Geonapló

Nyilvános, de nem annyira. MOLNÁR GUSZTÁV blogja


Hozzászólás

A német modell

Június 2.

Az utóbbi hetet egy olyan helyen töltöttem, ahol nem volt internet, ezért kicsit megkésve publikálom az alábbiakat. Közben rendkívül fontos dolgok történtek az európai-amerikai (főként a német-amerikai, vagy inkább német-angolszász) viszonyban, amiről természetesen írni fogok.

Május 18.

A berlini találkozó nemcsak hogy eredményes volt, de volt benne valami az új kezdet, „az indulás varázsá”-ból, amire Angela Merkel Hermann Hessét idézve utalt a sajtóértekezleten. (Vö. Az üveggyöngyjáték, Bp., 2003, 408. o.)

„Megszületett Merkron” – mondja Stefan Wagstyl, az FT berlini tudósítója (What Macron achieved on brief visit to Merkel in Berlin, FT, május 16.), és valóban, a francia–német együttműködés, vagy inkább szimbiózis (hiszen többről van itt szó, mint két szuverén nemzetállam szimpla együttműködéséről, aminek szerintem a „Merkron”-nál pontosabb hieroglifája az „Emmangela”) most új lendületet kapott, amire – no meg egy kis „mágiá”-ra – igencsak szüksége van.

Azért beszélek francia–német és nem német–francia párosról, mert ennek az új kezdetnek, amely nem többet és nem kevesebbet akar, mint Európa, az Európai Unió újjáalapítását [réfondation] most egyértelműen Emmanuel Macron volt a kezdeményezője, és az ő céltudatosságának és charme-jának köszönhető az is, hogy Angela Merkel kimozdult abból a nagyon kétértelmű pozícóból, amelyben eddig leledzett, hogy ti. egyrészt egyfolytában az EU-integrációs retorikát szavalta, másrészt – vagyis gyakorlatilag – az európai immobilizmus megtestesülése volt.

Volt, mert azok után, hogy elismerte az euró-zóna reformjának nélkülözhetetlenségét, ez a helyzet megváltozott. „A hétfői találkozó talán legnagyobb meglepetése az volt – írja az FT –, hogy Merkel a nagy nyilvánosság előtt kijelentette: támogatja az EU-szerződések módosítását, ami azt jelzi, hogy fontolóra veszi az euró-zóna mélyreható reformját. Egy olyan EU-t – mondta –, amely nem hajlandó elgondolkodni az alkotmányos változtatásokon, ’sebezhetővé lehetne tenni a világ bármely sarkából’.” Macron ehhez csak annyit tett hozzá, hogy a szerződésmódossításokat többé nem lehet „tabunak” tekinteni. Ez nagyon fontos kijelentés volt, elődei – Nicolas Sarkozy és François Hollande – ugyanis annak tekintették.

Merkel tulajdonképpen már 2011-ben gondolt arra, hogy az euró-tagállamok gazdaság- és költségvetési politikájának szorosabb koordinálása érdekében „szükség volna egy külön szerződésre, amely az összes EU-tagállamra érvényes lisszaboni szerződés mellett létezne”. (Florian Gathmann: Merkel sucht nach Europas Kern, Spiegel Online, 2011. szept. 4.) Ez a „megkettőzött EU”-ra vonatkozó – Nicolas Sarkozyvel egyeztetett, de a legtöbb francia párt által elutasított – elképzelés azonban akkor hatalmas ellenállásba ütközött. „Európai szinten – írta a Spiegel – először is ott voltak a nem-euró-tagállamok, amelyeknek egyáltalán nem tetszett ez a gondolat. Akárcsak az EU-Bízottságnak, amely ezzel nagyon sokat veszített volna a befolyásából.”

A legkeményebb ellenállást azonban Merkel saját fekete-sárga (CDU/CSU–FDP) koalíciója, ezen belül is elsősorban a CSU és az FDP tanúsította, a nemzeti szuverenitás várható jelentős megnyirbálása miatt. Horst Seehofer, a CSU vezetője kijelentette, hogy „nem akarnak európai szuperállamot”, és szó sem lehet arról, hogy a nemzeti szuverenitással járó jogokat átruházzák „egy európai gazdasági és költségvetési unióra.”. A liberálisok szintén elzárkóztak attól, hogy további kompetenciákat adjanak át az EU-nak, többek között Christian Lindner jelenlegi elnök és akkori pártfőtitkár is.

Ez a helyzet most nagyon könnyen megismétlődhet. Egyrészt nincs kizárva, hogy Merkel és Macron Berlinben nem a lisszaboni szerződés módosítására gondolt, hanem egy olyan új szerződésre, amely csak az azt elfogadó államokat kötelezné. Erre utalhat az is, hogy Sylvie Goulard, aki Macron berlini találkozóját is előkészítette, és akinek a neve miniszterelnök-jelöltként is felmerült, végül is nem külügy-, hanem védelmi miniszter lett az új francia kormányban. Úgyhogy első körben nem a gazdasági, hanem inkább a védelmi és biztonsági kérdésekben számíthatunk az integráció elmélyítésére, mégpedig nem kommunitárius, hanem államközi alapon. „Mivel a szuverenitást – írja Goulard Goodbye Europe című, 2016-ban megjelent könyvében – végeredményben az államok delegálják vagy tartják fenn maguknak (…), a holnap Európájának a kulcsa az államok kezében van.” (Sylvie Goulard, une ministre des Armées qui veut réveiller l’Europe, Le Figaro, május 18.)

Ami a 2011-es francia és német belpolitikai helyzet esetleges megismétlődését illeti, úgy tűnik, hogy míg Franciaországban alapvetően megváltozott a helyzet, Németországban épp ellenkezőleg, továbbra is a régi belpolitikai kényszerpályákkal kell Merkelnek küszködnie.

Május 24.

Miután az SPD mind Schleswig-Holsteinban, mind pedig Észak-Rajna-Vesztfáliában elveszítette a tartományi választásokat, előbbiben Jamaika-koalíció (CDU – FDP – Zöldek) lesz, utóbbiban pedig fekete–sárga (CDU– FDP), igaz, hogy csak minimális többséggel. Különösen a vesztfáliai koalíciós megoldásnak van nagy jelentősége, egyrészt, mert Németország legnépesebb tartományáról van szó (18 millió lakos), másrészt ez a szimpatikusabb  a CDU vezető köreinek (ha nem is éppen mindenkinek; Thomas de Maizière szövetségi belügyminiszter szerint például a belbiztonsággal kapcsolatos törvényszigorításokat a liberálisokkal és a zöldekkel nem lehetne megoldani). „Fekete–sárgát akarunk” – jelentette ki az uniós frakció helyettes vezetője, és hasonlóképpen nyilatkozott Thomas Strobl, a CDU elnökhelyettese is.

Nincs kizárva, hogy az EU-integráció elmélyítésével kapcsolatos intezkedéseket is nagyon nehéz, ha nem lehetetlen lesz meghozni akkor, ha a CDU euroszkeptikusai összefognak Christian Linderrel, az FDP-nek az európai politikában is változásokat követelő, ambiciózus vezetőjével. Pillanatnyilag mindenesetre az SPD zuhanórepülése folytatódik (nemcsak arról van szó, hogy már 25%-ra estek vissza, míg a CDU/CSU 39, az FDP pedig 9 százalékon áll – FAZ, 05. 24. –, hanem a CDU a „vörös” Berlinben is megelőzte az SPD-t – Welt, 05. 24.), és erre a kínos helyzetre a szociáldemokraták egyelőre a nagykoalíció egyértelmű elutasításával reagálnak (gondolván, hogy ez a fő oka gyenge szereplésüknek).

Hogy ezért-e vagy másért, nem tudom, de tény, hogy Wolfgang Schäuble alig egy héttel Macron berlini látogatása után már le is ült tárgyalni Bruno Le Maire-rel, konzervatív francia partnerével (ő is, akárcsak Philippe miniszterelnök, a Republikánusok közül csatlakozott Macronhoz). Nemcsak abban állapodtak meg, hogy az euró-zóna reformját fel kell gyorsítani, hanem abban is, hogy a két ország legnagyobb cégei ezentúl szorosan együtt fognak működni (az RWE és az Engie energetikai cégek például egy lehetséges fúzión [share swap-en] gondolkodnak, amivel egy 50 milliárd dolláros francia-német holdingot hoznának létre). A két miniszter bejelentette, hogy „közös kétoldalú kezdeményezéseikkel az eljövendő európai politikát akarják megelőlegezni”. Vagy mondhatnánk úgy is: európai partnereiket akarják kész tények elé állítani.

Hogy a franciák sietnek, az érthető. De úgy tűnik, Merkel és Schäuble sem akarja szeptember utánra halasztani a közös döntéseket. A Schäuble–Le Maire-találkozón megállapodtak abban, hogy egy munkacsoport a júlisra tervezett közös kormányülésen jelentést fog előterjeszteni. (FT, 05. 22.)

A Financial Times felfigyelt arra is, hogy Bruno Le Maire gazdasági miniszter a közös sajtóértekezleten részben németül beszélt, és azt sem mulasztotta el megjegyezni, hogy Edouard Philippe miniszterelnök is folyékonyan beszél németül, és hogy Macron elnök külpolitikai főtanácsadója Philippe Etienne volt berlini nagykövet. (Ehhez még hozzátehette volna azt is, hogy Sylvie Goulard, az új védelmi miniszter pedig azon kevés francia politikusok közé tartozik, akik rendszeresen nyilatkoznak a német rádió- és tévé-állomásoknak.)

Az Atlantico francia hírportálban két francia szakértő nyilatkozik arról, hogy Macronnal „a német modell igézetében élő generáció” került hatalomra (Génération Macron, génération obsession pour le modèle allemand, május 22.) Franciaországban. Az érdekes kérdésre („Beszélhetünk-e arról, hogy az új francia kormány [összetétele] a német kulturális hegemóniáról árulkodik?) Edouard Husson történész és Alexandre Delaigue közgazdász (a lényeget összefoglalva) a következőket válaszolta:

 

Wolfgang Schäublenak, aki Angela Merkel után a legbefolyásosabb német politikai személyiség, jelentős szerepe van ebben. Aurája abból fakad, hogy Helmut Kohl minisztere volt. A franciák számára megközelíthetőbb, mint Angela Merkel, akit nehezebb kiismerni.És Schäuble is erősen rájátszik erre, hogy a francia politikusok fiatal generációja őt tekintse mérvadó tekintélynek. De azért Macron, Le Maire vagy Sylvie Goulard azért gondolkodnak úgy, ahogy gondolkodnak, mert nyitottak arra, hogy Schäublét meghallgassák, és mert régóta elveszítették minden kritikai érzéküket Németországgal szemben.   

Ez a kulturális hegemónia az 1983-as fordulatban gyökerezik. Korábban a francia gazdaságpolitika a rögzített árfolyamokon és a frank időnkénti – egyeztetett – leértékelésén alapult, ami a versenyképesség visszaszerzése miatt volt szükséges. Ezt az időszakot (a köztartozásokkal együtt) a bűnök netovábbjának tekintették, és szükség volt egy ellenmodellre, amely annak az országnak a modellje volt, amellyel szemben ki kellett koldulni a leértékeléseket. Innen származik ez a német komplexus, hogy ők mindenben sikeresek, és hogy Franciaországnak is németté kell válnia. Jean-Claude Trichet pályája példaszerű ebben a tekintetben.

Valéry Giscard d’Estaing és Raymond Barre óta a francia kormánypolitikusok úgy ragaszkodnak a német monetáris politikához, mint a lelki üdvösségükhöz. Mitterand folytatta Giscard politikáját, még a német újraegyesülés után is.

Hogy Németország elfogadta az eurót, amely megfelel neki, az érthető. A Berlini Köztársaság a monetáris stabilitás útját választotta. Ehhez joga van. De miért kellene nekünk is vakon követni ezt a politikát?   

Nem áll-e előttünk Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ellenpéldája? Az ő monetáris pragmatizmusuk lehetővé tette számukra a növekedést, és hogy megközelítsék a teljes foglalkoztatottságot.

Elképesztő azt látni, hogy csak azért, mert Marine Le Pen úgymond nem elfogadható partner, és mert elhibázta a választási kampányát, a jobboldal egy része mindenáron el akarja temetni az euróról való vitát. Veszedelmes dolog úgy tenni, mintha nem az euró jelentené a problémát. Ha nem készülünk fel az euró következő válságára, amely Görögországból vagy Olaszországból fog kiindulni, megfosztjuk magunkat attól a lehetőségtől, hogy megszabadítsuk a francia gazdaságot egy dogmatikus politikától. A pénz igazi szerepe az, hogy támogassa a növekedést, a foglalkoztatást és az innovációt.

Németország, mint minden más ország, sajátos egészet alkot, amely a történelemben gyökerezik. Éppen ezért nehéz egy bizonyos vonását elsajátítani, anélkül, hogy figyelembe vennénk az egész egységes rendszert.

Rá kellene újból találnunk a mi sajátosságainkra, ahelyett, hogy engednénk az idegen modellek délibábjának, amelyek csak a mi képzeletünkben léteznek.

 

Ilyesmi is régen fordult elő az újabb kori francia történelemben (Vichy óta biztosan nem), hogy az egész francia kormányzatot (vagyis az elnököt és kulcsminisztereit) a német kulturális hegemónia elfogadásával (ami egy francia számára csakis a „kulturális járom” elfogadásával lehet egyértelmű) lehessen megvádolni.


Hozzászólás

Egy francia Berlinben

Miközben a Mandiner egy Macron nevű simulacrumról közöl érdekes filozófiai esszéket (lásd itt és itt), én megpróbálom őt elhelyezni a tényleges európai hatalmi erőtérben.

