Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja

A mackinderi képlet, avagy a geopolitikai egyensúly esélyei

Hozzászólás

 

Mivel Mystes, a Mandiner egyik kommentjében érdeklődött Mackinderrel kapcsolatos véleményem felől, gondoltam, elérhetővé teszem ezt a régebbi tanulmányomat.

Korunk 2008 November

  1. 1902–1914

Halford J. Mackinder, a globális geopolitika klasszikusa, a Royal Geographical Society 1904. január 25-i ülésén megtartott nagy hatású előadásában (The Geographical Pivot of History1) annak az aggodalmának adott kifejezést, hogy amennyiben a meleg tengerek felől megközelíthetetlen hatalmas szibériai Heartlandet (a geopolitikai értelemben vett kulcsövezetet) birtokló Oroszország, a világ legjelentősebb szárazföldi hatalma és a kulcsövezetet nyugat, dél és kelet felől körülölelő ún. belső peremív európai részén elhelyezkedő Németország, a világ egyik ipari nagyhatalma összefognak, ellenőrzésük alá vonhatják az eurázsiai megakontinens egészét (tehát a belső peremív további szegmentumait, azaz a Közel-Keletet, Indiát és Kínát is).

Mackinder geopolitikai képlete, „amelyet mind a múlt történelmére, mind a jelen politikájára alkalmazhatunk”, a földrajzi tényezőknek – az emberi tényezőkhöz viszonyított – állandóságán és kiszámíthatóságán alapul. E képlet értelmében a lényegen, azaz a kulcspozíció geopolitikai jelentőségén nem változtatna, „ha a belső területek fölötti ellenőrzést Oroszország helyett egy új hatalom gyakorolná”, például az Oroszországgal nem szövetkező, hanem azt elfoglaló Németország vagy a japánok által megszervezett Kína. A skót származású brit geopolitikus szerint teljesen mindegy, kik kapcsolják össze a tengereket a „nagy kontinens erőforrásaival”, a végeredmény így is, úgy is az lenne, hogy a tengeri és a szárazföldi hatalom közötti „törékeny egyensúly” felborulna, mégpedig a szárazföldi hatalom javára. Mivel „a megosztott és szigetszerű szárazföldi területeket körbeölelő egyetlen összefüggő óceán nyilvánvaló földrajzi feltétele a tenger fölötti – végső soron – egységes uralomnak”, a tengeri hatalom nem engedheti meg, hogy e tekintetben egy olyan állammal osztozzon, amely egyúttal a szárazföldi hatalmat biztosító kulcsövezetnek is birtokában van, vagy a szárazföldi hatalom szövetségese.

A világóceán fölötti kizárólagos uralom – ami a brit birodalom globális pozícióját biztosította – a 20. század elején egyszerre két oldalról is veszélybe került. Az eurázsiai kontinens nyugati belső peremívének globális hatalmi pozíció elérésére törekvő feltörekvő állama, Németország komoly flottaépítésbe kezdett, keleten pedig az akkor még első számú riválisnak tekintett Oroszország igyekezett mandzsúriai pozícióit megerősíteni. Mivel a transzszibériai vasútvonal megépítése új lehetőségeket biztosított Szentpétervár számára, hogy erőit meglehetős gyorsasággal átcsoportosíthassa a keleti frontra, nyugaton pedig a napóleoni kudarc még mindig olyan elevenen élt a politikai és a katonai vezetők emlékezetében, hogy senki még csak nem is gondolhatott a megtámadására, Oroszország jó eséllyel pályázhatott arra, hogy távol-keleti riválisát, Japánt legyőzve, kijusson a Csendes-óceánba torkolló Sárga-tengerre, amelynek kikötője, Port Arthur már a birtokában volt.

1904 januárjában – amikor Mackinder nevezetes előadását megtartotta – Oroszország képes lehetett arra, hogy a transzszibériai vasútvonalhoz kapcsolódó – és általa katonailag ellenőrzött, majd 1897 óta megszállt mandzsúriai területeken át haladó – Dél-Kínai Vasút, valamint az abból Harbinnál Port Arthur irányában elágazó Dél-Mandzsúriai Vasút révén a szárazföldön, a Szuezi-csatornán keresztül és Afrikát délről megkerülve pedig tengeri úton is eljusson a Sárga-tengerig (mint ahogy az 1905 májusában a Távol-Keletre átvezényelt balti flotta ezt meg is tette).

Ilyen körülmények között Mackinder a geopolitikai szempontból lehető legésszerűbb ellenlépést javasolta a tengeri hatalom (értsd: a brit birodalom) számára. Nevezetesen azt, hogy a kulcsövezetet ellenőrzése alatt tartó szárazföldi hatalom féken tartása céljából ne elégedjen meg a „nagy kontinens” körül elhelyezkedő ún. külső peremív országainak, illetve területeinek (azaz Nagy-Britanniának, Dél-Afrikának, Ausztráliának, az Egyesült Államoknak, Kanadának és Japánnak) a felsorakoztatásával, hanem a belső peremíven is alakítson ki  hídfőállásokat. Mackinder Franciaországot, Egyiptomot, Indiát és Koreát említi ebben a vonatkozásban, amelyek szerepe abban állt, hogy megakadályozzák a „kulcsszövetségest” (az adott helyzetben Németországot) abban, hogy teljes erejével a flottaépítésre koncentráljon, illetve hogy megakadályozzák a „kulcsállam” (Oroszország) további terjeszkedését Eurázsia déli és keleti peremterületein (azaz a Közel-Keleten, valamint Dél- és Kelet-Ázsiában).

Mackinder – aki „földrajztudósként” beszélt – pontosan azt támasztotta alá és fogalmazta meg geopolitikai terminusokban, amit a brit birodalom diplomáciája és hadvezetése 1902–1903 folyamán megtett, illetve 1904-ben éppen készült megtenni. 1902 januárjában aláírták az angol–japán szövetségi szerződést, amely Japánt egyenrangú félként ismerte el, és – egyáltalán nem mellékesen – szabad kezet adott neki Koreában. Ez a lépés – akárcsak ebben az időszakban Nagy-Britanniának szinte minden világpolitikai akciója – geopolitikai szempontból mondhatni tökéletes volt.

