Egyelőre csak Ukrajnában. De a hatása erősen érződni fog az ún. Nyugat valamennyi (európai, amerikai és távol-keleti) szögletében.
2024. 02. 19.
Amikor J. D. Vance fiatal ohioi republikánus szenátor[1] beszélni kezdett február 18-án, a müncheni biztonságpolitikai konferencia utolsó napján, a sztárok már éppen hazafele tartottak, és a Bayerischer Hof hallja félig üres volt. A Washington Post mégis Trump talán legrátermettebb hívének a nézeteit választotta egyfajta lakmusz-papírnak, hogy Amerika és Európa most újraformálódó viszonyát megvilágítsa[2]:
Trump-ország magányos küldöttje, J. D. Vance azt sugallta, hogy a következő amerikai adminisztráció együttműködhet Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, és kivonulhat Európából.
A hallgatóság feszülten és aggódva figyelte.
„A probléma az Európával – mondta –, hogy nem mutat elegendő saját elrettentő erőt. Úgy gondolom, hogy az amerikai biztonsági burok az európai biztonság elsorvadásához vezetett.”
Amerikának nem muszáj kilépnie a Nato-ból és magára hagynia Európát, mondta, de Ázsia felé „kell fordulnia”
Bár az európai biztonsági establishmentben vannak olyanok, akik egyetérthetnek ezzel, kevesen osztják Oroszországgal kapcsolatos nézeteit.
„Nem hiszem – mondta Vance –, hogy Vlagyimir Putyin egzisztenciális veszélyt jelent Európára. És amennyiben igen, akkor ez azt jelenti, hogy Európa agresszívebb szerepet kell hogy vállaljon a saját biztonságát illetően.”
A szenátor közölte a müncheni társasággal, hogy Amerika kész együttműködni Putyinnal. „Tudom, hogy ő egy rosszfiú, de ez nem jelenti azt, hogy mi alapvető diplomáciai kérdésekben ne léphetnénk vele kapcsolatba, hogy előtérbe helyezzük Amerika érdekeit” – mondta.
Vance a fentieket a Financial Times február 19-i számában a következőkkel egészítette ki[3]:
Az igazat megvallva semmi sem indokolja azt, hogy az ukrajnai háborúban szükség volna amerikai segítségre. Európát sok nagy, erős gazdasággal rendelkező nemzet alkotja. Meg kellene hogy legyen az a képességük, hogy kezeljék ezt a konfliktust, de az évtizedek során túlságosan gyengévé váltak. És Amerikát kérték fel arra, hogy betöltse az űrt, ami óriási költséggel járt az amerikai állampolgárok számára.
A kérdés, amelyet minden európai nemzet fel kell hogy tegyen magának, a következő: készen álltok arra, hogy megvédjétek magatokat? Az Egyesült Államoknak pedig ezt kell kérdeznie: ha európai szövetségeseink még saját magukat sem tudják megvédeni, akkor szövetségesek-e ők egyáltalán, vagy kliensek?
De azt látva, hogyan sorvadt el az európai hatalom az amerikai protektorátus idején, indokolt a kérdés, hogy vajon a mi támogatásunk nem tette-e könnyebbé Európa számára, hogy ignorálja a saját biztonságát.
Tartozunk annyival európai partnereinknek, hogy őszinték legyünk hozzájuk: Amerikát a továbbiakban ne használják mankóként. Az amerikaiaknak szövetségesekre és nem kliensállamokra van szükségük Európában, és a mi ukrajnai bőkezűségünknek vége. Az európaiak az ottani háború befejezését elkerülhetetlennek kellene hogy tekintsék. És ipari és katonai képességeik újjáépítését kell folyamatosan szem előtt tartaniuk. És Európának azon is el kellene gondolkodnia, hogy pontosan hogyan is fog együttélni Oroszországgal, miután az ukrajnai háború befejeződik.
2024. 02. 21.