A legfontosabb, amit Macronról e pillanatban el lehet mondani, az az, hogy még hivatalba sem lépett, de máris alaposan felkavarta az európai állóvizet, francia-német viszonylatban pedig többet ért el, mint két elnök-elődje, Nicolas Sarkozy és François Holland együttvéve (vagyis az elmúlt tíz év alatt).

A német politikusok első reakciója Macron európai javaslataira teljesen elutasító volt, és nagyon úgy nézett ki, hogy a Wolfgang Münchau által megjósolt  „nein, nein, nein és nein” sokszólamú kórusából fog állni.

Macron győzelmét követően Merkel német kancellár kijelentette, hogy ő szívesen segít Franciaországnak, de „a német támogatás nem helyettesítheti a francia politikai döntéseket”. „Emmanuel Macron sok millió francia és nagyon sok német és európai ember reményeit hordozza”, de – tette hozzá –: „nem látom be, miért kellene nekünk megváltoztatnunk a politikánkat”.

A németek a leghatározottabban természetesen a gyakorlatilag adósságmegosztást jelentő euró-kötvényeket utasítják el, német ésszel ugyanis felfoghatatlan, hogy ők más országok adósságáért felelősséget vállaljanak. Amikor ilyen „a priori” igazságokkal vértezik fel magukat, egyszerűen képtelenek azt mérlegelni, hogy ezek a kétségtelenül kellemetlen dolgok esetleg előnyökkel is járhatnak. „Nem azért változtattuk meg Németországban az igazságtalan költségvetési kiegészítési rendszert [Länderfinanzausgleich] – mondta Markus Södel bajor pénzügyminiszter –, hogy Európában újból bevezessük azt.” Vagy – ugyanő –: „Az európai eszme egészen más, mint a transzferunió. Számunkra ez a szabály: az adósságát nem osztja meg az ember, az adósságát mindenki maga fizeti vissza.”

„Sem az euró-zónának, sem Franciaországnak nem az a fő baja, hogy túl kevés az adóssága” – mondta Jens Spahn pénzügyi államtitkár (CDU). A német politika új sztárja, Christian Lindner, az uniós pártokat több vonatkozásban is jobbról előző konzervatív-liberális FDP elnöke pedig, aki szeptemberben mindenképpen királycsináló szeretne lenne, és erre meg is van minden esélye, hasonló, enyhén szarkasztikus stílusban nyilatkozott: „Franciaország a problémáit nem hitelből [auf Pump], hanem gazdasági reformokkal oldhatja meg.”  Manfred Werner, az EPP frakcióvezetője az európai parlamentben (CSU), nemkülönben: „Macron csak akkor követelhet reformlépéseket Európától, amikor bebizonyította, hogy a saját országa reformképes. Franciaországot, bármilyen nagy és fontos ország is, nem lehet különleges bánásmódban részesíteni.” (Financial Times, 05. 08; FAZ, 05. 09; Frankfurter Rundschau, 05. 09; Die Welt, 05. 11; Welt am Sonntag, 0514)

Ezek a nem sok empátiát tanúsító és Macron reformjavaslatainak a részleteit láthatóan nem, vagy alig ismerő német jobboldali politikusok nagyon tévednek, ha azt képzelik, hogy az euró-kötvények mumusának a falra festésével megvédhetik a Németországnak (legalábbis rövid távon) kétségtelenül kedvező  EU-s status quót, amelyet Macron győzelme alapjaiban megrendített.

A frissen megválasztott francia elnöknek olyan kiváló tanácsadói vannak, mint a németül is beszélő Sylvie Goulard európai képviselő (aki lehet, hogy az új kormány külügyminisztere lesz) és Jean Pisani-Ferry, az egyik legismertebb EU-guru, Macron elnöki kampányának programigazgatója. Ők pontosan felkészítették a megválasztott elnököt arra, hogyan kell a német politikusokkal tárgyalni, és hogyan lehet az EU-reformot sikeresen keresztülvinni. A Financial Times és a Breugel Forum május 11-i közös rendezvényén (Európa jövője a francia választás után) fellépő Pisani-Ferry – a sok általánosság mellett – három fontos dolgot mondott: 1. Franciaország számára „a status quo tarthatatlan”; 2. a jelenlegi EU-költségvetés „a nyolcvanas évek költségvetése”, amelyet a 2019-rs tárgyalások során modernizálni kell; 3. Macron javaslata az euró-zóna költségvetésére és pénzügyminisztériumára vonatkozóan nem szinonimája az euró-kötvényeknek.

Így már érthetővé válik, hogy Macron programjában miért nem szerepelt az euró-kötvények bevezetése, és miért szerepelt viszont egy csomó olyan javaslat, amelyek elől Németország egyszerűen nem térhet ki.

Ezt ismerte fel – végre – Martin Schulz, aki a számára és pártja számára nagyon kedvezőtlenül alakuló helyzetben végre úgy döntött, hogy kockáztat, és – mint erre két héttel ezelőtti cikkemben rámutattam  – kampánytémává teszi az EU reformjának és a Macron javaslataira adandó megfelelő német válasznak a kérdését.

Az országos felmérések szerint a CDU jelen pillanatban 37, az SPD 27 százalékon áll, az FDP és a Zöldek pedig 8 – 8 százalékon. Észak-Rajna-Vesztfáliában pedig, amely politikai értelemben mindig is „a köztársaság laboratóriuma” volt, és ahol most vasárnap (14-én) lesznek a választások, nagy a valószínűsége annak, hogy – ha csak az utolsó pillanatban össze nem szedik magukat – véget ér a szociáldemokraták 12 év óta tartó kormányzása, és az SPD–Zöldek koalícióját fel fogja váltani az ún. Jamaica-koalíció, vagyis a CDU, az FDP és a Zöldek közös kormányzása. Ez főpróbája lehet mindannak, ami szövetségi szinten a szeptember 24-i választások után következhet.

Martin Schulz, a Die Zeitban megjelent interjújával bebizonyította, hogy még mindig nagyon kellemetlen ellenfele lehet Angela Merkelnek.

 

Én ezt a választási küzdelmet nem a CDU elnöke ellen vívom. Az én versenytársam egy párt elnöke, és végül is az emberek pártok között választanak. És akkor a választóknak észre kell venniük, hogyan viszonyul az SPD Martin Schulzhoz, és hogyan viszonyul a CDU a saját elnökéhez. Hogy az Unióban mindenki Angela Merkelért lelkesedik-e, az én nem tudhatom. De ez nem az én problémám.

Miben különbözik az Ön Európa-politikája a Merkelétől?

Mindenben. Először: egészen biztosan szükségünk van az euró-zóna elmélyítésére, és Németország erejét felhasználhatjuk arra, hogy a gyengébbeket erősebbekké tegyük. Nincs nagy véleményem arról, hogy Németország exportáljon kevesebbet, ez ostobaság. Egy sikeres gazdasági nemzetet [Wirtschaftsnation] nem lehet arra kényszeríteni, hogy kevésbé sikeres legyen. De ha többet fektetünk be Németországban, akkor az más országokban is nagyobb növekedéshez és foglalkoztatottsághoz vezet.

Másodszor: sokkal erőteljesebben tematizálnám azt a kérdést, hogy egyes tagállamok megkérdőjelezik a közös értékeket. Nem lehet vasárnapi beszédekben az EU-t mint értékközösséget dicsérni és közben hallgatni, amikor a lengyel és a magyar kormány lábbal tiporja a demokráciát. Harmadszor: közvetlen összefüggést teremtenék az EU-n belüli pénzmozgások és a menekültkérdésben tanúsított szolidaritáshiány között. Itt most újból a lengyel és a magyar kormányról van szó. Aki sok pénzhez jut az EU regionális és strukturális alapjaiból, nem húzódhat félre, amikor a menekültek fogadásáról kell intézkedni. Németországnak ki kell jelentenie: a szolidaritás az EU alapelve. És nem mazsolázgatás [Rosinenpickerei].

Mit ért Ön konkrétan az euró-zóna elmélyítése alatt?

Közös növekedés- és foglalkoztatás-stratégiát. Németországban sokan hiszik azt, hogy pillanatnyilag az euró-zóna kohéziója csak a német adófizetőt terheli meg. De ez nem áll, mert a francia és az olasz adófizetőt is megterheli. Ha ki akarunk kerülni a csúcstalálkozókon hozott semmitmondó és következmények nélküli nyilatkozatok verklijéből, szükségünk van egy olyan stratégiára, amely képes arra, hogy az euró-zónában növekedést és munkahelyeket produkáljon.

Macron közös költségvetést akar az euró-zóna számára. Ön is?

Ez régi kívánalom, és ezen feltétlenül el kell gondolkodnunk. Ha az euró-csoport államai közös feladatoknak akarnak nekilátni, a közös költségvetési finanszírozás ésszerű dolog volna. Jelenleg van egy egységes EU-költségvetésünk, az euró-zónának viszont nincs költségvetése. Minden estre egy ilyen költségvetés végül is nem Németország vagy Franciaország miatt hiúsulhat meg, hanem azoknak az államoknak az ellenállása miatt, amelyeknek mások az érdekei. Én realista vagyok: a dolgot azokkal a javaslatokkal kell elkezdeni, amelyek nem igényelnek szerződésmódosítást.                    

Miért kellene a németeknek Önt azért megválasztaniuk, hogy Ön a német adófizetők pénzét Európában szétosztogassa?

A németek túlnyomó többsége tudja, hogy Trump idejében a működő európai belső piac,  a Brexit idejében pedig az Európai Unió elmélyítése Németország legfőbb érdeke. Döntő fontosságú, hogy harcoljunk ezért. Én a választási harcban azt fogom mondani: aki az Egyesült Államok elszigetelődési politikáját nem akarja, és aki nem akarja, hogy a Brexit logikája győzedelmeskedjék – hogy Európa csupán egy nagy liberalizált piac maradjon –, aki mindezt nem akarja, annak vállalnia kell az euró-zóna elmélyítését. És akkor majd megnézem, hogy a CDU elnöke nemet tud-e mondani erre.

Nem fél attól, hogy az Európa-témával maga ellen hangolhatja az embereket?

Akinek a konyha túl meleg, az ne legyen szakács. Én a politika sokat tapasztalt konyhamestere vagyok.       

 

Schulz lehet, hogy jó konyhamester, de a reálpolitikát (már úgy értem, az európai hatalmi viszonyokban való eligazodás művészetét) még gyakorolnia kell egy kicsit. Nem biztos, hogy túlságosan célszerű frontálisan nekimenni most Lengyelországnak és Magyarországnak, amikor biztosra vehető, hogy – mint az ECFR (European Council of Foreign Relations) egyik elemzése is rámutat – az EU francia-német együttműködéssel végrehajtandó reformja „ellenállásba fog ütközni az Európai Unióban”, és próbára teszi majd Macronnak és német partnerének azt a képességét, hogy „koalíciókat hozzon létre Európában a francia-német mag körül”.

A már említett Sylvie Goulard (Quels chantiers européens attendent le nouveau président de la République ? Le Figaro, 05. 12.) jóval óvatosabb e tekintetben, mint Schulz, többek között azért is, mert szeretné elejét venni annak, hogy a britek után újabb népek utasítsák el az Európai Uniót. „A közép- és kelet-európai országok csatlakozása során – írja – a mi vállalataink könnyűszerrel meghódították ezeknek a törékeny gazdaságoknak a piacait; cserében viszont mi lehetővé tettük az ő munkavállalóiknak hogy Nyugat-Európában keressenek munkát. Velük együtt, nem pedig ellenük kell megoldást találnunk. A módszer sokat számít. Tévednek, akik azt hiszik, hogy a franciák ráerőltethetik az akaratukat más országokra: aki szem elől téveszti az európai integráció önkéntes jellegét, megfosztja azt létokától. Teljesen indokolt sokat követelő tárgyalásokat folytatni, de azok szelleme konstruktív kell hogy maradjon, készen akár arra is, hogy egyeseknek kedvezzünk, hogy elkerüljük az esetleges obstrukciókat.”

Szóval, egyáltalán nem biztos, hogy Martin Schulz lesz Emmanuel Macron német partnere, de az tény, hogy az európai integrációval kapcsolatos német magatartás középpontba állítása nagyon nehézzé, ha nem lehetetlenné teszi a németek által annyira megszokott „majd csak lesz valahogy”-politikát.

A Macron által jelentett kihívás és Schulz nagyon fontos kampány-korrekciója máris érezteti hatását a német politikai nyilvánosságban. Az integráció elmélyítésének ügyéhez megértéssel és jóindulatú szkepszissel viszonyuló Wofgang Schäuble pénzügyminiszter (CDU) például ”üdvözölte” Macron euró-zónára vonatkozó terveit az olasz La Repubblicának adott nyilatkozatában.

 

Macron úr és én teljesen egyetértünk abban, hogy az euró-zónát kétféleképpen lehet megerősíteni: szerződésmódosítással vagy pragmatikusan, államközi alapon. A szerződésmódosítás jelen pillanatban nem járható út. Ugyanakkor az sem lehetséges, hogy ne tegyünk semmit, mert akkor szétmorzsolódik Európa. Így marad a második legjobb megoldás, egy európai Valutaalap létrehozása, az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) továbbfejlesztésével. Ez az euró-tagállamok költségvetéseit felügyelné. A nemzeti szuverenitás Európára való átruházása eddig sem Németország miatt akadt el, hanem inkább Franciaország miatt.

Az európai parlament képviselőin túl, létre lehet hozni az euró-zóna parlamentjét. Egy ilyen parlamentről már beszéltem Macronnal. És felőlem az is rendben van, hogy az ESM-nek meglegyen a tájékozódáshoz való joga. Az ESM megerősítése hozzájárulna ahhoz, hogy az euró-zónán belül betartsuk a költségvetési fegyelmet. A dolog egyszerű: ha megalkotunk bizonyos szabályokat, akkor azokat alkalmazni is kell. Nem veszem jó néven, ha azért kritizálnak, mert azt szeretném, hogy a szabályokat betartsák.

