Az üres trón

Frissítve a végén!

10. 23.

Már éppen az járt a fejemben, hogy eljött az ideje érzékeny búcsút venni Trumptól, az eredetileg eléggé ártalmatlannak tűnő impeachment ugyanis most már véresen komollyá változott, hiszen az ukrajnai zűrzavar és a szíriai kivonulás miatt a demokraták mellett nemcsak az egész biztonsági és külpolitikai establishment sorakozott fel ellene[1], hanem a szenátus republikánus többsége által alkotott utolsó politikai védvonal is bomladozni kezdett[2], amikor elolvastam Niall Ferguson cikkét[3]  a Sunday Times-ban.

A skót-amerikai történész, a stanfordi Hoover Institution vezető kutatója a következőket írja:

Mark Zuckenbergnek, a Facebook társ-alapítójának a Georgetown University-n tartott előadása a szólásszabadság kérdéséről kellemes meglepetés volt számomra. „Ha mindenki szóhoz juthat – érvelt –, az hatalmat ad azok kezébe, akiknek nincs hatalmuk, míg a szólásszabadságot mindig a legrepresszívebb társadalmak korlátozták a leginkább. Ha a szólásszabadság ügyében meghátrálunk, azzal a kisebbségi véleményeknek ártunk, amelyeket védelmezni szeretnénk.” Mindez helyes.   

Mint ahogy az is, hogy kiemelte: az internet alapvetően átalakította a nyilvánosságot. Már nem a hírlapok, a rádió és a televízió régi világában élünk: „Azzal, hogy az emberek széles körben kifejezésre juttathatják a véleményüket, egy új erő jelent meg a világban – az ötödik rend, a társadalom többi hatalmi struktúrája mellett.”      

Tetszik nekem ez az „ötödik rend”. A francia forradalom előtt az első rend a papság volt, a második a nemesség és a harmadik a középosztály. A negyedik, a sajtó, amelyet ma a régi médiák névvel illethetünk, később jelent meg.

Én – sajnálatos módon – a harmadik rend maradékából jövök és a negyedik számára írok. Előbbi eltűnőben van a plutokrata „egy százalék” és a populista tömegek közötti szűkülő résben. Utóbbi egyre nehezebben viseli el, hogy a reklámjövedelmeket elszipkázza előle a Facebook és a Google. Nem csoda hát, hogy eddig nem nagyon dicsértem Zuckerberget.  

A múlt hónapban a Facebook közölte, hogy a továbbiakban nem fogja moderálni a politikusok beszédeit, és a politikai hírdetéseiket sem vizsgálják. Ezt a politikájukat nagyon hamar tesztelni lehetett, amikor Donald Trump kampánystábja közzé tett egy 30 másodperces videó-hirdetést, amelyben Joe Biden volt amerikai alelnököt azzal vádolták, hogy Ukrajnában korrupcióba keveredett. Amikor Biden stábja azt kérte a Facebooktól, hogy tiltsa le a hirdetést, a cég ezt megtagadta. Elisabeth Warren – Biden demokrata párti riválisa – erre egy saját fake-hirdetéssel válaszolt, amely azt állította, hogy Zuckerberg és a Facebook Trump mögé állt.      

Warren a Facebookot egy „dezinformációval profitot termelő gépezet”-nek nevezte. Bejelentette, hogy ha megválasztják, feloszlatja  a céget. De – akárcsak európai megfelelői – Warren megfeledkezik arról, hogy ha azt követeli a Facebooktól, hogy ő döntse el, milyen politikai hirdetéseket engedélyez, valójában nagyobb hatalmat ruház rá, mint amivel most rendelkezik. Szólásszabadságot akarunk az interneten, ennek minden ocsmány következményével, vagy cenzúrát szeretnénk, ami történelmileg sokkal ocsmányabb dolgokat asszociál? Számomra itt nem nehéz a döntés.

De ára van a szólasszabadságot engedélyező Facebooknak, és erről nem szabad megfeledkeznünk. A 2020-as a harmadik olyan elnökválasztás lesz, amelyben az internet döntő szerepet játszik. És az internet 2020-ban még fontosabb lesz, mint 2016-ban és 2012-ben volt.

2018 és 2019 szeptembere között Trump 16 millió dollárt költött Facebook- és Google-hirdetésekre, többet, mint a három vezető demokrata jelölt együttvéve. Míg a demokraták alyan ódivatú dolgokat részesítenek előnyben, mint a kábeltévéken folyó viták, Trump csapata  a választójoggal rendelkező egész populációt veszi célba az online reklámozással.

A 2016-os választáson nem Oroszország, hanem a Facebook volt a döntő tényező. 2016 júniusa és novembere között Hillary Clinton kampánya 28 milliót költött, és 66 ezer különféle hirdetést tett fel. Trump a Facebookkal szorosan együtt dolgozó emberei közel kétszer annyit költöttek (44 milliót), és százszor több (5, 9 millió) hirdetést vetettek be.    

A Facebook és a Google jövőre még többet fog számítani. Az egyik oldal ezt teljes mértékben érti, és ők nem a demokraták. Zuckerbergnek igaza van: nem az ő dolga a kampánystábok és a Facebookot használók közé állni. De világosan látnunk kell, hogy ez mit jelenthet: nagy valószínűséggel Trump második mandátumát.

Az ötödik rend valóban hatalmat ad azok kezébe, akiknek nincs hatalmuk. De nemcsak az ő kezükbe.  

10. 29.

Ezt én most nem szeretném valamiféle jóslásnak vagy előrejelzésnek tekinteni, mint 2016 februárjában  Trump megválasztását. Pusztán regisztrálom mint tényt, hogy e valószínűtlen elnökség harmadik évének a vége felé, a demokrata többségű képviselőház által elindított impeachment teljében,  Trump második mandátumával mint reális lehetőséggel lehet számolni. És ennek a lehetőségnek az esetleges megvalósulása most már nem pusztán a GOP, hanem az egész amerikai politikai rendszer és egyben Amerika világhatalmi poíciója szempontjából is a véget fogja jelenteni. Az ötödik rend  döntő hatalmi tényezőként való színrelépése ugyanis, amiről Zuckerberg és Ferguson beszél, magának a nyugati liberális demokráciának a strukturális válságát jelzi vagy mélyíti el olyan mértékben, hogy azt már a status quóhoz való semmiféle visszatéréssel sem lehet majd újból működőképessé, vagy legalábbis a régi módon működőképessé tenni.

Most még reális lehetőségként lehet számolni azzal is, hogy Trump elnöksége visszaüt[4]:

Az America First jelszavát hangoztató elnök egy olyan világot hagyományozhat utódjára, amely nagyobb lelkesedéssel sorakozik majd fel Amerika mögött, mint azt korábban tette. Az a fajta viselkedés, amelyről azt hittük, hogy a különböző országokat eltávolítja Amerikától, most inkább arra emlékezteti őket, mennyire nélkülözhetetlen ez a hatalom. A Trump előtti világról alkotott romantikus számvetés igazabbnak bizonyulhat annál a világnál, amely utána következik. Attól, hogy erre a kimenetelre nem számított senki, annak még nagyon is mélyreható következményei lehetnek.              

Logikus azt feltételezni, hogy Amerika újabban tanúsított perfídiája arra fogja kényszeríteni szövetségeseit, hogy önállósítsák magukat és más megállapodásokat kössenek. De ezt sokkal könnyebb kimondani, mint megtenni, olyannyira, hogy talán nem is érdemes kimondani.   

Az EU gazdasági szuperhatalom, de diplomáciai és katonai értelemben egyáltalán nem egységes aktor. Kínának megvolna a képessége a vezetésre, de melyik liberális demokrácia érezné magát jól a gravitációs mezejében? Valószínűtlen tehát, hogy – legalábbis közép távon – Amerikát helyettesíteni lehetne. Ha a következő elnök újjá akarja éleszteni Amerika vezető szerepét, a szövetségesek még ott lesznek, hogy vezesse őket. Az mindenestre elmondható, hogy szófogadóbbak lesznek, mint korábban voltak. Az amerikai hiperhatalommal kapcsolatos régi sérelmek egyre lényegtelenebbnek tűnnek. Inkább azon kellene gondolkodnunk, hogyan édesgessük vissza Amerikát – Ivo Daalder volt Nato-nagykövet kifejezésével élve – az „üres trón”-ra.       

Van egyfajta John le Carré-i cinizmus[5] Amerikával kapcsolatban, amely túl régóta tart már, mert menőnek tűnt. Valósággal sportot űztünk abból, hogy kifigurázzuk a nehézkes óriást, miközben nagyon is számítottunk rá, hogy a közelben marad. Ez olcsó előítélet volt. Soha nem kételkedett senki Amerika megbízhatóságában. Ennek most már vége. Meglepő volna, ha a most kibontakozó sokk a jövőben nem élesítené be a szövetségesek felfogóképességét.

Túlbecsültük a demokratikus világ összetartását Trump előtt. Most meg alábecsüljük az egységet, amelyet majd maga után hagy.    

A (világ)helyzet kétesélyes. Alakulhatnak a dolgok így is és úgy is. De ha Trump marad az elnök, akkor már nem lesz értelme az ilyenfajta esélylatolgatásnak.

Én a magam részéről nem hiszem, hogy vissza lehet ülni az üres trónra. És őszintén szólva nem is szeretném, ha így történne. Inkább jöjjön, ami még nem volt.

Ti, akik – esetleg – olvassátok ezt a blogot, mit gondoltok?

 

[1] William H. McRaven admirális, az amerikai Special Operations Command volt parancsnoka: Our Republic Is Under Attack From the President. If President Trump doesn’t demonstrate the leadership that America needs, then it is time for a new person in the Oval Office. NYT, 2019. okt. 17.

