Atomcsapás

Putyin taktikai atomfegyverhez fog folyamodni az ukrajnai háborúban.

Miközben Henry Kissinger, aki május 27-én tölti be a 100. életévét, azt magyarázza el egy hosszú interjúban a The Economistnak, hogyan kell Amerikának és Kínának megtanulnia együtt élni, hogy elkerülhető legyen a 3. világháború[1], Elon Musk, a Tesla és a Twitter tulajdonosa pedig Kína Tajvannal kapcsolatos szándékairól azt mondja, hogy “nem a sorok között, hanem a sorokat kell olvasni”, mert “komolyan gondolják, amit mondanak”, az egyik harcias konzervatív kongresszusi képviselő szerint nem elég katonailag támogatni Tajvant, hanem “a világ legnagyobb demokratikus gazdaságainak ki kell dolgozniuk egy közös gazdasági elrettentési tervet”, amely “sokoldalú gazdasági-kereskedelmi szankciókkal” és az ellátási láncok Kínától való függetlenítésével sújtaná Pekinget, ha az a status quo erőszakos megváltoztatására tenne kísérletet.[2]       

A másik, kelet-európai hadszíntéren, ha lehet, még ennél is komolyabb a helyzet.

Kevin Ryan nyugalmazott dandártábornok, volt moszkvai katonai attasé és a Harvard Belfer Center tudományos főmunkatársa az alábbi meghökkentő következtetésre jut[3]:

A legfrissebb ukrajnai fejlemények arra utalnak, hogy az orosz katonai parancsnokok immár nem képesek hatékonyan válaszolni a harcok bármelyik napon várható ukrajnai eszkalációjára. Világossá vált, hogy az eszkalációt csak egyetlen módon ellensúlyozhatják eszkalációval: ha atomfegyvereket vetnek be.  

Az elmúlt 12 hónapban Putyin alaposan előkészítette a taktikai atomfegyver használatát Ukrajnában. Eltávolította a meglévő belső és hadműveleti  akadályokat, és lefektette azokat a koholt és reális indoklásokat, amelyek révén elérheti, hogy a népe támogassa ebben. Beszédekben és interjúkban azzal érvelt, hogy Oroszország egzisztenciális veszélynek van kitéve – ami az orosz törvények szerint indokolja az atomfegyverek használatát. Ennek megfelelően alakította át a katonai vezetés szerkezetét, arra a három tábornokra[4] bízva ukrajnai “különleges katonai hadműveletének” a vezetését, akik a taktikai nukleáris fegyverek bevetéséért felelnek. Már vannak taktikai érvei amellett, hogy felrobbantson egy atomfegyvert: az orosz katonák életének a megóvása, a háború lerövidítése és az ukrajnai haderő szétzúzása. Vannak stratégiai megfontolásai is: nukleáris arzenálja elrettentő erejének a megerősítése, és annak bebizonyítása, hogy nem blöfföl.  

Putyin fenyegetései között szerepelnek a megelőző csapások is azok ellen, akik fenyegetik Oroszország fennmaradását. Ukrajnától eltérően az Egyesült Államoknak és a Nato-nak vannak saját atomfegyverei, amelyekkel elrettenthetnek egy orosz csapást. De világossá tették, hogy ezeket nem vetik be Ukrajna védelmében. Ez Ukrajnát rendkívül védtelenné teszi egy nukleáris támadással szemben.         

A helyzet az, hogy erős tények szólnak amellett, hogy a probléma sürgős, és ezért azt állítom, hogy Putyin taktikai atomfegyverhez fog folyamodni az ukrajnai háborúban. A mai helyzetben egyetlen atomcsapás, kevés orosz veszteséggel, meghiúsíthat egy ukrán ellentámadást.  

A nyugati vezetőknek nem Putyin nukleáris vörös vonalaival kell foglalkozniuk, és azzal, hogy ne lépjék át azokat, miközben támogatják Ukrajnát. Putyin nem a Nyugat rossz lépésére vár. Ő már a háború kezdete óta dolgozott azon, hogy megteremtse a nukleáris csapásmérés feltételeit, és készen áll arra, hogy haszálhassa a nukleáris fegyvert, amikor csak meghozza az erre vonatkozó döntését, a legnagyobb valószínűséggel akkor, amikor úgy látja, hogy botladozó hadserege képtelen konvencionális eszközökkel olyan mértékű eszkalációra, amilyet ő szeretne.       

Ne áltassuk magunkat azzal, hogy meg tudjuk ezt akadályozni. Ehelyett inkább készüljünk fel új válaszokkal egy olyan világra, amelyben a nukleáris szellem kiszabadult a palackból. (Kiemelések tőlem – M. G.) 

A szerző alapos, a kérdésben számos további érvet és szempontot felsorakoztató és nem kevés hivatkozással ellátott cikke szabadon letölthető, és akiket érdekel a kérdés, azoknak  ajánlom, hogy figyelmesen olvassák el.  

---

[1] Vö. Henry Kissinger explains how to avoid world war three. America and China must learn to live together. They have less than ten years. The Economist, 2023. máj. 17.

