. A kölcsönös bizalom – a mi esetünkben: a nemzeti határokon átlépő bizalom – valóbban releváns változó. De ez a helyzet a hosszú távú önérdekkel is. Nincs kőbe vésve, mint néhány kollégám feltételezi, hogy az igazságos újraelosztás politikai kérdései kizárólag nemzeti keretek között merülhetnek fel, és nem lehet korrektül megvitatni őket a nemzeti határokat túllépve, az európai népek tágabb családján belül. Különösen, hogy ezek a népek már eddig is egy jogi közösséget alkottak, és a legtöbbjük ki van téve – bár eléggé eltérő módokon – a pénzügyi unióból adódó kényszerűségeknek.  

Vonzó és hiteles európai perspektíva nélkül az autoritárius nacionalizmus csak meg fog erősödni az olyan tagállamokban, mint Magyarország és Lengyelország. És ha nem foglalunk világosan állást, a kétoldalú kereskedelmi megállapodások az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával még jobban el fogják távolítani az európai országokat egymástól.

Egyelőre csak annyi a  válasz minderre, hogy puhatolózó kísérletek történnek a többsebességes Európa megteremtésére a katonai együttműködés területén. Szerintem ez a kísérlet meg fog bukni, ha Németország továbbra sem lesz hajlandó arra, hogy ezzel egyidejűleg lépéseket tegyen annak érdekében, hogy az euró-zóna strukturális aránytalanságainak az időzített bombáját hatástalanítsa. Ameddig ez a konfliktus meg nem oldódik, az együttműködés nem lesz lehetséges semmilyen más területen sem.      

Azonkívül, a „különböző sebességek” bizonytalan formulája nem veszi figyelembe a tulajdonképpeni címzetteket. Együttműködési készséget inkább a monetáris unió tagállamai fognak mutatni, amelyek lakossága, a bankválság kezdete óta megtapasztalta, mennyire függ egyik ország a másiktól. Nem állítom azt, hogy csak Németországnak kell felülbírálnia politikáját. Emmanuel Macron azért is más, mint a többi európai politikus, mert őszintén elismeri, hogy vannak olyan problémák, amelyeket csak Franciaországban lehet megoldani.       

De most, még akkor is, ha nem maga választotta ezt a szerepet, a német kormányon van a sor, hogy csatlakozzon Franciaországhoz, és közösen próbálják meg kimozdítani a szekeret a kátyúból. Az áldás, hogy valaki a legnagyobb haszonélvezője az Európai Uniónak, egyben átok is. Mivel történelmi perspektívából, az európai terv esetleges bukását, jó okkal, a német döntésképtelenségnek fogják tulajdonítani.  

 

Sigmar Gabriel véleményét a Frankfurter Allgemeine Zeitung március 22-i számában megjelent cikke  alapján foglaltam össze.

 

Az igazság az, hogy Németország Európában nem nettó befizető, hanem nettó nyertes állam. Természetesen több pénzt fizetünk be az európai költségvetésbe, mint amennyit a közös fazékból visszakapunk. De ez csak kis része a számlának: a kivitelre kerülő német áruk és szolgáltatások 60 %-át az EU-ba exportáljuk, és kevesebb, mint 10 %-át Kínába (és az Egyesült Államokba). Több millió munkahely függ attól, hogy más EU-államokban az embereknek olyan jól megy, hogy a mi termékeinket meg tudják vásárolni. Tehát minden euró, amit mi az európai költségvetés rendelkezésére bocsátunk – közvetlen vagy közvetett formában – többszörösen visszatér hozzánk.

Az is hamis történet, hogy a nemzeti államok veszítenek a szuverenitásukból az európai egységfolyamatban. Valójában Európa révén visszanyerjük azt a szuverenitást, amit nemzetállamokként a 21. század világában, amelyben Ázsia, Latin-Amerika és Afrika növekedik, mi pedig zsugorodunk, nem tudunk megőrizni.

És még egy történet: az utóbbi években a partnerállamokat arra nógattuk, hogy kövessék Németország példáját és a szociális reformokat a deficit csökkentésével kapcsolják össze. Az igazság az, hogy amikor mi az Agenda 2010 jegyében a szükséges reformokat végrehajtottuk, több adósságot csináltunk, mint amennyit az európai költségvetési szabályok megengedtek. Mert tudtuk, hogy a drasztikus megtakarításokkal a növekedést megállítottuk és a munkanélküliséget növeltük volna. Ehelyett a nehéz szociális reformokkal párhuzamosan masszív befektetéseket eszközöltünk: az egész napos iskolákba, a megújuló energiaforrásokba és a kutatásba és a fejlesztésbe.

