Macron, a Russlandversteher

11. 29.

Van valami borzongató bája a német összetett szavaknak. (Különösen az angolszászok számára, hiszen mi legalább annyira tudjuk hajlítgatni a szavainkat „emerre-amarra”[1], mint a németek.) De „németül” ezek ma egészen sajátos plusz jelentéstartalommal is telítődhetnek. A Weltpolitikfähigkeit például, amelyet az EU-tól épp most elbúcsúzó Jean-Claude Juncker  használt 2017-ben (az EU nagyob világpolitikai szerepét sürgetve) pont azért olyan érdekes, mert egy francia anyanyelvű „német”, egészen pontosan: egy luxemburgi dobta be, hiszen a „német németeknek” az első és a második világháborús kudarc után a Weltpolitik tiltott területté változott, és nemcsak abban a felszíni értelemben, hogy ezt mások nem engedték meg nekik, hanem abban a mélyebb értelemben is, hogy ezt elsősorban ők maguk nem merik 1945 óta megengedni maguknak. Erre utaltam – Juncker kifejezése kapcsán – a Machtpolitikunfähigkeit című, másfél évvel ezelőtti  írásomban.

De a Russlandversteher még ennél is borzasztóbb a mai Németországban: aki „megértő módban” viszonyul Oroszországhoz, az nyilvánvalóan az ördöggel cimborál. Nem arról van szó, hogy az oroszokkal ne lehetne bizonyos konkrét kérdésekben megegyezni (lásd a Nordstream-saga német összefüggéseit), de kimondani azt, hogy stratégiai, azaz geopolitikai értelemben is partnernek lehet, sőt kell tekinteni őket, az olyan, mintha pokolgépet robbantott volna fel valaki a berlini kancellária ajtajában. „Ein Paukenschlag” – írja[2] a Die Welt –: „néhány nappal a londoni Nato-csúcs előtt Emmanuel Macron azt mondta, hogy nem Oroszország a Nato ellensége, hanem a nemzetközi terrorizmus”.

De mit is mondott pontosan Macron, miközben Stoltenberg Nato-főtitkár, mint a CDU elkötelezetten atlantista szárnyához közel álló, de lassan a német kormány „félhivatalosá”-vá váló FAZ  jelentőségteljesen megjegyzi,  jó negyedórán keresztül szótlanul álldogált mellette? Íme, az Élysée hivatalos honlapja és Michel Rose, a Reuters párizsi tudósítójának összefoglalója alapján:

Az elkövetkező hónapokban tisztáznunk kell, hogy pontosan mire való és milyen veszélyeket tart szem előtt a Nato. A Nato kollektív védelmi szervezet, de ki ellen? Ki ellen irányul? Melyek a mi közös ügyeink? Ezt a stratégiai kérdést érdemes tisztázni. Vajon, mint ezt néha nekem is értésemre adják, Oroszország ma az ellenségünk? Vagy Kína? Vajon az az Atlanti szövetség hivatása, hogy őket nyilvánítsa ellenségnek? Ezt nem hiszem. Nekem úgy tűnik, hogy valamennyiünk közös ellensége, a Szövetségen belül, a terrorizmus, amely mindenkire lesújtott közülünk.   

Az európai béke, az INF (Intermediate-range Nuclear Forces Treaty) utáni helyzet, az Oroszországhoz való viszony, Törökország kérdése, az ellenség meghatározása – ezek nyitott kérdések, amelyekre még nem találtuk meg a választ. Ezért én azt mondom: ameddig ezeket a kérdéseket nem tisztázzuk, nincs mit tárgyalni a költségek és a terhek megosztásáról, sem semmi egyébről.

Talán ideje volt az ébresztőnek. Örülök, hogy ez megtörtént, és örülök, hogy most mindenki látja, hogy a stratégiai céljainkra kell összpontosítanunk. Úgyhogy egyáltalán nem kérek senkitől bocsánatot azért, hogy rámutattam a  kétértelműségekre.

11. 30.

 A rendíthetetlen Nato-párti Ulrich Speck pár nappal ezelőtt így jellemezte a helyzetet:

Legalább Macron most explicit módon is megfogalmazta azt, amit a nagykövetek előtt tartott [augusztusi] beszéde és az Economist-interjú csak implicite tartalmazott: hogy nem támogatja a jelenleg lézető Nato-t, amely egy védelmi és elrettentő szervezet az aggresszív Oroszországgal szemben. Végre elkezdődhet az igazi vita.

Meglátjuk.

[1] Ha már „Judy” úgy is folyton kérdezgeti a kisebb-nagyobb szakértőket (most éppen Macronról), hadd kérdezzem meg én is tőletek, kedves barátaim, hogy ezt az „emerre-amarrát”-t kitől idéztem?

[2] Macrons neue Nato-Politik dürfte dramatische Folgen haben, Die Welt, 2019. 11. 29.

Két választás Nagy-Britanniában

11. 28.

A legújabb, az átlagosnál alaposabb brit közvéleménykutatás  szerint Boris Johnsonnak kényelmes (68 fős) többsége lesz a december 12-i általános választás után felálló brit parlamentben. A toriknak, e szerint, 359 mandátumok lesz (+42), míg a Labour-nek csak 211 (-51). Hogy valóban ez lesz-e a végeredmény, vagy két hét alatt még sok minden megváltozhat ( lásd itt  és itt ), és újabb döntésképtelen parlament következhet, azt nem tudhatjuk.

Azt viszont igen, hogy ugyanez az előrejelzés a skót nemzeti pártnak (SNP) 43 mandátumot (+8) ígér. Ez a skót konzervatívok de facto megsemmisülését előrevetítő adat, amely a szűkebb angliai helyzettől eltérően biztosan nem fog megváltozni, azért fontos, mert gyakorlatilag azt jelenti, hogy az 59 skóciai mandátumból 43-at megszerezve Nicola Sturgeon megerősített legitimitással követelheti az új függetlenségi referendum megtartását.

Érdemes az SNP választási manifesztumának és Sturgeon tegnapi (november 27) glasgow-i nyilatkozatának főbb pontjait idézni (lásd az előző linket):

A Manifesztumból:

Második referendum a skót függetlenségről 2020-ban.

Újabb referendum az EU-tagságról.   

A munkajog devolúciója [vagyis az edinburgh-i parlament hatáskörébe utalása]

A bevándorlás szabályozásának devolúciója, hogy „Skóciának olyan bevándorlási rendszere legyen, amely a mi gazdaságunk és társadalmunk érdekeit szolgálja”.

