Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja

Egy francia Berlinben

Hozzászólás

Miközben a Mandiner egy Macron nevű simulacrumról közöl érdekes filozófiai esszéket (lásd itt és itt), én megpróbálom őt elhelyezni a tényleges európai hatalmi erőtérben.

A legfontosabb, amit Macronról e pillanatban el lehet mondani, az az, hogy még hivatalba sem lépett, de máris alaposan felkavarta az európai állóvizet, francia-német viszonylatban pedig többet ért el, mint két elnök-elődje, Nicolas Sarkozy és François Holland együttvéve (vagyis az elmúlt tíz év alatt).

A német politikusok első reakciója Macron európai javaslataira teljesen elutasító volt, és nagyon úgy nézett ki, hogy a Wolfgang Münchau által megjósolt  „nein, nein, nein és nein” sokszólamú kórusából fog állni.

Macron győzelmét követően Merkel német kancellár kijelentette, hogy ő szívesen segít Franciaországnak, de „a német támogatás nem helyettesítheti a francia politikai döntéseket”. „Emmanuel Macron sok millió francia és nagyon sok német és európai ember reményeit hordozza”, de – tette hozzá –: „nem látom be, miért kellene nekünk megváltoztatnunk a politikánkat”.

A németek a leghatározottabban természetesen a gyakorlatilag adósságmegosztást jelentő euró-kötvényeket utasítják el, német ésszel ugyanis felfoghatatlan, hogy ők más országok adósságáért felelősséget vállaljanak. Amikor ilyen „a priori” igazságokkal vértezik fel magukat, egyszerűen képtelenek azt mérlegelni, hogy ezek a kétségtelenül kellemetlen dolgok esetleg előnyökkel is járhatnak. „Nem azért változtattuk meg Németországban az igazságtalan költségvetési kiegészítési rendszert [Länderfinanzausgleich] – mondta Markus Södel bajor pénzügyminiszter –, hogy Európában újból bevezessük azt.” Vagy – ugyanő –: „Az európai eszme egészen más, mint a transzferunió. Számunkra ez a szabály: az adósságát nem osztja meg az ember, az adósságát mindenki maga fizeti vissza.”

„Sem az euró-zónának, sem Franciaországnak nem az a fő baja, hogy túl kevés az adóssága” – mondta Jens Spahn pénzügyi államtitkár (CDU). A német politika új sztárja, Christian Lindner, az uniós pártokat több vonatkozásban is jobbról előző konzervatív-liberális FDP elnöke pedig, aki szeptemberben mindenképpen királycsináló szeretne lenne, és erre meg is van minden esélye, hasonló, enyhén szarkasztikus stílusban nyilatkozott: „Franciaország a problémáit nem hitelből [auf Pump], hanem gazdasági reformokkal oldhatja meg.”  Manfred Werner, az EPP frakcióvezetője az európai parlamentben (CSU), nemkülönben: „Macron csak akkor követelhet reformlépéseket Európától, amikor bebizonyította, hogy a saját országa reformképes. Franciaországot, bármilyen nagy és fontos ország is, nem lehet különleges bánásmódban részesíteni.” (Financial Times, 05. 08; FAZ, 05. 09; Frankfurter Rundschau, 05. 09; Die Welt, 05. 11; Welt am Sonntag, 0514)

Ezek a nem sok empátiát tanúsító és Macron reformjavaslatainak a részleteit láthatóan nem, vagy alig ismerő német jobboldali politikusok nagyon tévednek, ha azt képzelik, hogy az euró-kötvények mumusának a falra festésével megvédhetik a Németországnak (legalábbis rövid távon) kétségtelenül kedvező  EU-s status quót, amelyet Macron győzelme alapjaiban megrendített.

A frissen megválasztott francia elnöknek olyan kiváló tanácsadói vannak, mint a németül is beszélő Sylvie Goulard európai képviselő (aki lehet, hogy az új kormány külügyminisztere lesz) és Jean Pisani-Ferry, az egyik legismertebb EU-guru, Macron elnöki kampányának programigazgatója. Ők pontosan felkészítették a megválasztott elnököt arra, hogyan kell a német politikusokkal tárgyalni, és hogyan lehet az EU-reformot sikeresen keresztülvinni. A Financial Times és a Breugel Forum május 11-i közös rendezvényén (Európa jövője a francia választás után) fellépő Pisani-Ferry – a sok általánosság mellett – három fontos dolgot mondott: 1. Franciaország számára „a status quo tarthatatlan”; 2. a jelenlegi EU-költségvetés „a nyolcvanas évek költségvetése”, amelyet a 2019-rs tárgyalások során modernizálni kell; 3. Macron javaslata az euró-zóna költségvetésére és pénzügyminisztériumára vonatkozóan nem szinonimája az euró-kötvényeknek.