Ami a német fizetési mérleg többletét illeti, az legalább felerészben a gyenge eurónak köszönhető. [Finom célzás arra, hogy a márkáról való lemondást Mitterand elnök erőszakolta ki a német újraegyesülés idején. – M. G.] A megoldás nem az, hogy Németország gyengébbé, hanem az, hogy a többi ország erősebbé váljon. A spanyol futballszövetség dominanciája a Bajnokok Ligájában nem akkor fog megszűnni, ha a Real Madrid gyengébb lesz, hanem akkor, ha a Juventus lesz erősebb.              

Franciaországban egy érdekfeszítő folyamat kezdődött el. Emmanuel Macron ugyanolyan korú, mint amilyen John F. Kennedy volt, amikor elnök lett. Egészen rendkívüli dolog, ahogy a Louvre előtti pódiumra az európai himnusz hangjai mellett lépett fel. (A Schäuble-interjú Die Weltben megjelent összefoglalója elején van egy videó, amelynek kezdeti képei Macront mutatják, amint a Louvre piramisa előtt égbe emeli a kezét.)

 

Schäuble nem megy – nem mehet – el olyan messze Macron eszméinek a felkarolásában, mint Schulz, de azért – már csak a múltja miatt is – jóval nyitottabban viszonyul a „szuverenitás-átvitel” kényes kérdéséhez, mint például a már idézett Christian Lindner, az FDP rámenős vezetője, vagy Markus Södel bajor pénzügyminiszter. Utóbbi például nemcsak a transzferuniót utasítja el  – mint láttuk – nagyon hevesen, hanem Macronnak az európai pénzügy-miniszterre és az euró-parlamentre vonatkozó javaslatait is.

 

Mit tudhat egy EU-pénzügyminiszter jobban csinálni? Ha ellenőrzést akar gyakorolni a német Bundestag vagy a Landtagok fölött, akkor nem kérünk belőle! A polgárok kevés megértéssel viszonyulnak egy új európai szuperhatóság iránt. Nincs szükségünk több brüsszeli bürokráciára, közösségi felelősségre vagy transzferekre.    

 

Ezek a magyar füleknek nagyon ismerősen csengő szavak jól mutatják, hogy az uniós pártok blokkja csak látszólag olyan sziklaszilárd. Csak meg kell őket szorongatni egy kicsit, és máris kiderül, hogy Merkel tulajdonképpen csak fényes paraván, amely mögött szuverenisták és integracionisták zavaros egyvelege kavarog. A német konzervatív tábor épp olyan kevéssé egységes, mint a baloldal, csak a taktikájuk okosabb.

Eddig minden estre elég okosnak és hatékonynak bizonyult. De lehet, hogy hamarosan kiderül, hogy csupán – simulacrum.

*

Macron hétfőn (hivatalba lépése másnapján!) Berlinbe érkezik. Késődélután Merkel fogadja a kancellári hivatalban. De előtte vagy utána minden bizonnyal Schulzcal és régi barátjával Sigmar Gabriel szociáldemokrata külügy-miniszterrel is találkozik. Nem lesz könnyű helyzetben, mert az utóbbiakkal ért egyet, viszont valószínűleg az előbbivel kell majd szeptember 24-e után is egyezkednie. „Érdekfeszítő” helyzet.


Hozzászólás

A mackinderi képlet, avagy a geopolitikai egyensúly esélyei

 

Mivel Mystes, a Mandiner egyik kommentjében érdeklődött Mackinderrel kapcsolatos véleményem felől, gondoltam, elérhetővé teszem ezt a régebbi tanulmányomat.

Korunk 2008 November

  1. 1902–1914

Halford J. Mackinder, a globális geopolitika klasszikusa, a Royal Geographical Society 1904. január 25-i ülésén megtartott nagy hatású előadásában (The Geographical Pivot of History1) annak az aggodalmának adott kifejezést, hogy amennyiben a meleg tengerek felől megközelíthetetlen hatalmas szibériai Heartlandet (a geopolitikai értelemben vett kulcsövezetet) birtokló Oroszország, a világ legjelentősebb szárazföldi hatalma és a kulcsövezetet nyugat, dél és kelet felől körülölelő ún. belső peremív európai részén elhelyezkedő Németország, a világ egyik ipari nagyhatalma összefognak, ellenőrzésük alá vonhatják az eurázsiai megakontinens egészét (tehát a belső peremív további szegmentumait, azaz a Közel-Keletet, Indiát és Kínát is).

Mackinder geopolitikai képlete, „amelyet mind a múlt történelmére, mind a jelen politikájára alkalmazhatunk”, a földrajzi tényezőknek – az emberi tényezőkhöz viszonyított – állandóságán és kiszámíthatóságán alapul. E képlet értelmében a lényegen, azaz a kulcspozíció geopolitikai jelentőségén nem változtatna, „ha a belső területek fölötti ellenőrzést Oroszország helyett egy új hatalom gyakorolná”, például az Oroszországgal nem szövetkező, hanem azt elfoglaló Németország vagy a japánok által megszervezett Kína. A skót származású brit geopolitikus szerint teljesen mindegy, kik kapcsolják össze a tengereket a „nagy kontinens erőforrásaival”, a végeredmény így is, úgy is az lenne, hogy a tengeri és a szárazföldi hatalom közötti „törékeny egyensúly” felborulna, mégpedig a szárazföldi hatalom javára. Mivel „a megosztott és szigetszerű szárazföldi területeket körbeölelő egyetlen összefüggő óceán nyilvánvaló földrajzi feltétele a tenger fölötti – végső soron – egységes uralomnak”, a tengeri hatalom nem engedheti meg, hogy e tekintetben egy olyan állammal osztozzon, amely egyúttal a szárazföldi hatalmat biztosító kulcsövezetnek is birtokában van, vagy a szárazföldi hatalom szövetségese.

A világóceán fölötti kizárólagos uralom – ami a brit birodalom globális pozícióját biztosította – a 20. század elején egyszerre két oldalról is veszélybe került. Az eurázsiai kontinens nyugati belső peremívének globális hatalmi pozíció elérésére törekvő feltörekvő állama, Németország komoly flottaépítésbe kezdett, keleten pedig az akkor még első számú riválisnak tekintett Oroszország igyekezett mandzsúriai pozícióit megerősíteni. Mivel a transzszibériai vasútvonal megépítése új lehetőségeket biztosított Szentpétervár számára, hogy erőit meglehetős gyorsasággal átcsoportosíthassa a keleti frontra, nyugaton pedig a napóleoni kudarc még mindig olyan elevenen élt a politikai és a katonai vezetők emlékezetében, hogy senki még csak nem is gondolhatott a megtámadására, Oroszország jó eséllyel pályázhatott arra, hogy távol-keleti riválisát, Japánt legyőzve, kijusson a Csendes-óceánba torkolló Sárga-tengerre, amelynek kikötője, Port Arthur már a birtokában volt.

1904 januárjában – amikor Mackinder nevezetes előadását megtartotta – Oroszország képes lehetett arra, hogy a transzszibériai vasútvonalhoz kapcsolódó – és általa katonailag ellenőrzött, majd 1897 óta megszállt mandzsúriai területeken át haladó – Dél-Kínai Vasút, valamint az abból Harbinnál Port Arthur irányában elágazó Dél-Mandzsúriai Vasút révén a szárazföldön, a Szuezi-csatornán keresztül és Afrikát délről megkerülve pedig tengeri úton is eljusson a Sárga-tengerig (mint ahogy az 1905 májusában a Távol-Keletre átvezényelt balti flotta ezt meg is tette).

Ilyen körülmények között Mackinder a geopolitikai szempontból lehető legésszerűbb ellenlépést javasolta a tengeri hatalom (értsd: a brit birodalom) számára. Nevezetesen azt, hogy a kulcsövezetet ellenőrzése alatt tartó szárazföldi hatalom féken tartása céljából ne elégedjen meg a „nagy kontinens” körül elhelyezkedő ún. külső peremív országainak, illetve területeinek (azaz Nagy-Britanniának, Dél-Afrikának, Ausztráliának, az Egyesült Államoknak, Kanadának és Japánnak) a felsorakoztatásával, hanem a belső peremíven is alakítson ki  hídfőállásokat. Mackinder Franciaországot, Egyiptomot, Indiát és Koreát említi ebben a vonatkozásban, amelyek szerepe abban állt, hogy megakadályozzák a „kulcsszövetségest” (az adott helyzetben Németországot) abban, hogy teljes erejével a flottaépítésre koncentráljon, illetve hogy megakadályozzák a „kulcsállam” (Oroszország) további terjeszkedését Eurázsia déli és keleti peremterületein (azaz a Közel-Keleten, valamint Dél- és Kelet-Ázsiában).

Mackinder – aki „földrajztudósként” beszélt – pontosan azt támasztotta alá és fogalmazta meg geopolitikai terminusokban, amit a brit birodalom diplomáciája és hadvezetése 1902–1903 folyamán megtett, illetve 1904-ben éppen készült megtenni. 1902 januárjában aláírták az angol–japán szövetségi szerződést, amely Japánt egyenrangú félként ismerte el, és – egyáltalán nem mellékesen – szabad kezet adott neki Koreában. Ez a lépés – akárcsak ebben az időszakban Nagy-Britanniának szinte minden világpolitikai akciója – geopolitikai szempontból mondhatni tökéletes volt.

Minden pontosan úgy alakult, ahogy a mackinderi koncepció szerint alakulnia kellett. Kuropatkin tábornok, az orosz politika ázsiai orientációjának fő képviselője készült a Japán elleni háborúra, az orosz cár pedig II. Vilmos német császárral barátkozott. Hogy az újból napirendre került orosz–német szövetséget kellőképpen ellensúlyozhassa, Nagy-Britannia megegyezett Franciaországgal. 1904. április 8-án megkötötték az entente cordiale-t, ami nemcsak Németország jövőbeli globális törekvéseit volt hivatva megfékezni, hanem azonnali hatállyal – és kézzelfoghatóan – elősegítette a brit birodalom globális érdekeinek érvényesítését, amennyiben London a geopolitikai szempontból jelentéktelen Marokkót átengedte Franciaországnak, viszont szabad kezet kapott a sokkal nagyobb jelentőségű Egyiptomban. Közben aláírták az angol–búr békét is, ami a Dél-Afrika fölötti ellenőrzést biztosította Nagy-Britannia számára.

Miután Oroszország 1905-ben csúfos vereséget szenvedett Japántól, kénytelen volt kivonulni Port Arthur kikötőjéből és Mandzsúriából, Japán pedig annektálta Koreát. Ezzel egyszer s mindenkorra véget ért Oroszország további távol-keleti terjeszkedése. Így miközben a Franciaországgal kötött szerződéssel sikerült – legalábbis ideiglenesen – sakkban tartani Németországot, az Egyiptomtól Indián keresztül Japánig húzódó „brit katonai front” annak vette elejét, hogy Oroszország Eurázsia peremterületei felé terjeszkedhessen.

Amikor pedig az 1905-ös oroszországi zavargások nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy ez a hatalmas ország – társadalmi berendezkedésének elmaradottsága miatt – agyaglábú óriás, Nagy-Britannia azonnal váltott, és – tartva attól a lehetőségtől, hogy Németország viszonylag könnyen legyőzheti Oroszországot, és a hatalmas kontinentális erőforrásokat flottaépítésre használhatja fel – már 1906 tavaszán nagyszabású kölcsönt folyósított (Franciaországgal együtt) az orosz kormánynak, hogy megmentse a pénzügyi összeomlástól, 1907 augusztusában pedig szerződést kötött vele. Ennek értelmében Perzsiát egy (északi) orosz és egy (déli) angol befolyási övezetre osztották, és Oroszország lemondott afganisztáni és tibeti érdekeltségéről, hogy minden – még megmaradt – birodalmi ambícióját és erejét a Balkánra, az ortodox (keleti) kereszténységhez tartozó ottani népek török és osztrák–magyar (azaz végső soron német) iga alóli felszabadítására fordíthassa.

Mivel ezek a taktikai váltások nemhogy nem kezdték ki a Mackinder által felfedezett, pontosabban „megtalált” geopolitikai képletnek az érvényességét, hanem sokkal inkább  annak rendkívüli relevanciáját mutatják, könnyen azt gondolhatnánk, hogy Nagy-Britannia legfőbb vezetőinek egyfolytában Mackinder súgta a fülébe az újabb és újabb lépéseket, hogy tehát ő volt az a különleges képességekkel megáldott titkos tanácsadó, aki a brit birodalom hajóját biztos kézzel vezette az első világháború előtti évtized egyre zavarosabbá váló és egyre veszélyesebb vizein.

Erről persze szó sincs. A geopolitika – Mackinder tulajdonképpen nagyon egyszerű képlete értelmében – nem más, mint a globális hatalmi egyensúly kialakításának, illetve fenntartásának racionális „módszertana”. Ahhoz, hogy a módszer hatékony legyen (vagyis a hatalmi érdekek sikeres érvényesítéséhez vezessen), nem kell más, mint a globális és/vagy regionális szinten jelentőséggel bíró államok vagy az államiság nem minden ismérvével rendelkező, de legalább bizonyos vonatkozásokban államszerűen működő birodalmak „gazdasági és stratégiai földrajzi feltételeinek”, valamint „a vetélkedő népek relatív számának, bátorságának, felszereltségének és szervezettségének” a számbavétele.