[2] Rep. French Hill (R-Ark.): Combating China with economic deterrence. The Hill, 2023. máj. 17.

[3] Kevin Ryan: Why Putin will use nuclear weapons in Ukraine. russiamatters.org, 2023. máj. 17.

[4] A cikkben az amerikai katonai szakértő ezeket írja erről: „Januárban Putyin Valerij Geraszimov vezérkari főnököt nevezte ki az ukrajnai hadműveletek vezetőjévé. (Szergej Sojgu védelmi miniszter azt mondta, hogy a változás a háborús feladatok körének várható készélesedésével van összefüggésben.) A második világháború óta nem fordult még elő, hogy Oroszországban a vezérkar főnöke legyen egy hadművelet parancsnoka. Putyin Geraszimov két fő helyettesének is kinevezett két tábornokot, Oleg Szaljukovot az orosz szárazföldi erők parancsnokát és Szergej Szurovikint, az orosz légierő parancsnokát. Ez még aggasztóbb, hiszen az orosz katonai doktrína értelmében a vezérkari főnök, valamint a szárazföldi erők és a légierő parancsnoka az a három főtiszt, aki ellenőrzi valamennyi taktikai atomfegyver használatát a szárazföldi hadműveletekben. Putyin tehát arra a három főtisztre bízta a háború irányítását, akiknek a hatáskörébe tartozik a taktikai atomfegyverek használata –amikor ő kiadja a parancsot.”          

A “második út”

A hagyományos vélemény szerint Kína globális befolyását úgy próbálja meg előmozdítani, hogy először megszerzi a regionális hegemóniát. De mi van akkor, ha fordítva közelíti meg a dolgokat?

2023. 04. 30.

Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó április 27-i brookings-i vitaidítója,  majd a moderátor és a – válogatott – publikum kérdéseire adott válaszai[1] részben megerősítik, részben tágabb és komplikáltabb stratégiai kontextusba helyezik Janet Yellen amerikai pénzügyminiszter április 20-i beszédét (2023. 04. 26. – 04. 28.). Jól tükrözi ezt a nemzetbiztonsági tanácsadónak az a megjegyzése[2], hogy az új nemzetközi gazdasági és biztonsági architektúra, amelynek a felépítésén dolgoznak, “nem a világosan kivehető oszlopokon nyugvó Parthenón stílusára fog emlékeztetni, mint a második világháború vége után kialakított rend, hanem inkább Frank Gehryt idézi”, akinek a lebegő-dőlő-hullámzó építményei – teszem hozzá – nyilván kevésbé szilárdan állnak, mint Athéné istennőnek az Akropolisz szikláira épült temploma. 

A lényeg Sullivan, vagyis a Biden-kormányzat koncepciójában az, hogy ez a most alakuló új washingtoni konszenzus alapvetően a szövetségesekre és arra az értékvilágra alapoz, amely egy újjávarázsolt nyugati alternatíva szeretne lenni, de alapvetően globális irányultságú marad, vagyis nem explicit idelógiai körítésben ugyan, de Indiát, Indonéziát, Egyiptomot, Angolát, Brazíliát stb. is felsorakoztatná a globális ökoszisztémát fenyegető mindenfajta veszélyekkel szemben.

Sullivan – a Biden elnökkel mindenben egyetértő von der Leyen „elnök”-re hivatkozva – azt mondta, hogy „mi a kockázatokat, nem a kapcsolatokat akarjuk megszüntetni” Kínával („as President von der Leyen put it recently, we are for derisking, not decoupling”). Az amerikai nemezetbiztonsági tanácsadó beszédében von der Leyent több alkalommal is egyszerűen csak „elnök”-ként aposztrofálta, ezzel is kiemelve, hogy az „új washingtoni konszenzus” több pilléren nyugszik. Kérdés azonban, hogy Amerikán, az Európai Unión és az egyre inkább katonailag is Washington mellé felsorakozó Japánon túl az ún. globális Dél is beállítható-e ebbe a sorba.  

Hogy miért is vált ez annyira fontossá, azt érdekes megvilágításba helyezi Sullivannek egy korábbi, a John Hopkinson tanító Hal Brands-szel közösen írt esszéje, amelyben – átmenetileg thinktanker-ként[3] – ő is sokkal egyértelműbben fogalmazhatott[4], mint jelenlegi pozíciójában.

A két szerző 2020. májusában, tehát még Trump idejében megjelent írása abból indul ki, hogy Kína a világ vezető hatalmává akar válni, és éppen ezért az amerikai Kína-stratégiának szerintük mindenekelőtt azt kell tisztáznia, hogy milyen úton kívánja ezt Peking elérni. Íme okfejtésük lényege:

Amennyiben Kína célja az igazi szuperhatalmi státus megszerzése, ezt kétféleképpen próbálhatja meg elérni. Az egyik út, amelyet az amerikai stratégák eddig szem előtt tartottak, Kína saját régióján, a nyugat-csendes-óceáni térségen keresztül vezet[5]. E szerint a regionális elsőbbség [primacy] megszerzése jelenti az ugródeszkát a globális hatalomhoz, ami nagyon hasonlít ahhoz az úthoz, amelyen egykor az Egyesült Államok is haladt. 