Minden pontosan úgy alakult, ahogy a mackinderi koncepció szerint alakulnia kellett. Kuropatkin tábornok, az orosz politika ázsiai orientációjának fő képviselője készült a Japán elleni háborúra, az orosz cár pedig II. Vilmos német császárral barátkozott. Hogy az újból napirendre került orosz–német szövetséget kellőképpen ellensúlyozhassa, Nagy-Britannia megegyezett Franciaországgal. 1904. április 8-án megkötötték az entente cordiale-t, ami nemcsak Németország jövőbeli globális törekvéseit volt hivatva megfékezni, hanem azonnali hatállyal – és kézzelfoghatóan – elősegítette a brit birodalom globális érdekeinek érvényesítését, amennyiben London a geopolitikai szempontból jelentéktelen Marokkót átengedte Franciaországnak, viszont szabad kezet kapott a sokkal nagyobb jelentőségű Egyiptomban. Közben aláírták az angol–búr békét is, ami a Dél-Afrika fölötti ellenőrzést biztosította Nagy-Britannia számára.

Miután Oroszország 1905-ben csúfos vereséget szenvedett Japántól, kénytelen volt kivonulni Port Arthur kikötőjéből és Mandzsúriából, Japán pedig annektálta Koreát. Ezzel egyszer s mindenkorra véget ért Oroszország további távol-keleti terjeszkedése. Így miközben a Franciaországgal kötött szerződéssel sikerült – legalábbis ideiglenesen – sakkban tartani Németországot, az Egyiptomtól Indián keresztül Japánig húzódó „brit katonai front” annak vette elejét, hogy Oroszország Eurázsia peremterületei felé terjeszkedhessen.

Amikor pedig az 1905-ös oroszországi zavargások nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy ez a hatalmas ország – társadalmi berendezkedésének elmaradottsága miatt – agyaglábú óriás, Nagy-Britannia azonnal váltott, és – tartva attól a lehetőségtől, hogy Németország viszonylag könnyen legyőzheti Oroszországot, és a hatalmas kontinentális erőforrásokat flottaépítésre használhatja fel – már 1906 tavaszán nagyszabású kölcsönt folyósított (Franciaországgal együtt) az orosz kormánynak, hogy megmentse a pénzügyi összeomlástól, 1907 augusztusában pedig szerződést kötött vele. Ennek értelmében Perzsiát egy (északi) orosz és egy (déli) angol befolyási övezetre osztották, és Oroszország lemondott afganisztáni és tibeti érdekeltségéről, hogy minden – még megmaradt – birodalmi ambícióját és erejét a Balkánra, az ortodox (keleti) kereszténységhez tartozó ottani népek török és osztrák–magyar (azaz végső soron német) iga alóli felszabadítására fordíthassa.

Mivel ezek a taktikai váltások nemhogy nem kezdték ki a Mackinder által felfedezett, pontosabban „megtalált” geopolitikai képletnek az érvényességét, hanem sokkal inkább  annak rendkívüli relevanciáját mutatják, könnyen azt gondolhatnánk, hogy Nagy-Britannia legfőbb vezetőinek egyfolytában Mackinder súgta a fülébe az újabb és újabb lépéseket, hogy tehát ő volt az a különleges képességekkel megáldott titkos tanácsadó, aki a brit birodalom hajóját biztos kézzel vezette az első világháború előtti évtized egyre zavarosabbá váló és egyre veszélyesebb vizein.

Erről persze szó sincs. A geopolitika – Mackinder tulajdonképpen nagyon egyszerű képlete értelmében – nem más, mint a globális hatalmi egyensúly kialakításának, illetve fenntartásának racionális „módszertana”. Ahhoz, hogy a módszer hatékony legyen (vagyis a hatalmi érdekek sikeres érvényesítéséhez vezessen), nem kell más, mint a globális és/vagy regionális szinten jelentőséggel bíró államok vagy az államiság nem minden ismérvével rendelkező, de legalább bizonyos vonatkozásokban államszerűen működő birodalmak „gazdasági és stratégiai földrajzi feltételeinek”, valamint „a vetélkedő népek relatív számának, bátorságának, felszereltségének és szervezettségének” a számbavétele.

Van azonban egy mindezeken túlmutató alapfeltétel, amit Mackinder nem fogalmazott meg nyíltan, explicit formában, de nekünk meg kell ezt tennünk, mert semmilyen érdekünk nem fűződik ahhoz, hogy hozzá hasonlóan a birodalmi szemérmesség leplébe burkolózzunk. Ez pedig nem más, mint a tényleges globális cselekvőképesség. Vagyis a geopolitika módszertanával hatékonyan csak az a hatalom élhet, amely megfelelő nagyságú területtel, gazdasági erőforrásokkal és népességgel, szilárd társadalmi-politikai berendezkedéssel és ennek megfelelően stabil kormányzattal, valamint – egyáltalán nem utolsósorban – globális cselekvőképességgel rendelkezik. Mivel egy ilyen hatalom mondhatni magától – részletes és tudatos tervezés nélkül is – a fenti értelemben vett geopolitikai képletnek megfelelően cselekszik, egy geopolitikus és még inkább egy jól képzett és a szakma ethosza iránt elkötelezett geopolitikai munkaközösség számára nem lehetetlen feladat, hogy egy ilyen hatalom lépéseit értelmezze, megalapozza és előre jelezze.

Ezért a geopolitikai érvelés vagy okfejtés vagy publikus, vagy semmilyen. A tanácsadásnak itt semmi értelme, az inkább a külpolitikai kontingenciák szintjén jöhet számításba, és ez persze annál hatékonyabb, minél mélyebb titok övezi, aminek megvan az a rendkívüli előnye is, hogy a melléfogások csak jóval később vagy éppenséggel soha nem derülhetnek ki.

Mivel a fenti kritériumoknak a 20. század elején egyedül Nagy-Britannia felelt meg, egyáltalán nem véletlen, hogy csakis egy brit geopolitikus találhatta meg azt a bizonyos képletet, és fejtette azt ki olyan formában, hogy a legváltozatosabb és váratlanabb helyzetekben is érvényesíteni lehessen.

A mackinderi geopolitikának volt azonban egy elkerülhetetlen korlátja: az tudniillik, hogy a 20. század eleji globális status quo, pontosabban az annak alapján álló brit birodalmi status quogeopolitikája volt. Mackinder tisztában volt azzal, hogy a brit birodalom nem világbirodalom, és soha nem is akart azzá válni, hiszen ez a józan észnek súlyosan ellentmondó törekvés azt feltételezte volna, hogy Anglia a világ minden fontos régióját valamilyen formában az ellenőrzése alatt tartsa, amit a pragmatikus britek nemcsak irreálisnak, de feleslegesnek is tartottak. Amiből viszont nem engedhettek, az a világelsőség pozíciója és a globális cselekvőképesség volt, ami lehetővé tette számukra, hogy megakadályozzák a „világbirodalom” megjelenését. Pontosabban arról a képességről volt itt szó, hogy megfékezzék azt az államot vagy birodalmat, amely fel akarta borítani a tengeri és a szárazföldi hatalom közötti – a tengeri hatalom relatív előnyét biztosító – erőegyensúlyt.

