Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja


4 hozzászólás

A háború köde

02.04.

A háború 1914. februárjában is nagyon valószínű volt, mint ahogy most is nagyon valószínű.

Gondolom, minden nyelvben vannak olyan különleges szavak vagy még inkább szóösszetételek, amelyek más nyelven elképzelhetetlenek. Ilyen például a német Zufallsabhängigkeit, amely véletlenfüggőséget jelent. Magyarul éppenséggel meg lehet konstruálni, de nem hangzik valami jól. A lényeg az, hogy feszült helyzetekben megnő a véletlenfüggőség.

Dr. Jörg Lind professzor már 2016 októberében felhívta a figyelmet egy  cikkben[1] a Donald Trump és II. Vilmos közötti hasonlóságokra:

Az első világháború előtt is világos volt, hogy az irritáló, kardcsörtető viselkedés és a felelőtlen nyilatkozatok olyan feszültségekhez vezethetnek, amelyeknek csak egy véletlenre (mint Szarajevóban) volt szükségük ahhoz, hogy „kirobbanjanak”. Ebben a német császárt is kétségtelenül részfelelősség terheli, amennyiben az évek során, egészen az Ausztriának adott biankó csekkig, hozzájárult a feszültségkeltéshez. Az újabb kutatások rámutattak arra, hogy akkoriban tulajdonképpen senki – II. Vilmos sem – akarta a világháborút, amelynek a kirobbantásában végül is a véletlen játszott végzetes szerepet. Azt az érvelést, hogy előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül kitört volna a világháború, nem osztja például sem Christopher Clark[2], sem Herfried Münkler[3]. Mindketten úgy látják, hogy más lehetséges fejlemények is komolyan számításba vehetők.         

Sokan vannak azon a véleményen, hogy mind II. Vilmos, mind pedig Donald Trump esetében tipikusan „narcisztikus” személyiségjegyek mutathatók ki, amelyek – kiemelt politikai szerepet játszó  vezetőkről lévén szó – veszélyesnek tekinthetők. 

A narcisztikus jelleg alapvetően a saját jelentőség, nagyszerűség és fölény ellenállhatatlan érzéséből fakad. Ehhez maximális csodálatra és mindenre elszánt követőkre van szükség. A saját rendezés  fontosabb minden szakmai vonatkozásnál.

Hogyan hat ez ki a vezetés folyamatára és a vezetés eredményére ezeknek a személyiségeknek az esetében, különösen ha éppen egy állam élén állnak? 

A professzionális stratégiai vezetés mindenekelőtt a döntési folyamat során tanúsított megfontoltságban mutatkozik meg. Ez azt jelenti, hogy módot kell adni kritikai rákérdezésekre, eltérő véleményekre és cselekvési alternatívákra. Ehhez hozzátartozik a saját személyünk és pozíciónk mellőzése is. És amikor háborúról és békéről van szó, ezt az igényt nem lehet eléggé komolyan venni. Márpedig az erre való képesség mind II. Vilmos, mind Donald Trump esetében erősen megkérdőjelezhető.

Egy narcisztikus személyiség mindig ki van téve annak a veszélynek, hogy a fölényeskedő erőpolitika csapdájába esik, mint az II. Vilmossal is történt, aki nem rendelkezett a „stratégiai gondolkodásmód” képességével, hogy idejekorán felfoghassa azokat a kockázati tényezőnek számító „gyenge jelzéseket”, amelyek már 1900-tól kezdődően figyelmeztethettek volna Németország veszélyes bekerítettségére.           

A vezetési hibák együttese – az erőpolitika, a császár fellépése, a reflexióra és a stratégiai gondolkodásra való képtelenség, a döntések megalapozásának a hiányosságai, a katonák dominanciája – hozzájárult a feszültség növekedéséhez  az első világháború előtti Európában. Egy ilyen feszült helyzetben azonban megnő a véletlenfüggőség is. Minél inkább hajlamosak a politikai szereplők arra, hogy késélen táncoló helyzetekbe lovalják bele magukat, annál inkább megnő a ’csúnya’ véletlen [’böse’ Zufall] valószínűsége is.     

A Harvardon tanító Stephen M. Walt, aki éppen most fejezte be The Hell of Good Intentions: America’s Foreign Policy Elite and the Decline of U.S. Primacy című, idén ősszel megjelenő könyvének a kéziratát, egyik tavaly októberi cikkében arról írt, hogy a Trump és II. Vilmos közötti párhuzamok „kezdenek ijesztővé válni”. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy a személyiségük hasonló, de „a vilmosi Németország és a mai amerikai helyzet között is szembetűnő hasonlóságok vannak”.

Walt II. Vilmos számos meggondolatlan és harcias kijelentése közül a londoni Daily Telegraphnak 1908-ban adott híres interjúját említi, amelyben a császár kijelentette: „ti angolok őrültek, őrültek, őrültek vagytok, sült bolondok”. „Az ember elmorfondírozhat azon – jegyzi meg Walt –, miket mondhatott volna twitteren.” A hasonlóság azonban akkor válik igazán mellbevágóvá, ha megnézzük az interjú teljes szövegét, amelyből kiderül, hogy Vilmos tulajdonképpen amiatt volt felháborodva, hogy az angolok nem akarják megérteni, hogy ő mennyire szereti őket. Íme egy jellemző részlet:

Mi ütött belétek, hogy ennyire elképesztően gyanakvóak vagytok, ami nem méltó egy nagy nemzethez? A Guildhallban [londoni Városháza] tartott beszédemben a lehető legnagyobb nyomatékkal leszögeztem, hogy a szívem békére vágyik, és egyik leghőbb vágyam az, hogy Angliával a lehető legjobb legyen a viszonyom. Megtagadtam én valaha is a szavamat? A tetteim magukért beszélnek, de ti nem azokra figyeltek, hanem azokra, akik félreértelmezik és eltorzítják őket. Ezt személyes inzultusnak tekintem, ami fájdalmat és csalódást okoz nekem.   

Szegény németek, nem volt nekik elég II. Vilmos, de megkapták később ugyanezt sokkal rosszabb kiadásban is. Remélhetőleg Amerikában Trump után nem egy agresszív őrült fog következni.

Walt mondandójának lényege azonban a két ország közötti hasonlóságokra vonatkozik:

Mindkét országban észrevehetőek a túlzó katonai befolyásra  figyelmeztető jelek. Németországban a hadsereg lényegében „állam volt az államban”, és a kérdéssel foglalkozó kutatók (Gordon Craig, Gerhard Ritter, Fritz Fischer, Jack Snyder) kellőképpen dokumentálták, hogy a katonák dominanciája mennyire eltorzította a németek biztonságról kialakított felfogását, ami oda vezetett, hogy túlságosan konfrontatív külpolitikát folytattak és túl nagy mértékben hagyatkoztak a katonai erőre.

Németország II. Vilmos alatt szakított Bismarck kifinomult diplomáciájával, és azt a vezérkar diktátumaival helyettesítette. A vilmosi Németország valódi stratégiai kihívásokkal szembesült, a revansra vágyó Franciaországgal egyfelől és a felemelkedő Oroszországgal másfelől. Berlin mégis folyamatosan eltúlozta a rá leselkedő veszélyeket, különösen, ha meggondoljuk, hogy végül is Franciaországgal, Oroszországgal és Nagy-Britanniával (majd később az Egyesült Államokkal is) felvette a harcot, és kis híján győzött. Még súlyosabban esett a latban, hogy Németország ismételten úgy viselkedett, hogy ezzel csak megszilárdította a vele szemben álló szövetséget, ahelyett, hogy kitartóan azon munkálkodott volna, hogy aláássa azt. Amikor a német vezetők, attól való túlzó félelmükben, hogy eljövendő hatalmuk hanyatlásnak indulhat, 1914-ben preventív háborút indítottak, Bismarckot parafrazálva, „halálfélelmükben öngyilkosságot követtek el”.

Az Egyesült Államokban ma ugyanezt látjuk: a veszély-infláció elhatalmasodott, a katonai erő fontosságát túlbecsülik, a diplomácia szerepét pedig mellőzik vagy lebecsmérlik. A hivatásos katonák eltúlozzák a távoli veszélyeket, mert ez a munkájukhoz tartozik, és indokolttá teszi a megnövelt költségvetést. Továbbá hajlamosak azt is elhinni, hogy az erő alkalmazása egy csomó dolgot megoldhat, miközben az olyan durva eszköz, amelynek mindig vannak előre nem látható (nem kívánt) következményei.   

Ez a folyamat jóval azelőtt elkezdődött, hogy Trumpot elnökké választották, de azóta csak romlott a helyzet. A Pentagon élén, először az ötvenes évek eleje óta egy tábornok van, egy másik a Nemzetbiztonsági Tanácsot vezeti, egy harmadik pedig a Fehér Ház kabinetfőnöke. Ugyanakkor a külügyminiszter csak téblábol.

Röviden, a vilmosi Németországhoz hasonlóan, az amerikai külpolitikában is több az izom, mint az ész.  

Walt egy érdekes különbségre is felhívja a figyelmet, amelyet azonban inkább aggasztónak tart:

A német uralkodó elit tisztában volt Vilmos gyengéivel, és mindent el is követett annak érdekében, hogy távolt tartsa őt a hatalom tényleges gyakorlásától. Az első világháborúhoz vezető júliusi válság idején Vilmos tulajdonképpen nem volt képben [out of the loop], nagyrészt azért, mert Theobald Bethmann-Hollweg kancellár tudta, hogy a császár kiszámíthatatlan, és nem akarta, hogy elszúrja az ő saját elképzeléseit a válság kiaknázására vonatkozóan. Vilmos egy csomó harcias széljegyzetet fűzött a különféle diplomáciai üzenetekhez és számos forgatókönyvet ötölt ki a válság megoldására, de valójában senki sem figyelt oda túlságosan sem a hencegéseire, sem ésszerűbb felvetéseire (mint amilyen a halvaszületett „belgrádi megálló”-ra vonatkozó javaslata volt). Különösnek tűnhet, de személyes hibái ellenére II. Vilmos közvetlen háborús felelőssége nem volt igazán komoly.

Trump azonban, épp ellenkezőleg, még a végrehajtó hatalom birtokosa, és nagyrészt azt teszi, amit beígért. Elképzelhető, hogy a kabinetben ülő „felnőttek” (James Mattis, H. R. McMaster, John Kelly stb.) szelidítették valamelyest Trump legrosszabb ösztöneit, de ettől függetlenül csak kiszállt a Csendes-óceáni Partnerségből (TPP), alaposan ráijesztett kulcsfontosságú partnerekre, padlóra küldte az Egyesült Államokba vetett globális bizalmi indexet, aláásta az iráni megállapodást, kiélezte az Arab-félsziget konfliktusait, és ismételten olajat öntött a tűzre Észak-Koreában. Mivel a legfontosabb tisztségviselők még hallgatnak rá, Trump személyiségének a zavarai aggasztóbbak és súlyosabb következményekkel járhatnak, mint a vilmoséi voltak.              

Nem tudnám megmondani, hogy a realista Waltnak ebben az utóbbi összevetésben mennyire van igaza, különösen, hogy cikke megírása óta eltelt jó pár hónap. A neokonokkal szimpatizáló Jackson Diehl, a The Washington Post véleményrovatának helyettes vezetője mindenesetre most úgy látja[4], hogy Trump folytonos ultimátummal való fenyegetőzései katasztrofálisak.

Trump közölte az európai szövetségesekkel és a Kongresszussal, hogy kivonul a nukleáris megállapodásból, amennyiben május közepéig nem egyeznek bele egy „új kiegészítő szerződésbe”. Megfogadta, hogy megvon minden támogatást a palesztinoktól, ha nem vesznek részt az általa javasolt béketárgyalásokon. És már be is fagyasztotta a Pakisztánnak nyújtott támogatást, mivel az menedéket ad az afganisztáni terroristáknak.  

Trump választhat majd aközött, hogy nem váltja be a fenyegetéseit, vagy – például – újraaktiválja az Irán elleni szankciókat. Ez olyan nemzetközi válságot fog kirobbantani, amelyért mindenki az Egyesült Államokat teszi majd felelőssé, és megnyitja az utat Irán számára, hogy újrakezdje  a nagyarányú urándúsítást.  

Mindennek akár még értelme is lehet, ha Trumpnak volna valamilyen elképzelése arról, hogy mi történjék aztután, hogy felrúgta a status quót. Van valamilyen rejtett stratégiája, amellyel kényszerítheti Pakisztánt? Tudja, hogyan lehet majd garantálni a Nyugati Part biztonságát miután összeomlik a a Palesztin Hatóság? Van valamilyen új ötlete arra, hogyan lehet Iránt megakadályozni abban, hogy atomfegyverekre tegyen szert?

Egyik kérdésre sincs válasza. A legrosszabb dolog Trump ultimátumaival kapcsolatban az, hogy nem áll mögöttük semmi. A külpolitikában ez kész katasztrófa.

Nem tudhatjuk, hogyan viselkedne Trump egy valódi háborús helyzetben. Lehet, hogy úgy, mint Vilmos, aki „szívesen szájhősködött, amikor távolról sem látszott veszély, de összehúzta magát, ha úgy látta, hogy háború fenyeget”.[5] De az is lehet, hogy akkora egója van, hogy számára a háború is csupán a saját nárcizmusának a játékszere volna. Tehát képes belevágni a legőrültebb dologba is, ha úgy látja, hogy abból jól jöhet ki.

Csakhogy éppen itt a bökkenő. Mert a háborúval kapcsolatban tulajdonképpen kétfajta Zufallsabhängigkeit-tal kell számolni. Az egyik arra vonatkozik, hogy mekkora valószínűsége lehet különböző politikai és személyiséglélektani helyzetekben a háborúnak. A másik pedig arra, hogy mekkora annak a valószínűsége, hogy a már kitört vagy elindított háború úgy fog alakulni, ahogy annak kirobbantói képzelik.

Az utóbbi az „egyszerűbb” helyzet. Itt nagy segítségünkre van Clausewitz. „A háború a bizonytalanság birodalma – írja a porosz vezérőrnagy és katonai író, Napóleon és Hegel kortársa –; a cselekvésünk alapját képező dolgok háromnegyed részét többé-kevésbé a bizonytalanság köde borítja. Itt van legelsősorban is szükség az értelmi működés mindenen áthatoló erejére, hogy finom ítélőképességével megsejtse a valóságot. (…)

A háború a véletlen birodalma is. Semmiféle más emberi ténykedésnél sincs e tolakodó jövevény érvényesülésének olyan tág tere, mint éppen itt, ahol minden irányban állandó kapcsolatot talál.”[6]

Szerintem van valami, amiben a véletlennek még ennél is „tágabb tere” van: a háború kirobbanásának vagy inkább kirobbantásának a véletlenfüggősége ugyanis nagyobb, mint az, amely magában a már elkezdődött háborúban mutatkozik meg.