A Trident nukleáris rakétarendszer Skóciából való kivonása.

A skót első miniszter [miniszterelnök] nyilatkozatából:

„A Westminster Skócia fölötti ellenőrzése olyan jobboldali kormányt jelent, amelyet Skócia nem szavazott meg.

Mivel Boris Johnson „kőkemény garanciát” adott arra, hogy győzelme esetén nem fog hozzájárulni az indyref2 megtartásához, Jeremy Corbyn pedig azt mondta, hogy a Labour kormány első két évében ellenezni fogja a referendumot (bár maga a párt úgy nyilatkozott, hogy nem fogja ellenezni azt, amennyiben a 2021-es skót parlamenti választások után  függetlenség párti többség lesz [ki tudja, talán a madridi szocialisták is meghallották ezt!]), Sturgeon erre is reagált:

Azt a döntést, hogy lesz-e és mikor lesz referendum, Skócia népének és a skót parlamentnek kell meghoznia.   

A Wesminster nem vétózhatja meg Skócia népének azt a jogát, hogy döntsön a saját jövőjéről.  

A BBC honlapján olvasható cikk végül megállapítja:

Az SNP nem állítja azt, hogy nekik bármiféle kormányalakítási esélyük volna, akárhány mandátumot is szereznek.

Úgyhogy Nicola Sturgeon elismeri, hogy a manifesztumban szereplő ígéretek csak akkor teljesíthetők, ha a választások döntésképtelen parlamentet [hung parliament – ez valójában azt jelenti, hogy egyetlen pártnak sincs abszolút többsége] eredményeznek, és a Labour a legnagyobb párt, de az SNP lehet a mérleg nyelve, és megállapodást tud kötni Jeremy Corbynnal.

Ez tökéletes win-win helyzetet jelent a skót függetlenségiek számára. Ha meg tudják zsarolni Corbynt (vagy finomabban fogalmazva: meg tudnak egyezni vele), akkor részei maradnak az EU egységes piacának, és a radikális devolúcióval gyakorlatilag független állammá válhatnak Nagy-Britannián belül. Ha pedig Johnson győz, akkor még jobban járnak: kijelölik az új függetlenségi referendum időpontját, és ha a tori-kormány ellenkezik, vagyis egyfajta katalán helyzetet teremt, óriási propaganda-lehetőséghez jutnak, ami garantálhatja számukra a  többséget. És ha a felmérések ezt meggyőzően tanúsítják, a londoni kormány előbb-utóbb engedni fog (azért mégis csak Angliában, nem pedig Spanyolhonban vagyunk).

*

Nicolas Baverez francia (vagyis nem baloldali) liberális érdekes meglátása szerint[1] Nagy-Britannia és a négy történelmi nemzetet egyesítő „brit nemzet” szétesése nem a Brexit következménye, hanem éppenséggel annak kiváltó oka:

A brit válság sok tanulsággal szolgál a demokráciák számára. A Brexit nem oka, hanem következménye a brit nemzet és a politikai rendszer felbomlásának, ahol Európa csak a bűnbak szerepét jássza. A nacionalistává és etatistává váló jobboldal és a szociáldemokráciával szakító radikális baloldal közötti összecsapás valamennyi demokráciát elérte, kezdve az Egyesült Államokkal, ahol ez a szembenállás fogja meghatározni a 2020-as elnökválasztást.

Bármi legyen is a december 12-i parlamenti választások eredménye, csekély annak a valószínűsége, hogy olyan többséghez és olyan kormányhoz vezessen, amely lehetővé tenné akár  a Brexit pozitív lezárását, akár a brit nemzet rekonstrukcióját. Az Egyesült Királyság és általában a demokráciák a Churchill által 1930-ban leírt helyzetbe kerültek: „Azt látjuk, hogy népünk kételkedik hivatásában és alapelveiben, hogy cél nélkül hánykolódik az óceán zavaros árjának kitéve; az iránytű meghibásodott, a térképek elavultak, a legénység teljesen átvette a kapitány szerepét, aki kénytelem minden irányváltás előtt megszavaztatni nemcsak a legénységet, hanem az utasok egyre nagyobb számát is.”

De Baverez itt valami másra is utal. Az a kórisme, aminek jelen pillanatban a legtökéletesebb állatorvosi példája Nagy-Britannia, amelyet hosszú időn keresztül mintaországnak tekintettünk (én legalábbis, nagyjából 1983-tól 2003-ig, annak tekintettem[2]), egy sokkal általánosabb malaise kifejeződése.

À suivre.

[1] Nicolas Baverez: Le Royaume-Uni divorce du libéralisme. Le Figaro, 2019. nov. 25.

[2] Vö. Ó, Anglia, Anglia… Esszé az angol forradalomról. Az utópikus radikalizmus zsákutcája című záró fejezettel kiegészítve, in Alternatívák könyve. II., Kolozsvár, 2007, 341-455. (Az eredeti, 1984-es kiadás elérhető a neten is. Lásd még: A Sziget és a Kontinens [1984]. Rostás Zoltán interjúja a bukaresti A Hétben az Anglia… megjelenése alkalmából, in Alternatívák könyve. V. Beszélgetések (1.) 1974 – 1993. Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2019. 107-111; Vagyis Anglia modell-szerepét nemcsak a kommunista rendszerrel szemben tekintettem irányadónak (politikafilozófiai értelemben), hanem konkrét politikai értelemben is (a nemzetállami centralizmussal szemben). Ez utóbbihoz lásd: Az erdélyi kérdés [1997]; Szép új nemzetvilág [1997]; „Premodern” provincia [2000]; Választási geográfia – 21 tételben [2000], in Alternatívák könyve. IV., Kolozsvár, 2018. 111-144; 213-232.

Az amerikai modell

11. 26.

A francia Renaud Beauchard, a Washington College of Law tanára röviden és velősen jellemzi[1] az amerikai helyzetet:

A Donald Trump ellen elindított impeachment sokmindenre rávilágít. Összegezzük a tényeket. Július végén, az ukrán elnökkel folytatott telefonbeszélgetése során Donald Trump egy „szívességet” kért tőle: tárja fel Joseph Bidennek az ukrán hatóságoknál tett közbelépését, amely arra irányult, hogy a fiát, Hunter Bident megvédelmezze, amikor az ukrán igazságszolgáltatás kezdett felfigyelni annak kétes ügyleteire. Közben Trump az ukrán elnök értésére adta, hogy csak akkor fogadhatja a Fehér Házban, ha nyilvánosan bejelenti a Bidenek elleni vizsgálat elkezdését, és egyfajta nyomásgyakorlásként felfüggesztette a kongresszus által jóváhagyott katonai segély folyósítását, amelyet végül szeptember közepén engedélyezett.    