Ezért mondhatjuk, hogy bár a Mackinder által fellelt geopolitikai képlet – mint majd látni fogjuk – radikálisan megváltozott körülmények között is érvényes maradt, a brit birodalmi érdekeket szolgáló eredeti, 1904-es mackinderi geopolitikai koncepció csak az első világháború kitörésének pillanatáig bizonyult használhatónak. A brit politika mindent elkövetett, hogy Franciaország és Oroszország után az Osztrák–Magyar Monarchiát is bevonja a Németország elszigetelésére, illetve bekerítésére irányuló szövetségi politikába, de I. Ferenc József, ez az egész lényével a Német-Római Szent Birodalom ezeréves múltjához kötődő agg uralkodó fontosabbnak tartotta a „nibelungi hűséget” birodalma és az azt alkotó népek jövőjénél, és nem volt hajlandó cserbenhagyni Németországot, amiből ez utóbbi azt a (téves) következtetést vonta le, hogy képes lehet mind Franciaország (és a mögötte álló Nagy-Britannia), mind pedig Oroszország legyőzésére.

Ezzel – 1914. június 14-én – kezdetét vette a geopolitikai kiszámíthatatlanság és előreláthatatlanság korszaka, amely egészen 1939-ig, a Molotov–Ribbentrop paktum megkötéséig tartott.

 

  1. 1939–1941

A háborúban az emberi tényező meghatározó szerepet játszik, ezért kitörése, lefolyása és következményei per definitionem előreláthatatlanok. Az első világháború előtt például Nagy-Britannia – a mackinderi képletnek megfelelően – a lehető legelőnyösebb szövetségi rendszert építette ki, mégis a puszta tény, hogy a háború kitörését nem tudta megakadályozni, kész katasztrófával ért fel számára. Mivel a háború kimenetelét végül is Amerika hadba lépése döntötte el, az akkor nagyon értékesnek látszó győzelem valójában a vég kezdetét jelentette a brit birodalom számára. Az Egyesült Államokat immár nem lehetett csupán „keleti hatalomnak” tekinteni – mint Mackinder tette 1904-es előadásában –, amely a Panama-csatorna megépítésével „a Mississippi-régió és az Atlanti-óceán partvidékének erőforrásait a Csendes-óceán térségében is elérhetővé teszi”, de az európai egyensúlyt közvetlenül nem befolyásolja.

Mackinder és a brit politika nem vette vagy inkább nem akarta észrevenni, hogy Amerika megerősödésével nem „a Kelet és Nyugat közötti választóvonal” tolódott el az Atlanti-óceán közepére, hanem a Nyugaton belüli erőviszonyok „tolódtak el” Amerika javára, nagyjából úgy, ahogy 400 évvel korábban ez Portugália és Spanyolország viszonylatában bekövetkezett. Hiába maradt az első világháború után érintetlen a Birodalom, sőt új gyarmatok bekebelezésével még jócskán meg is növelte területét, korábbi globális kihatású politikája hirtelen regionális horizontúvá szűkült. Ennek a geopolitikai utóvédharcnak és provincializálódásnak a példája volt az „új Európa”, vagyis az Oroszország és Németország közötti cordon sanitaire megteremtése és a mackinderi alapképlet Kelet-Európa jelentőségét alaposan túlértékelő 1919-es újrafogalmazása.2 Hogy ez mennyit ért, azt az 1938 és 1941 között történtek világosan megmutatták.

A globális geopolitika átrendeződésének valódi mélységét érdekes módon az első világháború nagy vesztesei, a németek értették meg a leghamarabb. Bár Amerika a húszas-harmincas években tüntetően visszavonult Európából és a világból, és belső problémáival volt elfoglalva, Carl Schmitt, Leo Strauss mestere, Hobbesról szóló korabeli könyvében arról írt, hogy a Leviatán, „der große Seefisch” elhagyta a brit szigeteket, és az Atlanti-óceánnak nekivágva az amerikai partok felé vette az útját.

A mackinderi geopolitikai képlet igazi, vagyis az új adottságoknak megfelelő újrafogalmazója és egy lehetséges új globális politika racionális módszertanának a kidolgozója is egy német geopolitikus, a tragikus sorsú (1946-ban feleségével együtt öngyilkosságot elkövető) Karl Haushofer volt. A kontinentális blokk című, 1940–41 fordulóján, másfél évvel a német–orosz paktum megkötése után írt esszéjében3, egy bölcs latin mondásra hallgatva („Fas est ab hoste doceri” – Szent kötelesség az ellenféltől tanulni), az alapokat illetően „a kor legtisztábban látó” tudósára, „Sir H. Mackinder”-re támaszkodott. A részletek tekintetében azonban – jellemző módon – már a korai amerikai imperialistákra és „protogeopolitikusokra”, Brooks Adamsre és Homer Lea-ra hivatkozott előszeretettel, akik aggódtak az angolszász civilizáció jövőjéért, és nagyon is tartottak egy akkor még merőben hipotetikus német–orosz–japán szövetségtől.

Az etnikai, vallási és kulturális homogenitást Japán nagy előnyének nevező, és a Fülöp-szigetek elvesztését és a Pearl Harbour-i katasztrófát annak bekövetkezése előtt fél évszázaddal előre látó Homer Lea-ra, valamint Brooks Adamsre, aki Alfred Thayer Mahan kapitánnyal együtt az amerikai birodalmi gondolat első következetes képviselője (és Theodore Roosevelt elnök legfőbb külpolitikai tanácsadója) volt, Haushofer minden bizonnyal még 1908 és 1910 közötti tokiói katonai kiküldetése idején figyelt fel. Talán ezzel is magyarázható, hogy a német–orosz–japán kontinentális blokk gondolata már a kelet-ázsiai, mindenekelőtt Japánban szerzett tapasztalatait összegző Dai Nihon című első könyvében (1913) felmerült.

