Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja

Háború küszöbén

Hozzászólás

Április 6.

Daniel McCarthy, az American Conservative főszerkesztője szerint  „azok az adminisztációban szerepet vállaló republikánusok, akik az elnököt szolgálják ugyan, de alapvetően egyetértenek a dolgok régi menetével, azt szeretnék, hogy az elnök ahelyett, hogy felborítaná, inkább állítsa helyre a washingtoni konszenzust”. De – teszi hozzá McCarthy – „ezen az úton súlyos veszélyek leselkednek [az elnökre]. Sem George W. Bush, sem pedig Barack Obama nem mozdította előre Amerika biztonságát azzal, hogy a standard washingtoni szövegkönyvet követték. Mindkettő katasztrófa volt külpolitikai téren. Trump elnök nincs abban a helyzetben, hogy jobb teljesítményt érjen el ugyanazt a stratégiát követve. Először is nincs akkora támogatottsága, mint amekkora Bushnak és Obamának volt, azok pedig, akik támogatják, azt akarják, hogy az elnök napirendjén Amerika gazdasági érdekei és az ország kulturális kohéziója szerepeljen az első helyen. Mind stratégiai, mind pedig politikai szempontból katasztrofális volna, ha Donald Trump olyan politikát követne, amire Hillary Clintontól és Jeb Bushtól lehetett volna számítani.”

Egyetértek McCarthyval, amikor azt mondja, hogy a Nemzetbiztonsági Tanácsban történtek „nem feltétlenül jelentik Trump változtatni akaró programjának a végét”. De egyáltalán nem azért hiszek ebben, mert úgy vélem, hogy Trump ki fog állni a „meggyőződése” mellett. Inkább Trump szélsőséges siker-éhségében bízom, ami előbb-utóbb rá fogja kényszeríteni, hogy kockáztasson, és hogy egyre komolyabb politikai játékosokkal konfrontálódjon.

És mivel a belpolitikában most még ilyesmire nincs esélye, sőt inkább félnivalója van (április eleji népszerűségi indexe 38% volt, a legalacsonyabb szint eddig), és talán kellőképpen fél is, mert az ellenfelei sokkal erősebb és kíméletlenebb hálózatot alkotnak, mint ő, a családja és a klikkek (ez utóbbiakról lásd: Lionel Barber: The story behind the story as told by the editor of the Financial Times; FT, április 5.), ezért inkább a külpolitikában akar gyors és látványos sikereket felmutatni.

Kelet-Ázsia, a Közel-Kelet és Európa az a három külpolitikai terep, ahol végre szeretné valós helyzetben kimondani a trumpi (és természetesen nem V. Károly-i)  plus ultrát, vagyis egyre tovább emelni a tétet, hogy kiderüljön: Amerika (azaz ő, Donald Trump) nem hátrálhat meg.

Hamarosan meglátjuk majd, hogy Kína és Észak-Korea vonatkozásában ez mit jelent.

Jacob Heilbrunn, a The National Interest főszerkesztője a londoni The Spectatornak elmondta (az érdekes beszélgetés itt hallgatható meg), hogy nem sokat, egyrészt, mert Kínának nem áll érdekében, hogy az észak-koreai gesztenyét kikaparja Trumpnak, másrészt a Pentagon nem kíván háborúba keveredni Kelet-Ázsiában. Úgyhogy Trump el fogja kerülni a konfliktust Kínával, nem utolsó sorba veje, Jared Kushner növekvő befolyásának köszönhetően. Heilbrunn-nek jók az információi, és ha ő azt mondja, hogy az inkább liberális, a külpolitikában pedig a realisták és a neokonok között elhelyezhető Jared–Ivanka páros mondhatni átvette a hatalmat a Fehér Házban (Jared gyakorlatilag az elnököt helyettesíti), akkor abban van valami.