Ezek voltak azok a tények, amelyek alapján a demokrata többségű képviselőház arra készül, hogy megszavazza Trump vád alá helyezését korrupció miatt, és az ügyet a republikánus többségű szenátus elé terjessze. Mely eljárás eleve bukásra van ítélve: feltétlenül szükség volna ugyanis arra, hogy az 53 republikánus szenátor közül legalább húsz megszavazza az elnök hivatalától való megfosztását, ami az utóbbi két hét tanúsága szerint elképzelhetetlennek tűnik. A meghallgatások nyilvánvalóvá tették, hogy a vád nagyon gyenge lábakon áll. A republikánus választók és képviselőik meg vannak győződve arról, hogy ezek a tények, bár kifogásolhatók, túlságosan triviálisak ahhoz, hogy az elmozdítást igazolhassák.      

Mi ütött hát a demokratákba [quelle mouche donc a piqué les démocrates], hogy egy ilyen előre látható kudarcot bevállaljanak? Az ügy ezen a ponton válik igazán pikánssá. A leginkább hangoztatott indoklás szerint a vád alá helyezés formális aktusa felhívná a figyelmet arra, hogy Amerika egy erényes köztársaság, és szégyent hozna a republikánus pártra, amely vigyázzba vágja magát egy ennyire korrupt vezér mögött. Az eljárás így hozzájárulhat Trump vereségéhez a 2020-as elnökválasztáson.        

Ez lehet a magyarázata annak, hogy a titkosszolgálatok ügynökei, akiknek pedig elég magas lehet az aljasságot toleráló ingerküszöbük, úgy érezhették, hogy nekik kell megmenteniük a köztársaságot, egy új történelmi személyiséget: a  visszaélést bejelentő hőst [lanceur d’alerte, whistleblower] vezetve be ezzel. 

A Trump elleni gyűlölet mágiájával az amerikai titkosszolgálatok megengedhetik maguknak egy új szüzesség luxusát. Feledve a hamis iraki tömegpusztító fegyverek, az idegenek Egyesült Államokon kívüli elrablása és a kínzáshoz való folyamodás, a drónokkal elkövetett gyilkosságok, az amerikai lakosság és a külföldi állampolgárok masszív és bírósági jóváhagyás nélküli megfigyelése, a szövetséges országok vezetőinek lehallgatása. Itt csupán önzetlen eltévelyedésekről van szó, amelyek a világbékét szolgálják. Csak az számít, hogy helyre lehessen állítani az amerikai nemzet ártatlanságát, amelyet Trump szennyes kompromisszumai megszentségtelenítettek. Az elnök stílusa a személyes előnyök szolgálatába állított politika rútságát személyesíti meg. Az, hogy az amerikai titkosszolgálatok az ártatlanság őreinek a szerepében tetszelegnek, nem mindennapi paradoxon.            

Ezért igazán érdekes ez az impeachment-ügy, amely az amerikai történelemben eddig példa nélküli helyzetre világít rá: nevezetesen arra, hogy szakadás állt be az elnök és a titkosszolgálatok között, miközben az utóbbiak valósággal egybeolvadtak a médiákkal. Ez a szakadás már Trump megválasztásának a pillanatában, még az elnök beiktatása előtt bekövetkezett. 

Bármi legyen is a 2020-as választás eredménye, mindenképpen emlékezetes marad a helyzet iróniája. Miután egy egész mandátum az orosz beavatkozás teóriájától szabadulni nem tudó eliteknek a megválasztott elnök elleni lázadásával telt el, Trump elnöksége most azzal szembesül, hogy az amerikai titkosszolgálatok a külföldi rezsimek destabilizálásában szerzett óriási tapasztalatukat az amerikai intézmények működésénak megzavarásában kamatoztatják. Ami egy eleve bukásra ítélt leváltási procedúrában kulminál. A vajúdó hegy, mondhatnánk, soha nem szült ilyen kicsike egeret.   

Jó ideig úgy tűnt, hogy ez az angolszász modell bukását feledtetni látszó, figyelemre méltó amerikai politikai modell, amelynek lényege, hogy a titkosszolgálatok lépnek fel a demokrácia védelmezőinek a szerepében, működőképes és hatékony – és máshol is alkalmazható.

Hát nem. Legalábbis Steve Bannon, Trump 2016-os kampányfőnöke és egykori stratégiai főtanácsadója szerint nem. Bannon most a War Room: Impeachment nevű naponta jelentkező országos rádióműsort vezeti, és meg van győződve arról, hogy a folyamatos támadásoknak kitett republikánus tábor még soha nem volt ennyire egységes, és hogy a függetleneket, akiknek a szavazatán sok múlhat, egyáltalán nem érdekli az, hogy a kongresszusba becitált mindenféle, senki által meg nem választott tisztviselők miket nyilatkoznak Ukrajnáról.

Ne feledjük, hogy Bannon, a Fehér Házból kirugott harcos, a lázadó republikánus azokat a potenciális szavazókat mozgósítja, akik Trumpot 2020-ban újból megválaszthatják.

Ami egyáltalán nem biztos, de gondoljunk bele: egy hónap múlva túl leszünk az egész impeachment-cirkuszon, és a demokraták azon fognak vitatkozni, hogy meg lehet-e engedni azt, hogy egy milliárdos pénzért megvásárolja az elnökjelöltséget, amelyet egyre valószínűbb, hogy valamelyik baloldali jelölt fog megszerezni. Különösen, ha Angliában a választási kampány finisében a Corbyn-lavina elsodorhatja a biztosra vett tori győzelmet (lásd itt és itt). Ami oda vezethet, hogy Amerikában – az ellenzék megosztottsága miatt – tényleg Trumpnak fog állni a zászló.

Hogy aztán 2024-ben a pöffeszkedő Pompeoval már a képen  Bernie mellett nevető fiatal hölgy indulhasson harcba.

[1] Renaud Beauchard: États-Unis: les services de renseignements réhabilités au nom de leur hostilité à Trump! Le Figaro, 2019. nov. 25.

