Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja

„Majd meglátjuk, ha meghalunk.”

Hozzászólás

Április 15-16.

Németországban a legfrissebb felmérések szerint a CDU/CSU  újból megelőzte az SPD-t, Merkel pedig Schulzot. Ez nem olyan nagy hír, mert szeptember 24-e még messze van, és addig még sok minden megváltozhat. De tegyük fel, hogy a nagy pártok és a kancellárjelöltek közötti erőviszonyok már nem változnak, de – a többi párt eredményeit is számításba véve – lényegében egy érdekes egyensúlyhelyzet fog kialakulni a potenciális koalíciók között.

Én ugyanis továbbra is úgy gondolom, hogy a Schulz vezetése alatti SPD nem fog nagykoalícióra lépni az uniós pártokkal, hanem vagy összehoz egy vékony többséget a kis pártokkal, vagy – ha erre nem lesz lehetősége – ellenzékbe vonul.

Minél hamarabb és minél egyértelműbben teszi ezt választási stratégiája döntő pontjává az SPD, annál világosabbá válnak a két nagy pártot az európai kérdésben (és különösen az euró-zóna kérdésében) egymástól elválasztó frontvonalak.

Merkel és a CDU megérezte, hogy a szociáldemokraták legsebezhetőbb pontja éppen ez. A görög válság 2010-es kirobbanása óta Merkel, Schäuble pénzügyminiszter és az unióspártok más képviselői számtalanszor leszögezték, hogy Németország soha nem fogja elfogadni az ún. euró-kötvények, vagyis lényegében az adósságmegosztás bevezetését. Martin Schulz viszont – még EU-parlamenti elnökként – több alkalommal is támogatta az ötletet, amely egyfajta mentőövként szolgálhatna a nehézségekkel küszködő dél-európai országok számára.

A Bloomberg idéz  egy német pénzügyi szakértőt, aki szerint a megosztott adósság kampánytémává válása „egyértelműen Merkelnek kedvez”, és kiválóan alkalmas arra, hogy Schulzot lejárassa, hiszen ennek a megoldásnak az egész euró-zónán belül éppen Németországban a legalacsonyabb (24%) a támogatottsága.

Az idézett szakértő azt is megjegyezte, hogy a kérdés napirendre kerülése Merkel szempontjából előnyös, az euró-zóna szempontjából viszont egyértelműen hátrányos. Mivel Schulz a kampány miatt kénytelen volt megtagadni saját korábbi álláspontját, és Siegmar Gabrielnek a FAZ-ben megjelent cikkére is ingerülten reagált (ebben a jelenlegi szociáldemokrata külügyminiszter arról írt, hogy Németországnak nem csökkentenie, hanem épp ellenkezőleg, növelnie kell EU-s kiadásait), az SPD egészen biztosan nem fog világos és egyértelmű megoldást javasolni az euró-zóna most már krónikussá váló strukturális válságára.

Mit jelent ez? Csak azt, hogy miközben Steinmeier német – szociáldemokrata – államfő arra szólítja fel  a francia választókat, hogy ne hallgassanak az EU-ellenes szirénhangokra, mert „Németország és Franciaország csak együtt teheti Európát igazi globális szereplővé”, pártja nem meri levonni a német-francia együttműködés parancsából adódó konzekvenciákat.

Az igazság az, hogy egyelőre nem is merheti, hacsak nem akar a kelleténél súlyosabb vereséget szenvedni a gazdasági nacionalizmus jegyében politizáló és kampányoló jobbközép pártoktól.

Német és összeurópai szempontból is az volna a legjobb megoldás, ha a CDU/CSU és a nemzeti liberális FDP egymással összhangban kampányolna, mégpedig az általuk képviselt gazdasági nacionalizmus programjával, az SPD pedig visszatérne Martin Schulz és Siegmar Gabriel eredeti programjához, amennyiben Franciaországban Emmanuel Macron nemcsak hogy megnyeri az elnökválasztást, de saját mozgalmára, a centristákra, valamint a balközép és a jobbközép disszidenseire támaszkodva stabil kormányt is tud alakítani a francia parlamenti választások második fordulóját (június 18) követően.