Van azonban egy mindezeken túlmutató alapfeltétel, amit Mackinder nem fogalmazott meg nyíltan, explicit formában, de nekünk meg kell ezt tennünk, mert semmilyen érdekünk nem fűződik ahhoz, hogy hozzá hasonlóan a birodalmi szemérmesség leplébe burkolózzunk. Ez pedig nem más, mint a tényleges globális cselekvőképesség. Vagyis a geopolitika módszertanával hatékonyan csak az a hatalom élhet, amely megfelelő nagyságú területtel, gazdasági erőforrásokkal és népességgel, szilárd társadalmi-politikai berendezkedéssel és ennek megfelelően stabil kormányzattal, valamint – egyáltalán nem utolsósorban – globális cselekvőképességgel rendelkezik. Mivel egy ilyen hatalom mondhatni magától – részletes és tudatos tervezés nélkül is – a fenti értelemben vett geopolitikai képletnek megfelelően cselekszik, egy geopolitikus és még inkább egy jól képzett és a szakma ethosza iránt elkötelezett geopolitikai munkaközösség számára nem lehetetlen feladat, hogy egy ilyen hatalom lépéseit értelmezze, megalapozza és előre jelezze.

Ezért a geopolitikai érvelés vagy okfejtés vagy publikus, vagy semmilyen. A tanácsadásnak itt semmi értelme, az inkább a külpolitikai kontingenciák szintjén jöhet számításba, és ez persze annál hatékonyabb, minél mélyebb titok övezi, aminek megvan az a rendkívüli előnye is, hogy a melléfogások csak jóval később vagy éppenséggel soha nem derülhetnek ki.

Mivel a fenti kritériumoknak a 20. század elején egyedül Nagy-Britannia felelt meg, egyáltalán nem véletlen, hogy csakis egy brit geopolitikus találhatta meg azt a bizonyos képletet, és fejtette azt ki olyan formában, hogy a legváltozatosabb és váratlanabb helyzetekben is érvényesíteni lehessen.

A mackinderi geopolitikának volt azonban egy elkerülhetetlen korlátja: az tudniillik, hogy a 20. század eleji globális status quo, pontosabban az annak alapján álló brit birodalmi status quogeopolitikája volt. Mackinder tisztában volt azzal, hogy a brit birodalom nem világbirodalom, és soha nem is akart azzá válni, hiszen ez a józan észnek súlyosan ellentmondó törekvés azt feltételezte volna, hogy Anglia a világ minden fontos régióját valamilyen formában az ellenőrzése alatt tartsa, amit a pragmatikus britek nemcsak irreálisnak, de feleslegesnek is tartottak. Amiből viszont nem engedhettek, az a világelsőség pozíciója és a globális cselekvőképesség volt, ami lehetővé tette számukra, hogy megakadályozzák a „világbirodalom” megjelenését. Pontosabban arról a képességről volt itt szó, hogy megfékezzék azt az államot vagy birodalmat, amely fel akarta borítani a tengeri és a szárazföldi hatalom közötti – a tengeri hatalom relatív előnyét biztosító – erőegyensúlyt.

Ezért mondhatjuk, hogy bár a Mackinder által fellelt geopolitikai képlet – mint majd látni fogjuk – radikálisan megváltozott körülmények között is érvényes maradt, a brit birodalmi érdekeket szolgáló eredeti, 1904-es mackinderi geopolitikai koncepció csak az első világháború kitörésének pillanatáig bizonyult használhatónak. A brit politika mindent elkövetett, hogy Franciaország és Oroszország után az Osztrák–Magyar Monarchiát is bevonja a Németország elszigetelésére, illetve bekerítésére irányuló szövetségi politikába, de I. Ferenc József, ez az egész lényével a Német-Római Szent Birodalom ezeréves múltjához kötődő agg uralkodó fontosabbnak tartotta a „nibelungi hűséget” birodalma és az azt alkotó népek jövőjénél, és nem volt hajlandó cserbenhagyni Németországot, amiből ez utóbbi azt a (téves) következtetést vonta le, hogy képes lehet mind Franciaország (és a mögötte álló Nagy-Britannia), mind pedig Oroszország legyőzésére.

Ezzel – 1914. június 14-én – kezdetét vette a geopolitikai kiszámíthatatlanság és előreláthatatlanság korszaka, amely egészen 1939-ig, a Molotov–Ribbentrop paktum megkötéséig tartott.

 

  1. 1939–1941

A háborúban az emberi tényező meghatározó szerepet játszik, ezért kitörése, lefolyása és következményei per definitionem előreláthatatlanok. Az első világháború előtt például Nagy-Britannia – a mackinderi képletnek megfelelően – a lehető legelőnyösebb szövetségi rendszert építette ki, mégis a puszta tény, hogy a háború kitörését nem tudta megakadályozni, kész katasztrófával ért fel számára. Mivel a háború kimenetelét végül is Amerika hadba lépése döntötte el, az akkor nagyon értékesnek látszó győzelem valójában a vég kezdetét jelentette a brit birodalom számára. Az Egyesült Államokat immár nem lehetett csupán „keleti hatalomnak” tekinteni – mint Mackinder tette 1904-es előadásában –, amely a Panama-csatorna megépítésével „a Mississippi-régió és az Atlanti-óceán partvidékének erőforrásait a Csendes-óceán térségében is elérhetővé teszi”, de az európai egyensúlyt közvetlenül nem befolyásolja.

Mackinder és a brit politika nem vette vagy inkább nem akarta észrevenni, hogy Amerika megerősödésével nem „a Kelet és Nyugat közötti választóvonal” tolódott el az Atlanti-óceán közepére, hanem a Nyugaton belüli erőviszonyok „tolódtak el” Amerika javára, nagyjából úgy, ahogy 400 évvel korábban ez Portugália és Spanyolország viszonylatában bekövetkezett. Hiába maradt az első világháború után érintetlen a Birodalom, sőt új gyarmatok bekebelezésével még jócskán meg is növelte területét, korábbi globális kihatású politikája hirtelen regionális horizontúvá szűkült. Ennek a geopolitikai utóvédharcnak és provincializálódásnak a példája volt az „új Európa”, vagyis az Oroszország és Németország közötti cordon sanitaire megteremtése és a mackinderi alapképlet Kelet-Európa jelentőségét alaposan túlértékelő 1919-es újrafogalmazása.2 Hogy ez mennyit ért, azt az 1938 és 1941 között történtek világosan megmutatták.

A globális geopolitika átrendeződésének valódi mélységét érdekes módon az első világháború nagy vesztesei, a németek értették meg a leghamarabb. Bár Amerika a húszas-harmincas években tüntetően visszavonult Európából és a világból, és belső problémáival volt elfoglalva, Carl Schmitt, Leo Strauss mestere, Hobbesról szóló korabeli könyvében arról írt, hogy a Leviatán, „der große Seefisch” elhagyta a brit szigeteket, és az Atlanti-óceánnak nekivágva az amerikai partok felé vette az útját.

A mackinderi geopolitikai képlet igazi, vagyis az új adottságoknak megfelelő újrafogalmazója és egy lehetséges új globális politika racionális módszertanának a kidolgozója is egy német geopolitikus, a tragikus sorsú (1946-ban feleségével együtt öngyilkosságot elkövető) Karl Haushofer volt. A kontinentális blokk című, 1940–41 fordulóján, másfél évvel a német–orosz paktum megkötése után írt esszéjében3, egy bölcs latin mondásra hallgatva („Fas est ab hoste doceri” – Szent kötelesség az ellenféltől tanulni), az alapokat illetően „a kor legtisztábban látó” tudósára, „Sir H. Mackinder”-re támaszkodott. A részletek tekintetében azonban – jellemző módon – már a korai amerikai imperialistákra és „protogeopolitikusokra”, Brooks Adamsre és Homer Lea-ra hivatkozott előszeretettel, akik aggódtak az angolszász civilizáció jövőjéért, és nagyon is tartottak egy akkor még merőben hipotetikus német–orosz–japán szövetségtől.

Az etnikai, vallási és kulturális homogenitást Japán nagy előnyének nevező, és a Fülöp-szigetek elvesztését és a Pearl Harbour-i katasztrófát annak bekövetkezése előtt fél évszázaddal előre látó Homer Lea-ra, valamint Brooks Adamsre, aki Alfred Thayer Mahan kapitánnyal együtt az amerikai birodalmi gondolat első következetes képviselője (és Theodore Roosevelt elnök legfőbb külpolitikai tanácsadója) volt, Haushofer minden bizonnyal még 1908 és 1910 közötti tokiói katonai kiküldetése idején figyelt fel. Talán ezzel is magyarázható, hogy a német–orosz–japán kontinentális blokk gondolata már a kelet-ázsiai, mindenekelőtt Japánban szerzett tapasztalatait összegző Dai Nihon című első könyvében (1913) felmerült.

A legfigyelemreméltóbb amerikai hivatkozása azonban egy rendkívül szuggesztív geopolitikai metafora, az ún. anakondastratégia vagy anakondapolitika, amelyet Winfield Scott tábornoktól kölcsönzött, akinek 1861-es, hasonló nevet viselő katonai terve eldöntötte az amerikai polgárháború kimenetelét. (Erről nevezték el pár évvel ezelőtt a Moqtada al-Sadr milíciája elleni egyik dél-iraki amerikai hadműveletet is.) Az eredeti terv lényege az volt, hogy a geopolitikai szempontból az északiaknál jóval előnyösebb helyzetben lévő Konföderációt csak a teljes déli partvonalra kiterjedő tengeri blokáddal, a Délnek a Mississippi mentén való kettészakításával, a szárazföldi határ mentén alkalmazott katonai nyomásgyakorlással és területellenőrzéssel és végül a Dél centrumának lerohanásával lehet térdre kényszeríteni. (Bár az akkor már idős Scott hamarosan lemondott főparancsnoki posztjáról, az események az általa elkészített tervnek megfelelően alakultak, és messzemenően igazolták az elképzeléseit.)

Haushofer szerint a világóceánt ellenőrző angolszász hatalmakat (1940–41-ben már elsősorban az Egyesült Államokat) jelképező anakonda csak akkor nem tudja összeroppantani az Óvilág politikai térségeit, ha azok egy hatalmas kiterjedésű és óriási erőforrásokat összpontosító eurázsiai kontinentális blokkba tömörülnek. Bár a német–orosz–japán hármasfogat önmagában is elegendő gazdasági és katonai erővel, valamint területi mélységgel rendelkezett ehhez, a német geopolitikus nem elégedett meg ennyivel. Úgy gondolta, hogy a közel-keleti arab országok, mindenekelőtt Irak, valamint India az önrendelkezési jog alapján és a három említett hatalom, elsősorban Moszkva támogatásával el fogják nyerni függetlenségüket, és közeledni fognak az „eurázsiai kontinentális politika” képviselőihez, akárcsak Irán és Kína, amelyek, mint egykori nagy civilizációk örökösei, szintén joggal tarthatnak igényt arra, hogy önálló, a „bekerítés erőinek” befolyásától mentes politikát folytassanak.

Haushofer 1940-es elképzelése geopolitikailag megalapozott és racionális, messze a jövőbe mutató, de egyúttal az adott történelmi pillanatban mélységesen irreális elképzelés volt. Mindenekelőtt azért, mert a németstratégiai szövetséget az adott helyzetben csak Sztálin vette komolyan (ezért is fordulhatott elő, hogy a németek nagyon árulkodó, a paktum titkos mellékletének betűjével és még inkább annak szellemével összeegyeztethetetlen Balkán-politikája, majd a katonai előkészületekre vonatkozó nyilvánvaló bizonyítékok ellenére sem volt hajlandó elhinni, hogy Hitler meg akarja támadni, sőt ebben egy ideig még a tényleges támadás megindulása után is kételkedett).

Bár a szovjet hadsereg és a lakosság ezért a geopolitikai csökönyösségért súlyos árat fizetett, el kell ismerni, hogy a szovjet birodalom hosszú távú érdekeit szem előtt tartó Sztálin – óriási taktikai hibája ellenére – jobb stratégának bizonyult, mint például az emigrációba kényszerített orosz „eurázsiaiak”, akik inkább ideológusok voltak, mint geopolitikusok. Legnagyobb hibájuk azt volt, hogy Eurázsiát túlságosan szűken értelmezték, lényegében az egykori orosz birodalmat értették rajta, és nem volt világos elképzelésük a tágan értelmezett Eurázsia mint a szárazföldi hatalom igazi színtere és annak legfőbb ellenfele, a világóceánt uraló tengeri hatalom mélyen gyökerező és feloldhatatlan konfliktusáról.

Sztálin ezzel szemben meg volt győződve arról, hogy amennyiben Németország és Oroszország egyesíti erejét, az általuk alkotott kontinentális tömb minden további nélkül kiszoríthatja Angliát a Közel-Keletről és Indiából, amire ő elsősorban törekedett. Így elmondhatjuk, hogy Haushofer geopolitikai koncepciója – az 1939 augusztusa és 1941 júniusa közötti időszakban – voltaképpen nem Hitler, hanem Sztálin és Molotov politikájával volt inkább szinkronban. Erre világít rá az a tény is, hogy miközben A kontinentális blokk című, idézett tanulmányát Németországban kinyomtatták ugyan, de nem terjesztették, Sztálin környezetében nagyon is felfigyeltek Haushoferre. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a német geopolitikus egyenesen „Sztálin tanácsadója” lett volna, mint például A. J. Pearce állítja Mackinder Democratic Ideals and Reality című művének reprint kiadása elé írt bevezető tanulmányában. Mint Mackinder kapcsán korábban már jeleztük, az igazi geopolitikus sohasem foglalkozik tanácsadással. Az ő dolga együtt haladni a geopolitikai szempontból releváns globális tendenciákkal és eseményekkel és – ha lehet – egy kicsivel az események előtt járni.

Haushofer orosz orientációja azzal magyarázható, hogy fel- és elismerte a kulcsállam geopolitikai fontosságát. Pontosan tudta, hogy hiába előzte meg 1940-ben Németország mind katonai és gazdasági erő, mind társadalmi szervezettség és kulturális teljesítmény tekintetében Oroszországot, az geopolitikai értelemben mégis fölényben volt vele szemben. Logikusnak tűnik tehát, hogy a német geopolitikus nézetei inkább visszhangra találtak Moszkvában, mint Berlinben, ahol az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő nagynémet élettérről4 és az angolokkal kötendő békéről fantáziáló Hitler környezetében – még az 1939 és 1941 között rövid időszakban is, amikor Németország mind katonai, mind politikai szempontból hosszú távra bebiztosíthatta volna magát – csak a geopolitikai dilettantizmusnak lehetett esélye.