Szerintem nem sok értelme van azon elmélkedni, hogy az amerikai szenátor (akinek mellesleg Hillbilly elegy című memoárja 2016-ban New York Times bestseller lett és 2020-ban sikeres filmet is készítettek belőle) egyik vagy másik megállapítása ellentmond az amerikai külpolitika legalapvetőbb elveinek, hiszen itt egy olyan geopolitikai percepcióval állunk szemben, amely már nem a Grand Old Party, hanem egy új, Reagan és John McCain gyakorlatilag megszűnt pártjának[4] a helyébe lépő politikai képződmény sajátja.
A lényeg az, hogy Trump esetleges választási győzelme a kül- és védelmi politika területén például nem fog olyan kaotikus helyzetet eredményezni, mint a volt elnök első mandátuma idején, amikor a teljesen felkészületlen Trump olyan emberekkel vette magát körül, akik módszeresen és folyamatosan ellene dolgoztak.
Trump nemrég egy dél-karolinai választási nagygyűlésen, hamisítatlan maffiózó stílusban elmesélt egy 2018-as történetet arról, hogy egy nagy európai ország elnöke megkérdezte tőle: „Ha nem fizetünk, és Oroszország megtámad bennünket, megvéd-e bennünket?” Ő erre ezt válaszolta: „Nem fizettetek. Vétkesek vagytok. Nem, nem foglak megvédeni benneteket. Éppenséggel azt fogom mondani [az oroszoknak] , hogy csináljanak veletek, amit csak akarnak.”[5]
Miközben az egész euroatlanti média azonnal arról kezdett írni és beszélni, hogy Trump ki fog lépni a Nato-ból, és direkt felszólítja az oroszokat, hogy rohanják le Európát, J. D. Vance, egyik legelkötelezettebb és legkompetensebb híve, Münchenben egyszerűen azt mondta, hogy Amerika nem fog kilépni a Nato-ból, és nem fogja magára hagyni Európát, csak most éppen Ázsia sokkal fontosabb a számára. Európa pedig, ha kell, lépjen fel agresszívebben a saját biztonsága érdekében, vagy vegyen majd példát Amerikáról, és tárgyaljon Oroszországgal és úgy érvényesítse az érdekeit. Washington ukrajnai és egyáltalán európai bőkezűségének mindenesetre vége.
A Trump-csapat most nagyon komolyan készül a hatalomátvételre. A Heritage Foundation égisze alatt több tucat konzervatív szakértői csoport dolgozik a különböző szakpolitikai terveket összesítő Project 2025 című anyagon. A védelmi politikával foglalkozó fejezetet Christopher C. Miller irányításával dolgozták ki, aki a Trump-adminisztráció utolsó hónapjaiban ügyvezető védelmi miniszter volt (miután 2020. november 9-én Trump egy tweettel menesztette Mark Esper védelmi minisztert, aki elődjéhez, Jim Mattishez hasonlóan szembefordult vele). Ebben Miller azt javasolta, hogy „a Nato-t át kell alakítani, úgy, hogy az Egyesült Államok szövetségesei képesek legyenek kiállítani azoknak a konvencionális erőknek a nagy többségét, amelyek Oroszország elrettentéséhez szükségesek…, miközben csökkentjük az amerikai katonai jelenlétet Európában”.
Egyszóval Trump győzelme esetén most arra lehet számítani, hogy az adminisztráció kulcsfigurái racionalizálni és intézményesíteni fogják a trumpizmust és Trump politikáját, ahelyett, hogy aláásnák, és így tényleges változást vihetnek keresztül az amerikai bel- és külpolitikában.
2024. febr. 22.
A Vance müncheni felszólalásának főbb pontjait is ismertető Washington Post-cikk így foglalta össze az európaiak reakcióit:
Európa aggódik és fel van háborodva – de nem nagyon tudja, mihez kezdjen.
Münchenben Trump és a trumpizmus kísértete lebegett az ukrajnai háborúval és az Európai Unió politikájával foglalkozó panelek fölött, és úgy rátelepedett a háttérben zajló beszélgetésekre, mint eddig még soha.
Egy sor európai tisztviselő és diplomata kétlépcsős megközelítést vázolt fel Európa Trump-állóvá tételéhez [Trump-proofing]: megpróbálják elfogadtatni MAGA-Amerikával a jelenlegi világrendet, ugyanakkor felkészülnek arra is, hogy az esetleg összeomlik.