Egy kis kiegészítés

11. 11.  21:40

Tegnap délután kicsit kurtán-furcsán fejeztem be a bejegyzésemet , pontosabban nem fűztem semmilyen kommentárt Joseph Janningnak a mostani berlini november hangulatát tökéletesen kifejező soraihoz.

Az igazság az, hogy ennek nagyon főbenjáró oka volt, ugyanis éppen kezdődött a Liverpool–Manchester City rangadó az Anfield Roadon, amit meg kellett hogy nézzek, hiszen Jürgen Klopp csapata a kedvencem, és most éppen a Manchester Cityvel,  legfőbb riválisával játszott. És győzött, mondanom sem kell.

Azért is merem ezt itt szóba hozni, mert ugyan mindig is szerettem a focit (ami nem jelenti azt, hogy olyan nagyon értenék is hozzá), de amióta geopolitikával foglalkozom, egyre inkább meggyőződöm arról, hogy a foci alapvetően vagy a leginkáb geopolitikai játék. A többi labdajátékról vagy egyáltalán sportágról ez azért nem mondható el, mert azokból hiányzik az a kollektív mágia, ami a fociban, akár klubcsapatról, akár nemzeti válogatottról van szó, benne van (vagy nincs, mint például jó ideje a magyar futballban, de ez más kérdés). Szóval: egy futball mérkőzés előtt rendelkezésünkre áll minden objetív vagy annak tűnő adat arról, hogy kinek milyen esélyei lehetnek a győzelemre, és a győzelmet mégsem lehet soha előre megjósolni. Ott van benne, strukturálisan az előreláthatatlan, és mégis mindig – ezer ok miatt – igenis „előre-látjuk” az eredményt. Pontosan erről szól a geopolitika.

És mit ad Isten: ma délután, épp miután feltettem a mai bejegyzést, a talán legjobb vagy az egyik legjobb európai elemző portálon szembetalálkoztam  pontosan azzal a Janning-idézettel, amelyet én is idéztem tegnap (Germany – self-content and without energy, 2019. nov. 11.) De ők (a Wolfgang Münchau irányításával működő londoni csapat) fűztek hozzá egy rövid kommentárt is. Íme:

Joseph Janning német politikai elemző tett egy jövőbelátó [ugye, itt is – M. G.] megjegyzést Németország és Európa állapotáról, amelynek a konklúzióját érdemes egészében idézni:

„Bevallom, fáradtnak érzem ezt a 2019-es novembert. A múltunkba való menekülés [escapism], Németország idegenkedése attól, hogy a közös európai sorsot a saját kezébe vegye – mindez lehangol. Ez a céltalanul tébláboló ország nem tud élni a hatalommal, amellyel rendelkezik. Berlin ezt az erőtlenséget egyfajta művészi  formává tette. Ez tetszik azoknak, akik az országon kívül nem szeretnék, hogy Németország alakítsa Európát, és azoknak is, akik, az országon belül, inkább nem törekednének erre. A világpolitikának ebben a pillanatában, amely fordulópont lehet az európai integráció szempontjából is, ez az erélytelen, síri Németország történelmi köldökét nézegeti csupán, és tehertétellé vált Európa számára – de olyan tehertétellé, amely nélkül Európa mégsem léphet előre.”

Ehhez annyit tennénk hozzá – teszi hozzá a Eurointelligence –, hogy pontosan ez az, ami kikészíti az olyan reformereket, mint Emmanuel Macron. Úgy véljük, Macron ebből nem látott még semmit, amikor hivatalba lépett, mert elvakította németbarát környezete. [A most az európai biztosjelöltek közül kigolyózott Sylvie Goulard is közéjük tartozott – M. G.] Vannak jelek, amelyek arra vallanak, hogy ez megváltozhat. De úgy véljük, hogy ehhez egy egészen más stílusú diplomáciára van szükség.

 Amihez én viszont azt a rövid kommentárt fűzném (ki is mondta azt – talán Maimonidész? –, hogy minden leírt mondat valamilyen kommentárnak a kommentárja), hogy Macron ezt mesterien be is mutatta az Economistnak adott interjújával. De ennek ellenére azt hiszem, hogy ezzel a stílussal elveszíthet ugyan olyan vélt partnereket Németországban, mint a pszeudo-konzervatív Angela Merkel vagy a pszeudo-szociáldemokrata Heiko Mass, de megnyerheti a Zöldeket, akik – némi szerencsével – akár az unióspártokat végre felváltó domináns német párttá is válhatnak. Ennek minden előrelátható – és (természetesen) előreláthatatlan – következményével. Stay tuned.

Egy javaslat

11. 11.

Morawiecki lengyel miniszeterelök természetesen azonnal visszautasította[1] Macron látleletét (11. 07.), és felelőtlenséggel vádolta a francia elnököt, leszögezve, hogy Lengyelország számára „biztonsága elsődleges forrása a Nato”.

A Natoval kapcsolatos problémák, szerinte, nem Amerika elkötelezettségének a hiányából, hanem „bizonyos európai szövetségesek” nem megfelelő hozzáállásából fakadnak. Ennek példájaként azt hozta fel, hogy Franciaország sem fordítja GDP-je 2%-át a védelemre, és a Nord Stream 2-t serm hagyta ki, amelyben szerinte francia üzleti körök is érdekeltek. „Mint néhányan kereken megmondták, a Nord Stream 2 a mi európai pénzünkkel finanszírozza az orosz fegyverkezést.” Egyszóval a lengyel kormányfő – hogy senkinek se legyenek kétségei afelől, „kivel tart” ebben a vitában – Trump kedvenc érveivel vágott vissza Macronnak.

Ez azt jelenti, hogy – legalábbis rövid távon – Lengyelország nemcsak hogy nem lesz partner az európai stratégiai szuverenitás megteremtésében, hanem fel fogja vállalni Amerika – az adott helyzetben: Donald Trump – európai szószólójának a szerepét.

Amikor korábban (11. 10.) arra utaltam , hogy a lengyelek komplikált kelet-európai kötődéseire, konkrétabban a két háború közötti „keleti lengyel területek”  még mindig eleven geopolitikai vonzerejére való tekintettel hosszabb távon itt még lehetnek meglepetések, akkor egy másfajta geopolitikai kontextust tartottam szem előtt.