Az orosz politikai vezetők geopolitika iránti affinitása Oroszország földrajzi adottságaiból fakadt. Abból, hogy Oroszország birtokában volt a minden más ország hasonló adottságait messze fölülmúló természeti erőforrásokkal és területi mélységgel rendelkező eurázsiai kulcsövezet (Heartland), továbbá – és ez geopolitikai szempontból nem kevésbé fontos körülmény – centrális pozíciója és transzkontinentális, óceántól óceánig tartó kiterjedése miatt közvetlenül (vagy legalábbis viszonylag köny-nyen) és egyszerre tudott kapcsolódni Nyugat-Európához, a Közel-Kelethez, Indiához és Kelet-Ázsiához, vagyis az eurázsiai belső peremív valamennyi fontos szegmentumához. Sőt – mint erre Pjotr Szavickij, az eurázsiai iskola legfontosabb képviselője Az eurázsiaiság földrajzi és geopolitikai alapjai című 1933-as tanulmányában, Mackinder pedig geopolitikai képlete utolsó, 1943-as aktualizálása5 során is utalt – a Jeges-tengeren és az Északi sarkon keresztül Észak-Amerikához is.

A Haushofer koncepciójával szemben megfogalmazható geopolitikai kifogások (felfogása ideológiai problematikusságával itt nem foglalkozunk) nem az eurázsiai kontinentális blokkal, hanem az azon kívül elhelyezkedő két óceáni hatalommal, Japánnal6 és az Egyesült Államokkal kapcsolatosak.

Japán két szempontból is kakukktojás az eurázsiai blokkban. Mindenekelőtt azért, mert – Mackinder eredeti geopolitikai képletének megfelelően – a külső (óceáni) peremíven elhelyezkedő tengeri hatalom lévén, érdekei sohasem eshetnek egybe a vele közvetlenül szomszédos szárazföldi hatalom érdekeivel, az pedig még kevésbé állhatott érdekében, hogy létrejöjjön egy kontinentális szinten egységbe szerveződő és az Eurázsiát körbeölelő tengereken is ütőképes szárazföldi hatalomkoncentráció.

Másodsorban – a német–orosz paktum megkötése utáni politikai helyzetben – Tokió azért nem illett a képbe, mert a japán szövetség gyakorlatilag lehetetlenné tette a kontinentális blokk hosszú távú megszilárdítását, ami mind a kulcsállamnak, vagyis a Szovjetuniónak, mind pedig Haushofernek a legfőbb törekvése volt. Haushofer jól tudta, hogy Kína nélkül Eurázsia „nem szabadulhat meg az angolszász gyámság alól, és nem vívhatja ki tényleges önrendelkezését”. Márpedig 1940-ben már rég nem az angolszász hatalmak vagy Oroszország, hanem Japán volt Kínában a megszálló és a hatalmas ország létfontosságú területeit a korábbi gyarmatosítóknál sokkal kíméletlenebbül kizsákmányoló hatalom. Haushofer félreérthetetlenül figyelmeztette is Japánt, hogy viselkedésével ki fogja váltani „félmilliárd kínai mélységes elkeseredettségét, ami hosszú távon az együttműködés halálát fogja jelenteni”. Japán talán legjobb európai ismerőjeként azonban – épp neki! – nemcsak azt kellett volna tudnia, hogy az ilyenfajta tanácsadás nem méltó egy geopolitikushoz, hanem azt is, hogy az teljességgel süket fülekre talál.

Haushofer másik geopolitikai tévedése – mint már jeleztük – Amerikával függ össze, azzal, hogy a mackinderi képletet elmulasztotta valóban globálisan, tehát nemcsak az eurázsiai nagykontinensre, hanem Amerikára is alkalmazni. A német geopolitikus – Mackindertől eltérően – nem gondolta azt, hogy az eurázsiai kontinentális blokk megteremtése „előrevetítené a világbirodalom megjelenését”. Az önrendelkezési jog az ő esetében nem ideológiai jelszó volt, hanem – legalábbis a Zur Geopolitik der Selbstbestimmung című, általa szerkesztett kötet 1923-as megjelenése óta – a geopolitikai építkezés szerves része. Az „eurázsiai önrendelkezés előfutára”, ahogy önmagát 1941 tavaszán megjelent esszéjében nevezi, a távlatilag az egész nagykontinensre kiterjedő kontinentális blokkot egyáltalán nem valamiféle új megabirodalomként képzelte el. Még kevésbé gondolhatott tehát arra, hogy az anakonda szorításából kiszabaduló Eurázsia valamiféle világbirodalmat fog teremteni.

A racionális geopolitika az egyensúlyt keresi a világban, és ennek az ellipszisszerű egyensúlynak Eurázsia mellett Amerika a másik fókuszpontja. Azt Haushofer is tudomásul vette (mi mást is tehetett volna?), hogy „Amerika az amerikaiaké”, vagyis az Egyesült Államok felségterülete. De csak a Japánnal szembeni fantasztikus elfogultsága késztethette arra, hogy azt képzelje, Tokió képes lehet rá, hogy a Csendes-óceán térségéből kiszorítsa Amerikát. Itt most nem a haushoferi koncepció politikai irrealitása az érdekes, amire fentebb már utaltunk, vagyis az, hogy az adott világpolitikai helyzetben sem Hitler Németországa, sem Sztálin Oroszországa nem lehetett alkalmas arra – Japán pedig végképp nem –, hogy az autonóm egységekből álló Nagy-Eurázsiát megteremtse.

Haushofer ennél sokkal súlyosabb – mert nem a politikai kontingenciák világával, hanem a geopolitikai képlet helytelen, pontosabban következetlen alkalmazásával kapcsolatos – hibája az volt, hogy nem értette meg: az anakonda bizonyos mértékű (nem éppen halálos, de azért komolyan veendő) szorítására igenis szükség van ahhoz, hogy Eurázsia (mármint a humboldti értelemben vett Eurasia sensu latiore) geopolitikai értelemben valamilyen szinten – legalábbis ami a másik világközponthoz való viszonyát illeti – egységessé váljon.

Haushofernek világosan kellett volna – már akkor! – látnia, hogy az Egyesült Államok kontinensnyi, Oroszországhoz hasonlóan óceántól óceánig tartó kiterjedésével, kulturális, gazdasági és nem utolsósorban katonai potenciáljával, valamint  Európa és Ázsia közötti elhelyezkedésével még inkább és egyértelműbb fölényben van Japánnal szemben, mint a Szovjetunió Németországgal szemben. Ezért a kontinentális blokk távlati fennmaradása és megerősödése szempontjából az lett volna a legelőnyösebb megoldás, ha Eurázsia – semlegességet tanúsítva – kimarad a csendes-óceáni szupremáciáért folytatott párviadalból, és az így adódó időt és mozgásteret arra használja fel, hogy Nagy-Britanniát valamennyi, a nagykontinens belső peremívén elhelyezkedő pozíciójából kiszorítsa. Így mire Amerika Japánt elkerülhetetlenül legyőzve kivívta volna csendes-óceáni hegemóniáját és immár egyértelmű tengeri elsőségét, már egy konszolidált és egy igazi, hosszú távú ellensúlyt jelentő Eurázsiával találta volna magát szembe.

A geopolitikus által elkövetett hibák (téves elemzések és előrejelzések) voltaképpen szabadságának és cselekvőképességének a bizonyítékai. Ha ellenben a történelem „hibázik”, a geopolitikus tehetetlen. Mind Németország, mind Japán esetében a geopolitikai szempontból gyengébb fél folyamodott a háború irracionális eszközéhez. A következmények ismertek.

Albrecht Haushofer, Karl Haushofer fia és Ribbentrop egykori külpolitikai tanácsadója, aki abban bízott, hogy egy Hitler nélküli Németországot az angolszászok majd a keblükre ölelnek, és akit pár nappal a háború vége előtt végzett ki az SS, mert részt vett a Hitler elleni sikertelen merényletben, pontosan vázolta a Németország mint önálló geopolitikai tényező által befutott útvonalat: „Kibontott vitorlákkal indították útjára a hajót, a vihar kellős közepén, egy zátonyokkal teli szorosban. Győzelmi énekük túl korán zendült fel, de kudarcot vallottak, és az ő kudarcukban mi is osztozunk. A végső pillanatban a kormánygyeplő kicsúszott a kezünkből. Ezzel a sorsunk megpecsételődött, és a tenger el fog nyelni bennünket.”

Ugyanez a sors várt Japánra is, azzal a különbséggel, hogy a felkelő nap országa az utolsó pillanatig és az utolsó katonáig rendíthetetlen maradt. A legfőbb tengeri és a legnagyobb szárazföldi hatalom kényszerű szövetsége legyőzhetetlennek bizonyult, de csak háborús körülmények között működhetett, mert geopolitikai szempontból a tűz és a víz szövetsége volt.

 

  1. 2008. január

A kommunizmus bukása és a Szovjetunió ebből fakadó összeomlása a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveinek fordulóján világrengető eseménynek tűnt, de valójában alig volt hatással a globális geopolitika alaptényére, nevezetesen arra, hogy az Egyesült Államok a második világháború vége óta a világóceán ura volt és maradt. A világtörténelemben először Amerika élni tudott „a megosztott és szigetszerű szárazföldi területeket körbeölelő egyetlen összefüggő óceán” létéből adódó fantasztikus geopolitikai lehetőséggel, és az atlanti- és a csendes-óceáni fronton aratott egyidejű győzelmével kiteljesítette és valósággá változtatta a Mackinder által a 20. század elején a Brit Birodalom égisze alatt elgondolt egységes tengeri hatalmat.

1950-re a Szovjetunió is konszolidálta a hatalmas eurázsiai szárazföldi térségben aratott kétfrontos győzelmét, és a németeket Kelet-Európából, a japánokat pedig a kelet-ázsiai kontinentális területekről kiszorítva létrehozta az egykori mongol birodalomnál is nagyobb, Berlintől Hanoiig terjedő kommunista kontinentális tömböt. A szárazföldi hatalom expanziójának ez a – szintén példátlan – mértéke egyszerre volt köszönhető az eurázsiai centrális geopolitikai pozíció maximális kihasználásának, a – komoly külföldi segítségnyújtás ellenére is – rendkívüli katonai teljesítménynek, valamint a kommunista ideológiának. A geopolitikai erőnek tekintett ideológia azonban legalább annyit ártott, mint amennyit használt, az ötvenes évek közepétől az európai kommunizmus 1989-es bukásáig pedig már egyértelműen a geopolitikai érdekek konvergenciáján alapuló eurázsiai szárazföldi blokk kialakítása ellen hatott.

Ha 1953 és 1956 között, a Sztálin halálát követő zűrzavaros időszakban a szovjet pártvezetés képes lett volna arra, amire Sztálin 1939 és 1941 között képes volt, vagyis ideológiai céljait alárendelte volna az orosz hatalmi érdekeknek, könnyen megakadályozhatta volna, hogy Nyugat-Európa egésze amerikai stratégiai hídfőállássá váljon. Közép- és Délkelet-Európában minden további nélkül létre lehetett volna hozni egy az egyesült Németországtól Ausztrián és Magyarországon keresztül a Moszkvával éppen kibékülni akaró Jugoszláviáig terjedő semleges zónát, amely Finnországgal és a hagyományosan semleges Svédországgal és Svájccal együtt megvetette volna az alapját egy semleges, az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval egyformán jó kapcsolatokat ápoló és mindegyiktől egyforma távolságot tartó Európai Uniónak. Lehetséges, hogy a Szovjetunió nem hozhatta volna létre a Varsói Szerződést, de megtorpedózhatta volna az Északatlanti Szövetség konszolidálódását és végleges kialakulását.

A „mi lett volna, ha…” típusú szcenáriók kidolgozása ellentmond a geopolitika lényegének. A fenti elrendeződést mint ún. nem realizált geopolitikai alternatívát csupán azért hoztuk szóba, hogy jelezzük, milyen ártalmas tud lenni az ideológia azok számára, akik túlságosan komolyan veszik. Azzal, hogy Moszkva kitartott a kommunista rendszer felsőbbrendűségével kapcsolatos illúziója és ama teljesen téves elképzelése mellett, hogy európai és ázsiai befolyását könnyebben meg tudja tartani, ha kommunista csatlósállamokkal veszi magát körül, lehetővé tette Amerika számára, hogy az eurázsiai megakontinens peremterületein, Nagy-Britanniától Dél-Koreáig szovjetellenes katonai szövetségek vagy hasonló célokat szolgáló kétoldali katonai megállapodások egész sorát hozza létre. Később pedig, amikor a hetvenes évek elején a szovjet–kínai ideológiai ellentétek már-már háborúval fenyegettek, az Egyesült Államok, Kína mellé állva megadta a kegyelemdöfést az eurázsiai kontinentális kommunista blokknak, amely hatalmas méreteinél és katonai potenciáljánál fogva valódi ellensúlyt képezhetett volna a megkérdőjelezhetetlen, de az eurázsiai szárazföldi masszívum belső területeinek ellenőrzésére képtelen amerikai tengeri hatalommal szemben.