A második út nagyon különbözik ettől, és látszólag ellentmond a stratégia és a geopolitika törvényeinek. Ez nem a megkérdőjelezhetetlen regionális hatalmi pozícióra épül, hanem az amerikai szövetségi rendszert és katonai jelenlétet megkerülve globális szinten növeli Kína gazdasági, diplomáciai és politikai befolyását.      

Ez a második út Kínát inkább nyugat, mint kelet felé irányítaná, és az eurázsiai szárazföldön és az Indiai-óceán térségében egy új, kínai vezetésű biztonsági és gazdasági rendet hozna létre, a globális intézményeket pedig Kína-központúvá tenné. Ebben a megközelítésben Kína vonakodva ugyan, de tudomásul venné, hogy – legalábbis a belátható jövőben –   nem tudja az Egyesült Államokat kiszorítani Ázsiából, sem az amerikai hadiflottát az első szigetlánc térségéből. Ehelyett inkább egyre nagyobb hangsúlyt fektetne a világ gazdasági szabályainak, technológiai standardjainak és politikai inézményeinek a saját előnyére és képére való átalakítására.         

Ennek az alternatív megközelítésnek a központi előfeltevése az, hogy a gazdasági és technológiai hatalom lényegesen fontosabb a globális vezető szerep megszerzésében, mint a hagyományos katonai hatalom, és hogy a fizikai értelemben vett kelet-ázsiai érdekszféra nem nélkülözhetetlen előfeltétele egy ilyen vezető szerep betöltésének. E logika értelmében Kínának egyszerűen csak arra kellene törekednie, hogy megfelelően kezelje a katonai egyensúlyt a nyugat-csendes-óceáni térségben – odafigyelve közvetlen perifériájára és különösen területi igényeire, és lassan a saját előnyére módosítva az erőviszonyokat –, a globális dominanciát pedig a hatalom említett más formáin keresztül próbálja meg elérni.      

Az természetesen nem valószínű, hogy egy globálisan kiemelkedő Kína a végtelenségig elfogadja az Egyesült Államokat mint domináns hatalmat a saját tengerparti perifériáján. De lehetséges, hogy a globális vezető szerep elérése csupán a nyugat-csendes-óceáni amerikai pozíció megkerülésére szolgál – egyszerűen tarthatatlanná téve azt a gazdasági és diplomáciai befolyás akkumulációjával, ahelyett, hogy Peking a politikai-katonai nyomásgyakorlás vagy a konfrontáció eszközéhez folyamodna.    

A Szovjetunió soha nem veszélyeztette komolyan Amerika globális gazdasági vezető szerepét; soha nem volt meg az a képessége vagy kifinomultsága, hogy oly módon alakítsa a globális normákat és intézményeket, ahogyan azt Peking képes lehet megtenni. A szovjet hatalom bázisa meglehetősen szűk volt, ami korlátok közé szorította Moszkva stratégiai opcióit. Miközben az Egyesült Államok és a Szovjetunió manicheista módon, csak a jó és a rossz, a győzelem és a vereség, a túlélés és az összeomlás alternatíváit látva szemlélték a közöttük lévő konfliktust, ma a kapcsolatrendszer árnyaltabb, mert keveredik benne az egyre élesebb versengés a még-mindig-fontos egymásrautaltsággal.     

Az Egyesült Államoknak még mindig jók az esélyei ebben a versenyben, amennyiben nem megy továbbra is fejjel a falnak.[6] De az a tény, hogy Kína két kézenfekvő úton is kiemelkedő helyzetbe [path to preeminence] kerülhet, azt jelenti, hogy a verseny komplexebb lesz és potenciálisan nagyobb kihívást fog jelenteni, mint a legutóbbi nagyhatalmi rivalizálás idején.(Kiemelések tőlem – M. G.) 

2023. 05. 02.

Gondolom, a kínaiaknak nem volt feltétlenül szükségük arra, hogy Sullivan és Brands éles logikával végigvitt okfejtése győzze meg őket ennek a bizonyos második útnak a célszerűségéről. Számomra mindenesetre nyilvánvalónak tűnik, hogy most inkább ezen haladnak, és a regionális hegemónia szempontjából kulcsfontosságú tajvani kérdést egyelőre – a jövő januári tajvani választásokig mindenképpen –, békés úton próbálják megoldani.

A Biden-adminisztráció pedig, Biden hatalomrakerülésével pillanatnyilag túllépett ugyan az egyértelmű önsorsrontás [self-sabotage] szakaszán, de – mint Janet Yellen pénzügyminiszter és Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó legutóbbi beszédeiből is kiderült – eléggé kilátástalanul próbálja meg az általa irányított régi-új nemzetközi rendet vonzóbbá tenni a világ számára a kínai, az amerikainál pragmatikusabb, kevésbé fennkölt célokat kitűző, de éppen ezért talán hatékonyabb globális alternatívánál.[7]

A kínaiak a Közel-Keleten – Szaud-Arábia és Irán megbékítésével – máris komoly sikert[8] értek el, ami az egész térségben, sőt az egész világon érezteti a hatását. Ezen kívül Gideon Rachman, a Financial Times vezető külpolitikai kommentátora szerint Kína “kulcsfontosságú szerepet játszhat az ukrajnai háború bejezésében” is[9].  