„Remélnünk kell a legjobbakat, de fel kell készülnünk a legrosszabbra”, mondta az egyik tisztviselő, hozzátéve, hogy egy ilyen forgatókönyv tartalmazhatja azt is, hogy Ukrajnát nem támogatják tovább, és Putyinnak megengedik, hogy destabilizálja a régiót.
Trump Nato-val kapcsolatos kijelentéseit követően európai tisztviselők nem nyilvános megbeszéléseket folytattak arról, hogy létre kellene hozni egy európai Nato-pótló szervezetet [a continentwide complement to Nato], amely az amerikai biztonsági garanciákkal összhangban működne, de hiteles alternatívaként is szolgálhatna, ha az amerikai garanciák megszűnnének.
Egyelőre ezeket a beszélgetéseket családias viták nehezítik. Franciaország és Németország nem tud megegyezni abban, hogy ki fizesse a számlát. Kelet-Európa nem igazán bízik abban, hogy Nyugat-Európa tisztában van az orosz fenyegetésekkel. És nem világos, hogyan fogják létrehozni a kontinens nukleáris védőernyőjét, és még ha létre is hozzák, az messze nem lesz egyenrangú Oroszország arzenáljával.
Egyesek pedig attól tartanak, hogy ha Európa felkészül az Egyesült Államoktól való elszakadásra, az nem válik-e önbeteljesítő jóslattá, amely elmélyíti a transzatlanti szakadást, ahelyett, hogy elkerülné azt.
És az is benne van a levegőben, hogy a dolgok akkor is meg fognak változni, ha Biden kerekedik felül. Hannah Neumann német europarlamenti képviselő elmondta, hogy nem kérdés, hogy a müncheni népség Bident preferálja, de a legtöbben megértették, hogy Amerika hozzáállásának a megváltozása mélyebb jelenség Trumpnál, és valószínűleg tartós marad.
„Mindenki számára világos: Trumppal vagy Bidennel, de az EU-országok össze kell hogy fogjanak, és magasabb fokozatba kell hogy kapcsolják biztonsági játszmájukat” – mondta. „Ez a házi feladat.”
2024. 02. 25.
Mielőtt megvizsgálnánk, hogyan végezheti el Európa ezt a házi feladatot, és hogy egyáltalán képes lesz-e arra, hogy közösen végezze el, vagy az egyes országok és országcsoportok megpróbálnak majd külön biztonsági játszmákba kezdeni, nézük meg, milyen is most az ukrajnai háborús helyzet. Lehetséges ugyanis, hogy a harctéri – és az ukrán hátországi – fejlemények felülírják mind Amerika, mind pedig Európa Ukrajnával kapcsolatos elképzeléseit. Más szavakkal: lassan hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy ne csak azt nézzük, hogy Európa vagy Amerika döntései hogyan befolyásolhatják az ukrajnai helyzetet, hanem azt is, sőt egyre inkább azt, hogy az ukrajnai háborús és politikai fejlemények milyen hatással lehetnek Európa és az Egyesült Államok geopolitikai helyzetére.
Ukrajna ugyanis immár nem győzhet, mondja Joe Buccino tartalékos ezredes[6], az amerikai hadsereg Központi Parancsnokságának és a Nato európai támogató missziójának volt kommunikációs igazgatója:
A háború realitása – két év elteltével – az, hogy Ukrajna számára nem vezet út a győzelemhez, abban az értelemben, hogy az orosz csapatokat nem lehet a 2022 februárja előtti ellenőrzési vonalakra visszatolni. Miután az ukránok feladták a donyecki Avdiivkát, szinte minden Oroszország javára billenti a mérleget. Moszkva emberekkel, tankokkal, tűzérséggel, drónokkal árasztja el a kimerült ukrán csapatokat, ameddig meg nem törnek. A kimerült Ukrajnának nincs elég katonája, és csak küszködve tud új erőket toborozni. A legtöbb, amit Ukrajna most tehet, az, hogy kiharcoljon egy olyan tárgyalásos megállapodást, amely megóvja szuverenitását,[maradék] területi integritását és biztonságát egy újabb orosz inváziótól. De most még ez is irreálisnak tűnik.
