A Fekete lovag

12. 28.

Már-már úgy tűnt, hogy Trump mégis csak tudomásul veszi a vereségét, de erről szó sincs. Pontosabban szó sem lehet, hiszen, mint Karen Tumulty a Washington Postban december közepén megírta[1]:

A Monty Python nevű bölcs prófétának az Egyesült Államok elnöke járhatott a fejében, amikor a Fekete lovag néven ismert alakját megmintázta. 

A Gyalog galopp (Monty Python and the Holy Grail) című film egyik mulatságos jelenetében Arthur király és Balek nevű fegyverhordozója szembetalálkoznak egy fekete páncélba burkolt alakkal, amikor épp egy erdőn haladnak keresztül a Kerekasztal lovagjait keresve. Ez ahelyett, hogy velük tartana, elállja a király útját, és rákiált: „Most meghalsz!”   

Az elkerülhetetlen kardpárbajban az idétlen lovag sorra elveszíti a végtagjait, amíg már csak egy torzó és egy fej marad belőle. „Ez csak egy kis horzsolás – hajtogatja –, jártam már rosszabbul is.” Mikor Arthur és Balek továbbindulnak, a lovag utánuk kiált: „Meglógunk, mi? Gyáva férgek! Gyertek csak ide, és meglátjátok, mit kaptok! Leharapom a lábatokat!”  

Nos, a mai amerikai valóság túltesz még a Gyalog galoppon is, hiszen Trump most épp a fegyverlobbi aranytojást tojó tyúkját szerette volna levágni azzal, hogy megvétózta a 740 milliárdos nemzetvédelmi törvényt, amelyet persze éppen most (december 28-án) fog a kongresszus nagy többséggel másodszorra is megszavazni, azaz felülbírálni.  

James Jay Carafano, a konzervatív Heritage Foundation alelnöke, aki szerint „a fegyveres erőknek Reagan óta ne volt elkötelezettebb híve Trumpnál”,  nem érti, miért köt bele kedvenc elnöke lényegtelen dolgokba, amelyekben akár igaza is lehet, amikor itt arról van szó, hogy ez a törvény olyan létfontosságú kérdésekkel foglalkozik, mint például Kína kelet- és délkelet-ázsiai befolyásának a visszaszorítása.

Carafano azonban – oly sok konzervatív társához hasonlóan –  maga válik nevetségessé, amikor azt képzeli, hogy Trumpra lehet ilyen racionális érvekkel hatni (már amennyire az ilyen mértékű fegyverkezés feltétlen támogatása racionális lehet).  

Fareed Zakaria már valamivel nagyobb eséllyel próbálja meg értelmezni[2] az értelmezhetetlent:  

Trump bejelentette, hogy megvétózza a nemzetvédelmi törvényt, nyilván azért, mert az eltávolítja a konföderációs tábornokok nevét a katonai bázisokról és nem törölte az on-line tartalmakat szabályozó cégeket védelmező 230-as szakaszt. De aztán úgy döntött, hogy jobb lesz, ha egyszerűen azt állítja: „Az új védelmi törvény legnagyobb győztese Kína!” Ez a legkevésbé sem felel meg a valóságnak, hiszen a törvény éppen hogy előírja egy formális Kína elleni elrettentési kezdeményezés létrehozását. De Trump jól tudja, hogy egy szenzációs hazugság sokkal hatékonyabb lehet egy komplikált igazságnál.        

A világjárvány úgy tűnik, felgyorsította ezeket a dezinformációs trendeket. A társadalmilag elszigetelt, a legtöbb közösségtől elszakított amerikaiak egyre inkább hajlamosak elhinni a saját elfogult elképzeléseiket alátámasztó teóriákat. 2020-al kapcsolatban nem az a legelképesztőbb tény, hogy Trump megpróbálta megváltoztatni a választási eredményeket. Sokan előreláttuk, hogy meg fogja ezt próbálni. A megdöbbentő az, hogy a felmérések szerint[3] 60 millió amerikai elhiszi az állításait, és azt a sok hazugságot, amivel alátámasztja őket. A probléma nemcsak az, hogy Oroszország meghekkelte Amerika számítógépes rendszereit. Úgy tűnik, meghekkelte az agyunkat is.    