Szíriával, az egyre valószínűbbnek tűnő ottani amerikai beavatkozással kapcsolatban Heibrunn már sokkal aggodalmasabb hangot üt meg. Szerinte a szíriai katonai akció, ami Trump elnökségének sorsdöntő pillanata lesz, „nem fog jól végződni”, és egy újabb amerikai bukáshoz [debacle] vezet. Mivel tudom, hogy Heilbrunn, Rothkopfhoz, a Foreign Policy főszerkesztőjéhez hasonlóan szívből utálja és veszélyesnek is tartja Trumpot, nem tartom kizártnak, hogy amikor bukásról beszél, akkor főleg Trump jár a fejében.  Mindenestre Heilbrunn szerint Washingtonban megszólaltak a vészcsengők egy lehetséges szíriai háborús eszkaláció miatt, és „vita folyik arról” – hogy hol, arról nem mondott semmit –, hogy „a beavatkozás katasztrófába torkollhat”.

Az biztos – jegyezte még meg Heilbrunn –, hogy ez lehetetlenné fog tenni bármiféle közeledést Oroszországhoz.

És itt jutottunk el a legérdekesebb és a legfontosabb ponthoz. Ha ugyanis Trump Szíriában konfliktusba keveredik Oroszországgal, akkor Moszkva minden bizonnyal az európai színtéren fog visszaütni. Hogy milyen formában és hol, azt most nem érdemes találgatni. A lényeg az, hogy egyik pillanatról a másikra fel fog forrósodni az európai levegő, mégpedig nem azért, mert Amerika és Oroszország az európaiak háta mögött hirtelen kibékül és alkut köt, hanem épp ellenkezőleg, azért, mert Amerika provokálja Oroszországot.

Majd meglátjuk, mit fog csinálni ebben a helyzetben az Európai Unió, és főként a két kulcsállam: Németország és Franciaország.

Április 7.

Trump „főparancsnok” végrehajtotta első haditettét: az amerikai haditengerészet cirkálórakétákkal bombázta azt a szíriai légibázist, ahonnan a héten – nemcsak Trump, hanem Hollande francia elnök és Merkel német kancellár szerint is – Aszad elnök légiereje vegyifegyveres támadást indított egy a felkelők által ellenőrzött város ellen.

Ha hinni lehet a Le Figaroban megjelent – egy meg nem nevezett ENSZ-diplomatára hivatkozó – feltételezésnek (Questions autour des motivations de Bachar el-Assad, ápr. 7.), a dolog mögött olyan szír keményvonalas katonai-titkosszolgálati körök állhatnak, amelyek nincsenek megelégedve az Aszad és orosz protektorai közötti együttműködéssel. Moszkvát kész tények elé állítva, az ultrák azt akarták megmutatni, hogy az oroszok nem ellenőrzik teljesen az országot, ráadásul nem ismerhetik el, hogy a hátuk mögött ilyesmik történhetnek.

De elképzelhető az a változat is, hogy a szír légierő lebombázott egy olyan hadianyag raktárat, amelyben a felkelők a szír hadsereg készletéből származó és eddig meg nem semmisített vegyi fegyvereket tároltak. (Ha ez így van, akkor viszont erről a CIA-nak is tudnia kellene.)

Tény az, hogy nemcsak Oroszország, hanem Kína is elutasítja a Trump által most harcosan képviselt nyugati álláspontot, jelezve, hogy Aszadnak semmilyen oka nem volt arra, hogy ezt a tettet elkövesse. Vagyis a Xi Jinpingnek Mar-a-Lagoban felszolgált menü szíriai fogása nem aratott átütő sikert. Ettől még a Trump–Xi-találkozó járhat némi eredménnyel mindkét fél számára. De ennél fontosabbnak tűnik maga a találkozó ténye, és a barátságos hangnem. A kínaiak nem kis elégtétellel idézgetik Tillerson Pekingben elhangzott szavait  („konfliktus- és konfrontáció-mentes viszony, kölcsönös tisztelet, win-win megoldások”).

Bár Tillerson – jegyzi meg a People’s Daily kommentátora – közvetlenül nem használta az „új típusú nagyhatalmi viszonyok” kifejezést [major-power relations; jó volna tudni, kínaiul hogy van ez, mert érzésem szerint nem kevesebbet, hanem többet sejtet, mint a közönséges „nagyhatalmi” jelző; vezető hatalmak közötti viszonyok?], lényegében elfogadta azt. Persze rögtön hozzá teszi azt is, hogy ez „nem több, mint felszíni gesztus, és ha majd konkrét ügyek merülnek fel, a két ország között kiéleződhetnek az ellentétek, mivel eltérően értelmezik, milyen velejárói lehetnek az új típusú nagyhatalmi viszonyoknak”.