[2] Vö. Mitch McConnell, a szenátusi republikánus többség vezetője: Withdrawing from Syria is a grave mistake, WP,  okt. 18.

[3] Niall Ferguson: Donald Trump could Facebook himself a second term, The Sunday Times, 2019. okt. 20.

[4] Janan Ganesh: Donald Trump is reminding the West why it once liked US leadership. Those who grumbled about Pax America are being confronted with the alternative, FT, 2019. okt. 16.

[5] A 87 éves John le Carré Angliával kapcsolatos nézeteiről lásd az alábbi két interjút: ’My ties to England have loosend’: John le Carré on Britain, Boris and Brexit, The Guardian, 2019. okt. 11;  John le Carré im Interview: „Die Atmosphäre in England ist derzeit niederschmetternd”, Süddeutsche Zeitung, 2019. okt. 22.

Frissítve: 2019. 10. 30.

A https://www.realclearpolitics.com/ Amerika talán legmegbízhatóbb bel- és külpolitikai szemléje. Minden fontos véleményt elérhetővé tesz, és mellesleg a választásokkal kapcsolatos információkat is naprakészen szállítja.

Most az egyik saját elemzését is feltette a napi listájára. Ez a negyedik rend (a sajtó, pontosabban az ún. régi médiák) vezérhajóinak (The New York Times, The Washington Post, CNN)  döbbenetes elfogultságát állítja pellengérre. A fontos cikk címe: Democracy Dies in Derangement [ez működési zavart és elmezavart is jelent] Too. Szerzője Charles Lipson politikatudós, a Chicagói Egyetem professzora. Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el, mert egy fontos aspektussal egészíti ki Niall Ferguson látleletét: az ötödik rend elhatalmasodása nemcsak technikai és profit-kérdés. Hanem a negyedik rend csődjéből is fakad.

Íme a szabadon letölthető cikk utolsó két bekezdése:

Burying important stories is as significant as misreporting them. Over the next few weeks, we will learn about a huge one the mainstream media has buried in a shallow grave for nearly three years. It deals with surveillance on members of the Trump campaign, based on warrants the FBI and Department of Justice gained from a secret court charged with counterintelligence investigations. DoJ Inspector General Michael Horowitz will report on his extensive probe of those FISA warrants and whether top FBI and DoJ officials committed fraud on the courts in obtaining them. We may learn who leaked classified materials, a crime we know happened repeatedly in 2016 and early 2017. We may learn about massive, illegal access to intelligence databases by outside contractors, who were spying on Americans without court permission. Expect criminal referrals. Expect indictments on related matters being investigated by U.S. Attorney John Durham, a highly respected, non-partisan professional. Did the CIA, which cannot spy on Americans, simply outsource the task to foreign counterparts? This is likely to be big and ugly.

Our country’s leading news organizations have done almost nothing to investigate these issues and far too little to report on them. When they do report, they editorialize to downplay them. If the worst allegations turn out to be true — and we simply don’t know yet — they will have missed the biggest story since Watergate. Worst of all, they will have missed it deliberately because they feared any investigation might aid a president they hated. That position should be reserved for the editorial pages. In the news sections, such distortion and willful blindness is an abdication of journalists’ responsibilities. Democracy dies in that kind of derangement.

Charles Lipson is the Peter B. Ritzma Professor of Political Science Emeritus at the University of Chicago, where he founded the Program on International Politics, Economics, and Security.

Hullámocskák és hullámhegyek

10. 22.

A jelenlegi világhelyzetet semmi sem jellemzi jobban, mint az, hogy amikor  Lord King, a Bank of England volt elnöke az IMF múlt heti washingtoni tanácskozásán, az amerikai-kínai kereskedelmi háború, a hong kong-i zavargások, az erősödő francia-német ellentétek és az egyre ádázabb amerikai belpolitikai kofliktus kapcsán arra figyelmeztetett, hogy a „radikális bizonytalanság” jelenlegi korszakában a politikai döntéshozók katasztrófa felé haladnak, a Brexitet mint problémát (amely pont ezekben a napokban juthat el a végkifejlet – ha egyáltalán van ilyen – szakaszába) meg sem említette.[1]

Ez egy merőben „belpolitikai ügy – mondotta –, amelynek nincs különösebb kihatása Európa többi részére”. Közben a – nyilván globális – „politika felszínén fodrozódó apró hullámocskák hullámhegyekké váltak, amint a változás szele erőre kapott”.

Hogy mindez politikai értelemben mit jelent, azt Martin Wolf, a brit liberális újságírás doyenje  –  New York-ban, a Goldman Sachsnál – tavaly októberben  így fogalmazta meg:

Lehetséges, hogy a végén a demokratikus princípium odalesz [at the end the democratic principle will go]. Sokszor odalett már korábban is, és többé-kevésbé jóakaratú autokráciákban találhatjuk majd magunkat.  

Rupert Darwall, a liberális önkritika Zielonkánál autentikusabb képviselője, Wolf véleményét kommentálva rezignáltan megjegyzi, hogy úgy látszik, vannak olyan „transzcendens globális kihívások, amelyek fölötte állnak a szabadságnak”.[2]

A mi dilemmánk – még – nem ugyanolyan, mint az afgánoké:

Ha a tálibok átveszik az ország fölötti ellenőrzést – írja[3] a Foreign Affairs –, az erőszakcselekmények meg fognak szűnni. Ez szabadságuk elveszítését és a gazdaság fejlődését hozhatja magával. Az afgánokat leigázzák, de élni fognak. Ha viszont az amerikaiak ottmaradnak, a háború – minden következményével, a légicsapásoktól az öngyilkos merényletekig – tovább folyik, talán a végtelenségig.

Ez az a világhelyzet, amelyben én az EU mint birodalom instituálását vagy „szabad szemmel nem látható” instituálódását elkerülhetetlennek tartom.[4]  Majd máskor foglalkozom azzal is, mekkorák ennek az esélyei. Egyelőre csak annyit szeretnék leszögezni, hogy ahhoz, hogy az EU geopolitikai értelemben önálló világhatalomként megnyilvánuljon, nincs szükség valamilyen szupranacionális demokráciára. Ahhoz azonban, hogy e szuperállami szint alatt maradjon valami esélye a helyi, tartományi és – esetleg! – nemzeti szintű demokráciának, vagy inkább: demokráciáknak, nagyon is szükség lehet a „birodalom”-ra.

*

Ami pedig a Brexitet illeti, Laura Kuenssberg fél órával ezelőtti twitter-bejegyzése  így rögzíti a pillanatnyi helyzetet:

Ha a parlament megint a halasztásra szavaz, és az EU felajánlja a halasztást január 31-ig, a (…) parlament hazamehet, mi pedig készülünk a karácsony előtti választásokra.  

Ami persze nagy valószínűséggel újból egy döntésképtelen (hung) parlamentet fog eredményezni. Hát nem igaza van Lord Kingnek? Merő belpolitika az egész, és nincs különösebb jelentősége. Egészen addig, ameddig fel nem bomlik az Unió, és nem lesz többé Egyesült Királyság, de még Nagy-Britannia sem. De erről  majd később.

[1] Lord King:Brexit is no big deal, FT, 2019. okt. 21.

[2] Rupert Darwall: The real threat to liberalism is not the populist right, https://capx.co/ , 2019. okt. 21. Cikke végén Darwall a következőket írja: „Karl Popper a nyitott társadalomról azt mondta, hogy az nemcsak tolerálja a disszidens véleményeket, hanem tiszteletben is tartja őket. Ezzel a mércével mérve a modern liberalizmus a nyitott társadalom ellenségévé vált. Saját ellentétét felvállalva, a liberalizmus megsemmisítette önmagát mint koherens politikai filozófiát. Az illiberális liberalizmus nem több – és nem kevesebb –, mint azoknak az előítéleteknek és véleményeknek a gyűjteménye,  amelyeket a  nyugati demokráciák legnagyobb hatalommal bíró csoportja képvisel.”

[3] Carter Malkasian: Learnig to live with Taliban rule, www.foreignaffairs.com, 2019. okt. 21.

[4] Lukács is azt mondja az ő evangéliumában: „Az Isten országa nem szemmel láthatóan jön el.” (Lukács 17:20)

Mégis csak birodalom? (Folytatás – 2)

10. 18.

Jan Zielonkának, akire Kaplan hivatkozik, 2016 januárjában jelent meg Europe as empire: the nature of the enlarged European Union című könyve (Oxford University Press). A lengyel szerző megközelítésmódja látszólag ugyanaz, mint az enyém volt Az Európai Unió mint nagyállam című 2009-es előadásomban: egyszerűen ténykérdésnek tekintette, hogy az EU, miután nyolc új kelet-közép-európai és két földközi-tengeri tagállammal kibővült – lényegében birodalommá vált, pontosabban megmutatkozott birodalmi jellege. Ez a „birodalom” az ő felfogásában nem valamiféle szuperállam, sőt egyáltalán nem is „állam”, hanem egy olyan policentrikus, kulturális és gazdasági értelemben is heterogén elemekből összetevődő „neo-medievális” politikai nagystruktúra, amely csak akkor válik láthatóvá, ha félretesszük „téves, államcentrikus előfeltevéseinket”. Vagyis az ő megközelítésmódja épp fordítottja az enyémnek.

Én azt mondtam 2009 októberében, hogy az EU nagyállam ugyan, sőt „a geopolitikailag érett, azaz globális szerepre hivatott nagyállamok” közé tartozik (az Egyesült Államok, Kína és Oroszország mellett), de az előadás 2010. februári kibővített és végleges változatában ehhez hozzátettem, hogy csak „most [vagyis a francia és holland referendummal leszavazott európai alkotmány helyébe lépett Lisszaboni szerződés 2009. decemberi életbe lépésével] jutott el a geopolitikai érettség küszöbére”, vagyis még nem tekinthető minden további nélkül geopolitikailag érett nagyállamnak.