Az eredmény az lett, hogy a válságból jobban jöttünk ki, mindenki másnál, és ma csökkentjük az adósságot és lazán betartjuk az európai stabilitási szabályokat. Miért kendőzzük el ezt a tapasztalatot, és ajánlunk a szomszédainknak olyan recepteket, amelyek érezhetően magasabb munkanélküliséghez és ezzel együtt növekvő eladósodáshoz vezetnek? Aki a saját országát meg akarja reformálni, annak több időre van szüksége a deficit csökkentéséhez, és segítségre, hogy befektetésekhez jusson.

Ilyen hamis történeteik természetesen másoknak is vannak velünk kapcsolatban, de Európa legnagyobb gazdaságának, a legnépesebb tagállamnak és az európai egység legnagyobb nyertesének egészen különleges felelőssége van az igazi európai narratíva kialakításában. Ezért nagyon fontos szakítani a hamis történetekkel. Németország ezt meg tudja tenni. Nettó 14-15 milliárd euró az az összeg, amely évente meghaladja a közvetlen visszatérüléseket a mi európai számlánkon. De aki a szövetségi költségvetésben áttekinti a kiadási tételeket, hamar megállapíthatja, hogy ez az összeg nem olyan óriási jelentőségű a mi számunkra.

Mi lenne, ha az európai pénzekről szóló legközelebbi vitán valami „hallatlan”-t tennénk? Ahelyett, hogy a befizetéseink csökkentéséért harcolnánk, inkább jelezzük, hogy készek vagyunk többet fizetni.

Európába masszívan befektetni, ez olyasmi volna, amit Európa többi része rég nem hallott a német politikától. És akkor azokról a feltételekről is beszélhetünk majd, amelyek mellett mi készek vagyunk az európai befektetéseket megszívlelni. Itt már nem arról lesz szó, hogy „ugyanabból az Európából akarunk többet”, hanem egy jobb és erősebb Európáról. Közös külpolitikával, közös védelem- és biztonságpolitikával, európai határőrizettel és egy olyan belső piaccal, amely szociális piacgazdasággá válik.

És egy másfajta adópolitikáról is beszélnünk kell majd akkor. Lehetetlenség, hogy minden pékmesternek magasabb legyen az adókulcsa, mint az olyan konszerneké, mint a Starbucks, az Amazon vagy az Apple. És végül, de nem utolsó sorban, a pénzügyi szolidaritásnak Európában együtt kell járnia a politikai szolidaritással és közös értékeink védelmével.

 

Végül következzék a legfontosabb és leginkább várt hozzászóló, Emmanuel Macron:

 

A francia és a holland „nem” óta Európa nem úgy működik, ahogy működnie kell. Azóta nincsenek európai javaslatok, ami nagyon erőtlenné és törékennyé teszi Európát.

Az európai kalandot a vágy logikája (la logique de désir) mozgatja. Mindig van néhány tagállam, amely javasol valamit, aminek addig nem tulajdonítottak jelentőséget, és amit aztán mások is átvesznek. Mivel tíz év óta senki semmilyen javaslattal sem állt elő, elhatalmasodott az unalom logikája (la logique de l’ennui). Mindenki visszavonul a cselekvés elől, és a Brexit, a Grexit a téma.

Az európai agendát be kell hozni az országos vitába, és fel kell vállalni. Az európaiak tévednek, ha azt hiszik, hogy kedvében kell járni a közvéleménynek, és hogy Európa annyira népszerűtlenné vált, hogy a legjobb, ha nem beszélünk róla. Ne akarjunk nagyon európainak látszani, inkább legyünk valamilyen formában nacionalisták. 

Ha gyáva európai vagy, akkor máris a vesztesek közé tartozol. Én nem vagyok ennek az opciónak a híve. Európa azért akadt el, mert többé nem javasol senki semmit, és a társadalmi igazságosság, az igazságos újraelosztás, amiről Habermas beszélt, háttérbe szorult. Nincs újraelosztás európai szinten és az euró-zóna szintjén. Ez igazságtalan. Vannak országok, amelyek reformokat hajtanak végre, de ennek az előnyeit nem tudják learatni, mert az euró-zóna diszfunkcionális.