A nyolcvanas évek végén, amikor világossá vált, hogy Magyarországon és Lengyelországban erőszak alkalmazása nélkül lehetetlenség megállítani a rendszer átfogó, a liberális demokrácia és a szabadpiaci kapitalizmus irányába mutató reformját, Kína pedig egy sajátos, ázsiai típusú államkapitalizmus felé mozdult el, az orosz nómenklatúra pragmatikus, a titkosszolgálatok kötelékeibe tartozó vagy valamilyen formában azok által irányított része eldöntötte, hogy nincs értelme tovább a kommunista rendszert fenntartani. Nem azt akarom ezzel sugallani, hogy szántszándékkal semmisítették meg a kommunizmust, de az bizonyosnak látszik, hogy felismerve a folyamat elkerülhetetlenségét ők maguk álltak annak az élére, és sikerült is nekik a rendszerváltást végig ellenőrzésük alatt tartani.

A Szovjetunió széthullása ennek a folyamatnak a természetes következménye volt, de sokatmondó tény, hogy a szovjet tagköztársaságok mellett Oroszország is egyfajta felszabadulásként élte meg a birodalom végét. Sőt álláspontunk szerint az új körülményekhez viszonylag gyorsan alkalmazkodó orosz elit (vagy legalábbis annak meghatározó része) kifejezetten előnyösnek tekintette az orosz nemzetállam mint önálló geopolitikai entitás megjelenését. Moszkva nemcsak a cári birodalom egykori alávetett népeinek demográfiai és gazdasági ballasztjától és a kommunista ideológia irracionális követelményeinek „alávetett” szovjet birodalom terhes örökségétől szabadult meg, de a többi, geopolitikai szempontból fontos térség vagy hatalom számára is vonzóbb vagy legalábbis elfogadhatóbb partnerré vált.

Most, hogy az elmúlt években megszilárdult a pragmatikus és lényegében ideológiamentes Oroszország politikai, gazdasági és katonai helyzete, és a Putyin által kialakított hatalmi rendszer folytonossága is biztosítottnak látszik, Oroszország számára eljött annak az ideje, hogy maximálisan kiaknázza az eurázsiai kulcsövezet (Heartland) birtoklásából és a már említett centrális elhelyezkedéséből adódó rendkívül előnyös geopolitikai helyzetét.

Ennek a geopolitikai értelemben egyértelműen emelkedő trendnek a konszolidálódását a fő geopolitikai rivális, az Egyesült Államok kétszeresen is elősegítette. Egyrészt nyilvánvaló világpolitikai dominanciájával, minden más hatalmat messze megelőző katonai erejével kiváltotta az autonómiájukhoz ragaszkodó hatalmak fokozódó ellenállását és egymással való erősödő szövetkezési készségét, másrészt a 2001. szeptember 11-i terrortámadás tovább mélyítette a kommunizmus összeomlása után új erőre kapó ideológiai elhivatottságát, ami korlátlannak tűnő geopolitikai mozgásterét jócskán beszűkítette.

A fenti sajátságos körülmények késztetnek bennünket arra, hogy kijelentsük: 2008 januárjában – pontosan 104 évvel Mackindernek a geopolitikai gondolkodás fő irányát  kijelölő előadása után – lehetőség nyílik a mackinderi alapképlet újbóli alkalmazására és – ennek keretében – egy olyan racionális geopolitikai módszertan kidolgozására, amely a világbirodalom kialakítására irányuló – hiábavaló – igyekezettel a világ geopolitikai egyensúlyának a helyreállását mint reális alternatívát állítja szembe.

1904-ben a „világbirodalom” perspektívája azért merülhetett fel, mert „a kulcsállam javára felboruló erőegyensúly” miatt fennállott annak a lehetősége, hogy Oroszország kiterjeszkedik Eurázsia peremterületeire, és „a hatalmas kontinentális erőforrásokat flottaépítésre használja fel”. Ma a globális hegemónia, ha nem is a hagyományos formában, de újból „előrevetíti a világbirodalom megjelenését”. Csakhogy fordított előjellel. Mivel az amerikai tengeri hatalom túlsúlya az összes többi, szövetséges és rivális flotta együttes erejével szemben az elkövetkező tíz-húsz évben behozhatatlannak látszik, nincs mit csodálkozni azon, hogy az Egyesült Államok ezt az előnyt arra akarja felhasználni, hogy biztosítsa a maga számára az egész világ fölötti ellenőrzést.

Az a tény, hogy néhány ország – Kubától Venezuelán keresztül Észak-Koreáig – megpróbál szembeszegülni az amerikai túlhatalommal, olyan geopolitikai kuriozitás, ami nem okoz gondot azÜbermachtnak vagy hyper-puissance-nak, ahogy a németek és a franciák, némi irigységgel vegyes csodálattal ma Amerikát nevezik. Az egyetlen erőkoncentráció, amely megakadályozhatja az amerikai globális hegemónia végleges kialakulását és konszolidálódását, az eurázsiai geopolitikai együttműködés (geopolitikai szinergia) lehet. Ez már jelenlegi – Oroszország, Közép-Ázsia és Kína összehangolt fellépésein alapuló – állapotában is komoly problémát jelent Amerika számára, a későbbiekben pedig (amennyiben India és a lassan, de biztosan szekularizálódó Irán is csatlakozik a körvonalazódó eurázsiai tömbhöz) minden esélye meglesz arra, hogy véglegesen meghiúsítsa Amerika Eurázsia ellenőrzésére és az általa irányított és felügyelt nemzetközi rendszerbe való beiktatására irányuló szándékát.

Az Európai Unió jelenlegi állapotában nem tekinthető tényleges geopolitikai szereplőnek. Az európai kvázi-alkotmány életbelépése azonban lehetővé fogja tenni azt, hogy a tagállamok egy szűkebb (belső) köre egyfajta szuperkormányt hozzon létre, anélkül hogy ezzel az EU meglévő kereteit szétrombolná. Ha ez a geopolitikai mutáció elmarad, Európa az Amerika és Eurázsia közötti rivalizálás puszta színterévé válik.

Az elkövetkező időszak világeseményeit alapvetően az fogja meghatározni, hogy a Bush-korszak után kialakul-e Amerika és Eurázsia között a globális geopolitikai egyensúly, vagy az Egyesült Államok továbbra is egy „olyan unipoláris rendszert részesít előnyben, amelyben ő lehetne az uralkodó hatalom”, és továbbra is „úgy lép fel, mintha egy ilyen rendszer létezne”. Samuel P. Huntington már egy évtizeddel ezelőtt, a Clinton-kormányzat vége felé figyelmeztetett, hogy a hidegháborút és a Szovjetunió széthullását követő években valóban volt a világpolitikában egy „unipoláris momentum”, de „ezen a momentumon már túl vagyunk”. A gazdasági szankciók politikája és a katonai intervenció, „az Egyesült Államok két fő kényszerítő eszköze” nem bizonyult hatékonynak,  és – ami nem kevésbé fontos körülmény – „az Egyesült Államoknak nincs meg a megfelelő belpolitikai háttere ahhoz, hogy az unipoláris világot megteremthesse”.7

George W. Bush ezt a maradék belpolitikai hátteret nyilvánvalóan felélte. Ebből azonban még nem következik, hogy azok a nem lebecsülendő erők, amelyeket változatlanul lenyűgöz az unipoláris momentum világkorszakká tágításának víziója, belenyugodtak abba, hogy most legalább nyolc évig – vagy még tovább – kell várniuk, amíg elképzeléseik megvalósításával újból megpróbálkozhatnak. Ezért biztosra lehet venni, hogy a belpolitikai kockázatokkal immár nem számoló Bush-kormányzat a 2009. január 20-ig még rendelkezésére álló időben mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy radikális külpolitikai céljait követve meghiúsítsa a körvonalazódó világegyensúlyt. Minden választási lehetőséget – tehát egy új háborús front megnyitását is! – szem előtt tartva arra fog törekedni, hogy a Nílus völgyétől az Indus völgyéig húzódó közel-keleti hadszíntéren döntő győzelmet arasson „a terror”, vagy ahogy újabban mondják, „az iszlámisták” vagy „a dzsihádisták” elleni „háború”-ban.

Amerika van olyan hatalmas, hogy megengedhesse magának azt a luxust, hogy katonai értelemben vereséggel felérő győzelmeket arasson Irakban és most már egyre nyilvánvalóbban Afganisztánban is, ha ezen az áron biztosíthatja a térség fölötti hegemóniáját. De pontosan a már eddig fizetett súlyos ár miatt nem elégedhet meg holmi félmegoldással. Magyarán: nem engedheti meg, hogy Irán dacoljon vele, azt pedig különösen nem, hogy ezt eurázsiai szövetségesei, Oroszország és Kína nyílt és Európa csendes támogatásával tegye.

Irán geopolitikai közömbösítése – ha lehet, békés úton, ha nem, akkor háborúval – már túlmutat a szűk közel-keleti térségen és a lokális geopolitikai érdekeken, és alapvetően arra irányul, hogy elősegítse Eurázsia végleges és visszavonhatatlan geopolitikai feldarabolását, amit az amerikai kormányzat a pillanatnyilag legaktívabb és legütőképesebb rivális, Oroszország Európától és Kínától való elszigetelésével is elő kíván segíteni.

Álláspontunk szerint ez a politika visszafelé fog elsülni, vagyis ahelyett hogy megerősítené, súlyosan meggyengíti az Egyesült Államok globális pozícióit, nagyon nehéz helyzetbe sodorja Amerika feltétlen szövetségeseit, és megadja a döntő lökést az eurázsiai geopolitikai szinergia konszolidálódásához. Mindez a Fehér Ház új – minden bizonnyal demokrata párti – elnöke és annak kormányzata számára gyakorlatilag nem hagy más választási lehetőséget, mint hogy a fentebb említett globális geopolitikai egyensúly kialakítására és megszilárdítására törekedjék a folyamatosan erősödő Eurázsiával, és igyekezzék tengeri hatalmának és technológiai fölényének köszönhetően egy ideig még fennmaradó világelsőségét a súlyos világproblémák megoldásának elősegítésére felhasználni.

Ha azonban az Egyesült Államok nem fog belenyugodni a globális hegemónia fokozatos elveszítésébe, könnyen háborúba keveredhet valamelyik meghatározó eurázsiai hatalommal vagy azok valamilyen koalíciójával. Sergei Karaganov professzor A New Epoch of Confrontation című cikkében számol egy ilyen lehetőséggel, George Friedman, a Stratfor vezérigazgatója pedig legújabb, The Next 100 Years: A Forecast for the 21st Century című könyvében (Random House, 2007) mintegy geopolitikai alapelvként szögezi le, hogy „a retorikai szempontoktól eltekintve, az Egyesült Államoknak nem fűződik túlnyomó érdeke az eurázsiai békéhez”, hosszabb távon pedig egyenesen azt valószínűsíti, hogy „az Egyesült Államok és Oroszország közötti ütközéseket egy nagyszabású háború követi majd, amelyet az Egyesült Államok és az eurázsiai nemzetek koalíciója főként a világűrben fog megvívni”. Ezzel egy olyan, az 1914-eshez vagy az 1941-eshez hasonló világháborús helyzetbe kerülne az emberiség, amelyre vonatkozóan semmiféle értelmes hipotézist nem tudunk megkockáztatni.

A racionális geopolitika az egyensúlyt keresi a világban, és lényegében párhuzamosan halad egy ilyen irányú globális politikával. De – mint korábban, Németország és Japán kapcsán más jeleztük – tehetetlen egy olyan globális aktorral szemben, amely fel akarja borítani ezt az egyensúlyt. Előrelátni csak azt képes, ami az adott erőviszonyok rendszeréből és a földrajzi (térbeli) adottságokból kiolvasható.

 

  1. december – 2008. január

 

JEGYZETEK

  1. The Geographical Pivot of History [1904]. In: Halford J. Mackinder: Democratic Ideals and Reality [1919]. With additional papers. Ed. by Anthony J. Peirce. Greenwood Press, Westport, Connecticut, 1981. 241–264. Magyarul: Halford J. Mackinder: A földrajz mint a történelem kulcsa. In: Geopolitikai szöveggyűjtemény. Szerk. Csizmadia Sándor, Molnár Gusztáv, Pataki Gábor Zsolt. Stratégiai és Védelmi Kutató Hivatal, Bp., 2002. Második kiadás, 16–25. A magyar kiadás 26. oldalán található 5. ábra nagyban megkönnyíti Mackinder főbb kategóriáinak értelmezését.
  2. Vö. Halford J. Mackinder: The Freedom of Nations. In: Democratic Ideals and Reality [1919]. Id. kiadás, 148–181.
  3. Karl Haushofer: Der Kontinentalblock: Mitteleuropa-Eurasien-Japan. München, Zentralverlag der NSDAP, 1941.
  4. Az a tény, hogy De Gaulle negyed évszázaddal később ugyanezt az elképzelést próbálta meg – más formában persze, de ez a lényegen nem változtat – felmelegíteni, a kontinentális Európa vezető államainak mélységes geopolitikai fantáziátlanságáról tanúskodik, ami különösen akkor szembetűnő, ha ezt összevetjük az atlanti partvidéken elhelyezkedő Portugália, Spanyolország, Hollandia és Nagy-Britannia nagyszabású, egymásután felemelkedő, majd lehanyatló globális politikájával és gondolkodásmódjával. A transzkontinentális, óceántól óceánig terjedő Oroszország geopolitikai relevanciája más természetű, különbözik mind  a kontinentális államok, Franciaország és Németország geopolitikai provincializmusától, mind az atlanti államok korlátozott, alapvetően kereskedelmi természetű és immár csak történeti értékkel bíró globalizmusától.
  5. Halford J. Mackinder: The Round World and the Winning of the Peace. Foreign Affairs, July 1943.
  6. Japán természetesen ázsiai ország, geopolitikai értelemben mégsem tartozik Eurázsiához, mint ahogy Nagy-Britannia is európai ország, de geopolitikai szempontból kilóg Európából.
  7. Samuel P. Huntington: The Lonely Superpower. Foreign Affairs, March/April 1999.

