Két vagy három pólusú világ? (1.)

01. 20.

Január 19-én nyitva hagytam, pontosabban megkerültem egy fontos kérdést. Putyin, mint láttuk, kihasználta a „Nyugat” (ezt 2014-ben még nem kellett feltétlenül idézőjelbe tenni, mert Obama Amerikája és Merkel Európai Uniója, legalábbis a felszínen[1], egymással összhangban lépett fel a nemzetközi porondon, így Ukrajnában is) meggondolatlan rendszerváltási rohamát, és visszavágott, majd – a szankcióknak és az áltatános  orosz-ellenes hisztériának köszönhetően –  fokozatosan közeledni kezdett Kínához. Ebből azonban nem következik, hogy közép távon (vagyis, mondjuk, nagyjából a harmincas évekkel kezdődően) nem fog-e majd mégis csak Amerika felé fordulni, hogy ne váljon Kína geopolitikai függvényévé.

Fjodor Lukjanov, a Russia in Global Affairs című, a Foreign Affairst mintának tekintő orosz geopolitikai folyóirat főszerkesztője, a Valdaj Klub kutatási igazgatója stb., nemrég beszélgetést  folytatott Sean Guilloryval, a Pittsburghi Egyetem munkatársával.[2] Ebben – többek között – kifejtette:

Trump idején végeredményben rosszabbá váltak az amerikai-orosz kapcsolatok, mint a hidegháború idején, amikor stratégiai értelemben stabilitás volt. Ez komoly problémát jelent. A bizalom teljességgel hiányzik a két ország között. Oroszország az amerikai belpolitikai játszmák része lett. Akár újraválasztják Trumpot, akár nem, a kapcsolatok nem fognak egyhamar újjáéledni. Egy idő után azonban Oroszország kénytelen lesz az Egyesült Államokhoz közeledni, mert különben Kína vonzkörébe kerül.

A nyugati vélemények szerint Oroszország amolyan junior partnere Kínának. Gazdasági értelemben Kína egyértelműen erősebb, és körülbelül tíz éven belül katonailag is erősebb lesz. Kína szomszédai valamennyien tartanak Pekingtől, gazdasági ereje és demográfiai súlya miatt. Az egyetlen kivétel Oroszország. Mi nem tartunk Kínától. A többiek igen. Úgy véljük, megvan és meg lesz rá a képességünk, hogy ellensúlyozzuk Kínát. A kínaiak érzik azt, hogy Oroszország nem fél, ezért jó a kapcsolat köztünk. Oroszország még körülbelül egy évtizedig képes lesz arra, hogy kiegyensúlyozott viszonyt tartson fenn Pekinggel. De egy-két évtized múlva más lesz a helyzet.

Persze hogy „más lesz a helyzet”, ez nyilvánvaló. És az is valószínűnek tűnik – legalábbis most –, hogy az EU-belüli fragmentálódás, amiről Lukjanov egyik korábbi cikkében ír, még tovább fog mélyülni. Az orosz geopolitikus elgondolása szerint az EU „teljes átalakuláson” megy át, és „defenzív pozíciót vesz fel, ami az alapján álló eszmék revízióját mutatja, és semmi hajlandóságot nem fog arra érezni, hogy hatalmi tényezőként lépjen fel kifelé [to project power], beleértve a soft powert is”. Így – szerinte – „stratégiai dialógus”-ra csak Oroszország és az Egyesült Államok között kerülhet sor.

Ennek az álláspontnak – a Mearsheimeréhez hasonlóan – az a legfőbb gyengéje, hogy olyasmire alapoz (valamiféle orosz-amerikai, illetve amerikai-orosz  Kína-ellenes stratégiai megállapodásra), ami csak egy-másfél évtized múlva „fog bekövetkezni”. De a mai világban egy teljes évtizedet vagy még annál is többet egyszerűen nem lehet zárójelbe tenni. Egyszerűen nincs ennyi idő. Vagyis a jövőre – legalábbis ebben a vonatkozásban – nem lehet számítani.

Nem szeretném az ellenkezőjét sem állítani, vagyis azt, hogy a nagy – és sikerrel kecsegtető –, de túlságosan távolinak tűnő amerikai-összázsiai Kína-ellenes containment helyett Amerika (mint erre január 16-án és 17-én már utaltam) bele fog bonyolódni, mégpedig rövid távon és egy jóval szűkebb földrajzi területen (Tajvan és/vagy a Dél-Kínai-tenger) egy fegyveres konfliktusba Kínával, amit el fog veszíteni. Egyik változatra sem mernék fogadni, de annyit meg merek állapítani, hogy az utóbbi valószínűsége nagyobb.

De maradjunk akkor az előttünk álló évtizednél, és annak is inkább az első felénél: ebben az időszakban minden bizonnyal nem csak Kína, hanem Oroszország is rivális és ellenséges nagyhatalom marad Amerika számára. Vagyis, ha Moszkva rövid távon ki szeretne törni ebből a szorításból, akkor Kína mellett csak az Európai Unióra számíthat.

01. 21.

Lukjanov már idézett euroszkeptikus hipotézise  értelmében:

A legutóbbi szokatlan események [az ukrajnai elnökválasztás; a moldovai belpolitikai patthelyzet feloldása Moszkva, Brüsszel és Washington egyetértésével; Oroszország visszatérése az Európa Tanács parlamenti közgyűlésébe stb.] egy új korszak kezdetét jelentik, amelyben újból az önrendelkezés áll majd a középpontban.

Az EU most éveket fog eltölteni belső problémái megoldásával. Sokkal kevesebb energiát és forrást fog arra fordítani, hogy külső konfigurációjával törődjön. A fő feladat most az számára, hogy minimalizálja a kockázatokat és a kiadásokat.

Lukjanovnak abban kétségtelenül igaza van, hogy az EU-ban a dezintegrálódás jelei mutatkoznak, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy geopolitikai aktivitása (ez alatt az EU mint nagyhatalom cselekvőképességét értem, amelynek a meghatározó tényezői: Franciaország, Németország, valamint a három európai elnök – Bizottság, Tanács, parlament – és a külügyi és biztonságpolitikai főképviselő) csökkenni fog.

Maradjunk annyiban, hogy az egyik mérvadó moszkvai vélemény szerint, amelyet átleng ugyan némi balladai homály, de azért nem nagyon lehet félreérteni, Oroszországnak adódhatnak majd Európában bizonyos lehetőségei, amelyekkel élni is fog, de magát az EU-t mint szervezetet, mint az államiság bizonyos jegyeivel rendelkező nagystruktúrát nincs miért stratégiai partnernek tekintenie. Most Kína a stratégiai partner, de bizonyos idő elteltével Amerika lesz az. Vagyis aktív geopolitikai tényezőkként csak a többé-kevésbé szuverén nemzetállamok (mindenekelőtt természetesen a nagyhatalmak) jöhetnek számításba.

Ez lényegében nem más, mint az offenzív realizmus – orosz kiadásban. Ennek lényege (az én értelmezésemben) a következő: az elkövetkező évtizedben (1) Oroszország Kínával szoros kapcsolatban marad, de anélkül, hogy (legalábbis katonai értelemben) alárendelt helyzetbe kerülne vele szemben; (2) mivel az Európai Unió mint szupranacionális szerkezet irrelevánssá válik, Oroszország európai mozgástere megnő; hogy mennyire és milyen formában, az az eseménynek alakulásától függ; (3) Amerika és Kína rivalizálása kiéleződik, ami Oroszország szempontjából előnyös; amennyiben Washington ebben a helyzetben stratégiai partnerséget ajánl Moszkvának, utóbbi biztosíthatja Amerikát arról, hogy egy kelet-ázsiai katonai konfliktus esetén semleges marad; egy ilyen konfliktus esetén Oroszországnak az az érdeke, hogy Amerika legyen a győztes fél.

01. 22.

Létezik azonban egy másfajta orosz megközelítés is, amelyet Dmitrij Trenyin, a Carnegie moszkvai központjának az igazgatója képvisel. A barcelonai Centre for International Affairs (CIDOB) Két vagy három pólusú világ? Amerika, Kína és az EU az új globális rendben című konferenciáján röviden így foglalta össze  az orosz álláspontot:

Oroszország nem óhajtja meghatározni a világot, és pólussá sem akar válni. Inkább a világrendben elfoglalt helye foglalkoztatja. Nem akar irányítani másokat, de nyilván azt sem, hogy mások irányítsák. (Not to rule, but sure not to be ruled.)

Ezt a defenzív realista álláspontot egyik decemberi elemzésében  részletezte[3]:

A világ egy új bipolaritás időszakába lépett, amelyben az Egyesült Államok és Kína a főszereplők. Utóbbi megerősödött gazdasági, pénzügyi és katonai téren, és olyan geopolitikai ambíciói vannak, amelyek kihívást intéznek Amerika vezető szerepe ellen. 

Ez a helyzet rákényszeríti a különböző államokat arra, hogy meghatározzák, hol helyezkednek el a Washington és Peking közötti globális vetélkedés új központi tengelyéhez viszonyítva. Ez mindenekelőtt Oroszországra és Európára vonatkozik, amennyiben az előbbi szoros kapcsolatokat épített ki Kínával, az utóbbit alkotó legtöbb ország pedig szövetségese az Egyesült Államoknak.   

A 20. század második felében az európai biztonság a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti viszony függvénye volt. Most az európai biztonság a kialakulóban lévő eurázsiai biztonság részévé válik, amelyben Kína – az Egyesült Államok és Oroszország mellett – egyre jelentősebb szerepet játszik. Az európai biztonság problémája ma és hosszú távon az, hogyan garantálható a kontinens biztonsága, ha a jelenlegi biztonsági elrendeződés két kulcskomponense (az európai Nato-államok és partnereik az egyik, Oroszország pedig a másik oldalon) szoros kapcsolatokat ápol a 21. század globális konfliktusának ellentétes oldalaival.       

Az eddig önmagával elfoglalt Oroszország visszatért a nemzetközi porondra mint jelentős független szereplő, míg az európai országok nem alkotnak szilárd entitást a Nato-n belül, amelynek vitán felüli vezetője az Egyesült Államok. Az Európai Uniónak, amely inkább államok szoros szövetsége, mint szövetségi állam, nincs saját stratégiai identitása, és csupán törekszik a stratégiai autonómiára.

Az Oroszország és Kína közötti gazdasági kapcsolatok egyre erősebbek. 2014 óta már nem Németország, hanem Kína Oroszország legfőbb kereskedemi partnere. Ennélfogva geoökonómiai értelemben az EU keleti szomszédja már nem csupán Oroszország, hanem az orosz-posztszovjet-kínai gazdasági összefonódás. Putyin álma a Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő Nagy-Európáról átadta a helyét a Sanghajtól Szentpétervárig húzódó Nagy-Ázsiának. Ezzel egyidejűleg az orosz-kínai katonai együttműködés is új – stratégiai – szintre emelkedett. Ha az egyre inkább összekapcsolódó és egymásrautalt Eurázsia egyik végében konfrontációra kerül sor, annak a visszhangja nagyon gyorsan meghallik a másik végén is.          

Ez nem jelenti egy kínai-orosz katonai szövetség, és még kevésbé egy monolitikus blokk kialakulását, amely szembenállna az Egyesült Államokkal és szövetségeseivel. Moszkva és Peking egyre inkább szövetségesekként viselkednek, de ez nem olyan szövetség, mint amilyen a Varsói Szerződés volt, vagy amilyen most a Nato, amelyekben a legfontosabb tagállam a meghatározó. Mind Kína, mind pedig Oroszország nagyon komolyan veszi a saját szuverenitását, és a külpolitikában mindenképpen meg akarják őrizni önálló mozgásterüket. Ebből a szempontból a Moszkva és Peking közötti kapcsolat inkább emlékeztet a cári Oroszország más nagyhatalmakkal kötött szövetségeire, vagy arra, amelyet a Szovjetunió és a Nyugati Szövetségesek kötöttek a második világháború idején.    

Ez lehetővé teszi Oroszország számára, hogy rugalmas kapcsolatokat építsen ki olyan országokkal is, amelyek kevésbé bíznak meg Kínában, mint például India délen, Japán keleten, és az európai országok nyugaton. Az orosz külpolitika már bebizonyította a Közel-Keleten, hogy képes ilyen rugalmasságra.

Világos, hogy Oroszország független kapcsolatokat akar kiépíteni az Egyesült Államokkal és az európai országokkal.     

Ez a fajta rugalmas politika [policy of flexibility] lehetővé teszi a merev bipolaritás elkerülését Eurázsiában, amennyiben Oroszország és Európa párhuzamosan lép fel. Nyilvánvaló, hogy biztonsági téren az orosz-európai kapcsolatok sokat javulhatnának, ha a Kelet-Ukrajnai Donbaszra vonatkozó 2015-ös minszki megállapodást végrehajtanák. A kijevi vezetőváltás kedvező légkört biztosított ehhez. A minszki megállapodás egészének a végrehajtása és a Donbasz reintegrálódása Ukrajnába elvezethetne az Oroszország elleni szankciók enyhítéséhez, vagy akár azok megszüntetéséhez. Ez hozzásegíthetné Moszkvát, hogy az orosz kül- és külgazdasági politikát megfelelően kiegyensúlyozza Kelet és Nyugat között. Ugyanakkor a kelet-ukrajnai konfliktus megoldása hozzájárulhatna ahhoz, hogy Európa egyre jelentősebb geopolitikai szereplőként lépjen fel, amely képes arra, hogy ténylegesen megoldja a kontinens konfliktusait. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy 2019 végén a donbaszi megegyezés perspektívája nagyon bizonytalan.      