Zakaria komoly szerző, akinek érdemes odafigyelni a véleményére. (Ő volt az első például, aki az „illiberális demokrácia felemelkedésé”-ről írt[4] még 1997-ben!) Az a tény, hogy ő is azt képzeli, hogy az orosz propaganda „hamisság-tömlőjére” van szükség ahhoz, hogy az amerikai demokrácia súlyos válsága és ezen belül a Trump-jelenség értelmezhető legyen, egyszerűen érthetetlen számomra. Vagy lehet, hogy ez is csak egy további tünete ugyanannak a válságnak.

Lehetséges, hogy a jelenlegi, a hidegháborús modelltől igencsak eltérő orosz propaganda-modell a szociális médiákra alapoz, és – mint a Zakaria által idézett Rand-tanulmány[5] írja –, „nagyon sok csatornát és üzenetet használ, és arcátlanul terjeszti a féligazságokat és a nyilvánvaló fikciókat”.  

A mostani hekkelési botrány kapcsán sokan megírták Amerikában is, hogy manapság a hekkelés a kémkedés bevett formája, amit az amerikaiak is kitartóan gyakorolnak. Ami pedig a féligazságok és a fikciók terjesztését illeti, szerintem ebben sem maradnak alul.   

Minden esetre szerintem Trumpnak nincs szüksége az „orosz modell”-re ahhoz, hogy a saját propaganda-stratégiáját kidolgozza és alkalmazza. Ő ugyanis pontosan ebben zseniális.

12. 29.

Most, hogy a képviselőház bő kétharmados többséggel tényleg felülírta Trump említett vétóját, sokan gondolhatják azt, hogy íme, elszenvedte újabb vereségét, tehát tulajdonképpen nem is kellene vele foglalkozni. De nézzük csak meg, mit ír erről Jeet Heer a liberális Nationben[6]:   

Trump szánalmas performansza alátámasztja azoknak a teóriáját, akik szerint egyedülállóan gyenge elnök volt, nagyon halvány törvényhozói örökséggel, és rengeteg sikertelen tárgyalással és visszavonulással.

Corey Robin, a New York-i City University oktatója volt a legmeggyőzőbb kritikusa annak az elképzelésnek, hogy Trumpot autoritárius veszélynek kellene tekinteni. A Jewish Currents-ben közölt december eleji interjújában[7] Robin megállapította, hogy Trump és a GOP hatalma a jelenlegi amerikai politikában szinte teljes egészében az alkotmányos rend antidemokratikus, de törvényes elemein alapul: az elektori kollégiumon, a szenátuson és a bíróságokon. „Ebből a szempontból ez szinte a fasizmus teljes ellentéte” – mondta.          

Robin elemzése helyénvaló. Szükséges korrektívuma a készülődő fasizmusról szóló erőtlen liberális és balos fecsegésnek. De hiányos is. Mert röviden elintézi az elnökség retorikus dimenzióját.   

Az amerikai elnök kormányfő is (mint más rendszerek miniszterelnökei) és államfő is (mint egy uralkodó). Kvázi-uralkodóként Trump viselkedése nagyon nyugtalanító volt.  

A sajtót „a nép ellenségének” nevezte és erőszakra buzdított az újságírókkal és politikai ellenfeleivel szemben. Nem volt hajlandó egyértelmű választási vereségét legitimnek tekinteni, és  Amerikában szokatlan lépéseket sürgetett az eredmények megváltoztatására. 

Trump törvényhozási gyengesége és féktelen demagógiája összefügg egymással. Pontosan azért jött neki kapóra a kitalált alternatív valóság, amelyben ő folyton felülkerekedik, mert a törvényhozási küzdelemben nem tud győzelmeket elérni. És ha a felméréseket nézzük, akkor azt látjuk, hogy a republikánusok millióit rántotta bele[8] ebbe az alternatív valóságba.   