Macronnak – hacsak nem akarja, hogy megválasztása után fél évvel a „népharag” elsöpörje – már a nyár folyamán feltétlenül elő kell állnia „a francia-német new deal”-re, vagyis gyakorlatilag a francia-német duális államnak a megteremtésére vonatkozó javaslatával, amelyről először márciusban Berlinben beszélt, majd egy április 9-i interjúban (amelyet itt  már kommentáltam) azt is elmondta, hogy Berlinben is tárgyalni akar róla. Ez lesz az a pillanat, amikor Schulz, az annyiszor emlegetett, de igazából soha komolyan nem vett német-francia „sorsközösségre” (Schiksalsgemeinschaft) és az euró-zóna stabilitásának létfontosságú érdekére hivatkozva a német választási kampány döntő kérdésévé teheti a francia javaslat elfogadását.

Merkel ezzel a választási kampány hajrájában sokkal nehezebb helyzetbe kerül, mint amilyenben jelenleg Schulz van, aki most megteheti, hogy az euró-kötvények és az adósságmegosztás kényes témáját – az euró-zóna egészére vonatkozóan – egyszerűen ne tekintse se kivitelezhetőnek, se relevánsnak. Merkel számára azonban nem lesz semmiféle kibúvó. Ha elutasítja Macron javaslatát, akkor fellázítja maga ellen az ő Európa-páti retorikáját komolyan vevő jobbközép beállítottságú szavazókat. Ha viszont elfogadja, akkor az uniópártok és az FDP híveinek zöme fordul ellene.

A legvalószínűbbnek én egy olyan „kibontakozást” tartok, amely így fest: Merkel nem teheti kockára választási győzelmét, és Macronnak azt fogja mondani, hogy térjenek vissza a kérdésre a választások után. Schulz számára viszont a francia javaslat elfogadása ugyan kockázatos, de nagyon ésszerű megoldás lehet az EU-s és különösen az eurós dilemmák feloldására és egyben az SPD belpolitikai helyzetének a stabilizálására.

Schulz a következőket mondhatja majd: a német-francia kettős (német felelősségvállalás a francia államadósságra, közös kötvények kibocsátása – ha ez pénzügy-technikailag lehetséges – az egyik oldalon, és a régóta esedékes francia gazdasági-társadalmi reformok bevezetése és a francia biztonsági garanciákon alapuló szoros, valamilyen formában az atomfegyverekre is kiterjedő katonai külön-szövetség a másik oldalon) intézményesítése és esetleg egy közös francia-német referendumon való megerősítése (amely természetesen csak akkor lehet érvényes, ha a többség mindkét országban jóváhagyja) egyfajta laboratóriumként működhet az euró-övezet és bizonyos értelemben az egész EU számára.

Az gazdaságilag túl kockázatos és politikailag is keresztülvihetetlen volna, ha ezt a szoros gazdasági-katonai szövetséget megpróbálnák azonnal az egész euró-övezetre kiterjeszteni, de annak semmi akadálya, hogy amennyiben működőképesnek bizonyul, egyes országok vagy országcsoportok később csatlakozzanak hozzá. Ez főként olyan országok esetében elképzelhető, amelyek nem jelentének plusz gazdasági tehertételt Németország számára, az új belépők viszont a belső unióba való belépést stratégiai okokból előnyösnek tartanák, nemcsak katonai-biztonságpolitikai értelemben, hanem a közös teherviselésben való részvétel szempontjából is, hiszen a plusz költségeket bőven ellensúlyozhatja az a tény, hogy a német gazdasági-pénzügyi és a francia katonai garancia rájuk is kiterjedne.

Ha – mint az most valószínűnek látszik – a szeptember 24-i választásokon a Merkel vezette unióspártok kapják majd a legtöbb szavazatot, akkor rájuk hárul a kormányalakítás felelőssége. Mivel – hipotézisünk szerint – az SPD a Macron-féle javaslat elfogadásához fogja kötni a koalícióban való részvételét, nagykoalíció nem lesz. Ez viszont tökéletes patthelyzetet fog eredményezni, mert Merkel nem fog egy olyan koalíció élére állni, amely a francia-német belső unióval szemben a német külön utat (Sonderweg) fogja előnyben részesíteni. De talán nem is lesz abban a helyzetben, hogy egy ilyen koalíciót vezessen, mert meg fogják buktatni.