Amerika viszont egyre inkább belekényszerül egy csapdába:  a kiváncsian szemlélődő “többiek”-kel szemben gyakorlatilag nincsenek kényszerítő eszközei, a saját szövetségeseit pedig csak azzal képes felsorakoztatni maga mellett, ha egyre jobban kiélezi az ellentéteket mindkét “autoritárius” és “revizionista” nagyhatalommal, és egyre inkább megbélyegezhetővé teszi nemcsak Oroszországot, hanem Kínát is, ami viszont belesodorhatja egy nagyhatalmi háborúba.

2023. 05. 03.

Az amerikai egyesített vezérkarok főnöke, az öt hónap múlva leköszönő Mike Milley tábornok egy május 2-i beszélgetésben azt mondta, hogy a második világháború óta most először kell számolni egy “szörnyű katsztrófá”-t jelentő nagyhatalmi háború lehetőségével, amennyiben a nézeteltéréseket nem sikerül “más eszközökkel” megoldani.[10]        

A beszélgetésből – ha már szóbahoztam – még az alábbiakat emelném ki:

Az ukránok jelen pillanatban képesek lehetnek támadni, offenzív  hadműveleteket végezni, és megvan a védekezési képességük is. Úgyhogy támadni és védekezni is tudnak. De nem akarom azt sugallni, hogy elkezdenek vagy nem kezdenek el egy offenzív hadműveletet az elkövetkező hetekben. Ez tőlük függ. 

*

A hidegháborútól eltérően most három nagyhatalom van a világon: az Egyesült Államok, Kína és Oroszország. Mindhárom jelentős hatalmi potenciállal rendelkezik népességét, gazdaságát és természetesen hadseregét tekintve. Mindháromnak komoly nukleáris arzenálja van. Az Egyesült Államok a leghatalmasabb, bármilyen szempontból tekintjük is. De ezzel együtt, Oroszország és Kína is szintén éppen elég erős. Úgyhogy nem áll az Egyesült Államok érdekében, hogy azt lássa, Oroszország és Kína stratégiai katonai szövetségre lép, és mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy ez semmiképpen se történjen meg. Jelenleg egy tripoláris világban élünk, mert a három bonyolultabb, mint a kettő – és ezt a kapcsolatrendszert nagyon nehéz kezelni.      

Az ukrán támadásra vonatkozó részt én úgy értelmezem, hogy az ukránok felkészítése befejeződött, tehát bármikor megkezdődhet a támadás. Ha késlekednek, akkor annak egyéb okai vannak. Ha például arra várnak, hogy F-16-osokat és nagy hatótávolságú rakétákat (ATACM) is fognak kapni, amelyekkel oroszországi célpontokat is támadhatnak, akkor tévednek. Ezt egyébként Scholz német kancellár is kizárta egy interjúban, a német fegyverekkel kapcsolatban.

Ami Oroszországot illeti, figyelemreméltónak tartom, hogy Milley három nagyhatalomról és hárompólusú világról beszél. Ha nem is tartja Moszkvát Washingtonnal vagy Kínával egyenrangúnak, nem is becsüli alá, a két rivális nagyhatalom katonai szövetségét pedig mindenképpen el szeretné kerülni.  

---

[1] The Biden administration’s international economic agenda: A conversation with National Security Advisor Jake Sullivan. brookings.edu, 2023. ápr. 27.

[2] A Fehér Ház honlapján csak Sullivan előadása szerepel, az azt követő beszélgetés, amelyben a Gehryre való hivatkozás is elhangzott, nem.

[3] Jake Sullivan 2011 és 2013 között a State Department tervezési főosztályának vezetője, majd  2013 és 2014 között Obama elnök helyettes nemzetbiztonsági tanácsadója és Joe Biden akkori alelnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt. 2016-ban pedig Hillary Clinton kampányát vezette. Amikor pedig éppen nem volt hatalmi pozícióban, a Carnegie Endowement nem rezidens főmunkatársaként tevékenykedett. 

[4] Vö. Hal Brands and Jake Sullivan: China has two paths to global domination. And a lot is riding on whether Washington can figure out which strategy Beijing has chosen. Foreign Policy, 2020. máj. 22.

[5] Amerikából szemlélve, természetesen. Ázsiai vagy eurázsiai szemszögből ez Kelet-Ázsia csendes-óceáni térségét jelenti. 

[6] „…so long as it doesn’t continue along the current trajectory of self-sabotage”. Ne feledjük, hogy a cikk Trump elnökségének negyedik évében íródott.