Ezekre a tényekre az lehetne az ésszerű válasz, hogy „mit számít az, hogy Trump és a követői képtelenek elfogadni a valóságot”? A megfelelő válasz az, hogy a trumpi demagógia elmélyíti az amerikai demokrácia válságát, amely már jóval Trump előtt elkezdődött: a polarizációnak köszönhető politikai bénultságot.  

Az idézett interjúban Robin rámutat erre: „Ha feltesszük, hogy a demokraták nem nyerik meg a két georgiai szenátusi helyet, 2022 végéig 12 év politikai immobilitás lesz az osztályrészünk. Vagyis az Obama első mandátuma idején megtartott 2010-es időközi kongresszusi választásoktól a 2022-es időközi választásokig nem beszélhetünk olyan törvényhozásról, amely az aktuális kihívásokkal foglalkozott volna, hanem csak egy csomó elnöki rendeletről, amelyeket aztán a következő elnök megsemmisített.”    

De Trump demagógiája maga is egyszerre az eredménye ennek a zsákutcának és kiváltója a még súlyosabb bénultságnak. Trump részben azért kerülhetett hatalomra, mert azt ígérte, hogy mint outsider majd felrázza Washingtont és  pártközi megállapodásokat köt. Nem sikerült ezt elérnie, és így hamar visszatért a paranoiához és a bűnbakkereséshez (ami addig is jellemző volt rá). Azzal, hogy konspirációs elméleteivel megmérgezte a politikai diskurzust, lehetetlenné tette utóda számára, hogy kiutat találjon az immobilitás csapdájából. Nagyon nehezen képzelhető el, hogy bármilyen republikánus törvényhozó együttműködjön Bidennel, ha a republikánus szavazók ilyen nagy számban hiszik azt róla, hogy ellopta a választást.     

Minél tovább tart a paralízis, annál ingatagabbá válik az amerikai demokrácia. Az az ország, amely még az olyan alapvető kérdéseket sem tudja megoldani, mint az infrastruktúra vagy a gazdaságélénkítés, nagy valószínűséggel újból és újból Trumphoz hasonló demagógokhoz fog folyamodni. Az amerikai demokrácia fasiszta puccs nélkül is siralmas állapotban van. Trump feltételezett gyengesége csak rontott a helyzeten. (Kiemelés tőlem – M. G.)

12. 30.

Úgyhogy a „Fekete lovag” nem adja fel. A következő nagy mutatvány, amire készül, január 6-án lesz (lásd itt és itt), amikor a kongresszus mindkét háza összeül, hogy formálisan összeszámlálja és jóváhagyja az államok által beküldött elektori szavazatokat. Ezt követően a hivatalban lévő konzervatív alelnök – mint a szenátus elnöke – kihirdeti politikai ellenfelei győzelmét.

Ez a rituálé azonban nem biztos, hogy simán fog lezajlani. Trump elnök ugyanis nyilvánosan arra szólította fel kongresszusi híveit, hogy ne ismerjék el Joe Biden győzelmét azokban a kulcsállamokban, amelyek a járvány miatt „illegálisan” megnövelték a postai szavazatok számát. 

A képviselőházi republikánusok egy csoportja arra készül, hogy bejelentse tiltakozását, és ha legalább egy szenátor csatlakozik hozzájuk, a kongresszusnak – több órás vitát követően – szavaznia kell a kérdésben. Bár Mitch McConnell, a szenátusi konzervatív többség vezetője bizalmasan arra kérte kollegáit, hogy maradjanak távol ettől, több szenátorról is feltételezhető, hogy részt fognak ebben venni.   

Legutóbb a 2004-es elnökválasztást követően került sor ilyesmire, amikor Barbara Boxer demokrata szenátor tiltakozott George W. Bush John Kerryvel szembeni ohioi újraválasztási győzelme ellen, rákényszerítve a képviselőházat és a szenátust, hogy szavazzanak az adott állam elektori szavazatainak elutasításáról.