A háború 1914. februárjában is nagyon valószínű volt, mint ahogy most is nagyon valószínű.

Pjotr Nyikolajevics Durnovo volt orosz rendőrfőnök és belügyminiszter  például 1914. februárjában, vagyis pontosan 104 évvel ezelőtt a cárhoz intézett Memorandumában tökéletesen látta az akkori geopolitikai helyzetet, és az abból Oroszország számára adódó súlyos következményeket:

A világtörténelem jelenlegi szakaszának központi tényezője az Anglia és Németország közötti vetélkedés. Ez a vetélkedés elkerülhetetlenül fegyveres harchoz vezet közöttük, ami, minden valószínűség szerint, végzetesnek fog bizonyulni a legyőzött ország számára. E két hatalom érdekei túlságosan összeegyeztethetetlenek, és előbb vagy utóbb lehetetlenné válik az, hogy egyidejűleg létezzenek mint világhatalmak.

Milyen körülmények között fog ez az összeütközés bekövetkezni, és mi lesz a valószínű következménye?  Az eljövendő háború alapvető csoportosulásai magától értetődőek: az egyik oldalon Oroszország, Franciaország és Anglia áll majd, a másikon pedig Németország, Ausztria és Törökország. Több, mint valószínű, hogy más hatalmak is részt vesznek a háborúban. De attól függetlenül, hogy a háború közvetlen kiváltó oka egy újabb balkáni konfliktus lesz-e vagy valamilyen gyarmati incidens, mint amilyen az algecirasi  volt, az alapvető felsorakozás változatlan marad. 

Durnovo határozottan ellenezte az orosz-brit és orosz-francia szövetséget, és – mint a keménykezű konzervatív politika híve – szemben állt azzal a nyugati szövetségesek által is erőltetett liberalizálási politikával, amely szerinte anarchiához és a szélsőséges szocialista politikai erők megerősödéséhez vezet, az orosz liberálisok ugyanis nem képesek arra, hogy valódi tömegbázisra tegyenek szert. Úgy gondolta, hogy Oroszországnak Németországgal kellene szövetkeznie, nemcsak azért, mert nemzetközi érdekeik sokkal inkább összeegyeztethetők, mint például az orosz és a brit érdekek, de azért is, hogy mint monarchikus és konzervatív hatalmak kölcsönösen óvják politikai rendszerüket.

Az orosz politikus legfőképpen attól tartott, hogy egy olyan kiválóan felkészült ellenféllel szemben, mint Németország, Oroszország alul maradhat, és háborús vereség esetén „elkerülhetetlenné válik a legszélsőségesebb formájú szociális forradalom”.

Minden szerencsétlenségért a kormányt fogják okolni. A törvényhozó testületekben elkeseredett kampány fog elkezdődni a kormány ellen, amit forradalmi agitáció követ majd az ország egész területén, a tömegek mozgósítására képes szocialista jelszavakkal. A legyőzött hadsereg, amely legmegbízhatóbb embereit elveszítette, és amelyet magával sodor a parasztok primitív földéhsége, túl demoralizált lesz ahhoz, hogy a törvény és a rend védőgátja lehessen. A törvényhozó testületek és az értelmiségiekből álló ellenzéki pártok, amelyek a nép szemében nem rendelkeznek tényleges autoritással, tehetetlenek lesznek a népi áradattal szemben, amelyet ők szítottak fel, és Oroszország anarchiába süllyed, amelynek a következményei beláthatatlanok.        

Durnovo végkövetkeztetése az, hogy

a hármas antant mesterséges képződmény, amely nem alapul tényleges érdekeken. Nem számíthatunk semmire tőle. A jövő az Oroszország, Németország, (a Németországgal kibékült) Franciaország és az Oroszországgal szigorúan csak defenzív uniót alkotó Japán közötti szoros és összehasonlíthatatlanul fontosabb egyesülésé. Egy ilyen politikai kombináció, amely mentes lesz a más országok elleni aggresszivitástól, hosszú évekig fenntarthatja a civilizált országok közötti békét, amelyet nem Németország harcos szándékai veszélyeztetnek, mint ahogy azt az angol diplomácia megpróbálja beállítani, kizárólag azért, hogy mindenáron megőrizhesse szertefoszló tengeri uralmát. Diplomáciánk minden erőfeszítését ebbe az irányba kell koncentrálnunk, nem pedig az Angliával való megállapodás alapjainak hiábavaló keresésébe, ami természeténél fogva ellentétes a mi nemzeti terveinkkel és irányultságunkkal.       

A szó szoros értelmében a jövőbe látó Pjotr Nyikolajevics Durnovo zseniális gondolatai sajnos teljesen hatástalanok maradtak. Vagyis a jövő a legcsekélyebb mértékben sem függ attól, hogy mi mit látunk meg belőle – amennyiben nem próbálunk meg cselekedni is ennek a jövőnek az érdekében. Az abszolút módon  „véletlenfüggő” háború nagyobb mértékben múlott azon (de természetesen távolról sem csak azon), amit néhány szerb irredenta fiatal végrehajtott (a szerbiai hatóságok irányításával, és – feltehetően – a belgrádi orosz katonai hírszerzés jóváhagyásával), mint azon, amit Durnovo gondolt felőle.

„Miután Vlagyimir Kokovcov 1914 januárjában távozott a miniszterelnöki posztról – írja Christopeher Clark –, II. Miklós cár a hivatalt először a megrögzött konzervatív P. Ny. Durnovónak ajánlotta fel, ennek az erős kezű és eltökélt férfiúnak, aki a leghatározottabban ellenezte a belekeveredést bárminemű balkáni konfliktusba.”[7]

Durnovo sajnos nem fogadta el a megbízatást, és így a kormányfői szék a gyengekezű Goremikiné lett, aki – mint Clark írja – „lehetővé tette, hogy a [szűk látókörű nacionalista] Krivosejn [mezőgazdasági miniszter] és a katonai parancsnokok túlzott befolyásra tegyenek szert”. Lehet, hogy az idős politikus már beteg volt (1915-ben halt meg, hetvenéves korában), és azért nem vállalta a megbízatást, vagy valamilyen más, ismeretlen okból. De tény, hogy döntésének fatális következményei lettek.

A balkáni kezdőpont forgatókönyvének[8] „szerencsés” kialakítása után, aminek következtében „a francia-orosz szövetség 1914 tavaszára [vagyis még a Ferenc Ferdinánd elleni merénylet előtt – M. G.] geopolitikai gyújtózsinór lett az osztrák-szerb határvonalon”, az már nem volt kérdés, hogy Franciaország (és Nagy-Britannia) Oroszországot hogyan tudja bekapcsolni a németellenes háborúba. A robbanáshoz már csak egy „külső szikrára volt szükség, például olyan ’gyújtószerkezetből’, amilyet az oroszok és a franciák teremtettek meg az osztrák-szerb határon”. „Ha a gyújtószerkezet nem lép működésbe – írja Clark –, az a jövő, amely 1914-ben történelemmé vált, valamilyen más jövőnek engedte volna át a helyét; talán olyannak, amelyben a hármas antant nem élte volna túl a balkáni válság megoldódását, s a brit-német enyhülés valami tartósabb és tartalmasabb minőséggé vaskosodik.”[9]

Ami azt jelenti, hogy a „véletlenek” olyankor válnak igazán veszélyessé, amikor tudatosan teszik lehetővé, hogy működésbe lépjenek. Ezzel nem kívánom megcáfolni azt a fentebbi megállapításomat, hogy „a háború kirobbanásának vagy inkább kirobbantásának a véletlenfüggősége nagyobb, mint az, amely magában a már elkezdődött háborúban mutatkozik meg”. Csupán azt szeretném érzékeltetni, hogy a véletlenek nem feltétlenül „objektívek”, hanem lehetnek „szubjektívek” is. Ez a véletlenfüggőség paradoxona. Vagyis ha a véletlent tudatosan idézik elő, akkor a maximális véletlenfüggőség tulajdonképpen minimális.

E-mail cím: geonaplo@gmail.com 

[1] Jörg Lind: Kriegsgefahr durch narzissten: Warum Trump so gefährlich wie Wilhelm II. ist, FAZ, 2016. szept. 26. Vö. uő: Schreckmomente der Menschheit. Wie der Zufall Geschichte schreibt, Tectum-Verlag, Marburg, 2015.

[2] Vö. Christopher Clark: Alvajárók. Hogyan menetelt Európa 1914-ben a háború felé, Park Könyvkiadó, 2015.

[3] Vö. Herfried Münkler: Der Grosse Krieg. Die Welt, 1914–1918, Rowohlt, Berlin, 2014.

[4] Jackson Diehl: Trump’s diplomacy is all about the ultimatum. That could spell disaster. The Washington Post, 2018. febr. 4.

[5] Luigi Albertini: The Origins of the War of 1914, trans. Isabella M. Massey (3 vols., Oxford, 1953), II. 467. Idézi Christopher Clark, in: Alvajárók, Budapest, 2015, 529.

[6] Carl von Clausewitz: A háborúról, I. kötet, Zrinyi Kiadó, Budapest, 1961, 77.

[7] Christopher Clark: I. m. 564.

[8] Vö. A balkáni kezdőpont forgatókönyve, in: Cristopher Clark, i. m. 360-370. A „geopolitikai gyújtózsinór”-t lásd a 361. oldalon.

[9] Christopher Clark: i. m. 376.

Reklámok


Hozzászólás

Háború vagy béke

 

A háború vagy béke kérdésében jobb híján a száz év előtti precedensre támaszkodhatunk: az akkori globális hegemón sem akart hallani semmiféle globális egyensúlyról.

01.23.

Gideon Rachman, a The Financial Times vezető külpolitikai kommentátora cikket írt a portugál Bruno Maçães Eurázsia felemelkedése című könyvéről,[1] amelyben a szerző kifejti, hogy az eurázsiai szárazföld újból megjelent mint globális geopolitikai entitás. A 21. század szerinte nem amerikai vagy ázsiai, hanem eurázsiai lesz, és az eurázsiai szuperkontinens hatalmai, mindenekelőtt Kína, Oroszország és az EU közötti összjáték lesz a meghatározó vonása.

Meglepő, hogy egy valamikori tengeri nagyhatalom „fia” ennyire kontinentális nézőpontból figyeli a világot. Ez önmagában véve nem baj, de kizárólagos princípiummá emelve geopolitikai szempontból automatikusan irrelevánssá válik. Azért attól mégsem tekinthetünk el, hogy Amerika most még a világ vezető hatalma, és éppen azon ügyködik, hogy Eurázsia peremterületein megőrizze nem egyszerűen csak a befolyását, hanem éppenséggel az elsőbbségét. Ez valószínűleg nem fog neki sikerülni, de az szinte biztosra vehető, hogy önszántából nem fog lemondani erről.

Rachman meg is jegyzi, hogy Eurázsiát az új világrend kulcsává tenni annyit jelent, hogy megfeledkezünk a „hivatalban lévő” szuperhatalomról, vagyis az Egyesült Államokról, amely mondhatni reflexszerűen arra törekszik, hogy megőrizze hegemóniáját a csendes-óceáni térségben (értsd: Kelet-Ázsiában). Éppen ezért – mondja Rachman – „a legfontosabb stratégiai kérdés, amellyel a feltörekvő Kína szembesül nem az eurázsiai szárazföld fejlesztése, hanem a hatalomért folytatott harc a kelet-ázsiai térség (the Asia-Pacific region) tengerein és gazdaságaiban. Eurázsiában Kínának csak a hanyatló Oroszországgal és a megosztott Európai Unióval kell számolnia. Kelet-Ázsiában, ezzel szemben, olyan félelmetes potenciális ellenfelekkel áll szemben, mint Amerika és Japán.”

Ehhez csak azt tenném hozzá, hogy Eurázsia legkritikusabb régiója kétségtelenül Kelet-Ázsia (a kínai-amerikai vetélkedés miatt), de itt van még két másik peremvidék (Mackinder[2] kifejezésével: belső peremív, inner crescent) is, Nyugat-Európa és a Közel-Kelet, ahol Amerika szintén de facto hegemón (legalábbis katonai értelemben), de hegemóniája törékeny, mert kénytelen tudomásul venni, hogy nemcsak Oroszországgal, a régi-új ellenféllel kell számolnia, hanem tulajdonképpen a legfontosabb szövetségesei is többé-kevésbé önálló politikát folytatnak, és egyáltalán nem lelkesednek azért, hogy felsorakozzanak mögötte Oroszország ellen, úgy, mint például Japán Kína ellen. E téren Washington Európában csak az EU-ból éppen kivonuló Nagy-Britanniára és a kelet-európai cordon sanitaire-re számíthat (már ameddig az egyáltalán fennmarad, mert ha netán kritikussá válik a helyzet és dönteni kell az Egyesült Államok és az EU között, akkor valószínűleg csak Lengyelország marad „hűséges”, de az is csak addig, ameddig Kaczynski és a PiS hatalmon marad).

De ami a lényeget, vagyis Amerika Eurázsiával kapcsolatos politikáját illeti, e téren a konfliktusok elmérgesedésével kell számolni, ami akár egy új háború kirobbanásával is fenyegethet.

Az amerikai védelmi doktrína nyilvánosságra hozott változatát bemutató Jim „Mat Dog” Mattis védelmi miniszter világosan leszögezte, hogy „jelenleg az amerikai nemzetbiztonság figyelmének a középpontjában nem a terrorizmus, hanem a nagyhatalmi versengés áll”, mivel „növekvő veszélyeknek vagyunk kitéve olyan revizionista hatalmak részéről, mint Kína és Oroszország, amelyek arra törekszenek, hogy autoritárius modelljeiknek megfelelő világot hozzanak létre”.