A szövegben  a geopolitikai érettség négy kritériumát részleteztem. Ezek – röviden – a következők: a „nagyon nagy” méret, a népesség és a kommunikációs rendszer vagy hálózat korrelációját kifejező ökumene, a gazdasági erő, valamint a „politikai függetlenség és a politikai egység”.

Most (2019. októberében) nyilvánvaló, hogy az EU csak a  negyedik kritérium teljesítésével válhatott volna – és válhat, amennyiben eljut odáig! – geopolitikailag érett nagyállammá, azaz: „birodalommá”.

Tény, hogy én 2009-’10-ben nem fogalmaztam meg explicit módon, hogy az EU ezt a kritériumot még nem teljesítette, de a teljesítését mindenestre alapfeltételnek tekintettem (a politikai függetlenségbe természetesen a katonai önállóságot is beleértve).

Zielonka ezzel szemben – és ez itt most a lényeg – épp ellenkezőleg: azt állította, hogy nincs is szükség ilyen értelemben vett függetlenségre és politikai egységre ahhoz, hogy a keleti irányba is kibővült Európai Unióról mint „európai birodalom”-ról beszélhessünk.

Így nem csoda, hogy 2016 decemberében – vagyis kevesebb mint egy évvel a birodalmat beharangozó könyvének megjelenés után – Európa immár nincs biztonságban című cikkében[1] kénytelen volt megállapítani, hogy az az „ordoliberális” pszeudo-birodalmi rend, amit ő meghirdetett – összeomlott. Ugyanis minden fronton győzött „a liberális értékek elleni ellenforradalmi lázadás”.

Az 1989 utáni békés rend az öreg kontinensen három oszlopon nyugodott: a NATO-n, az EU-n és a balközép és jobbközép pártok uralmán. A NATO biztosította a hardware-t, az EU a software-t, az uralkodó pártok pedig a legitimitást. Mostanra mindhárom oszlop helyrehozhatatlan károkat szenvedett.        

Donald Trump győzelme eltemette a NATO-t. A kollektív védelem és elrettentés csak akkor vehető komolyan, ha nem spekuláció tárgya. Trump világossá tette, hogy nyitottnak tekinti a kérdést. Ha bármi lehetséges, akkor nem beszélhetünk biztonságról csak anarchiáról.

A Brexit-referendum eltemette az EU-t. Az elkövetkező években az EU egy kellemetlen válási procedúrával lesz elfoglalva, és nem lesz arra sem ideje, sem energiája, hogy soft powerként érvényesítse befolyását a világban Ez azt jelenti, hogy a szomszédság még instabilabb lesz. Sokan bírálták az EU-bővítést, de Törökország és Ukrajna Romániára vagy Lengyelországra hasonlíthatna, ha a bővítési folyamat nem áll le.   

Végül, az establishment-ellenes pártok látványos megerősödése eltemette a liberális konszenzust, aminek Európa biztonsága az elmúlt három évtizedben annyit köszönhetett.

A biztonság nem feltétlenül arról szól, hogy a vélt ellenséggel szemben adekvát katonai hard-ware-t kell kiépíteni. Inkább arról, hogy a közös kötelezettségvállalási szabályok, a kölcsönös bizalom és a normatív konvergencia révén megteremtsünk egy békés környezetet. Ezért lehettek az olyan intézmények, mint a NATO és az EU létfontosságúak a béke fenntartása szempontjából, a liberális konszenzussal együtt, aminek alapján különbséget tudtunk tenni a legitim és illegitim viselkedés között.            

10. 21.

A fenti cikk már Zielonka 2018 februárjában megjelent, az antiliberális „ellenforradalom”-ról szóló könyvének[2] volt az előhirnöke. Ebben a szerző megpróbálja „újragondolni” a liberalizmust, amelyet szerinte ki lehet, és ki kell vezetni a túlságosan hatalmi idelógiává és antidemokratikussá vált „neoliberlizmus” zsákutcájából.

A liberális projekt – így a könyv egyik, a neten is hozzáférhető részlete – az egyéneket magukra hagyta a nagyhatalmú transznacionális piacok és a gyenge transznacionális intézmények útvesztőjében. A polgárok (emberek, lakosok) egyre inkább úgy érzik, hogy el vannak szigetelve és hogy a közintézmények nem jelentenek védelmet a számukra sem gazdasági, sem jogi, sem közigazgatási téren. Aláástuk az országhatárokat, anélkül, hogy hatékony nemzetekfölötti közhatóságokat hoztunk volna létre. Az ellenforradalmárok valószínűleg naivak, amikort azt gondolják, hogy a nemzetállamokhoz való visszatérés megoldhatja a problémákat, de kétlem, hogy a liberális szabadságjogokat meg lehetne védelmezni abban az Európában, amelyet mi liberálisok megteremtettünk. És abban sem vagyok biztos, hogy vajon a liberalizmus ténylegesen megvédelmezhető-e olyan kollektív akarat, szolidaritás és remény nélkül, ami már-már a mítosz erejével bír. Nem tudtunk létrehozni egy európai civil társadalmat és egy európai közhatalmat [public authority], amely képes lehetett volna arra, hogy előrevigye a liberális programot. Így nem csoda, hogy egyre több európai polgár hagy cserben bennünket, és lesz inkább a nemzeti dicsőség, morális közösség és az egyik csoportot a másiktól elválasztó falak idejétmúlt, de ismerős politikájának a támogatója.       

Természetesen gondolhatunk arra, hogy a választópolgárok rossz döntéseket hoztak, és hogy a demokrácia nem csak „a nép hangjá”-ról szól. Mégis, nehéz elképzelni egy olyan demokráciát, amely nem tartja tiszteletben a választási eredményeket, és a liberálisok nem fogják azzal visszaszerezni a választóikat, ha sértegetik őket és hülyének, a demokráciára alkalmatlannak meg naivnak nevezik őket. A legyőzött liberálisoknak fel kell tenniük a kérdést, hogy vajon a választópolgárok miért szavaztak az ellenforradalmi erőkre és nem őrájuk. Az 1989 után berendezkedett liberális oligarchia minden bizonnyal egyik oka ennek, és éppen ezért maguknak a liberálisoknak kell ezt elutasítaniuk. Ha a liberálisok nem tudják elérni, hogy az emberek érezzék azt, hogy a véleményük valóban számít, az ellenforradalmi erők a tiszta [puszta] elektorális demokráciát fogják érvényre juttatni, amely nem tartja tiszteletben a kisebbség jogait, a hatalmi ágak egyensúlyának és a hatalommegosztásnak az elvét. [ Kiemelés tőlem – M. G.]

Ez a liberális „Prinzip Hoffnung” emlékeztet engem arra az utópikus elképzelésre, amelyben én is osztoztam, először az ezerkilencszázhetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, de később is (a civil társadalom mint önmagát kormányzó autonóm politikai társadalom koncepcióját a legrészletesebben  Ó, Anglia, Anglia… című, 1984-ben megjelent könyvemben fejtettem ki). Az utópia – itt is és ott is – elsősorban abban érhető tetten, hogy a politikai önkormányzatot gyakorlatilag az állam (illetve az EU esetében ennek megfelelő „birodalom”) nélkül képzelte, illetve képzeli el. (Ennek lehetséges okaira – az én esetemben! – a Szellemi határátlépés című, velem készült interjú egyik jegyzetében mutattam rá.[3])

Lezárva (legalábbis egyelőre) ezt a kissé túl hosszúra nyúlt Zielonka-epizódot, szögezzük le, hogy a civil társadalom mint autonóm politikai társadalom nem helyettesítheti az államot, hanem éppenséggel előfeltételezi azt. Vagyis az európai (értsd: nemzetekfölötti) közhatalmat nem lehet alulról felfelé haladva, azaz demokratikus úton létrehozni, hanem csak instituálni. Előfordulhat persze, hogy egy adott pillanatban majd észre fogjuk venni, hogy gyakorlatilag már instituálódott.

Jelen pillanatban egyetlen olyan politikai vezető van az EU-ban – Emmanuel Macron francia elnök –, aki legalább megpróbálkozik ezzel az instituálással, vagy legalább felhívja a figyelmet arra, hogy ezt most már meg kell tenni.

 

[1] Jan Zielonka: Europe is no longer safe, Die Zeit, 2016. dec. 16.

[2] Jan Zielonka: Counter-Revolution: liberal Europe in retreat, Oxford University Press, 2018.