[7] Vö. Scott Lincicome: If America really is unpopular, we have only ourselves to blame. Washington is giving developing countries plenty of reasons to cozy up to China. cato.org, 2023. ápr. 26; Rana Faroohar: America needs a new strategy to court the global south. FT, 2023. máj. 1.

[8] China’s model of a new diplomacy scores a win with Iran-Saudi deal. WSJ, 2023. márc. 10.

[9] Vö. Gideon Rachman: China could play a crucial role in ending the war in Ukraine. FT, 2023. máj. 1.

[10] How to avoid a great-power war. A conversation with General Mark Milley. Foreign Affairs, 2023. máj. 2.

Beszédek a zsákutcában

Az ukrajnai háborús zsákutca válságos helyzethez vezethet az amerikai belpolitikában – éppen a jövő novemberi választások előtt.

2023. 04. 26.

Janet Yellen amerikai pénzügyminiszter április 20-án az amerikai-kínai gazdasági kapcsolatokról beszélt a John Hopkins Egyetem washingtoni nemzetközi tanulmányi központjában (SAIS)[1].     

Íme egy kis ízelítő a beszédből:

Az utóbbi években az Egyesült Államok és Kína közötti konfliktust sokan egyre inkább elkerülhetetlennek látták. Az amerikaiak egy része attól tartott, hogy az Egyesült Államok meggyengült, és hogy Kína hamarosan megelőz bennünket, és a világ vezető gazdasági hatalmává válik – ami a két nemzet közötti összecsapáshoz vezet.  

Néhányan az amerikai-kínai viszonyt nagyhatalmi konfliktusnak tekintik: olyan nulla összegű versengésnek, amelyben az egyik félnek el kell buknia ahhoz, hogy a másik felemelkedhessék.

Biden elnök – velem együtt – nem így látja ezt. Mi úgy hisszük, hogy a világ elég nagy mindkettőnk számára. Tudomásul vehetjük különbségeinket, megvédhetjük saját érdekeinket, és korrekt módon versenghetünk. Biden elnök szavaival, “kölcsönösen felelősök vagyunk azért, hogy soha ne engedjük ezt a versenyt konfliktussá fajulni”.       

Nem könnyű a nagyhatalmak közötti együttműködés kereteiről megállapodni. És az Egyesült Államok soha nem fog kompromisszumot kötni a biztonságunkról és az alapelveinkről. De ha Kína is készen áll erre, megtalálhatjuk az előre vezető utat.

A gazdaság az emberek által hozott döntések aggregátuma. Az Egyesült Államok és Kína közötti kapcsolat ugyanilyen. Az útvonalunk nincs előre megszabva, hiszen ennek a kapcsolatrendszernek a pályaíve azokból a választásokból alakul ki, amelyeket mi időről időre megteszünk – eldöntve, hogy mikor működjünk együtt, mikor versengjünk, és hogy mikor kell felismernünk azt, hogy a béke és a jólét még a versengés közepette is közös érdekünk. 

Janet Yellen itt elsősorban azt kívánta kommunikálni, hogy a jelenlegi – és a kormányzat reményei szerint: jövőbeni – adminisztráció jobb alkut tud kínálni Kínának, mint az ázsiai országot egyértelműen veszélyes ellenfélnek tekintő republikánusok, tehát Pekingnek is érdekében áll, hogy visszailleszkedjék abba a “nyitott, korrekt és szabályokon alapuló nemzetközi rendbe, amely tulajdonképpen elősegítette Kína gazdasági átalakulását”, vagyis felemelkedését. Ha ugyanis ezt nem teszi meg, akkor veszélybe sodorja a békét és a saját gazdasági jólétét.       

2023. 04. 28.

De hogy mit is üzent valójában, annak a summáját Adam Tooze gazdaságtörténész, a Columbia Egyetem Európai Intézetének igazgatója, így vonta meg[2]:

Hangnemét tekintve Yellen üzenete arra irányult, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba és megnyugtassa a kedélyeket az adminisztráció Kínával kapcsolatos szándékairól szóló vitában. 

Yellen elutasítja a thuküdidészi csapda forgatókönyvét, de ezzel kapcsolatos megfontolásai sokatmondóak. Az az elképzelés – hangsúlyozza –, hogy “az Egyesült Államok és Kína közötti konfliktus” “egyre inkább elkerülhetetlen”, hamis premisszán alapul. Értelmetlen dolog azt állítani, hogy “az Egyesült Államok meggyengült, és hogy Kína hamarosan megelőz bennünket, és a világ vezető gazdasági hatalmává válik – ami a két nemzet közötti összecsapáshoz vezet”, az amerikai gazdaság ugyanis, nyugtat meg bennünket Yellen, alapvető szabadságintézményeinek, innovációs kultúrájának és a Biden-adminisztráció bölcs kormányzásának köszönhetően vasegészséges.     