 


Hozzászólás

Akkor beszéljünk nyíltan

Megpróbálom explicit módon is megfogalmazni azt, ami A centrum és a periféria című írásomban implicit formában benne van. Nem szívesen teszem, de nem azért, mert nem kenyerem az „egyenes beszéd”, hanem azért, mert amikor a jövőről, különösen a közeljövőről van szó (mint nálam mindig), a két vonatkoztatási pont között nem lehet egyenes vonalat húzni, és ezért az ún. legrövidebb út elesik.

Ha a németek elfogadják Macronnak a francia-német viszony (és potenciálisan az egész euró-zóna) föderalizálására vonatkozó javaslatait (and there is a big „if” here – mondanák az angolok), akkor a mag-Európa megteremtése nem egyszerűen a többsebességes Európát vagy a megerősített együttműködések rendszerét fogja jelenteni, hanem egy valóságos geopolitikai mutációt eredményez, ami egy új – európai – nagyhatalom megjelenésével (ne feledjük, hogy itt a francia nukleáris védőernyő Németországra való kiterjesztéséről is szó van) nemcsak az Európai Unión belüli hatalmi viszonyokat fogja átrendezni, hanem Európának a többi nagyhatalommal fennálló viszonyát is.

Az első – és legfontosabb – kérdés az, hogy kik fognak ehhez a francia–német közös akcióhoz csatlakozni. Szerintem a Benelux-országok, Ausztria és Finnország, vagyis az egykori márka-övezet. Finnország csatlakozása a három balti ország, Ausztriáé pedig a két kelet-közép-európai ország (Szlovákia és Szlovénia) csatlakozását vonja maga után.

A második kérdés az, hogy mi lesz a dél-európaiakkal, Görögországgal, Olaszországgal, Spanyolországgal és Portugáliával. Ők – a többiekkel egyetértésben – meg fogják teremteni az euró-zónán belüli külön ligájukat, vagyis egy olyan eurót, amely kevesebbet fog érni, mint az északiaké, cserében viszont jobban fogja szolgálni ezeknek az országoknak a gazdasági növekedését és általános gazdasági rendbetételét.

Azt hiszem, ez lesz Macron nukleáris opciója Merkellel szemben: ha a javaslataira adott német válasz a Münchau által valószínűnek tartott „nein, nein, nein és nein” lesz, akkor Franciaország a déli országokhoz csatlakozik, mint azok vezetője, és Németországot belekényszeríti abba, hogy önmagában legyen az északiak vezetője – mint egy eleve bukásra ítélt Behemót.

Mivel ezt az újabb geopolitikai „öngyilkossággal” felérő izolációt a Merkel által vezetett Németország semmiképpen sem vállalhatja, Berlinnek nem lesz más választása, mint a macroni new deal elfogadása, ami a nagykoalíció szeptember utáni továbbfolytatását feltételezi (ha Schulz ezt esetleg nem akarná elfogadni, akkor az SPD korifeusai majd megpuccsolják). Merkelnek ugyanis egy ilyen helyzetben számolnia kell azzal, hogy a CDU nacionalista szárnya szembefordul vele.

Ha tehát maradunk annál a hipotézisnél, hogy Németország Franciaországgal együtt lesz az euró-zóna északi ligájának a vezetője, és a déliek egy átmeneti időre kénytelenek lesznek – mint mondtam, konszenzussal, vagyis a többiekkel megegyezve – a déli euró-ligát létrehozni, akkor felmerül a kérdés: mi lesz azokkal az EU-tagállamokkal, amelyek nem tagjai az euró-zónának?

Két északi ország (Dánia és Svédország), négy közép-európai ország (Lengyelország, Csehország, Magyarország és Horvátország) és két délkelet-európai ország (Románia és Bulgária) tartozik ebbe a kategóriába.

Nekik két opciójuk lesz: vagy az eurót választják (amelyik teheti, azonnal, amelyik nem, az szent fogadalmat tesz, hogy záros határidőn belül csatlakozik), vagy a kilépést az Európai Unióból.

Dánia és Svédország majd eldönti, mit akar. A mi szempontunkból ennek nincs különösebb jelentősége.

A közép-európaiak közül Horvátország és Magyarország az eurót fogja választani, Csehország majd meglátja, Lengyelország pedig megfontolja a kilépést az Európai Unióból.

A két délkelet-európai ország speciális eset. Mivel ők túl messze vannak a centrumtól, a teljes leszakadástól való félelmükben megpróbálnak valahogy megkapaszkodni az Európai Unióban. Ugyanakkor az sem képzelhető el, hogy rövid távon csatlakozzanak az euró-zónához, nemcsak azért, mert nincsenek felkészülve, hanem főként azért, mert túl sokba kerülnének.

Ez a hipotézis általánosabb geopolitikai szempontból számol azzal, hogy az új hatalmi szerkezetű Európai Unió ki fog egyezni Oroszországgal, mert mind gazdasági, mind pedig politikai szempontból egymásra vannak utalva. Amerikával viszont a viszony „turbulens” lesz (ennél jobb kifejezés most nem jut eszembe), ami – az egyéb potenciális színtereket most mellőzve – érdekes fejleményeket produkálhat a mi szempontunkból is fontos kelet-európai peremterületeken.

*

Végül egy módszertani megjegyzés: minden értelmes hipotézisnek az a lényege, hogy kellően képlékeny – azaz folyamatosan alakítható és pontosítható – legyen. Jelen esetben ez főként azt jelenti, hogy ha Franciaország és Németország nem fog tudni megegyezni az euró-zóna és az EU jövőjéről, akkor ennek a nem kevésbé jelentős geopolitikai fordulatnak a lehetséges következményeit is végig kell gondolni. De én ezt most nem sietném el, hiszen az európai események a szemünk előtt zajlanak, és néhány hónapon belül valamilyen irányban majd eldöntik, vagy legalábbis segítenek eldönteni a kérdést.

Én mindenesetre a jelen pillanatban a francia-német megegyezésnek adok nagyobb esélyt.


Hozzászólás

A centrum és a periféria

Április 30.

Az Economist németországi blogjának (Kaffeeklatsch) szerzője már a francia elnökválasztás első fordulójának napján megírta, hogy annak végeredménye inkább fogja érinteni Németország Európában elfoglalt helyét, mint a németországi választások, amelyeken az emberek 80 százaléka Emmanuel Macronhoz hasonló jelöltekre fog szavazni.

Természetesen Marine le Pen volna a rémálom szcenárió. Ebben a helyzetben Németország arra törekedne, hogy életben tartsa az euró-zónát, szövetségesek gyűrűjével kerítse be Franciaországot (itt a szerző, Thorsten Bennerre, a berlini Global Public Policy Institute munkatársára hivatkozva, a Benelux- és a skandináv országokat, valamint Olaszországot és Spanyolországot említi), és támogassa a Le Pen-ellenes többséget a francia törvényhozásban).

A Németország szempontjából legelőnyösebb jelölt termszetesen Emmanuel Macron volna, akinek a nézeteit az Economist bloggere főként a márciusi berlini fellépése (   ) alapján ismerteti. Ő úgy látja, hogy nem csak az SPD, hanem a CDU vezetőinek a többsége is örömmel fogadná a győzelmét. Bár – mint írja – a Macron által körvonalazott új francia-német alku a német vezetők egy részét, akik nem szeretnének a dolgok jelenlegi állásán változtatni, zavarja, az Economist szerint az „nem teljesen valószerűtlen. A befektetésekre, a határok kérdésére és a védelmi problémákra koncentrálva, egyensúlyba hoz olyan dolgokat, amelyekre Franciaországnak van szüksége, olyanokkal, amelyek Németország számára fontosak. Berlinben mindenestre, különösen a külügyminisztériumban, vannak támogatói.”

A blog befejező mondata igencsak fején találja a szöget: „Németország egy komoly nehézséggel szembesül, ha Macron győz és meglesz a parlamenti többsége: milyen messzire menjen el egy ilyen új alku keretében? Berlin örömmel venné, ha ez lenne a legfőbb gondja.”

Mivel Franciaországban kezd komolyabbá válni a választási kampány (már abban az értelemben, hogy a május 7-i második forduló nem tekinthető egyértelműen lefutottnak, vagyis nem zárható ki, hogy végül is Marine Le Pen fog nyerni), érdemes elgondolkodni azon, hogy Németország egy ilyen – az EU-t és az euró-zónát alapjaiban megrengető helyzetben – tényleg milyen szövetségesekre is számíthat. Ugyanakkor – ha jól meggondoljuk – szövetségesekre akkor is szüksége lesz Németországnak, ha Macronnal együtt belevág az EU és az euró-zóna strukturális átrendezésébe.

A fentebb idézett blog egyik – varsói – kommentelője (Forlana –   – , ápr. 23; 16:18) a következőket írja erről a szerzőnek:

 

Mint lengyel állampolgár, hiányolom, hogy Ön nem mond semmit Németország és a közép-európai országok viszonyáról. Nem említi például Lengyelországot és Csehországot, Németország közvetlen szomszédait.

Vegye figyelembe, hogy ma, a francia választás napján, Beata Szydło lengyel miniszterelnök a hannoveri vásáron találkozni fog Angela Merkellel, és beszélgetésük egyik fő témája éppen ez lesz. Ezen kívül Jarosław Kaczyński, a lengyel éminence grise kétszer is találkozott a „színfalak mögött” Angela Merkellel, és kétszer is biztosította arról, hogy a PiS-nek, a lengyel uralkodó pártnak nincsenek közös céljai Marine le Pennel.     

 

Ugyancsak ez a „Forlana” (aki feltehetően a PiS szakértői köréhez tartozik) fogalmazott meg egy szintén idevágó, nem érdektelen kommentárt az Economist egyik újabb cikkével kapcsolatban, amely arra számít, hogy Macron győzelme esetén az euró-zóna integrációjának elmélyülése várható, ami még inkább elmélyítheti a „mag” és a „periféria” közötti szakadékot, és tovább fokozhatja az illiberális politikai praktikák miatt amúgy is állandó kritikáknak kitett Lengyelország és Magyarország izolációját. Ráadásul ez a két ország eleve nem is tagja az euró-övezetnek. Macronnak – jegyzi meg végül Bagehot, az Economist április 27-én megjelent cikkének szerzője – kevesebb türelme lesz, mint Merkelnek az illiberális keletiekkel szemben, és ebben a vitában másokat is a maga oldalára állíthat.         

 

Mit mond erre a lengyel kormánykörökhöz közel álló, és így elég jól informált „Forlana”?

 

Magyarország és Lengyelország kormányait akkor fogják leváltani, amikor a lengyeleknek és a magyaroknak elegük lesz belőlük. Erről ennyit.

Természetesen, van egy olyan elméleti lehetőség, hogy néhány EU-tagállam úgy dönt, hogy ők továbblépnek az integrációval a saját nevükben, és „a perifériát” maguk mögött hagyják (vagyis azokat, akik a költségvetés nettó haszonélvezői vagy nincs megfelelő politikai befolyásuk). Itt azonban tekintetbe kell venni, hogy ennek természetes reakciójaként a nem-német Közép- és Kelet-Európa (vagy másként fogalmazva: a szláv, balti, magyar és román Európa) azonnal szorosabbra fogja zárni sorait, és elmélyíti az együttműködését az olyan Európán kívüli hatalmakkal, mint az Egyesült Államok és Oroszország, az egyes országok preferenciáitól és helyi hagyományaitól függően, vagy mint Kína, valamennyiük esetében.     

 

A gondolat geopolitikai szempontból logikus. Rögtön az első világháború után Nagy-Britannia és Franciaország pontosan ezért hozta létre a Németország és a Szovjetunió közötti kelet-európai cordon sanitaire-t. (Halford Mackinder erre vonatkozó teóriáját majd megnézzük közelebbről is.)

A probléma – pontosabban a szerencse – az, hogy Nagy-Britannia épp most lép ki az Európai Unióból, Franciaország pedig arra készül, hogy – Németországgal közösen – az Európai Unió magövezetét (és potenciálisan az egész euró-zónát) olyan önálló geopolitikai szereplővé tegye, amely nem fogja eltűrni, hogy a közvetlen szomszédságában idegen nagyhatalmak hídfőállásokat építsenek ki ellene.

De még mielőtt ezen a lehetőségen elgondolkoznánk, vegyük tekintetbe azt a tényt, hogy a balti országok, valamint Szlovákia és Szlovénia az euró-övezethez tartoznak, és nem fognak a „nem-német” közép- és kelet-európai arcvonalhoz csatlakozni. Csehország csöndben meghúzza magát, Románia pedig – bármilyen szorosan kötődjön is a katonai-titkosszolgálati szférában Amerikához – egyelőre nem fog szembefordulni Berlinnel, Párizzsal és Brüsszellel.

Marad tehát Magyarország és Lengyelország, a „két jó barát” – kint „a hidegben”.

*

Utóhang, május 1.

 

Kedvenc euró-szakértőm, Wolfgang Münchau a következőket írja Macronról a Financial Timesban (Emmanuel Macron will have to make a decisive move on Europe, ápr. 30.):

 

Az euró-zóna kormányzatával kapcsolatban olyan reformokat javasolt, amelyek összhangban vannak mindazzal, amit én ezeken a hasábokon az elmúlt években ajánlottam: közös költségvetési politika; közös pénzügyminiszter, az államadósságok újfajta kezelése és a bankunió kiteljesítése.  

Macron megérdemli, hogy támogassuk mindezért. De tartozik annyival választóinak, hogy válaszoljon a kérdésre: mit fog tenni akkor, ha – mint az valószínű – Németország válasza az ő négy javaslatára ez lesz: nein, nein, nein és nein. Belenyugszik ebbe, vagy nyomást gyakorol Berlinre? És ha az utóbbit teszi, akkor miféle nyomást? Feltéve, hogy nem fog azzal fenyegetni, hogy Franciaország kilép az euró-zónából, mi mást tehet ezen kívül?