Azt például, amelyet egy nemrég megjelent RAND-tanulmány[2]  körvonalaz. A szerzők szerint az Oroszország és a Nyugat közötti vita lényegében „az Ukrajna és a többi köztes ország [in-between states], Belarusz, Moldova, Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán fölötti versengés” körül forog. Ők lényegében egy olyan „harmadik utat” javasolnak, amely egyfajta el nem kötelezett státusnak felel meg, és amelyet  sokoldalú biztonsági garanciák szavatolnának, az Egyesült Államok, Oroszország és az Európai Unió égisze alatt.

A részleteknek bárki utána nézhet a szabadon letölthető szövegben. Főként a Samuel Charap, a RAND Corporation egyik vezető kutatója és ukrán szakértője által megfogalmazott Összefoglalót (Summary: A Consensus Proposal for a Revised Regional Order, i. m. 79-88. ) ajánlom elolvasásra.

Én itt most csak azt szeretném kiemelni, hogy ez a nagyon ésszerű javaslat három nagyhatalom, az Egyesült Államok, Oroszország és az Európai Unió kompromisszumos megállapodásán alapul, és csak akkor valósulhat meg, ha mindhárom fél kész az együttműködésre.

Azt nem tudhatjuk, hogy egy év múlva kit fognak megválasztani az Egyesült Államok elnökének, tehát Amerikát egyelőre hagyjuk ki a számításból. De az EU – az ún. normandiai formáció, az ukrán-orosz-francia-német négyes keretében – addig is megállapodhat Oroszországgal a kelet-ukrajnai konfliktus rendezésének a kérdésében.

Ha ez bekövetkezik, vagyis ha a két vezető EU-hatalom meg tud egyezni Oroszországgal, és Ukrajna ezt a megegyezést elfogadja, napirendre kerülhet az ún. köztes térségben elhelyezkedő országok, mindenekelőtt a  három kelet-európai ország (Ukrajna, Belarusz és Moldova) általános „harmadikutas” státusának a kérdése is. Ez persze nem oldódhat meg egyhamar, de elkezdődhet valami, amiben az EU mint szupranacionális és kormányközi szerkezet döntő szerepet fog játszani, és ez lesz az a pillanat, amikor majd Lengyelországnak és Romániának el kell döntenie, hogy kerékkötője lesz-e ennek a folyamatnak, vagy éppenséggel támogatni fogja azt.

Ők persze azt képzelik, hogy ez már egy eldöntött kérdés, mégpedig olyanformán, hogy Amerika vezetésével a „Nyugat” ki fogja szorítani Oroszországot a köztes térség egészéből.

Ami nemcsak azért nem fog soha megvalósulni, mert a „Nyugat” nincs abban a helyzetben, hogy ezt véghez vigye, hanem azért sem, mert nagyon könnyen előfordulhat, hogy Amerika – Trump-pal vagy Trump nélkül – nem lesz érdekelt abban, hogy ezt az ő szempontjából marginális jelentőségű zónát geopolitikai értelemben front-övezetté tegye.

[1] Poland’s prime ministre brands Macron „irresponsible” on Nato, FT, 2019. nov. 10.

[2] A consensus proposal for a revised regional order in Post-Soviet Europe and Eurasia, RAND Corporation, 2019, Santa Monica, Calif. Az  International Security and Defense Policy Center (ISDP) keretében készült tanulmányt egy nemzetközi szakértői csoport jegyzi.

 

Novemberi melankólia

11. 09.

Heiko Maas, a „szalonkolumnisták” által nagyon kedvelt, az értékvédelmet mindenek fölé helyező német külügyminiszter  köszönetet mondott a mostani ünnepi hangulatban Németországba látogató  Mike Pompeónak, az egykori páncélos parancsnoknak:

Azokban az időkben, amikor még lőttek a határon, az olyan amerikai katonák, mint ön, ott álltak a nyugati oldalon és védték a szabadságot.

Amerika vezető szerepe nélkül nem kerülhetett volna sor a német újraegyesülésre.

Ez ma is érvényes… és köszönjük Amerikának a szabadságunkat és az újraegyesülést.

Közben Pompeo tulajdonképpen már korteskörúton volt, és a Körber Stiftungban is igazi kortesbeszédet tartott, Reagan, W és a fundamentalista keresztény löttyel leöntött neokon harciasság jegyében (lehetséges, hogy pár hónap múlva már szenátorjelöltként  fogja ugyanezt tenni, hogy 2024-ben indulhasson az elnökségért[1]).

És ha már az amerikai elnökválasztás szóba került, rá kell hogy mutassak arra, mennyire fején találta a szöget Edward Luce, amikor előbb (11. 3.) idézett cikkében rámutatott:

 Sándor után a pápaság a Mediciekhez – a firenzei plutokratákhoz folyamodott. Ami azt mutatja, hogy Róma nem tanult a hibáiból.

A 77 éves milliárdos Michael Bloomberg, volt new york-i pogármester döntése, hogy indul a demokraták előválasztási versenyében olyan egyszerű tény, amiről később kiderülhet, hogy döntően befolyásolta az eseményeket. (Trump, akinek mellesleg a pénteki Politico szenzációs, megint csak Itáliát megidéző címlapja  állít, talán kicsit túl korán, örök emléket, rögtön meg is jegyezte, hogy „Little Michael” számára ideális ellenfél volna.)

Hillary Clinton és Biden egyik volt tanácsadója szerint[2]:

Bloomberg leginkább Bidennek árt, mert csak még jobban kiemeli azt a tényt, hogy mennyire rosszul áll a szénája. Ha az volt a legfőbb gondja, hogy a demokraták első három helyezettje [Biden, Warren és Sanders] nem tudja megverni Trumpot, akkor a színrelépésével csak Warrent erősíti, és ezzel aláássa fő célját.  

11. 10.

De térjünk vissza Maashoz, aki viszont – egy újabb cikkében [3]  – Németország pozícióját ássa a maga szerény módján alá, mégpedig azzal, hogy mindenkinek jót akar, azaz senkivel és semmivel (legfőképpen: a jelenlegi világhelyzettel!) nem képes konfrontálódni:

Macron elnöknek igaza van, amikor egy erős és szuverén Európát helyez elképzelései középpontjába [írhatta volna egyszerűen azt, hogy „akar”!]. A jövőben nekünk európaiaknak sokkal nagyobb felelősséget kell vállalnunk a saját biztonságunkért.      