Nagyon érdekes, hogy a brit The Economist ezt nem úgy értelmezi, hogy Amerika felfogása változott meg a világhelyzetről, hanem úgy, hogy ellenfelei viselkedése változott meg[3]:

Mind Kína, mind pedig Oroszország újból a Nyugattal való nagyhatalmi versengés szakaszába lépett. Az ő ambícióikat még nehezebb lesz kezelni, mint Észak-Koreáét. Három évtizednyi példátlan gazdasági fejlődés lehetővé tette a meggazdagodott Kína számára, hogy átalakítsa haderejét, és vezetőit meggyőzte arról, hogy eljött az ő idejük. Oroszország ugyanakkor, paradox módon, most kell hogy érvényesítse érdekeit, mert hosszú távú hanyatlása elkerülhetetlen. Vezetői sokat költöttek arra, hogy helyreállítsák az ország katonai erejét, és most készek kockáztatni is annak érdekében, hogy bebizonyítsák: tiszteletet érdemelnek és nem hagyhatók figyelmen kívül.      

Mindkét ország hasznot húzott abból a nemzetközi rendből, amelyet Amerika hozott létre és garantált. Most azonban revizionista államokká váltak, kihívást intéznek a status quo ellen, és saját régióikra úgy tekintenek, mintha azok az ő érdekszféráik volnának, ahol őket domináns pozíció illeti meg. Kína számára ez Kelet-Ázsiát, Oroszország számára pedig Kelet-Európát és Közép-Ázsiát jelenti.        

Ha Amerika – akár tudatosan, akár azért, mert politikája túlságosan diszfunkcionális ahhoz, hogy képes legyen reagálni – megengedi Kína és Oroszország számára, hogy regionális hegemóniákat alakítsanak ki, szabaddá teszi számukra az utat, hogy érdekeiket a nyers erő alkalmazásával érvényesítsék. Amikor ezt legutóbb megpróbálták, az eredmény az első világháború lett. (Kiemelés tőlem: M. G.)

Ha Amerika nem kötelezi el magát a nemzetközi rend mellett, és katonai erejével nem védi azt meg mindenre elszánt és rátermett kihívóival szemben, a veszélyek növekedni fognak. És akkor a háborús jövő közelebb lehet, mint gondolnánk. 

01.31.

Az általam kiemelt rövidke kis mondat nagyon árulkodó: „When that was last tried…” Mintha csak tegnap történt volna, vagyis alig több, mint száz évvel ezelőtt, amikor nem Oroszország, és végképp nem az akkor alig létező Kína, hanem Németország akart regionális hegemóniát kialakítani Európában, de azt – a „nemzetközi rend” akkori őre, a globális szupremáciáját féltékenyen őrző Nagy-Britannia – „szerencsére” megakadályozta. Eyre Crowe, a Foreign Office nyugati főosztályának hajdani vezetője általam korábban már idézett 1907. januári memorandumában világosan megírta, hogy „Németország szántszándékkal folytat olyan politikát, amely alapvetően szemben áll létfontosságú brit érdekekkel”, és éppen ezért „hosszú távon nem kerülhető el egy katonai konfliktus”.

A Foreign Office-szal mindig is bizalmas kapcsolatokat ápoló The Economist pedig most írja azt, hogy „a háborús jövő közelebb lehet, mint gondolnánk”.

*

Stier Gábornak, a Magyar Nemzet külpolitikai kommentátorának feltehetően igaza van, amikor Nick Carternek, a brit szárazföldi erők vezérkari főnökének az ún. orosz fenyegetésről szóló előadása és James Mattisnek az amerikai védelmi stratégiát bemutató szavai kapcsán azt írja, hogy pillanatnyilag „a háború rémével egyre inkább az úgynevezett Nyugat ijesztget”, nem pedig „az éppen magára találó” Oroszország, amelynek a fegyverkezési spirál elindítása miatt „megint nem marad tíz nyugodt éve a modernizációra”.

Az viszont már távolról sem olyan egyértelmű, hogy „Oroszország önmagához képest látványos erősödése, ennek köszönhetően megnövekedett önbizalma és öntudatos retorikája ellenére sem veszélyes”. Nagyon is veszélyes lehet főként azok számára a kelet-európai kis vagy némi jóindulattal közepesnek nevezhető államok számára, amelyeket a jelek szerint annyira elvakított az angolszász hatalmak háborús retorikája, hogy szinte keresik az újabb és újabb konfrontációs lehetőségeket Moszkvával egy olyan térségben, amely kelet felől állandó katonai, nyugat felől pedig diplomáciai nyomásnak van kitéve.

Stier Gábor cikkének legérdekesebb részlete azonban a következő:

Az igazi veszélyt az amerikai hegemóniára az jelenti, ha az eurázsiai geopolitikai térség nem megosztott, így az európai technológia és az orosz nyersanyagforrások egymásra találnak. Az Atlanti-óceán túloldaláról nézve amúgy is túl izmos Németország vezette Európa és az ébredő Oroszország együttműködését és erősödését akadályozzák a szankciók, valamint a Kremlt agresszorként bemutató, alapvetően az atlantista erők által fűtött hidegháborús retorika is. Eltakarva, hogy a háborús hangulat gerjesztésének első számú stratégiai célpontja ma már nem is igazán Moszkva. Hanem jóval inkább Berlin.

Azzal egyet lehet érteni, hogy a háborús hangulat gerjesztésének fő célpontja nem is annyira Moszkva, mint inkább Berlin. De ez főként Nagy-Britanniára vonatkozik, a németekkel kapcsolatos történelmi traumái miatt. Az amerikaiak számára azonban Moszkva (és persze Peking) az igazi tüske.

Abban is van igazság, hogy „az igazi veszélyt az amerikai hegemóniára az jelenti, ha az eurázsiai geopolitikai térség nem megosztott, így az európai technológia és az orosz nyersanyagforrások egymásra találnak”. Az eurázsiai geopolitikai szinergia kialakulása azonban, amelynek szükségességéről egyik tíz évvel ezelőtt megjelent tanulmányomban[4] írtam, még mindig csupán egy geopolitikai lehetőség – legalábbis ami Európát illeti.

Mindenesetre a geopolitikai erővonalak ma már sokkal tisztábban látszanak, mint tíz évvel ezelőtt. Legalább Kína és Oroszország már egymásra talált (részben az amerikai politika vaksága miatt is), úgyhogy az öreg Kissinger most nem lehet valami boldog, mert az amerikai biztonsági és védelmi stratégia kitervelői nem nagyon veszik tekintetbe az ún. kissingeri szabályt , hogy ti. Washingtonnak a két eurázsiai nagyhatalom mindegyikével jobb viszonyt kell ápolnia, mint azok egymással.

Ami Európát, és különösen Németországot illeti, bár vannak biztató jelek, Brüsszel és különösen Berlin még messze vannak attól, hogy Moszkvát tényleges stratégiai partnernek tekintsék. De ami késik, nem múlik.

Addig is, én nem téveszteném szem elől, hogy – tekintettel arra a most még meglévő geopolitikai fölényre, amellyel Amerika valamennyi valóságos és potenciális riválisával szemben, egyenként és együttvéve rendelkezik – sem az orosz-európai, sem a kínai-orosz partnerség önmagában nem elegendő feltétele annak, hogy valóban kialakulhasson egyfajta geopolitikai egyensúly a világban. Ehhez a német-francia vezetésű kontinentális Nyugat-Európát is magában foglaló teljes eurázsiai szinergiára szükség volna.

Ezt azonban Amerika nem fogja ölbe tett kézzel nézni. Úgyhogy a háború vagy béke kérdésében jobb híján a száz év előtti precedensre támaszkodhatunk: az akkori globális hegemón sem akart hallani semmiféle globális egyensúlyról, mert attól tartott, hogy a németek által felajánlott német-brit kondomínium végül is német világhegemóniához vezet.

Ha már hivatkoztam rá, hadd fejezzem be ezt a részt 2008-ban megjelent tanulmányom befejező sorainak idézésével:

Ha az Egyesült Államok nem fog belenyugodni a globális hegemónia fokozatos elveszítésébe, könnyen háborúba keveredhet valamelyik meghatározó eurázsiai hatalommal vagy azok valamilyen koalíciójával. Sergei Karaganov professzor, a moszkvai Council on Foreign and Defense Policy elnöke egyik cikkében [5] számol egy ilyen lehetőséggel. George Friedman, a Stratfor vezérigazgatója pedig legújabb, The Next 100 Years: A Forecast for the 21st Century című megjelenés előtt álló könyvében[6] mintegy geopolitikai alapelvként szögezi le, hogy „a retorikai szempontoktól eltekintve, az Egyesült Államoknak nem fűződik túlnyomó érdeke az eurázsiai békéhez”, hosszabb távon pedig egyenesen azt valószínűsíti, hogy „az Egyesült Államok és Oroszország közötti ütközéseket egy nagyszabású háború követi majd, amelyet az Egyesült Államok és az eurázsiai nemzetek koalíciója főként a világűrben fog megvívni”. Ezzel egy olyan, az 1914-eshez vagy az 1941-eshez hasonló világháborús helyzetbe kerülne az emberiség, amelyre vonatkozóan semmiféle értelmes hipotézist nem tudunk megkockáztatni.           

A racionális geopolitika az egyensúlyt keresi a világban, és lényegében párhuzamosan halad egy ilyen irányú globális politikával. De  tehetetlen egy olyan globális aktorral szemben, amely fel akarja borítani ezt az egyensúlyt. Előrelátni csak azt képes, ami az adott erőviszonyok rendszeréből és a földrajzi (térbeli) adottságokból kiolvasható.

Ez most jó alkalom számomra, hogy pontosítsam az utolsó bekezdésben foglaltakat. Szerintem a háborús felelősség kérdése elsősorban nem az olyan aktorok részéről merül fel, amelyek – mint például a 20. század eleji Németország vagy a mai Kína és Oroszország és talán az Európai Unió – nincsenek megelégedve az egyetlen hatalom hegemóniáján alapuló világrenddel, hanem azok részéről, amelyek – mint Nagy-Britannia a múlt század elején, Amerika pedig most – nem hajlandók osztozkodni a hegemónián. De hát a hegemónia már olyan, hogy azon nem lehet osztozkodni. Vagy – vagy.

*

Végül engedtessék meg nekem egy szubjektív megjegyzés. George Friedman A következő 100 év című könyvének a végén olvasható egy Köszönetnyilvánítás. Ebből idézem a következő mondatot: „A Stratfor családon kívül köszönöm John Mauldinnak és Gusztav Molnarnak, hogy megtanítottak arra, hogyan vizsgáljam a dolgokat más szemszögből.” A könyvet Bársony Olga fordította, a New Wave Media Kft. adta ki és a Pallas Athéné Geopolitikai Alapítvány támogatta.

Hát így vagyunk az „új hullámmal”. Az egész díszes kiadói és alapítványi társaságban senki sem akadt, aki rájött volna, hogy „Gusztav Molnar” nem valamilyen kóbor amerikai, vagy esetleg lengyel, hanem e sorok írója. Pedig George segített rajtuk azzal, hogy a keresztnevemet „sz”-vel írta.

Sic tansit gloria mundi.

E-mail cím:

geonaplo@gmail.com 

[1] Bruno Maçães: The Dawn of Eurasia: On the Trail of the New World Order, Allen Lane, 2017. A recenzió a The Financial Times január 17-i számában jelent meg (Does the rise of Eurasia herald a new world order?)

[2] Vö. Halford J. Mackinder: A földrajz mint a történelem kulcsa [1904]; uő: Demokratikus ideálok és a valóság [1919], in: Geopolitikai szöveggyűjtemény, szerk. Csizmadia Sándor, Molnár Gusztáv, Pataki Gábor Zsolt, Budapest, 2002, 16-35. L. még Molnár G.: Halford John Mackinder, az angolszász geopolitikai iskola megteremtője, in: Geopolitikai szöveggyűjtemény, 13-15.

[3] The next war. The growing danger of great-power conflict, The Economist, 2018. jan. 18;

[4] A mackinderi képlet, avagy a geopolitikai egyensúly esélyei, Korunk, 1998/11. Elérhető itt.

[5] Sergei Karaganov: A New Epoch of Confrontation, Global Affairs, 2007. nov. 18.

[6] A könyv magyar kiadása 2015-ben jelent meg: George Friedman: A következő 100 év. Előrejelzés a 21. századra, New Wave Media Kft, 2015.


Hozzászólás

A globális elsőbbség iróniája  

 

01.24-25. 

Trump után az inga nem fog visszalendülni balra

Németország és az egykori nyugat-európai „nagyhatalmak” tehetetlenek Washingtonnal szemben, csak sodródnak az árral. Megpróbálják fékezni Trumpot, de úgy, hogy engednek neki. Úgy szeretnék például megmenteni az iráni atom-megállapodást, hogy új szankciókat vezetnének be Irán ellen, annak rakétaprogramja miatt.

Ez tipikus európai szerencsétlenkedés: egyrészt Iránt egyáltalán nem fogja elrettenteni attól, hogy konvencionális fegyvereit fejlessze, és egyáltalán attól, hogy növelje befolyását abban a térségben, amelyben más hatalmak is – mint  legújabban Törökország a szíriai kurdok elleni katonai akciójával, de Szaúd-Arábia is – ezt teszik. A külső hatalmak közül pedig Oroszország, Amerika és Kína. Ebben a hatalmi erőtérben a szankciók politikája csak Amerikának és szövetségeseinek (Izrael, Szaúd-Arábia) kedvez, akik Iránt mint regionális hatalmi tényezőt egyszerűen ki akarják iktatni. Az EU nem szeretné ezt, de persze azt sem, hogy Irán regionális befolyása növekedjen, amire viszont Teherán a dolgok természetéből kifolyólag törekszik.

Lényegében azt szeretnék (legfőképpen Németország), hogy megállapodások, szerződések szabályozzák a hatalmi viszonyokat a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában is, most mindenekelőtt Koreában, amelyek – mármint a „természetes” hatalmi viszonyok – viszont a jelen pillanatban a szerződéses, szabályokon alapuló nemzetközi kapcsolatok ellen hatnak, ugyanis a hegemón vagy kvázi-hegemón hatalom (Amerika) sem a Közel-Keleten, sem Kelet-Ázsiában (sem pedig, tegyük hozzá, Európában) nem hajlandó egy olyan regionális hatalmi egyensúly kialakításába beleegyezni, amely az ő primátusát megkérdőjelezné.

A dolgot az teszi végképp zűrzavarossá, hogy közben a dolgok természetes alakulása az amerikai hegemóniával szemben álló hatalmaknak kedvez, tehát Amerika van lépéskényszerben, és ez a kényszerűség egyre inkább háborús vagy legalábbis kvázi-háborús jelleget kezd ölteni, amennyiben Washington a nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen érdekek, a regionális-hatalmi és a globális-nagyhatalmi kompetíció körülményei között próbálja meg elsőbbségét megvédeni, sőt megerősíteni.