Így már érthetővé válik, hogy Macron programjában miért nem szerepelt az euró-kötvények bevezetése, és miért szerepelt viszont egy csomó olyan javaslat, amelyek elől Németország egyszerűen nem térhet ki.

Ezt ismerte fel – végre – Martin Schulz, aki a számára és pártja számára nagyon kedvezőtlenül alakuló helyzetben végre úgy döntött, hogy kockáztat, és – mint erre két héttel ezelőtti cikkemben rámutattam  – kampánytémává teszi az EU reformjának és a Macron javaslataira adandó megfelelő német válasznak a kérdését.

Az országos felmérések szerint a CDU jelen pillanatban 37, az SPD 27 százalékon áll, az FDP és a Zöldek pedig 8 – 8 százalékon. Észak-Rajna-Vesztfáliában pedig, amely politikai értelemben mindig is „a köztársaság laboratóriuma” volt, és ahol most vasárnap (14-én) lesznek a választások, nagy a valószínűsége annak, hogy – ha csak az utolsó pillanatban össze nem szedik magukat – véget ér a szociáldemokraták 12 év óta tartó kormányzása, és az SPD–Zöldek koalícióját fel fogja váltani az ún. Jamaica-koalíció, vagyis a CDU, az FDP és a Zöldek közös kormányzása. Ez főpróbája lehet mindannak, ami szövetségi szinten a szeptember 24-i választások után következhet.

Martin Schulz, a Die Zeitban megjelent interjújával bebizonyította, hogy még mindig nagyon kellemetlen ellenfele lehet Angela Merkelnek.

 

Én ezt a választási küzdelmet nem a CDU elnöke ellen vívom. Az én versenytársam egy párt elnöke, és végül is az emberek pártok között választanak. És akkor a választóknak észre kell venniük, hogyan viszonyul az SPD Martin Schulzhoz, és hogyan viszonyul a CDU a saját elnökéhez. Hogy az Unióban mindenki Angela Merkelért lelkesedik-e, az én nem tudhatom. De ez nem az én problémám.

Miben különbözik az Ön Európa-politikája a Merkelétől?

Mindenben. Először: egészen biztosan szükségünk van az euró-zóna elmélyítésére, és Németország erejét felhasználhatjuk arra, hogy a gyengébbeket erősebbekké tegyük. Nincs nagy véleményem arról, hogy Németország exportáljon kevesebbet, ez ostobaság. Egy sikeres gazdasági nemzetet [Wirtschaftsnation] nem lehet arra kényszeríteni, hogy kevésbé sikeres legyen. De ha többet fektetünk be Németországban, akkor az más országokban is nagyobb növekedéshez és foglalkoztatottsághoz vezet.

Másodszor: sokkal erőteljesebben tematizálnám azt a kérdést, hogy egyes tagállamok megkérdőjelezik a közös értékeket. Nem lehet vasárnapi beszédekben az EU-t mint értékközösséget dicsérni és közben hallgatni, amikor a lengyel és a magyar kormány lábbal tiporja a demokráciát. Harmadszor: közvetlen összefüggést teremtenék az EU-n belüli pénzmozgások és a menekültkérdésben tanúsított szolidaritáshiány között. Itt most újból a lengyel és a magyar kormányról van szó. Aki sok pénzhez jut az EU regionális és strukturális alapjaiból, nem húzódhat félre, amikor a menekültek fogadásáról kell intézkedni. Németországnak ki kell jelentenie: a szolidaritás az EU alapelve. És nem mazsolázgatás [Rosinenpickerei].

Mit ért Ön konkrétan az euró-zóna elmélyítése alatt?

Közös növekedés- és foglalkoztatás-stratégiát. Németországban sokan hiszik azt, hogy pillanatnyilag az euró-zóna kohéziója csak a német adófizetőt terheli meg. De ez nem áll, mert a francia és az olasz adófizetőt is megterheli. Ha ki akarunk kerülni a csúcstalálkozókon hozott semmitmondó és következmények nélküli nyilatkozatok verklijéből, szükségünk van egy olyan stratégiára, amely képes arra, hogy az euró-zónában növekedést és munkahelyeket produkáljon.