A hatvanmilliárdos segélycsomag, amely elakadt a kongresszusban, nem fog érdemben változtatni a jövőn. Ez a küzdelem hosszú menet lesz, amely további segítséget igényel. A csap egyszer csak – talán hamarosan – elzáródik, és a támogatás elmaradása megpecsételi Ukrajna sorsát.
Sokan úgy látják, főként az „euroatlanti” baloldali liberálisok és persze a fanatikus ukránpárti Frankenstein-lobbi, de az Amerika globális primátusát magától értetődőnek tekintő security establishment is, hogy Ukrajna, vagyis a demokrácia szent ügye itt a trumpista – vagy a sorozatos előválasztási győzelmek nyomán egyre inkább a volt elnök felé orientálódó – republikánusok sötét belpolitikai számításainak esik áldozatul. Pedig itt másról, valami sokkal többről is szó van, amit például Michael Brendan Dougherty, a veretes National Review munkatársa így fogalmazott meg[7]:
Földrajzi, történelmi és a jelenlegi gazdasági kapcsolatokat tükröző okokból Ukrajna periferikus jelentőségű Amerika érdekei, és fontos Oroszország érdekei szempontjából, és az amerikaiak érzékelik ezt a tényleges aszimmetriát.
Amit viszont az amerikaiak és az európaiak szinte egyáltalán nem érzékelnek, vagy nem akarnak észrevenni, az Ukrajna alapvető belpolitikai bizonytalansága. Szerencsére Oliver Carroll, a The Economist kijevi tudósítója, aki elég jól ismeri az ottani helyzetet, összefoglalja a lényeget[8]:
A felmérések szerint a többség úgy érzi, hogy az ország rossz irányba halad. Az Oroszország Ukrajnából való kiszorításával kapcsolatos reményeket elhomályosította a túlélésre való koncentrálás.
Az ukrán belpolitika, inkább, mint az orosz, kezd egyre törékenyebbnek mutatkozni. A kétéves szokatlan politikai egység átadta a helyét a nyilvános belharcnak. Volodimir Zelenszkij a kritikák legnagyobb részét keményen visszaverte. Február elején elmozdította népszerű hadseregparancsnokát, Valerij Zaluzsnijt, miután a kettejük közötti kapcsolat megromlott. Ennek a kockázatos döntésnek a következményei majd csak ezután fognak megmutatkozni.Közvetlenül leváltása előtt az ukránok 94 százaléka mondta azt, hogy bízik a tábornokban, szemben az őt felváltó Olekszandr Szirszkij 40 százalékával.[9] Egy vezető kormánytisztviselő azt mondta, hogy aggódik amiatt, hogy az ukrán politikai rendszer mennyire lesz képes kezelni a növekvő feszültségeket, és szerinte a Kreml szeretné ezt kihasználni. „Az oroszok szeretnék elmozdítani Zelenszkijt, mert nincs senki más, aki képes volna ellenőrizni a helyzetet” – mondta.
Májusban egy nehéz pillanat következik, amikor Zelenszkij ötéves mandátuma hivatalosan véget ér. A statárium világosan lehetővé teszi az elnök számára, hogy hivatalban maradjon mindaddig, ameddig egy másikat megválasztanak, amire a statárium idején nem kerülhet sor. De a kijevi folyosókon és kávéházakban mindenki a legitimitás közelgő pereméről beszél.
Ennek egyértelmű jele az is, hogy Dmitrij Razumkov parlamenti képviselő, a Rada 2021 októberében leváltott elnöke február közepén az egyik ukrán tv-ben bejelentette:
A jelenlegi elnök, Volodimir Zelenszkij mandátuma 2024 tavaszán véget ér, ami után, az alkotmány értelmében a parlament elnöke gyakorolja az államfői hatalmat. Megértem, hogy ez sem Zelenszkijnek, sem a hivatalának nem tetszik, de a törvény az törvény.
Zelenszkij annak idején azt mondta, hogy Razumkovot nem a személye miatt kellett leváltani, hanem azért, mert „nem osztja [a Zelenszkij híres tv-sorozatának a címét viselő] Nép Szolgája párt programjának bizonyos aspektusait”. A volt Rada-elnök erre fel most létrehozott egy parlamenti csoportot azzal a céllal, hogy „beváltsa azokat az ígéreteket”, amelyekkel a ’szolgák’ megnyerték a 2019-es választásokat.
