A kolozsvári Transindex 2018 októberében interjút készített velem az Erdélyi életutak portréfilm-sorozat számára. Mivel a 2018. októberében Kolozsváron készült felvétel befejező részében a geopolitikáról beszélek, úgy gondoltam, felteszem a blogomra, annak ellenére, hogy bizonyos fordulatai olvasóim számára ismerősen fognak csengeni. A teljes, vágatlan anyag megszerkesztett szövege az Alternatívák könyve. VI. Beszélgetések. 1995-2018 című kötetben fog megjelenni, remélhetőleg még ennek az évnek a folyamán, az V. kötettel együtt (Beszélgetések. 1974-2014) a kolozsvári Pro Philosophia kiadónál. Az elmúlt hónap folyamán ennek a két kötetnek az összeállításával-szerkesztésével foglalkoztam, ezért maradtak el az utóbbi időszakban a bejegyzéseim.
05. 06.
A globális geopolitikában a következő évtized folyamán ha nem is éppen kataklizmákra, de földrengésszerű mozgásokra számíthatunk. Sőt azt mondanám, hogy inkább az új „húszas évek” első felében, hogy ne menjünk olyan messzire. A jósolgatásokban mindig az volt az alapelvem, hogy lehetőleg közelre jósoljak, hogy az esetleges tévedésemet még én magam korrigálhassam, ha szükséges. Ezért mertem mindig vállalni a tévedés kockázatát. Sokan azt képzelik, hogy az az igazi erény, ha valaki csecsemő korától vénember koráig ugyanazt hajtogatja. Ez ostobaság. De én ezt nem úgy gondolom, hogy amint változik az idő és a kor, én is változom: ez borzalmas volna és erkölcstelen. A változásokat valahogy mindig előre kell tudni, és ennyiben mindig az adott kulturális, politikai és geopolitikai konstellációhoz, status quóhoz viszonyítva kell másként gondolkodni. Inkább tévedjek kreatívan, mint hogy konformista módon legyen igazam.
Amit most látok a világban, azt szinte mindig másoktól lesem el. Ezért szeretek a blogomban is állandóan idézni, egyrészt mert olyan sok nálam okosabb és hozzáértőbb ember van, akiknek a véleményére érdemes odafigyelni, főként amerikaiak, de nyugat-európaiak és egyre inkább ázsiaiak is, másrészt – az égig érő paszuly meséjének a mintájára – mintegy idézetről-idézetre lépegetek felfelé, hogy aztán onnan széjjelnézve időnként én magam is észrevegyek valamit. Kreativitás volna ez? Majd kiderül. Kelet-Európában most nagyon nehéz kreatívnak lenni. A hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években még lehetett, de ma szinte lehetetlen. A geopolitikában például a lengyelek egyenesen kétségbeejtőek, jóvátételt követelnek Németországtól, és betegesen oroszellenesek, de nem is kezdem el ezt a sok nyomorúságot felsorolni.
Tehát: amit érzékelek, az egy lehetséges háborús konfrontációnak az esélye. Nem olyan értelemben mondom ezt, hogy hú, de jó volna. Valamilyen esélyt latolgatni azt jelenti, hogy gondolkodunk erről a dologról. Például legutóbb, hogy csak egy példát mondjak, Robert Kagannek olvastam egy érdekes elemzését[1] erről, aki csak figyelmeztet arra, hogy most mi következhet. Szerinte az amerikai-kínai kereskedelmi konfliktus a Trump agyában csak gazdasági kérdés, miközben ez alapvetően geopolitikai kérdés, élet és halál, háború és béke kérdése. Ezt ő nem tudja, és talán éppen ezért idézhet elő egy súlyos konfliktust. Ebben a figyelmeztetésben az az érdekes és irónikus, hogy ezt az az ember mondja, aki a konzervatívoknak azóta már rég hátat fordító neokonok közé tartozik, akik az ifjabb Trump, bocsánat, az ifjabb Bush idején (az ifjabb Trump, remélem, nem lesz elnök) Cheney alelnökkel az élen háborúba sodorták az országot, Afganisztánban is és Irakban is, miközben a szerencsétlen W-nak gyakorlatilag gőze nem volt semmiről. Most túlzok egy kicsit, de ez volt a lényeg. Afganisztánról most azt írják az elemzők, hogy ez Amerika leghosszabb háborúja, 17 év óta tart, és még mindig nincs vége. Tehát az az ember figyelmeztet a háború veszélyére, aki maga is a háború apologétája volt.