Az európaiak helyzete azért különleges, mert miközben a Közel-Kelet (maradjunk most ennél a térségnél) nagyon is közelről érinti őket, tényleges hatalmi ambícióik itt már nincsenek (Németországnak 1918, Franciaországnak és Angliának 1956 óta), legfeljebb hatalmi velleitásaik, különösen Franciaországnak, amely Szíriát és Libanont természetesen még ma is a sajátjának érzi (ezért tiltakozott Macron Erdogánnál a szíriai kurdok elleni fellépés miatt). De tényleges szerepet csak azért játszhattak (az iráni megállapodás összehozásánál), mert Obama ezt lehetővé tette számukra, éppen úgy, ahogy Merkel és Hollande minszki szerepe is kizárólag annak volt köszönhető, hogy Obama nem osztotta saját beosztottjának, „fuck the EU-Nuland”-nak az álláspontját, és nagyvonalúan rájuk bízta a számára valószínűleg intellektuálisan is terhes ukrán-orosz ügy rendezését.

Ennek az amerikai Európa-faiblesse-nek azonban vége. Jellemző, hogy Obama Iránnal kapcsolatos magatartását annak idején a harcos neokonok élesen elutasították. Dick Cheney és lánya, Liz 2015-ben megjelentettek egy érdekes könyvet[1], amelyben a megállapodást az 1938-as müncheni paktumhoz hasonlították. Ha München a 2. világháborúhoz vezetett, akkor Bécs (ahol az iráni egyezményt megkötötték) atomháborúhoz vezet a Közel-Keleten, mert gyakorlatilag atomhatalommá teszi Teheránt, ami viszont – meglátásuk szerint – elkerülhetetlenné fogja tenni a nukleáris fegyverek bevetését, először Hiroshima és Nagasaki után.

Charles Krauthammer pedig, a megállapodás hatályba lépését követően így fogalmazott a The Washington Postban (2016. jan. 21.):

1938-ban, a München utáni reggelen Európa arra ébredt, hogy Németország a kontinens domináns hatalma.  Pár nappal ezelőtt pedig a Közel-Kelet volt kénytelen tudomásul venni, hogy Irán a regionális hegemón, amely meghatározó szerepet játszhat Szíria, Jemen, Irak, az öböl-államok jövőjének alakulásában, és idővel abban is, hogy Izrael egyáltalán fennmaradhat-e mint önálló állam.

Látszólag nagyon hasonlít a neokonok amerikai hegemónia-mániájához Trump és az őt  támogató konzervatív politikusok és tábornokok „Amerika first”-felfogása, de a kettő távolról sem ugyanaz. (Elég csak a most egyértelműen a legbefolyásosabb kongresszusi konzervatív figura, a „neo-Jacksonian” Tom Cotton szenátor doktrínájára gondolni[2], de erről bővebben majd később.)

Ma a neokonok Bill Kristoltól, David Frumon és Max Booton keresztül Robert Kaganig már jócskán kiábrándultak a konzervatívokból, és most már nemcsak a „borzalmas tagság”-ból, hanem a GOP establishmentjéből is, amely Bannon kiebrudalása után azt hiszi, hogy immár gond nélkül használhatja fel Trumpot a saját céljaira.

Ha tavaly ősszel Kagan még azt kiáltozta, hogy „rajta, Bannon, gyilkold le őket!”[3], mert úgy gondolta, hogy nem volt még politikai párt, amely inkább megérdemelte volna, hogy egy Steve Bannon elpusztítsa, a The Wall Street Journal ma már diadalmasan nyugtázhatja[4]: Bannon a feje után fut, Trump meg Davosba megy.

A neokonok részben vélt, részben valós történelmi szerepének az iróniája, amely igencsak különbözik attól, amelyet 1952-ben  Reinhold Niebuhr egy szép esszében megragadott[5], így összegezhető: szélsőbalról (legalábbis külpolitikai értelemben) át az „igazi” jobboldal oldalára, majd onnan vissza balra, a demokratákhoz. Csakhogy mire ezt meglépték, kiderült, hogy ott is csak egy nagy üresség (Clinton) vagy a szakadék (Sanders) tátong. Trump után pedig az inga már nem fog visszalendülni balra, mert közben az egész demokratikus óramű megsemmisülhet.

Edward Luce azt írja a The Financial Times-ban (2018. jan. 24.), hogy a vezetőkbe vetett bizalom Amerikában soha nem látott mélypontra süllyedt.

Brazílián és Görögországon kívül egyetlen más demokráciában sem tekintenek az emberek ekkora megvetéssel a saját rendszerükre. Amerika a spektrum egyik pólusán helyezkedik el, szemben Kínával, ahol az Edelman-féle bizalom-index szerint a legmagasabb a kormányzatba vetett bizalom.       

„Senki sem bízik itt már senkiben” – mondja Lindsay Graham republikánus szenátor. „És a legtöbb amerikai egyáltalán nem bízik már bennünk.” 

Trump Amerika erényeiről fog zengedezni Davosban a világ legnagyobb befektetői előtt. Otthon azonban lehetetlenné teszi, hogy Amerika kormányozni tudjon. Egyetlen más komoly demokráciában sincs arra példa, hogy a legfőbb vezető azzal vádolja a legfontosabb bűnüldöző szerveket, a törvényhozást és a titkosszolgálatokat, hogy elfogultak.   

Az utolsó intézmény, amelyet Trump még nem bírált eddig, a hadsereg. Ez nem véletlen. Amerika közintézményei közül egyedül a fegyveres erőkbe vetett bizalom maradt magas. Egy emberöltővel ezelőtt a hadsereg volt a leggyűlöletesebb intézmény Amerikában, a vietnami háború miatt. Ma az emberek tisztelettel tekintenek az egyenruhásokra.

És ha a hadsereg is elveszíti a bizalmát a választott politikusokban, az állam (the republic) bajba kerülhet. Ma közelebb állunk ehhez, mint sokan gondolnák.  

Ha ez bekövetkezne, az teljesen tönkretenné a demokratákat is és a konzervatívokat is, mert rávilágítana arra, hogy ideológiáik tulajdonképpen feleslegesek. De geopolitikai szempontból csak még egyértelműbbé tenné a jelenlegi helyzetet, hogy ti. Amerika senkivel sem hajlandó osztozni a globális elsőbbségen.

E-mail cím:

geonaplo@gmail.com 

[1] Dick Cheney and Liz Cheney: Exceptional: Why the World Needs a Powerful America, Threshold Editions, 2015.

[2] Vö. A Foreign Policy for ‘Jacksonian America’. Interjú, The Wall Street Journal, 2017. dec. 7.

[3] Robert Kagan: Faster, Steve Bannon. Kill! Kill! The Washington Post, 2017. okt.11.

[4] Davos In, Bannon Out. Steve Bannon loses his head, while Trump goes to Switzerland, The Wall Street Journal, 2018. jan. 9.

[5] Reinhold Niebuhr: The Irony of American History. With a new introduction by Andrew J. Bacewich, The University of Chicago Press, 2008 [1952].

 


Hozzászólás

Német nagyhatalmi politika

01.17-19.

Az utóbbi időben új hangnem kezd meghonosodni a német külpolitikai vitákban.  Most már nem csupán arról van szó, hogy atlantista vagy posztatlantista politikát kell-e folytatni, természetesen anélkül, hogy a lényegen – vagyis az amerikai biztonsági és az európai normatív védőernyő szentségén – változtatni akarnának.

Ezt a pszeudo-vitát – „ösztönösen atlantista” nézőpontból – jól összefoglalta Hans Kundnani és Jana Puglierin. Szerintük

 

az atlantisták alábecsülik az amerikai külpolitikában bekövetkezett  hosszú távú elmozdulást, a posztatlantisták pedig a katonai erő jelentőségét, valamint azt, mennyire függnek az európaiak az Egyesült Államoktól biztonsági téren. Az utóbbiak megfeledkeznek arról, hogy az amerikai biztonsági védőernyő nélkül nem jöhetett volna létre az 1945 utáni európai integráció, és adottnak tekintenek egy olyan európai szubjektumot, amely nem létezik.

 

Ez mind igaz, de ilyen dilemmákkal azok viaskodnak, akik még mindig elképzelhetetlennek tartják azt, hogy Németországot az atlanti szövetség és az Európai Unió mankója nélkül szemléljék.

Most azonban valami egészen másról van szó, mégpedig arról, hogy Németországnak végre realista, vagyis alapvetően érdekalapú hatalmi politikát kell folytania, egy olyan világban, amelynek az erőviszonyait nem az ilyen vagy olyan értékek és normák, „szövetségek” és „uniók”, hanem a nagyhatalmi érdekek határozzák meg. Nem arról van szó természetesen, hogy Berlin ne lehetne, pontosabban ne maradhatna egyiknek és a másiknak is a tagja, hanem arról, hogy először „saját maga” kell(ene) hogy legyen.

Herfried Münkler politológus, a berlini Humboldt-Universität tanára, akire újabban Sigmar Gabriel is szeret  hivatkozni (lásd itt és itt), a Süddeutsche Zeitungban megjelent interjújában  kifejtette, hogy a német külpolitikának „radikális pragmatizmus”-ra van szüksége. Ezért úgy gondolja, hogy a következő német kormánynak jó kapcsolatokat kell kiépítenie Erdogannal és Putyinnal. Különösen az figyelemreméltó, amit Oroszországról mond:

 

Szerintem az elkövetkező évtizedek fő kihívásai Európa déli és délkeleti határvidékén jelentkeznek. Ezért sok múlik azon, hogy – anélkül, hogy Ukrajnát szem elől tévesztenénk – Oroszországgal újból szilárd kapcsolatokat és lehetőleg  bizalmi viszonyt alakítsunk ki. Ha az oroszokkal nem kommunikálunk, túl sok olyan kérdéssel kerülünk szembe, amelyekre nem fogjuk tudni a választ.

Az új kormány legyen pragmatikus – attól függetlenül, hogy elkötelezi magát az emberi jogok mellett?

Igen. A pragmatizmus ott kezdődik, amikor feltesszük magunknak a kérdést: melyek a mi tényleges erőforrásaink és képességeink? Nem kellene azt hinnünk, hogy muszáj világpolitikát művelnünk. Nekünk az európai perifériákkal kell törődnünk. Minden egyéb fontos, de másodlagos. Mondjuk csak ki minden kertelés nélkül: ha a szíriai, a jemeni, a mezopotámiai és a líbiai háborúk egybefolynak, ha ez az egész egyszer belobban, akkor már minden késő lesz. De van itt egy irányelv is: hogy ti. ezeket a háborúkat meg kell fékezni, meg kell akadályozni, hogy kiterjedjenek. És a cél az, hogy a lehető leghamarabb véget érjenek. Ezért mondtam, hogy meg kellene próbálni újból valamilyen ésszerű munkakapcsolatot kialakítani Putyinnal, amit aztán lehetőleg a Putyin utáni időszakban is folytatni tudunk.       

Azt is jelenti ez a pragmatizmus, hogy a következő kormánynak fel kell adnia a Krímet?

Mit jelent az, hogy „feladni”? Ha jól emlékszem, a Wehrmacht 1944-ben feladta a Krímet. Az már nem a miénk.

 

Münkler replikájának „eszménygyilkos” iróniája jól rávilágít arra, hogy a német nyilvánosság mennyire elszakadt a valóságtól, hogy sokan mennyire képtelenek felfogni például azt, hogy a nemzetközi jogi normák melletti kiállás és egyéb nemes eszmények hangoztatása kiválóan szolgálhatja valamely nagyhatalom érdekeit, miközben más hatalmak cselekvési szabadságát súlyosan korlátozhatja. Vagyis a politikai eszmék hatalmi konnotációival legalább annyira tisztában kell lennünk, mint az egyes politikai lépések eszmei kontextusával.

Van itt persze egy másik periféria is, amiről Münkler – gondolom, óvatosságból, mert a Humboldt egyetem szélsőbaloldali diákjai már eddig is rasszizmussal és militarizmussal vádolták (lásd itt, itt és itt) – nem tesz említést: az új kelet-európai cordon sanitaire. Ez – most még – nem háborús övezet, de – mint január 13-án, Alcibiadesnek adott válaszomban írtam – Oroszországgal „ellenséges”, mégpedig nemcsak geopolitikai megfontolásokból, hanem zsigerileg is, azaz irracionális módon, ami abból is jól látható, hogy ezek az országok (mindenekelőtt Lengyelország, Románia és a baltiak) nem riadnak vissza semmiféle oroszellenes provokációtól, miközben legalább el kellene gondolkodniuk azon, hogy egy komolyabb konfliktus esetén valóban számíthatnak-e Amerikára.

Németország mindenesetre egészen biztos lehet abban, hogy amennyiben „szilárd kapcsolatokat” és „bizalmi viszonyt” akar kiépíteni Oroszországgal, az említett kelet-európaiak (Dániával, Norvégiával és Svédországgal kiegészülve, és Nagy-Britannia teljes támogatását élvezve) azonnal ellene fordulnak, és akár odáig is elmehetnek, hogy a NATO-n és az EU-n belül megpróbálják kenyértörésre vinni a dolgot.

Ezt az „ellentámadást” Németország csak akkor tudja kivédeni, ha Franciaországgal és a nem oroszellenes közép- és dél-európai államokkal közösen a saját Oroszország-politikáját az EU-n belül érvényre tudja juttatni.

Egy tavaly júliusban megjelent, a két háború közötti időszakról szóló cikkében  Münkler – áttételesen – állást foglal a kérdésben.

 

Az első világháborút követően a franciák azt akarták, hogy a győzelem egyszer s mindenkorra mentesítse őket a német veszélytől. Ezért Elzász-Lotaringián túl szükségük volt egy olyan övezetre is Németországtól keletre, amely Oroszországot és Németországot elvágja egymástól. Lengyelország és Csehszlovákia, valamint a balti államok központi szerepet játszottak a francia biztonsági felfogásban. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a németek és az oroszok, az őket elválasztó politikai-ideológiai különbségek ellenére elkezdtek együttműködni egymással. A geopolitika győzelmet aratott az értékekhez való ragaszkodás fölött – legalábbis ebben az esetben. (…)

A két háború közötti korszak, ha a nemzetközi kapcsolatok logikáját nézzük, „őrző nélküli rend” (Ordnung ohne Hüter) volt, illetőleg a rend őrzői csak olyankor avatkoztak közbe, amikor úgy látták, hogy a saját érdekeik veszélyben forognak. Senki sem volt, aki a béke közös érdekéért felelős lett volna. Ez lehetett a legkomolyabb különbség ahhoz a kétfelé osztott rendhez képest, amely a második világháború után kialakult, amennyiben az egyik oldalon az Egyesült Államok, a másikon a Szovjetunió lépett fel a rend őreként – különböző módszerekkel és különböző érdekek által vezettetve, de lényegében azonos szerepben.