A 21. században a Közel-Kelet és Észak-Afrika Nagy-Eurázsia részét alkotják. Logikus volna tehát, hogy az európai biztonságot előmozdító lépések magukba foglalják a következőket is:

együttműködés az EU, Oroszország, Kína és lehetőleg az Egyesült Államok között az iráni nukleáris kérdésben;

ugyanezeknek a szereplőknek a hozzájárulása, Indiával együtt, a Perzsa-öböl stabilitásának biztosításához;

együttműködés a szíriai békefolyamat politikai vonatkozásaiban és Szíria újjáépítésében;

együttműködés a líbiai helyzet stabilizálásában.

Ezzel a néhány gondolattal azt szerettem volna megvilágítani, hogyan kerülhetjük el a merev bipolaritást és érhetünk el stabil egyensúlyt Európában és Nagy-Eurázsiában egyaránt. Ha ez vitához vezet, annál jobb. A dialógus döntő fontosságú ezekben a kérdésekben, legfőképpen a globális színtér két jelentős, de immár nem fő geopolitikai szereplője – az európai országok és Oroszország – között.                      

Trenyin defenzív realista megközelítésmódja nemcsak Oroszország, hanem az Európai Unió számára is hasznos lehet, de éppen ezért nem valószínű, hogy a két „főszereplő”, Washington és Peking részéről megértésre fog találni. Bár Washington és európai kollaboránsai és kliensei nyilván sokkal élesebben utasítják el ezt a nagy-eurázsiai geopolitikai szinergiát  támogató felfogást (lásd a hivatkozott tanulmány harmadik, 2008. január című részét), mint Kína, amelynek a számára az Oroszország és az Európai Unió közötti szűkebb eurázsiai együttműködés inkább előnyös lehet. Egészen addig, ameddig egy nagyobb belső – vagy Kína által belsőnek tekintett – válság Pekinget is olyan globális „magányosságra” nem kényszeríti, mint milyenben Amerika van most, vagy Oroszország volt a 2014 utáni években.

[1] Hogy valójában hogyan is néztek ki akkor az amerikai–EU-s, és ezen belül például a német-amerikai kapcsolatok, arról gyorsan idemásolhatnék két 2014. februári linket a HVG-ben akkor futó Világnapló című blogomból, ha ezt a blogot (az összes többivel együtt, persze) ez a kitűnő hetilap nem tüntette volna el a szerverjéről, ráadásul anélkül, hogy erről – legalábbis engem – egyáltalán értesített volna. Mivel én – für alle Fälle – elraktároztam a cikkeimet, a linkekkel együtt, majd ez után a bejegyzés után felteszek a mostani blogomra két idevágó rövid szöveget.

[2] Russia in global affairs. https://srbpodcast.org, 2020. jan. 7.

[3] Dmitri Trenin: European security is becoming Euro-Asian. 2019. dec. 18.

Mearsheimer és a realizmus

01. 18.

Mearsheimer már 2014 nyarán-őszén megfogalmazta, hogy „az ukrajnai válság a Nyugat hibája” .[1] A Foreign Affairsben megjelent erről szóló esszéjének a bevezető és a befejező részét foglalom össze (kiemelések tőlem):

Az Egyesült Államok és európai szövetségesei viselik a legnagyobb felelősséget a válságért. A bajok gyökere a Nato-bővítés, amivel Ukrajnát el akarják távolítani Moszkvától, hogy a Nyugatba integrálhassák. Ugyanakkor az EU keleti terjeszkedése és az ukrán ellenzék nyugati támogatása is – a 2004-es narancsos forradalommal kezdődően – fontos szerepet játszott. 

Putyin számára Ukrajna demokratikusan megválasztott és oroszbarát elnökének az illegális megbuktatása – amit joggal nevezett puccsnak – volt az utolsó csepp a pohárban. A válasza erre a Krím elfoglalása volt, valamint Ukrajna destabilizálása, amíg csak fel nem adja a Nyugathoz való csatlakozási szándékát.  

Putyin válaszlépése nem kellett volna hogy meglepetést okozzon. Végtére is a Nyugat benyomult Oroszorstág hátsóudvarába, és veszélyeztette stratégiai érdekeit, amire Putyin ismételten és nyomatékosan felhívta a figyelmet. Az amerikai és az európai eliteket csak azért érték váratlanul az események, mert hamis nézeteket vallottak a nemzetközi politikáról. Azt hiszik, hogy a realizmus logikája kevéssé releváns a 21. században, és hogy Európa egységét és szabadságát meg lehet őrizni olyan liberális alapelvek alapján, mint a jogállamiság, a gazdasági egymásrautaltság és a demokrácia.     

De ez a nagy terv kudarcba fulladt Ukrajnában. Az ottani válság megmutatja, hogy a realpolitik releváns marad – és hogy azok az államok, amelyek nem vesznek erről tudomást, ezt a saját kárukra teszik.

Lehet azonban megoldást találni az ukrán válságra – ehhez azonban az kellene, hogy a Nyugat teljesen új módon viszonyuljon az országhoz. Fel kell hagyni az Ukrajna nyugatosítására vonatkozó tervekkel, és e helyett arra kell törekedni, hogy a Nato és Oroszország közötti ütközőállammá váljon. Ez nem azt jelenti, hogy az ukrán kormánynak orszbarát vagy Nato-ellenes politikát kellene folytatnia. Ellenkezőleg, a cél egy szuverén Ukrajna megteremtése kellene hogy legyen, amely nem tartozik sem az orosz, sem a nyugati táborhoz.   

Persze lehetnek olyan elemzők, akik szerint a Nato rosszul kezelte ugyan az ukrán kérdést, de ettől még Oroszország továbbra is ellenség, amely az idő múlásával csak még fenyegetőbbé válik – következésképpen a Nyugatnak nincs más választása, mint a jelenlegi politika folytatása. De ez az álláspont teljesen téves. Oroszország hanyatló hatalom, és a későbbiekben csak még gyengébbé válik. De még akkor is, ha emelkedő hatalom volna, sőt akkor még annyira sem volna értelme Ukrajnát felvenni a Nato-ba. Az ok nagyon egyszerű: az Egyesült Államok és európai szövetségesei stratégiai értelemben nem tekintik Ukrajnát alapvető fontosságúnak, amit az is bizonyított, hogy nem alkalmaztak katonai erőt a megsegítésére. Ennélfogva a legnagyobb őrültség volna befogadni egy olyan új tagállamot, amelyet a többieknek nem áll szándékukban megvédelmezni. A Nato a múltban azért terjeszkedhetett, mert a liberálisok feltételezték, hogy az új biztonsági garanciáknak soha nem fog kelleni érvényt szerezni.    

A jelenlegi politika melletti kitartás megzavarná a Nyugat Moszkvához fűződő viszonyát egyéb területeken is. Az Egyesült Államoknak szüksége van Oroszország segítségére, hogy orosz területen keresztül kivonhassa katonai felszerelését Afganisztánból, hogy nukleáris megállapodást kössön Iránnal, és hogy stabilizálja a szíriai helyzetet. Moszkva tulajdonképpen már eddig is segítségére volt Washingtonnak mindhárom kérdésben. Az Egyesült Államoknak valamikor majd a felemelkedő Kína fékentartásához is szüksége lesz Oroszország segítségére. A jelenlegi amerikai politika azonban csak közelebb taszítja egymáshoz Moszkvát és Pekinget.    

Az Egyesült Államok és európai szövetségesei most döntés előtt állnak Ukrajnát illetően. Tovább folytathatják jelenlegi politikájukat, ami csak kiélezi az Oroszországgal való szembenállásukat, és tönkreteszi Ukrajnát – ami egy olyan forgatókönyvet jelent, amelyben mindenki csak veszíthet. Vagy átállíthatják a váltót, és segíthetnek megteremteni egy sikeres, de semleges Ukrajnát, amely nem veszélyezteti Oroszországot, és lehetővé teszi a Nyugat számára, hogy helyrehozza Moszkvával való kapcsolatait. Ezzel a megközelítéssel mindenki nyerhetne. 

Különös erénye a realista teóriának, hogy alkalmas lehet a legellentmondásosabb helyzetek értelmezésére is, mégpedig úgy, hogy valósággal magába építi ezeket az ellentmondásokat. Ami 2014 elején még egyértelműnek tűnt.Mearsheimer számára, hogy ti. a felemelkedő Kínával szemben – igaz, hogy nem rövid, hanem inkább közép és hosszú távon – Peking valamennyi szomszédja, tehát Oroszország is, és legfőképpen Oroszország felvonultatható Amerika Kína-ellenes, a háborút is implikáló stratégiájának egyfajta ki- vagy besegítőjeként, az pár hónappal később már Putyin Amerikáva és a Nyugattal szembeni realizmusának az elismérésévé, és ezzel gyakorlatilag a korábbi hipotézis cáfolatává válik.

De vajon ugyanarról a realizmusról beszélhetünk-e mindkét esetben? Maga Mearsheimer is jelzi a különbséget, amikor Kínával kapcsolatban offenzív realizmusról beszél, Putyin ukrajnai lépéseit pedig védekezésnek, egy nagyhatalom esetében „jogos” önvédelemnek tekinti. (Az egyik általam nem idézett részben például külön kiemeli, hogy Putyinnak a Krímmel kapcsolatban sem volt előzetesen kidolgozott offenzív terve.)

Vagyis: az offenzív realizmus  Kínával kapcsolatos prevíziója (hogy ti. az Egyesült Államok fékentartási vagy feltartóztatási stratégiáját Peking szomszédainak – köztük Oroszországnak – a tevőleges részvételével fogják  érvényesíteni) hibásnak bizonyult, hiszen Oroszország éppen hogy közeledni kezdett Kínához. Ugyanakkor Putyin reálpolitikája (lényegében: defenzív realizmusa)  az általánosan érvényesnek és relevánsnak vélt liberális alapelveket hangoztató, háborúzni ugyan nem akaró, de egyértelműen offenzív Nyugattal szemben sikeresnek bizonyult.

De – teszem fel a kérdést – az offenzív realizmus realizmusnak tekinthető-e egyáltalán? Mearsheimer Kína felemelkedéséről szóló tanulmánya végén óvatosan megjegyzi, hogy „bár a társadalomtudományi elméletek alapvető fontosságúak számunkra, hogy értelmezni tudjuk a rendkívül bonyolult világot, mégis eléggé durva eszközök” [crude instruments]. De ezen az általános korláton túl, itt még van egy plusz tévedési lehetőség is. Az offenzív realizmus a jövőre vonatkozó előfeltevésekkel is operál, márpedig, mint tudjuk, a jövő nem látható előre (bármennyire törekszünk is arra egyfolytában, hogy előrelássuk).

A védekezés viszont mindig válasz valamire, ami már megtörtént, és így nagyobb esélye van arra, hogy sikeres legyen. Nem véletlen, hogy sem Athén a peloponnészoszi háborúban, sem Napóleon Oroszországban, sem Németország az első világháborúban Franciaország és a második világháborúban Oroszország ellen nem tudott győzni.

Egyszóval, bármennyire is nem tetszene ez Mearsheimernek, ha hallaná, de az offenzív realizmus bizonyos szempontból közelebb áll az offenzív liberalizmushoz, mint a defenzív realizmushoz. Talán ezért is vált 2006 után az amerikai politikai gondolkodó fő témájává az ún. liberális világrend elleni hadakozás.[2] Hogy az ő koncepcióját még véletlenül se lehessen a szintén offenzív liberális internacionalimussal összetéveszteni. De erről majd később.

Most még csak annyit, hogy Mearsheimer Ukrajnával kapcsolatos álláspontját nem szabad valamiféle ukránellenes előítélettel, vagy túlzott oroszbarátsággal magyarázni. 1993-ban például ő egyike volt azon kevés tekintélyes amerikai szakembereknek, akik Ukrajna atomhatalmi státusa  mellett érveltek.[3]  Úgy vélte ugyanis, hogy „a hidegháború utáni Európában az a legfőbb garanciája a stabilitás megőrzésének, ha valamennyi nagyhatalom – beleértve Németországot és Ukrajnát – számíthat a biztonságos nukleáris elrettentésre, és valamennyi kisebb hatalom atomfegyvermentes marad”.

Ez pedig azt jelenti, hogy Mersheimer koncepciójával nem csak az a probléma, hogy az ő offenzív realizmusa túlságosan magától értetődőnek tekinti, hogy Amerika – mint az egyetlen olyan nagyhatalom, amely a saját régiójában (értsd: a nyugati féltekén) senki által meg nem kérdőjelezhető módon tölti be a hegemón szerepét –, soha nem engedheti meg, hogy egy másik nagyhatalom is ilyen hegemón legyen a saját régiójában. Hanem – még inkább – az, hogy ő az államokat, pontosabban a  nagyhatalmakat, Hobbes és Bodin módjára, abszolút entitásoknak, vagyis tulajdonképpen automatikus cselevőképességgel rendelkező „lényeknek” tekinti. De – nem véletlenül – ez csak akkor lehetett és ma is csak akkor lehet így, ha a nagyhatalmi státussal rendelkező állam mint „emberfölötti lény” egy politikai vezetőben, nem pedig a politikai és jogi intézmények szövevényében „testesül meg”. Ami végső soron megkérdőjelez minden racionális prognózist.

[1] John J. Mearsheimer: Why the Ukraine crisis is the West’s fault. The liberal delusions that provoked Putin. Foreign Affairs, 2014. szeptember-október.

[2] Vö. John J. Mearsheimer: The great delusion: liberal dreams and international realities. Yale University Press, 2018.

[3] Vö. John J. Mearsheimer: The case for a Ukrainian nuclear deterrent. Foreign Affairs, 1993. nyár.

Kína és a hegemónia

01. 13.