Az erős és szuverén Európa közös céljához vezető utat francia barátainkkal közösen kell megtalálnunk. Németország számára világos: hiba volna, ha a Natóról lemondanánk. Az Egyesült Államok nélkül sem Németország, sem Európa nincs abban a helyzetben, hogy hatékonyan meg tudja védeni magát. Egy Washington nélküli kül- és védelmi politika felelőtlenség, az európai és az amerikai biztonság  szétkapcsolódása veszélyes volna. Igen, akarjuk az erős és szuverén Európát. De úgy, mint az erős Nato részét, és nem mint annak pótlékát.

Végül biztonsági kérdésekben nem szabad az európaiakat megosztani. Németország nem mehet bele semmiféle különútba, sem Moszkvával szemben, sem más kérdésekben. Lengyel és balti szomszédaink nyugodtak lehetnek afelől, hogy mi az ő biztonsági szükségleteiket ugyanolyan komolyan vesszük, mint a sajátjainkat [akkor ezzel sokra is mennek!]. Az ő fejük fölött átnyúlva azt az Európát, amelyre szükségünk van, nem fogjuk elérni. Épp ellenkezőleg, keleti szomszédaink ez esetben a jövőjüket a Washingtonnal fennálló bilaterális kapcsolatokban fogják keresni.            

Mintha az általam korábban már emlegetett  románok és lengyelek nem ezen dolgoznának már évek óta!

Más kérdés, hogy nem biztos, hogy ez megoldást jelenthet a számukra.

Érdemes egy kicsit bővebben is idézni Robert Kagannek, ugyancsak a Spiegelben megjelent fontos interjújából[4]  (a lap „prominens neokonzervatív”-ként aposztrofálja, pedig ő maga soha nem nevezte magát neokonnak. Már rég eldobta, vagy igazából talán soha fel sem vette a konzervatív álruhát, bár 2016-ig a Republikánus párt tagja volt; hozzá képest például Pompeo úgy fest, mint egy szentfazék-őskövület):

Donald Trump ott téved, és ebben különbözik más elnököktől, hogy éppen most akarja magára hagyni Európát. Évtizedeken keresztül azt mondtuk a németeknek: „Nem akarjuk, hogy normális nemzet legyetek. Azt akarjuk, hogy a békés növekedésre, a társadalmi jólétre koncentráljatok. Nem akarjuk, hogy a GDP-tek 5 százalékát a hadseregre költsétek.” Úgyhogy amerikai részről azt mondani most a németeknek, hogy „azt akarjuk, hogy katonai hatalommá váljatok”, eléggé kockázatos.     

Azzal, hogy Németország egyesült, a legnagyobb gazdasággá és a legnépesebb országgá vált Európában. Ezzel természetesen együtt jár az a lehetőség is, hogy a legkomolyabb hadsereggel rendelkezzen Európában. Úgyhogy ez nem valamilyen német sajátosságról szól. Vannak bizonyos objektív körülmények, amelyek újból napirendre tűzik a német kérdést.[5] Már most látni lehet, hogy a német gazdaság domináns pozíciója irigykedést és neheztelést vált ki a többiekből. Ha Amerika kikerül a képből, előállhat az alábbi szcenárió, amitől tartok: Németország szomszédai esetében a Nato, sőt talán még az EU tartókötelei is gyengének bizonyulhatnak. Elkezdenek majd idegesen tekinteni Németországra, és olyan gazdaságpolitikát fognak követni, ami megszabadíthatja őket a német hegemóniától. Ez viszont neheztelést fog kiváltani Németországban. Nem sok idő kell ahhoz, hogy a németek – teljesen érthető módon – azt mondják: „Várjatok csak egy kicsit. Éppen elkezdtük a saját érdekeinket előnyben részesíteni. Mindenki ezt teszi körülöttünk. Ki más gondoskodhatna rólunk?”    

Igazán javíthatatlan optimista kell hogy legyen valaki ahhoz, hogy azt higgye: Európa stabil és békés maradhat az Egyesült Államok támogatása nélkül is. A mai Európát nem lehet az 1990-es évek eleji Európával összehasonlítani.    

Nem zárom ki, hogy Trump újraválasztása esetén az Egyesült Államok ki fog lépni a Natóból. De nem ez az igazán fontos kérdés. Akár kilép Amerika a Natóból, akár nem, gondolhatja azt bárki, hogy ma éppen olyan elkötelezettek vagyunk a Nato mellett, mint négy évvel ezelőtt voltunk? A lengyelek nagyon furcsának tűnnek számomra, mert azt hiszik, hogy a Nato eltűnhet, de az Egyesült Államok Lengyelország melleti elkötelezettsége megmarad. Azt hiszik, számíthatnak Trumpra. [Kiemelés tőlem.]    

Hogy Németország mennyire fontosnak tartja Kelet-Közép-Európát, az abból is látszik, hogy a tegnapi és mai berlini évfordulós megemlékezésekre csak a négy visegrádi államfőt hívta meg Steimeier elnök (a húszéves évfordulón a francia, a brit, az orosz államfő és Hillary Clinton amerikai külügyminiszter szólalt fel). De Macron (ő szintén Berlinben van, de Steinmeier csak egy ebéden látja vendégül, amelyre kelet-német művészeket és értelmiségieket hívott meg) ezen a téren is jócskán a németek elébe vágott: ő már pontosan érzékeli, hogy az orosz partnerség kérdésében igazából csak Magyarországra, pontosabban Orbán Viktorra számíthat, akivel október 11-én az Élysée-palotában hosszú és fontos beszélgetést folytatott[6], ahol is a magyar kormányfő megígérte neki, hogy az orosz kérdésben megpróbálja a lengyelek intranzigens oroszellenes magatartását egy kicsit meglágyítani. Egyáltalán nem biztos, hogy ez sikerülni fog neki, de tekintettel a lengyelek komplikált kelet-európai kötődéseire, itt még lehetnek meglepetések. Különösen, ha Kagan előrejelzése helyesnek bizonyul, és a végén kiderül, hogy a lengyelek nem vehetik biztosra, hogy az amerikaiak hosszabb távon is támogatni fogják az ő jelenlegi oroszellenes politikájukat.