Macron közös költségvetést akar az euró-zóna számára. Ön is?

Ez régi kívánalom, és ezen feltétlenül el kell gondolkodnunk. Ha az euró-csoport államai közös feladatoknak akarnak nekilátni, a közös költségvetési finanszírozás ésszerű dolog volna. Jelenleg van egy egységes EU-költségvetésünk, az euró-zónának viszont nincs költségvetése. Minden estre egy ilyen költségvetés végül is nem Németország vagy Franciaország miatt hiúsulhat meg, hanem azoknak az államoknak az ellenállása miatt, amelyeknek mások az érdekei. Én realista vagyok: a dolgot azokkal a javaslatokkal kell elkezdeni, amelyek nem igényelnek szerződésmódosítást.                    

Miért kellene a németeknek Önt azért megválasztaniuk, hogy Ön a német adófizetők pénzét Európában szétosztogassa?

A németek túlnyomó többsége tudja, hogy Trump idejében a működő európai belső piac,  a Brexit idejében pedig az Európai Unió elmélyítése Németország legfőbb érdeke. Döntő fontosságú, hogy harcoljunk ezért. Én a választási harcban azt fogom mondani: aki az Egyesült Államok elszigetelődési politikáját nem akarja, és aki nem akarja, hogy a Brexit logikája győzedelmeskedjék – hogy Európa csupán egy nagy liberalizált piac maradjon –, aki mindezt nem akarja, annak vállalnia kell az euró-zóna elmélyítését. És akkor majd megnézem, hogy a CDU elnöke nemet tud-e mondani erre.

Nem fél attól, hogy az Európa-témával maga ellen hangolhatja az embereket?

Akinek a konyha túl meleg, az ne legyen szakács. Én a politika sokat tapasztalt konyhamestere vagyok.       

 

Schulz lehet, hogy jó konyhamester, de a reálpolitikát (már úgy értem, az európai hatalmi viszonyokban való eligazodás művészetét) még gyakorolnia kell egy kicsit. Nem biztos, hogy túlságosan célszerű frontálisan nekimenni most Lengyelországnak és Magyarországnak, amikor biztosra vehető, hogy – mint az ECFR (European Council of Foreign Relations) egyik elemzése is rámutat – az EU francia-német együttműködéssel végrehajtandó reformja „ellenállásba fog ütközni az Európai Unióban”, és próbára teszi majd Macronnak és német partnerének azt a képességét, hogy „koalíciókat hozzon létre Európában a francia-német mag körül”.

A már említett Sylvie Goulard (Quels chantiers européens attendent le nouveau président de la République ? Le Figaro, 05. 12.) jóval óvatosabb e tekintetben, mint Schulz, többek között azért is, mert szeretné elejét venni annak, hogy a britek után újabb népek utasítsák el az Európai Uniót. „A közép- és kelet-európai országok csatlakozása során – írja – a mi vállalataink könnyűszerrel meghódították ezeknek a törékeny gazdaságoknak a piacait; cserében viszont mi lehetővé tettük az ő munkavállalóiknak hogy Nyugat-Európában keressenek munkát. Velük együtt, nem pedig ellenük kell megoldást találnunk. A módszer sokat számít. Tévednek, akik azt hiszik, hogy a franciák ráerőltethetik az akaratukat más országokra: aki szem elől téveszti az európai integráció önkéntes jellegét, megfosztja azt létokától. Teljesen indokolt sokat követelő tárgyalásokat folytatni, de azok szelleme konstruktív kell hogy maradjon, készen akár arra is, hogy egyeseknek kedvezzünk, hogy elkerüljük az esetleges obstrukciókat.”

Szóval, egyáltalán nem biztos, hogy Martin Schulz lesz Emmanuel Macron német partnere, de az tény, hogy az európai integrációval kapcsolatos német magatartás középpontba állítása nagyon nehézzé, ha nem lehetetlenné teszi a németek által annyira megszokott „majd csak lesz valahogy”-politikát.

A Macron által jelentett kihívás és Schulz nagyon fontos kampány-korrekciója máris érezteti hatását a német politikai nyilvánosságban. Az integráció elmélyítésének ügyéhez megértéssel és jóindulatú szkepszissel viszonyuló Wofgang Schäuble pénzügyminiszter (CDU) például ”üdvözölte” Macron euró-zónára vonatkozó terveit az olasz La Repubblicának adott nyilatkozatában.