Az egyre magányosabb szuperhatalmon kívüli világ kulcsországai: Kína, Oroszország, valamint a német-francia kondominium[1] mint az Európai Unió geopolitikai szuverenitásának megteremtéséhez nélkülözhetetlen „társországi” képlet. Természetesen fontos a Közel-Kelet és fontos India is, de elsősorban ennek a négy országnak az egymáshoz való viszonyától függ, hogy a jelenlegi uni-multipoláris rendet követő új világrend (amely, mint január 12-én jeleztem, inkább bipoláris lesz, mint multipoláris) valóban uni-bipoláris lesz-e, vagyis Amerika és Kína egymással szembenálló globális hegemónia-igényén alapul-e majd, vagy inkább egy olyan, a multipolaritás jegyeit is magán viselő bi-multipoláris világ, amelyben Oroszország és Európa valamiféle kiegyensúlyozó szerepet játszhat, amennyiben az egyik inkább Kínához, a másik pedig inkább Amerikához áll közelebb, de anélkül, hogy önállóság- és szuverenitás-igényét feladná. Nyilvánvaló, hogy ezt a szerepet csak akkor tölthetik be, ha egymással is szorosan együttműködnek, sőt csak ha – mind gazdasági, mind pedig diplomáciai téren – stratégiai partnerei egymásnak.

Ez az ideáltipikus világrend – mint már korábban más összefüggésben többször is jeleztem – nem prevízió, hanem egyfajta kontroll-modell, amely megkönnyíti a tényleges világfolyamatok megértését és prognosztizálását.

A legfontosabb kérdés, amire itt válaszolni kell, az, amelyet John J. Mearsheimer tett fel a realista iskola egyik alapművének számító The Tragedy of the Great Power Politics (W. W. Norton, 2001) című könyve 2014-es újrakiadásának  új zárófejezetében[2].

Tehát: végbemehet-e békében Kína felemelkedése? Íme Mersheimer válaszának lényege (kiemelések tőlem):

The rise of China has the potential to fundamentally alter the architecture of the international system. If the Chinese economy continues growing in the next few decades, the United States will once again face a potential peer competitor, and great-power politics will return in full force.

The attendant question that will concern every maker of foreign policy and student of international politics is a simple but profound one: can China rise peacefully?

To predict the future in Asia, one needs a theory of international politics that explains how rising great powers are likely to act and how the other states in the system will react to them. We must rely on theory because many aspects of the future are unknown; we have few facts about the future. Thomas Hobbes put the point well: “The present only has a being in nature; things past have a being in the memory only, but things to come have no being at all.” Thus, we must use theories to predict what is likely to transpire in world politics.

Offensive realism offers important insights into China’s rise. My argument in a nutshell is that if China continues to grow economically, it will attempt to dominate Asia the way the United States dominates the Western Hemisphere. The United States, however, will go to enormous lengths to prevent China from achieving regional hegemony. Most of Beijing’s neighbors, including India, Japan, Singapore, South Korea, Russia, and Vietnam, will join with the United States to contain Chinese power. The result will be an intense security competition with considerable potential for war. In short, China’s rise is unlikely to be tranquil.

In its simplest form, my theory maintains that the basic structure of the international system forces states concerned about their security to compete with each other for power. The ultimate goal of every great power is to maximize its share of world power and eventually dominate the system. In practical terms, this means that the most powerful states seek to establish hegemony in their region of the world while also ensuring that no rival great power dominates another area.

When people talk about hegemony today, they are usually referring to the United States, which is often described as a global hegemon. However, I do not believe it is possible for any country—including the United States—to achieve global hegemony. The paramount goal a great power can attain is regional hegemony, which means dominating one’s surrounding neighborhood. The United States, for example, is a regional hegemon in the Western Hemisphere. Although it is plainly the most powerful state on the planet by far, it is not a global hegemon.

Once a state achieves regional hegemony, it has a further aim: to prevent other great powers from dominating their geographical regions. In other words, no regional hegemon wants a peer competitor. The main reason is that regional hegemons—because they are so dominant in their neighborhood—are free to roam around the globe and interfere in other regions of the world. This situation implies that regional hegemons are likely to try to cause trouble in each other’s backyard. Thus, any state that achieves regional hegemony will want to make sure that no other great power achieves a similar position.

But if a rival state achieves regional dominance, the goal will be to end its hegemony as expeditiously as possible. The reason is simple: it is much more propitious to have two or more great powers in all the other key areas of the world, so that the great powers there will have to worry about each other and thus be less able to interfere in the distant hegemon’s own backyard. In sum, the best way to survive in international anarchy is to be the sole regional hegemon.

If China continues its striking economic growth over the next few decades, it is likely to act in accordance with the logic of offensive realism, which is to say it will attempt to imitate the United States. Specifically, it will try to dominate Asia the way the United States dominates the Western Hemisphere.

It is unlikely that China will pursue military superiority so that it can go on a rampage and conquer other Asian countries. For the United States, conquest and expansion were necessary to establish regional hegemony. China, in contrast, is already a huge country and does not need to conquer more territory to establish itself as a regional hegemon on a par with the United States.

It is more likely, however, that China will seek to grow its economy and become so powerful that it can dictate the boundaries of acceptable behavior to neighboring countries, and make it clear they will pay a substantial price if they do not follow the rules.

A much more powerful China can also be expected to try to push the United States out of the Asia-Pacific region, much as the United States pushed the European great powers out of the Western Hemisphere in the nineteenth century. We should expect China to devise its own version of the Monroe Doctrine, as imperial Japan did in the 1930s. In fact, we are already seeing inklings of that policy. For example, Chinese leaders have made it clear they do not think the United States has a right to interfere in disputes over the maritime boundaries of the South China Sea, a strategically important body of water that Beijing effectively claims as its own.

In brief, if China continues its rapid economic growth, it will almost certainly become a superpower, which means it will build the power-projection capability necessary to compete with the United States around the globe.

One might argue that, yes, China is sure to attempt to dominate Asia, but there is a clever strategy it can pursue to achieve that end peacefully. Specifically, it should follow Deng Xiaoping’s famous maxim that China keep a low profile and avoid becoming embroiled in international conflicts as much as possible. His exact words were “Hide our capacities and bide our time, but also get some things done.”

Starting a war now, or even engaging in serious security competition, makes little sense for Beijing.

In practice, this means China should do whatever it can to signal to the outside world that it has benign intentions and does not plan to build formidable and threatening military forces. In terms of rhetoric, Chinese leaders should constantly emphasize their peaceful intentions and make the case that China can rise peacefully because of its rich Confucian culture. At the same time, they should work hard to keep Chinese officials from using harsh language to describe the United States and other Asian countries, or from making threatening statements toward them.

China’s neighbors understand that time is not working in their favor, as the balance of power is shifting against them as well as the United States. They therefore have an incentive to provoke crises over disputed territorial claims now, when China is relatively weak, rather than wait until it becomes a superpower. It seems clear that Beijing has not provoked the recent [2008-2009] crises with its neighbors. As Cui Tiankai, one of China’s leading diplomats, puts it, “We never provoked anything. We are still on the path of peaceful development. If you look carefully at what happened in the last couple of years, you will see that others started all the disputes.” He is essentially correct. It is China’s neighbors, not Beijing, that have been initiating most of the trouble in recent years.

Nevertheless, it is mainly China’s response to these crises that has caused its neighbors as well as the United States to view China in a more menacing light than was the case before 2009. Specifically, Chinese leaders have felt compelled to react vigorously and sometimes harshly because the disputes “concern China’s sovereignty and territorial integrity, and there is strong public sentiment on these issues.” As Suisheng Zhao notes, since 2008, the Chinese government “has become increasingly reluctant to constrain the expression of popular nationalism and more willing to follow the popular nationalist calls for confrontation against the Western powers and its neighbors.”

At the most basic level, the United States and almost all of China’s neighbors have powerful incentives to contain its rise, which means they will carefully monitor its growth and move to check it sooner rather than later.

The historical record clearly demonstrates how American policymakers will react if China attempts to dominate Asia. Since becoming a great power, the United States has never tolerated peer competitors. As it demonstrated throughout the twentieth century, it is determined to remain the world’s only regional hegemon.

China’s neighbors are certain to fear its rise as well, and they, too, will do whatever they can to prevent it from achieving regional hegemony. Indeed, there is already substantial evidence that countries like India, Japan, and Russia, as well as smaller powers like Singapore, South Korea, and Vietnam, are worried about China’s ascendancy and are looking for ways to contain it. In the end, they will join an American-led balancing coalition to check China’s rise, much the way Britain, France, Germany, Italy, Japan, and eventually China, joined forces with the United States during the Cold War to contain the Soviet Union.

There is a small possibility China will eventually become so powerful that the United States will not be able to contain it and prevent it from dominating Asia, even if the American military remains forward deployed in that region. China might someday have far more latent power than any of the four potential hegemons the United States confronted in the twentieth century. In terms of both population size and wealth—the building blocks of military power—neither Wilhelmine Germany, nor imperial Japan, nor Nazi Germany, nor the Soviet Union came close to matching the United States. Given that China now has more than four times as many people as the United States and is projected to have more than three times as many in 2050, Beijing would enjoy a significant advantage in latent power if it had a per capita GNI (gross national income) equivalent to that of either Hong Kong or South Korea.

All that latent power would allow China to gain a decisive military advantage over its principal rivals in Asia, especially when you consider that China would be operating in its backyard, while the Unites States would be operating more than 6,000 miles from California. In that circumstance, it is difficult to see how the United States could prevent China from becoming a regional hegemon. Moreover, China would probably be the more formidable superpower in the ensuing global competition with the United States.

But even if China’s GNI does not rise to those levels, and it ends up with not quite as much latent power as the United States, it would still be in a good position to make a run at hegemony in Asia. All of this tells us the United States has a profound interest in seeing Chinese economic growth slow considerably in the years ahead. That outcome might not be good for American prosperity, much less for global prosperity, but it would be good for American security, which is what matters most.

In sum, my theory says if China continues its striking economic growth over the next few decades, it is likely to end up in an intense security competition with the United States and its neighbors.

The key point, however, is that the relationship between the two countries will be conflictual at its root and my argument is not just that there will be an intense security competition but that there will also be a serious chance of war between China and the United States.

The intensified security competition that lies ahead will only increase China’s hostility toward Japan and the United States, and it is likely to turn into an acute case of hypernationalism. Of course, this development will, in turn, further intensify the security competition and heighten the possibility of war.

CONCLUSION

The picture I have painted of what is likely to happen if China continues to rise is not a pretty one. Indeed, it is downright depressing. I wish I could tell a more hopeful story about the prospects for peace in Asia. But the fact is that international politics is a dangerous business, and no amount of goodwill can ameliorate the intense security competition that sets in when an aspiring hegemon comes on the scene in either Europe or Asia. And there is good reason to think China will eventually pursue regional hegemony.

It is worth noting, however, that although social science theories are essential for helping us make sense of the remarkably complicated world around us, they are still rather crude instruments. The ability of even our best theories to explain the past and predict the future is limited. This means every theory confronts cases that contradict its main predictions. Given the grim picture I paint, let us hope that if China becomes especially powerful, the actual results of that development will contradict my theory and prove my predictions wrong.

01. 16.

Ez a végső konzekvenciákig elvitt „offenzív realista” gondolatmenet számos időtálló (akár Thuküdidészig, a Kr. e. 4. és 3. század fordulóján tevékenykedő hindu Kautilyáig, az első igazi geopolitikusig és a szerző által is idézett Hobbes-ig visszavezethető) elemet tartalmaz, de számos vitatható, illetve a tényleges történések által megcáfolt pontja is van.

Én rögtön az egyik utóbbival kezdeném, mégpedig Kína szomszédainak a viselkedésével. Mearsheimer szerint ezek épp annyira tartanak Kína felemelkedésétől, mint Amerika, és „ők is meg fognak tenni minden tőlük telhetőt annak érdekében, hogy meggátolják [prevent] a kínai regionális hegemónia kialakulását”.

Ami Kína kisebb szomszédait, mindenekelőtt Vietnamot illeti – amelynek, mint tudjuk, 1979-ben már volt egy háborúja  Kínával, potosabban Kínának vele –, nagyon is valószínű, hogy egyikük-másikuk hajlandó volna csatlakozni egy Amerika által vezetett Kína-ellenes szövetséghez. A probléma itt a „nagyokkal”, vagyis Indiával és Oroszországgal van. Bár mindkettőnek voltak (illetve India esetében még mindig vannak) határvitái Kínával, nyilván eszük ágában sincs konfliktusba keveredni vele.

Mearsheimer Kína fékentartásával (containment) kapcsolatos elképzelése azért problematikus, mert nem határolja körül, milyen nagyságú is volna az a régió, amelyben Kína hegemóniára törekszik. India és Oroszország ugyanis csak akkor jöhetnének szóba a Kínát „feltartóztató” koalíció tagjaiként (a hidegháborús idők Amerikától Nagy-Britannián és Törökországon, sőt Iránon keresztül Japánig terjedő szovjetellenes összefogásának analógiájára), ha Kína regionális hegemóniája alatt az egész Ázsia fölötti hegemóniát értjük (a nyugati félteke fölötti amerikai hegemónia analógiája is erre mutat).

Lehet, hogy Kína közép távon (vagyis 20-30 éven belül) Dél-Ázsiára is ki fogja terjeszteni a befolyását (gondoljunk az Iránnal, Pakisztánnal és Mianmarral, azaz Burval elmélyülő kapcsolataira; az utóbbi[3] épp most látja vendégül  Xi kínai elnököt). De addigra (azaz 2050-ig) Kína nemcsak hogy beéri, de messze maga mögött is hagyja az Egyesült Államokat – amennyiben gazdasági, katonai és legfőképpen technológiai  fejlődése nem torpan meg, vagy nem tudja azt Amerika valamilyen módon, akár háborúval is, megakadályozni.