Elképzelhető, hogy a CDU-n belüli européerek (Merkellel vagy nélküle) kiválnak a CDU-ból és esetleg egyesülnek a konzervetív-liberális FDP-vel, és előállítják azt a kritikus tömeget, amely egy SPD-vezette koalíció megteremtéséhez szükséges. Ha ez nem következik be, akkor Németországban – a háború óta példátlan módon – új választásokat fognak kiírni. De akár így, akár úgy alakulnak a dolgok, egy valmi biztosra vehető: világosan el fognak válni a német gazdasági nacionalistáktól a tényleges nacionalistákig mindenkit felölelő szuverenisták és a német nemzeti érdekeket a német európai érdekeknek alárendelő posztnacionalisták útjai.

Természetesen eszem ágában sincs azt állítani, hogy mindez – így lesz. Én csak felvázoltam egy hipotézist. De abban biztos vagyok, hogy a jelenlegi az utolsó olyan kormánya Németországnak, amely a kemény gazdasági nacionalizmust képes az Európa és az euró iránt elkötelezettséggel összeegyeztetni.

 

Április 17.   

 

Épp azon gondolkodtam, fel kellene tenni a netre a fentieket, amikor megláttam a Mandinerben, hogy „Emmanuel Macron… a húsvéti hétvégén nekiment” Németországnak, kritizálva a németek gazdasági erőfölényét és magas kereskedelmi többletét. Majd hozzátette: reméli, hogy „a németek hamar belátják: országuk gazdasági ereje jelenlegi kiterjedésében nem fenntartható”.

Kicsit alaposabban utánanézve a dolgoknak, kiderült, hogy a dolog nem a húsvéti hétvégén történt, és a francia elnökjelölt nem is „ment neki a németek gazdasági erőfölényének”. Az tény, hogy szinte a teljes német sajtó ilyen értelemben számolt be arról az interjúról, amelyet Macron a Funke médiacsoportnak és az Ouest-France című francia vidéki lapnak adott (Steinmeier német elnökhöz hasonlóan). Gondolom, április 11-én (vagyis kedden), mert a lap éjfél előtt pár perccel publikálta.

Mielőtt ismertetném az interjú Németországra és Európára vonatkozó részét, maradjunk még egy kicsit a németeknél. A Németországon kívül az osztrák, a magyar és a horvát médiapiacon is jelen lévő Funke-csoport (lásd itt és itt), amelynek az indulása a vele jó üzleti kapcsolatban lévő Springer-konszernéhez hasonlóan 1948-ig és a brit megszálló hatóságokig megy vissza, a hét elején készült interjút éppen a húsvéti hétvégén terítette a német médiában, ráadásul nagyon lerövidítve és meglehetősen támadó hangszerelésben. (Az eredetileg kettős – szocdem és konzervatív – hátterű, de később már érezhetően a CDU-val szimpatizáló médiakonszern ezt így látta jónak.)  A Huffington Post német kiadása például így harangozta be az összefoglalóját: „A francia elnökjelölt exportorientált gazdasága miatt nekitámadt Németországnak. Ezzel a Németország-kritikában felsorakozott a többi francia elnökjelölt mellé.”

Most pedig lássuk, mit is mondott tulajdonképpen Macron:

 

Franciaországban – klasszikus módon – mind a bal-, mind pedig a jobboldalon azt mondják, hogy nagyon kemény vitánk lesz, és hogy rá kell borítani az asztalt a németekre. Ez régi kampánytrükk, ami sehová sem vezet. Épp ellenkezőleg, a németekkel együtt kell dolgozni, mert az érdekeink rendkívüli módon össze vannak fonódva, mind biztonsági, mind pedig gazdasági téren.     