Hogy Kína mit is érthet ez alatt, az kiderül abból, amit a kínai pártlap által megszólaltatott külpolitikai szakértő Joe Biden volt alelnök helyettes nemzetbiztonsági tanácsadójának a szájába ad: „az olyan kifejezések, mint a ’kölcsönös tisztelet’ és a ’konfrontációmentes viszony’ olyan kódszavak, amelyek arra utalnak, hogy Amerika tudomásul veszi Kína ázsiai érdekszféráját”.

Az „új típusú viszonyok” jó példája lehetne az – legalábbis Trump felfogása szerint –, ha Kína „Észak-Korea fölötti jelentős befolyását” latba vetve, „segítene nekünk”. Az FT-nek adott interjújában (Trump ready to tackle North Korea alone, FT, ápr. 2.) az elnök világossá tette, hogy Amerika egyoldalúan fog cselekedni, ha Kína nem gyakorol nyomást Észak-Koreára. Meg fogják oldani a kérdést, kínai segítséggel vagy anélkül. Amikor az FT rákérdezett, hogy valamilyen „nagy alkut” tart-e szem előtt, amelynek keretében Kína segít megoldani az észak-koreai problémát, Amerika pedig cserében garantálná, hogy ki fogja vonni a csapatait Koreából, csak ennyit válaszolt: „Ha Kína nem lép Észak-Koreával kapcsolatban, majd mi lépni fogunk.”

Ezek olyan kombinációk, amelyekbe semmilyen nagyhatalom sem mehet bele, mert nem tudhatja, hogy a másik fél nem fogja-e a gyengeség jelének tekinteni,  és kíméletlenül kihasználni ellene. Ha az ilyen racionális alkuk a nemzetközi politikában lehetségesek volnának, akkor háborúk helyett minden komoly problémát a zöld asztalnál oldottak volna meg.

Ráadásul egy egységes Korea Kína szempontjából csak akkor volna elfogadható, ha az lemondana az atomfegyverről, és – formális függetlenségét megőrizve – geopolitikai értelemben a kínai érdekszféra részévé válna. Egy ilyen helyzet nem teljesen valószínűtlen, de csak akkor volna rá némi esély, ha Dél-Koreában a baloldali Moon Jae-in nyerné meg a május 9-én sorra kerülő elnökválasztást, aki nyitni szeretne Észak-Korea felé, és felülbírálná az amerikai rakétaelhárító rendszer telepítésére vonatkozó döntést is.

Kína tehát már csak ezért sem fog most lépni, hanem inkább kivár.

Egy másik komoly alku-lehetőség az volna, ha Amerika elfogadná a kelet- és dél-kínai tengeri kínai szupremáciát (amire Kína egyértelműen törekszik), és cserébe egy számára előnyös pénzügyi-kereskedelmi megállapodást kötne Kínával. De miért fogadna el ilyesmit, amikor a 2. világháború vége óta Kelet-Ázsiában amerikai hegemónia van, és önszántából még soha egyetelen nagyhatalom sem mondott le uralmi pozíciójáról.

Ezért úgy tűnik, hogy még akkor is, ha Trump és a „család”, Jared Kushner operatív vezetése alatt, össze tud hozni néhány előnyös vagy annak tűnő tranzakciót Kínával, a háború marad – legalább is közép távon – a valós alternatíva.

Április 8. 

Végül is a Trump–Xi találkozón semmilyen érdemleges döntést sem hoztak, azon kívül, hogy Trump elfogadott egy kínai meghívást.

Bár a találkozó hangulata kétségtelenül barátságos volt, a két ország közötti alaphelyzet (hogy ti. a felemelkedő hatalom azzal fenyeget, hogy az uralkodó hatalom helyébe lép) nem változott és feltehetően a közeljövőben nem is fog. Úgyhogy nézzük meg, Graham Allison segítségével, hogyan keveredhet Trump és Xi háborúba. (Már csak azért is, mert Allisonnak épp most jelent meg Destined for War: Can America and China Escape Thucydides’s Trap? című könyve.)