Vagyis Washington – épp Mearsheimer teóriája mentén gondolkodva látszik ez egészen tisztán – csapdába került: egyrészt egy jóval szűkebb, a kínai „szuverenitás” körébe tartozó területen (Tajvan, Dél-Kínai-tenger), másrészt még az előtt lesz kénytelen konfliktusba keveredni Kínával (valószínűleg éppen ennek az évtizednek a folyamán, vagy éppenséggel még a „húszas évek” első felében), mielőtt a széleskörű Kína-ellenes koalíciót létre tudná hozni. India nyilván nem különösebben boldog Peking dél-ázsiai nyomulása miatt, de éppen elég baja van most a ország több mint 180 milliós muszlim „kisebbségével”, az uralkodó párt ugyanis úgy döntött, hogy hinduvá teszi a hatalmas országot (a nem hinduk összesen 240 millióan vannak, a részleteket lásd itt és itt ).

Kína és Japán viszonylatában pedig most éppen détente van. Az amerikai elemzők ezt igyekeznek csupán taktikai jellegűnek beállítani , de azt a „furcsaságot” azért regisztrálják, hogy „Trump elnök kiszámíthatatlansága az ázsiai feszültségek bizonyos csökkenéséhez vezetett, amennyiben a nagy riválisok megpróbálják csökkenteni a kockázatokat”.

A kínai elnök tavaszal hivatalos látogatásra Tokióba megy (első alkalommal azóta, hogy 2013-ban hatalomra került) , amikor is aláírnak majd egy új, a két ország együttműködését megalapozó dokumentumot, amelyben feltehetően szerepelni fog Kína Hong Kong és Tajvan vonatkozásában egyaránt érvényesnek tartott kedvenc tétele is az „egy ország – két rendszer”-ről, ami most azért volna különösen érdekes, mert a két „országrész” lakossága egyre élénkebben tiltakozik ez ellen, és kacérkodik a függetlenséggel. Tsai Ing-wen, a nemrég újraválasztott tajvani elnök a BBC-nek adott interjújában például kijelentette: „Nincs szükségünk arra, hogy független államnak nyilvánítsuk magunkat, mivel már most is független ország vagyunk, amelynek van saját kormánya és haserege.”

Kína szempontjából nagyon célszerű diplomáciai lépés volna, ha Xi elnök egy ilyen tartalmú nyilatkozat aláírásáért cserében lemondana a lakatlan Senkaku (Diaoyu) szigetcsoportról, amely 1895-ben került Japán birtokába, és ez ellen 1949 óta sem Tajvan, sem Kína nem emelt kifogást. Amikor 1971-ben  kiderült, hogy a szigetek környékén komoly olajlelőhelyek vannak, előbb Tajvan, majd pár hónappal később Kína is bejelentette, hogy ígényt tart a szigetre. Mivel ennek az igénynek Kína háború nélkül úgy sem tudna érvényt szerezni, sokkal értelmesebb dolog volna a részéről, ha lemondana a szigetekről, ezzel ugyanis több legyet is üthetne egy csapásra.

Először is ennek a Tajvantól északkeletre elhelyezkedő 7 négyzetkilométer összerületű szigetcsoportnak az átengedésével megkönnyítené Japán számára azt, hogy egy esetleges dél-kínai-tengeri kínai-vietnami és/vagy kínai-amerikai katonai konfliktus esetén semleges maradjon. Másodszor gyakorlatilag lehetetlenné tehetné, hogy az amerikai hadiflotta a Senkaku-szigetek térségét Kína-ellenes felvonulási területté változtassa, amit január 10-én az amerikai hadsereg egy magasrangú tiszségviselője jelentett be, a Senkaku-szigeteket is a speciális katonai egységek (multi-domain task-forces) telepítésének egyik lehetséges helyszíneként említve (lásd itt és itt). Végül, de nem utolsó sorban ezzel a lépéssel a Tajvan és Japán közötti kapcsolatokat is alaposan megzavarhatná.

Az amerikai hadseregért felelős miniszter a Brookings Institution január 10-i rendezvényén többek között ezeket mondta:

Fegyveres erőink térségbeli jelenléte megerősíti az Övezet és Út Kezdeményezéssel [Belt and Road Initiative] szembeállított amerikai alternatívát. Ahhoz, hogy versenyképesek legyünk, és előnyre tehessünk szert, szükség van folyamatos jelenlétünkre.

Nos, ha az nehezen képzelhető is el, hogy Kína hajlandó volna a fentebb vázolt alkura, az már nagyon is valószínű, hogy miközben Amerika katonai eszközökkel igyekszik növelni a térségen belüli „versenyképességét”, Peking megpróbálja majd  „megbékíteni”  két legfontosabb kelet-ázsiai szomszédját és gazdasági partnerét, Japánt és Dél-Koreát, hogy ezzel biztosítsa semlegességüket egy esetleges, a dél-kínai-tengeri térségre korlátozódó amerikai-kínai konfliktus esetén.

01. 17.       

A dolgok jelen állása szerint mindenesetre semmi sem mutat arra, hogy „Peking szomszédainak többsége”, beleértve Indiát, Japánt, Dél-Koreát és Oroszországot, „csatlakozni fog az Egyesült Államokhoz, hogy fékentartsa Kínát”, mint Mearsheimer állítja. Hat évvel azután, hogy az amerikai szerző Kína felemelkedését elemző szövege nyilvánosságra került, világossá vált, hogy Peking sikeresen szét tudta választani szükség esetén katonai eszközökkel is érvényesíteni kívánt egyértelmű regionális hegemóniaigényét (amely „csupán” a stratégiai tengeri útvonalak szempontjából Kína számára létfontosságú Dél-Kínai-tengert is magában foglaló „saját szuverenitási övezetére” terjed ki, tehát még Kelet-Ázsiára sem, a maga egészében) és azt a tágabb, egész Ázsiára, sőt Eurázsiára (azaz Oroszországra és bizonyos mértékig az Európai Unióra) is kiterjedő implicit vagy kvázi-hegemóniát, amit a békés gazdasági összefonódás hozhat magával.

Nyilvánvaló, hogy ebben az egész, globális kihatású geopolitikai átrendeződésben kulcsszerepet játszik az, hogy az amerikai-kínai rivalizálás álatal meghatározott „bi-multipoláris világ”-ban hol és hogyan fog elhelyezkedni Oroszország és a német-francia kettős. De az is lehet, hogy ez a „szűkebb”, EU-belüli duális kvázi-állam hamarosan európai hármassá[4] válik, amennyiben – elsősorban a fokozódó amerikai presszióknak köszönhetően –   körvonalazódni látszik valamilyen német-francia-brit együttműködés.

De ne vágjunk a dolgok elébe. Vagyis: következik Mearsheimer és Oroszország.

 

[1] Huntington kifejezése pontosabb és találóbb, mint a „francia-német duális állam” 2017 tavaszán körvonalazódni látszó lehetősége, amit én két akkori bejegyzésemben is jeleztem (itt és itt). Ugyanezt a kérdést kerülgettem december 26-i  bejegyzésemben is, Macron és a németországi Zöldek potenciális szövetsége kapcsán is.

[2] John J. Mearsheimer: Can China rise peacefully? The National Interest, 2014. okt. 25. A szerző a Chicagoi Egyetem politikatudományi professzora és a The National Interest tanácsadó testületének tagja. A szöveg 2019. decemberi újraközlésekor a lap szerkesztője megjegyezte, hogy az először 2018. április 8-án „jelent meg” (first posted).

[3] Xi’s upcoming visit to Myanmar could reshape the Indian Ocean region. The Diplomat, 2020. jan. 4.

[4] Azt hiszem, ideje lesz újraolvasi Moses Hess Triarchiáját (Die europäische Triarchie, Lepzig, 1841). Én 1998 márciusában idéztem belőle egy kolozsvári előadásomban, a francia fordítás alapján, amely megvan nekem.

Az unipolaritás kísértése

01. 11.

Van Huntingtonnak egy 1999-es esszéje  a „magányos szuperhatalom”-ról[1].

Íme – némileg tömörítve, és az aktálpolitikai vonatkozások mellőzésével – Huntington írásának lényege (kiemelések tőlem):

There is now only one superpower. But that does not mean that the world is unipolar. A unipolar system would have one superpower, no significant major powers, and many minor powers. As a result, the superpower could effectively resolve important international issues alone, and no combination of other states would have the power to prevent it from doing so. For several centuries the classical world under Rome, and at times East Asia under China, approximated this model. A bipolar system like the Cold War has two superpowers, and the relations between them are central to international politics. Each superpower dominates a coalition of allied states and competes with the other superpower for influence among nonaligned countries. A multipolar system has several major powers of comparable strength that cooperate and compete with each other in shifting patterns. A coalition of major states is necessary to resolve important international issues. European politics approximated this model for several centuries.

Contemporary international politics does not fit any of these three models. It is instead a strange hybrid, a uni-multipolar system with one superpower and several major powers. The settlement of key international issues requires action by the single superpower but always with some combination of other major states; the single superpower can, however, veto action on key issues by combinations of other states. The United States, of course, is the sole state with preeminence in every domain of power — economic, military, diplomatic, ideological, technological, and cultural — with the reach and capabilities to promote its interests in virtually every part of the world. At a second level are major regional powers that are preeminent in areas of the world without being able to extend their interests and capabilities as globally as the United States. They include the German-French condominium in Europe, Russia in Eurasia, China and potentially Japan in East Asia, India in South Asia, Iran in Southwest Asia, Brazil in Latin America, and South Africa and Nigeria in Africa. At a third level are secondary regional powers whose interests often conflict with the more powerful regional states. These include Britain in relation to the German-French combination, Ukraine in relation to Russia, Japan in relation to China, South Korea in relation to Japan, Pakistan in relation to India, Saudi Arabia in relation to Iran, and Argentina in relation to Brazil.

In each of these systems, the most powerful actors had an interest in maintaining the system. In a uni-multipolar system, this is less true. The United States would clearly prefer a unipolar system in which it would be the hegemon and often acts as if such a system existed. The major powers, on the other hand, would prefer a multipolar system in which they could pursue their interests, unilaterally and collectively, without being subject to constraints, coercion, and pressure by the stronger superpower. They feel threatened by what they see as the American pursuit of global hegemony. American officials feel frustrated by their failure to achieve that hegemony. None of the principal power-wielders in world affairs is happy with the status quo.

The superpower’s efforts to create a unipolar system stimulate greater effort by the major powers to move toward a multipolar one. Virtually all major regional powers are increasingly asserting themselves to promote their own distinct interests, which often conflict with those of the United States. Global politics has thus moved from the bipolar system of the Cold War through a unipolar moment — highlighted by the Gulf War — and is now passing through one or two uni-multipolar decades before it enters a truly multipolar 21st century.

However much foreign policy elites may ignore or deplore it, the United States lacks the domestic political base to create a unipolar world. American leaders repeatedly make threats, promise action, and fail to deliver. The result is a foreign policy of “rhetoric and retreat” and a growing reputation as a “hollow hegemon.”

In acting as if this were a unipolar world, the United States is also becoming increasingly alone in the world. American leaders constantly claim to be speaking on behalf of “the international community.” But whom do they have in mind? China? Russia? India? Pakistan? Iran? The Arab world? The Association of Southeast Asian Nations? Africa? Latin America? France? Do any of these countries or regions see the United States as the spokesman for a community of which they are a part? The community for which the United States speaks includes, at best, its Anglo-Saxon cousins (Britain, Canada, Australia, New Zealand) on most issues, Germany and some smaller European democracies on many issues, Israel on some Middle Eastern questions, and Japan on the implementation of U.N. resolutions. These are important states, but they fall far short of being the global international community.

On issue after issue, the United States has found itself increasingly alone, with one or a few partners, opposing most of the rest of the world’s states and peoples.

If a unipolar world were unavoidable, many countries might prefer the United States as the hegemon. But this is mostly because it is distant from them and hence unlikely to attempt to acquire any of their territory. American power is also valued by the secondary regional states as a constraint on the dominance of other major regional states. Benign hegemony, however, is in the eye of the hegemon. “One reads about the world’s desire for American leadership only in the United States,” one British diplomat observed. “Everywhere else one reads about American arrogance and unilateralism.”

Political and intellectual leaders in most countries strongly resist the prospect of a unipolar world and favor the emergence of true multipolarity. At a 1997 Harvard conference, scholars reported that the elites of countries comprising at least two-thirds of the world’s people — Chinese, Russians, Indians, Arabs, Muslims, and Africans — see the United States as the single greatest external threat to their societies. They do not regard America as a military threat but as a menace to their integrity, autonomy, prosperity, and freedom of action. They view the United States as intrusive, interventionist, exploitative, unilateralist, hegemonic, hypocritical, and applying double standards, engaging in what they label “financial imperialism” and “intellectual colonialism,” with a foreign policy driven overwhelmingly by domestic politics.

American leaders believe that the world’s business is their business. Other countries believe that what happens in their part of the world is their business, not America’s, and quite explicitly respond. In a bipolar world, many countries welcomed the United States as their protector against the other superpower. In a uni-multipolar world, in contrast, the world’s only superpower is automatically a threat to other major powers. One by one, the major regional powers are making it clear that they do not want the United States messing around in regions where their interests are predominant. Iran, for instance, strongly opposes the U.S. military presence in the Persian Gulf.

Countries respond in various ways to American superpowerdom. The highest level of response would be the formation of an antihegemonic coalition involving several major powers. Such a grouping is impossible in a unipolar world because the other states are too weak to mount it. It appears in a multipolar world only when one state begins to become strong and troublesome enough to provoke it. It would, however, appear to be a natural phenomenon in a uni-multipolar world. Throughout history, major powers have tended to balance against the attempted domination by the strongest among them.