Németország ma azt várja, hogy Franciaország hajtsa végre a reformokat. Ameddig ezt nem teszi meg, nem szerezhetjük vissza a németek bizalmát, akiket kétszer is cserben hagytunk, 2003-ban és 2007-ben. Ezek után Németországon lesz a sor, hogy fontolja meg: hosszabb távon a saját helyzete sem tartható. Mivel az euró-zóna nincs egyensúlyban, egyre nagyobb többletet halmoz fel, ami nem tesz jót sem a saját gazdaságának, sem az euró-zóna többi részének. Arra is szüksége lesz, hogy a kül- és biztonságpolitikai kihívásokra válaszoljon. Ezek együtt teszik, hogy sorsközösséget alkotunk.   

Az EU-n belül komoly kezdeményezésre van szükség a kollektív biztonság kérdésében. Azt javasolom, hogy 5000-el növeljük meg a schengeni határrendőrség létszámát. Tíz éves stratégiára van szükségünk a költségvetési és a szociális konvergencia megteremtése érdekében. Most hogy Németország bevezette a minimálbért, ez sokkal inkább elképzelhető, mint korábban. És egy  igazi közös befektetési politikára, amelynek demokratikus ellenőrzését az euró-zóna parlamentje, operatív irányítását pedig  az euró-zóna pénzügyminisztere fogja biztosítani.

Jelenleg a hallgatólagos szétbomlás logikája uralkodik. Ebből ki kell törni! A válság egész ideje alatt az euró-zóna tagjai alig mertek a saját körükben tanácskozni, mert attól féltek, hogy ezzel szembekerülhetnek a britekkel és a lengyelekkel. Aztán négy év múlva felébredtünk: a lengyeleknek most olyan  kormányuk van, amely nem tartja tiszteletben az értékeinket, és mi nem vagyunk képesek megmondani nekik az igazat. A britek pedig hátat fordítottak nekünk. Most gyengébbek vagyunk politikailag, mint a válság idején.  

Tudom, hogy nagy kockázatot vállalok azzal, hogy kiállok Európa mellett – egyedül ebben a választási kampányban. Ha valaki népszerű akar lenni Franciaországban, mindig nagy kísértést érezhet arra, hogy szapulja Németországot és Európát. Én ezt sohasem tettem. Akik el akarják hagyni Európát, Franciaország romlását akarják.

 

Macron  nagyjából ugyanazt mondta el ebben az interjúben, mint március 16-án Berlinben, csak most nem ugyanolyan volt a hallgatósága. Ezért nem mérte fel, hogy a német médiakonszern két jelenlévő képviselője alaposan megmanipulálhatja a mondandóját. Ez (is) arra vall, hogy vérbeli értelmiségi, vagy régiesebben írástudó, „clerc”, ahogy még Babits Mihály és Julien Benda fogalmazott. Talán az utolsó értelmiségi, aki egy fontos országban hatalomra kerülhet. Ez sajnos nem a legjobb ómen, hiszen az éppen 100 évvel ezelőtt – a németeknek köszönhetően – hazatért és Áprilisi téziseit megfogalmazó Lenin is értelmiségi volt. De még nagyon fiatal (39 éves), és így bőven lesz ideje rá, hogy leszokjon erről.

*

Jól tudom, hogy pillanatnyilag én sokkal többet belelátok Macronba és Schulzba, mint amennyi indokolt volna. Ezt nem azért teszem, mert nem vagyok tisztában belső és külső korlátaikkal, hanem azért, mert úgy vélem, Macron hatalomra kerülése és az uniópártok várható szuverenista hangoskodása után  mindketten radikalizálódni fognak.

’Om vedea și ’om trăi – szokták mondani a románok. Méliusz József Urmuz-fordításában ez így hangzik: „Majd meglátjuk, ha meghalunk.”

Frissítés, április 18.

A formálódó francia-német kiegyezés (Ausgleich, vagy compromis, ahogy a franciák akkor nevezték) szempontjából nem túl biztató, hogy a németek sehogyan sem akarják megérteni, vagy úgy tesznek, mintha nem értenék, miről van szó.