[3] Az interjú egy hónappal azután készült, hogy – családommal együtt – Kolozsvárról megérkeztem Budapestre, és a szegedi AETAS 1988/1-es számában jelent meg, „…a kollízió olyan állapot, amelyen túl kell lépni” címmel. A végleges címmel és jegyzetekkel ellátva megjelenés előtt az Alternatívák könyve 5. kötetében (Beszélgetések. 1974–1993.). Bárdi Nándor és Bellavics István az interjú során megkérdezte tőlem, hogy 1981. december 13. (az ún. Jeruzelski-puccs) milyen hatással volt rám. A válasz első mondata: „Az Európai Napló sajnos véget ért. Az autonóm társadalom programja megbukott Kelet-Európában.” Ehhez a következő (44. számú) lábjegyzetet fűztem: „Ma már látom, hogy nem az ’autonóm társadalom’ programja bukott meg, hanem az az illúzió, hogy létezhet egyáltalán ’autonóm társadalom’. Bár ez nem ment olyan könnyen, hiszen amit én pár évvel később, 1983-ban, amikor az Angliát megírtam, angol modellnek, a minden változatában velejéig etatista Kontinens (francia, porosz és orosz) modelljeivel szemben álló Sziget önmagát politikailag megszervező civil társadalmi modelljének neveztem, valójában egy állam nélküli politikai társadalmat vizionált. Míg a valóságos Angliában szó sem volt ilyesmiről (sem Cromwell, sem pedig az 1688-ban győzedelmeskedő ún. dicsőséges forradalom után berendezkedő, immár nem abszolutisztikusan uralkodó királyság idején). Abban a társadalmi miliőben viszont, amelyben én felnőttem, alaphelyzetben, ahogy ma mondani szokás, nem volt, nem létezett állam. Az 1944 őszén Erdélyből és a Partiumból kivonuló és hamarosan teljesen megsemmisülő magyar állam maradt számomra – az ötvenes években, gyerekként, a külső társadalomról szinte tudomást sem vevő  szűkebb és tágabb családi közegnek köszönhetően – a „saját” állam (akármilyen volt is), a brutálisan berendezkedő kommunista, ráadásul román  állam pedig mind társadalmi, mind pedig politikai értelemben mindenestül idegen volt és maradt számomra. Ez az 1960-as évek elejére (tehát 12-13 éves koromra) belém rögzült meghatározó, kétszeresen is negatív állam-élmény (lásd erről ennek a beszélgetésnek az elejét) lehetett az oka annak, hogy nemcsak a román államot, de később a magyar államot sem tudtam maradéktalanul a magaménak tekinteni (bár a kilencvenes évek elején nagyon közel álltam ehhez). A lényeg az, hogy amit én először 1978-79-ben az Európai Naplóban autonóm kisebbségi társadalomnak,  majd másodszor a nyolcvanas években 17. századi angol kontextusban sziget-modellnek neveztem, és amit a kilencvenes évek elején egy új – magyar – kontextusban (harmadszor) felvázoltam mint az  autonóm, önmagát politikailag is megszervező, a maga pluralitásában is egységes, vagy egységes mivoltában is plurális összmagyar politikai társadalom modelljét, végül pedig amit 1997 és 2003 között, a Provincia előkészítése és szerkesztése idején politikai értelemben meggyőződéses transzilvanistává válva képviseltem, ezek az egymástól sok tekinetben különböző „ideológiai énjeim” tulajdonképpen mind-mind ugyanannak az államot ignoráló, azt zárójelbe tevő magatartásnak voltak a különböző hiposztázisai. Amikor a Provincia bukásával (vagyis amikor kiderült, hogy a Provincia-csoport szellemi mozgalomból nem tud politikai mozgalommá is válni) kiderült, hogy ennek a sok tekintetben ’irracionális’, de autentikus magatartásnak elfogytak a tartalékai (hiszen az állam, bármennyire válságban van is, mégiscsak létezik – amíg létezik –, és nem alkuszik, mert ’úgy van teremtve, hogy ne rettegjen’ – Jób: 41, 25 –, akárcsak a bibliai Leviatán), nekem is le kellett vonnom a konzekvenciákat. (Vö. Demokrácia és nemzeti hegemónia a száz év előtti Magyarországon, Korunk, 2013/8. 79-92. ) Ez az ’illúzió’ – az autonóm társadalom mint ’állam nélküli’ politikai társadalom – akkor juthatott volna legközelebb a megvalósuláshoz, ha az Európai Unió meg tudott volna születni mint nemzetállamok fölötti politikai unió (egyfajta Leviatán, ahogyan azt – Hobbes nyomán – a „posztliberális” John Gray megfogalmazta, akire a Szép új nemzetvilág. Az állam és a területi önállósodás című írásomban hivatkozom, in AK IV., 140-141.), hogy  ’a polgárokat valóban közvetlenül érintő és érdeklő kormányzati és képviselőtestületi hatásköröket, az érdemleges politikai részvétellel együtt’ leköltöztessék végre ’a régiók vagy lokális államok szintjére’, ’a pénzügyek, a kül- és védelmi politika, valamint az idegenrendészet pedig nemzetekfölötti szintre’ kerüljenek. Még megszülethet, persze, de addig az általam kissé túl korán ’formális keret’-té lefokozott nemzetállam ’végvonaglásai’ – mindenféle meglepetéseket okozva –  még eltarthatnak egy darabig.”

 

Mégis csak birodalom? (Folytatás 1.)

10. 13.

Bernard-Henri Lévy, a neokonzervatív, azaz harcias liberalizmus fáradhatatlan prófétája Laure Mandeville-nek adott interjújában[1] aggódik Európa miatt:

A lendület megtört. A vágy már nincs ott. És a szívekben  ott „a  fásultság  hamuja”, amiről Husserl beszélt 1938-ban tartott nagy bécsi előadásában. Macront leszámítva egyetlen nyugat-európai vezető sem veszi valóban, pozitív módon védelmébe az európai tervet. Ünneplik, de csak húzódozva. Európával ugyanaz a helyzet, mint a liberalizmussal. Csak szégyenlősen emlegetik a politikai vitákban.        

A megoldás, érdekes módon, Lévy számára is a „birodalom”:

A nemzeti szint nem működőképes többé, és ahhoz, hogy országaink fennmaradjanak és lelkületüket megőrizhessék, át kell hogy térjenek a birodalmi politikára, ami lehetővé teheti számukra, hogy egyenlő félként tárgyaljanak Oroszországgal, Kínával, az Egyesült Államokkal és a többiekkel. A „birodalom” számomra nem pejoratív fogalom. Abban az értelemben használom, ahogyan Dante is a De Monarchiában, amelyet a guelfek és gibellinek [császárpártiak] közötti viszálykodás idején írt. A jó birodalom a laicitás, a szólás- és véleményszabadság szövetségese lehet, és főként a fejüket mindenütt felütő imperializmusokkal és diktatúrákkal szembeni ellenállásé.     

Az EU mint a „nélkülözhetetlen birodalom” iránti igény Amerikában már nem sokkal Trump megválasztása után megfogalmazódott.

Robert D. Kaplan 2017 januárjában az Egyesült Államokat még –  az athéni, velencei, portugál, holland és brit tengeri birodalmak örököseként – olyan „jóindulatú hatalom”-nak [benign power] tekintette[2], amelynek nincs szüksége arra, hogy hagyományos értelemben vett impériuma legyen. A messze legerősebb hadiflottával rendelkezve, amelyet minden politikai kötöttség nélkül, szabadon bevethet bárhol a világon, ahol arra szükség van, eleget tehet hivatásának: hogy biztosítsa a tengeri közlekedési útvonalak szabadságát és fenntartsa a szabadkereskedelmen alapuló világrendet.

Alig telt el pár hónap, és  az Obama egykori közeli munkatársai, Michèle Flournoy  és Kurt Campbell által alapított Center for a New American Security vezető kutatója már nemcsak azzal volt kénytelen szembenézni, hogy az America First tézisét meghirdető elnök gyakorlatilag hátat fordít a liberális világrendnek, és Amerika valóban rendkívüli hatalmi pozícióját nem átallja nyíltan, a szép liberális szólamokat mellőzve az amerikai nemzeti érdekek szolgálatába állítani, hanem azzal is, hogy a szóban forgó világrend másik bástyáját, az Európai Uniót az Európa-ellenes erők támogatásával megpróbálja belülről felbomlasztani.

10. 16.

Ez volt az a „geopolitikai kontextus” (és mint Kaplan nagyon helyesen mondja, „a geopolitikában minden a kontextuson múlik”), amelyben az Európai Unió – 2017 májusában – hirtelen azzá a „nélkülözhetetlen birodalom”-má vált[3], amelyet meg kell védeni, és meg kell újítani:

Az Európai Unió a törvény uralmán alapuló államok [legal states] világát jelenti az etnikai nemzetekkel szemben, amelyben személytelen törvények és nem rendeletek útján kormányoznak, és amelyben az egyén védelmet élvez a csoporttal szemben. 

Más szavakkal, az Európai Unió a nélkülözhetetlen birodalom. A „birodalom” szót szándékosan használom. Az Európai Unió azért lehetett ilyen ambiciózus vállalkozás, mert a korábbi karoling, porosz, habsburg, bizánci és ottomán területeket fogta össze, amelyek mindegyike sajátos történelmi és gazdasági útvonalat járt be. Ahhoz hogy ezt véghezvigye, az EU-nak át kellett vállalnia ezeknek a korábbi birodalmaknak a funcióit. Még a schengeni övezeten belül is, ahol az EU polgárai szabadon mozoghatnak, az unió egyre tovább terjeszkedik, és mivel jelentős mértékben egy távoli és csak részben demokratikus bürokrácia igazgatása alatt élnek, sokan közvetlenebb képviseletet követelnek maguknak. Nem  egy kései és hanyatló birodalomra emlékeztet ez bennünket?

Mégis – meg kell menteni, és tovább kell fejleszteni. Jan Zielonka, az oxfordi St. Antony College tanára, optimista Európa eleven neo-mediavalizmusát, a szupranacionális, nemzeti és lokális identitások és szuverenitások dinamikáját illetően: amikor is a városok és a régiók versenyre kelnek az új erőre kapó Európai Unióval a polgárok lojalitásáért folyó küzdelemben. Hiteles és megbízható Unió nélkül az identitás egyéb szintjein elkerülhetetlenül konfliktusok fognak fellépni.   

Pontosan ez volt az az intézményi szerkezet, amit én a kilencvenes évek közepén mint a devolúció forradalmát[4] egyfajta weberi ideáltípusként és egyben ideológiai hívószóként bedobtam a romániai nyilvánosságba. A devolúciós stratégia napirendre kerülése Romániában és részben a Vajdaságban is majd egy évtizedig tartó vitát és némi szellemi és politikai pezsgést is eredményezett[5], de ezt október 9-i bejegyzésemben már érintettem, és most nem óhajtok foglalkozni vele.