Undoubtedly the single most important move toward an antihegemonic coalition, however, antedates the end of the Cold War: the formation of the European Union and the creation of a common European currency. As French Foreign Minister Hubert Vedrine has said, Europe must come together on its own and create a counterweight to stop the United States from dominating a multipolar world. Clearly the euro could pose an important challenge to the hegemony of the dollar in global finance.

Despite all these antihegemonic rumblings, however, a more broad-based, active, and formal anti-American coalition has yet to emerge.

[In a uni-multipolar word] it would behoove Americans to stop acting and talking as if this were a unipolar world. It is not. To deal with any major global issue, the United States needs the cooperation of at least some major powers. Unilateral sanctions and interventions are recipes for foreign policy disasters. Second, American leaders should abandon the benign-hegemon illusion that a natural congruity exists between their interests and values and those of the rest of the world. It does not.

Third, while the United States cannot create a unipolar world, it is in U.S. interests to take advantage of its position as the only superpower in the existing international order and to use its resources to elicit cooperation from other countries to deal with global issues in ways that satisfy American interests. This would essentially involve the Bismarckian strategy recommended by Josef Joffe[2], but it would also require Bismarckian talents to carry out, and, in any event, cannot be maintained indefinitely.

As a multipolar system emerges, the appropriate replacement for a global sheriff is community policing, with the major regional powers assuming primary responsibility for order in their own regions. There is no reason why Americans should take responsibility for maintaining order if it can be done locally.

In the multipolar world of the 21st century, the major powers will inevitably compete, clash, and coalesce with each other in various permutations and combinations. Such a world, however, will lack the tension and conflict between the superpower and the major regional powers that are the defining characteristic of a uni-multipolar world. For that reason, the United States could find life as a major power in a multipolar world less demanding, less contentious, and more rewarding than it was as the world’s only superpower.

01. 12.

Emeljünk ki mindebből most csak annyit, hogy az uni-multipoláris rend, amit ugyanolyan jogon kvázi-unipoláris vagy kvázi-multipoláris rendnek is nevezhetnénk (és amelynek most már éppen a végefele járunk)  alaphelyzetben instabil. Ez nem jelenti azt, hogy a stabilitás nem tartható fenn benne, de ez folytonos odafigyelést és az alaphelyzetből fakadó primér feszültség csökkentésére irányuló cselekvést igényel a nagyhatalmak [major powers] részéről.

Az eredendő feszültségért persze nemcsak a szuperhatalom, hanem a nagyhatalmak is felelősök, mégpedig alapvetően a globális geopolitikai helyzetről kialakított és annak meg nem felelő geopolitikai percepcióik miatt. A geopolitikai percepciók, mint arra Yves Lacoste, a modern francia geopolitikai iskola megteremtője rámutatott (lásd A magyar-német geopolitikai viszony  című tanulmányom 5. jegyzetét), konstitutív elemei minden egyes geopolitikai helyzetnek. Így a szuperhatalom – mint arra Huntington is utal – hajlamos azt képzelni, hogy a világhelyzet még mindig unipoláris (az már csak ráadás, hogy még azt is hiszi, hogy ez a „világhegemónia” jóindulatú [benign]), míg a regionális nagyhatalmak (Kína, Oroszország, az Európai Unió) percepciója – legalábbis szerintem – ezzel egyidejűleg az, hogy a világ tulajdonképpen multipoláris, annak ellenére, hogy Amerika kiemelkedik közülük.

A lényeg az, hogy egyik percepció sem felel meg a valóságnak, azaz a mai helyzetre még mindig a Huntington által zseniálisan megragadott uni-multipolaritás jellemző (ami – mint hozzátettem – egyszerre fejezi ki a kvázi-unipolaritást és a kvázi-multipolaritást).

Van azonban egy pont, ahol Huntington talán túlságosan is a saját civilizációs paradigmájának[3] – ha lehet ezt mondani – a hatása alá került. Vagyis ő következetesen egymással nagyjából egyenrangú nagyhatalmakról [major powers of comparable strength] beszél, amelyek közül – egyre csökkenő mértékben – csak az amerikai szuperhatalom emelkedik ki. Ez az aránytalanság szerinte valamelyest „a 21. század multipoláris világá”-ban is megmarad, de anélkül, hogy befolyásolná azt az alapvető fontosságú tényt, hogy Amerika csupán egy lesz a vezető hatalmak közül.

Amennyire helyes Huntingtonnak az a meglátása, hogy az uni-multipoláris világ csak néhány évtizedig marad fenn, annyira megkérdőjelezhető az a prevíziója, hogy azt – századunkban – a multipoláris világ fogja felváltani. Szerintem ennél sokkal valószínűbb egy olyan bipoláris (Amerika és Kína globális hatalmi jelenlétén alapuló) rendszer, amelyben azért továbbra is meg fog maradni az unipolaritás kísértése, különösen annak köszönhetően, hogy a két nagy megpróbálja majd maga mellé állítani a többi (regionális) vezető hatalom valamelyikét (itt elsősorban Oroszországra, Indiára és az Európai Unióra gondolhatunk), vagy akár többet is közülük.

Magyarán: a most a szemünk láttára kialakulni látszó uni-bipoláris rend sem lesz sokkal stabilabb, mint a  jelenlegi  uni-multipoláris viágrend.

[1] Samuel P. Huntington: The lonely superpower. Foreign Affairs, 1999. március-április.

[2] Josef Joffe  2009 őszén, tehát több mint 10 évvel a Huntingtoné után megjelent esszéje (The default power. The false prophecy of America’s decline. Foreign Affairs, 2009. szept.-okt.) a szó szoros értelmében „hamis próféciá”-nak bizonyult. Csak egyetlen idézet ennek illusztrálására: „Az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok a történelem egyedüli liberális birodalmai. Ahhoz, hogy a liberális rendért léphess fel külföldön, ilyen rendre van szükség otthon is. És ugyanezt a célt szolgálja az az – őszinte vagy önérdekű – habitus is, hogy a nemzeti érdeket univerzális nyelvezetbe öltöztetjük.” A mai kontextusban nem tudok nem utalni – némi kajánsággal – arra, hogy Trump, aki ugyan csak eljátssza a Tirannosaurus rex szerepét, és valójában dealmaker-in-chiefnek tekinti magát, mégis egyfajta machiavelli-i momentumot képvisel a liberális birodalmi és egyáltalán hatalmi képmutatás elég régóta tartó folyamatával szemben. A Machiavelli által felfedett („Machaivelli ha svelato qualcosa” – írta Gramsci Mussolini börtönében ülve az Új fejedelemben) pőre, leplezetlen hatalomról és ennek a 20. század eleji marxisták (Lenin, Lukács, Gramsci), valamint Julien Sorel  által továbbgondolt változatairól lásd: M. G.: Az egyneműség dialektikája [1977], in Alternatívák könyve, I. 2007. 279-370. – Jofféról lásd még: Josef Joffe: Uberpower: the imperial temptation of America. W. W. Norton, 2007.

[3] Huntinton civilizációs paradigmáját, valamint annak közép- és kelet-európai konzekvenciáit lásd Az erdélyi kérdés című 1997-es esszém 1. részében (AK IV., 111-117.).

Kojève, Hegel és a történelem vége

Mivel a következő bejegyzésemben szó lesz, Fukuyama és az amerikai demokrácia vége mellett,  Alexandre Kojève-ről is, úgy gondoltam, elérhetővé teszem ezt a róla szóló régebbi esszémet. 

*

Alexandre Kojève vagy eredeti nevén Alekszandr Vlagyimirovics Kozsevnyikov 1902-ben született az orosz arisztokrácia és nagypolgárság, a régi és a modern orosz elit lakóhelyén, a moszkvai Arbat negyedben, jómódú kereskedő családban.

A történelem először három éves korában keresztezte az útját, amikor az orosz-japán háború idején a mandzsúriai Mukden közelében édesapját, aki tűzértisztként szolgált, halálos találat érte. A világtörténelemmel való igazi találkozására azonban csak a bolsevik forradalom idején került sor. 1918-ban letartóztatják, mert szappant árult feketén, kis híján kivégzik, mégis kommunista lesz, ott és akkor, mint utolsó interjújában, nem sokkal halála előtt – 1968-ban, egy másik „forradalom” kellős közepén! – bevallotta.[1]

Nem elvi alapon azonosult a kommunizmussal, ahhoz még túl fiatal volt, és különben is a fehérek, vagy legalábbis a semlegesek között lett volna a helye, hanem gyakorlati alapon. Egy új történelmi realitást fogadott el, egy sikeres forradalmat. Saját börtönbeli tapasztalata – összeköttetéseinek köszönhetően szabadult meg a biztos haláltól – csak még inkább meggyőzte arról, hogy a terror és a formális jogot sutba dobó diktatúra mennyire fontos, lényegi elemei a sikernek. A fiatal Lukács, szintén 1918-ban, majd egy teljesen más, de önmagát szintén elsősorban a történelmi sikerrel legitimáló kontextusban a prekritikai korszakát élő Bretter György hasonlóképpen döntött.[2]

Nem hiába mondta azonban a titokzatos Kojève-ről Allan Bloom, Leo Strauss amerikai tanítványai között egy valóságos „európai”, hogy ő „a huszadik század legintelligensebb marxistája”[3]. Annyira azért nem vitte túlzásba az azonosulást, hogy ott is maradjon Szovjet-Oroszországban, bár kétségtelen, hogy feltétlenül lojális maradt mind hazájához, mind pedig annak rendszeréhez, úgy is mint filozófus és – amikor már úgy vélte, hogy filozófusként nincs többé dolga – úgy is, mint magas rangú európai bürokrata és KGB-ügynök.[4]

Kojève 1920-ban – Lengyelországon keresztül, eléggé kalandos körülmények között – hagyta el Oroszországot, és Németországba költözött, hogy folytathassa egyetemi tanulmányait, amire burzsoá csemeteként a forradalmi Oroszországban nem volt semmi esélye. 1921-ben beiratkozik a heidelbergi egyetemre, ahol többek között Jasperssel kerül közelebbi kapcsolatba. 1926 januárjában, Vlagyimir Szolovjev vallásfilozófiáját bemutató  értekezését elfogadva a filozófia doktorává avatják.[5]

1926 végén, 24 éves korában Párizsba érkezik, remélve, hogy Franciaországban „új hazára lelhet”, mint egy 1933-as feljegyzésében írja. Amit persze, jegyzi meg életrajzírója, nem úgy kell érteni, hogy az „új haza”, akárcsak korábban Németország, szülőhazája, vagyis Oroszország helyébe léphetett volna.[6]

Alig 31 éves, amikor 1933-ban egy véletlennek köszönhetően felcsillan számára a lehetőség, hogy igazi hírességgé váljék. A szintén orosz származású Alexandre Koyré, a párizsi École pratique des hautes études professzora a kairói egytemere megy tanítani, és felkéri ifjú barátját, hogy vegye át tőle a Hegel vallásfilozófiájának szentelt kurzusát. Koyré  A szellem fenomenológiája előtti Hegel-szövegeket elemezte, ő viszont a Fenomenológiának szentelte előadásait, hat teljes éven keresztül, 1933 és 1939 között. Hallgatói között a korabeli francia intelligencia krémje. Néhány név a sok közül: Raymond Queneau (ő adja ki az előadások szövegét, 1947-ben[7], Georges Bataille, Jacques Lacan, Raymond Aron, Maurice Merleau-Ponty, André Breton és még sokan mások. Sartre ugyan nem járt „a szeminárium”-ra, de megírta, mennyire hatott rá Kojeve harmincas évekbeli felfogása.[8]

„A Fenomenológia – írja Kojève az 1933-34-es tanévről szóló összefoglalójában – valójában filozófiai antropológia. Pontosabban az ember egzisztenciális magatartásainak módszeres és teljes, a szó modern (husserli) értelmében fenomenológiai leírása… Ami a vallást illeti, a Fenomenológia nem objektív teológia, nem vallástörténet és nem a vallási érzület pszichológiája. Ez a mű a tér- és időbeli világban történelmi lényként élő ember valamennyi vallási magatartásának a fenomenológiai leírását nyújtja (mely magatartások realizálódtak is a történelem folyamán a Fenomenológia megjelenéséig). Ezeket a különböző vallási beállítottságokat olyan momentumoknak kell tekintenünk, amelyek megszüntetve-megőrződnek (azaz egyenként véve megszűnnek, de megőrződnek és szublimálódnak, amennyiben igaznak bizonyulnak) az ember általános magatartásában. Arról az emberről van itt szó, aki teljesen megvalósította saját lényegét, vagyis tökéletesen megértette önmagát, más szavakkal az ’abszolút’ filozófusról, azaz a történelem végét megélő Hegelről, aki csakis az által lehetett az aki, hogy megírta A szellem fenomenológiáját.”[9]

Nem az abszolút tudás birtokába került filozófusra, hanem a történelem végére tett utalás itt az igazán érdekes. Azaz nem az abszolút filozófus az igazán fenomenális, hanem az abszolút történelmi személyiség, aki vég-hez viszi a történelmet. Hegel ezt megérte és megélte, Jénában és Bambergben, 1806 és 1808 között. 1806. október 13-án a következőket írja Niethammer nevű barátjának: „Ma reggel láttam a császárt – ezt a világlelket – a városon keresztül felderítésre kilovagolni; – valóban csodálatos érzés látni egy ilyen individuumot, amint itt egy pontra koncentrálva, lovon ülve, átfogja a világot és uralkodik rajta… Lehetetlenség nem csodálni őt.”[10] Másnap, 1806. október 14-én – ez a jénai csata napja –, mint a jó öreg Tarle írja: „eldőlt Poroszország sorsa”.[11] A preciz történész nem gondolhatott arra, hogy itt sokkal, de sokkal többről volt szó.

