Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja

A német modell

Hozzászólás

Június 2.

Az utóbbi hetet egy olyan helyen töltöttem, ahol nem volt internet, ezért kicsit megkésve publikálom az alábbiakat. Közben rendkívül fontos dolgok történtek az európai-amerikai (főként a német-amerikai, vagy inkább német-angolszász) viszonyban, amiről természetesen írni fogok.

Május 18.

A berlini találkozó nemcsak hogy eredményes volt, de volt benne valami az új kezdet, „az indulás varázsá”-ból, amire Angela Merkel Hermann Hessét idézve utalt a sajtóértekezleten. (Vö. Az üveggyöngyjáték, Bp., 2003, 408. o.)

„Megszületett Merkron” – mondja Stefan Wagstyl, az FT berlini tudósítója (What Macron achieved on brief visit to Merkel in Berlin, FT, május 16.), és valóban, a francia–német együttműködés, vagy inkább szimbiózis (hiszen többről van itt szó, mint két szuverén nemzetállam szimpla együttműködéséről, aminek szerintem a „Merkron”-nál pontosabb hieroglifája az „Emmangela”) most új lendületet kapott, amire – no meg egy kis „mágiá”-ra – igencsak szüksége van.

Azért beszélek francia–német és nem német–francia párosról, mert ennek az új kezdetnek, amely nem többet és nem kevesebbet akar, mint Európa, az Európai Unió újjáalapítását [réfondation] most egyértelműen Emmanuel Macron volt a kezdeményezője, és az ő céltudatosságának és charme-jának köszönhető az is, hogy Angela Merkel kimozdult abból a nagyon kétértelmű pozícóból, amelyben eddig leledzett, hogy ti. egyrészt egyfolytában az EU-integrációs retorikát szavalta, másrészt – vagyis gyakorlatilag – az európai immobilizmus megtestesülése volt.

Volt, mert azok után, hogy elismerte az euró-zóna reformjának nélkülözhetetlenségét, ez a helyzet megváltozott. „A hétfői találkozó talán legnagyobb meglepetése az volt – írja az FT –, hogy Merkel a nagy nyilvánosság előtt kijelentette: támogatja az EU-szerződések módosítását, ami azt jelzi, hogy fontolóra veszi az euró-zóna mélyreható reformját. Egy olyan EU-t – mondta –, amely nem hajlandó elgondolkodni az alkotmányos változtatásokon, ’sebezhetővé lehetne tenni a világ bármely sarkából’.” Macron ehhez csak annyit tett hozzá, hogy a szerződésmódossításokat többé nem lehet „tabunak” tekinteni. Ez nagyon fontos kijelentés volt, elődei – Nicolas Sarkozy és François Hollande – ugyanis annak tekintették.

Merkel tulajdonképpen már 2011-ben gondolt arra, hogy az euró-tagállamok gazdaság- és költségvetési politikájának szorosabb koordinálása érdekében „szükség volna egy külön szerződésre, amely az összes EU-tagállamra érvényes lisszaboni szerződés mellett létezne”. (Florian Gathmann: Merkel sucht nach Europas Kern, Spiegel Online, 2011. szept. 4.) Ez a „megkettőzött EU”-ra vonatkozó – Nicolas Sarkozyvel egyeztetett, de a legtöbb francia párt által elutasított – elképzelés azonban akkor hatalmas ellenállásba ütközött. „Európai szinten – írta a Spiegel – először is ott voltak a nem-euró-tagállamok, amelyeknek egyáltalán nem tetszett ez a gondolat. Akárcsak az EU-Bízottságnak, amely ezzel nagyon sokat veszített volna a befolyásából.”

A legkeményebb ellenállást azonban Merkel saját fekete-sárga (CDU/CSU–FDP) koalíciója, ezen belül is elsősorban a CSU és az FDP tanúsította, a nemzeti szuverenitás várható jelentős megnyirbálása miatt. Horst Seehofer, a CSU vezetője kijelentette, hogy „nem akarnak európai szuperállamot”, és szó sem lehet arról, hogy a nemzeti szuverenitással járó jogokat átruházzák „egy európai gazdasági és költségvetési unióra.”. A liberálisok szintén elzárkóztak attól, hogy további kompetenciákat adjanak át az EU-nak, többek között Christian Lindner jelenlegi elnök és akkori pártfőtitkár is.