Európa jelenlegi rendje most megint „őrző nélküli rend”. Ennélfogva vakvágányra vezet, ha a felmerülő válságok kapcsán „a hidegháború visszatéréséről” beszélünk. Ehelyett az volna a helyes, ha a két háború közötti korszak konstellációira figyelnénk, és ezt a modellt vennénk alapul a jelenlegi állapotok megítélésénél. De ez az időszak túl kevéssé ismert ahhoz, hogy a politikusok és szakértőik számításba vehetnék. Így az eredmény az, hogy sötétben tapogatózunk.

 

Münkler szerint nincs értelme arról beszélni, hogy úgy általában „a történelemből tanulva” oldhatjuk meg a problémákat. A döntő az, mit és hogyan tanulunk a történelemből, és hogy amit tanultunk, a politika milyen formában valósítja meg. Ha például megvizsgáljuk, hogy milyen tanulságokat vontak le az első világháborúból, és annak milyen következményei lettek, akkor ebből valóban lehet valamit tanulni, például azt, hogy nem azokat a tanulságokat vonták le, amelyeket kellet volna.

Adenauer és de Gaulle viszont tanult Aristide Briand és Gustav Stresemann két háború közötti kudarcából, és az  1950-es évek végén a német-francia megbékélést az európai békerend alapjává tette.

 

Ez az eredményes és sikeres tanulás példája volt. De azért mindig tisztában kell lennünk azzal is, hogy mely problémákat tudtunk eddig megoldani, és melyeket nem. A második világháború előzményeiben a német-francia viszony alárendelt szerepet játszott. És így természetesen nem lehet kiindulópontja azoknak az újabb kihívásoknak, amelyeknek a kezelésére ma feltétlenül szükség van, ha azt akarjuk, hogy Európa új rendje tartósan fennmaradjon.   

 

Itt Münkler bizonyára arra gondolt, hogy a mostani „őrző nélküli” európai rend  csak úgy tartható fenn, vagyis csak akkor kerülhető el egy újabb európai háború, ha a geopolitika most is erősebbnek bizonyul „az értékekhez való ragaszkodás”-nál. Azaz – mint a fentebb ismertetett tavaly novemberi interjújában már nyíltan ki is mondta – ha Németország valamilyen formában kiegyezik Oroszországgal.

De van itt azért egy fontos tanulság, amit nem árt leszögezni: Oroszországra – ahogyan már jeleztem – nemcsak a déli és délkeleti, hanem a kelet-európai periféria „pacifikálása” miatt is szükség van. És ezt a partnerséget, amely tulajdonképpen mind a francia, mind pedig a német diplomáciának régi, mondhatni alapvető hagyománya, Berlinnek és Párizsnak együtt kell kialakítania, mégpedig úgy, hogy ahhoz minél több EU-s partnerország is csatlakozni tudjon.

Mindenesetre érdekes koincidencia, hogy ha az első világháború egyik legfőbb kiváltó oka – egyéb okok mellett, természetesen – az 1891-ben és ’92-ben megkötött, Németország ellen irányuló, francia-orosz politikai és katonai szövetség[1] és az 1906-ban elkezdett,  szintén németellenes francia-brit titkos katonai megbeszéléseken Franciaország számára kilátásba helyezett brit katonai segítségnyújtás volt[2]  (a két hivatkozott könyv bővebb ismertetésére és értékelésére később visszatérek), a második világháborút viszont a Franciaország és Nagy-Britannia ellen irányuló 1939-es német-orosz paktum „robbantotta ki”.

Ez valósággal arra predesztinálja Németországot és Franciaországot, hogy közösen fellépve kiegyezzenek Oroszországgal, mert csak így lehetnek képesek arra, hogy sakkban tartsák az egyszerre Európa és Oroszország ellen irányuló angolszász–kelet-európai katonai szövetséget.

Ez nem egyszerű feladat. Sőt azt mondanám, hogy ma szinte lehetetlennek látszik, mégpedig elsősorban Németország miatt. De azért vannak biztató jelek.

*

Németország egész háború utáni külpolitikája az együttműködésre, a szabályok követésére és a bizalomra épült, nem pedig a hatalomra, az érdekre és a fenyegetésre. Ám az állandó válságok fényében, amelyek Irántól Észak-Koreáig mindenütt észrevehetőek, ez a megközelítés naivnak tűnik, mondja Josef Janning külpolitikai szakértő, a European Council on Foreign Relations berlini irodájának vezetője.

 

A világra tekintve a német politikacsinálók ma lelkesen és büszkén átérzik európaiságukat. Az európai ügyekben ezek az ösztönök alárendelődnek Berlin nemzeti érdekeinek és annak a gyanúnak, hogy Brüsszelnek, Párizsnak vagy Rómának rejtett tervei vannak. De a világszíntéren a német vezetők a multilateralizmus, a szabályok által irányított rend és a szerződések és nemzetközi szervezetek által korlátozott szuverenitás rendíthetetlen képviselőinek látják önmagukat és európai társaikat.  

De mégis, kétségek gyötrik őket. Attól tartanak, hogy a holnap világában brüsszeli elefántcsonttornyuk csak amolyan vidámpark lesz, olyan politikai turisták úti célja, akik szívesen bámészkodnak egy hard power és nemzeti érdekek nélküli fantáziavilágban.

A Közel-Keleten az európaiak tanácstalannak érzik magukat a Szaúd-Arábia, Irán és Törökország közötti geopolitikai küzdelemben, amely Irak és Szíria romjain kialakult. A regionális egyensúly felborulása az Oroszország, az Egyesült Államok és Kína közötti globális hatalmi küzdelem lecsapódása. Így tért vissza a régimódi hatalmi politika a 21. századba. És most, hogy Hobbes legyőzni látszik Monnet-t, a németeknek, akárcsak európai partnereiknek fogalmuk sincs, mit tehetnének.   

Az Egyesült Államok gyakorlatilag felmondta az Iránnal kötött megállapodást, szabad kezet adott Izraelnek a palesztinokkal szemben, és Szaúd-Arábia mellé állt. A németek mindhárom lépést veszélyesnek ítélik, mert kiszélesíthetik a közel-keleti konfliktust.   

A német döntéshozók hasonló csapdában érzik magukat az észak-koreai válságot illetően is. Berlin meg van győződve arról, hogy a dialógus, amely megállapodáshoz vezetett Iránban, a koreai félszigeten is megoldást hozhat. De Kim Jong-Un pontosan a közel-keleti fejleményekből jutott arra a következtetésre, hogy a kompromisszum nem növelte Irán biztonságát és elismertségét, és gazdasági előnyökhöz sem vezetett.

Kínát a legkevésbé sem érdekli az európai stílusú rend és rezsim-építés, és inkább saját hatalmának a megnövelésére használja fel a koreai válságot. És messzebb is tekint. Amint az Amerika és Pakisztán közötti viszony rosszabbodni kezdett, Kína máris bejelentkezett Iszlámábádban.    

Amerika, miközben hazárdjátékosként Kelet-Ázsia védelmezőjének a szerepében tetszeleg, kockára teszi hagyományos vezető szerepét a régióban. Ha Észak-Korea atomhatalommá válik, Amerika saját politikája csapdájába kerül, és kénytelen lesz háborúhoz folyamodni. Ez oda vezethet, hogy Japánnal és Dél-Koreával kötött szövetségi szerződései felbomlanak.

A német döntéshozók tökéletesen tisztában vannak az Amerika és Kína közötti rivalizálással. Berlin arra számít, hogy Trump végül is cselekvésre szánja el magát Kínával szemben, és attól fél, hogy mindenképpen veszíteni fog, mert kénytelen lesz választani Amerika és Kína között. 

1949 óta a német döntéshozók, saját országuk erőszakos történelmét szem előtt tartva, alapelvnek tekintették, hogy az erősebb joga nem érvényesülhet a politikában. Minden reményük abban volt, hogy a nemzetközi jog és együttműködés eredményesebb lehet a nemzetközi politikában, mint a nemzeti érdek és a meztelen hatalom. De a jelenlegi válságok és rivalizálások atavizmusa megmutatta, hogy ez a világkép tarthatatlan vagy éppenséggel naiv. Berlinnek új külpolitikára van szüksége. Európa ezúttal nem válaszolhat Németország helyett, de a német válasz magában kell hogy foglalja Európát. (Kiemelés tőlem – M. G.)     

 

Most nem töröm a fejem azon, hogy mi is lesz majd ez a német válasz. Fentebb, Münkler kapcsán már vázoltam az egyik lehetséges változatot. De talán a válaszoknál is fontosabb, hogy maga a kérdésfelvetés módja érezhetően megváltozott a német külpolitikai állásfoglalásokban. Azzal, hogy például Janning Monnet helyett Hobbest tekinti ma mérvadónak (stílszerűbb lett volna, ha nem Monnet-val, hanem Kanttal állítja szembe Hobbest), függetlenül attól, hogy mit gondol a „német válasz”-ról, máris határozottan szembefordult saját főnökével, a Londont nemrég Berlinnel felcserélő Mark Leonarddal, a European Council on Foreign Relations alapítójával és igazgatójával, aki szerint „Németországnak nincs meg a hatalma ahhoz, hogy az Egyesült Államokat a liberális rend védelmezőjeként felváltsa. De megvan a hatalma, hogy megvédje Európát. A mi kontinensünk az együttműködés és a béke kanti szigetévé változott, amelyet a ’mindenki mindenki ellen’ reneszánsza mindenhonnan fenyeget.”

Figyelemreméltó az is, hogy még az egyik, a Zöldekhez közel álló és élesen oroszellenes think-tank is így bírálja a nemrég megkötött előzetes német nagykoalíciós megállapodást: „Menekülés a világ elől (Weltflucht) – nemzetközi felelősségvállalás helyett. A status quo továbbgörgetése – ahelyett, hogy elindulnánk új partok felé.”

És az sem megvetendő fejlemény, hogy a Der Spiegel, a baloldali liberálisok zászlóshajója idei első számában Itt az ideje, hogy Németország megtanuljon az élen állni címmel közölt egy fontos cikket  egyik vezető berlini munkatársától. Christiane Hoffmann a következőket írja:

 

Amerika többé nem tekinthető az európai biztonság megbízható védelmezőjének, a globális politika alakítójának és a Nyugat vezető hatalmának. Mit rejt magában egy olyan jövő, amelyben nem Amerika áll az élen? Amelyben a német külpolitika legfőbb állandója már nincs ott? Amelyben minden ország megpróbálja a maga módján az „America First” jelszavát követni?

Németország számára ez a fedezékből folytatott külpolitika végét jelenti. Amely lehetővé tette, hogy a legnehezebb döntéseket gyakran mások hozzák meg helyettünk. Németország éveken keresztül megelégedett egy olyan külpolitikával, amely nem igényelt komolyabb felelősségvállalást. Nyugat-Németország szuverenitása korlátozott volt, és a német tartózkodást történelmi okokból meg lehetett érteni. Ráadásul a megosztott ország túl kicsi volt ahhoz, hogy szerepet játsszon a nemzetközi politikában.

Ha azonban előretekintünk, Németországnak vezetnie kell. De milyen irányba? Az új világhelyzet legradikálisabb következménye az, hogy a németeknek tisztába kell jönniük azzal, hogy mit akarnak. Ez banálisan hangzik, de nem az.

Németország globális önmegtartóztatása lehetővé tette számára, hogy a külpolitikáját értékekre alapozza, míg mások gondoskodtak a reálpolitikai piszkos munkáról. Merkel menekültekkel kapcsolatos döntései, amelyek a humanitárius elveket elébe helyezték az Európai Unió kohéziójának, csak a legradikálisabb példája ennek a német hagyománynak.  Az új globális helyzetben azonban vége lesz a jó Németországnak. Amikor az alapelvek szembekerülnek a pragmatizmussal, amikor az értékek ütköznek az érdekekkel, Berlinnek nehéz döntéseket kell hoznia.

Németország jelentős morális hatalomnak tekintheti magát, de politikailag és gazdaságilag korántsem vagyunk elég erősek. Katonailag pedig csak mérsékelten felszerelt hadsereggel rendelkezünk, bármiféle nukleáris elrettentés nélkül.

Heinrich August Winkler német történész műveiben leírta a Nyugat felemelkedését, értékeit és eszményeit. De még ő is tanácstalanná vált amióta Amerika nem áll ki többé ezek mellett az értékek mellett. Legújabb könyve[3] (Darabokra hullik a Nyugat?) nem tud választ adni a címben feltett kérdésre. Winkler egy olyan történelmi esemény krónikása lett, amelyet nem képes többé értelmezni.

A Nyugat válsága különösen fájdalmas Németország számára. Az ország hosszú utazása Nyugatra, amelyet műveiben leírt[4], akkor ért véget, amikor a Nyugat hanyatlása elkezdődött, mint amikor egy vonat egy olyan állomásra fut be, amelyet éppen használaton kívül helyeztek.       

Németországnak több külpolitikai szakértőre van szüksége, akiknek jelentős befolyása kell hogy legyen. És most már az sem elég, hogy az egyes országok csak a maguk számára tervezzenek és gondolkozzanak. A legfontosabb német kül- és biztonságpolitikai intézet, az SWP  nemrég javasolta egy közös német-francia „Fehér könyv” megjelentetését. Ez kezdetnek nem rossz.

Ami az értékek és az érdekek fontosságát illeti, a német külpolitikának mindig szembesítenie kell egymással a kettőt. Az EU Ukrajnával kötött társulási szerződése Kijev szuverén döntése volt, amivel szorosabban kapcsolódott az Európai Unióhoz. De érdekében állt-e Európának, tekintettel az árra, amit fizettünk érte, hogy ti. szembeállított bennünket Oroszországgal és háborúhoz vezetett Ukrajnában? Az hogy nem mozdultunk, végül is nem tett jót sem Ukrajnának, sem az EU-nak. 

És az helyes volt-e, hogy a munkavállalók szabad mozgásáról nem voltunk hajlandóak tárgyalni, megnyitva ezzel az utat a Brexit előtt?