A legfigyelemreméltóbb amerikai hivatkozása azonban egy rendkívül szuggesztív geopolitikai metafora, az ún. anakondastratégia vagy anakondapolitika, amelyet Winfield Scott tábornoktól kölcsönzött, akinek 1861-es, hasonló nevet viselő katonai terve eldöntötte az amerikai polgárháború kimenetelét. (Erről nevezték el pár évvel ezelőtt a Moqtada al-Sadr milíciája elleni egyik dél-iraki amerikai hadműveletet is.) Az eredeti terv lényege az volt, hogy a geopolitikai szempontból az északiaknál jóval előnyösebb helyzetben lévő Konföderációt csak a teljes déli partvonalra kiterjedő tengeri blokáddal, a Délnek a Mississippi mentén való kettészakításával, a szárazföldi határ mentén alkalmazott katonai nyomásgyakorlással és területellenőrzéssel és végül a Dél centrumának lerohanásával lehet térdre kényszeríteni. (Bár az akkor már idős Scott hamarosan lemondott főparancsnoki posztjáról, az események az általa elkészített tervnek megfelelően alakultak, és messzemenően igazolták az elképzeléseit.)

Haushofer szerint a világóceánt ellenőrző angolszász hatalmakat (1940–41-ben már elsősorban az Egyesült Államokat) jelképező anakonda csak akkor nem tudja összeroppantani az Óvilág politikai térségeit, ha azok egy hatalmas kiterjedésű és óriási erőforrásokat összpontosító eurázsiai kontinentális blokkba tömörülnek. Bár a német–orosz–japán hármasfogat önmagában is elegendő gazdasági és katonai erővel, valamint területi mélységgel rendelkezett ehhez, a német geopolitikus nem elégedett meg ennyivel. Úgy gondolta, hogy a közel-keleti arab országok, mindenekelőtt Irak, valamint India az önrendelkezési jog alapján és a három említett hatalom, elsősorban Moszkva támogatásával el fogják nyerni függetlenségüket, és közeledni fognak az „eurázsiai kontinentális politika” képviselőihez, akárcsak Irán és Kína, amelyek, mint egykori nagy civilizációk örökösei, szintén joggal tarthatnak igényt arra, hogy önálló, a „bekerítés erőinek” befolyásától mentes politikát folytassanak.

Haushofer 1940-es elképzelése geopolitikailag megalapozott és racionális, messze a jövőbe mutató, de egyúttal az adott történelmi pillanatban mélységesen irreális elképzelés volt. Mindenekelőtt azért, mert a németstratégiai szövetséget az adott helyzetben csak Sztálin vette komolyan (ezért is fordulhatott elő, hogy a németek nagyon árulkodó, a paktum titkos mellékletének betűjével és még inkább annak szellemével összeegyeztethetetlen Balkán-politikája, majd a katonai előkészületekre vonatkozó nyilvánvaló bizonyítékok ellenére sem volt hajlandó elhinni, hogy Hitler meg akarja támadni, sőt ebben egy ideig még a tényleges támadás megindulása után is kételkedett).

Bár a szovjet hadsereg és a lakosság ezért a geopolitikai csökönyösségért súlyos árat fizetett, el kell ismerni, hogy a szovjet birodalom hosszú távú érdekeit szem előtt tartó Sztálin – óriási taktikai hibája ellenére – jobb stratégának bizonyult, mint például az emigrációba kényszerített orosz „eurázsiaiak”, akik inkább ideológusok voltak, mint geopolitikusok. Legnagyobb hibájuk azt volt, hogy Eurázsiát túlságosan szűken értelmezték, lényegében az egykori orosz birodalmat értették rajta, és nem volt világos elképzelésük a tágan értelmezett Eurázsia mint a szárazföldi hatalom igazi színtere és annak legfőbb ellenfele, a világóceánt uraló tengeri hatalom mélyen gyökerező és feloldhatatlan konfliktusáról.

Sztálin ezzel szemben meg volt győződve arról, hogy amennyiben Németország és Oroszország egyesíti erejét, az általuk alkotott kontinentális tömb minden további nélkül kiszoríthatja Angliát a Közel-Keletről és Indiából, amire ő elsősorban törekedett. Így elmondhatjuk, hogy Haushofer geopolitikai koncepciója – az 1939 augusztusa és 1941 júniusa közötti időszakban – voltaképpen nem Hitler, hanem Sztálin és Molotov politikájával volt inkább szinkronban. Erre világít rá az a tény is, hogy miközben A kontinentális blokk című, idézett tanulmányát Németországban kinyomtatták ugyan, de nem terjesztették, Sztálin környezetében nagyon is felfigyeltek Haushoferre. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a német geopolitikus egyenesen „Sztálin tanácsadója” lett volna, mint például A. J. Pearce állítja Mackinder Democratic Ideals and Reality című művének reprint kiadása elé írt bevezető tanulmányában. Mint Mackinder kapcsán korábban már jeleztük, az igazi geopolitikus sohasem foglalkozik tanácsadással. Az ő dolga együtt haladni a geopolitikai szempontból releváns globális tendenciákkal és eseményekkel és – ha lehet – egy kicsivel az események előtt járni.

Haushofer orosz orientációja azzal magyarázható, hogy fel- és elismerte a kulcsállam geopolitikai fontosságát. Pontosan tudta, hogy hiába előzte meg 1940-ben Németország mind katonai és gazdasági erő, mind társadalmi szervezettség és kulturális teljesítmény tekintetében Oroszországot, az geopolitikai értelemben mégis fölényben volt vele szemben. Logikusnak tűnik tehát, hogy a német geopolitikus nézetei inkább visszhangra találtak Moszkvában, mint Berlinben, ahol az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő nagynémet élettérről4 és az angolokkal kötendő békéről fantáziáló Hitler környezetében – még az 1939 és 1941 között rövid időszakban is, amikor Németország mind katonai, mind politikai szempontból hosszú távra bebiztosíthatta volna magát – csak a geopolitikai dilettantizmusnak lehetett esélye.

Az orosz politikai vezetők geopolitika iránti affinitása Oroszország földrajzi adottságaiból fakadt. Abból, hogy Oroszország birtokában volt a minden más ország hasonló adottságait messze fölülmúló természeti erőforrásokkal és területi mélységgel rendelkező eurázsiai kulcsövezet (Heartland), továbbá – és ez geopolitikai szempontból nem kevésbé fontos körülmény – centrális pozíciója és transzkontinentális, óceántól óceánig tartó kiterjedése miatt közvetlenül (vagy legalábbis viszonylag köny-nyen) és egyszerre tudott kapcsolódni Nyugat-Európához, a Közel-Kelethez, Indiához és Kelet-Ázsiához, vagyis az eurázsiai belső peremív valamennyi fontos szegmentumához. Sőt – mint erre Pjotr Szavickij, az eurázsiai iskola legfontosabb képviselője Az eurázsiaiság földrajzi és geopolitikai alapjai című 1933-as tanulmányában, Mackinder pedig geopolitikai képlete utolsó, 1943-as aktualizálása5 során is utalt – a Jeges-tengeren és az Északi sarkon keresztül Észak-Amerikához is.