Akkor azonban még távolról sem volt annyira feszült a belpolitikai helyzet, mint most, amikor a két nagy párt közötti kötélhúzás valósággal gúzsba köti Amerikát (mint a pekingi Global Times egyik vezércikkének illusztrációja kárörvendően mutatja). Ráadásul ez olyan körülmények között zajlik, amikor mindkét pártot belső ellentétek is marcangolják.   

Természetesen, ha valóban szavazásra kerül sor, a trumpistáknak semmi esélyük sincs a győzelemre. De azt a céljukat – a tulajdonképpen ártalmatlannak és  szórakoztatónak tűnő „Fekete lovag”-gal az élen – elérhetik, hogy Biden győzelmét politikai cirkusszá változtassák.    

Miközben Trump épp leharapni készül szegény Biden lábát (aki már úgyis megsérült, amikor kedvenc kutyáját sétáltatta) Amerikában mindenki – még a Simpson család is – azt lesi, hogy mikor jön már el január 20-a, Biden megválasztott elnök beiktatásának a napja. Bár egyesek szerint

ez a várakozás olyan, mint egy Apollo-kilövés Cape Canaveral-i visszaszámlálása hurrikán idején.   

De nyugalom, tragédia helyett megint csak a farce következik, hiszen – mint ezt októberben[9], tehát még az amerikai elnökválasztás előtt megírtam – Trump „egész elnöksége tulajdonképpen egyfajta farce volt, és ezen feltehetően a távozása sem fog változtatni”.

Az Axios úgy tudja, hogy Trump igazi tv-be való nagy finálét készít elő[10]:

Főparancsnoki hatalmának utolsó szikrájával élve az elnöki helikopteren elhagyja a Fehér Házat, és az Air Force One-al Floridába viteti magát, hogy részt vegyen egy Joe Biden beiktatása ellen tüntető politikai nagygyűlésen. Miután nem volt hajlandó tudomásul venni a vereségét, sem arra, hogy fogadja őt a Fehér Házban és részt vegyen a beiktatásán, összehoz egy  megosztott képernyős [történelmi] pillanatot: a távozó elnök üvöltöző tömeg előtt beszél egy repülőtéri hangárban, miközben a hivatalba lépő elnök épp leteszi az esküt egy szociálisan távolságtartó hallgatóság előtt.      

*

Sic transit gloria mundi.  

De nemcsak az amerikai „imperiális elnökség”[11] dicstelen vége nélkülözi a tragikumot, hanem – sajnos – a még hátra lévő egész várakozási időszak is, amely eléggé megfellebezhetetlenül „a tragédia halálá”-nak a jegyében telik immár, amiről annak idején az idén februárban 90 esztendős korában elhunyt George Steiner írt emlékezetes könyvében.[12]

Azért mondom, hogy emlékezetes, mert számomra az volt, mint ez a pár sor[13] is tanúsítja:

Nincs tragikum szabadság nélkül, sőt csak a szabadság lehet tragikus. De a tragikum mást is feltételez: környezetet. (…) Talán erre vonatkozik George Steiner megállapítása, miszerint az élő (görög) tragédia a szerzőt a közönséggel egybekapcsoló közös világfelfogással magyarázható. (…) A görög tragédiában a kar a szemlélődő, érzékeny társadalmiság, a szabadság visszfénye: rémület. Ez az antik harmónia, amelyből nincs kiút.   

---

[1] Karen Tumulty: President Trump has become a delusional character out of Monty Python. WP, 2020. dec. 14.

[2] Fareed Zakaria: Russia hasn’t just hacked our computer systems. It’s hacked our minds. WP, 2020. dec. 17.

[3] Pippa Norris: Can our democracy survive if most Republicans think the government is illegitimate? WP, 2020. dec. 11.

[4] Fareed Zakaria: The rise of illiberal democracy. Foreign Affairs, 1997.  nov.-dec. 

[5] Christopher Paul, Miriam Matthews: The Russian “firehose of falsehood” propaganda model. Why it might work and options to counter it. Rand Corporation, 2016.