Vagy itt egy másik példa: Katalónia függetlenségi törekvésével szembesülve Németország és az EU szigorúan kötötte magát ahhoz az elvhez, hogy a tagállamok belpolitikájába nem avatkozik bele. De Európának érdekében állt volna, hogy Berlin vagy Brüsszel – vagy bárki más – közvetítsen Madrid és Barcelona között. 

Végül pedig itt a lengyel kérdés. Hamarosan el kell dönteni, hogy mi a fontosabb? Az, hogy Lengyelország az Európai Unióban maradjon, vagy hogy teljes mértékben megfeleljen a jogállamiság követelményeinek? Irreális volna mindkettőt elvárni. Egy ilyen helyzetben Németországnak inkább az az érdeke, hogy a kelet-európaiak bent maradjanak az EU-ban, még akkor is, ha nem felelnek meg mindenben az európai standardoknak.  

Németországnak a jövőben fel kell vállalnia ezeket a konfliktusokat, és ugyanakkor határozott döntéseket is kell hoznia. Tévedés azt hinni, hogy az ilyen döntéseken nem nagyon lehet vitatkozni. Sokkal élesebb és konkrétabb nyilvános vitákra van szükségünk. Ehelyett a német politika még mindig abban az illúzióban ringatja magát, hogy morális hatalom. Ha Németország vezetni akar, realista világképre van szüksége. A külpolitikai ártatlanság korszaka véget ért.

*

Ezekre a német nyilvánosságban szokatlan állásfoglalásokra érdemes odafigyelni, anélkül, hogy messzemenő következtetéseket vonnánk le belőlük a német külpolitika tényleges irányváltását illetően – legalábbis ameddig Angela Merkel kancellár marad. Az mindenesetre biztosra vehető, hogy sem a német konzervatívok köldöknéző nacionalizmusa, sem a szociáldemokraták légies internacionalizmusa nem folytatható tovább. Mint ahogy az is, hogy a német nagyhatalmi politika (remélhetőleg a francia nagyhatalmi politikával karöltve) előbb-utóbb újból meg fog jelenni Európában és a világban. Ha pedig valamilyen rendkívüli világpolitikai esemény is bekövetkezik (amire van esély) – akkor minden bizonnyal előbb.

01.22.

A Spiegel szerint  az SPD rendkívüli kongresszusa után, amelyen a küldöttek 56,3 százaléka a koalíciós tárgyalások elkezdése mellett szavazott, Martin Schulz pártelnök hatalma málladozni kezdett. Ezt a kongresszuson megtartott rendkívül erőtlen és kényszeredett beszédének is köszönheti, de a fő ok az, hogy egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Kiderült, hogy nincs semmilyen politikai vonzereje, és ezért valószínűleg le fogják váltani, és az utóda minden bizonnyal Andrea Nahles jelenlegi frakcióvezető, a Juso (az ifjúszocialisták) korábbi főnöke lesz. (Elképzelhető egy olyan változat is, hogy megmarad – egyelőre – pártelnöknek, de anélkül, hogy az új kormányban szerepet vállalna.)

Ez is hír persze, de önmagában nincs olyan nagy jelentősége. Sokkal fontosabb lehet viszont, hogy ez a döntés felgyorsíthatja a CDU-ban is esedékes vezérváltást. Angela Merkel „már történelem”, és szerintem ennek hamarosan kénytelen lesz levonni a konzekvenciáit.

Ha Németország képes lesz erre a kettős megújulásra, akkor az unalmas és langyos GroKo átadhatja a helyét egy teljesen új, dinamikus nagykoalíciónak, amely nemcsak a német és az európai politikát fogja megmozgatni, hanem a világpolitikában is új helyzetet teremthet.

E-mail cím:

geonaplo@gmail.com 

[1] Vö. George F. Kennan: The Fatefull Alliance, Pantheon Books, New York, 1984. Appendix I és Appendix III, 259-262; 269-272.

[2] Action taken by the General Staff since 1906 in preparing a plan for rendering military assistance to France in the event of an unprovoked attack on that Power by Germany. Secret, War Office, November 6, 1911, in: Dawid Owen: The Hidden Perspective.  The Military Conversations 1906– 1914, Haus Publishing Ltd, London, 2014,  125-129.

[3] Heinrich August Winkler: Zerbricht der Westen? Über die gegenwärtige Krise in Europa und Amerika. C. H. Beck, München, 2017.

[4] Vö. Heinrich August Winkler: Németország története a modern korban, I-II., Osiris Kiadó, 2005.


1 hozzászólás

Válasz Alcibiadesnek

01.13.

 

Elnézést, hogy ilyen késve válaszolok január 3-i hozzászólásodra, de folyamatosan írom ezt a valamit (ami attól, hogy kisebb-nagyobb részletekben a blogomra is felrakom, és – kénytelenségből – címet is adok az egyes daraboknak, még nem blog, tehát érdemes a dátumokat alapul véve olvasni), és nem nagyon látszom ki belőle.

1. Az orosz-ukrán dologgal kezdem én is. Mindig is az volt a véleményem, hogy Ukrajna létfontosságú Oroszország számára, és a Nyugatnak nem is kellene azzal próbálkoznia, hogy geopolitikai értelemben elszakítsa Oroszországtól (vö. Új stratégiai alku – biztonság és geopolitika [1993], in: Alternatívák könyve, III., Kolozsvár, 2014, 378-382.).

De maradjunk Sigmar Gabrielnél, mert vele vitatkozol, nem velem. Szerintem ő nem gondolja azt (az általam ismertetett előadásában), hogy az oroszoknak ténylegesen fel kellene adniuk a kelet-ukrajnai ütközőzónát (vagyis a Donbasszt). (Hogy az amerikaiak mit gondolnak, azzal most nem foglalkozom, mert itt a németekről van szó.) Nem véletlen, hogy a vérig menően elkötelezett német atlantisták élesen támadták Gabrielt a beszéde (és legutóbbi ukrajnai látogatása) miatt, mert amit ő kér Putyintól (fogadja el és támogassa a demarkációs vonalra telepítendő ENSZ-békefenntartókat, köztük orosz katonákkal is), az Oroszországnak is érdeke: egyrészt rákényszerítené az ukránokat, hogy ők is vonják ki a körzetből a nehézfegyvereiket, és lehetővé tenné az EU számára, hogy elkezdje az Oroszországgal szembeni szankciók feloldását. Gabriel leszögezi, hogy ez még nem jelenti a minszki megállapodás egészének a teljesítését, ami igaz is, de ha Oroszország belemegy ebbe a détente-ba, akkor csak nyerhet vele, mert az ukrán fennhatóság formális kiterjesztésére csak akkor kerülhet sor, ha az ukrán kormány felvállalja és a parlament elfogadja a kelet-ukrajnai (és nem feltétlenül, csak az orosz ellenőrzés alatti területekre kiterjedő) speciális státust. Amit természetesen jószántukból soha nem fognak elfogadni, egyrészt mert nem akarják, másrészt, mert félnek az „igazi” ukrán nacionalistáktól. És ez lesz az a helyzet, amely a németek, franciák, olaszok és a velük egyetértő többiek számára meg fogja teremteni a tökéletes alibit a szankciók teljes feloldására, miközben a Krím ügyét jegelik.

2. A katalán kérdés tavaly októberi-novemberi fejleményeiről van egy hosszabb szövegem, amelyet majd újra előveszek, ha megalakul az új katalán kormány (vagy ha nem alakulhat meg), és akkor majd felteszem a netre.

3. A revans. Természetesen nincs itt szó semmiféle magyar nemzeti revansról. Van egy hosszabb tanulmányom (A magyar-német geopolitikai viszony. 1848-1944), amelyet szintén fel fogok tenni a netre (bár át kell még egyszer alaposan olvassam). Ennek az 1938-1944 közötti időszakkal foglalkozó Utóhangjában kitérek erre is (maga a tanulmány 1918 végével tulajdonképpen lezárul), hiszen a revans akkor valóban lehetséges volt, és olyan volt, amilyen volt.

Ami a lényeget, vagyis a 2018-as geopolitikai revansot illeti, az azért szól elsősorban Amerika és és az általa még mindig fenntartani kívánt lényegében unipoláris világrend bukásáról, mert ez az alapvetően az angolszászok által képviselt „világbirodalmi” (univerzalista) ambíció tette lehetetlenné azt a – német hegemóniájú – kontinentális berendezkedést, amely a történelmi magyar anyaország (a Horvátország nélküli Magyarország) fennmaradását garantálhatta volna.  (Ezt bővebben az említett tanulmányban fejtem ki. Pár nap, és majd elolvashatod.) Én ebben a terveim szerint idén őszre már nyomdakész napló-könyvben ezt a bukást akarom majd felmutatni, annak összes lehetséges következményeivel. A lényeg, hogy nem lesz itt semmiféle sima átmenet a G-2-es világba (lehet, hogy később majd ez lesz belőle, de most még sokkal bonyolultabb, zűrzavarosabb és kaotikusabb a helyzet – lásd erről a blokkpolitikáról  szóló újabb „post”-omat).

Mindenesetre most még nem zárható ki egy (nyugat-)-európai hatalmi pólus megjelenése, amely szerintem keresni fogja az Oroszországgal való kiegyezés lehetőségét, hiszen enélkül sem Amerikával, sem Kínával szemben nem tud megállni a lábán (ez épp így igaz Oroszországra is). Továbbá valamilyen formában semlegesítenie kell azt a kelet- és közép-európai trójai falovakból álló „ellenséges” zónát (itt elsősorban Lengyelországra, Romániára és a baltiakra gondolok), amelyet Anglia és Amerika támogat. Nem kell mondanom, hogy ebben a geopolitikai szorításban a visegrádiak már ma sem igazán egységes tömbje (lásd Szlovákia mag-Európa-politikáját) fel fog őrlődni, és így Magyarországnak nem lesz más esélye, mint a nyugat-európai (német-francia) tömbhöz (blokkhoz) csatlakozni, már amennyiben az valóban kialakul, azaz szakít jelenlegi posztmodern-axiológiai (hogy téged idézzelek) természetével. – Mindezt később majd bővebben is tárgyalom, pontosabban e könyv jellegének megfelelően többször, több oldalról is körüljárom.

Végül (most) még két szót Ezékielről: nála „a nemzetek legkegyetlenebbjei”-ről van szó, nem egy meghatározott nemzetről, illetve országról. (Lásd itt , Fortuna címmel a 2016. március 4-i dátumnál.) Később talán majd visszatérek erre is. Most csak annyit, hogy amikor írtam, amit írtam, elragadott egy kicsit a szöveg súlyossága és szépsége. Amelyet én ráadásul megfosztottam transzcendens pendant-jától, az „abszolút revans” lehetőségétől. Hogy a tragikum tisztábban – és szebben – érvényesüljön. De nem hiszem, hogy ezen revansot lehetne venni. Ami persze azt is jelenti, hogy igenis lehetséges valamilyen másfajta revans. Majd „feltárulkozik”, ha akar.


Hozzászólás

Blokkpolitika, háború és Európa ébredése

01.08-10.

 

Az ún. G-X világ kapcsán már jeleztem  (02.03.), miért tartom a „kötelező szabályok” által kordában tartott multilateralizmust vagy multipolaritást problematikusnak.

Ennél sokkal valószerűbbnek és egyben ésszerűbbnek tűnik az a nagyhatalmi érdekszférák létjogosultságának elismerésén alapuló geopolitikai modell, amelyet a „felvilágosult nacionalista” (lásd itt és itt) Michael Lind, a washingtoni New America Foundation munkatársa és egyik alapítója vázolt fel Blocpolitik című, 2017. nyarán megjelent tanulmányában.

Lind abból indul ki, hogy a berlini fal leomlása után elég általános volt az a meggyőződés, hogy a hidegháborús szövetségek, ideológiák és intézmények el fognak tűnni vagy teljesen átalakulnak, és  a saját nemzeti érdekeiket szem előtt tartó kisebb vagy nagyobb nemzetállamok hatalmi kalkulációi válnak majd általánosan elfogadottá. Ez szerinte megtörténhet, de – legalábbis eddig – nem következett be.

 

A kilencvenes években sokan tartottak attól, hogy Németország gyorsan visszatér mint nagyhatalom, és megteremti a saját Mitteleuropáját. Ehelyett az Egyesült Államok fenntartotta hegemóniáját a NATO-n belül és a szövetség elkezdett terjeszkedni kelet felé, egészen addig, ameddig Grúziában és Ukrajnában komoly ellenállásba ütközött Oroszország részéről. Vagyis Amerika hidegháborús blokkja fennmaradt.  

A realistáknak lényegében igazuk van a világpolitika dinamikáját illetően, de a fő aktorokat illetően már kevésbé. Mi van akkor, ha a világpolitika fő szereplői nem a független nemzetállamok lesznek, hanem továbbra is a többé-kevésbé állandó hierarchiával rendelkező, több országból összetevődő blokkok, amelyeket egy vagy több domináns nemzetállam vezet?

Amerika kétpárti külpolitikai establishmentjének szent meggyőződése, hogy az amerikai blokk fennmaradása a nemzeti érdeket szolgálja. Ebből az axiómából következik, hogy a blokk erősödése és terjeszkedése szintén Amerika érdekében áll. Ami jó az amerikai blokknak, az jó Amerikának.   

Donald Trump tranzakcionalista nacionalizmusa kétségbe ejti a kétpárti elitet, mert arra utal, hogy az elnök nem fogja fel, hogy a blokk fenntartása nem pusztán az egyik cél a sok közül, hanem az amerikai stratégia alapvető (elsődleges) célkitűzése. Azt feszegetni, hogy kifizetődik-e az amerikaiaknak Japán, Dél-Korea és a gazdag NATO-tagállamok megvédése, az elit szempontjából ugyanaz, mintha a szövetségi kormánynak az amerikai Délt vagy a Nyugati-partot támogató politikáját kérdőjeleznénk meg. Az amerikai elit épp annyira képtelen felfogni az amerikai katonai blokkon kívül elhelyezkedő Dél-Koreát vagy Lengyelországot, mint ahogy Virginiát vagy Kaliforniát sem tudják elképzelni az Egyesült Államokon kívül. Ijedtségük elhamarkodottnak tűnik, mert Trump inkább arra törekszik, hogy Amerika partnereit nagyobb áldozatvállalásra késztesse, nem pedig arra, hogy a szövetségeket feloszlassa.      

A transzatlanti euro-amerikai blokk annyira integrált, a katonai együttműködés, a kölcsönös gazdasági függés és a közös értékek annyira egyben tartják, és ez az egység annyira fontos az amerikai és az európai eliteknek, hogy még egy hihető orosz szuperhatalmi veszély hiányában is képes fennmaradni.   