Berlinben egyébként, mint Josef Janning november 8-i berlini jegyzetében[7] írja:

A novemberi levegőt kellemes melankólia hatja át. Bevallom, fáradtnak érzem ezt a 2019-es novembert. A múltunkba való menekülés [escapism], Németország idegenkedése attól, hogy a közös európai sorsot a saját kezébe vegye – mindez lehangol. Ez a céltalanul tébláboló ország nem tud élni a hatalommal, amellyel rendelkezik. Berlin ezt az erőtlenséget egyfajta művészi  formává tette. Ez tetszik azoknak, akik az országon kívül nem szeretnék, hogy Németország alakítsa Európát, és azoknak is, akik, az országon belül, inkább nem törekednének erre. A világpolitikának ebben a pillanatában, amely fordulópont lehet az európai integráció szempontjából is, ez az erélytelen, síri Németország történelmi köldökét nézegeti csupán, és tehertétellé vált Európa számára – de olyan tehertétellé, amely nélkül Európa mégsem léphet előre.                  

[1] Miközben az evangéliumi szabadságharcos Pompeo Németországban – mint a Die Welt helyesen rámutatott – úgy beszélt, mintha nem is Trump kormányának volna a tagja, a főnöke továbbra is a nacionalizmus  zászlaját emeli magasba.

[2] Biden may have the most to lose from Bloomberg presidential bid, FT, 2019. nov. 8.

[3] Eiko Maas: Sicherheit für Europa. Wir wollen und brauchen die Nato, Der Spiegel, 2011. nov. 10.

[4] Permanence of liberal democracy „is an illusion”. Interview with Robert Kagan, Der Spiegel, 2019. nov. 8. (A német nyelvű változat a 2019/44-es, október 26-i számban jelent meg.)

[5] Lásd erről Kagan hosszabb esszéjét: The new German question. What happens when Europe comes apart, Foreign Affairs, 2019. ápr. 2.

[6] Vö. Nicolas Barotte: Face à Orban, le président français chenge de ton, Le Figaro, 2019. okt. 12.

[7] Josef Janning: After the Berlin wall: how Germany became a greater Switzerland, www.ecfr.eu, 2019. nov. 8.

Tegnapi és mai borgiák

Frissítve!

11. 03

Szegény Trump, most már a borgiákkal, egészen pontosan VI. Sándor pápával hasonlítják össze[1], aki alatt a katolicizmus olyan mélypontra jutott, hogy elkerülhetetlenné vált az egyházszakadás. Edward Luce-nak, a Financial Times washingtoni tudósítójának az összevetésében az az igazán érdekes, ami túlmutat Trump-on:

A mai Amerikát és a 15. század végi Rómát fél évezred választja el egymástól, egy fontos vonatkozásban mégis hasonló helyzetben vannak. Az Egyesült Államok által fenntartott rendszer fokozatosan elveszíti a legitimitását. Az egyázat fenekestül felforgatta a könyvnyomtatás megjelenése. Az újból írástudatlanokká válók szociális médiája ugyanezt teszi az amerikai establishmenttel. Trump, akárcsak a Borgiák, a régi rend képviselője, nem valami újnak az előhírnöke. Az ő elnöksége – túlzásba vitt Amerika. Az általa megörökölt rendszer új szintre emelése.   

Néhány évvel Sándor pápa halála után Luther Márton kiszögezte a 95 pontját egy templom falára. Forradalma nem lett volna lehetséges a könyvnyomtatás nélkül. És utána 100 év vallásháború következett. A nyugati demokráciát ma egy hasonló technológiai forradalom vette birtokba. A demokrácia főpapjai elveszítették az ellenőrzésüket az emberekhez eljutó üzenet fölött. Sándor után a pápaság a Mediciekhez – a firenzei plutokratákhoz folyamodott. Ami azt mutatja, hogy Róma nem tanult a hibáiból.

11. 06.

Joe Biden legújabb, Trumpot szapuló cikke pontosan ezt bizonyítja. A szokásos WP+NYT+CNN blabla: az amerikai hadsereg és „a mi titkosszolgálati szakembereink” kiváló munkát végeznek – „Trump ellenére”. És:

Minden nap, amit nemzeti biztonságunkért felelve a hivatalában tölt, veszélyt jelent az amerikai nép számára.

Elfordult a mi demokratikus értékeinktől. Magukra hagyta szövetségeseinket, és magához ölelte a diktátorokat. Lemondott Amerika globális vezető szerepéről, teret engedve Oroszországnak és Kínának.

Egy olyan vezetőre van szükségünk, aki már az első munkanapján fel fogja venni a telefont, hogy felhívja Nato-szövetségeseinket, nem hagyva kétséget afelől, hogy az Egyesült Államok eleget fog tenni kötelezettségeinek és kiáll a demokrácia és a szabadság mellett.

Etc., etc.

Nyilvánvaló, hogy Angela Merkel azért viselkedik úgy, ahogy viselkedik, és nézi rezzenéstelen arccal, hogyan ássa alá Németország hatalmi pozícióját a tökéletes belpolitikai zsákutca és a teljes geopolitikai eljelentéktelenedés, mert pontosan erre a telefonra vár. Amiből vagy nem lesz semmi, vagy ha igen, akkor semmit sem fog érni.

A Spiegel, kétségbeesésében, Einsteint idézi: „Az őrültség legtisztább formája az, ha mindent hagyunk a régiben, és azt reméljük, hogy valami majd megváltozik.” És hozzáteszi[2]: „Az SPD-nek és a CDU/CSU-nak most kell véget vetnie a nagykoalíciónak, ha azt akarják, hogy valami még maradjon belőlük.”

Norbert Röttgen, a Bundestag külügyi bizottságának elnöke (CDU) pedig így nyilatkozott[3]  a New York Times diplomáciai tudósítójának:

Németország most teljes katasztrófa mindenben. Nincs semmilyen Európa-politikája, a külügyminiszter [Maas] egy katasztrófa.[4] A kancellár tud mindenről, de nem csinál semmit. A kompetencia és az energia csődjével állunk szemben.

Mark Leonard, a berlini European Council on Foreign Relations igazgatója szerint: 

Az eredmény az európai hatalmi egyensúly elmozdulása. Németország  már nem játszik központi szerepet az Európai Unió működésében. Miután elnöksége első évében arra várt, hogy Merkel támogassa reformterveit, Macron most már nem vár Németországra, és vállalja azt is, hogy konfliktusba keveredjen Berlinnel.

11. 07.

Miközben Németország már jóideje igyekszik egyre-másra elkerülni a komolyabb kötelezettségvállalásokat, ami egyfajta stratégiai vákuumot[5] generál körülötte, Macron úgy látszik, eldöntötte, hogy kész helyzet elé állítja Európát és a világot.