Ha nem lesz igazi vita az elosztásról, az igazságosságról és egyben a felelősségről, akkor nem fogunk tudni előrelépni. A fő kockázat az, hogy megöljük azokat az államokat, amelyek reformokat hajtanak végre. A reformoknak az egyenlőtlenség miatt nincsenek politikailag és szociálisan azonnal érzékelhető következményei, és így azok kezdeményezői lesznek a hibások, a populisták és a szélsőségesek pedig megerősödnek.

– Franciaország tisztában van azzal, mit kell tennie, hogy visszanyerje a többi ország bizalmát? (Henrik Enderlein)

– Azt hiszem, hogy az európai momentum, az európai újrakezdés szempontjából a francia-német párosnak van döntő jelentősége. És ma a franciák vállán van a felelősség. Világosan kell látnunk a dolgokat. Körülbelül 15 év óta elveszítettük a bizalmat, mert Franciaország nem hajtotta végre azokat a reformokat, amelyekre Németországgal együtt vállalkozott.

Közös tárgyalások eredményeként mentesültünk a költségvetési szerződések előírásai alól, és ez a történet 15 éve üldöz bennünket. Mielőtt ezt a vitát elkezdenénk, gazdasági és költségvetési szempontból Franciaországnak újból hitelessé kell válnia.

Ugyanakkor azonban abban a helyzetben kell lennie, hogy elindíthasson egy olyan folyamatot, amely új befektetésekhez és gazdasági fellendüléshez vezet, és nagyobb szolidaritáshoz, ami szerintem nem korlátozódhat a gazdasági szférára, hanem ki kell terjednie – német oldalon – a bevándorlás, a biztonság és a védelem kérdéseire.

Franciaország nem élte meg a megszorító intézkedéseket. A francia vitákat nézve, az embernek az az érzése, hogy átéltük mindezt, de ez nem igaz. A megszorítások Dél-Európát sújtották.

A társadalmi igazságosság kérdését nem lehet elválasztani az erkölcsi kockázat (le hasard moral) kérdésétől, és a bizalomtól, amely megszűnt. Az igazi kérdés az, hogy az egyes országok végrehajtsák a megfelelő reformokat, anélkül, hogy nyomást kelljen gyakorolni rájuk.

Az igazi vita akörül forog majd, és ez Németországban még élénkebb lesz, mint Franciaországban, hogy képesek leszünk-e közös befektetésekre, és hogy lesz-e az euró-zónának közös költségvetése, mert egyedül így lehet összeegyeztetni a társadalmi igazságosságot a morális kockázattal, és lehet újjáteremteni a bizalom dinamikáját Európában.

Amikor a szabályok már nem teszik többé lehetővé, hogy előrehaladjunk, közös intézményekre van szükség, hogy bizonyos szakaszokon túljussunk.

A kancellár asszonynak is beszéltem arról, hogy az első dolog nyilvánvalóan a francia reform kell hogy legyen. De ez a reform csak akkor működhet, ha ott lesz mögötte Németország kvázi-egyidejű válasza is.

Európa nem korlátozódhat az egységes piac ultraliberális víziójára, amelyet a britek oly nagyra tartottak. Európa védelmez is, a közös biztonsági és bevándorlási politika, az európai határvédelem révén. És Európa védelmet jelent kereskedelmi téren is. Sem Franciaország, sem Németország nem képes egyedül ellenállni a kínai áruk dömpingjének. Európa megteheti.

Ha Európa biztosítja a növekedést és ezt a fajta védelmet, akkor van jövője a közvéleményben is. Ehhez azonban az kell, hogy elfogadjuk, fontosnak tekintsük és felelősséget vállaljunk érte a túl széles körben burjánzó defetizmussal szemben. Ellent kell állnunk az írástudók mai árulásával szemben, mert az írástudók árulása ma annyi, mint azt gondolni, hogy Európának vége, és hogy a nacionalizmus a jó válasz mindenre.

Az én esetemben, aki nem szabad értelmiségiként, hanem politikai felelősségem tudatában beszélek, annak van döntő jelentősége, hogy helyre tudjam állítani azt a bizalmi szintet, amit Franciaország elveszített, mert talán túlságosan sokszor leckéztetett másokat, vagy ajánlott különböző narratívákat és vázolt fel perspektívákat anélkül, hogy megteremtette volna az előfeltételeit a kérdések megoldásának.

Őszinte vagyok önmagamhoz: azt szeretném, hogy sikeres legyek mindkét területen és a megfelelő sorrendben. Meg kell győznöm polgártársaimat arról, hogy szükségünk van a reformokra ahhoz, hogy erősek legyünk, másrészt meg kell győznöm európai partnereinket arról, hogy ennek együtt kell járnia egy nagyon eltökélt európai és eurózóna-szintű voluntarizmussal.