A Haushofer koncepciójával szemben megfogalmazható geopolitikai kifogások (felfogása ideológiai problematikusságával itt nem foglalkozunk) nem az eurázsiai kontinentális blokkal, hanem az azon kívül elhelyezkedő két óceáni hatalommal, Japánnal6 és az Egyesült Államokkal kapcsolatosak.

Japán két szempontból is kakukktojás az eurázsiai blokkban. Mindenekelőtt azért, mert – Mackinder eredeti geopolitikai képletének megfelelően – a külső (óceáni) peremíven elhelyezkedő tengeri hatalom lévén, érdekei sohasem eshetnek egybe a vele közvetlenül szomszédos szárazföldi hatalom érdekeivel, az pedig még kevésbé állhatott érdekében, hogy létrejöjjön egy kontinentális szinten egységbe szerveződő és az Eurázsiát körbeölelő tengereken is ütőképes szárazföldi hatalomkoncentráció.

Másodsorban – a német–orosz paktum megkötése utáni politikai helyzetben – Tokió azért nem illett a képbe, mert a japán szövetség gyakorlatilag lehetetlenné tette a kontinentális blokk hosszú távú megszilárdítását, ami mind a kulcsállamnak, vagyis a Szovjetuniónak, mind pedig Haushofernek a legfőbb törekvése volt. Haushofer jól tudta, hogy Kína nélkül Eurázsia „nem szabadulhat meg az angolszász gyámság alól, és nem vívhatja ki tényleges önrendelkezését”. Márpedig 1940-ben már rég nem az angolszász hatalmak vagy Oroszország, hanem Japán volt Kínában a megszálló és a hatalmas ország létfontosságú területeit a korábbi gyarmatosítóknál sokkal kíméletlenebbül kizsákmányoló hatalom. Haushofer félreérthetetlenül figyelmeztette is Japánt, hogy viselkedésével ki fogja váltani „félmilliárd kínai mélységes elkeseredettségét, ami hosszú távon az együttműködés halálát fogja jelenteni”. Japán talán legjobb európai ismerőjeként azonban – épp neki! – nemcsak azt kellett volna tudnia, hogy az ilyenfajta tanácsadás nem méltó egy geopolitikushoz, hanem azt is, hogy az teljességgel süket fülekre talál.

Haushofer másik geopolitikai tévedése – mint már jeleztük – Amerikával függ össze, azzal, hogy a mackinderi képletet elmulasztotta valóban globálisan, tehát nemcsak az eurázsiai nagykontinensre, hanem Amerikára is alkalmazni. A német geopolitikus – Mackindertől eltérően – nem gondolta azt, hogy az eurázsiai kontinentális blokk megteremtése „előrevetítené a világbirodalom megjelenését”. Az önrendelkezési jog az ő esetében nem ideológiai jelszó volt, hanem – legalábbis a Zur Geopolitik der Selbstbestimmung című, általa szerkesztett kötet 1923-as megjelenése óta – a geopolitikai építkezés szerves része. Az „eurázsiai önrendelkezés előfutára”, ahogy önmagát 1941 tavaszán megjelent esszéjében nevezi, a távlatilag az egész nagykontinensre kiterjedő kontinentális blokkot egyáltalán nem valamiféle új megabirodalomként képzelte el. Még kevésbé gondolhatott tehát arra, hogy az anakonda szorításából kiszabaduló Eurázsia valamiféle világbirodalmat fog teremteni.

A racionális geopolitika az egyensúlyt keresi a világban, és ennek az ellipszisszerű egyensúlynak Eurázsia mellett Amerika a másik fókuszpontja. Azt Haushofer is tudomásul vette (mi mást is tehetett volna?), hogy „Amerika az amerikaiaké”, vagyis az Egyesült Államok felségterülete. De csak a Japánnal szembeni fantasztikus elfogultsága késztethette arra, hogy azt képzelje, Tokió képes lehet rá, hogy a Csendes-óceán térségéből kiszorítsa Amerikát. Itt most nem a haushoferi koncepció politikai irrealitása az érdekes, amire fentebb már utaltunk, vagyis az, hogy az adott világpolitikai helyzetben sem Hitler Németországa, sem Sztálin Oroszországa nem lehetett alkalmas arra – Japán pedig végképp nem –, hogy az autonóm egységekből álló Nagy-Eurázsiát megteremtse.

Haushofer ennél sokkal súlyosabb – mert nem a politikai kontingenciák világával, hanem a geopolitikai képlet helytelen, pontosabban következetlen alkalmazásával kapcsolatos – hibája az volt, hogy nem értette meg: az anakonda bizonyos mértékű (nem éppen halálos, de azért komolyan veendő) szorítására igenis szükség van ahhoz, hogy Eurázsia (mármint a humboldti értelemben vett Eurasia sensu latiore) geopolitikai értelemben valamilyen szinten – legalábbis ami a másik világközponthoz való viszonyát illeti – egységessé váljon.

Haushofernek világosan kellett volna – már akkor! – látnia, hogy az Egyesült Államok kontinensnyi, Oroszországhoz hasonlóan óceántól óceánig tartó kiterjedésével, kulturális, gazdasági és nem utolsósorban katonai potenciáljával, valamint  Európa és Ázsia közötti elhelyezkedésével még inkább és egyértelműbb fölényben van Japánnal szemben, mint a Szovjetunió Németországgal szemben. Ezért a kontinentális blokk távlati fennmaradása és megerősödése szempontjából az lett volna a legelőnyösebb megoldás, ha Eurázsia – semlegességet tanúsítva – kimarad a csendes-óceáni szupremáciáért folytatott párviadalból, és az így adódó időt és mozgásteret arra használja fel, hogy Nagy-Britanniát valamennyi, a nagykontinens belső peremívén elhelyezkedő pozíciójából kiszorítsa. Így mire Amerika Japánt elkerülhetetlenül legyőzve kivívta volna csendes-óceáni hegemóniáját és immár egyértelmű tengeri elsőségét, már egy konszolidált és egy igazi, hosszú távú ellensúlyt jelentő Eurázsiával találta volna magát szembe.

A geopolitikus által elkövetett hibák (téves elemzések és előrejelzések) voltaképpen szabadságának és cselekvőképességének a bizonyítékai. Ha ellenben a történelem „hibázik”, a geopolitikus tehetetlen. Mind Németország, mind Japán esetében a geopolitikai szempontból gyengébb fél folyamodott a háború irracionális eszközéhez. A következmények ismertek.