 

Az ellenállhatatlanul emelkedő Kína kihívást jelent az Egyesült Államok megszokott dominanciája számára. Elég ha csak azt vesszük számításba, hogy Amerika részesedése a globális gazdaságból az 1980-as 22 százalékról ma 16 százalékra csökkent, Kínáé pedig 2 százalékról 18 százalékra nőtt. A történészek tudják, hogy ilyen helyzetben riadót kell fújni, mert rendkívüli veszély fenyeget. Thuküdidész az ókori Görögország két nagy városállamát elpusztító háborút így magyarázta: „Athén felemelkedése, és a félelem, amit ez Spártában kiváltott, tette a háborút elkerülhetetlenné.” Hasonlóképpen, egy évszázaddal ezelőtt, Németország felemelkedése és a félelem, amit ez Nagy-Britanniában kiváltott, tette lehetővé, hogy egy trónörökös meggyilkolása világháborúhoz vezessen.       

Ez a minta, amit én „thuküdidészi csapdá”-nak nevezek, gyakran visszatér. Az utóbbi 500 évben egy jelentős nemzet felemelkedése 16 alkalommal rendítette meg a domináns ország pozícióját. A 16 esetből 12-szer ez háborúhoz vezetett.  

Biztosra vehető, hogy az elkövetkező években Kína és az Egyesült Államok sorozatosan konfrontálódni fog. Csak az kétséges, hogy e két nagyhatalom vezetői képesek lesznek-e kezelni ezeket a konfliktusokat, hogy azok ne vezessenek háborúhoz. Ez most Trumptól és Xi-től függ. 

Mint személyiségek, Trump és Xi nem állhatnának távolabb egymástól. Mégis, sok tekintetben tükörképei egymásnak. Mindkettő elkötelezte magát arra, hogy helyreállítsa saját országa nagyságát. Mindenki ismeri Trump jelszavát. De Xi is, amikor 2012-ben hatalomra került, meghirdette a „kínai álmot”, és „a kínai nemzet nagy újjászületésé”-re szólított fel.   

Mindkettő büszke saját kivételesnek gondolt vezetői képességeire. A kivételesség, amely szerves része mindkét ember politikai agendájának, az Egyesült Államok és Kína közötti mélyebb hasonlóságra is utal: mindkét országnak szélsőséges felsőbbrendűségi komplexusai vannak. Mindkettő páratlannak tekinti magát.    

És ami talán a legfontosabb: mind Trump, mind pedig Xi a másik által vezetett országban látja a legfőbb akadályát annak, hogy legfőbb célját elérhesse.  

A veszély abból adódik, hogy a Kína felemelkedése által okozott strukturális feszültség, amit csak elmélyít Xi és Trump egymással összeegyeztethetetlen világképe, azt eredményezi, hogy a máskülönben féken tartható válságoknak olyan lesz a kimenetele, amit senki sem akar.   

A háborúhoz vezető legegyenesebb út kezdete az volna, ha Tajvan hirtelen a függetlenség irányába fordulna.

Észak-Korea a másik lehetséges katalizátora egy senki által nem akart háborúnak – amely mindamellett kirobbanhat.

Lehet-e egyáltalán kezelni a felemelkedő és az uralkodó hatalom közötti strukturális stresszt? Igen. Xi és Obama elnök a 2015-ös csúcstalálkozón meg is vitatta a thuküdidészi csapda problémáját, de nem tudtak megegyezni abban, hogyan lehetne elkerülni. Xi a „nagyhatalmi viszonyok új formájá”-t javasolta, de e mögött Kína legfőbb érdekeinek olyan expanzív felfogása rejlett, beleértve egy ázsiai érdekszférát is, hogy azt az Egyesült Államok nem fogadhatta el.   

Trump és Xi most megpróbálhat új irányt szabni a 21. század legfontosabb államközi kapcsolatának. A mostani csúcstalálkozó esetleges konkrét eredményeinél fontosabb, hogy a világ leghatalmasabb országainak a vezetői vajon tudatosítják-e azokat a veszélyeket, amelyek a külső szemlélő számára nyilvánvalóak. Ha a megszokott módon zajlik minden, akkor az eredmény is a megszokott történelem lesz – és a háborúval szemben nem lesznek túl jók az esélyeink.