“Az Egyesült Államok továbbra is a világ legdinamikusabb és legsikeresebb gazdasága.” Ezért, erősködik Yellen, Amerikának nincs semmi oka arra, hogy “elfojtsa Kína gazdasági és technológiai modernizációját”, vagy hogy mélyreható szétkapcsolódásra [decoupling] törekedjen. Amerika gazdasági hatalmát, érvel tovább a pénzügyminiszter, “felerősíti” “közeli barátaival és partnereivel fenntartott kapcsolata a világ minden régiójában, beleértve az indiai–csendes-óceáni térséget is”. Amerikának “nincs miért félnie az egészséges gazdasági versengéstől, bármelyik országról legyen is szó”. Ezek után pedig jön a csattanó: “Kína gazdasági fejlődése nem összeegyeztethetetlen az Egyesült Államok gazdasági vezető szerepével [leadership].”        

Érdemes eltöprengeni a fentiek implikációin. A konfliktus nem elkerülhetetlen, mert Amerikának jól megy. Ez azt jelenti, hogy Kína növekedhet, anélkül, hogy veszélyeztetné Amerika gazdasági vezető szerepét. De mi van akkor, ha nem ez a helyzet? Yellen nem mondja ki ennek a lehetséges következményeit. Ám ebben az esetben, e felől nem nagyon hagy kétséget, bármi megtörténhet. Még most is, amikor a Biden-adminisztráció azt hangoztatja, hogy bizakodik Amerika gazdasági kilátásait illetően, Yellen leszögezi: “A nemzetbiztonság, mint valamennyi külföldi kapcsolatunkban, Kína esetében is kiemelkedő fontosságú.”    

Egy bizonyos szinten ez magától értetődő. Egyetlen köztisztviselő sem fog soha mást mondani. A biztonság az államok alapvető funkciója. De minden attól függ, hogy a nemzetbiztonságot mennyire széleskörűen fogod fel, és a bizalom szintjétől. És ha a nemzetbiztonság prioritását a külkapcsolatokban hangosan ki kell mondanod, akkor tudod, hogy valami gond van.

Yellen számára nyilvánvaló, hogy Amerika fel van jogosítva arra, hogy nemzeti biztonságát planetáris szinten határozza meg. Azt állítja például, hogy Ukrajna megvédelmezése az orosz agresszióval szemben Amerika egyik “legsürgetőbb nemzetbiztonsági gondja”. Ha bárki megpróbálja ignorálni Amerika Oroszország elleni szankcióit, súlyos következményekkel számolhat. Hasonlóképpen, mivel Amerika úgy döntött, hogy bizonyos technológiákat nem engedélyez a kínai hadsereg számára, szankciókat és kereskedelmi korlátozásokat vezet be erre vonatkozóan.    

Úgyhogy az erős és önbizalomtól duzzadó Amerikának nincs semmi oka arra, hogy Kína gazdasági és technológiai modernizációjának az útjába álljon, kivéve minden olyan területet, amelyet az amerikai nemzetbiztonsági establishment, amely a leggigantikusabb a világon, a nemzeti érdek szempontjából alapvetőnek tekint.    

A végeredmény az, hogy Amerika üdvözli Kína gazdasági modernizációját, és elutasítja a thuküdidészi csapda csábítását – ameddig Kína fejlődése nem sérti Amerika vezető szerepét és nemzeti biztonságát. És Amerika magatartása annál szelídebb lesz, minél sikeresebben tudja biztosítani saját nemzeti jólétét és elsőbbségét [preeminence] pontosan ezeken a területeken.  

Sokatmondó, hogy ez az ésszerűnek és nagyvonalúnak szánt  nyilatkozat valójában mennyire sokkoló. Kínának el kell fogadnia az Amerika által kijelölt status quót. Ha nem tartja tiszteletben az Amerika által megvont határt az ártalmatlan jólét és a történelmi következményekkel járó technológiai fejlődés között, masszív szankciókra számíthat.     

Hálásak lehetünk Yellennek, hogy ennyire világosan kimondta a lényeget. De hogy a csudába várja azt el Washington, hogy Peking az ő elvárásainak megfelelően fog válaszolni? Kína nem az 1945 utáni Japán és Németország. Ami az Egyesült Államokat illeti, ha a “vezető szerep” kérdése felmerül, a paritás a legkevesebb, amire Pekingnek törekednie kell. Az a status quo, amelyet Yellen pénzügyminiszter magától értetődőnek tekint nyilvánvalóan nem lehet legitim hosszú távon. Peking megmondta, hogy a világrend alapvető átalakítására törekszik, amelyben az amerikai vezető szerepre vonatkozó igényt egyszer s mindenkorra el kell felejteni. És nem Kína az egyetlen jelentős ázsiai hatalom, amely osztja ezt a nézetet. India felfogása nem különbözik ettől.      

Washingtonban ezt teljes értetlenséggel, sőt sértett büszkeséggel fogadják. Nem képes Kína felfogni, hogy a növekedését az Amerika által irányított világrendnek köszönheti? Fellázadni ez ellen a rend ellen, ezt Yellen egészen nyíltan kimondja, nem szolgálja Kína érdekeit. Yellennek abban igaza van, hogy a Kína és az Egyesült Államok közötti konfliktus nem elkerülhetetlen. Azoktól a lépésektől függ, amelyeket a két fél megtesz.   