Albrecht Haushofer, Karl Haushofer fia és Ribbentrop egykori külpolitikai tanácsadója, aki abban bízott, hogy egy Hitler nélküli Németországot az angolszászok majd a keblükre ölelnek, és akit pár nappal a háború vége előtt végzett ki az SS, mert részt vett a Hitler elleni sikertelen merényletben, pontosan vázolta a Németország mint önálló geopolitikai tényező által befutott útvonalat: „Kibontott vitorlákkal indították útjára a hajót, a vihar kellős közepén, egy zátonyokkal teli szorosban. Győzelmi énekük túl korán zendült fel, de kudarcot vallottak, és az ő kudarcukban mi is osztozunk. A végső pillanatban a kormánygyeplő kicsúszott a kezünkből. Ezzel a sorsunk megpecsételődött, és a tenger el fog nyelni bennünket.”

Ugyanez a sors várt Japánra is, azzal a különbséggel, hogy a felkelő nap országa az utolsó pillanatig és az utolsó katonáig rendíthetetlen maradt. A legfőbb tengeri és a legnagyobb szárazföldi hatalom kényszerű szövetsége legyőzhetetlennek bizonyult, de csak háborús körülmények között működhetett, mert geopolitikai szempontból a tűz és a víz szövetsége volt.

 

  1. 2008. január

A kommunizmus bukása és a Szovjetunió ebből fakadó összeomlása a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveinek fordulóján világrengető eseménynek tűnt, de valójában alig volt hatással a globális geopolitika alaptényére, nevezetesen arra, hogy az Egyesült Államok a második világháború vége óta a világóceán ura volt és maradt. A világtörténelemben először Amerika élni tudott „a megosztott és szigetszerű szárazföldi területeket körbeölelő egyetlen összefüggő óceán” létéből adódó fantasztikus geopolitikai lehetőséggel, és az atlanti- és a csendes-óceáni fronton aratott egyidejű győzelmével kiteljesítette és valósággá változtatta a Mackinder által a 20. század elején a Brit Birodalom égisze alatt elgondolt egységes tengeri hatalmat.

1950-re a Szovjetunió is konszolidálta a hatalmas eurázsiai szárazföldi térségben aratott kétfrontos győzelmét, és a németeket Kelet-Európából, a japánokat pedig a kelet-ázsiai kontinentális területekről kiszorítva létrehozta az egykori mongol birodalomnál is nagyobb, Berlintől Hanoiig terjedő kommunista kontinentális tömböt. A szárazföldi hatalom expanziójának ez a – szintén példátlan – mértéke egyszerre volt köszönhető az eurázsiai centrális geopolitikai pozíció maximális kihasználásának, a – komoly külföldi segítségnyújtás ellenére is – rendkívüli katonai teljesítménynek, valamint a kommunista ideológiának. A geopolitikai erőnek tekintett ideológia azonban legalább annyit ártott, mint amennyit használt, az ötvenes évek közepétől az európai kommunizmus 1989-es bukásáig pedig már egyértelműen a geopolitikai érdekek konvergenciáján alapuló eurázsiai szárazföldi blokk kialakítása ellen hatott.

Ha 1953 és 1956 között, a Sztálin halálát követő zűrzavaros időszakban a szovjet pártvezetés képes lett volna arra, amire Sztálin 1939 és 1941 között képes volt, vagyis ideológiai céljait alárendelte volna az orosz hatalmi érdekeknek, könnyen megakadályozhatta volna, hogy Nyugat-Európa egésze amerikai stratégiai hídfőállássá váljon. Közép- és Délkelet-Európában minden további nélkül létre lehetett volna hozni egy az egyesült Németországtól Ausztrián és Magyarországon keresztül a Moszkvával éppen kibékülni akaró Jugoszláviáig terjedő semleges zónát, amely Finnországgal és a hagyományosan semleges Svédországgal és Svájccal együtt megvetette volna az alapját egy semleges, az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval egyformán jó kapcsolatokat ápoló és mindegyiktől egyforma távolságot tartó Európai Uniónak. Lehetséges, hogy a Szovjetunió nem hozhatta volna létre a Varsói Szerződést, de megtorpedózhatta volna az Északatlanti Szövetség konszolidálódását és végleges kialakulását.

A „mi lett volna, ha…” típusú szcenáriók kidolgozása ellentmond a geopolitika lényegének. A fenti elrendeződést mint ún. nem realizált geopolitikai alternatívát csupán azért hoztuk szóba, hogy jelezzük, milyen ártalmas tud lenni az ideológia azok számára, akik túlságosan komolyan veszik. Azzal, hogy Moszkva kitartott a kommunista rendszer felsőbbrendűségével kapcsolatos illúziója és ama teljesen téves elképzelése mellett, hogy európai és ázsiai befolyását könnyebben meg tudja tartani, ha kommunista csatlósállamokkal veszi magát körül, lehetővé tette Amerika számára, hogy az eurázsiai megakontinens peremterületein, Nagy-Britanniától Dél-Koreáig szovjetellenes katonai szövetségek vagy hasonló célokat szolgáló kétoldali katonai megállapodások egész sorát hozza létre. Később pedig, amikor a hetvenes évek elején a szovjet–kínai ideológiai ellentétek már-már háborúval fenyegettek, az Egyesült Államok, Kína mellé állva megadta a kegyelemdöfést az eurázsiai kontinentális kommunista blokknak, amely hatalmas méreteinél és katonai potenciáljánál fogva valódi ellensúlyt képezhetett volna a megkérdőjelezhetetlen, de az eurázsiai szárazföldi masszívum belső területeinek ellenőrzésére képtelen amerikai tengeri hatalommal szemben.

A nyolcvanas évek végén, amikor világossá vált, hogy Magyarországon és Lengyelországban erőszak alkalmazása nélkül lehetetlenség megállítani a rendszer átfogó, a liberális demokrácia és a szabadpiaci kapitalizmus irányába mutató reformját, Kína pedig egy sajátos, ázsiai típusú államkapitalizmus felé mozdult el, az orosz nómenklatúra pragmatikus, a titkosszolgálatok kötelékeibe tartozó vagy valamilyen formában azok által irányított része eldöntötte, hogy nincs értelme tovább a kommunista rendszert fenntartani. Nem azt akarom ezzel sugallani, hogy szántszándékkal semmisítették meg a kommunizmust, de az bizonyosnak látszik, hogy felismerve a folyamat elkerülhetetlenségét ők maguk álltak annak az élére, és sikerült is nekik a rendszerváltást végig ellenőrzésük alatt tartani.