Persze az egészen más szituáció volt. És pontosan ebben rejlik a jelenlegi helyzet alapvető mássága és „újszerűsége”. Egy Afganisztánt vagy egy Irakot lerohanni Amerikának gyerekjáték, még akkor is, ha nem tud belőle soha kimászni. Amerika kibír ilyen konfliktusokat, még azt a súlyos, sok amerikai életet követelő vereséget is kibírta, amit Vietnamban elszenvedett. Ezek periferikus konfliktusok. De konfliktusba keveredni Kínával, az már egészen más dolog: az már az első világháborút előtti helyzetet idézi emlékezetünkbe. Nemcsak a magyar állam bukása – az egyik következmény – miatt fontos tehát az a másik századelő, hanem úgy is, mint a nagy háborúhoz vezető események láncolata.
Itt most nem csak Chrisropher Clarknak a Sleepwalkers című alapkönyvére gondolok, amely először mutatja be a katasztrófát a maga teljes geopolitikai komplexitásában, tehát a szerbek, az oroszok, sőt a franciák felelősségét is szem előtt tarva. Az Oxfordban tanító ausztrál történész finoman céloz például arra, hogy vajon miért tűntek el a francia levéltárakból pontosan azok a Poincaré szentpétervári látogatásával kapcsolatos döntő fontosságű iratok, illetve feljegyzések, amelyek bizonyíthatták volna, hogy a franciák nemcsak hogy akarták, hanem kifejezetten sürgették a némileg ingadozó orosz cárral folytatott tárgyalásokon az orosz hadsereg teljes mozgósításának az elrendelését, vagyis a háborút. (Ez egyértelműen kiderül egyéb, járulékos forrásokból.). Nem mintha az osztrákok és a németek, sőt tulajdonképpen még az angolok is nem akarták volna, de talán senki sem akarta annyira és olyan kiszámítottan a háborút, mint a franciák.
Ez jól rávilágít a lelkiismeretes történész dilemmájára: tudja jól, ha valami olyasmit állít, amit nem tud dokumentumokkal egyértelműen alátámasztani, akkor kiközösítik a szakmából, viszont nem tudhatja ezt megtenni, mert nincsenek meg a dokumentumok. Ezért volt számára fontos, hogy bemutassa, pontosan milyen iratok, illetve feljegyzések azok, amelyeket nyilvánvalóan eltüntettek.
Clark mellett a másik támpontom a Harvardon tanító Graham Allison, akinek a thuküdidészi csapdáról szóló teóriája[2] megteremti az összefüggést a két századelő valóságos, illetve valószínű vagy várható eseményei között. Lényegében arról van szó, hogy a mostani és az első világháború előtti helyzet analóg a peloponnészoszi háborúhoz vezető alaphelyzettel, amikor is Spárta azért lépett be a háborúba, mert félt a fő rivális, Athén felemelkedésétől. Mivel az első világháború sorsát Anglia hadbalépése döntötte el, és Angliát a legkevésbé sem Elzász-Lotharingia vagy a balkáni érdekszféra érdekelte, ami a franciákat és az oroszokat motiválta, hanem a felemelkedő Németország mint kulturális, gazdasági és katonai fenyegetés, amely a hegemóniáját féltő világhatalom pozícióját veszélyeztette, a háború kirobbanása idő kérdése volt csupán. Ugyanez a helyzet ma is, Amerika és Kína vonatkozásában.
És ide tartozik – ezt meg kell hogy jegyezzem – Európának az elképesztő bénasága vagy bénultsága is. Ebben a régi-új geopolitikai játszmában már nincs semmilyen szerepe Európának, pontosabban az Európai Uniónak, hiszen Oroszországnak még nagyon is lehet. Hacsak a németek az utolsó utáni pillanatban össze nem kapják magukat… Ha valamilyen csoda folytán beállna egy ilyen geopolitikai fordulat, vagy legalább Németország eljutna egy ilyen geopolitikai fordulat küszöbére, az súlyos belső válsághoz vezetne, hiszen az alapvetően Weltpolitik-ellenes, a katonai erővel megtámogatott hatalmi politikát mint olyat elutasító baloldal ebbe soha nem egyezne bele. És igaz ugyan, hogy a szocdemek mennek lefele, de az e tekintetben még náluk is radikálisabb zöldek viszont jönnek fölfele. Tehát Németországban van egy nagyon komoly tábor, a lakosság közel fele, amely már nem tud, pontosabban nem akar e logika mentén gondolkodni és cselekedni. Nekik ez már idegen, mint nektek, akik ezt az interjút csináljátok velem, a történelmi Magyarország. Németország tehát egy nagy kérdőjel. De ott azért még látok egy esélyt.