2024. 02. 26-28.
Zelenszkij február 25-én sajtóértekezletet tartott ( lásd itt és itt ) az Ukrajna – 2024 nevű fórumon, ahol – egyebek mellett – a legitimitás kérdését is érintette:
Hangsúlyozta, hogy pozíciójának állítólagos „illegitimitása” orosz narratíva. Tudja, hogy ez Oroszország programja, de arról is tud, hogy ukrajnai politikusok is felvetik a kérdést.
„Most érkeztünk el az egységünk szempontjából legkritikusabb pillanathoz [the most difficult moment], és ha az egység felbomlik, kívülről vagy Isten’ments, belül, akkor ez lesz a legnehezebb pillanat [the weakest moment].”[10]
„Hogy őszinte legyek, az ellentámadásunk tervei tavaly ősszel a Kreml asztalán voltak, még mielőtt az ellentámadás megindult volna. Pont.”
Ezért, hangsúlyozta az elnök, nem fogja felfedni az új terv részleteit, mert minél kevesebb ember ismeri a Hadsereg terveit, annál gyorsabb lesz a győzelem, és annál váratlanabb lesz Oroszország veresége a fronton.
Patricia Marins brazil katonai elemző szerint Zelenszkij lehet, hogy Zaluzsnij volt főparancsnokot vette célba ezzel, de a szakértő úgy véli, hogy az ellentámadás kudarcában nem játszott szerepet semmiféle kiszivárogtatás.
A lényeg mindebben az, hogy az ukrán elnök úgy véli: bármiféle ellene irányuló politikai lépés kollaboráció, vagyis hazaárulás, az általa szimbolizált nemzeti egység veszélyeztetése. A Zelenszkij mögött álló Kirilo Budanov által vezetett katonai hírszerzés (GUR) február 27-én hosszú felhívást tett közzé, amely azt állítja, hogy Oroszország a 3. Majdant próbálja megszervezni azoknak a segítségével, akik megkérdőjelezik Zelenszkij legitimitását, miután mandátuma májusban lejár.[11] (Érdekes, hogy nem a belső elhárítás, az SBU foglalkozik ezzel, hanem a GUR.)
Végül, nem lehetetlen, hogy amikor Zelenszkij az egység „kívülről” történő esetleges megbontásáról beszélt, akkor nem csak a „magától értetődő” orosz manipulációkra gondolhatott, hanem bizonyos amerikai nyomásgyakorlásra is.
Nincs kizárva ugyanis, hogy az amerikaiak szerint eljött az ideje annak, hogy az ukránok végre ténylegesen az oroszokkal szembeni hatékony védekezésre koncentráljanak, és fogják vissza az oroszokkal szembeni teljes győzelem elkerülhetetlenségét szajkózó retorikájukat. Ennek azonban semmi jele nem mutatkozik, sőt, Zaluzsnij leváltása és Szirszkij főparancsnokká való kinevezése óta csak erősödött a hadvezetésen belüli zűrzavar (lásd itt és itt), ami azt jelenti, hogy Avdiivka feladása után az 1000 kilométeres front több pontján is egyidejűleg támadó oroszok állandó fenyegetésének kitett Ukrajnára – mint a háborút kezdettől fogva nagy szakértelemmel és elfogulatlanul figyelő finn Black Bird Group vezetője írja – „sötét hónapok várnak”.
Egyszóval, nem lehet mindent az amerikai támogatás kongresszusi elakadására fogni, mint erre Joe Buccino amerikai katonai szakértő is utalt (2024. 02. 25.), és nagyon könnyen kiderülhet, hogy az ukrán politikai, valamint front-helyzet akkor sem fog érdemben megváltozni, ha a kongresszus végül is megszavazza a segélycsomagot.