Az Economistnak adott október 21-i és most közzétett interjújában így nyilatkozik (a lényeget[6], angolul, lásd itt, franciául, a Le Figaroban[7] itt,  az interjú teljes, francia nyelvű változatát pedig itt):

Amit most tapasztalunk, az a NATO agyhalála. Vajon mit fog az 5. cikkely holnap jelenteni?

Trump elnök a NATO-t kereskedelmi ügyletnek tekinti, amelynek keretében az Egyesült Államok egyfajta geopolitikai ernyőt biztosít számunkra, de cserébe kereskedelmi kizárólagosságra tart igényt, azt akarja, hogy amerikai árukat vásároljunk. Franciaország nem ezért lett tagja a Szövetségnek.      

Hetven éve egy kisebbfajta geopolitikai, történelmi, civilizációs csodát sikerült összehozni: egy olyan, hegemónia nélküli politikai szerkezetet, amely lehetővé teszi a békét. De ma egy sor olyan jelenséggel állunk szemben, amelyek a szakadék szélére sodornak bennünket. Európa elfelejtette, hogy valamikor egy közösséget alkotott,  Amerikának most először olyan elnöke van, aki nem osztja az európai projekttel kapcsolatos elképzelésünket, és mindez akkor történik, amikor Kína felemelkedése marginalizálja Európát. Ráadásul Európát belülről is meggyengítette a Brexit és a politikai instabilitás.      

Nem akarom dramatizálni a dolgokat, csak megpróbálok tisztán látni. Olyan Európára van szükségünk, amely stratégiai autonómiával rendelkezik, és megvannak ehhez a katonai eszközei. Másrészt – minden naivitás nélkül – újra kell kezdenünk az időt igénylő stratégiai dialógust Oroszországgal.  

Ha az európaiak nem ébrednek fel, nem képesek tudatára ébredni ennek a helyzetnek, és meghozni a megfelelő döntéseket, akkor nagy a veszélye annak, hogy geopolitikai értelemben el fogunk tűnni. Ez mélységes meggyőződésem.   

Az Economist a végén így összegezi a dolgot:

Macron mögöttes üzenete az, hogy Európának el kell kezdenie azon gondolkozni és úgy cselekedni, hogy nem csupán egy gazdasági csoportosulás, amelynek fő célja a piaci terjeszkedés, hanem stratégiai dimenziójú hatalom. Ennek első lépései a „katonai szuverenitás” visszaszerzése és a dialógus újrakezdése Oroszországgal, annak ellenére, hogy Lengyelország és a többi, egykor szovjet uralom alatt élő ország ezt gyanakvóan szemléli.    

A nagyobb probléma az, hogy nemcsak a geopolitikai értelemben már  most is az amerikaiak klienseként viselkedő Lengyelország és Románia kapaszkodna egy ilyen helyzetben két kézzel Amerikába, hanem – a dolgok jelen állása szerint – a német politikai elit is.

Macron zsenialitása abban áll, hogy megértette: a németeket döntésre kell kényszeríteni, és ezt csak egyféleképpen lehet megtenni: ha a franciák szembesítik őket azzal, hogy az egész európai konstrukció összeomolhat, amennyiben nem másznak ki abból a pszeudo-geopolitikai buborékból, amelyben olyan kényelmesen elvoltak oly sok évtizeden keresztül.

[1] Edward Luce: How the Borgias point the way for Trump’s America. There are disquiting similarities between the US today and the medieval Catholic church, FT, 2019. okt. 31.

[2] Markus Feldenkirchen: Groko beenden. Erlöst das Land, erlöst euch selbst, SpiegelOnline, 2019. nov. 4.

[3] Steven Erlanger: Macron steps into a leadership vacuum in Europe, and on some toes, NYT, 2019. nov. 1.

[4] Vö. Heiko Maas: Germany has a vision for the future of Europe, The Irish Times, 2019. nov. 2. Ez a cikk szócséplésben tökéletes párja a Bidenének.

[5] Josef Janning: Berlin’s untenable foreign-policy vacuum, HandelsblattGlobal, 2018. okt. 3.

[6] Emmanuel Macron warns Europe: NATO is brain-dead, The Economist, 2019. nov. 6.

[7] Pour Emmanuel Macron, l’Otan est en état de „mort cérébrale”, Le Figaro, 2019. nov. 7.

*

Frissítve:

20:13

Merkel természetesen azonnal reagált, mégpedig Stoltenberg NATO-főtitkárral az oldalán: „A  NATO biztonságunk sarokköve marad.”

Ulrich Speck azt is megmondja, mi van a politikai szólam mögött:

Azzal, hogy Macron a Natót agyhalottnak nevezte, világosabbá vált az is, mit jelent számára a „stratégiai autonómia”: Nato nélküli Európát. Mint  Putyinhoz való (tervbe vett) közeledésével és az EU-bővítés elleni állásfoglalásával, most ezzel is nyílt kihívást intéz a status quo ellen.

Azaz: kihívást intéz Németország ellen.     

Mivel tisztában voltam azzal, hogy óriási lesz a felháborodás, idejében  megadtam az interjú teljes változatának az elérhetőségét is. Sophie Pedder, az interjú készítője (az Economist párizsi bürójának vezetője) most arra kéri azokat, akiket valóban érdekel Macron felfogása, hogy olvassák el a teljes szöveget.

Magam is ezt teszem, amint lesz egy kis időm, és természetesen visszatérek a dologra.

Addig is idemásolok egy bennünket közvetlenül is érintő részletet (egyelőre csak franciául):

En Pologne, il y a une inquiétude. Je commence à leur parler. J’en ai parlé évidemment à l’Allemagne d’abord, mais j’ai des partenaires qui bougent là-dessus. La Finlande a profondément bougé, ils sont dans l’Initiative européenne d’intervention. Je suis allé en Finlande, j’étais le premier Président depuis plus de 15 ans à y aller. Avec le Président Niinistö, on a parlé, on a avancé. J’en ai parlé avec le Danemark, j’en ai parlé avec les pays Baltes, l’Estonie et la Lettonie. Les choses avancent. Je ne dis pas que tout le monde s’aligne. J’ai eu une très longue discussion avec Viktor Orban sur ce sujet. Il est assez proche de nos vues et a un rôle intellectuel et politique clé au sein du groupe de Visegrád, qui est important. C’est par ce biais-là aussi que l’on peut convaincre un peu plus les Polonais. [Kiemelés tőlem.]

*

Közben itt megtaláltam az idézett szöveg angol változatát.