Inkább Ázsiában, nem pedig az észak-atlanti térségben találni még olyasmit, ami a külön állami érdekeken alapuló tranzakcionalista nemzeti diplomácia hagyományos realista szemléletét alátámaszthatja. De ez a szemléletmód még itt, a 21. századi reálpolitika magövezetében is egyre inkább irrelevánssá válik, a kínai gazdagság és hatalom hosszú távú növekedése és ebből fakadó regionális hegemóniája miatt.   

A változó hatalmi egyensúlyokkal szembeni egyik lehetséges alternatíva a földrajzilag többé-kevésbé állandó érdekszférákon alapul. Az érdekszférákat nem szeretik sem a realisták, sem az idealisták, ez utóbbiakba beleértve a neokonzervatívokat és a neoliberális héjákat is. De ez viszonylag új fejlemény az amerikai történelemben. A világháborúk előtt az Egyesült Államok a Monroe-elvnek megfelelően kijelölte a saját érdekszféráját. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által támogatott nyitott ajtók politikája több, mint egy évszázaddal ezelőtt összeegyeztethető volt az akkor tehetetlen és megosztott Kínán belüli európai és japán érdekszférákkal.       

Ma azonban Amerikának az a terve, hogy a hidegháborús [nyugati] blokkon belüli hegemóniáját egyetemes hegemóniává tegye – az egész földgolyót egyetlen érdekszférává változtatva – Kína és Oroszország ellenállása és az amerikai lakosság háborús kimerültsége miatt összeomlott. De az amerikai külpolitikai establishment ezt nem hajlandó tudomásul venni, és azt hangoztatja, hogy Kína, Oroszország és talán Irán igazságtalanul  megsérti az ún. liberális világrendet. Mivel Kína és Oroszország mérsékelt ellenállást fejt ki az amerikaiak ázsiai és európai blokkja ellen, úgy állítják be őket, mintha veszélyt jelentenének a liberalizmusra, a törvény uralmára és a globális demokráciára nézve.      

A Kínával és Oroszországgal fennálló jelenlegi konfliktusok nem egyszerű akadályok a globális amerikai hegemóniához vezető úton, hanem valóságos barikádok. Arra a legcsekélyebb esély sincs, hogy a kínai és az orosz rezsim, legyen még oly liberális és demokratikus is, valaha is elfogadja és legitimnek fogja tekinteni az állandó amerikai katonai jelenlétet a határai mentén. Mivel az amerikai közvélemény szemében a tét túl alacsony ahhoz, hogy bármelyik nagyhatalommal háborúba keveredjünk, a legvalószínűbbnek az látszik, hogy az olyan vitatott köztes térségek, mint Ukrajna vagy a Dél-Kínai-tenger vagy semlegesek lesznek, vagy új, katonai szögesdrót-akadályok szelik majd őket keresztül, akárcsak a hidegháború idején.

Mindkét esetben a legrosszabb forgatókönyv (the nightmare scenario) fog bekövetkezni, amitől a globális hegemónia hívei óvnak, vagyis a világ regionális blokkokra és érdekszférákra való felosztása. Nem lesz sem egy tartós, széleskörűen elfogadott amerikai globális katonai hegemónia, sem egy szabályoknak engedelmeskedő globális szabad piac. Ehelyett – legalábbis rövid távon – inkább a George Orwell által elképzelt világ[1] egy sajátos változata alakulhat ki, az Amerika által vezetett Óceániával, a kínai Kelet-Ázsiával és az Oroszország-központú Eurázsiával, amely sokkal kisebb és gyengébb, mint az egykori Szovjetunió.               

Az Európán belüli populista nacionalizmus lehetetlenné fog tenni bármiféle arra irányuló kísérletet, hogy a kontinenst egy központosított, független blokká változtassák, amely képes lehet világpolitikai egységként fellépni. Ehelyett Európa vagy amerikai protektorátus marad, vagy a semlegesség irányába sodródik, vagy, a legrosszabb esetben, „törmelékövezetté” válik, amely újból külső hatalmak versengésének a színtere lesz. 

 

Lind koncepciójának az a fő erőssége, hogy valóban „realista”, azaz valóságközeli. Ezen azt értem, hogy – az egy központú világgal[2] szemben –  legalább elvileg valósággá válhat. Az is finoman jelzi ezt, hogy a korábban (12.27.) általam ismertetett Commentary-esszé szerzői tulajdonképpen Lindnek válaszolnak, amikor az érdekszférákon alapuló anarchisztikus „blokkpolitika” helyett az amerikai külpolitika igazi hagyományának a mind hatalmi, mind pedig morális szempontból egyaránt „kivételes” egypólusú világ előnyben részesítését tekintik, és amellett érvelnek, hogy  Amerikának ma is arra kell törekednie, hogy ne csak úgy általában a világban, hanem valamennyi fontosabb régióban ő legyen a domináns hatalom.

Brands és Edel azt állítják, hogy az érdekszférák világára az állandó feszültségek és háborúk jellemzőek, de ebben nagyon tévednek, legalábbis ami a háborúk szerintük nagyobb valószínűségét illeti. Igaz, hogy Orwell a maga antiutópiájában arról beszél, hogy a három hatalmi blokk között folyamatos alacsony intenzitású háború zajlik, ami annyira természetévé vált a világrendszernek, hogy voltaképpen már a béke igazi formájának tekinthető.[3]  Ezt nyugodtan értelmezhetjük úgy is, hogy amennyiben a nagyhatalmi érdekszférák világosan elkülönülnek egymástól, az egyes blokkok gyakorlatilag folyamatosan „hadiállapotban” lehetnek ugyan egymással, de anélkül, hogy ilyen helyzetben tényleges, és a másik felet geopolitikai ellenfélként, azaz világhatalmi tényezőként megsemmisítő háborúra kerülne sor.

Annál nagyobb viszont az “igazi”, vagyis a nagyhatalmak közötti háború valószínűsége akkor, ha egy nagyhatalom „világuralomra” törekszik, vagyis nem hajlandó elismerni a többiek, és különösen egy bizonyos hatalom jogos hegemónia-igényét a saját érdekszféráján belül. Ilyen volt Athén a peloponnészoszi háborút közvetlenül megelőzően, amikor kétségbe vonta Spárta Hellászon belüli szárazföldi hegemóniáját, és nem elégedett meg a csupán tengeri hegemóniával. És ilyen ma az Egyesült Államok, mert kihívásnak tekinti azt, hogy Kína regionális hegemóniára törekszik a „saját”, kelet-ázsiai érdekszférájában.

És ilyen volt Nagy-Britannia is a 20. század elején, amikor úgy ítélte meg, hogy Németország komolyan veszélyezteti globális szupremáciáját. Ez három pilléren nyugodott: az egyik természetesen a „haditengerészeti fölény”-en (naval supremacy) alapuló „legfőbb tengeri hatalom” (preponderant sea power) birtoklása, ami lehetővé tette, hogy Nagy-Britannia ne csak a saját birodalmával tarthasson fenn akadálymentes kapcsolatot, hanem „a szó szoros értelmében a szomszédja legyen minden, a tengeren elérhető országnak”. A másik pedig „a hatalmi egyensúly” politikája, amely – „a súlyokat hol a mérleg egyik, hol a másik serpenyőjébe téve” – megakadályozta, hogy valamely ország a saját szomszédságában, katonai és gazdasági fölényét kihasználva „politikai hegemóniára”, azaz „politikai diktatúrára” (political dictatorship) tegyen szert. Végül a Foreign Office és a brit közvélemény is tisztában volt azzal, hogy ezt a különleges státust tartósan  csak akkor lehet fenntartani, ha az inszuláris tengeri hatalom politikáját úgy irányítják, hogy az „a lehető legtöbb ország alapvető és létfontosságú érdekeivel szoros összhangban legyen”, vagyis támogassa azokat „nemzeti függetlenségük megőrzésében”, és „szálljon síkra a kereskedelem általános szabadságáért”. A britek úgy gondolták ugyanis, hogy  a tengeri szupremácia a legtöbb ország számára kevésbé tűnik félelmetesnek a szabad kereskedelmet pártoló Anglia, mint egy protekcionista hatalom részéről.[4]

Ez a haditengerészeti és „ideológiai” fölény, a hatalmi egyensúly aktív politikájával kiegészítve, hosszú időn keresztül mondhatni tökéletesen működött. Amikor azonban Németország, „az európai kontinens első számú hatalma” (foremost power) immár nem elégedett meg azzal, hogy csupán az egyik európai nagyhatalom legyen a többi mellett, hanem „világhatalommá” akart válni[5], Nagy-Britannia úgy döntött, hogy ezt a vitális érdekeit sértő törekvést minden lehetséges módon megakadályozza.

A Crowe-féle 1907-es brit külügyminisztériumi memorandum, amelyre támaszkodva a fentieket írtam, egyértelmű következtetésekre jut:

 

Az antagonizmus túl mélyen gyökerezik Anglia és Németország egymáshoz viszonyított helyzetében ahhoz, hogy áthidalható legyen. Fel kell tételeznünk, hogy Németország szántszándékkal folytat olyan politikát, amely alapvetően szemben áll létfontosságú brit érdekekkel, és hogy hosszú távon nem kerülhető el egy katonai konfliktus. Ez a véleménye azoknak, akik Németország politikájának egész irányultságában meggyőző bizonyítékát látják annak, hogy ez az ország tudatosan törekszik arra, hogy megteremtse a német hegemóniát először Európában, végül pedig az egész világon.[6] (Kiemelés tőlem – M. G.)

 

David Owen, aki a memorandumot The Hidden Perspective című, 2014-ben megjelent könyve függelékében közölte, megemlíti, hogy Margaret MacMillan, egy az első világháborúról szóló munkájában[7] Crowe memorandumát, amelyet Edward Gray akkori külügyminiszter a dokumentumon olvasható megjegyzésében „rendkívül értékesnek és hasznosnak” minősített, George Kennan hosszú táviratához hasonlította. Owen, aki 1977 és 1979 között maga is külügyminiszter volt, arra hívja fel a figyelmet, hogy Kennan a hosszú táviratot moszkvai Chargé d’Affaire-ként küldte haza, vagyis az nem a State Department dokumentuma volt.

Crowe memoranduma ezzel szemben azt a politikát tükrözte, amit a külügy- és a hadügyminiszter, valamint – legalább részben – Campball-Bannerman miniszterelnök  már legalább egy éve képviselt. Crowe, mint sok más diplomata, erőteljesen befolyásolta a politikát, de Kennan politikát teremtett.

Másik fontos különbség, hogy a memorandum nem Németország fékentartására irányult, hanem azoknak a diplomatáknak a véleményét tükrözte, akik beletörődtek a Németország elleni háborúba. Megerősítette az előítéleteiket.[8]    

 

Ha Michael Lind blokkpolitika-koncepciójának erőssége – mint már utaltam rá – az, hogy a globális politikát folytató nagyhatalmak érdekszféráit veszi alapul, gyengéje viszont, hogy úgy tesz, mintha ezeknek az érdekszféráknak a létezésébe a globális elsőbbségéhez és európai, közel-keleti, valamint kelet-ázsiai hegemón szerepéhez változatlanul ragaszkodó Washinton máris belenyugodott volna.

Bár kétségtelenül vannak olyan hangok – különösen a State Departmentben és a Pentagonban –, amelyek az észak-atlanti és egyáltalán a nyugati szövetségi rendszer változatlan fontosságát és relevanciáját hangsúlyozzák, az az idő elmúlt, amikor a nyugati blokkot nemes egyszerűséggel még amerikai blokknak lehetett nevezni.

Természetesen nem azt kell nézni, hogy melyik paradigma a megnyugtatóbb vagy rokonszenvesebb, hanem azt, hogy melyik közelíti meg inkább a pillanatnyi valóságot. Az unipoláris modellhez képest Lind „blokkpolitikája” mindenképpen előrelépést jelent, annál is inkább, mert ennek az esélyeit mérlegelve már a látómezőnkbe kerül az a geopolitikai katlan, amelyben a közeljövő fortyog.

Azt maga Lind sem állítja egyértelműen, hogy az általa említett blokkok ténylegesen léteznének, de mivel azt biztosra veszi, hogy nem lesz sem „széleskörűen elfogadott amerikai globális katonai hegemónia, sem egy szabályoknak engedelmeskedő globális szabad piac”, úgy véli, hogy „legalábbis rövid távon” kialakulhat a három katonai és kereskedelmi blokkra oszló világ.

Hosszabb távon azonban Lind – mint erre írása végén maga is utal – már csak két valóban globális kiterjedésű és jelentőségű blokkal, az Észak-Amerikára, „talán” Európára, Ázsia csendes-óceáni térségének bizonyos részeire és más régiókra kiterjedő Amerikával és Kínával számol, amelynek az érdekszférája csak ezután fog pontosabban kialakulni. A két nagy és más, kisebb blokkok érintkezési pontjainál konfliktuszóna alakul ki, és miközben a blokkok között a hidegháború időszakai fognak váltakozni a hideg béke időszakaival és a kereskedelmi kapcsolatokat a stratégiai merkentilizmus zéró-összegű logikája szabja meg, az egyes blokkokon belül szabad lesz mind a kereskedelem, mind pedig a migráció.

Lind egy indiai mesére[9] utalva a blokkokat „vadállatoknak” nevezi. Máshol – kicsit precízebben – azt mondja róluk, hogy informális birodalmak, amelyeket biztonsági szövetségek és kereskedelmi megállapodások segítségével lehet felépíteni, és amelyeket tulajdonképpen nehéz megkülönböztetni a tényleges kolonializmustól, ahol az egyik partner egy gyenge protektorátus, a másik pedig egy nagyhatalom vagy szuperhatalom.

 

A hegemón hatalom, amely összehangolja a blokkot, annak katonai hatalmát és gazdagságát idegen népek és erőforrások hozzáadásával növeli. De a viszonylag gyenge és kis államok számára is haszonnal járhat, ha tagjaivá válnak egy blokknak, még akkor is, ha az azon belüli hatalmi viszonyok inkább hierarchikusak, és nem az egyenlőségen alapulnak. Exportőrjeik és importőrjeik a blokk egész piacán működhetnek, és mint a domináns nemzetek de facto protektorátusai, megengedhetik maguknak, hogy kevesebbet költsenek a védelemre.       