Stephan Ulrich, a Süddeutsche Zeitung kommentátora ma rövid cikkben reagált   Macron ún. Németország-kritikájára. Azért mondom, hogy „úgynevezett”, mert nem kritikáról van szó, hanem egy alku megkötésének egyik feléről, amiből – mint már jeleztem – csak a Funke médiacsoport tálalásában lett a német gazdasági túlhatalom elleni támadás.

Az egyik legelismertebb és legtapasztaltabb német publicista „okos”-nak tartja Macron bírálatát, mert szerinte a francia elnökjelölt ezzel elkerüli azt a hibát, amit Sarkozy 2012-ben elkövetett azzal, hogy a franciáknak a német modell előnyeit ecsetelte. Csakhogy Macron esetében egyáltalán nem arról van szó, hogy nem akar „a szövetségi kormány” mintadiákjának látszani, hanem egy történelmi kiegyezés francia és német előfeltételeinek a megteremtéséről. Ehhez azonban el kellett volna olvasni Macron eredeti és teljes, az Ouest-France-ban megjelent interjúját, amelyet fentebb ismertettem.

Ha az SPD-t támogató, baloldali-liberális Stephan Ulrich sem akarja észrevenni, mi is Macron valódi álláspontja, akkor ez két dolgot jelenthet: vagy azt, hogy (Schulz álláspontját követve) nem akar most ennek taglalásába belemenni, vagy azt (és ez az aggasztóbb eset), hogy nem érti és nem is akarja megérteni, miről van itt szó. Azaz: az EU és az euró-zóna kérdésében számára is Merkel Európa-retorikája és Schäuble tényleges politikája a mérvadó.

Volna itt persze még egy értelmezési lehetőség. Macron – így Ulrich – pontosan azért engedheti meg magának, hogy a kampány vége felé egy kissé eltávolodjon Németországtól, mert „a szövetségi kormány”-nak úgy sincs más választása, mint hogy Macront támogassa, tekintettel arra, hogy „ő az egyetlen a négy esélyes jelölt közül, aki minden további nélkül Európa-párti és Németországgal együtt akar működni”. Az a tény, hogy nemcsak Gabriel szociáldemokrata pénzügyminiszter támogatja Macront (ami természetes), hanem még a CDU-s Schäuble is, már kényesebb dolog, ez ugyanis – Ulrich szerint – árthat Macronnak, mert a német pénzügyminiszter a szigorú takarékossági politika híve, ami Francaországban nem népszerű.

De mi van akkor, ha Schäuble nem faute de mieux, hanem Macron elképzeléseit jól ismerve, és azokra alapozva támogatja a fiatal francia politikust? Ez csak úgy volna elképzelhető, ha az 1994-es, Karl Lamersszel közösen írt CDU-s dokumentum (Überlegungen zur europäischen Politik) kulcsmondatát („A kemény mag magját Németország és Franciaország alkotja.”) Schäuble, szerzőtársához hasonlóan ma is vállalja.

2014-ben, vagyis a közös dokumentum megjelenésének 20. évfordulóján, mindenestre  Schäuble és Lamers közös cikket közölt a The Financial Times-ban (More integration is still the right goal for Europe, 2014. aug. 31.), amelyben – többek között – kiálltak az euró-zóna parlamentjének a megteremtése mellett, ami Macron tervében is szerepel.

Ez persze csak merő feltételezés, és lehet, hogy Németországban mindenki – Merkel is, Schulz is, Schäuble is, Gabriel is, nem beszélve a mainstream média véleménycikkeinek szerzőiről – status quo-párti, és csak azért szurkolnak Macronnak, mert azt hiszik, ő legalább nem fogja felrúgni a status quót – visszafele.

Lehet, hogy pillanatnyilag ez a helyzet, de a fennálló európai rendnek ez a kábult német tisztelete, ez az elképesztő hajbókolás az EU mint valami posztmodern Obrigkeitsstaat előtt – a kevésbé, vagy mondjam inkább így: kevéssé türelmes franciáknak köszönhetően – már csak néhány hónapig fog tartani.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s