Ami pedig Oroszországot illeti, úgy vélem, hogy Moszkva nem csak mint Kína potenciális szövetségese jöhet számításba, ha netán Amerika és Kína között háborúra kerülne sor, hanem úgy is, mint Amerikáé. Egyre többen emlegetik mostanában Nixon és Kissinger pekingi látogatását[3], a híres kissingeri játszmának az esteleges megismétlődését. Mi volt ennek a lényege? Az, hogy a két eurázsiai nagyhatalom egymáshoz való viszonya ne legyen szorosabb, mint amilyen Amerika hozzájuk való viszonya. Az 1969-es orosz-kínai határkonfliktust követően ezt a célt már nem volt nehéz elérni, és tulajdonképpen csak arra volt szükség, hogy Washington elismerje az egy-Kína elvet, ami 1972-ben meg is történt.
Most teljesen más a helyzet. A két eurázsiai nagyhatalom összefogása evidencia, nemcsak azért, mert Amerika mindkettőjükkel szembenáll, mint ún. revizionista hatalmakkal (amin azt kell érteni, hogy nem ismerik el Washington szupremáciáját a saját érdekszférájuknak tekintett térségekben), hanem azért is, mert Eurázsia egy szuperkontinens, amelynek joga van ahhoz, hogy a saját érdekeit képviselje a nagyvilágban, és egy igazi ellenpólust jelentsen Amerikával, a „tengeri” világhatalommal szemben. Ezt az egyensúly-elméletet egy 2008-ban a Korunkban megjelent tanulmányomban[4] fejtettem ki. De akkor is láttam, és most még inkább látom, hogy ez csupán egy racionális konstrukció, mint ahogy százegynéhány évvel ezelőtt is voltak néhányan, akik úgy látták, hogy a német kontinentális hegemónia csupán kiegészíti és nem veszélyezteti a brit tengeri hegemóniát.
A globális geopolitika azonban – ezt tisztán kell látni – nem a különböző racionális sémákhoz igazodik. A geopolitikai egyensúly egy racionális elképzelés, de az a hatalom – Amerika –, amely aktuálisan a világhegemónia birtokában van, ezt – a nemcsak az emberekben, hanem a Leviatánban is működni látszó thümosz[5] miatt – nem tűri el.
Nixon és Kissinger hivatali idejében az volt az okos amerikai politika, hogy a gyengébbel szövetkezzenek (mint ahogy 1914-ben Nagy-Britannia is a Németországgal szemben gyengébbekkel szövetkezett), vagyis Kínával, hiszen a Szovjetunió volt az igazi ellenfél. Ennek aztán nagy szerepe volt abban, hogy Kínát sikerült kiemelni periférikus pozíciójából, és globális hatalommá tenni, amellyel szemben viszont most már Oroszországgal, a jóval gyengébbel kellene szövetkezni. Most is ott van a két eurázsiai nagyhatalom, csak most megfordult a helyzet, Kína a fő ellenfél, és Oroszország lehetne vele szemben a szövetséges.
A probléma ezzel az, hogy Oroszország ugyan (különösen gazdasági téren) nem olyan szintű globális szereplő, mint Amerika vagy Kína, de a posztszovjet térségben és a Közel-Keleten is érvényesíteni akarja, sőt tudja az érdekeit, és ezzel maga is ellenfelévé vált Amerikának. Sőt, ez bizonyos mértékig Kelet-Közép-Európára és a Balkánra is vonatkozik, és emiatt a későbbiekben Lengyelország és Románia például elég nehéz helyzetbe kerülhet. Ennek ellenére Amerikában erősödnek azok hangok, amelyek komolyan aggódnak az egyre szorosabbá váló orosz-kínai kapcsolatok miatt[6], és azt szorgalmazzák, hogy most Oroszországnak kellene felajánlani a partnerséget, Kínával szemben. Ez nagyon nehezen elképzelhető pillanatnyilag, mert az amerikai „deep state”, amelyet itt Romániában „párhutzamos állam”-nak neveznek, és amelyről nem illik kimondani, hogy létezik, mint ahogy Clarknak sem illett nyíltan kimondania, hogy 1914 nyarán Franciaország és Oroszország összefogott és aktívan készült a háborúra, úgyhogy ne is mondjuk ezt ki, hanem mondjuk inkább azt, hogy az amerikai security establishment, és az azzal készséggel együttműködő keleti-parti „blob” (meg kell adni, hogy ezt a modellt egészen ügyesen átplántálták ide, Romániába, pontosabban Bukarestbe is, ami aztán egy kvázi-polgárháborús helyzet kialakulásához vezetett) olyan mértékben oroszellenes, hogy gyakorlatilag meg tudja akadályozni ezt az amerikai geopolitikai érdekek szempontjából nagyon is ésszerű lépést. Nem hiszem, hogy az ameriakai politika olyan hatalmasat változna, hogy ezt az ajánlatot az oroszoknak megtehessék. Ráadásul van ennek a lehetséges alkunak még egy kemény ellenfele, mégpedig Nagy-Britannia, amelynek a számára élet–halál-kérdés, hogy Oroszország „kint maradjon a hidegben”, vagyis a jelenlegi elszigeteltségéből ne tudjon – legalábbis a „Nyugat” felé – kitörni, mert akkor előbb-utóbb összefog Németországgal, már ha Németország egyáltalán képes lesz feléledni.