A szellem fenomenológiája 1807-ben jelent meg! Hegel nem írja le benne egyetlen egyszer sem Napóleon nevét, de – legalábbis Kojève szerint – az egész mű értelmezésének kulcsa mégiscsak ő. Kojève számára akkor és ott világosodott meg a Fenomenológia, amikor és ahol felfedezte, hogy Hegel tulajdonképpen Napóleonról beszél. Már említett, utolsó beszélgetésében azt mondja, hogy „amikor a 4. fejezetig jutottam, akkor értettem meg, hogy Napóleonról van szó”.[12] Vagyis az öntudatról szóló fejezetig! Máshol, például az 1946-ban megjelent Hegel, Marx és a kereszténység című tanulmányában[13] azt írja, hogy a 6., a szellemről szóló fejezet végén tűnik fel Napóleon rejtett neve. Kojève, a meggyőződéses ateista, talán az alábbi passzusban vélt rátalálni: „ez isten, aki megjelenik azok közepett, akik a tiszta tudásnak tudják magukat”.[14]

A magam részéről egyetlen biztos (biztosabb) locust jelölnék meg, ahol Napóleon mindenképpen ott van mint a történelem végét beteljesítő esetlegesség, mint az abszolút tudás nélkülözhetetlen előfeltétele. A Fenomenológia utolsó (8.), „Az abszolút tudás”-ról szóló fejezetének végén a következőket olvassuk: „A cél, az abszolút tudás, vagyis a magát szellemnek tudó szellem a szellemek emlékezetében találja meg útját, ahogyan e szellemek önmagukban vannak és végrehajtják birodalmuk megszervezését. [Kiem. tőlem – M. G.] Megőrzésük a szabad, az esetlegesség formájában megjelenő létezésük oldaláról nézve: a történelem; [Kiem. tőlem: M. G.] fogalmilag felfogott organizációjuk felől nézve pedig a megjelenő tudás tudománya; a kettő együtt, a fogalmilag felfogott történelem, alkotja az abszolút szellem emlékezetét és golgotáját, trónjának valóságát, igazságát és bizonyosságát, amely nélkül élettelen és magányos volna.”[15]

A történelem hegeli-napóleoni, pontosabban napóleoni-hegeli vége Kojève számára  modell csupán, paradigma, nem empirikus vég. Hiszen később maga Hegel mondja a világtörténet filozófiájáról szóló előadásai vége felé Napóleonról, hogy „a népek egyénisége és érzülete, azaz vallási és nemzei érzületük végül ledöntötte ezt a kolosszust.”[16]

Az úr és szolga történelmi viszonyát a kölcsönös elismerés poszthisztorikus szabadságában megszüntető államnak a Fenomenológia logikája szerint jogkiterjesztő világállamnak kellett volna lennie. Hegel azonban beéri a Napóleon által kétszer is elzavart, és a Szent Szövetség kegyeit kereső III. Frigyes Vilmos dinasztikus nemzetállamával, a provinciális Poroszországgal. Igy már egészen más értelemet nyernek a jólismert szavak, hogy mindenki, a filozófus is, „saját korának gyermeke”, és hogy az ész „azt ragadja meg és értelmezi, ami van”. „Épp olyan őrültség – írja Hegel az 1821-ben, Berlinben megjelent Jogfilozófiában – azt állítani, hogy egy filozófia túlléphet saját korán, mint azt mondani, hogy valaki átugorhatja a rhodoszi sziklát. Ha valóban túllép rajta, ha a világot olyannak láttatja, amilyennek lennie kell, az a világ persze létezik, de csak a saját gondolataiban, vagyis mint egy puha viasz, amelybe bármilyen képzelgés könnyedén bevésődhet.”[17]

Amit Hegel a posztnapóleoni Németországról mondott – „Teljesen eltűnt a birodalomról szóló hazugság. Szuverén államokra hullott széjjel.”[18] –,az egész Európára is érvényes volt. Ám ez azzal a lényegbevágó konzekvenciával járt, hogy a leghatalmasabb európai állam immár csak démoni őrjöngés formájában szólhatott bele a valódi világállamiság megalapításáért folyó küzdelembe.

1939 tavaszán, amikor a Fenomenológia utolsó fejezetének szentelt előadással véget ér a Szeminárium, az „igazi”, a fogalmilag felfogott történelem Napóleonnal már régesrég beteljesült ugyan, és az is nyilvánvalóvá vált, hogy a szuverén államokra széjjelhullott Európa szörnyű zsákutcának bizonyult, de azt még nem lehetett tudni, hogy a napóleoni pályájára visszatérő empirikus történelem, vagyis a világszellem az esetlegesség formájában megjelenő létezése oldaláról nézve hogyan is fogja a maga birodalmát megszervezni.

A német megszállás éveit Kojève Marseilles-ben vészeli át, ahol 1943-ban befejezi A jog fenomenológiája című művét, amely csak a halála után jelent meg. Ebben a jelentős – angol fordításban is hozzáférhető – művében elsősorban az foglalkoztatta, hogy lehetséges-e az arisztokratikus és a burzsoá jog tökéletes és végleges egyensúlya a kötelesség abszolút jogában, ami a jövő egyetemes és homogén államának – az ő felfogásában: a szocialista birodalomnak – a joga. Ez nem biztos, ugyanis az egyetemes állam, tekintettel az emberi egzisztencia véges voltára, lehet, hogy sohasem fog megvalósulni.[19]

„Az emberi valósággal kapcsolatban nem lehet jóslatokba bocsátkozni, tekintettel annak ’szabadságára’, vagyis arra, hogy léte nem más mint saját tevékenysége, amely bekövetkezhet vagy nem egy meghatározott időn belül, közelebbről az alatt az idő alatt, ameddig az emberi történelem tartani fog.”[20]

Ehhez a mondathoz Kojève a következő figyelemreméltó jegyzetet fűzi: „’Lehetséges’ az, ami szükségképpen megvalósul a végtelen időben; lehetelen az, ami sohasem fog megvalósulni. Egy bizonyos véges idő alatt egy entitás az egyszerű ’lehetőség’ állapotában maradhat, ami csak annyit jelent, hogy nem valósult meg egy adott idő alatt, de szügségképpen megvalósul a végtelen időben, ha azt a maga egészében tekintjük. De az emberi valóság (la réalité humaine) lényegileg véges. A ’lehetséges’ fogalma itt tehát nem érvényes. Ami nem valósul meg a (véges) történelem folyamán, soha nem fog megvalósulni, mert a történelem vége után már nem lesz semmilyen emberi. De nem mondhatjuk azt, hogy ez vagy az ’lehetetlennek’ bizonyult, csak azért, mert egy véges idő alatt nem valósult meg. De azt sem lehet mondani, hogy ami e véges idő alatt megvalósul, az ’lehetséges’ volt, hiszen ez utóbbi per definitionem nem rendelkezhetett végtelen idővel ahhoz, hogy megvalósulhasson. Az emberi valóság tehát nem egy ’lehetőség’ (egy képesség) megvalósulása (aktualizációja): és az a valóság, amely nem előfeltételez valamilyen  lehetőséget, az aktus, amely nem aktualizál valamilyen képességet [puissance], az szabad valóság, cselekvő szabadság [une acte de liberté], az a valóságos cselekvő szabadság. Az emberi valóságot csak utólagosan lehet levezetni. Azaz csak megérteni vagy megmagyarázni lehet, de nem előrelátni. És megérteni vagy megmagyarázni a dialektika révén lehet, ahol a tézis megelőzi az antitézist, mely előfeltételezi azt, és ahol a szintézis integrálja mindkettőt, miután azok megvalósultak.”[21]

Itt lényegében Kojève ugyanazt mondja, mint Hegel A szellem fenomenológiája már idézett utolsó mondatában. Azzal a lényeges különbséggel, hogy ő, mint „magát szellemnek tudó szellem” mégsem juthatott el – akkor még! – az abszolút tudáshoz, mert „a szabad, az esetlegesség formájában megjelenő létezés”, azaz a történelem még nem teljesedett be. Magyarán: még nem dőlt el, hogy amibe Napóleon Európában belebukott, azt Amerika vagy a Szovjetunió fogja-e a teljes világban, azaz globálisan megvalósítani.

Ebben a felfogásban Európa már nem főszereplő, bár fontos színtere marad a rajta kívüli világhatalmak párviadalának. Kojève 1945 augusztus végén az angolszászokkal hadilábon álló de Gaulle számára elkészített tervezete[22] szerint a francia kezdeményezésre megvalósítandó „latin birodalom”-ra csupán az a szerep hárulna, hogy semleges maradjon az Amerika és a Szovjetunió között várható világküzdelemben. Ez gyakorlatilag azt jelentette volna, hogy a Szovjetunió – a Franciaország, Olaszország és Spanyolország föderációjából álló, francia vezetésű „latin birodalom” segítségével – meg tudja akadályozni azt, hogy az Amerikából és Nagy-Britanniából, valamint annak tartozékaiból álló „angolszász birodalom” Németországot is bekebelezze, és ezzel Nyugat-Európát leválassza a szovjet hegemónia alatt álló „szocialista birodalom”-ról.

Ezt a geopolitikai játszmát a Szovjetunió és az annak szolgálatában álló Kojève látszólag elvesztette, hiszen a nyugat-európai egységesülési folyamat végül is az Amerika egyértelmű nyugat-európai hegemóniáját biztosító Észak-Atlanti Szövetség égisze alatt indult be. Mégis, amikor Kojève az ötvenes évek elején magasrangú bürokrataként – és a szovjetek ügynökeként, természetesen – a Franciaországot, Olaszországot és a Benelux államokat egy erős szupranacionális intézményrendszerrel ellátó Európai Szén- és Acélközösség, majd – 1958-tól – az Európai Közösségek (közkeletű nevén a Közös Piac) szolgálatába lépett, joggal gondolhatta úgy, hogy – számára – véget ért a történelem, hiszen az egyesült Európa vezető politikai hatalmává az a Franciaország vált, amely az Amerikától való fokozatos eltávolodásban volt érdekelt. E politika látványos megnyilvánulásaként Franciaország (nem utolsó sorban de Gaulle-nak és titkos tanácsosának, Alexandre Kojève-nek köszönhetően) 1964-ben kilépett a NATO katonai szervezetéből, és a hatvanas évek folyamán két alkalommal is megvétózta az Amerikához túl szorosan kötődő Nagy-Britannia közöspiaci csatlakozását. Az angolszász hatalmak nélküli Európa, a maga bürokratikus építkezésével, a szocialista világállam nyugati, civilizáltabb részeként Kojève számára a harciasabb és vadabb eurázsiai szocializmus fokozatos kifinomulásának a történelmi esélyét jelentette. Igy 1968-ban abban a reményben távozhatott az élők sorából, hogy az angolszász kapitalizmus helyett a nyugati és keleti szocializmusok konvergenciája fogja a beteljesülő történelem formáját meghatározni.

Az emberiség szerencséjére – Hegellel szólva – „a népek egyénisége és érzülete, azaz vallási és nemzeti érzületük végül ledöntötte ezt a kolosszust”. A szovjet rendszer és a szovjet birodalom – a keleti szocializmus – összeomlott. De csak egy történelmi pillanatig tűnt úgy, hogy az amerikai hegemónia alatt megvalósuló világkormányzat és rendszere, a globális kapitalizmus a szó szoros értelmében mindenütt berendezkedhet, elhozva a történelem igazi végét, amit Fukuyama – éppen Hegel és Kojève nyomán – 1989-ben meghirdetett.[23]

Mára ugyanis a másik – minden eddiginél hatalmasabb – kolosszus is inogni kezdett.

A világszellemmel valami probléma van. Vagy a világnak mint egynek nincs, nem lehet szelleme, vagy a szellemnek nincs egységes világa. A világra mint egészre irányuló hatalmi akarat újból és újból el kell hogy bukjon ahhoz, hogy a történelem újra és újra mozgásba lendülhessen. Igy a történelem vége mindig csak egy újabb mozzanat a világtörténelemben, ami törvényszerűen valamilyen regresszióhoz vezet. Itt nem a fogalmilag felfogott történelem és az empirikus történelem közötti ontológiai eltérésről van szó, hanem a történelem helyes felfogásáról. A kolosszusoknak az a dolguk, hogy ledőljenek, hogy törmelékeikből továbbépítkezhessen a történelem. Hegel, a Napóleon bukását követő világtörténelmi regresszió „reakciós” filozófusa közelebb került a történelem helyes felfogásához, mint a napóleoni mozzanatot világtörténelmi folyamattá tágító marxista szocialisták és liberális kapitalisták.

Két évszázaddal ezelőtt a történelem az univerzalista, vallástalan birodalomépítésből a nemzetállam és a nemzeti érzület különösségébe „lépett vissza”. Ma, az egyaránt a  felvilágosodás örökösének számító kommunista és liberális univerzalizmusból a vallási és nemzeti érzületet civilizációs érzületté emelő, de a saját civilizációnkat a többitől világosan és határozottan elhatároló regresszió, a civilizáció-államok megteremtése[24] van napirenden. Ebben a világtörténelmi folyamatban Nyugat-Európa (a maga északi, keleti és déli perifériáival, vagy éppenséggel azok renitensebb elemei nélkül) újból élenjáró, központi szerepet játszhat. Erről persze csak akkor lehet „abszolút” tudásunk, a szó hegeli értelmében, ha Nyugat-Európa megvalósítja a maga saját, szuverén birodalmát. Ha ez nem valósul meg, Európára immár sohasem fogunk ráismerni.

A PKE Filozófia tanszék 2006. május 31-i tudományos konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata. Megjelent a kolozsvári Kellék Szegő Katalin-emlékszámában.

 

[1] Vö.: Gilles Laponge: Entretien avec Alexandre Kojève. La Quinzaine littéraire, no. 53, 1968. július 1. Újraközölve a lap 500., 1988. jan. 1-i számában.