De nehéz belátni, hogy ez az elképzelés, amelynek értelmében az Egyesült Államok azt a jogot követeli magának, hogy meghatározza, milyen az elfogadható és milyen az elfogadhatatlan kínai gazdasági növekedés, alapul szolgálhat a béke számára. Ha az Egyesült Államok még érdekelt a globális gazdasági és politikai rendben, és ennek minden bizonnyal így kellene lennie, nem háríthatja el a békés átalakulásról szóló tárgyalásokat. Máskülönben csak felszólít a harcra. (Kiemelések tőlem – M. G.)          

2023. 04. 29.

Adam Tooze fenti és Graham Allison előző bejegyzésemben (2023. 04. 10–2023. 04. 11.) ismertetett, egymást kiegészítő és egymást megerősítő álláspontja világossá teszi, hogy a Biden-adminisztráció lényegében ugyanazt a stratégiát követi most Kínával szemben, mint amelyet Oroszországgal szemben is érvényesített 2021-2022. fordulóján, amikor elhárította Oroszországnak az európai biztonsági rend mindkét fél geopolitikai érdekeit figyeleme vevő kialakítására vonatkozó javaslatait.

Az utóbbi döntés – Ukrajna kvázi-szövetségesként való elismerése, és az Ukrajnával, valamint az európai biztonsági rendszer egészével kapcsolatos orosz igények egyértelmű elutasítása – ugyanúgy “felszólítás” volt “a harcra”, mint Janet Yellen amerikai pénzügyminiszter április 20-i beszédének “sokkoló” üzenete, hogy ti. “Kínának el kell fogadnia az Amerika által kijelölt status quót”, vagyis az amerikai vezető szerepet szentesítő világrendet. Ennek nyilvánvaló “implikációja” az is, hogy amennyiben Amerika kizárja a neki kedvező világrend “békés átalakításá”-nak a lehetőségét, ugyanúgy a háború valamilyen formájának a vállalása felé tereli Kínát, mint ahogy végeredményben Oroszország számára sem hagyott nyitva más lehetőséget.  

Amerika (és az új, globális “Monroe-elv” hatásköre alá tartozó “Nyugat”) célja tehát ugyanaz mindkét színtéren: a közvetlen háború veszélye nélkül, de ha kell, akkor proxy-háborúval, mindent megtenni annak érdekében, hogy Amerika megőrizhesse regionális hegemóniáját mind Európában (Kelet-Európát is beleértve), mind pedig – Halford Mackinder terminológiáját követve – a  kelet-ázsiai ún. külső peremíven[3].   

A két színtér között azonban van egy alapvető különbség: Európában Amerika (és a “Nyugat”) célja az, hogy Moszkvát Ukrajna egészéből kiszorítsa, és ezzel egyértelművé tegye, hogy Oroszország az 1945 és 1990 közötti “teljes Kelet-Európá”-ból (amely az Elba-Lajta határvonaltól a Csendes-Óceánig húzódott) végérvényesen “visszakerült” abba a “csonka Kelet-Európá”-ba[4], amely Eurázsia függvényévé válva gyakorlatilag minden európai befolyását “elveszítette”. (A “visszakerült” és az “elveszítette” azért vannak idézőjelben, mert a múlt idő itt még egyáltalán nem végérvényes, és csupán egy remélt geopolitikai helyzetet jelez.)

Kelet-Ázsia csendes-óceáni térségében azonban a helyzet amerikai szempontból jóval komplikáltabb és nehezebb A már említett kelet-ázsiai külső (teljesen óceáni) peremíven belül ugyanis, amely jelen pillanatban Dél-Koreát mint szárazföldi hídfőállást, valamint Japánt, Tajvant és a Fülöp-szigeteket foglalja magában, Tajvan mind nemzetközi jogi, mind gazdasági, mind pedig katonai szempontból sokkal nehezebb helyzetben van Kínával szemben, mint Ukrajna Oroszországgal szemben. Ráadásul az ún. szövetséges hatalmak közül egy tajvani konfliktus esetén egyértelműen csak Japánra és a jóval távolabb fekvő Ausztráliára lehet számítani. De a legszembetűnőbb különbség az, hogy a (részben szárazföldi, részben óceáni) kelet-ázsiai belső peremíven, amely a kínai anyaországot, valamint Délkelet-Ázsiát foglalja magában Kína hegemón pozícióban van, amelyből még abban a nem túlságosan valószínű esetben sem lehetne kiszorítani, ha nem tudná Tajvant az anyaországgal egyesíteni.

Miközben a Biden-adminisztráció célja – nemcsak Európában, hanem Kelet-Ázsiában is – az, hogy egyrészt elkerülje a közvetlen háborús konfliktust Oroszországgal, illetve Kínával, másrészt viszont belekényszerítse ezt a két rivális, vagy ahogy az amerikaiak szeretik nevezni, “revizionista” nagyhatalmat egy olyan lokális háborúba (vagy – Tajvan esetében – egy invázió vagy háborús helyzettel felérő blokád megkísérlésébe), amely – nyugati percepció szerint –  Oroszországot már nemzetközi páriává tette, Kínát pedig hamarosan szintén azzá fogja tenni.