[6] Jeet Heer: Even as a weak president, Trump has undermined democracy. The Nation, 2020. dec. 28.

[7] Corey Robin: „Almost the complete opposite of fascism”. jewishcurrents.org, 2020. dec. 4. 

[8] Vox poll: 73 percent of Republican voters are questioning Biden’s victory. vox.com, 2020. nov. 18.

[9] Vö. Trump elviselhetetlen könnyűsége. geonaplo.wordpress.com, 2010. okt. 17.  

[10] Trump’s wild exit. Axios, 2020. dec. 6.

[11] Vö. Michael Kimmage: Joe Biden should terminate the imperial presidency. The National Interest, 2020. dec. 26.  

[12] George Steiner: A tragédia halála. Európa, 1971. Steinerről lásd Sébastien Lapaque: George Steiner serviteur de l’intelligence. Le Figaro, 2020. febr. 5.  

[13] Molnár G.: Tragikum és filozofikum a görögöknél [1972]. In: Alternatívák könyve. I. Kolozsvár, 2007. 47.   

Zentralmacht

12. 05.

Amolyan vihar előtti csönd szállt a világra ennek a különös évnek a decemberén. Senki sem tudja-tudhatja, mi fog pontosan történni az elkövetkező hónapokban, de azt – gondolom – valamennyien érzékeljük – és nemcsak a járvány miatt –, hogy egyfajta vészhelyzet van. Közeledünk egy olyan pillanathoz, amikor el fognak dőlni dolgok, és ha az most még nem is fog kiderülni, hogy mi lesz mindennek a végkifejlete, az már igen, hogy milyen irányban-irányokban haladunk majd – elkerülhetetlenül – arrafelé.

A legvalószínűbb (legalábbis Európában) az integrálódás és a dezintegrálódás valamiféle kombinációja, amire már eddig is sok minden utalt (én is leírtam már, hogy e két tendencia egyidejű jelenlétével kell számolni), de most mindkét folyamat sokkal határozottabb formát fog ölteni, és egyben visszafordíthatatlanná is válik.   

12. 17.

A magyar–lengyel vétó, pontosabban a vétóval való fenyegetés körüli hűhó (a december 10-11-i EU-csúcs előtti „felvonulási tervek” – lásd itt, itt és itt –,  majd a kompromisszumot – itt és itt – követő megkönnyebbülés, illetve elkeseredés – itt és itt – igencsak elterelte a figyelmet a lényegről, vagyis az Európai Unió egzisztenciális válságáról, és annak lehetséges geopolitikai következményeiről, amelyek nincsenek (nem lesznek) tekintettel az ideológiai szekértábor-sztereotípiákra.   

Luuk van Middelaar, aki Herman Van Rompuy volt ET-elnök beszédírója volt, és jelenleg a Leideni Egyetem EU-jog professzora, úgy véli, hogy  a mostani csúcson elért kompromisszum  (az 1800 milliárdos költségvetés és felújítási alap jóváhagyása, az ún. jogállamisági mechanizmussal együtt)  „nem sokat segít az EU-t szétszakító alapvető válság megoldásában”[1]:

A jogállami feltételrendszernek a költségvetéssel való összekapcsolását mindkét fél egy olyan ideológiai küzdelem részének tekinti, amelyben alapvető értékek forognak kockán. A kompromisszummal tulajdonképpen abban egyeztek meg, hogy továbbra sem tudnak megegyezni.   

Ez azonban az éleződő vita miatt egyre nehezebbé, sőt talán tarthatatlanná is válik. Néhányan, így például Mark Rutte holland miniszterelnök is, meglebegtették a gondolatot, hogy az EU jobban ellenne Magyarország és Lengyelország nélkül.  