A Szovjetunió széthullása ennek a folyamatnak a természetes következménye volt, de sokatmondó tény, hogy a szovjet tagköztársaságok mellett Oroszország is egyfajta felszabadulásként élte meg a birodalom végét. Sőt álláspontunk szerint az új körülményekhez viszonylag gyorsan alkalmazkodó orosz elit (vagy legalábbis annak meghatározó része) kifejezetten előnyösnek tekintette az orosz nemzetállam mint önálló geopolitikai entitás megjelenését. Moszkva nemcsak a cári birodalom egykori alávetett népeinek demográfiai és gazdasági ballasztjától és a kommunista ideológia irracionális követelményeinek „alávetett” szovjet birodalom terhes örökségétől szabadult meg, de a többi, geopolitikai szempontból fontos térség vagy hatalom számára is vonzóbb vagy legalábbis elfogadhatóbb partnerré vált.

Most, hogy az elmúlt években megszilárdult a pragmatikus és lényegében ideológiamentes Oroszország politikai, gazdasági és katonai helyzete, és a Putyin által kialakított hatalmi rendszer folytonossága is biztosítottnak látszik, Oroszország számára eljött annak az ideje, hogy maximálisan kiaknázza az eurázsiai kulcsövezet (Heartland) birtoklásából és a már említett centrális elhelyezkedéséből adódó rendkívül előnyös geopolitikai helyzetét.

Ennek a geopolitikai értelemben egyértelműen emelkedő trendnek a konszolidálódását a fő geopolitikai rivális, az Egyesült Államok kétszeresen is elősegítette. Egyrészt nyilvánvaló világpolitikai dominanciájával, minden más hatalmat messze megelőző katonai erejével kiváltotta az autonómiájukhoz ragaszkodó hatalmak fokozódó ellenállását és egymással való erősödő szövetkezési készségét, másrészt a 2001. szeptember 11-i terrortámadás tovább mélyítette a kommunizmus összeomlása után új erőre kapó ideológiai elhivatottságát, ami korlátlannak tűnő geopolitikai mozgásterét jócskán beszűkítette.

A fenti sajátságos körülmények késztetnek bennünket arra, hogy kijelentsük: 2008 januárjában – pontosan 104 évvel Mackindernek a geopolitikai gondolkodás fő irányát  kijelölő előadása után – lehetőség nyílik a mackinderi alapképlet újbóli alkalmazására és – ennek keretében – egy olyan racionális geopolitikai módszertan kidolgozására, amely a világbirodalom kialakítására irányuló – hiábavaló – igyekezettel a világ geopolitikai egyensúlyának a helyreállását mint reális alternatívát állítja szembe.

1904-ben a „világbirodalom” perspektívája azért merülhetett fel, mert „a kulcsállam javára felboruló erőegyensúly” miatt fennállott annak a lehetősége, hogy Oroszország kiterjeszkedik Eurázsia peremterületeire, és „a hatalmas kontinentális erőforrásokat flottaépítésre használja fel”. Ma a globális hegemónia, ha nem is a hagyományos formában, de újból „előrevetíti a világbirodalom megjelenését”. Csakhogy fordított előjellel. Mivel az amerikai tengeri hatalom túlsúlya az összes többi, szövetséges és rivális flotta együttes erejével szemben az elkövetkező tíz-húsz évben behozhatatlannak látszik, nincs mit csodálkozni azon, hogy az Egyesült Államok ezt az előnyt arra akarja felhasználni, hogy biztosítsa a maga számára az egész világ fölötti ellenőrzést.

Az a tény, hogy néhány ország – Kubától Venezuelán keresztül Észak-Koreáig – megpróbál szembeszegülni az amerikai túlhatalommal, olyan geopolitikai kuriozitás, ami nem okoz gondot azÜbermachtnak vagy hyper-puissance-nak, ahogy a németek és a franciák, némi irigységgel vegyes csodálattal ma Amerikát nevezik. Az egyetlen erőkoncentráció, amely megakadályozhatja az amerikai globális hegemónia végleges kialakulását és konszolidálódását, az eurázsiai geopolitikai együttműködés (geopolitikai szinergia) lehet. Ez már jelenlegi – Oroszország, Közép-Ázsia és Kína összehangolt fellépésein alapuló – állapotában is komoly problémát jelent Amerika számára, a későbbiekben pedig (amennyiben India és a lassan, de biztosan szekularizálódó Irán is csatlakozik a körvonalazódó eurázsiai tömbhöz) minden esélye meglesz arra, hogy véglegesen meghiúsítsa Amerika Eurázsia ellenőrzésére és az általa irányított és felügyelt nemzetközi rendszerbe való beiktatására irányuló szándékát.

Az Európai Unió jelenlegi állapotában nem tekinthető tényleges geopolitikai szereplőnek. Az európai kvázi-alkotmány életbelépése azonban lehetővé fogja tenni azt, hogy a tagállamok egy szűkebb (belső) köre egyfajta szuperkormányt hozzon létre, anélkül hogy ezzel az EU meglévő kereteit szétrombolná. Ha ez a geopolitikai mutáció elmarad, Európa az Amerika és Eurázsia közötti rivalizálás puszta színterévé válik.

Az elkövetkező időszak világeseményeit alapvetően az fogja meghatározni, hogy a Bush-korszak után kialakul-e Amerika és Eurázsia között a globális geopolitikai egyensúly, vagy az Egyesült Államok továbbra is egy „olyan unipoláris rendszert részesít előnyben, amelyben ő lehetne az uralkodó hatalom”, és továbbra is „úgy lép fel, mintha egy ilyen rendszer létezne”. Samuel P. Huntington már egy évtizeddel ezelőtt, a Clinton-kormányzat vége felé figyelmeztetett, hogy a hidegháborút és a Szovjetunió széthullását követő években valóban volt a világpolitikában egy „unipoláris momentum”, de „ezen a momentumon már túl vagyunk”. A gazdasági szankciók politikája és a katonai intervenció, „az Egyesült Államok két fő kényszerítő eszköze” nem bizonyult hatékonynak,  és – ami nem kevésbé fontos körülmény – „az Egyesült Államoknak nincs meg a megfelelő belpolitikai háttere ahhoz, hogy az unipoláris világot megteremthesse”.7

George W. Bush ezt a maradék belpolitikai hátteret nyilvánvalóan felélte. Ebből azonban még nem következik, hogy azok a nem lebecsülendő erők, amelyeket változatlanul lenyűgöz az unipoláris momentum világkorszakká tágításának víziója, belenyugodtak abba, hogy most legalább nyolc évig – vagy még tovább – kell várniuk, amíg elképzeléseik megvalósításával újból megpróbálkozhatnak. Ezért biztosra lehet venni, hogy a belpolitikai kockázatokkal immár nem számoló Bush-kormányzat a 2009. január 20-ig még rendelkezésére álló időben mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy radikális külpolitikai céljait követve meghiúsítsa a körvonalazódó világegyensúlyt. Minden választási lehetőséget – tehát egy új háborús front megnyitását is! – szem előtt tartva arra fog törekedni, hogy a Nílus völgyétől az Indus völgyéig húzódó közel-keleti hadszíntéren döntő győzelmet arasson „a terror”, vagy ahogy újabban mondják, „az iszlámisták” vagy „a dzsihádisták” elleni „háború”-ban.