[1] Vö. Robert Kagan: This is what sleepwalking into war means, WP, 2018. okt. 5.
[2] Vö. Graham Allison: How America and China Could Stumble to War, The National Interest, 2017. ápr. 12. (http://nationalinterest.org/feature/how-america-china-could-stumble-war-20150?page=show ) Részlet a Destined for War: Can America and China Escape Thucydides’s Trap? című, 2017. májusában megjelent kötetből.
[3] Erre 1972 februárjában került sor.
[4] Molnár G.: A mackinderi képlet és a geopolitikai egyensúly esélyei, Korunk, 2008/11. Lásd ebben a blogban is – itt.
[5] „Nem tapasztaltad-e – kérdezi Szókratész Glaukóntól Az államban – , hogy az indulat [thümosz] megvívhatatlan és legyőzhetetlen, s akiben ez megvan, annak a lelke mindig és minden körülmények között rettenthetetlen és legyőzhetetlen?”
[6] Vö. Doug Bandow: A Nixon Strategy to Break the Russia-China Axis, NI, 2017. jan. 4; Graham Allison: China and Russia: A strategic alliance in the making, NI, 2018. dec. 14; Dimitri K. Simes: Dangerous liaisons, NI, 2018. dec. 16; John S. Van Oudenaren: America’s nightmare: The Sino-Russian Entente, NI, 2019. jan. 12. (Lásd itt, itt, itt és itt.)
Geonapló 
május 7, 2019 3:01 du.
A mai nap újra elolvastam a 2008-as cikket. Nem cukkolásból mondom (hogy lám már akkor is imminens világháborúról beszéltél, pedig a hegemón USA – unipoláris pillanat ide vagy oda – köszöni, ma is hegemónként éli világát, nem akar valahogy lehanyatlani), de feltűnt, hogy abban az írásban még őszintén reménykedtél az eurázsiai összefogás kialakulásában, ÉS hogy ebben a legújabb bejegyzésedben már teljesen lehetetlennek tartod ugyanezt.
A külső személő (mondjuk én) úgy látnánk, hogy (igaz, hogy az eurázsiai szinergia még sehol sincs, de az, hogy) az USA maga alatt valamit elfűrészel, vagy a porcelánboltban összezúz – tehát az egyensúlyképzésnek – 2008 óta NAGYTOT NŐTT az esélye, egyre inkább kialakulnak a mechanikai feltételei az erőforrások kiegyenlítődése révén.
Allison állítólag a 16. századtól 16 power shift esetet dokumentált, amiből 4 esetben nem volt háború. És a 19. században jó ideig volt „nagyhatalmi koncert” is – erről egyik hozzászólásomban írtam, és most te is en passant utaltál erre a jelenségre a „szektoriális” hegemóniák egymás mellett létezésével.
május 7, 2019 3:33 du.
Valamit itt alaposan félreértettél. Én ezt írtam:
A két eurázsiai nagyhatalom összefogása evidencia, nemcsak azért, mert Amerika mindkettőjükkel szembenáll, mint ún. revizionista hatalmakkal (amin azt kell érteni, hogy nem ismerik el Washington szupremáciáját a saját érdekszférájuknak tekintett térségekben), hanem azért is, mert Eurázsia egy szuperkontinens, amelynek joga van ahhoz, hogy a saját érdekeit képviselje a nagyvilágban, és egy igazi ellenpólust jelentsen Amerikával, a „tengeri” világhatalommal szemben.
Lehetetlennek a globális geopolitikai egyensúly kialakulását tartom, mégpedig Amerika miatt. Ezt már 2008-ban is így láttam:
Az egyetlen erőkoncentráció, amely megakadályozhatja az amerikai globális hegemónia végleges kialakulását és konszolidálódását, az eurázsiai geopolitikai együttműködés (geopolitikai szinergia) lehet. Ez már jelenlegi – Oroszország, Közép-Ázsia és Kína összehangolt fellépésein alapuló – állapotában is komoly problémát jelent Amerika számára, a későbbiekben pedig minden esélye meglesz arra, hogy véglegesen meghiúsítsa Amerika Eurázsia ellenőrzésére és az általa irányított és felügyelt nemzetközi rendszerbe való beiktatására irányuló szándékát.