Az amerikaiak nyilván tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a Zelenszkij, az elnöki hivatal és a hevenyészve átszervezett hadvezetés körül csoportosuló hatalmi elit – amely gyakorlatilag parlamenti, és egyáltalán politikai ellenőrzés nélkül, egy központból irányít mindent (a háború menetét is beleértve) – és a szélesebb társadalom között óriási szakadék tátong, amit egyre kevésbé lehet az üresen kongó győzelmi retorikával áthidalni. Éppen ezért a színfalak mögött valószínűleg megpróbálták rávenni Zelenszkijt, hogy nyisson az olyan, amilyen, de valamennyire mégiscsak létező ellenzék felé, és hozzon létre egy nemzeti egységkormányt, ami megkönnyítené például a nagyon népszerűtlen új mozgósítási törvény elfogadtatását is.
William Burns, a CIA főnöke mindenesetre február 22-én újabb titkos látogatást tett Ukrajnában. Nyilván a két felet érintő minden fontos kérdésről tárgyalt Zelenszkijjel és legközelebbi munkatársaival.
A New York Times a látogatást követően hosszú cikket közölt a két ország közötti, 2014 februárja, vagyis az oroszbarát Janukovics megbuktatása óta tartó rendkívül szoros titkosszolgálati együttműködésről[12]. (Csak érdekességként jegyzem meg, hogy ezek szerint Ukrajna – titkosszolgálati értelemben – egy percig sem maradt „egyedül”, mert amint Janukovics és kémfőnökei elmenekültek Oroszországba, az új, Nyugat-barát kormány frissen kinevezett kémfőnöke, Valentin Naljvajcsenko, a kémelhárítás központjába érve egy halom füstölgő dokumentumot és szétroncsolt komputereket talált, és – bár éjfélre járt az idő – azonnal felhívta a CIA és a brit MI6 helyi vezetőit, és odahívta, majd megkérte őket, hogy segítsenek újjáépíteni a szolgálatot, és egy hármas partnerség létrehozására tett javaslatot. „Minden így kezdődött” – mondta Naljvajcsenko a cikk szerzőinek.)
Én mégsem az ilyen elképesztő részletek miatt tartom fontosnak ennek a cikknek a megjelenését, hanem azért, ami mind Burns látogatásának, mind ennek az éppen ekkorra időzített cikknek a fő üzenete lehet: az ukrán vezetők, bármennyire is aggódnak most a segély megszavazásának a halogatása miatt, nyugodjanak meg.
Andrij Jermak, Zelenszkij kabinetfőnöke és „nemzetbiztonsági tanácsadója” február 21-én, tehát egy nappal Burns kijevi útja előtt cikket közölt a kongresszus politikai szőcsövének tekinthető The Hillben, és – többek között – ezeket írta[13]:
A 21. század történelmét most Ukrajnában írják. A szabad világ vezetőin múlik [It is up to the leaders of the free world], hogy a szabadság, a béke és a prosperitás újból győzedelmeskedni fog-e.
Ma egyesek tényleg azt akarják, hogy Amerika megfeledkezzen erről, és meghátráljon a zsarnoksággal szemben. Ukrajna hisz az Egyesült Államok és az Alapító Atyák erejében, amely biztosítja, hogy a szabadság lángja ne csak Amerika partjain világítson, hanem szövetségesei fölött is, szerte a világban. Kérünk szépen, Amerika, ne hagyj cserben bennünket. [Please, America, don’t let us down.]
A NYT-cikk kitért arra is, hogy néhány ukrán titkosszolgálati tiszt
most azt kérdezi amerikai kollégáitól, hogy a CIA csebenhagyja-e őket. „Ez megtörtént már Afganisztánban, és most ez fog történni Ukrajnában is” – mondta egy magas rangú ukrán tiszt.
És nyilván ezzel kapcsolatban idézte a CIA-szóvivőjét, aki ezeket mondta Burns kijevi útjáról: „Ukrajna melletti világos elkötelezettségünkről hosszú éveken keresztül bizonyságot tettünk, és ez a látogatás erős jelzése volt annak, hogy az Egyesült Államok elkötelezettsége folytatódik.”