Az elmúlt hónapok kilátástalan vitái különösen azokat töltik el keserű érzésekkel, akik az 1989-es demokratikus átmenetet látva arra számítottak, hogy Közép- és Kelet-Európa gyors ütemben beilleszkedik a csapatba, hogy „ők” olyanok lesznek, mint „mi”. Ha voltak is menet közben véleménykülönbségek, vagy bizonyos dolgok hátráltatták a felzárkózási folyamatot, ez nem okozott problémát ameddig az út a demokrácia és az egységes EU irányába vezetett.

Most viszont, hogy Orbán és Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök nyilvánosan meghúzták a határokat, ez az előfeltevés többé már nem állja meg a helyét. Vagy a legjobb esetben is nagyon hosszú játszmává vált, amelynek nem biztos, hogy jó vége lesz.

A jogállamiság körüli harc nyilvánvalóvá tette az EU-projekt egyik fájó  ellentmondását, nevezetesen, hogy az EU alapító okirata által középpontba helyezett közös értékek és  az EU földrajzi ambíciója,  a liberális demokrácia melletti elkötelezettség és az egész kontinenst felölelni akaró szándék nem feltétlenül egyeztethetőek össze.

Ez a földrajzi húzóerő, hogy a keleti országokat egyesítsük és tereljük be a karámba, volt az oka annak is, hogy a régebbi EU-tagok nem akartak vagy nem tudtak válaszolni Orbán 2014-es provokációjára, hogy ő egy „illiberális demokráciát” akar az EU-n belül megteremteni. Senki sem akarta  megfizetni annak a politikai és gazdasági árát, hogy megállítsa ezt a kisodródást. Az Orbánnak valóban ártó lépések – mint például a kétoldalú befektetések leállítása – még most sincsenek napirenden.  

Az alkotmány és a politikai projekt közötti feszültség Németországban a legerősebb. A háború utáni Szövetségi Köztársaság identitása szempontjából az alapvető jogok tiszteletben tartása megkerülhetetlen. Ugyanakkor Európa kelet-nyugati megosztottságának a meghaladása, amely a hidegháború idején magát Németországot is megosztotta,  szintén államvallás ott. Miközben Párizsnak vagy Hágának nem okoz gondot egy Lengyelország és Magyarország nélküli Európai Unió, Németország számára ez elképzelhetetlen.     

Úgyhogy nem meglepő, hogy Angela Merkel, aki irányította az Orbánnal és Morawieckivel lefolyt tárgyalásokat, akár azon az áron is kész megmenteni a kontinens egységét, hogy rossz lesz a bizonyítványa liberalizmusból. Ő az egyetlen „nyugati” EU-vezető, akit mindkét politikus tisztel, hiszen, hozzájuk hasonlóan, ő is egy kommunista diktatúrában nőtt fel. 

Az elért kompromisszum ezért csak átmeneti megoldás lehet, és nem hidalhatja át az EU-t szétfeszítő alapvető különbségeket.

E tekintetben az európai helyzet nyugtalanítóan hasonlít azokhoz az állapotokhoz, amelyek az Egyesült Államokban az 1776-os függetlenségi nyilatkozat és a rabszolgaságot eltörlő 1861-65 közötti polgárháború között uralkodtak. És, akárcsak Amerikában, az alapelvek és a geográfia közötti feszültségek feloldása csak két vagy három generáció alatt remélhető. Különösen, hogy az EU nem fog Abraham Lincoln stílusában háborút viselni azért, hogy rendbe tegye a dolgokat.

A problémát azonban végül is meg kell valahogy oldani. Tudjuk, hogy Merkel a kellemetlen dolgokat a jövőre hagyatkozva szokta elrendezni. Ezt nevezi ő „stratégiai türelem”-nek. Ahhoz azonban, hogy a jövő, amelyre Merkel fogadni látszik, valóban „stratégiai” legyen, azok, akik kiállnak az EU értékei mellett, pénzügyi, gazdasági és politikai nyomást kell hogy gyakoroljanak azokra, akik semmibe veszik őket.    

12. 20.