A hatalmas, integrált transznacionális blokkok világa nem hasonlít a laza, könnyen visszavonható szövetségekére, ahol a riválisok időnként átállnak a másik oldalra, mint az a 19. századi kontinentális Európában megszokott volt. Ennek a látásmódnak a kivetítése a 21. és a 22. század kevésbé cseppfolyós világára anakronisztikus volna. 

És ha a jövő világa inkább a premodern történelemre fog emlékeztetni, amikor a nagy multinacionális birodalmak – a kínai, a perzsa, a római – egészen addig terjeszkedtek, ameddig a széleiken egymásnak nem ütköztek? A katonai-ipari blokkok világában, akárcsak a mezőgazdasági, adóztatáson alapuló birodalmak régebbi rendszerében, évszázadokig is eltarthattak a határok mentén kialakuló alacsony intenzitású összetűzések anélkül, hogy azok megsemmisítő háborúkba torkolltak volna.          

 

01.12.  

 

Michael Lind írásán látszik, hogy annak szerzője nemcsak (geo)politikai gondolkodó, hanem történész és szépíró is. De ez a geopolitikai vízió, utópikus és antiutópikus tartalmain „túl”, racionális hipotézisnek is tekinthető. Racionalitása pontosan abból adódik, hogy a nemzetközi kapcsolatok „rendszerét” irracionálisnak, vagyis anarchisztikusnak tekinti, és feltehetően úgy gondolja, hogy a kétpólusú hidegháborús világ kölcsönös fenyegetettségen alapuló egyensúlyához és „békéjéhez” hasonlóan a blokkok világa is stabil maradhat – a permanens „hadiállapot” ellenére.

A fő probléma ezzel a vízióval az, hogy most még nem jutottunk el a káoszon alapuló rend világállapotába, mert az egyik fél (az amerikai) nem hajlandó tudomásul venni, hogy ő csak az egyik blokk – a másik két (vagy ha Európát külön blokknak tekintjük, akkor a másiki három) most formálódó, azaz saját érdekszféráit most kialakító és nemcsak katonai és kereskedelmi szempontból, hanem kulturálisan is sajátos egységet alkotó nagytérség mellett.

Egyszóval, még mielőtt a blokkok végleges kialakulása és megszilárdulása napirendre kerülne, el kell dőlnie annak, hogy a jelenleg önmagát még globálisnak vagy legalábbis globálisan a „legelsőnek”, azaz a többieknél magasabb rendűnek tekintő szuperhatalom (az Amerikai Egyesült Államok) hajlandó lesz-e a saját globális hatáskörét önként korlátozni és néhány további szuperhatalmat és nagyhatalmat önmagával – legalábbis elvileg – egyenrangúnak tekinteni, vagy – az ötödik századi Athénhez[10]  és az első világháború előtti Nagy-Britanniához hasonlóan – inkább elszánja magát a háborúra.

A történelmi előzmények – nemkülönben a jelenlegi amerikai politikai állapotok – azt sugallják, hogy a háború a valószínűbb. De az a „tény”, hogy a közeljövőben számolunk egy újabb, nem az egész világot, hanem „csak” az ellenfél vagy az ellenfelek önálló világhatalmi státusát megsemmisítő háborúval, még nem jelenti azt, hogy ne latolgathatnánk az egymástól független blokkok – köztük Európa mint önálló blokk – kialakulásának és konszolidálódásának az esélyeit is.

Különösen, hogy ma éjjel a német koalíciós tárgyalások egy olyan – előzetes – megállapodáshoz vezettek, amelynek első, Európa újraindítása (Ein neuer Aufbruch für Europa) című fejezete[11] kimondja, hogy a konzervatív uniós pártok és az SPD készek szorosan együttműködni Franciaországgal az euró-zóna megerősítése érdekében. Támogatják egy „befektetési költségvetés” létrehozását és az Európai Valutaalap megteremtését. De talán ennél is fontosabb a következő – Sigmar Gabriel és Angela Merkel korábbi állásfoglalásait szintetizáló – részlet:

 

A globális erőviszonyok az utóbbi években alapvetően átalakultak – politikailag, gazdaságilag és katonailag. Az Egyesült Államok új külpolitikai súlypontjai, Kína megerősödése és Oroszország politikája világossá teszik: Európának a saját sorsát az eddigieknél inkább a saját kezébe kell vennie. Ennélfogva Európának megújulásra és újraindításra van szüksége.

*

 

Azt írtam előbbi postom  elején (01.04-05. ), hogy a németek valósággal menekülnek az önálló geopolitikai szerepvállalás elől. Ezt árnyalnom kell egy kicsit. Az, hogy ők óvatosabbak például a franciáknál, nemcsak a stratégiai kultúra hiányával, pontosabban elfojtásával magyarázható (a semmilyen Weltpolitik is jobb, mint a rossz Weltpolitik), hanem annak a józan belátásával, hogy legalább fél Európa, vagy majdnem az egész Európa nekik esne, ha önállósítanák magukat stratégiailag. Ezért létfontosságú számukra a francia partnerség.

No meg azért is, mert bizonyára rájöttek, hogy ha sokáig totojáznak, Macron európai refondationját elakaszthatják ugyan, mert az nélkülük esélytelen, de közben a francia a világpolitikában elhúzhat mellettük, és egyszerűen kész tények elé állítja őket mind kínai, mind orosz, mind pedig amerikai viszonylatban. Ebből akár még azt a Németországban tabunak számító következtetést is levonhatják, hogy nem baj az, ha egy jelentős, de geopolitikailag még mindig gúzsba kötött ország legalább felvillantja annak a lehetőségét, hogy önállóan is képes cselekedni.

Vagyis nem csak Európának, hanem Németországnak is szüksége van az ébresztőre.

[1] Vö. George Orwell: 1984. Európa, 1989, 204-221.

[2] Az egyközpontú világ elvi és gyakorlati lehetetlenségéről l. Molnár G.: A mackinderi képlet, avagy a geopolitikai egyensúly esélyei, Korunk, 1998/11. Elérhető itt – https://geonaplo.wordpress.com/2017/05/06/a-mackinderi-keplet-avagy-a-geopolitikai-egyensuly-eselyei/  – is.

[3] Vö. G. Orwell: i. m. 221.

[4] Vö. Eyre Crowe: Memorandum on the Present State of British Relations with France and Germany. Secret. Foreign Office, january 1, 1907, in: David Owen: The Hidden Perspective. The Military Conversations 1906– 1914, Haus Publishing Ltd, London, 2014, 206-208. – Crowe a külügyminisztárium nyugati főosztályának a vezetője volt.

[5] I.m. 230-231.

[6] I. m. 250.

[7] The War That Ended Peace: How Europe Abandoned Peace for the First World War, Profile Books, London, 2013, 115.

[8] D. Owen: The Hidden Perspective, 79.

[9] Az elefánt és a vak emberek meséje. Az emberek nem fogták fel, hogy amit érzékeltek –  egy kígyószerű ormányt, egy  levélszerű fület és egy fához hasonlító lábat –, az valójában egy és ugyanaz a vadállat.

[10] A peloponnészoszi háború (az első és a második háborút, a köztük lévő alig 14 éves békeidőszakkal együtt, egységes folyamatnak tekintve) Kr. e 460-ban kezdődött és 404-ben, Athén kapitulációjával ért véget.

[11] A teljes szöveget lásd itt. Az „Aufbruch” ébredést is jelent.


Hozzászólás

Még mindig Gabriel

01.04-05.

Sigmar Gabriel német külügyminiszter egy újabb, december végi interjújában megismételte azt a tézisét, hogy Európának olyan hatalommá kell válnia, amelyet komolyan vesznek a világban. „Ezt eddig másokra hagytuk: Franciaországra, Nagy-Britanniára, Amerikára. De ez nem mehet így tovább, különösen, ha az Egyesült Államok bizonytalan partnerré válik, és olyan új hatalmak tűnnek fel, mint Kína. Ezek más szabályok szerint játszanak, más ligában. Ráadásul – ellentétben velünk – nekik van globális stratégiájuk.”

Amikor megkérdezték tőle, hogy ha ennyire szeretné, hogy Európa több felelősséget vállaljon, miért nem akarja, hogy a német GDP legalább két százalékát védelemre költsék, ezt válaszolta: „Mert ez teljességgel irreális, Németország védelmi költségvetésének megduplázást jelentené. Ráadásul erre egyáltalán nincs szükség. Ha EU-szinten együtt dolgozunk védelmi téren, akkor pénzt takaríthatunk meg, és ugyanakkor több feladatra is vállalkozhatunk. Végül, katasztrofális volna, ha Németország nemcsak gazdaságilag és politikailag, hanem katonailag is vezetni akarná Európát.

Nagyon különös ez a baloldali német hatalompolitika. Az embernek az az érzése, hogy csak azért szeretnék, hogy Európa valódi globális szereplő legyen, hogy Németországnak még csak véletlenül se kelljen önálló geopolitikai tényezővé válnia.

De lehetséges itt másfajta magyarázat is. Miközben nemcsak a szocdemek, hanem egyáltalán a németek – kevés kivétellel – ezt halálosan komolyan gondolják, mások egyszerűen alakoskodással vádolják meg őket. A liberális James Kirchick[1] például tavaly májusban még védelmébe vette  Merkelt, amikor az Trump igazságtalan kirohanásaira reagálva kifejtette, hogy Európának nem kellene annyira Amerikától függnie, de persze rögtön hozzá is tette, hogy szerinte ezt Merkel egyáltalán nem úgy értette, hogy „teljesen függetlennek kellene lennie”, hiszen Németországnak továbbra is szüksége van Amerikára „biztonsága és gazdasági jóléte miatt”.

Most viszont ugyanez a Kirchick egy figyelemreméltó cikkben Sigmar Gabriel általam már ismertetett előadásáról azt írja, hogy „miközben Berlin dicsőíti a multilateralizmust és elítéli a nacionalizmust, ezzel csak egy olyan külpolitikát álcáz, amely maga is gyakran egyoldalú és nacionalista”.

Kirchick a Nord Stream nevű, Oroszországot és Németországot a Balti-tengeren keresztül közvetlenül összekapcsoló gázvezetéket hozza fel példának, amely Gabriel szerint a német érdekeket szolgálja, de – teszi hozzá az amerikai – „nem szolgálja Európa érdekeit”, és sokatmondóan megjegyzi, hogy amikor 2011-ben a Nord Stream 1-et üzembe helyezték, Sikorski lengyel külügyminiszter az 1939-es Hitler–Sztálin- paktumhoz hasonlította azt.

 

Az internacionalista retorika paravánja mögé bújtatott nacionalizmus régóta jellemző volt a háború utáni német külpolitikára. A hidegháborús Ostpolitik hívei odáig mentek, hogy a kommunista rezsimek stabilitását tekintették a nyugat-német külpolitika non plus ultrájának, és a társadalmi követelések helyett a felülről jövő változtatásokat részesítették előnyben. Az amerikai, atomtöltettel felszerelt Pershing-rakéták Nyugat-Németországból való kivonását támogatva – ami az európai NATO-szövetségeseket az orosz nukleáris zsarolásnak tette volna ki –, az 1980-as évek eleji nyugat-német békemozgalom, mint egy szociáldemokrata német tudós később bevallotta, „nemzeti volt, antinukleárisnak álcázva”.        

Ez a minta ma is folytatódik. Amikor a NATO 2016 tavaszán hadgyakorlatokat tartott Kelet-Európában, hogy megnyugtassa az Oroszország Ukrajnában folytatott háborúja miatt nyugtalan tagállamokat, az akkori német külügyminiszter (és jelenlegi államfő), Franz-Walter Steinmeier, a Kreml propagandáját visszhangozva, a hadgyakorlatokat „kardcsörtetés”-nek minősítette.

A saját biztonsági kötelezettségeit elhanyagoló Németországról nehezen mondható el, hogy megbízhatóbb volna, mint Trump. De a stratégiai konfúzió és a morális egyértelműség hiánya túlmutat a Fehér Ház jelenlegi lakóján: egy friss felmérés  szerint több német tekinti megbízható partnernek Oroszországot (28%), mint Amerikát (25%), azt az országot, amely megszabadította őket önmaguktól, és megteremtette a háború utáni gazdasági fellendülésük és politikai stabilitásuk feltételeit.      

Ma egyedül a németek tartanak Németországtól. És a saját történelmükből  opportunista módon hasznot húzva – mert azt hiszik, hogy a pacifizmus, nem a diktatúrákkal való szembeszegülés a második világháborúból levonható legfontosabb tanulság – kényelmes és erkölcsösnek látszó alibit teremtenek maguknak, hogy a globális felelősségtől megszabadulhassanak. 

Nos – zárul Kirchick fejtegetése – önmagában véve nincs abban semmi rossz, ha a nemzeti érdekeinket követjük. Végül is minden ország ezt teszi. A németeket annak kitartó bizonygatása teszi különlegessé, hogy az ő esetükben erről szó sincs. 

 

Kirchicknek kétségtelenül igaza van, amikor Németországot alakoskodással vádolja, és felrója a németeknek, hogy tulajdonképpen saját maguktól félnek és ezért óvakodnak a határozott fellépéstől. De nagyon téved, ha azt gondolja, hogy a mai Németországra kétségtelenül jellemző stratégiai konfúzióval szakítva, Berlin majd kőkemény atlantista és az orosz „revizionizmust” egyértelműen elutasító politikát fog folytatni. Az igazság az, hogy nem tudjuk, milyen lesz a geopolitikai szendergéséből felébredő Németország külpolitikája.

Egyelőre csak annyit mondhatunk, hogy Németország kétségtelenül hajlandó lenne „sokkal többet tenni, mert hogy az amerikaiakra nem lehet számítani”. Ian Bremmer minden estre bízik ebben, mint a DWNews-nak adott rövid interjújában  kifejtette. De azt nem gondolhatja komolyan, hogy „ez [lenne] az új világrend”, még akkor sem, ha decemberben Sigmar Gabriel kétségtelenül „a legjobb beszéd”-et tartotta, amit európai és egyáltalán nyugati politikustól az utóbbi időben hallani lehetett.

Ez azt jelentené, hogy Amerika jelenlegi,  nehezen beazonosítható és még nehezebben kiszámítható külpolitikájától függetlenül meg lehet alapozni  valamiféle új multilateralizmust, amelyben – akarva-akaratlanul – előbb-utóbb Washington is kénytelen lenne részt venni.

[1] Kirczick a liberális Brookings Institute munkatársa. 2017-ben jelent meg The End of Europe: Dictators, Demagogues and the Coming Dark Age című könyve.