Ugyanakkor a mélyreható oroszellenes amerikai-ukrán titkosszolgálati kapcsolatok részleteinek ismertetése mellett a szóban forgó cikk kénytelen volt leszögezni:
Ezek az [amerikai segítséggel kiépített] titkosszolgálati hálózatok most, hogy Oroszország támadásba lendült, fontosabbak, mint valaha: Ukrajna jobban függ a szabotázs-akcióktól és a nagy hatótávolságú rakétacsapásoktól, amelyek messze az ellenséges vonalak mögött működő kémeket igényelnek. És ezek most egyre nagyobb veszélynek vannak kitéve: ha a republikánusok a kongresszusban megszüntetik a katonai támogatást, a CIA lehet, hogy kénytelen lesz visszafogni magát.
Mindebből én két következtetést vonok le az amerikaiak Ukrajnával kapcsolatos magatartására vonatkozóan, ami kettős veszélyt jelent rájuk nézve. Az egyik az, hogy az ukrán győzelmet teljes mértékben a nyugati (és ezen belül elsősorban az amerikai) kapcsolatra és katonai és pénzügyi támogatásra alapozó ukrán politikai és katonai vezetés teljesen irreális célokat tűz ki az Oroszországgal szembeni győzelem és Oroszország mint létező hatalmi rendszer és geopolitikai entitás összeomlásának az esélyeit illetően, és közben nem fordít kellő gondot a védekezésre, mert a defenzív háború szerintük – mint Zelenszkij egyik befolyásos tanácsadója nemrég nyilatkozta a The Guardiannek – csak „stimulálóan hat Oroszországra”.
A másik veszély pedig az lehet Amerikára nézve, hogy az ukrán vezetők nyilván nem adják fel, és egyre inkább önállósítani fogják magukat. A New York Times-cikk részletesen beszámol több olyan – még az invázió előtt lebonyolított – ukrán szabotázs-akcióról is, amelyeket az ukránok az amerikaiak kifejezett tiltása ellenére hajtottak végre, ami a két fél között komoly feszültségekhez vezetett. Ezekben benne volt – akkor még nem mint a GUR, az ukrán katonai hírszerzés vezetője, hanem mint a CIA által kiképezett és „a CIA-val mély kapcsolatban álló” speciális ügynök – Kirilo Budanov is. (Eléggé szokatlan dolog, hogy egy mérvadó amerikai lap egy kvázi szövetséges ország kémfőnökéről ilyen kényes részleteket szellőztet meg néhány nappal Burns kijevi látogatása után.)
Az orosz inváziót követően megváltozott a helyzet. A CIA sok új tisztet küldött ki, hogy segítsék az ukránokat. Egy vezető amerikai tisztviselő ezeket mondta a CIA „nagymértékű jelenlété”-ről: „Ők húzzák meg a ravaszt? Nem. Segítenek a célkövetésben? Feltétlenül.”
Kérdés, hogy vajon ezek közé a célpontok közé tartozik-e például a kercsi híd lebombázása is, különösen, ha az ukránok további településeket lesznek kénytelenek feladni, ami arra kényszerítheti őket, hogy valamilyen látványos művelettel olyan eszkalációs spirált teremtsenek, ami kikényszerítheti legalább az európai országok egy részének a közvetlen beavatkozását.
Kirilo Budanov tábornok, akit már többször is emlegettem ebben a bejegyzésben, a párizsi Libération című napilap február 15-i számában beszélt olyan álala tervezett akciókról, amelyek elvezethetnek akár a Nyugat és Oroszország közötti közvetlen konfrontációig is:
Az oroszoknak még mindig megvan a Krím felé vezető szárazföldi folyosójuk. A krími híd még mindig áll, de már nincs sok hátra az életéből. Két stratégiai feladatot kell megoldani: elvágni a szárazföldi folyosót, és megsemmisíteni a krími hidat. A többi már csak idő kérdése. A fészigetet viszafoglaljuk. És azt hiszem, hogy a közeljövőben látni fogják az Oroszország területén végrehajtott megtorló akcióinkat, és akkor mindenki megért majd mindent.