 

Nem tudhatjuk, hogy a giccses mar-a-Lago-i színfalak mögött megegyeztek-e valamiben. Talán abban, hogy az elkövetkező száz napban Kína tesz bizonyos lépéseket az amerikai kereskedelmi hiány csökkentése érdekében, Trump pedig cserében nem fogja feszíteni a húrt Észak-Koreában vagy a dél-kínai-tengeren – legalábbis az ősszel esedékes kínai pártkongresszusig, amelyen Xi újraválasztásáról fognak dönteni. De nem biztos, hogy az észak-koreai vezér ad nekik ennyi időt.

Április 9.

A konzervatív realisták most, a szíriai intervenció után  – joggal – dühöngenek, hogy Trump cserben hagyta őket (és választási ígéreteit), a neokonok pedig dicséretesnek tartják az eddig lepocskondiázott elnök intervencióját, persze hozzátéve, hogy „egyetlen rakétatámadás sajnos nem lesz elég ahhoz, hogy helyre lehessen hozni mindazt a kárt, amit az Obama-adminisztráció az elmúlt hat év alatt okozott”.

Jacob Heilbrun közben egy cikkben is megfogalmazta, miért tartja veszélyesnek Trump sokakat meglepő külpolitikai harciasságát.

 

A most körvonalazódó Trump-doktrína nem valamilyen katonai szükséghelyzeten vagy stratégián alapul. Hanem sokkal inkább az amerikai katonai erő impulzív, erőszakos és egyoldalú alkalmazásán, amikor és ahol ez csak Trumpnak tetszik. Más szavakkal, ez egy épp oly felelőtlen, mint amennyire meggondolatlan külpolitika, amely Trump pillanatnyi hangulatán alapul.  

Az igazság az, hogy Trump kettős játékot űzött a választási kampány idején. Izolacionista hangokat hallatott, miközben a kitartott basszus egészen mást sugallt. Nagyon is világossá tette, hogy nekilát a katonai hatalom masszív kiépítésének, amely Iránt és Kínát célozza meg. Vegyük csak Trump féktelen temperamentumát, és adjuk hozzá mostani csapatát – H. R. McMaster nemzetbiztonsági tanácsadóval és James Mattis védelmi miniszterrel –, és amit kapunk, az a héják feltámadása.        

Észak-Korea lesz a következő?

 

Úgy tűnik, igen. Tillerson külügyminiszter, rögtön a Trump–Xi találkozó után azt mondta a tudósítóknak, hogy az elnök figyelmeztette kínai vendégét, hogy az Egyesült Államok kész egyedül cselekedni. „Trump elnök jelezte Xi elnöknek, hogy… örömmel együttműködünk velük, de megértjük, hogy ez különleges problémát és kihívást jelent a számukra, és mi készen állunk arra, hogy kijelöljük a saját útvonalunkat, ha ez olyan dolog, amelyben Kína egyszerűen nem tud együttműködni velünk.” (Trump warns Xi that US prepared to act alone on North Korea, FT, április. 8.)

Mintegy nyomatékot adva e szavaknak (amelyek csak megerősítik mindazt, amit Trump már az április 2-i FT-interjújában elmondott), a USS Carl Vinson anyahajó (és számos hadihajóból álló kísérő-raja) Szingapúrból Ausztrália helyett Korea felé vette az irányt, az NBC News pedig nyilvánosságra hozta azokat a lehetséges opciókat, amelyeket a Nemzetbiztonsági Tanács felvázolt az elnöknek az észak-koreai atomprogram (és természetesen Kim Jong-un) kiiktatása érdekében.

*

Közben az európai bel- és külpolitikában pillanatnyilag tökéletes szélcsend van, és csak néhány újabb felmérés és nyilatkozat borzolgatja a kedélyeket, ahogy az már fontos választások előtt lenni szokott.