Ez a helyzet most nagyon könnyen megismétlődhet. Egyrészt nincs kizárva, hogy Merkel és Macron Berlinben nem a lisszaboni szerződés módosítására gondolt, hanem egy olyan új szerződésre, amely csak az azt elfogadó államokat kötelezné. Erre utalhat az is, hogy Sylvie Goulard, aki Macron berlini találkozóját is előkészítette, és akinek a neve miniszterelnök-jelöltként is felmerült, végül is nem külügy-, hanem védelmi miniszter lett az új francia kormányban. Úgyhogy első körben nem a gazdasági, hanem inkább a védelmi és biztonsági kérdésekben számíthatunk az integráció elmélyítésére, mégpedig nem kommunitárius, hanem államközi alapon. „Mivel a szuverenitást – írja Goulard Goodbye Europe című, 2016-ban megjelent könyvében – végeredményben az államok delegálják vagy tartják fenn maguknak (…), a holnap Európájának a kulcsa az államok kezében van.” (Sylvie Goulard, une ministre des Armées qui veut réveiller l’Europe, Le Figaro, május 18.)

Ami a 2011-es francia és német belpolitikai helyzet esetleges megismétlődését illeti, úgy tűnik, hogy míg Franciaországban alapvetően megváltozott a helyzet, Németországban épp ellenkezőleg, továbbra is a régi belpolitikai kényszerpályákkal kell Merkelnek küszködnie.

Május 24.

Miután az SPD mind Schleswig-Holsteinban, mind pedig Észak-Rajna-Vesztfáliában elveszítette a tartományi választásokat, előbbiben Jamaika-koalíció (CDU – FDP – Zöldek) lesz, utóbbiban pedig fekete–sárga (CDU– FDP), igaz, hogy csak minimális többséggel. Különösen a vesztfáliai koalíciós megoldásnak van nagy jelentősége, egyrészt, mert Németország legnépesebb tartományáról van szó (18 millió lakos), másrészt ez a szimpatikusabb  a CDU vezető köreinek (ha nem is éppen mindenkinek; Thomas de Maizière szövetségi belügyminiszter szerint például a belbiztonsággal kapcsolatos törvényszigorításokat a liberálisokkal és a zöldekkel nem lehetne megoldani). „Fekete–sárgát akarunk” – jelentette ki az uniós frakció helyettes vezetője, és hasonlóképpen nyilatkozott Thomas Strobl, a CDU elnökhelyettese is.

Nincs kizárva, hogy az EU-integráció elmélyítésével kapcsolatos intezkedéseket is nagyon nehéz, ha nem lehetetlen lesz meghozni akkor, ha a CDU euroszkeptikusai összefognak Christian Linderrel, az FDP-nek az európai politikában is változásokat követelő, ambiciózus vezetőjével. Pillanatnyilag mindenesetre az SPD zuhanórepülése folytatódik (nemcsak arról van szó, hogy már 25%-ra estek vissza, míg a CDU/CSU 39, az FDP pedig 9 százalékon áll – FAZ, 05. 24. –, hanem a CDU a „vörös” Berlinben is megelőzte az SPD-t – Welt, 05. 24.), és erre a kínos helyzetre a szociáldemokraták egyelőre a nagykoalíció egyértelmű elutasításával reagálnak (gondolván, hogy ez a fő oka gyenge szereplésüknek).

Hogy ezért-e vagy másért, nem tudom, de tény, hogy Wolfgang Schäuble alig egy héttel Macron berlini látogatása után már le is ült tárgyalni Bruno Le Maire-rel, konzervatív francia partnerével (ő is, akárcsak Philippe miniszterelnök, a Republikánusok közül csatlakozott Macronhoz). Nemcsak abban állapodtak meg, hogy az euró-zóna reformját fel kell gyorsítani, hanem abban is, hogy a két ország legnagyobb cégei ezentúl szorosan együtt fognak működni (az RWE és az Engie energetikai cégek például egy lehetséges fúzión [share swap-en] gondolkodnak, amivel egy 50 milliárd dolláros francia-német holdingot hoznának létre). A két miniszter bejelentette, hogy „közös kétoldalú kezdeményezéseikkel az eljövendő európai politikát akarják megelőlegezni”. Vagy mondhatnánk úgy is: európai partnereiket akarják kész tények elé állítani.

Hogy a franciák sietnek, az érthető. De úgy tűnik, Merkel és Schäuble sem akarja szeptember utánra halasztani a közös döntéseket. A Schäuble–Le Maire-találkozón megállapodtak abban, hogy egy munkacsoport a júlisra tervezett közös kormányülésen jelentést fog előterjeszteni. (FT, 05. 22.)