Amerika van olyan hatalmas, hogy megengedhesse magának azt a luxust, hogy katonai értelemben vereséggel felérő győzelmeket arasson Irakban és most már egyre nyilvánvalóbban Afganisztánban is, ha ezen az áron biztosíthatja a térség fölötti hegemóniáját. De pontosan a már eddig fizetett súlyos ár miatt nem elégedhet meg holmi félmegoldással. Magyarán: nem engedheti meg, hogy Irán dacoljon vele, azt pedig különösen nem, hogy ezt eurázsiai szövetségesei, Oroszország és Kína nyílt és Európa csendes támogatásával tegye.

Irán geopolitikai közömbösítése – ha lehet, békés úton, ha nem, akkor háborúval – már túlmutat a szűk közel-keleti térségen és a lokális geopolitikai érdekeken, és alapvetően arra irányul, hogy elősegítse Eurázsia végleges és visszavonhatatlan geopolitikai feldarabolását, amit az amerikai kormányzat a pillanatnyilag legaktívabb és legütőképesebb rivális, Oroszország Európától és Kínától való elszigetelésével is elő kíván segíteni.

Álláspontunk szerint ez a politika visszafelé fog elsülni, vagyis ahelyett hogy megerősítené, súlyosan meggyengíti az Egyesült Államok globális pozícióit, nagyon nehéz helyzetbe sodorja Amerika feltétlen szövetségeseit, és megadja a döntő lökést az eurázsiai geopolitikai szinergia konszolidálódásához. Mindez a Fehér Ház új – minden bizonnyal demokrata párti – elnöke és annak kormányzata számára gyakorlatilag nem hagy más választási lehetőséget, mint hogy a fentebb említett globális geopolitikai egyensúly kialakítására és megszilárdítására törekedjék a folyamatosan erősödő Eurázsiával, és igyekezzék tengeri hatalmának és technológiai fölényének köszönhetően egy ideig még fennmaradó világelsőségét a súlyos világproblémák megoldásának elősegítésére felhasználni.

Ha azonban az Egyesült Államok nem fog belenyugodni a globális hegemónia fokozatos elveszítésébe, könnyen háborúba keveredhet valamelyik meghatározó eurázsiai hatalommal vagy azok valamilyen koalíciójával. Sergei Karaganov professzor A New Epoch of Confrontation című cikkében számol egy ilyen lehetőséggel, George Friedman, a Stratfor vezérigazgatója pedig legújabb, The Next 100 Years: A Forecast for the 21st Century című könyvében (Random House, 2007) mintegy geopolitikai alapelvként szögezi le, hogy „a retorikai szempontoktól eltekintve, az Egyesült Államoknak nem fűződik túlnyomó érdeke az eurázsiai békéhez”, hosszabb távon pedig egyenesen azt valószínűsíti, hogy „az Egyesült Államok és Oroszország közötti ütközéseket egy nagyszabású háború követi majd, amelyet az Egyesült Államok és az eurázsiai nemzetek koalíciója főként a világűrben fog megvívni”. Ezzel egy olyan, az 1914-eshez vagy az 1941-eshez hasonló világháborús helyzetbe kerülne az emberiség, amelyre vonatkozóan semmiféle értelmes hipotézist nem tudunk megkockáztatni.

A racionális geopolitika az egyensúlyt keresi a világban, és lényegében párhuzamosan halad egy ilyen irányú globális politikával. De – mint korábban, Németország és Japán kapcsán más jeleztük – tehetetlen egy olyan globális aktorral szemben, amely fel akarja borítani ezt az egyensúlyt. Előrelátni csak azt képes, ami az adott erőviszonyok rendszeréből és a földrajzi (térbeli) adottságokból kiolvasható.

 

  1. december – 2008. január

 

JEGYZETEK

  1. The Geographical Pivot of History [1904]. In: Halford J. Mackinder: Democratic Ideals and Reality [1919]. With additional papers. Ed. by Anthony J. Peirce. Greenwood Press, Westport, Connecticut, 1981. 241–264. Magyarul: Halford J. Mackinder: A földrajz mint a történelem kulcsa. In: Geopolitikai szöveggyűjtemény. Szerk. Csizmadia Sándor, Molnár Gusztáv, Pataki Gábor Zsolt. Stratégiai és Védelmi Kutató Hivatal, Bp., 2002. Második kiadás, 16–25. A magyar kiadás 26. oldalán található 5. ábra nagyban megkönnyíti Mackinder főbb kategóriáinak értelmezését.
  2. Vö. Halford J. Mackinder: The Freedom of Nations. In: Democratic Ideals and Reality [1919]. Id. kiadás, 148–181.
  3. Karl Haushofer: Der Kontinentalblock: Mitteleuropa-Eurasien-Japan. München, Zentralverlag der NSDAP, 1941.
  4. Az a tény, hogy De Gaulle negyed évszázaddal később ugyanezt az elképzelést próbálta meg – más formában persze, de ez a lényegen nem változtat – felmelegíteni, a kontinentális Európa vezető államainak mélységes geopolitikai fantáziátlanságáról tanúskodik, ami különösen akkor szembetűnő, ha ezt összevetjük az atlanti partvidéken elhelyezkedő Portugália, Spanyolország, Hollandia és Nagy-Britannia nagyszabású, egymásután felemelkedő, majd lehanyatló globális politikájával és gondolkodásmódjával. A transzkontinentális, óceántól óceánig terjedő Oroszország geopolitikai relevanciája más természetű, különbözik mind  a kontinentális államok, Franciaország és Németország geopolitikai provincializmusától, mind az atlanti államok korlátozott, alapvetően kereskedelmi természetű és immár csak történeti értékkel bíró globalizmusától.
  5. Halford J. Mackinder: The Round World and the Winning of the Peace. Foreign Affairs, July 1943.
  6. Japán természetesen ázsiai ország, geopolitikai értelemben mégsem tartozik Eurázsiához, mint ahogy Nagy-Britannia is európai ország, de geopolitikai szempontból kilóg Európából.
  7. Samuel P. Huntington: The Lonely Superpower. Foreign Affairs, March/April 1999.

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s