Annál inkább azzal, hogy míg a mi 1996-2002. közötti erdélyi törekvéseinknek volt tétje: mégpedig az, hogy az akkori román belpolitikai helyzetben a skót devolúciós modell romániai alkalmazására ugyan nem került sor, de ha egyszer majd az 1989. decembere utáni román titkosszolgálati iratok is hozzáférhetővé válnak (mivel most már, a jelek szerint, a december előtti iratok zömét valóban hozzáférhetővé kívánják tenni – lásd itt    és itt –, gondolom, legalább meg lehet fogalmazni ezt az újabb igényt is), majd kiderül, mennyire komolyan számoltak ezzel a „nemzetbiztonsági veszély”-lyel a román hatóságok annak idején.                    

A lényeg az, hogy most ez a birodalom utáni liberális sóvárgás egészen mást jelent, mint az európai alkotmányozási folyamat teljében egy tényleges birodalom kiépülését már-már adottnak tekinteni.

[1] „L’Europe que nous tenions pour acquise est peut-être en train de se défaire”, Le Figaro, 2019. okt. 11.

[2] Robert D. Kaplan: America is a maritime nation, www.realclearworld.com, 2017. jan. 24.

[3] Robert D. Kaplan: The necessary empire, NYT, 2017. máj. 5.

[4] A devolúció forradalma. Ágoston Hugó interjúja, A Hét, 1995. márc. 17. Lásd az Alternatívák könyve jövőre megjelenő VI. kötetében. A regionális törvényhozó “gyűlések”-et lehetővé tevő devolúció volt az 1999. júniusi Kolozsvári nyilatkozat kulcsszava is. (Lásd in Alternatívák könyve, IV., 354-355; 369-371.)

[5] Lásd a Provincia  2000-2002. közötti három évfolyamát. Két román példa:  Adrian Docea: Egy regionális pártért,  Provincia,  II. évf., 10. sz., 2001. okt; Ion Solacolu: Levél a föderalizmusról, Provincia, II. évf. 10. sz. A vajdasági vonatkozásokról lásd: Vajdaság modellértékű Erdély számára, Serer Lenke interjúja, 2001. jún. 10; valamint: “Mi vagyunk az euroszerbek…” Beszélgetés Nenad Čanakkal, a vajdasági parlament elnökével. Provincia, 2001. okt. II. évf., 10. sz. (e két utóbbi interjú megjelenés előtt az Alternatívák könyve VI. kötetében).

 

Mégis csak birodalom?

10. 09.

Ezen a nyáron az Alternatívák könyve 5. és 6. kötetét rendeztem sajtó alá (Beszélgetések – 1. 1974–1993 és Beszélgetések – 2. 1994–2018.), amely (akárcsak az előző négy) a kolozsvári Pro Philosophia Kiadónál fog megjelenni. Ebben nem csak velem készült interjúk szerepelnek, hanem általam készített interjúk is, valamint olyan kerekasztal-beszélgetések, amelyeken részt vettem.

E munka folyamán érdekes módon nem a hetvenes-nyolcvanas évekbeli, hanem a kilencvenes években és a 2000-es évek elején képviselt nézeteimmel való szembesülés okozott nagyobb gondot. Vagyis az az időszak, amikor meg voltam győződve arról, hogy egy posztnacionális korban élünk, amelyben a nemzetállam már nem eleven entitás, hanem csupán egy formális keret, amelynél sokkal fontosabbak a nemzetállam alatti és a fölötti intézményi és szellemi szférában zajló folyamatok.

Ebben a közel másfél évtizedig tartó időszakban meg voltam győződve arról, hogy ezek nyomán az Európai Unió – a német-francia-belga magövezet körül – egyfajta föderális „neokaroling” birodalomként[1] fog konstituálódni, amelyhez az észak-nyugati (brit és skandináv), valamint a déli (spanyol-olasz-görög) periféria lazábban, a kelet-közép-európai („visegrádi” és balti) övezet pedig – 2004-es csatlakozását követően – szorosabban fog hozzákapcsolódni. A tulajdonképpeni Kelet-Európa és a Balkán (Ukrajna, Románia, Bulgária és a többiek) csupán külső perifériája lesz a Birodalomnak (és egyben Oroszországnak is), ami lehetővé teheti majd az ún Közép-Európa-fragmentumok (az egykor Lengyelországhoz tartozó Nyugat-Ukrajna és az egykor Magyarországhoz tartozó Kárpátalja, Erdély és a Vajdaság) „leválasztását” az érintett országokról.

Természetesen nem a nemzetközi jogi értelemben vett külső határok módosítását (az irreálisnak és egyben irrelevánsnak ítélt revíziót) tartottam szem előtt, hanem az érintett országokon (Ukrajnán, Románián és Szerbián) belüli civilizációs és belpolitikai határvonalak megerősödését, és ennek nyomán a brit mintára bevezetendő devolúció kikényszerítését. A devolúciót – vagyis a bizonyos közjogi kompetenciákkal is rendelkező ún. alkotmányos régiók megteremtését – gondoltam – csak akkor lehet keresztülvinni, ha az ún. lokális többség, vagyis nem csak és elsősorban nem a lengyel és a magyar kisebbség, hanem – értelemszerűen – a nyugat-ukránok, a ruszinok, az erdélyi románok és a vajdasági szerbek többsége ezt igényelni fogja.

Az egész dolog kulcsa akkori felfogásom szerint az lett volna, hogy a kialakulóban lévő európai „birodalom”, amelyhez Lengyelország és Magyarország hozzátartozott volna, Ukrajna, Románia és Szerbia viszont nem, puszta létével erősebb politikai és gazdasági és egyáltalán civilizációs vonzerőt fog az említett Közép-Európa-fragmentumokra gyakorolni, mint Kijev, Bukarest és Belgrád, vagyis saját, a Birodalmon kívül elhelyezkedő nemzeti centrumaik.

Ennek az elképzelésnek a jegyében írtam meg 1997-ben Az erdélyi kérdés című esszémet (lásd Alternatívák könyve IV. Erdélyi alternatíva, 111-138.) , szerkesztettem meg az ún. Kolozsvári nyilatkozat tervezetét, amelyet az 1989. június 16-i budapesti Magyar-román nyilatkozat tíz éves évfordulóján szerettünk volna egy kolozsvári  tanácskozáson megvitatni és elfogadni (lásd AK IV., 354-355; 369-371.) és alapítottam meg (a bukaresti Gabriel Andreescu és Renate Weber baráti, és a szintén bukaresti Soros Alapítvány anyagi támogatásával), majd szerkesztettem 2000. áprilisa és 2002. novembere között (a marosvásárhelyi Al. Cistelecannal együtt) a Provincia  című lapot.

A Birodalom, mint ismeretes, nem jött létre, Románia (és Bulgária) pedig, néhány éves csúszással, ugyanolyan tagja lett az Európai Uniónak, mint a visegrádiak. És a nemzeti centrumok – mindenekelőtt Kijev és Bukarest – nemcsak erősebbnek és kitartóbbnak, hanem leleményesebbnek is bizonyultak, mint gondoltam: biztonságuk és egyben a saját nemzeti perifériáik fölötti kontroll garanciáját az Amerikával és kisebb mértékben az EU-val szembeni maximális szervilizmusban látták és látják. A Visegrádi csoport két kulcsállama, Magyarország és Lengyelország számára pedig a nemzeti szuverenitás védelme lett a non plus ultra. Az európai alkotmány megalkotásának idején már-már megvalósulni látszó föderális entitástól most igencsak messze járó „Brüsszel” nekik még mindig túlságosan arrogáns és hatalmaskodó, és „nem átall” – teljesen „jogtalanul” – valamiféle szupranacionális birodalomként viselkedni.

Akkor most birodalom az Európai Unió, vagy sem?

Egy 2009. októberében a nagyváradi Partium Egyetemen megtartott előadásomban  (ekkor már sokkal „realistább” színekben láttam a dolgokat) –  óvatosan – azzal az elképzeléssel álltam elő, hogy az EU – nagyállam. Íme az előadás 2010. februári szerkesztett változatának befejező része:

Az EU-val kapcsolatos tézisem a következő: az Európai Unió olyan kontinentális állam, amely szuverén nemzetállamok önkéntes integrációjából épül föl, és amely most jutott el a geopolitikai érettség küszöbére. A hangsúly persze – nemcsak nyelvtani értelemben – a folyamatos jelenen van, nem a múlt időn. Ami nyilván kockázatokkal jár.

Először is le szeretném szögezni, hogy arról a kérdésről, hogy az Európai Unió állam-e vagy nem, én nem nyitok vitát. Ezt én ténykérdésnek tekintem. Tudom, hogy ezzel nem mindenki van így, de szerintem vitatkozni legfeljebb arról lehet és érdemes, hogy milyen állam az EU, nem pedig azon, hogy állam-e egyáltalán.