A Financial Times felfigyelt arra is, hogy Bruno Le Maire gazdasági miniszter a közös sajtóértekezleten részben németül beszélt, és azt sem mulasztotta el megjegyezni, hogy Edouard Philippe miniszterelnök is folyékonyan beszél németül, és hogy Macron elnök külpolitikai főtanácsadója Philippe Etienne volt berlini nagykövet. (Ehhez még hozzátehette volna azt is, hogy Sylvie Goulard, az új védelmi miniszter pedig azon kevés francia politikusok közé tartozik, akik rendszeresen nyilatkoznak a német rádió- és tévé-állomásoknak.)

Az Atlantico francia hírportálban két francia szakértő nyilatkozik arról, hogy Macronnal „a német modell igézetében élő generáció” került hatalomra (Génération Macron, génération obsession pour le modèle allemand, május 22.) Franciaországban. Az érdekes kérdésre („Beszélhetünk-e arról, hogy az új francia kormány [összetétele] a német kulturális hegemóniáról árulkodik?) Edouard Husson történész és Alexandre Delaigue közgazdász (a lényeget összefoglalva) a következőket válaszolta:

 

Wolfgang Schäublenak, aki Angela Merkel után a legbefolyásosabb német politikai személyiség, jelentős szerepe van ebben. Aurája abból fakad, hogy Helmut Kohl minisztere volt. A franciák számára megközelíthetőbb, mint Angela Merkel, akit nehezebb kiismerni.És Schäuble is erősen rájátszik erre, hogy a francia politikusok fiatal generációja őt tekintse mérvadó tekintélynek. De azért Macron, Le Maire vagy Sylvie Goulard azért gondolkodnak úgy, ahogy gondolkodnak, mert nyitottak arra, hogy Schäublét meghallgassák, és mert régóta elveszítették minden kritikai érzéküket Németországgal szemben.   

Ez a kulturális hegemónia az 1983-as fordulatban gyökerezik. Korábban a francia gazdaságpolitika a rögzített árfolyamokon és a frank időnkénti – egyeztetett – leértékelésén alapult, ami a versenyképesség visszaszerzése miatt volt szükséges. Ezt az időszakot (a köztartozásokkal együtt) a bűnök netovábbjának tekintették, és szükség volt egy ellenmodellre, amely annak az országnak a modellje volt, amellyel szemben ki kellett koldulni a leértékeléseket. Innen származik ez a német komplexus, hogy ők mindenben sikeresek, és hogy Franciaországnak is németté kell válnia. Jean-Claude Trichet pályája példaszerű ebben a tekintetben.

Valéry Giscard d’Estaing és Raymond Barre óta a francia kormánypolitikusok úgy ragaszkodnak a német monetáris politikához, mint a lelki üdvösségükhöz. Mitterand folytatta Giscard politikáját, még a német újraegyesülés után is.

Hogy Németország elfogadta az eurót, amely megfelel neki, az érthető. A Berlini Köztársaság a monetáris stabilitás útját választotta. Ehhez joga van. De miért kellene nekünk is vakon követni ezt a politikát?   

Nem áll-e előttünk Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ellenpéldája? Az ő monetáris pragmatizmusuk lehetővé tette számukra a növekedést, és hogy megközelítsék a teljes foglalkoztatottságot.

Elképesztő azt látni, hogy csak azért, mert Marine Le Pen úgymond nem elfogadható partner, és mert elhibázta a választási kampányát, a jobboldal egy része mindenáron el akarja temetni az euróról való vitát. Veszedelmes dolog úgy tenni, mintha nem az euró jelentené a problémát. Ha nem készülünk fel az euró következő válságára, amely Görögországból vagy Olaszországból fog kiindulni, megfosztjuk magunkat attól a lehetőségtől, hogy megszabadítsuk a francia gazdaságot egy dogmatikus politikától. A pénz igazi szerepe az, hogy támogassa a növekedést, a foglalkoztatást és az innovációt.

Németország, mint minden más ország, sajátos egészet alkot, amely a történelemben gyökerezik. Éppen ezért nehéz egy bizonyos vonását elsajátítani, anélkül, hogy figyelembe vennénk az egész egységes rendszert.

Rá kellene újból találnunk a mi sajátosságainkra, ahelyett, hogy engednénk az idegen modellek délibábjának, amelyek csak a mi képzeletünkben léteznek.

 

Ilyesmi is régen fordult elő az újabb kori francia történelemben (Vichy óta biztosan nem), hogy az egész francia kormányzatot (vagyis az elnököt és kulcsminisztereit) a német kulturális hegemónia elfogadásával (ami egy francia számára csakis a „kulturális járom” elfogadásával lehet egyértelmű) lehessen megvádolni.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s