[2] Vö.: Lukács György: A bolsevizmus mint erkölcsi probléma [1918]. L. erről Bretter György: Adalékok Lukács György életművének értelmezéséhez, in: Itt és mást. Válogatott írások. Kriterion, 1979. 315-316. Bretter 1949 és 1965 közötti korszakát eddig még senki sem dolgozta fel. Bár ebben az időszakban – tudtommal – csak újságcikkeket publikált, nem volna érdektelen ezekkel a szövegekkel, különösen a kolozsvári Igazságban 1956 és 1958 között megjelent írásaival megismerkedni. Amikor 1977-ben, halála előtt fél évvel, az olasz kommunisták demokrácia és diktatúra közötti vergődéséről beszéltem neki, egy adott pillanatban megjegyezte: „Semmiféle demokráciát, semmiféle pluralizmust nem akartunk. Diktatorikus hatalmat akartunk.” (Bretter és a tanítványok. Molnár Gusztávval beszélget Törzsök Erika. In: Kellék, 2003. 23. szám, 25.) Ez a hirtelen replika mintha öncélúnak mutatná a diktatúrát, de valószínűleg a korai Bretternél is arról lehetett szó, hogy a diktatúra és a terror csupán a kommunizmus történelmi sikerét garantáló eszköz.

[3] Allan Bloom: The Closing of the American Mind. Simon & Schuster, New York, 1988. 222.

[4] Ez utóbbi vonatkozásról l. Alexandre Kojève, KGB spy. New Criterion, 1999. november.

[5] Religionsphilosophie Wladimir Solowjeffs. Nyomtatásban: Die Geschichtsphilosophie Wladimir Solowjeffs.  Der russische Gedanke: Internationale Zeitschrift für russische Philosophie, Literaturwissenschaft und Kultur, I, no. 3, Bonn.

[6] Vö. Dominique Auffret: Alexandre Kojève. La philosophie, l’État, la fin de l’Histoire. Bernard Grasset, Paris, 1990, 153.

[7] Alexandre Kojève : Introduction à la lecture de Hegel, Éditions Gallimard, 1947. Az amerikai kiadáshoz  Allan Bloom írt előszót.

[8] Vö.: D. Auffret: i. m. 238.

[9] Alexandre Kojève : Rezumatul cursului pe anul 1933-1934. In: Introducere în lectura lui Hegel. Trad. de Ed. Pastenegue, Biblioteca Apostrof, Cluj, 1996. 45-46.

[10] Briefe von und an Hegel. Leipzig, 1887. 68. 1807. augusztus 29-i levele, ha lehet még egyértelműbb: „A német államjog-tanárok halomszámra írogatnak a szuverenitás fogalmáról és a szövetségi szerződések értelméről. Az államjog nagy tanítója Párizsban ül.” (Idézi Lukács György: A fiatal Hegel. Kossuth Kiadó-Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976. 456.)

[11] J. Tarle: Napóleon. Gondolat, Budapest, 1967. 168.

[12] Idézi D. Auffret, i. m. 235.

[13] Hegel, Marx et le christianisme. Critique, 1946/3-4. 339-366.

[14] Hegel: A szellem fenomenológiája, 3. kiad., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979. 344.

[15] Hegel: i. m. 415.

[16] Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról. 2. kiad., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979.  740.

[17] Hegel: A jogfilozófia alapvonalai. Idézi L. Auffret (i.m. 54-55.), a francia fordítás alapján.

[18] Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról. 745.

[19] Vö.: Alexandre Kojève: Esquisse d’une phénomenologie du Droit. 1980. 574.

[20] I. m. 574-575.

[21] I. m. 576.

[22] Vö.: Alexandre Kojève: Outline of a Doctrine of French Policy: August 27, 1945. Policy Review, 2004. augusztus 1.  L. még: Robert Howse: Kojève’s Latin Empire. Policy Review, 2004. augusztus 1.

[23] Vö.: Francis Fukuyama: The End of History. The National Interest, 1989 nyár.

[24] Erről is írni fogok hamarosan egyik bejegyzésemben. Addig is lásd: Charlemagne: Huntington’s disease and the clash of civilisation-states. The Economist, 2020. jan. 2.

Stratégia és infantilizmus

01. 05.

Miközben az iraki parlament épp arról készül tanácskozni, hogy eltávolítsák-e  Irakból az amerikai katonákat (nehezen tudom elképzelni, hogy ebben a kérdésben határozni tudjanak), Soleimanit pedig szülővárosában temetik, Amerikában éleződik a helyzet Trump körül.

Az elnök abnormális és infantilis (nem tudok más jelzőket használni) tweet-jei az iraki célpontokról (beleértve a kulturális célpontokat is, lásd itt) és a hamarosan bevetésre kerülő  „kétezer milliárd dolláros katonai felszerelés”-ről („Mi vagyunk – írja – a legnagyobbak  és messze a LEGJOBBAK a világon!”) valószínűleg „aláaknázzák” a háborús politika racionalizálására tett kísérleteket.

David Petraeus tábornok volt katonai főparancsnok és CIA-főnök szerint Suleimani meggyilkolásával Trump elősegítette  „az elrettentés helyreállítását”:

Lehetetlen eltúlozni ennek a cselekedetnek a jelentőségét – mondta a Foreign Policynak adott interjújában[1]. – Ez fontosabb, mint Osama bin Laden meggyilkolása, sőt fontosabb még al-Baghdadi halálánál is. Suleimani volt a megtervezője és operatív parancsnoka annak az iráni erőfeszítésnek, hogy ellenőrzésük alatt tartsák az ún.  siita övezetet [Shia crescent], amely Irántól Szírián és Libanonon keresztül Irakig terjed.

Arra a kérdésre pedig, hogy nem gondolja-e, hogy ez az iraki felségterületen végrehajtott támadás nyílt provokáció volt, így válaszolt:

Mi lett volna az alternatíva? Hogy Iránban hajtsuk végre? Gondolja el ennek az implikációit. Ez a legkeményebb ellenfél, akivel évtizedek óta szembekerültünk. Ő olyan mintha egyszemélyben volna a CIA igazgatója, a JSOC [Joint Special Operations Command] parancsnoka és az elnök különleges megbízottja a térségben. Ez egy nagyon jelentős erőfeszítés az elrettentés helyreállítására, amiről az eddigi viszonylag jelentéktelen válaszok esetében nyilván nem lehetett szó.  

Ugyanez a cél vezette – politikai téren – Jennifer Rubint, a Washinton Post harcias belső munkatársát is, aki eddig Trump egyik legkérlelhetetlenebb ellenfele volt, és feltehetően ma is az. Ennek ellenére fontosnak tartotta, hogy legújabb cikkében  megmutassa „a felelősségteljes demokraták”-nak a követendő utat.[2] Ebből kiderül, hogy a demokrata elnökjelöltek zöme – szemben a „felelőtlen” és izolálható Bernie Sandersszel – tudja, mit kell nyilatkoznia Iránról.

Az „óriási sikerén” felbuzdult Trump legutóbbi megnyilvánulásai azonban valószínűleg felborítják ezeket a számításokat.

A – nem véletlenül Sanderst támogató – Alexandria Ocasio-Cortez Trump kulturális helyszíneket is célpontnak tekintő fenyegetésére adott válasza  egyértelmű:

Ez háborús bűn.

Ez nem fogja Önt „kemény fiú”-vá és „stratégává” tenni.

Legfennebb szörnyeteggé.               

Mások (lásd például itt) arra hívják fel a figyelmet, hogy kulturális emlékhelyeket az ISIS választott célpontnak. (És előttük az afgán tálibok – teszem hozzá.)

Nicholas Kristof, a New York Times cikkírója pedig arra figyelmezteti  a Pentagon tervezőit, hogy jobban teszik, ha felfogják, hogy ilyen háborús bűnök elkövetése esetén őket is felelősségre vonják.

Nyilvánvaló, hogy a háborús pártnak mi a célja: megakadályozni, hogy Irán a saját érdekszférája kiépítésével megkérőjelezze Amerika közel-keleti regionális hegemóniáját. Ez geopolitikai szempontból érthető viselkedés egy olyan ország részéről, amelynek a security establishmentje, mind „a mélyben”, mind pedig a politika felszínén egyetlen célt követ: megakadályozni, hogy bárki, bárhol (tehát nemcsak a Közel-Keleten, hanem Kelet-Ázsiában vagy Kelet-Európában is) veszélyeztesse „a világhatalom” globális és regionális hegemóniáját.

Mint mondtam, ez érthető, ha nem is értelmes – mert valójában keresztülvihetetlen és (metaforikusan fogalmazva) „az istenek” büntetését maga után vonó – cél. Amelyet most egy alapvetően gyenge és labilis elnök manipulálásával próbálnak meg mégis keresztülvinni. A siker azonban bizonytalan, mert ugyanaz az elnök, aki végrehajtja azt, „amit kell”, infantilis viselkedésével el- vagy le is rontja mindazt, amit csinált.

A bejegyzésem elején említett iraki parlamentben az iraki miniszterelnök nem egészen egy órával azután, hogy ezt a cikket elkezdtem írni, ezeket mondta:

Annak a napnak a reggelén, amikor Soleimanit megölték, találkoznom kellett volna vele. Azért jött, hogy tájékoztasson arról, mit válaszolt Irán arra az üzenetre, amelyet a szaudiak révén küldtünk nekik.       

A törvény szerint a kormány nemzetbiztonsági tanácsa, a parlament jóváhagyása nélkül hozhatja meg azt a döntést, amelyet Irak szempontjából a legelőnyösebbnek tart. A tanács ülésén úgy döntöttünk, hogy Irak szempontjából az a legjobb, ha véget vetünk a [külföldi] erők iraki jelenlétének.

De mivel azt szeretném, hogy a döntéssel mindenki egyetértsen, két opciót terjesztek a parlament elé: 1. azonnal véget vetünk ezen erők jelenlétének és másis elkezdjük ezt előkészíteni; 2. tűzzünk ki határidőt a távozásukra.

A parlamentben jelen lévő Mustafa Salimb, a Washington Post bagdadi tudósítója, jogi szakértőkkel konzultálva megtudta, hogy mindaz, amiről az iraki parlament ma határozott tulajdonképpen érvénytelen, mert Abdulmahdi kormánya csupán ügyvezető kormány és mint ilyen nincs feljogosítva arra, hogy ilyen ügyekben döntsön. Azaz: előbb új kormányt kell alakítani. Mivel ez november eleje óta nem sikerült, kétséges, hogy most napokon belül sikerülni fog.

George Kennan még a kilencvenes évek elején előszót írt a Carnegie Alapítványnak a második balkán  háború során Macedóniában elkövetett szörnyűségeket bemutató korabeli dokumentumgyűjteményéhez. Ebben az annak idején a New York Review of Booksban is megjelent tanulmányában szögezi le azt, hogy Dél-Kelet-Európa valójában a Közel-Kelet Európába átnyúló csücske, és éppen ezért az ottani dolgokat ennek megfelelően kell értelmezni.

Mivel Amerika valamivel azért távolabb fekszik a Közel-Kelettől, remélhetőleg az ottani belpolitika végül is képes lesz arra, hogy kézben tartsa és megfelelő módon irányítsa a külpolitikát.

Vagy ki tudja. De – mint már jeleztem – most legalább a kérdés középpotba állításával a demokraták megtehetik, hogy az amerikai választópolgárokra bízzák a döntést. Ha addig el nem döntik „az istenek” másként.

[1] Petraeus says Trump may have helped „reestablish deterrence” by killing Suleimani. Foreign Policy, 2020. jan. 3.

[2] Jennifer Rubin: What the responsible Democrats should be saying about Iran. WP, 2001. jan. 3.

Frissítés:

Itt olvasható az iraki parlament határozatának teljes szövege.  Elég egyértelműen hangzik. De ettől függetlenül lehet, hogy az ügyvezető kormány arra fog hivatkozni, hogy nem hajthatja végre.

*

Dr. Abbas Kadhim, a washingtoni Atlantic Council komoly iraki kapcsolatokkal rendelkező vezető munkatársa szerint  nem volna bölcs dolog, ha az iraki kormánynak a külföldi csapatok kivonására vonatkozó kérelmét vissautasítanák, mert az a felkeléshez [insurgency] való visszatéréhez vezetne. Ugyanő ismerteti az iraki külügyminisztériumnak az ENSZ-hez  küldött levelét, amely  arra kéri a Biztonsági Tanácsátot, hogy ítélje el az „iraki és baráti katonai vezetők” elleni amerikai támadásokat és „gyilkosságokat”.

Ez méltó fináléja a háborús párt által 2003 márciusában az ifjabb Bush idején  indított „felszabadító háború”-nak. Ami oda vezetett, hogy „ha most az irakiakat arra akarják kényszeríteni, hogy válasszanak az Egyesült Államok és Irán között, akkor Iránt fogják választani”.

Amely mellesleg bejelentette, hogy  elkezdi a restrikciók nélküli urándúsítást. Kadhim szerint ez azt jelentheti, hogy ha a helyzet tovább romlik, Irán a közeljövőben ki fog lépni az atomsorompó szerződésből (NPT), mint Észak-Korea is tette.

A kör bezárult.

 

Szarajevótól Szarajevóig – via Thuküdidész és Halford Mackinder

Frissítve!

01. 01.

2001. szeptemberében, még mielőtt az első amerikai repülőgépek elindultak volna az afgán hegyek felé, ezeket írtam:

A romlás, a hübrisz büntetése az ókori görögöknél sokszor különös alakot öltött: saját végzetük parancsainak engedelmeskedő emberek válhattak például a másokra lesújtó isteni harag eszközeivé. Az önhittségre leselkedő legsúlyosabb veszély azonban akkor jelentkezett, amikor a fizikai csapáson túlmenően az áldozatot az istenek szándékosan félrevezették, és az, korábbi hibáit megsorozva, most már mintegy tudatosan tette meg a bukás beteljesüléséig még hátralévő lépéseket.