2023. 05. 01.

Hipotézisem szerint a Biden-kormányzat ezzel a céljával mind a két színtéren kudarcot fog vallani. Kelet-Ázsiában azért, mert Kína nem teszi meg azt a szívességet Amerikának, hogy egyértelmű ürügyet szolgáltasson egy ellene irányuló orosz típusú szankciós politikához. Ukrajnában pedig azért, mert – mint Hal Brands, a John Hopkins Egyetem professzora megjegyezte – akár nyer, akár veszít Ukrajna a mindenki által várt “nagy offenzíva” során, Biden mindenképpen kutyaszorítóba kerül.[5] Brands szerint ugyanis:

Az Egyesült Államok ukrajnai stratégiája azon a premisszán alapul, hogy az ottani háború ebben az évben vagy véget ér vagy sokkal alacsonyabb intenzitásúvá válik. De mi van akkor, ha ez nem így lesz? Joe Biden elnök adminisztrációja eddig jól menedzselte ezt a konfliktust. De minél tovább tart a háború, annál nehezebb lesz ennek a politikának a kezelése, amely egyre kellemetlenebb nyomást fog gyakorolni a globális amerikai politikára.

Az ukrajnai háborús zsákutca válságos helyzethez vezethet az amerikai belpolitikában – éppen a jövő novemberi választások előtt. Biden ugyanis az afganisztáni kivonulás után második súlyos kvázi-háborús vereségét fogja elkönyvelni, ami bukott politikussá fogja tenni mind a közvélemény, mind pedig az őt bűnbakká kikiáltó, Eisenhower óta még “gigantikusabbá” vált katonai-ipari komplexum vagy nemzetbiztonsági establishment szemében.

Ezzel beigazolódhat a Robert Gates volt védelmi miniszter 2014-es memoárjában megfogalmazott, majd egy 2021. októberi interjújában megismételt verdikt : “Biden tisztességes ember, de szinte minden külpolitikai és nemzetbiztonsági kérdésben tévedett az elmúlt négy évtizedben.”

A sors iróniája, hogy ezt az ítéletet éppen annak a nemzetbiztonsági establishmentnek  az egyik tipikus képviselője[6] mondta ki, amelyet Joe Biden – liberális politikusként – immár nem négy, hanem öt évtized óta odaadóan szolgál. Ezzel is bizonyítva azt, hogy a háborús politika hard és soft változata között a lényeget illetően nincs különbség. Legfeljebb annyiban, hogy az utóbbi esetében nagyobb a tévedés kockázata, mert a háború köde olyan sűrűvé válik, hogy azt hiszed, elkerülheted a háborút, miközben már rég benne vagy.   

Méliusz József mesélte nekem, hogy az ötvenes években az egyik börtöncellájában, ahol magányosan elmélkedhetett, volt egy felirat a falon: “Navigare necesse est. Vivere non est necesse.” Én most valami ilyesmit írnék oda: “Cogitare necesse est. Belligerare non est necesse.” De attól tartok, fordítva van.

---

[1] Remarks by Secretary of the Treasury Janet L. Yellen on the U.S. – China Economic Relationship at Johns Hopkins School of Advanced International Studies. home.treasury.gov, 2023. ápr. 20.

[2] Adam Tooze: America has dictated its economic peace terms to China. By refusing negotiation over China’s rise, the United States might be making conflict inevitable. Foreign Policy, 2023. ápr. 24. – Tooze-t a Foreign Policy című folyóirat 2019-ben az évtized egyik csúcs-gondolkodójának nevezte. 

[3] Lásd Halford D. Mackinder A földrajz mint a történelem kulcsa című tanulmányának [1904] 5. ábráját: A hatalom természetes színterei. Kulcsövezet: teljesen szárazföldi; külső peremív: teljesen óceáni; belső peremív: részben szárazföldi, részben óceáni. In Geopolitikai szöveggyűjtemény. Szerk.: Csizmadia Sándor, Molnár Gusztáv, Pataki Gábor Zsolt. Második kiadás, Budapest, SVKH, 2002. 26.  

[4] Vö. Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető Kiadó, Budapest, 1983. 11-15. „Mintha Sztálin, Churchill és Roosevelt – írta Szűcs Jenő az eredetileg a Bibó-Emlékkönyvben megjelent tanulmányában a „teljes” Kelet-Európa 1945-ös régi-új nyugati határáról – gondosan tanulmányozták volna a Nagy Károly-kori status quót, a császár halálának 1130. évfordulóján.” (I. m. 12.)  

[5] Hal Brands: Win or lose, Ukraine’s big offensive may put Biden in a bind. bloomberg.com, 2023. ápr. 19.

[6] Robert Gates három évtizedet töltött a CIA kötelékében (George H. W. Bush elnöksége alatt annak igazgatója is volt), majd 2006 és 2011 között (az ifjabb Bush, majd Obama alatt) védelmi miniszter volt.