 

Macron úr és én teljesen egyetértünk abban, hogy az euró-zónát kétféleképpen lehet megerősíteni: szerződésmódosítással vagy pragmatikusan, államközi alapon. A szerződésmódosítás jelen pillanatban nem járható út. Ugyanakkor az sem lehetséges, hogy ne tegyünk semmit, mert akkor szétmorzsolódik Európa. Így marad a második legjobb megoldás, egy európai Valutaalap létrehozása, az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) továbbfejlesztésével. Ez az euró-tagállamok költségvetéseit felügyelné. A nemzeti szuverenitás Európára való átruházása eddig sem Németország miatt akadt el, hanem inkább Franciaország miatt.

Az európai parlament képviselőin túl, létre lehet hozni az euró-zóna parlamentjét. Egy ilyen parlamentről már beszéltem Macronnal. És felőlem az is rendben van, hogy az ESM-nek meglegyen a tájékozódáshoz való joga. Az ESM megerősítése hozzájárulna ahhoz, hogy az euró-zónán belül betartsuk a költségvetési fegyelmet. A dolog egyszerű: ha megalkotunk bizonyos szabályokat, akkor azokat alkalmazni is kell. Nem veszem jó néven, ha azért kritizálnak, mert azt szeretném, hogy a szabályokat betartsák.

Ami a német fizetési mérleg többletét illeti, az legalább felerészben a gyenge eurónak köszönhető. [Finom célzás arra, hogy a márkáról való lemondást Mitterand elnök erőszakolta ki a német újraegyesülés idején. – M. G.] A megoldás nem az, hogy Németország gyengébbé, hanem az, hogy a többi ország erősebbé váljon. A spanyol futballszövetség dominanciája a Bajnokok Ligájában nem akkor fog megszűnni, ha a Real Madrid gyengébb lesz, hanem akkor, ha a Juventus lesz erősebb.              

Franciaországban egy érdekfeszítő folyamat kezdődött el. Emmanuel Macron ugyanolyan korú, mint amilyen John F. Kennedy volt, amikor elnök lett. Egészen rendkívüli dolog, ahogy a Louvre előtti pódiumra az európai himnusz hangjai mellett lépett fel. (A Schäuble-interjú Die Weltben megjelent összefoglalója elején van egy videó, amelynek kezdeti képei Macront mutatják, amint a Louvre piramisa előtt égbe emeli a kezét.)

 

Schäuble nem megy – nem mehet – el olyan messze Macron eszméinek a felkarolásában, mint Schulz, de azért – már csak a múltja miatt is – jóval nyitottabban viszonyul a „szuverenitás-átvitel” kényes kérdéséhez, mint például a már idézett Christian Lindner, az FDP rámenős vezetője, vagy Markus Södel bajor pénzügyminiszter. Utóbbi például nemcsak a transzferuniót utasítja el  – mint láttuk – nagyon hevesen, hanem Macronnak az európai pénzügy-miniszterre és az euró-parlamentre vonatkozó javaslatait is.

 

Mit tudhat egy EU-pénzügyminiszter jobban csinálni? Ha ellenőrzést akar gyakorolni a német Bundestag vagy a Landtagok fölött, akkor nem kérünk belőle! A polgárok kevés megértéssel viszonyulnak egy új európai szuperhatóság iránt. Nincs szükségünk több brüsszeli bürokráciára, közösségi felelősségre vagy transzferekre.    

 

Ezek a magyar füleknek nagyon ismerősen csengő szavak jól mutatják, hogy az uniós pártok blokkja csak látszólag olyan sziklaszilárd. Csak meg kell őket szorongatni egy kicsit, és máris kiderül, hogy Merkel tulajdonképpen csak fényes paraván, amely mögött szuverenisták és integracionisták zavaros egyvelege kavarog. A német konzervatív tábor épp olyan kevéssé egységes, mint a baloldal, csak a taktikájuk okosabb.

Eddig minden estre elég okosnak és hatékonynak bizonyult. De lehet, hogy hamarosan kiderül, hogy csupán – simulacrum.

*

Macron hétfőn (hivatalba lépése másnapján!) Berlinbe érkezik. Késődélután Merkel fogadja a kancellári hivatalban. De előtte vagy utána minden bizonnyal Schulzcal és régi barátjával Sigmar Gabriel szociáldemokrata külügy-miniszterrel is találkozik. Nem lesz könnyű helyzetben, mert az utóbbiakkal ért egyet, viszont valószínűleg az előbbivel kell majd szeptember 24-e után is egyezkednie. „Érdekfeszítő” helyzet.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s