Azt azért nem állítom, hogy az Európai Unió rögtön geopolitikailag érett államként pattant ki Giscard d’Estaing, Jean-Luc Dehaene és Giorgio Amato fejéből, hogy csak a három legfontosabb személyiséget említsem azok közül, akik az európai alkotmány kidolgozói voltak. Mint tudjuk, ez az alkotmány 2005-ben elvérzett, de az év végéig most már biztosan érvénybe lépő Lisszaboni szerződés szellemében és betűjében minden lényeges elemét tekintve megőrződött. Ez is egyfajta Aufhebung.[2]

Engedjenek meg még egy rövid hegeli futamot, ezúttal Charles Tillyt, az európai nemzetállamok kialakulásának talán legkiemelkedőbb szakértőjét idézve, aki 1975-ben megjelent és általa szerkesztett, a szakmában máig mérvadónak számító tanulmánygyűjtemény záródogozatának utolsó bekezdésében a következőket írta: „Emlékezzünk vissza az állam mint az adott területen az erőszakszervezetek fölött ellenőrzést gyakorló, az ugyanazon területen működő egyéb szervezetektől elkülönült, autonóm, centralizált szervezet definíciójára. Ha van valami igazság azokban a trendekben, amelyeket leírtunk, akkor azok veszélyeztetik az állam szinte valamennyi meghatározó jellemvonását: az erőszak monopóliumát, a terület fölötti ellenőrzés kizárólagosságát, az autonómiát és a centralizációt. Még az egyéb szervezetektől való elkülönülés is kezdett veszíteni élességéből az olyan szerkezetekben, mint például az európai Közös Piac. (…) Lehetséges, hogy – mint gyakran előfordult már – csak akkor értjük meg ezt a nagyfontosságú történelmi folyamatot – a nemzetállam kialakulását –, amikor az kezdi elveszíteni egyetemes jelentőségét. Talán, akaratlanul is, az állam nekrológját írjuk.”[3]

Nem akarom azt állítani, hogy a fokozatosan és növekvő mértékben erodálódó európai nemzetállamok helyébe egy hasonló jellegű, csak éppen jóval nagyobb, kontinentális méretű állam lépett. Ezt már csak azért sem mondhatom, mert e mutáció úgy következett be, hogy közben a hagyományos értelemben vett nemzetállamok nem tűntek el. A lényeg azonban az, hogy ez a bizonyos, Nyugat- és Közép-Európában történelmi értelemben teljesen újszerű kontinentális állam legalább annyira különbözik a nemzetállamtól, mint amennyire az különbözött a premodern és egyben prenacionális államtól.

Ha már dolgozatom elején jeleztem, mennyire csodálkozott [az 1930-as években] az amerikai Wittlesey azon, hogy „a világ legsűrűbb vasúti hálózatával rendelkező [Nyugat- és Közép-]Európa miért nem tett még lépéseket az egység megvalósítására”, most nem tudom megállni – már csak a vasút miatt sem –, hogy ne hivatkozzam Vaclav Klaus cseh elnökre, aki nemrég bejelentette, hogy az európai vonatot most már ő sem tudja megállítani, ezzel utalva arra az egyetemes katasztrófával felérő tényre, hogy bizony ő is alá fogja írni a Lisszaboni szerződést. Az önmagát Husz Jánosnak képzelő Klaus persze elég komikus figura, de meg kell adni, hogy nagyon is ráérzett valamire: arra tudniilik, hogy ez a bizonyos aláírás, amely véget fog vetni a 2001. decemberi Laekeni Nyilatkozattal elkezdődött európai alkotmányozási folyamat hosszú agóniájának, tulajdonképpen jogilag is szentesíti a lényegében már létező kontinentális méretű európai nagyállamot.

Amikor azt mondom – egészen más előjellel, mint a dolgot tragikusnak érzők vagy azt bagatellizálók –, hogy  a 2009. januárjától saját elnökkel, „külügyminiszterrel”, saját külügyi szolgálattal rendelkező, az európai parlament kompetenciáit jelentősen megnövelő és a többségi szavazást egy sor új területre bevezető Európai Unió most már visszavonhatatlanul bekerül a világpolitika alakulását meghatározó nagyállamok sorába, nem szeretnék abba a hibába esni, amibe 2001 és 2004 között – másokkal együtt, persze – beleestem, amikor egy nagyobb tanulmányban[4] és több cikkben[5] is arról írtam, hogy ha elfogadják az európai alkotmányt, akkor azért, ha nem fogadják el, akkor pedig azért fog létrejönni egy, a karoling Európát idéző mag-Európa mint föderális állam, mint egyfajta Európai Egyesült Államok.

Mostani tézisem – mint mondtam – ténymegállapítás, nem prevízió vagy (veszedelmesebb szóval) jóslás. És van benne némi csalódottság is: benne van a valóságossal – és így elkerülhetetlenül nem tökéletessel – szembeni szkepszis.  

10.10.

Most pedig, e kissé hosszúra nyúlt „bevezető” után, lássuk, hogyan is került hirtelen a csizma (értsd: az EU mint birodalom) megint az asztalra. Egy – alaphelyzetben – mindennel szemben szkeptikus és minden iránt érdeklődő geopolitikai „megfigyelő”-nek, Gideon Rachmannak köszönhetően, és ugyanúgy a Brexit kontextusában, mint egy évvel ezelőtt, amikor Az EU mint nagyállam című fentebb idézett előadásom szövegét feltettem erre a blogra.

Íme, miket írt pár nappal ezelőtt[6] a Finantial Times vezető külpolitikai kommentátora:

Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban általában vagy nevetségesnek vagy vészjóslónak tekintik azt az elképzelést, hogy az EU szuperhatalommá válhat.

Így amikor Guy Verhofstadt, az Európai Parlament prominens tagja, nemrég kiállt amellett, hogy az EU legyen része annak a most alakuló világrendnek, amely „birodalmakon alapul”, biztosra lehetett venni a reakciót. A belga politikusnak a toryk Brexitet megakadályozni akaró ellenségei, a Liberális Demokraták tanácskozásán elhangzott szavait a konzervatívok mostani pártkonferenciáján úgy értelmezték, mint annak bizonyítékát, hogy az EU veszedelmes birodalmi ambíciókat dédelget, és mint annak bizonyítékát, hogy csakis a kilépés lehet az egyedüli biztonságos opció.  

Verhofstadt lehet, hogy arrogáns volt. De ebben az esetben történetesen igazat mondott. Kína és India felemelkedése és Donald Trump America First politikája miatt most mindennél fontosabbá vált, hogy az európai országok közösen álljanak ki érdekeik védelmében.   

Az EU valamikor arról ábrándozott, hogy a világ egy olyan, a jog primátusán alapuló rendszer irányába mozdul el, mint amilyen az EU is. De a Xi Jinping Kínája és Trump Amerikája által kialakított világrend inkább a hatalmon alapul, mint a jogszabályokon. A globális kereskedelmi háború kirobbanása azt húzza alá, hogy a kis európai államok többé nem hagyatkozhatnak a nemzetközi normákra, ha védelmet keresnek. Ehhez szükségük van az EU dimenziójára és súlyára.    

A volt belga miniszterelnök  szóhasználata, az, hogy „birodalom”-ról beszélt, ami hódítást feltételez, nem volt szerencsés. Az EU meghíváson alapuló birodalom. Senkit sem kényszerítenek arra, hogy csatlakozzon hozzá. És, a Brexit által okozott nehézségek ellenére, mindegyik tagállam szabadon távozhat. Helyesebb lett volna azt mondani, hogy az EU-nak arra kell  törekednie, hogy szuperhatalommá váljon – hogy egyike legyen  az öt vagy hat jelentős globális hatalomnak, amely képes lehet arra, hogy alakítsa a világrendet.     

Az EU döntései – legyenek jók vagy rosszak – befolyással vannak a világ legnagyobb – szilikon-völgyi vagy dél-kínai – cégeinek a viselkedésére.

Az EU hatalma a Brexit kezeléséből is kiviláglik. A brit elit még mindig nehezen képes feldolgozni azt a tényt, hogy évszázadok óta először Írország löki  félre Angliát az útból – és nem fordítva. Az EU gazdaság (Anglia nélkül is) több, mint ötször nagyobb a brit gazdaságnál. Ha Európa támogatja őket, az írek a Brexit ügyében nem fognak meghátrálni. 

A helyzet az, hogy az atomkorszakban a fejlett ipari országok nem szívesen háborúznak egymással. A nagyhatalmak közötti küzdelmeket más eszközökkel vívják. És itt az EU – hatalmas belső piacával és egységes kereskedelmi politikájával –  meg tud mérkőzni Kínával és Amerikával, és gond nélkül felülmúlja Oroszországot vagy Indiát.

Igaz, hogy az EU-t belső ellentétek gyengítik. De minden olyan politikai entitás, amely elég nagy ahhoz, hogy szuperhatalmi státusra törekedhessen, hasonló helyzetben van. Mint minden „birodalom”, az EU is széteshet. De az európai országokra nehezedő külső nyomás azt valószínűsíti, hogy felülkerekednek ellentéteiken és továbbra is össze fognak tartani. Az EU-t többnyire békeprojektumnak nevezték. A mai világban inkább hasonlít egy hatalmi projektre – mégpedig teljes joggal.     

11. 11.

Brit szempontból az Írországgal szembeni kényszerű meghátrálásnak van egy érdekes és ironikus felhangja. A Brexit kapcsán sokan hivatkoztak arra, hogy persze, az angolok még mindig képtelenek megszabadulni birodalmi nosztalgiáiktól, amikor a fél világot uralták, és ezért ragaszkodnak annyira az önállóságukhoz. Csakhogy ez – mutat rá Janan Ganesh, a Finantial Times cikkírója[7] – éppen fordítva van:

Európában és Ázsiában az EU-ból való kilépést a globális szerep kétségbeesett hajszolásaként értelmezik. A birodalmi reminiszcenciák valóban jelen vannak a közéletben, és némely konzervatív miniszterek máris látni vélik a Commonwealthre épülő kereskedelmi övezet körvonalait, amit a diplomaták Birodalom 2.0-nak neveznek. Csakhogy Anglia egészen más okokból szavazott a kilépésre. Az EU-t a globalizmus szálláscsinálójának vélte, különösen a bevándorlás tekintetében. A „világból” nem többet, hanem kevesebbet akart. A birodalmat alakító és általa leginkább befolyásolt régiók a maradásra szavaztak, belértve Londont, az egykori birodalmi fővárost, Skóciát, ahonnan sok telepes és birodalmi tisztviselő származott, Manchestert, amely nemcsak a birodalom ipari, hanem liberális intellektuális központja is volt, és a legfontosabb kikötővárosokat, Liverpoolt és Bristolt.