Middelaar a Politico.eu-ban december 10-én megjelent cikke után a Financial Times-nak is nyilatkozott[2] a kérdésről, egy másik EU-szakértővel, Brigid Laffannal, a European University Institute Robert Schuman központjának az igazgatójával együtt: 

Luuk van Middelaar kifejtette, hogy „most hozták meg 2020 legnagyobb horderejű döntéseit”. Francia-német nyomásra sikerült keresztülvinni, hogy a gazdaságilag gyengébb tagállamok jelentős vissza nem térítendő támogatásban részesüljenek, amihez le kellett még győzni a jogállamiságra vonatkozó rendelkezéssel kapcsolatos „utolsó akadályt”.   

„Ez módosította Németország Európában elfoglalt pozícióját – mert ebben a pénzügyi kérdésben már nem északon, hanem középen helyezkedik el. A december 10-11-i döntések nyomán a Bizottságnak megnő a hatalma, hogy forrásokhoz jusson a pénzpiacokon, és az EU-adók kérdése is napirendre fog kerülni. Úgyhogy ez komoly politikai és szakpolitikai áttörés volt.”   

A 2020 decemberi brüsszeli csúcs „ugyanazt az érzést kelti az emberben, mint az 1988 júniusi hannoveri Európai Tanács” – mondja Brigid Laffan. Az a csúcs jóváhagyta az egységes piacot, és útjára indította az eurót megtervező Delors-bizottságot.     

Middelaar szerint 2020 tavasza és nyara a „geopolitikai magányosság” időszaka volt az EU számára, a kínai „maszk-diplomácia” és a járvány helyzetre adott amerikai válasz „összeroppanása” közepette. Ez „kiváltotta azt a megfoghatatlan érzést, hogy egyedül maradtunk – tehát tisztáznunk kell, mi az, ami összeköt bennünket”.    

Angela Merkel személyes hozzájárulása „nagyon sokat jelentett”. „Az Európai Tanács doyenjeként cselekszik”, mint olyan vezető, aki – a nagy többségtől eltérően – megérti mind Nyugat-, mind pedig Kelet-Európát.   

Laffan ehhez még hozzátette, hogy mindebben a Brexit is „nagyon üdvös” szerepet játszott. Rákényszerítette a tagállamokat, hogy arra összpontosítsanak, ami összekapcsolja őket, és amit meg akarnak óvni. „Az EU-ban a szabályozás politikáját felváltotta a hatalom politikája.”

Martin Sandbu, a Financial Times kommentátora végül így összegezte a dolgot:

Ha a történelem ezt a csúcsot ugyanolyan kiemelkedőnek fogja ítélni, mint a hannoverit, akkor jusson eszünkbe, hogy mindkettőre a német elnökség idején került sor.  

12. 22.

A Merkel személyes szerepét és fontosságát már a Die Zeitnak adott novemberi interjújában is kiemelő Orbán Viktor[3] december 18-i rádióbeszélgetésében van egy érdekes mellékmondat[4]:

…nem szeretném – mondta –, hogy akár a németek, akár a nyugat-európai, Magyarországtól különböző gondolkodású országok úgy éreznék, hogy ő rajtuk, ő fölöttük arattunk győzelmet, mert a cél nem ez volt, hanem hogy egy közös, ésszerű európai álláspont jöjjön létre. (Kiemelés tőlem – M. G.)

Ezt én hajlamos vagyok úgy értelmezni, hogy a magyar miniszterelnök „a németeket” elkülöníti „a nyugat-európai, Magyarországtól különböző gondolkodású országok”-tól. Ez azt jelentheti, hogy – legalábbis magyar és lengyel, vagyis „kelet-közép-európai” nézőpontból – Németország nemcsak az észak–déli, hanem a nyugat–keleti koordinátán is középen helyezkedik el.  

Miközben Németország az EU-bizottság (vagyis „Brüsszel”) pénzügyi hatalmának[5] a megnövelése érdekében még csak „északról”, a jogállami feltételrendszer ügyében tanúsított kompromisszumkészségével már éppenséggel „nyugatról” volt kénytelen középre mozdulni. Ezzel lényegében elfoglalta azt a geopolitikai szempontból nélkülözhetetlen hegemón pozíciót, amelyet Németországnak mint európai Zentralmachtnak el kell foglalnia ahhoz, hogy maga Európa, vagyis az Európai Unió válhasson – globális értelemben – Zentralmachttá.     