Franciaországban továbbra is Macron és Le Pen áll az élen (25, illetve 24 százalékkal), viszont az utánuk következő hullámban vannak érdekes fejlemények: Fillon erősödik (19%), a szélsőbaloldali Mélenchon pedig valóságos szárnyakat kapott (17%!). Ez azt jelenti, hogy a mind ideológiai, mind pedig geopolitikai értelemben abszolút status quo-ellenes szuverenisták (42%) ugyanolyan erőt képviselnek, mint a balközéptől a jobbközépig terjedő centristák (43%). Ha ehhez hozzávesszük, hogy Fillon tulajdonképpen gaulleista, akkor el tudjuk képzelni, mi lesz ott, ha Macron a maga radikálisan anti-szuverenista és anti-identitárius (és sok szempontból egyenesen „francia”-ellenes) irányvonalával – hatalomra kerül.

Macron egyébként egy ma megjelent interjúban azt mondja, hogy megválasztása után, még a nyár folyamán körbejárja az európai fővárosokat, és egy ötéves menetrendet fog javasolni, „az euró-zóna valódi költségvetésének a megteremtése” és a bevándorlás kérdésének a rendezése  érdekében (utóbbit a 27-ek Európája szintjén képzeli el).

De az interjú legfontosabb mondata így hangzik: „Találkozni fogok Merkel kancellárral, hogy új irányt szabjunk a francia-német kettős számára, nemcsak gazdasági téren, hanem a szuverenitás és a védelem kérdésében is.” Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy Macron közvetlenül beleavatkozik a németországi választásokba. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nemcsak Merkellel, hanem Schulz-cal is találkozni fog, feladva ezzel a leckét a két riválisnak. Abból is kiviláglik, mennyire intelligens politikus, hogy az interjúban csak a kancellár asszonyt említi, pedig jól tudja, hogy radikális javaslatai csak az SPD-nél találhatnak meghallgatásra. Merkel ugyanis, függetlenül attól, hogy mi a személyes véleménye a kérdésben, egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy Macron javaslatait támogassa, mert különben az uniópártok szuverenista szárnya azonnal fellázadna ellene.

Németországban a közvéleménykutatások most még nem jelentenek túl sokat, ha csak azt nem tekintjük elég fontosnak, hogy az SPD (bár a felmérések többségében a második helyen áll) tartósan 30 százalék fölött, az AfD pedig tartósan 10 százalék alatt van (a kettő valamilyen rejtelmes oknál fogva összefügg). A másik érdekes összefüggés: amint a CDU/CSU eléri a 35 százalékot, a konzervatív-liberális FDP a kritikus 5 százalékra esik vissza. Ez arra utal, hogy az SPD ugyan valószínűleg a második helyen fog végezni, de több koalíciós alternatívája lesz, mint az uniós pártoknak.

Fontos fejlemény még, hogy Schulz, akinek láthatóan nem tetszik, hogy pártja csak a második helyen áll, végre elszánta magát arra, hogy a külpolitikát is bevonja a választási kampányba. A mai Die Weltben megjelent cikkében  gyakorlatilag elítéli Trump szíriai katonai akcióját, mert az a két szuperhatalom (Amerika és Oroszország) konfrontációjához vezethet.

Ennélfogva – teszi hozzá – Európának, függetlenül az euró-zónán belüli vitától, függetlenül a menekültkérdésben zajló veszekedéstől, és a különböző ideológiai vitáktól [Richtungsdebatten] ebben a döntő kérdésben közös nevezőre kell jutnia. A konfliktus diplomáciai megoldására van szükség, nem bombákra és nem további eszkalációra.

Amerika, Oroszország és Szíria szomszédai önmagukban ezt nem tudják biztosítani, ha mi, a saját eszközeinket latba vetve, nem tesszük meg a megfelelő kezdeményezéseket. Az európai kormányfők végre tudatára kell hogy ébredjenek felelősségüknek, és zárónyilatkozatok helyett  végre konkrét döntéseket kell hozniuk.

Az öreg kontinens már pusztán gazdasági súlyánál fogva is hozzájárulhat a megoldáshoz. Itt az ideje, hogy eszünkbe jusson, miért indult útjára 60 évvel ezelőtt az európai egységfolyamat: hogy biztosítsuk a békét kontinensünkön, és jólétre tegyünk szert. Ha nem lesz béke Szíriában, Európában sem fogunk tudni békében élni.             

 

A világ a háború küszöbén áll, és Európa a békéért könyörög.

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s