Ezzel szemben az ország belsejében elhelyezkedő Birmingham a kilépésre voksolt, akárcsak a vidék és a mély-angliai kisvárosok. Ezek a közösségek inkább a Nemzet 1.0 hívei, azé a szuverén államiságé, amely megelőzte a globalizmus korszakát, és amelynek homogénebb volt a lakossága, a gazdasága pedig kevésbé volt kitéve a külföldi versenynek. A koloniális indítékok itt nem játszottak semmiféle szerepet.         

12.12.

Egyszóval a birodalom most egyáltalán nem a nacionalistáknak, hanem sokkal inkább a liberális internacionalistáknak hiányzik. Guy Verhofstadt, aki az angol Liberális demokraták már említett tanácskozásán arról beszélt, hogy az új világrend nem a nemzetállamokon, hanem az olyan civilizáció-államokon alapul, mint Kína, India, Amerika és Oroszország, az európai parlament liberális frakciójának a vezetője. Egyáltalán nem véletlen, hogy pontosan ő fogalmazott így:

A holnap világa a birodalmak világa lesz, amelyben mi európaiak, veletek,  britekkel együtt csak úgy védhetjük meg az érdekeiket, az életformánkat, ha azt közösen tesszük egy európai keretben és az Európai Unióban.  

Május 2-án, a Renew Europe firenzei vitáján ugyanő ezeket mondta:

Egy olyan világban, amelynek a sorsát egyre inkább a birodalmak határozzák meg, az elkövetkező öt év döntő fontosságú lesz atekintetben, hogy az Európai Uniót valódi Unióvá változtassuk, magasabb szintű egységgel, és nagyra törő szakpolitikákkal minden európai számára. Az óra ketyeg – most vagy soha!         

Az ő birodalmi ambíciói összekapcsolódnak az olyan eurofilek törekvéseivel, mint Bruno Le Maire, Emmanuel Macron pénzügyminisztere, aki így nyilatkozott a Handelsblattnak:

Európának egyfajta birodalommá kell átalakulnia… Európa immár nem engedheti meg magának, hogy visszariadjon hatalma gyakorlásától, attól, hogy a béke birodalmává váljon.

Sokan mindezt bizonyára valamiféle konspirációnak fogják tekinteni (amikor majd leesik nekik a tantusz). Igaz ugyan, hogy konspirálni általában titokban szoktak, és az elkövetők nem verik nagy dobra a dolgot. Márpedig itt inkább amolyan segélykiáltásokról van szó a nyugati civilizáció mint liberális civilizáció, a liberális életforma mint politikailag artikulálódó, önmagát minden lehetséges eszközzel megvédeni képes hatalmi struktúra védelmében.

*

Mivel úgy látom, hogy ez az akármi sehogyan sem akar véget érni, most megszakítom egy kis időre, és felteszem a netre. Végül is ez egy geopolitikai napló, nem szabályos blog.

[1] Lásd A neokaroling Európa című esszémet a Provinciában  (III. évf. 1. sz; 2002. január), valamint a Provincia 2002 című kötetben (Pro Europa Kiadó, Marosvásárhely, 2004, 53-61.). Neokaroling birodalom címmel a Centrum és periféria. Erdély közép-európai öröksége című hosszabb esszém első fejezeteként jelent meg (Alternatívák könyve, IV., Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2018,  293-303.).

[2] Vö. Molnár G.: Aufhebung, avagy a megszüntetve-megőrzés Európája, Magyar Hírlap, 2004. január 10.

[3] Charles Tilly ed.: The Formation of National States of Western Europe. Princeton University Press, 1975. 638.

[4] Vö. Gusztáv Molnár: „Center and Periphery in the New Europe. The Central European Heritage of Transylvania”, in: Mitteleuropa. Politische Kultur und europäische Einigung. Schriften des Zentrums für europäische Integrationsforschung – Center for European Integration Studies des Rheinischen Friedrich-Wilhelms-Universität Bonn. Herausgegegben von Prof. Dr. Ludger Kühnhardt. Band 54. Nomos Verlaggesellschaft, Baden-Baden, 2003, 113-138. Magyarul: Centrum és periféria az új Európában. Erdély közép-európai öröksége. Partiumi Egyetemi Szemle, II. évf. 2. sz. 2003. december. (Lásd az Alternatívák könyve. IV. Erdélyi alternatíva című kötetemben.)

[5] Vö. Molnár Gusztáv: Európai Egyesült Államok. Magyar Hírlap (Háttér), 2003. 06. 26.

[6] Gideon Rachman: The EU needs to be a power project. The emerging world order will increasingly be shaped by might, rather than law, Finantial Times, 2019. okt. 8.

[7] Janan Ganesh: Forget empire – Britain wants less of the world, not more, Finantial Times, 2017. ápr. 10.

Őriző nélküli világrend

09. 28.

Az utóbbi időben szinte minden érdekesebb cikk és elemzés valaminek a végével foglalkozik. A liberális világrend vége, a demokrácia vége, az amerikai hegemónia vége, a világ vége (öko-katasztrófa), und so weiter. Mivel el kell kezdeni valahol ezt a „végeérhetetlen” témát, lássuk, hogyan is néz ki az amerikai-német együttműködés vége  [1].

Azok az alapok – írja Matthew Karnitschning, a Politico berlini  tudósítója –, amelyek az 1950-es évek óta fenntartották a transzatlanti szövetséget, mind hivatalos, mind nem hivatalos szinten leomlóban vannak. A németek 85 százaléka egy friss felmérés szerint úgy véli, hogy országuk kapcsolata az Egyesült Államokkal „rossz” vagy „nagyon rossz”, és az egyértelmű többség azt akarja, hogy Németország távolodjon el Amerikától.

Mivel Kína arra törekszik, hogy növelje befolyását Európában, Oroszország pedig alig várja, hogy kihasználhassa a transzatlanti kapcsolatokban beállt törést, a német-amerikai egység felbomlása komolyan befolyásolhatja a NATO jövőjét és a tágabb  globális rendet.   

Sigmar Gabriel volt német külügyminiszter, aki most az Atlantik Brücke nevű transzatlanti lobbi-csoport vezetője, nemrég a következőket mondta nekem: „Ellentétben az össze többi amerikai elnökkel, Trump olyan benyomást keltett, hogy az egyenlő felek közötti partnerség hidegen hagyja.”

Az igazság az, hogy az amerikai-német szövetség sohasem egyenlő felek partnersége volt. A feszültség a háború utáni korszakban különböző intenzitással végig jelen volt a két ország kapcsolatában. Konrad Adenauer és John F. Kennedy kölcsönösen utálták, Helmut Schmidt és Jimmy Carter pedig a legteljesebb mértékben megvetették egymást.    

Az 1960-as évektől a hidegháború végéig a németek tömegesen vonultak az utcára, hogy kifejezése juttassák szembenállásukat mind a vietnámi háborúval, mind pedig a szovjetekkel folytatott fegyverkezési versennyel.

De mindezzel együtt, a dolgok most egészen más fordulatot vettek. És ez nemcsak Trumpra vezethető vissza.

10. 02.

A Spiegel még keményebben fogalmaz [2]:

A Berlin és az Egyesült Államok közötti kapcsolatok a háború utáni Németország megalapítása óta soha nem voltak ennyire törékenyek, mint most. Mondhatni teljes rádiócsend állt be Angela Merkel kancellár és Donald Trump elnök között, Richard Grenell nagykövet pedig inkább elmérgesíti a helyzetet, ahelyett, hogy közvetítene. 

„Soha nem hittem volna, hogy az amerikai-német viszony válsága a jelenlegi korszakban ilyen súlyossá válhat” – mondja Nicholas Burns volt amerikai NATO-nagykövet, aki most Joe Biden demokrata elnökjelölt külpolitikai tanácsadója.

Németország Trump Amerikájának teljes ellentéte [antithesis] – ez világosan kiderül Grenell tweetjeiből. A konfliktus konkrét érdekekkel és politikai ügyekkel függ össze, de természetesen a Trump és Merkel személyisége közötti különbségekkel is.

A kettejük közötti tárgyalások– a résztvevők szerint – oldott, gyakran enyhén irónikus hangnemben zajlanak. Merkelnek néha sikerül felbosszantania Trumpot, de mindig megadja neki a kellő tisztelet. Trump pedig, egy kormánytisztviselő szerint, egyfajta „perverz elismeréssel” viszonyul hozzá, részben azért is, mert a német kancellár nem hízeleg neki. A tisztviselő azt állítja, hogy Trump Németországot példának tekinti, mint sikeres export-országot, amely nem keveredik katonai konfliktusokba, és hagyja, hogy mások fizessék a cechet. „Ha Trump képes volna erre, ugyanígy cselekedne.”

Trump egy olyan német kancellárral áll szemben, aki az ő ellentéteként akar bevonulni a történelembe. Májusban Bostonba repült, hogy beszédet tartson a Harvard Egyetemen, amit nyugodtan tekinthetünk Trump-ellenes manifesztumnak. Szabadsága idején pedig a fotósok véletlenül lefényképezték, amint éppen a  Zsarnok című Trump-ellenes könyvet olvassa[3], amely Shakespeare despotáiról szól. Ezek némelyike megdöbbentő hasonlóságot mutat Trumppal.