Most csak annyi változott, hogy sokkal egyértelműbb a helyzet, és Amrika agresszív viselkedése háborús veszélyt jelent.
A “teljesen más a helyzet” arra utal, hogy teljesen más a hetvenes évek első feléhez, a nixoni-kissingeri nyitáshoz képest.
május 8, 2019 6:56 de.
Kölcsönös újragondolást javaslok! Igaz, hogy a „két eurázsiai nagyhatalom összefogása evidencia” szövegrészen átsiklottam, de ennek az oka az, hogy alább vannak olyan mondataid, amik semlegesítik ezt. Például: „az egyensúly-elméletet ….akkor is láttam, és most még inkább látom, hogy ez csupán egy racionális konstrukció”, „a globális geopolitika azonban – ezt tisztán kell látni – nem a különböző racionális sémákhoz igazodik. A geopolitikai egyensúly egy racionális elképzelés, de.. ezt – a … a Leviatánban is működni látszó thümosz miatt – nem…” [működik].
Ráadásul én ténylege tévesen a „eurázsiai összefogás kialakulásával” indítottam az ellenvetésemet, pedig itt az erőegyensúlyi kiegyenlítődés lehetőségéről van szó. Abban reménykedtél 2008-ban, de – úgy tűnik – időközben elvesztetted ezt a reményed. Ez meglepő, mert az akkori reményeid egy kiegyenlített többpólusú rendszerre szerintem ma jóval megalapozottabbak.
2008-ban írod „ez [az erőkoncentráció] már jelenlegi – Oroszország, Közép-Ázsia és Kína összehangolt fellépésein alapuló – állapotában is komoly problémát jelent Amerika számára, a későbbiekben pedig (amennyiben India és a lassan, de biztosan szekularizálódó Irán is csatlakozik a körvonalazódó eurázsiai tömbhöz) minden esélye meglesz arra, hogy véglegesen meghiúsítsa Amerika Eurázsia ellenőrzésére … irányuló szándékát”. Ezzel szemben 2019-ben, bár utalsz eufemisztikusan két eurázsiai nagyhatalom összefogásának „evidenciájára”, de 1). a kihívók táborának bemutatása korántsem olyan robosztus, mint tíz éve volt, noha azóta Trump zúzógolyója is működésbe lépett; 2.) a thümosz mindenek fölé emelésével elveted és „racionális konstrukcióként” (le)minősíted a balance lehetőségét; 3). Oroszország átpozícionálhatóságának felvetésével gyengíted a RU-CN összefogás „evidenciáját”.
A mainstream elméletekben a balance mechanikus törvényként tör utat magának, amit az egyik oldal agresszív viselkedése csak felgyorsít: valamilyen egyensúly mindig kialakul/létezik (ami lehet a régi unipoláris egyensúlyi állapot is, ha USA egymagában elbánik az összes kihívójával. Lényeg, hogy a mérleg karjai álló helyzetben maradjanak: fent/lent pozícióban vagy pariban, ez mindegy). Ráadásul nem szükségszerű, hogy az egyensúly a Heartland és a Világóceán közt jöjjön létre (erre példák a kissingeri USA-CN, illetve a tervezgetett USA-RU konstellációk) – a „geopolitikai egyensúly” és az „eurázsiai szinergia” kérdéseit itt-ott te is, én is összemostuk. Amit az „evidencia” szóval kész ténynek veszel (RU-CN „összefogása”), azt sokan csak soft-balance-nek nevezik, ami arra utal, hogy itt még nem élet halál kérdés számukra a hegemón elleni kiállás, hogy még nem lépték át a Rubicont.
május 8, 2019 8:29 de.
Anélkül, hogy a részletekbe belemennék (ezeket majd lásd a következő bejegyzésekben), most csak annyit, hogy nagyon fontos a különbségtevés a geopolitikai egyensúly és az eurázsiai szinergia között, amint ezt te is kiemelted. De van itt egy másik fontos különbség is, ami az elméleti konstrukció – például a geopolitikai világegyensúly mint most nem létező, de elgondolható állapot – és a tényleges geopolitikai folyamtok elemzése között van. A kettő között lehet cikázni, de mindig tudva, hogy éppen melyik “nyelven” beszélünk. Ezt most persze nem elsősorban neked, hanem saját magamnak mondom.