Ehhez azonban nemcsak Németországnak, hanem az egész EU-nak kell – Amerika és Kína (valamint Oroszország) között – egy kissé keleti irányba elmozdulnia. Éppen csak annyira, hogy valóban középen helyezkedhessen el a két nagy rivális ellentéte által meghatározott világpolitikai erőtérben.

Nem véletlen, hogy az EU éppen ma délután fogja aláírni azt a nagyszabású befektetési megállapodást Kínával, amelyről már 2013 óta tárgyalnak, de csak a mostani különleges geopolitikai helyzetben sikerült – elsősorban német, de mondhatjuk úgy is, hogy német-francia nyomásra – tető alá hozni.  

A tárgyalásokat – írja a Süddeutsche Zeitung[6] – elsősorban Berlinből siettették. Július óta, amikor Németország az EU-tanácsi elnökséget átvette, a szövetségi kormány kinyilvánított célja volt a befektetési megállapodás aláírása. Ami így akár Angela Merkel külpolitikai öröksége lehetne.     

Az európaiak kalkulációja a következő: ha Kínából valamikor ki lehet csikarni egy olyan szerződést, amely az európai vállalkozók számára a mostaninál jobb piaci részesedést biztosít, akkor az most van, amikor Kína súlyos kereskedelmi háborút visel az Egyesült Államokkal. A kínaiak legnagyobb félelme az, hogy amennyiben az európaiak csatlakoznának Amerikához, kétfrontos kereskedelmi háborúban találhatják magukat. Ameddig a kiszámíthatatlan Donald Trump volt az elnök Párizs, Berlin vagy Brüszel számára ez ki volt zárva. De Joe Bidennel már másként alakulhatnak a dolgok.     

A megállapodást hevesen ellenző atlantista lobbi képviselői (elsősorban az Amerika-párti EU-parlamenti képviselők és szakértők [7]) pontosan tudják, hogy itt egyáltalán nem csak gazdasági vagy merkantilista szempontokról van szó, hanem kőkemény geopolitikáról.

Az Európai Unió geopolitikai önállósága forog kockán. Ha egyfelől a közös hitelfelvétel döntő áttörést jelenthet az európai „szuverenistákkal” szemben a föderális Európa irányába, másfelől az Amerikától független Kína- és Oroszország-politika lehet az annyit emlegetett európai „stratégiai autonómia” sarokpontja.    

---

[1] Luuk van Middelaar: Europe’s existential crisis. Politico.eu, 2020. dec. 10. A szerző új könyve (Das europäische Pandemonium: Was die Pandemie über den Zustand der EU enthüllt) 2021 tavaszán fog megjelenni a Suhrkampnál. 

[2] Vö. Martin Sandbu: Latest EU summit has the potential to be momentous. FT, 2020. dec. 16.

[3] „Angela Merkelnek – mondta Orbán – adtam egy kéretlen tanácsot, és azt mondtam neki: maradj, mert ha nem maradsz, Európában komoly problémák lesznek. De nem tudtam meggyőzni. Eltökélt abban, hogy távozzon.” (Orbán Viktor interjúja a Die Zeit című németországi hetilapnak. kormany.hu, 2020. nov. 26.)

[4] Orbán Viktor a Kossuth rádió „Jó reggelt, Magyarország!” című műsorában. kormány.hu, 2020. dec. 18.

[5] Lásd ezt részletesebben: Peter Lindseth–Cristina Fasone: Rule-of-Law conditionality and resource mobilization – the foundations of a genuinely ‘constitutional’ EU? verfassungsblog.de, 2020. dec. 11.  

[6] Furcht vor der Handelskrieg. SZ, 2020. dec. 18.

[7]  A group of EU-China experts: EU should not rush investment deal with China. euobserver.com, 2020. dec. 18.