Újabb fejlemény, hogy Grenell közzé tett egy alig leplezett fenyegetést arról, hogy az amerikai csapatokat kivonhatják Németországból. „Valójában sértő feltételezni, hogy az amerikai adófizetők még mindig fizessenek azért, hogy a több, mint 50.000 amerikai katona[4] Németországban legyen.” Ez a kirohanás is azt mutatja, hogy Grenell esetében is, akárcsak Trumpnál, minden a show-ról szól. Hiszen a bázisokon tett eddigi látogatásai meggyőzhették arról, hogy azok nemcsak a németek, hanem az amerikaiak szempontjából is előnyösek. Olyannyira, hogy a Pentagon szeretné továbbfejleszteni őket.       

Ma az olyan hatalmas bázisok, mint a ramsteini és a stuttgarti elsősorban már nem a keleti ellenséggel szembeni védelemben játszanak szerepet, hanem a közel-keleti hadműveletek platformjaiként szolgálnak. Ezen kívül az amerikai hadsereg Németországból irányítja globális katonai misszióinak javarészét. Nagyon valószínűtlen tehát, hogy bármelyik amerikai parancsnok önként feladná ezeket a jól kifejleszett bázisokat egy olyan stabil országban, mint Németország, amely egy csomó ingatlant többé-kevésbé ingyen átengedett az amerikaiaknak.

Ez mindennél jobban megvilágítja Németország teljesen lehetetlen geopolitikai helyzetét. Nemcsak arról van szó, hogy Berlin katonai és egyáltalán külpolitikai szempontból (mondjuk, Franciaországgal összehasonlítva) még mindig nem szuverén ország, hanem elsősorban arról, hogy az egész politikai és média-elit láthatóan nem is akarja a függetlenséget, miközben a lakosság többsége egyáltalán nincs megelégedve a jelenlegi helyzettel.

Ez az „elégedetlenség” azonban nagyon komplikált, nem könnyen értelmezhető állapotot jelez. Egyrészt a biztonságpolitiki elit és a jobbközép CDU/CSU e téren műkö politikusai szeretnék, ha Németország harciasabb és egyben atlantistább külpolitikát folytatna, és a katonai kiadások terén is hajlandó volna nagyobb áldozatokra, de ehhez szükség volna mind a kormányon, mind pedig az ellenzékben lévő „balközép” (az SPD és a Zöldek) támogatására, ami szóba sem jöhet. A lakosság többsége pedig kifejezetten idegenkedik egy ilyen típusú „harciasság”-tól, ami nem is csoda, hiszen elegük van az amerikaiakból. Ráadásul „az amerikaiak” többségének is elege van az európaiakból, Trumpról és külpolitikai mindeneséről, Pompeo külügyminiszterről nem is beszélve.

A legkülönösebb azonban az, hogy „a németek” a határozottabb katonai és külpolitikai fellépést nemcsak atlantista (azaz Amerika-barát), hanem „nacionalista”, „németbarát” változatban is elutasítják. A Zöldek nagyságrendben a CDU/CSU-val egyenrangú tömegpárttá („néppárttá”) válása egy jellegzetesen német „antipolitikai” trend kifejeződése – éppen akkor amikor a környéken mindenki, az oroszok, az angolok, a franciák, az amerikaiak és természetesen a kínaiak is egyre határozottabban sorakoznak fel vélt vagy valós nemzeti érdekeik határozott gazdasági, katonai és diplomáciai érvényesítése mellett.

10. 08.

Herfried Münkler, akit már eddig is elég gyakran idéztem egyetértőleg ebben a blogban, ez év augusztusában így jellemezte  a fenti világhelyzetet[5]:

A világ „kifordult a sarkából”. A koreai félszigettől a kasmiri konfliktuson, a periodikusan kiéleződő perzsa-öböli helyzeten és a jemeni háborún keresztül Kelet-Ukrajnáig egy olyan válságövezet húzódik, amelyben fegyveres konfliktusok parázslanak vagy a küszöbén állnak annak, hogy nyílt háborúba torkolljanak

A Krím annektálása bebizonyította, hogy azok a garanciák, amelyeket Ukrajna  kapott, amikor a Szovjetunió szétesése után lemondott atomhatalmi státusáról, nem érnek semmit. Ebből egyesek le is vonták a következtetést: a tényleges biztonságot csak a nukleáris opció garantálhatja.       

A hidegháború idején, amikor katonai egyensúly állt fenn, az USA és a Szovjetunió kelet-nyugati vonatkozásban gondoskodott a rendről. Ezt nagyjából két évtizeden keresztül az unipoláris világrend követte, amelynek – részben az Egyesült Nemzetekkel összhangban, részben önhatalmúan – az Egyesült Államok volt az őrizője [Hüter]. Obama megpróbálta ezt a szerepet továbbra is betölteni, csak előrelátóbban és óvatosabban, mint az ifjabb Bush. Trump azonban, a maga viharos módján,  kiszállt ebből. A konfliktusok felhalmozódása abból fakadt, hogy most egy olyan világrenddel állunk szemben, amelyet őriznie kellene valakinek, de kiderült, hogy nincs senki, aki képes vagy hajlandó volna erre.  

Régebben azt lehetett hinni, hogy Kína lesz az a hatalom, amely az USA helyébe lép. De kiderült, hogy Kínát inkább a regionális hegemónia és nem a globális világrend érdekli. 

Az USA viszonylagos hanyatlása és Kína viszonylagos felemelkedése nem egy egységes világrenden belül megy végbe. Amerika egy olyan világrend képviselője, amely lényegében a gazdasági kapcsolatokat, valamint a dremokratikus alapelveket és alapjogokat részesíti előnyben. Bár sokszor nem  tartotta be ezeket a követelményeket, azok mindig politikája egyfajta normahorizontját alkották. Kína ezzel szemben egy területileg behatárolt rend alapján áll, amelyen belül szabadon érvényesítheti a saját érdekeit.     

Ha Trump néha kaotikus cselekedeteiből megpróbálunk valamilyen stratégiát kihámozni, akkor a Kína stratégiai irányvonalához való hasonulás tűnik a szemünkbe. Ebből az alaphelyzetből, hogy ti. mindegyik a saját érdekeit próbálja a másik ellenében érvényesíteni, nőtt ki a kettejük közötti konfliktus. A régi világrend kulcsszavai itt már csak a szövetségesek mozgósítására irányuló ideológiai kellékek. 

Éppen ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy nagyon gyengék, hogy ne mondjuk tehetetlenek azok az európaiak, és köztük nevezetesen a németek, akik a gazdasági kapcsolatokat előnyben részesítő és értékeken alapuló régi világrendhez ragaszkodnak. Óva intenek és figyelmeztetnek, vagyis csupán megfigyelői, nem pedig alakítói a politikai folyamatoknak. Kommentálják a fejleményeket, de nem avatkoznak bele azok menetébe, és ezzel a történések perifériáján nosztalgiázó szemlélődőkké, a politikai tehetetlenség lírikusaivá váltak. Ez jól látható abból ahogyan megpróbálták megmenteni az iráni atommegállapodást, és megoldani a kelet-ukrajnai és a krími válságot.

Bár az új globális rend még nem ismerhető fel világosan, annyi elmondható róla, hogy az egyértelműen magasabb szintű fegyverkezéshez és feltehetően új  atomhatalmak megjelenéséhez fog vezetni. Ez az ára annak, hogy – tapogatózva és tántorogva – egy őriző nélküli világrend [Weltordnung ohne Hüter] felé haladunk. [Kiemelés tőlem.]

Ami Közép- és Kelet-Európát illeti, Amerika nagyon is meg akarja őrizni itteni katonai és politikai hegemóniáját. Jövő tavasszal 19 ország részvételével  nagyszabású hadgyakorlatot tartanak („Defender 2020”), amelynek keretében az amerikai hadsereg a Bundeswehr segítségével 37 ezer katonát fog Németországon keresztül Lengyelországba és a Baltikumba vezényelni. Ebből húszezret, az utóbbi 25 év legnagyobb szabású ilyen akciójaként, az Atlanti-óceán túlsó partjáról szállítanak a logisztikai csomópontként szolgáló Németországba, és onnan tovább Kelet-Közép-Európába.

Ami azt jelenti, hogy Németország nemcsak szemlélője, hanem aktív résztvevője is lesz egy olyan „hadmozdulat”-nak, amely pontosan arra irányul, hogy még véletlenül se jusson eszébe, hogy bármiképpen befolyásolja a közte és Oroszország között elterülő térség geopolitikai opcióit. Meglátjuk, hogyan reagál majd „a politikai tehetetlenség lírikusa” jövő március-áprilisban saját kiszolgáltatott helyzetére, valamint azoknak az országoknak a várható ellenlépéseire, amelyek Európában – a most még mind bel-, mind külpolitikai értelemben megbénult Németországgal, és az Amerikát még mindig Hüternek tekintő kelet-közép-európaiakkal szemben – autonóm geopolitikai szereplőnek tekinthetők (itt mindenekelőtt Franciaországra és Oroszországra gondolok).

*

Végül szeretnék köszönetet mondani egyik leghűségesebb olvasómnak, Bozóki Zoltánnak, amiért nemrég arra figyelmeztetett, hogy nem kellene ezt a blogot abbahagyni. Különös egybeesés, hogy épp mostanában gondoltam én is ugyanerre.

 

[1] Matthew Karnitschning: The end of the German-American affair, Politico, 2019. szept. 24.

[2] Radio silence. German – U. S. ties are breaking down, Der Spiegel, 2019. aug. 21.

[3] Lásd még a Spiegel angol nyelvű interjúját Stephen Greenblattel, a szerzővel.

[4] Más források szerint ma már csak körülbelül 35.000 amerikai katonai tartózkodik Németországban, az 1985-ös negyedmilliós létszámmal szemben.

[5] Herfried Münkler: Die USA haben sich von der Rolle des Polizisten verabschiedet, China sucht nach regionaler Dominanz. Was kann Europa tun? Tagesspiegel, 2019. aug. 21.