 

Nos, Macron a BBC-nek adott ma reggeli nyilatkozatában  válaszolt Münchaunak:

 

Én Európa-párti vagyok. E választás során végig kiálltam az európai eszme és az európai politikák mellett, mert úgy gondoltam, hogy ez nagyon fontos a francia emberek számára, és abból a szempontból is, hogy országunk milyen helyet foglalhat el a globalizációban.  

Ugyanakkor meg kell hallgatni az embereket, szembe kell nézni a helyzettel, azzal, hogy rendívül dühösek és türelmetlenek, és hogy az EU működésképtelensége nem tartható fenn tovább.

Ezért gondolom azt, hogy az én megbízatásom, [a győzelem] másnap[ján], arra kötelez, hogy az EU-t, az egész európai projektünket teljes mélységében megreformáljuk. Ha nem ezt tenném, az árulás lenne.

És én nem akarom ezt, mert akkor a Frexit következik. Vagy itt lesz megint a Front National.

 

Azt hiszem, fel van adva a lecke a németeknek. Ez talán felrázhatja az utóbbi időben igencsak aluszékony Schulzot, és a szociáldemokraták, látva, hogy már úgy sincs veszteni valójuk a konzervatívokkal szemben, kampánytémává tehetik az EU immár elodázhatatlan alapvető reformját.

 


Hozzászólás

2017. április 28.

Érezni a háború leheletét.

Kína egy amerikai védelmi tisztségviselő szerint cirkáló rakéták hordozására alkalmas bombázóit és egyéb repülőgépeit is  riadókészültségbe helyezte. Mindezt azért, hogy „minél rövidebb idő alatt reagálhassanak egy észak-koreai váratlan eshetőségre”. Ezen kívül Peking, számos tudósítás szerint, csapatokat és gépesített egységeket vezényelt az Észak-Koreával szomszédos térségbe.

Oroszország is katonai erőket szállít húsz kilométeres észak-koreai határa közelébe. Moszkva szerint ezek a korábban eltervezett hadmozdulatok nincsenek összefüggésben a félszigeten uralkodó feszültséggel.

Amerikai és dél-koreai csapatok, tankok és repülőgépek még mindig részt vesznek a szokásos tavaszi hadgyakorlatokon, magas fokú készültségben vannak,  a Carl Vinson anyahajó csapásmérő köteléke pedig ezen a héten a Koreai-félsziget keleti partjaihoz érkezik. A USS Michigan atomtengeralattjáró, amelynek 154 cirkálórakétája van, 25-én Busan dél-koreai kikötőbe érkezett. Meg nem erősített hírek szerint két további anyahajó közeledik, kísérőhajóival együtt a koreai partokhoz.    

Így kezdődik Gordon G. Chang Kína-szakértő tegnap (április 27-én) megjelent cikke –   –  (When we almost went to war with North-Korea), amely a legutóbbi, 1994-es amerikai-koreai háborús feszültséget írja le. Akkor Carter volt elnök segítségével sikerült elkerülni a háborút. „Most – jegyzi meg a szerző – Észak-Korea sokkal nagyobb veszélyt jelent, mint akkor.”

*

Elég ritka eset, hogy kéznél van egy épkézláb elmélet arra vonatkozóan, hogyan keveredhet két rivális világhatalom egymással háborúba, és közben kezdenek összeállni azok az előfeltételek, amelyek a szóban forgó két hatalom közötti tényleges háborúhoz vezethetnek.

Graham Allison Washington Postban megjelent cikkével (How Trump and Cina’s Xi could stumble into war?) április 8-án már foglalkoztam. Közben, a The National Interest május-júniusi száma közölt egy bővebb tanulmányt a szerző május 30-án megjelenő új könyvéből (Destined for War: Can America and China Escape Thucydides’s Trap?).

A tanulmány ismertetésére később visszatérek. Most sürgetőbbnek tűnik az Észak-Korea körül kialakuló, és Dél-Koreán kívül Amerikát, Kínát, Oroszországot, valamint Japánt is érintő konkrét háborús helyzet legalább vázlatos ismertetése.

Trump elnök azt nyilatkozta a Reutersnek, hogy „abszolút esély van arra, hogy nagy-nagy konfliktusba torkolljon a válság Észak-Koreával”, majd hozzátette: „Diplomáciai úton szeretnénk megoldani a dolgokat, de ez nagyon nehéz”.

A békés megoldás utolsó esélye talán az ún. másodlagos szankciók bevezetése volna, ami – David S. Cohen, a CIA volt igazgatóhelyettese és a pénzügyi hírszerzést Obama elnöksége idején felügyelő volt pénzügyminiszter helyettes április 21-i, a Washington Postban megjelent cikke (One powerful weapon to use against North-Korea) szerint – az Észak-Koreával üzletelő külföldi, gyakorlatilag kínai bankokat sújtaná. Minden ilyen bankot választás elé állítanának: vagy tovább folytatja pénzügyi tranzakcióit egy adott – szankció alatt lévő – észak-koreai bankkal, vagy továbbra is hozzáférhet az amerikai pénzügyi rendszerhez, de el kell döntenie, melyik a fontosabb számára.

„Ez könnyű döntés – írja Cohen –, mert az amerikai pénzügyi rendszerhez való hozzáférés egyben az amerikai dollárhoz való hozzáférést is jelenti, ami szinte a világ valamennyi bankja számára gyakorlati szükségesség.” Az Irán ellen bevetetett másodlagos szankciók idején az egyik kínai bank ilyen döntés elé került. És mi történt? A kínai külügyminisztérium formálisan tiltakozott a dolog ellen, és közben a színfalak mögött a kínai kormány utasította a bankot, hogy szüntesse meg az Iránnal folytatott tranzakcióit. Az ügy semmilyen módon nem befolyásolta az amerikai-kínai kapcsolatokat.

Cohen szerint most is ezt kell tenni. Kína ugyanis, akárcsak Irán esetében, most is azt kívánja az Egyesült Államoktól, hogy tárgyalásos megoldást keressen, mert nagyon aggasztja a másik alternatíva: hogy katonai akció során semmisítsék meg Észak-Korea nukleáris és rakéta-programját. Kína bármilyen anyagi és pénzügyi hátrányt hajlandó volt elviselni csak hogy elkerülje Amerika (vagy Izrael) Irán elleni katonai akcióját. Mivel a koreai katonai konfrontációtól még jobban fél, tudomásul fogja venni a másodlagos szankciók bevezetését.

Kína valóban mindenáron szeretne elkerülni egy újabb koreai háborút. Ennek van egy konkrét (taktikai) és egy mélyebb (stratégiai) oka.

A konkrét ok elég világos: egy nagyszabású amerikai katonai akció (amely különleges egységek bevetésével is járna) véget vetne nemcsak az észak-koreai atomprogramnak, hanem magának az észak-koreai rezsimnek is. Ezzel Kína elveszítené azt a számára stratégiai fontosságú ütköző-államot, amelynek a megőrzéséért egyszer már vívott egy komoly áldozatokkal járó háborút.

Mivel Kína számára már a THAAD amerikai rakéta-elhárító rendszer most folyamatban lévő dél-koreai telepítése is „felborítja a régió stratégiai egyensúlyát”, és veszélyezteti Kína „alapvető stratégiai érdekeit” (lásd itt), nyilvánvaló, hogy a rendszer bukásával járó katonai akció olyan változásokat eredményezne, amire Kína kénytelen volna katonai eszközök bevetésével válaszolni.

Ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy Kína kénytelen volna háborúba keveredni Amerikával, márpedig most még (ez alatt az elkövetkező tíz évet értem) ez nem áll érdekében.

Ennek oka nagyon egyszerű: még nem áll készen sem gazdasági, sem katonai téren. Az elkövetkező tíz év alatt viszont gazdasági tekintetben egyértelműen meg fogja előzni az Egyesült Államokat (azért mondom, hogy „egyértelműen”, mert bizonyos mutatók alapján máris megelőzte, de ez az „előny” még kérdéses, és főként nem eléggé elsöprő), katonai téren (főként a hadiflotta tekintetében) pedig eljut arra a szintre, hogy regionálisan hegemon pozícióba kerüljön az Egyesült Államokkal szemben. Washington globális téren természetesen ettől még megőrizheti az elsőségét, de ez már nem az a globális vezető pozíció lesz, amely a legfontosabb regionális színtereken (Kelet-Ázsiában, Európában ls a Közel-Keleten) is amerikai hegemóniával párosul.

Ami a hadiflottát illeti, nagyon pontosan tükrözi a helyzetet az, hogy bár a kínaiak második (immár saját gyártású) anyahajóját épp most engedték vízre, a kínaiak nem győzik hangsúlyozni, hogy ez még a hagyományos – szovjet technológiájú – és Ukrajnától vásárolt első anyahajójuk korszerűsített változata, és inkább a katonai kiképzés lesz a feladata. (A neve lehetséges, hogy „Taiwan” lesz, ami azért jelez valamit.)

Az egyik kínai katonai szakértő azonban elárult pár dolgot a jövendő tervekről is. Eszerint az újabb – most épülő – kínai anyahajók sokkal fejlettebbek és atommeghajtásúak lesznek. De a legérdekesebb megjegyzése ez volt: „Kínának nincs szüksége 10 anyahajóra, mint az Egyesült Államoknak, mert nem törekszik globális hegemóniára, úgyhogy elég lesz neki hat is.”

Az elkövetkező – békés, mind katonai, mind gazdsági-pénzügyi konvulzióktól mentes – évtizedre tehát Kínának még feltétlenül szüksége van.

De mi van akkor, ha ezt az amerikaiak is tudják, és pontosan azért szeretnének most kirobbantani egy katonai konfliktust, mert nem akarják megvárni azt, hogy Kína túlságosan veszélyes globális riválissá, Kelet-Ázsiában pedig regionális hegemónná váljon?

Akkor háborús helyzet van.

Amely azonban – szerintem – valamelyest hasonlít az első világháború előtti helyzetre is, nemcsak a peloponnészoszi háborút megelőző feszültségekre.

Minden estre most, amikor a csak a saját politikai túlélésével törődő Trump gyakorlatilag szabad kezet adott a tábornokoknak, amerikai részről sokkal nagyobb a hajlandóság a háborús kockázatvállalásra, mint az óvatos Obama idején. Ráadásul az ellenfél, Kim Jong-un is sokkal kiismerhetetlenebb, mint az iráni vezetők voltak az ő atomprogramjuk kordába szorítását célzó tárgyalások idején.


Hozzászólás

2017 április 27.

Azon töprengek, nem lenne-e jobb, ha május 7-én Marine le Pen győzne, mert akkor legalább nem kellene végignézni, hogyan bukik el Macron, a nagy ígérgető.

Több dolog is arra késztet, hogy ezt írjam. Mindenekelőtt Macron gyenge, hibákkal teli kampánya a „nagy győzelem” után. Nem csak arról van szó, hogy 23-án este a la Rotonde-ban, a párizsi Képviselőház melletti elitvendéglőben ünnepelt, hódolóktól és hírességektől körülvéve, vagy hogy másnap, azaz hétfőn azzal volt leginkább elfoglalva, hogy az európai államfőkkel társalogjon. A tegnapi (április 26.) Libération főcíme – Eh, Manuel, tu redescends? – jól jellemzi a helyzetet. Nem ártana, ha Emmánuel a földre szállna.

Ha ezelőtt pár nappal azt írtam, hogy az első fordulóban Macronra leadott szavazatok a francia EU-referendumok „igen”-jeinek választási térképét idézik, akkor most ezt azzal vagyok kénytelen kiegészíteni, hogy 2005-ben a franciák 55%-a mondott nemet az európai alkotmányra.

És van itt még valami. François Hollande, most leköszönő (4 százalékos népszerűségű) francia elnök, aki Macront tulajdonképpen kitalálta, hozzá hasonlóan szintén nagy híve volt az Európai Uniónak, de nemcsak úgy általában, hanem egészen konkrétan annak, hogy az euró-zónát föderalizálni kellene, külön kormánnyal, parlamenttel és költségvetéssel, ami az EU előörse, kemény magja, stb. stb. lenne. Ezek a különböző francia lapokban tett ígéretek – írja Jean Quatremer, a Coulisses de Bruxelles bloggere François Hollande, l’homme sans conviction (européenne) című cikkében – puszta bejelentések maradtak. Hollande így „egy gyenge akaratú európai”-nak (un Européen velléitaire) bizonyult.

Quatremer ezt egy jellemző esettel illusztrálja. 2012 decemberében Herman Van Rompuy, aki akkor az Európai Tanács elnöke volt, megpróbált valamilyen felhatalmazást kicsikarni az európai állam- és kormányfőktől, hogy az euró-zóna elmélyítésének forgatókönyveit kidolgozhassa. Egy olyan euró-költségvetést is javasolni akart – a francia elnök kampányígéreteivel összhangban! –, amely saját kölcsönöket is nyújthatott volna. Miközben egy hármas találkozó során Van Rompuy éppen a hajthatatlan Angela Merkelt győzködte, Hollande egyszer csak durván félbeszakította: „Herman, hallhattad Angelát: nem akarja. Úgyhogy hagyd abba!”

Az Európai Tanács elnöke máig nem tudott napirendre térni afölött, hogy „Jacques Delors örököse” így cserben hagyta.

Ha valaki, akkor Emmanuel Macron jól ismeri a volt francia elnököt. Talán ezért is fogja Merkelnek Berlinben, nem pedig valamilyen brüsszeli fórumon megtenni a maga radikális javaslatait.

Ehhez persze először győznie kellene.

*

Aki idáig elolvasta, és tud egy kicsit franciául is, az megérdemel egy ajándékot. Az egyik friss párizsi plakát szövege így szól:

Ni patrie, ni patron

Ni le Pen, ni Macron. 

Valószínűleg valamelyik “engedetlen” (a szélsőbaloldali Mélenchon híve) fogalmazhatta.