Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja

Nemzetek játszmája

Hozzászólás

David Ignatius, a Washington Post kolumnistája április 13-án egy mindössze két és fél perces podcastban  vázolta a jelenlegi globális geopolitikai helyzetet.

 

Úgy látom, hogy a Trump-adminisztráció egy olyan játszmába kezdett, amit én a nemzetek játszmájának neveznék. Ez egy trianguláris játszma, amelynek az első menete Trump amerikai és Xi kínai elnök között zajlott le. Nagyon érdekes, hogy a csúcstalálkozó utáni napokban a kínaiak meglepő mértékben az Egyesült Államok oldalára álltak, és igyekeztek együttműködni vele az észak-koreai veszéllyel kapcsolatban. Az észak-koreaiak most aggódhatnak, hogy a kínaiak vették Trump üzenetét („ha nem működtök együtt velünk, az észak-koreai veszély elhárításában, akkor majd egyoldalúan fogjuk ezt megtenni”). Úgyhogy a trianguláris játszmának ez a része nagyon nagy mértékben Trump elképzeléseinek megfelelően alakult, mint egy új partneri viszony Xi Kínájával , ami a teljes ellentéte annak, amire számítottunk.

A háromszög harmadik oldala Oroszország. Tillerson külügyminiszter, aki jól ismeri Oroszországot, Moszkvában volt. Nyilvánvaló, hogy ott arról beszélt Lavrovval és Putyinnal, hogy a két országnak valamilyen módon együtt kell működnie egymással. Világosan megmondta, hogy egy stabil Szíria lehetetlen, ha Aszad marad az elnök. Itt valami olyasmit történik, ami számomra nagyon ismerős. Henry Kissinger világította ezt meg a legjobban, amikor Nixon elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, majd külügyminiszter volt. Kissinger elképzelése az volt, hogy az Egyesült Államok arra fog törekedni, hogy kijátssza egymás ellen Kínát és Oroszországot, azt a két nagyhatalmat, amelyek ellenfelei voltak egymásnak, hogy közöttük elhelyezkedve megnövelje befolyását, és a tárgyalások során előnyre tegyen szert.

Most éppen azt látjuk, hogy az Egyesült Államoknak nagyobb a befolyása,  jobbak az alkupozíciói, és inkább képes számára előnyös eredményeket elérni,  mint ahogy azt pár hónappal ezelőtt gondoltuk.    

 

A trianguláris séma nagyon szellemes és lényegre törő. De – mint minden hatalmi kombináció – sikeressége attól függ, mennyire tükrözi a valós helyzetet, hiszen ilyen helyzetekben kell érvényesülnie.

Az idő sürget. Most (nagy)péntek este van (közép-európai idő szerint), és holnap reggel lehet, hogy ki fog törni az újabb koreai háború. Nincs most idő a részletekre. Ezért csak a legfontosabbakra szorítkozom.

Trump gyakorlatilag bejelentette, hogy amennyiben Észak-Korea újabb kísérleti atomrobbantást hajt végre vagy ballisztikus rakétát fog kilőni, Amerika ezt nem fogja eltűrni, vagyis katonai akcióhoz folyamodik. Márpedig erre a legjobb alkalom éppen április 15-e, Kim Ir Szennek, az észak-koreai állam megalapítójának a 105. születésnapja lehet, amikor is Kim Dzsongun, a jelenlegi vezér bebizonyíthatja, hogy valóban „egyenrangú ellenfele” Amerikának.

Kína felszólította Észak-Koreát, hogy hagyjon fel nukleáris programjával és a rakétakísérletekkel, és konkrét gazdasági lépéseket is tett annak érdekében, hogy Észak-Koreát észhez térítse, de odáig már nem ment el, hogy magát az észak-koreai rezsimet is megkérdőjelezze.                    

Peking nem fogja megengedni, hogy Phenjan tovább folytassa nukleáris rakétakísérleteit, amiben egyre világosabb a konszenzus Kína és az Egyesült Államok között.

A különbség azonban az, hogy Peking békés megoldást akar, amely nem veszélyezteti a phenjani rezsim fennmaradását, míg Washington nem zárja ki az erőszak alkalmazását.

Phenjan jól tenné, ha megfogadná Kína tanácsát, és bejelentené, hogy fokozatosan felhagy nukleáris tevékenységével, Kína pedig pozitív szerepet fog játszani abban, hogy garantálja az észak-koreai állam és rendszer biztonságát. Ez a legjobb választás Phenjan számára.          

 De Ignatius okfejtését még irrelevánsabbá teszi az alábbi – hivatalos – kínai vélemény:

 

Az Észak-Korea elleni katonai akció sokkal kockázatosabb, mint a Szíria elleni rakétatámadás.

A szíriai és a koreai helyzet jelentős rosszabbodása próbára teszi a nagyhatalmak közötti viszonyokat [major power relations – ami kínai zsargonban az amerikai-kínai viszonyt jelenti]. Jelentős stratégiai melléfogás esetén a helyzet kikerülhet az ellenőrzésünk alól. De egészen biztosra vehető, hogy Washington nem készült fel a legrosszabbra.  

Washington jelen pillanatban nincs abban a helyzetben, hogy a globális problémákat elrendezze. A Fehér Háznak tisztában kell lennie ezzel. Washington harcvonala kiszélesítésére készül, de nem biztos, hogy ez az, amire vágyik. Washington stratégiai köreiben alábecsülték a bizonytalanságokat.

 

Jelenleg szerintem annak van nagyobb valószínűsége, hogy az észak-koreai vezér visszavonulót fúj, és megelégszik valamilyen szimbolikus gesztussal (például egy nagy hatótávolságú ballisztikus rakéta bemutatásával a katonai parádén). Ezt mind az amerikai, mind pedig a kínai elnök győzelemként könyvelhetné el.

De ez nem feledtethet el velünk két döntően fontos dolgot. Az egyik az, hogy a nagyhatalmakat is egymás ellen fordító háború hosszú idő óta először kitapintható közelségbe került. A másik pedig az, hogy lényeges különbség van a Kissinger által 1970-72-ben megvalósított, és az akkori fő ellenfelet, a Szovjetuniót gyakorlatilag sarokba szorító trianguláció és a mostani helyzet között, amikor inkább Kína van ugyanabban az előnyös helyzetben, amelyben Amerika volt Kissinger idején.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s