Scholz német kancellár tisztában van ezzel a veszéllyel, és valószínűleg ezért nem hajlandó, a rá nehezedő rendkívüli nyomás ellenére, jóváhagyni a német Taurus nagy hatótávolságú rakéták Ukrajnába küldését. Macron francia elnök és Sunak brit miniszterelnök már küldött ilyen rakétákat Zelenszkijnek, de azok nem olyan ütőképesek, mint a német Taurus vagy az amerikai ATACMS-rakétarendszerek. Biden elnök még vacillál, de vannak az adminisztrációban olyanok, akik nagyon is egy húron pendülnek az ukránokkal. Például a 2014-es ukrajnai eseményekben kulcsszerepet játszó Victoria Nuland európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes külügyi államtitkár, aki január végi kijevi tárgyalásait követően kijelentette, hogy biztatónak tartja a helyzetet, mert tudja, hogy „Putyinnak ebben az évben elég szép kis meglepetésekben lesz része a harctéren”. Meglátjuk majd, ki fog itt jobban meglepődni.
Biden csak abban bízhat, hogy az oroszországi és az ukrajnai helyzetet egyaránt jól ismerő William Burns, a CIA igazgatója, továbbá Kurt Campbell külügyminiszterhelyettes, aki korábban az Ázsia-politika koordinátora volt és épp február elején vette át Nuland ügyvezető külügyminiszterhelyettestől a stafétabotot, és Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó megpróbálnak majd valahogy kimászni abból a meglehetősen nehéz helyzetből, amelybe Ukrajnában és Ukrajnával kerültek.
Közeledik ugyanis a végkifejlet. Egyelőre csak Ukrajnában. De a hatása erősen érződni fog az ún. Nyugat valamennyi (európai, amerikai és távol-keleti) szögletében.
[1] J. D. Vance Ukrajnával kapcsolatos véleményét 2024. január 13-án, Az üzenet című beejegyzésemben idéztem.
[2] Europe’s security elite braces for Trump, searches for backup plans. WP, 2024. febr. 18.
[3] JD Vance: Europe must stand on its own two feet on defence. It is reasonable to ask if US support has made Europe neglect its security. FT, 2024. febr. 19.
[4] Épp most jelent meg Ivo Daalder volt amerikai Nato-nagykövet The Grand Old Party is No More című írása, amelyből az is kiderül, hogy a szemléletváltás egyértelmű generációváltást is jelentett, mert a szenátusban például szinte valamennyi 55 évesnél fiatalabb republikánus szenátor ellenezte az Ukrajnának szánt segélycsomag megszavazását, míg a 81 éves Mich McConnellt, a republikánusok frakcióvezetőjét, aki következetesen támogatta, 1984-ben választották meg először a szenátusba, amikor például J. D. Vance született.
[5] Vö. Trump says he’d disregard NATO treaty, urge Russian attacks on U.S. allies. WP, 2024. febr. 10.
[6] Joe Buccino: Ukraine Can No Longer Win. realcleardefense.com, 2024. febr. 21.
[7] Michael Brendan Dougherty: The Case against U.S. Involvement in Ukraine, in Plain English. National Review, 2024. febr. 19.
[8] Oliver Carroll: After two years of war, Ukrainians are becoming pessimistic. The Economist, 2022. febr. 22.
[9] A felmérések szerint Zaluzsnyij még ennél is nagyobb arányban volt népszerűbb magánál Zelenszkijnél is.
[10] Ez a rész hiányzik a 24tv.ua összefoglalójából, viszont szerepel az izraeli Guy Elster X-posztjában. Ezért az angol szöveget is megadom: „Now is the most difficult moment for our unity, and if we all fall apart, from the outside and God forbid inside, then this will be the weakest moment.”
[11] A GUR Felhívásában többek között ez olvasható: „Az ellenség tervének megfelelően az ország helyzete június első felében megrendül, majd ezt követően, a helyzetet kihasználva, Ukrajnára vereséget mérnek keleten.”
[12] Vö. Adam Entous és Michael Schwirtz: The Spy War: How the C.I.A. Secretly Helps Ukraine Fight Putin. For more than a decade, the United States has nurtured a secret intelligence partnership with Ukraine that is now critical for both countries in countering Russia. NYT, 2022. febr. 25.
[13] Andriy Yermak: Please, America – for our sake and for yours, don’t let your allies down. The Hill, 2024. febr. 21.
Geonapló 