Azt szeretném, hogy egy sokkal strukturáltabb francia-német együttműködést valósíthassunk meg legalább három területen: a befektetésekben, a közös határvédelemben és a közös katonai akciókban főleg a Közel-Keleten és Afrikában.

És úgy vélem, hogy itt közös szimbolikus aktusokra is szükség van. Ha képesek leszünk tető alá hozni ezt a francia-német new dealt, akkor megtettünk egy nagyon fontos szakaszt, ami lehetővé teszi majd, hogy előrelépjünk a huszonhetek és az euró-zóna szintjén is, de ami már két két országgal is elérheti, hogy megfelelő válaszokat találjunk a nagy kihívásokra.

Három kérdés izgatja ma az embereket: a biztonság és a terrorizmus; a bevándorlás és a határvédelem és a befektetések és a növekedéshiány problémája. A három válasz a kezünkben lehet, ha úgy döntünk, hogy másként fogunk működni, ha közös akciókban gondolkodunk, és ha igazi bizalom alakul ki közöttünk.

A közvélemény mindkét országban érzékeli ezeket a veszélyeket, de maguktól (naturellement) nem fognak ebben az irányban elindulni. Ha önök megvizsgálják a német közvéleményt azzal kapcsolatban, hogy vajon keresztül lehet-e vinni egy nagy befektetési politikát, vagy ha mi megvizsgáljuk a francia közvéleményt, hogy mit szólnak a közös védelmi politikához a mi határainknál, akkor kiderül, hogy sem a németek, sem a franciák nem rajonganak ezekért a kezdeményezésekért.

De vajon a németek és a franciák rajongtak azért, hogy egyesítsék szén- és acéliparukat, amikor ezt [1952-ben] megtették? Nem. De mégis meg kellett csinálni.

Ugyanez a helyzet azzal a három közös akcióval is, amelyekről beszéltem – és amelyek egyike-másika talán francia fölényről árulkodik, míg más területeken ma Németország van fölényben. Hajtsuk végre őket közösen, határozottan, gyorsan, nem sokkal a választások után – ez az, amit szeretnék.

 

A berlini Herthy School vitáját, amelyen 250 posztgraduális diák vett részt 52 országból, Henrik Enderlein alelnök a következő javaslattal zárta: Európa napját az idén kivételesen ne május 9-én, hanem május 7-én, a francia elnökválasztások második fordulójának napján ünnepeljék.

Idáig értem ezzel a cikkel, amikor a Mandinerbe belenézve elolvastam Soós Eszter Itt az idő megismerkedni Macron elnökkel? című írását. Jó Macron-portré, már úgy értem, a teljes változat, és a pillanatnyilag legesélyesebb francia elnökjelölt Európa-politikájáról is elmond annyit, amennyi szükséges.

Jó meglátás az is, hogy: „Emmanuel Macron és Marine Le Pen elemzése és érdeke egy nagyon fontos ponton egyezik: mindketten úgy gondolják, hogy már nem a jobb-és baloldaliak, hanem a bezárkózók-szuverenisták és a nyitottak-globalisták állnak egymással szemben, így közös érdekük, hogy egymást támadják, mert ezzel kölcsönösen erősítik ezt a törést.” Ezt csupán annyiban korrigálnám, hogy itt nem annyira szuverenisták és globalisták, hanem inkább nemzeti és európai szuverenisták állnak szemben egymással.

Macrontól, mint a Herthy Schoolban elmondott beszédéből is kiderül, nem áll távol bizonyos európai protekcionizmus, amit nemcsak Franciaország, hanem valamilyen szinten Németország is kénytelen lesz előbb-utóbb felvállalni. A lényeg azonban az, hogy  a „francia-német new deal”, amiről Macron beszél, vagy „nagy alku”, amit Hans Kundnani körvonalaz egy fontos tanulmányban és egyik frissebb írásában is, akörül forog, hogy miként tudná az Európai Unió két kulcsországa a valóban szuverén, önálló nagyhatalomként fellépő Európa kiindulópontjaként szolgáló francia-német duális államot megteremteni. (Ennek előzményeit lásd itt.)

Mert ha ez sikerül nekik (a schengeni modell alapján, vagyis a kezdeti fázisban az európai alapszerződéseken kívül, de az EU céljaival összhangban), akkor az Unió egész eddigi geopolitikai szerkezete radikálisan átalakulhat.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s