Majd így folytattam:

Ha az Egyesült Államok – hírek szerint a State Department s annak vezetője, Colin Powell egykori vezérkari főnök ellenkezése dacára – az előkészületekből sejthető nagyarányú katonai támadást mozlim országok területén lévő célpontok ellen, a fő célpontként szolgáló ország politikai rendszerének megváltoztatására törekedve megindítja, minden bizonnyal lezárul a szarajevói merényletre adott túlméretezett válasz következtében kirobbant első világháborúval elkezdődött 20. század, és elkezdődik az új, amelyről egyelőre csak annyit tudunk mondani, hogy szintén egy „világháború” a nemzője. Amely azonban – legalábbis külső lefolyását tekintve – semmiben sem hasonlít a 87 évvel ezelőtt elkezdődött világháborúhoz. (…)

A szeptember 11-én brutális módon színre lépett ellenféllel szemben nem lehet – Roosevelt módjára – a „teljes és végső győzelemig” harcolni. A több mint hatvan évvel az események után is logikus és érthető, hogy Japán 1941. december 7-i támadását követően az akkori amerikai elnök nem kételkedett abban, hogy „az igazság erejével felvértezett amerikai nép” győzedelmeskedni fog „az előre megfontolt szándékkal elkövetett invázióval szemben”. De azon már csak kétségbeesni lehet, hogy a közhangulat nyomásának engedő Bush, ez a gyenge, az események súlya alatt minden önálló, valóban államférfiúi döntésre képtelenné vált elnök nem veszi észre, hogy pontosan a katonai megtorlás teheti a már régóta parázsló konfliktust igazi civilizációk közötti háborúvá.

Úgy tűnik, hogy Amerika, „a leghatalmasabb nemzet a Föld színén”, ahogy az amerikai elnök szeptember 22-én, szombaton elmondott rádióbeszédében a mérhetetlen elbizakodottság istenkísértésének engedve fogalmazott, a 20–21. század fordulóján elérkezett egy olyan történelmi csúcspontra, ahonnan már nem vezet út tovább felfelé.[1]   

Majdnem két évtizede tart tehát ez a különös háború vagy inkább folytonos háborúskodás (ha innen és nem korábbról számítjuk a kezdetét), amiből a jelek szerint Amerika nem akar vagy nem tud kikászálódni. És ami teljesen értelmetlen, nem abban a mélyebb értelemben, hogy a háború mint olyan irracionális, hanem abban a talán „sekélyesebb” megközelítésben, hogy van egy pont, ahol ésszerű volna abbahagyni a végtelen háborút, és ezt mégsem akarják megtenni.

Így Thuküdidész igazi aktualitása sem az arra a kérdésre adott válaszában ragadható most meg, hogy „miért támadt a hellének közt ily roppant háború”, hanem abban, hogy rámutat: a háború 19. évében (413/412) bekövetkezett szicíliai vereség dacára, Athén mégis továbbfolytatta a szövetségesei sorozatos elpártolása miatt számára egyre kilátástalanabbá váló háborút, amely azzal a „járulékos veszteséggel” [collateral damage] is járt, hogy „ugyanebben az időszakban – vagy még korábban – Athénban megszüntették a demokráciát” és „bevezették az oligarchikus alkotmányt”. Thuküdidész, aki egyébként nem volt a demokrácia feltétlen híve,  lakonikusan jegyzi meg: „Nem volt könnyű dolog majdnem pontosan száz évvel a türannisz bukása után megfosztani szabadságától az athéni népet, amely közben nemhogy alattvalója nem volt senkinek, de az évszázadnak több mint a felén át megszokta, hogy ő uralkodjék mások felett.”[2]

Ez az 510 és 410 közötti athéni évszázad érdekesen rímel Amerika 1918-tól nagyjából 2016-ig tartó „évszázadá”-ra. (Azért „nagyjából”, mert a görög történetíró is beszúrt a demokrácia végéről tudósító mondatába egy eléggé enigmatikus kiegészítést: „vagy még korábban”.)

Muraközy Gyula, A pelopponészoszi háború fordítója, ezt írja utószavában: „Thuküdidésznek az egész műből kiolvasható értelmezése szerint Athén szükségszerűen jutott el a bukásig, mert hatalma elvesztette az éthosznak és az erőszaknak még valamilyen egyensúlyra törekvő periklészi értelmezését.”[3]

Soha nem merném azt mondani, hogy nem lehetséges az éthosznak és az erőszaknak valamilyen egyensúlya. De azt igen, hogy az éthosz soha nem iktathatja ki az erőszakot, vagyis soha nem kerekedhet felül rajta.

A mai amerikai zsákutca egyik érdekes mozzanata –  a háború apologétáinak hübrisze mellett – az, hogy a béke apologétáin viszont egyfajta ellenkező előjelű magabiztosság látszik eluralkodni.

Stephen Wertheim, az amerikai elemzőközpontok sokaságából kiemelkedő, 2018-ban alapított Quincy Institute munkatársa írta[4] nemrég:

Amerika háborúi addig fognak tartani, ameddig az Egyesült Államok ragaszkodik a globális katonai fölényhez. A dominancia nem a béke, hanem a háború garanciája. A „végtelen” háború csak akkor érhet véget, ha Amerika vezetői megteszik azt, amit a legkevésbé akarnak megtenni: ha véget vetnek a katonai szupremácia hajszolásának, és a pluralizmus és a béke világát választják.   

A valóságos világ tele van olyan emberekkel, akik készek arra, hogy megvédelmezzék a szabadságukat. Ha a mai világban kevesebb lesz az amarikai militarizmus, akkor kevesebb lesz a militarizmus általában.    

A „valóságos világ” – legalábbis geopolitikai értelemben – sajnos nem ilyen. Abban a hatalmat csak hatalommal lehet ellensúlyozni. Mivel a geopolitikai értelemben vett egyközpontú világ megteremtése és fenntartása épp úgy lehetetlen, mint „a pluralizmus és a béke világá”-é, a geopolitikai egyensúly vagy egy legalább ahhoz közelítő állapot viszont lehetséges, van értelme hatalmi egyensúlyra törekedni. De arra nincs semmiféle garancia, hogy ha egy nagyhatalom, pláne szuperhatalom nem óhajt túlhatalmáról lemondani, akkor azt bármiféle racionális vagy erkölcsi érvvel meg lehetne arról győzni, hogy önként adja fel domináns pozícióját.

2008 januárjában, vagyis 12 évvel ezelőtt, A mackinderi képlet, avagy a geopolitikai egyensúly esélyei című tanulmányom[5]  harmadik, befejező részében így foglaltam össze a globális geopolitikai egyensúly szempontjából létfontosságú eurázsiai geopolitikai szinergia kialakulásával és lehetséges konszolidálódásával kapcsolatos álláspontomat:

2008 januárjában – pontosan 104 évvel Mackindernek a geopolitikai gondolkodás fő irányát  kijelölő előadása[6] után – lehetőség nyílik a mackinderi alapképlet újbóli alkalmazására, és  – ennek keretében – egy olyan racionális geopolitikai módszertan kidolgozására, amely a  világbirodalom kialakítására irányuló – hiábavaló – igyekezettel a világ geopolitikai egyensúlyának a helyreállását mint reális alternatívát állítja szembe.

1904-ben a „világbirodalom” perspektívája azért merülhetett fel, mert „a kulcsállam javára felboruló erőegyensúly” miatt fennállott annak a lehetősége, hogy Oroszország kiterjeszkedik Eurázsia peremterületeire, és „a hatalmas kontinentális erőforrásokat flottaépítésre használja fel”. Ma a globális hegemónia, ha nem is a hagyományos formában, de újból „előrevetíti a világbirodalom megjelenését”. Csakhogy fordított előjellel. Mivel az amerikai tengeri hatalom túlsúlya az összes többi, szövetséges és rivális flotta együttes erejével szemben az elkövetkező tíz-húsz évben behozhatatlannak látszik, nincs mit csodálkozni azon, hogy az Egyesült Államok ezt az előnyt arra akarja felhasználni, hogy biztosítsa a maga számára az egész világ fölötti ellenőrzést.

Az a tény, hogy néhány ország – Kubától Venezuelán keresztül Észak-Koreáig – megpróbál szembeszegülni az amerikai túlhatalommal, olyan geopolitikai kuriozitás, ami nem okoz gondot az Übermachtnak  vagy hyper-puissance-nak, ahogy a németek és a franciák, némi irigységgel vegyes csodálattal ma Amerikát nevezik. Az egyetlen erőkoncentráció, amely megakadályozhatja az amerikai globális hegemónia végleges kialakulását és konszolidálódását, az eurázsiai geopolitikai együttműködés (geopolitikai szinergia) lehet. Ez már jelenlegi – Oroszország, Közép-Ázsia és Kína összehangolt fellépésein alapuló – állapotában is komoly problémát jelent Amerika számára, a későbbiekben pedig (amennyiben India és a lassan szekularizálódó Irán is csatlakozik a körvonalazódó eurázsiai tömbhöz) minden esélye meglesz arra, hogy véglegesen meghiúsítsa Amerika Eurázsia ellenőrzésére és az általa irányított és felügyelt nemzetközi rendszerbe való beiktatására irányuló szándékát.

Az Európai Unió jelenlegi állapotában nem tekinthető tényleges geopolitikai szereplőnek. Az európai kvázi-alkotmány életbelépése azonban lehetővé fogja tenni azt, hogy a tagállamok egy szűkebb (belső) köre egyfajta szuperkormányt hozzon létre, anélkül, hogy ezzel az EU meglévő kereteit szétrombolná. Ha ez a geopolitikai mutáció elmarad, Európa az Amerika és Eurázsia közötti rivalizálás puszta színterévé válik.

Az elkövetkező időszak világeseményeit alapvetően az fogja meghatározni, hogy a Bush-korszak után kialakul-e Amerika és Eurázsia között a globális geopolitikai egyensúly, vagy az Egyesült Államok továbbra is egy „olyan unipoláris rendszert részesít előnyben, amelyben ő lehetne az uralkodó hatalom”, és továbbra is „úgy lép fel, mintha egy ilyen rendszer létezne”. Samuel P. Huntington már egy évtizeddel ezelőtt, a Clinton-kormányzat vége felé figyelmeztetett, hogy a hidegháborút és a Szovjetunió széthullását követő években valóban volt a világpolitikában egy „unipoláris momentum”, de „ezen a momentumon már túl vagyunk”. A gazdasági szankciók politikája és a katonai intervenció, „az Egyesült Államok két fő kényszerítő eszköze” nem bizonyult hatékonynak,  és – ami nem kevésbé fontos körülmény –, „az Egyesült Államoknak nincs meg a megfelelő belpolitikai háttere ahhoz, hogy az unipoláris világot megteremthesse”.[7]

Amerika van olyan hatalmas, hogy megengedhesse magának azt a luxust, hogy vereséggel felérő győzelmeket arasson Irakban és most már egyre nyilvánvalóbban Afganisztánban is, ha ezen az áron biztosíthatja a térség fölötti hegemóniáját. De pontosan a már eddig fizetett súlyos ár miatt nem elégedhet meg holmi félmegoldással. Magyarán: nem engedheti meg, hogy Irán dacoljon vele, azt pedig különösen nem, hogy ezt eurázsiai szövetségesei, Oroszország és Kína nyílt és Európa csendes támogatásával tegye.

Irán geopolitikai közömbösítése – ha lehet, békés úton, ha nem, akkor háborúval – már túlmutat a szűk közel-keleti térségen és a lokális geopolitikai érdekeken, és alapvetően arra irányul, hogy elősegítse Eurázsiai végleges és visszavonhatatlan geopolitikai feldarabolását, amit az amerikai kormányzat a pillanatnyilag legaktívabb és legütőképesebb rivális Oroszország Európától és Kínától való elszigetelésével is elő kíván segíteni.               

Álláspontunk szerint ez a politika visszafelé fog elsülni, vagyis ahelyett hogy megerősítené, súlyosan meggyengíti az Egyesült Államok globális pozícióit, nagyon nehéz helyzetbe sodorja Amerika feltétlen szövetségeseit, és megadja a döntő lökést az eurázsiai geopolitikai szinergia konszolidálódásához.

A 2019. december 27-30 között a Perzsa-öbölben megrendezett közös iráni-orosz-kínai katonai hadgyakorlat két ismert külpolitikai elemzőt is arra készetett, hogy ebben egy új, Amerikával rivalizáló eurázsia hatalmi szövetség de facto létrejöttének, illetve a nyugati vezető szerep elveszítésének a bizonyítékát lássa.

James Pinkerton, Ronald Reagan és George H. W. Bush egykori tanácsadója, az említett hadgyakorlat és a december 31-én a bagdadi amerikai nagykövetségen történtek kapcsán így értékelte a helyzetet[8]:

Ha a kínaiak és az oroszok Irán oldalán állnak, bármilyen amerikai katonai konfrontáció Iránnal nagy és bizonytalan kimenetelű dolog lesz, nem kicsi és könnyen véghez vihető dolog. Más szavakkal, az amerikai-iráni kapcsolatok új szakasza következhet: ebben már Washington nem csupán Teheránnal áll majd szemben, hanem Teheránnal – és annak nagy barátaival.    

Jonathan Eyal, a londoni Royal United Services Institute-tól: „Ezt a hadgyakorlatot gondosan kikalkulálták, mert ebből mindhárom részvevő csak győztesen jöhet ki: Irán azt állíthatja, hogy immár regionális hatalom, Oroszország bebizonyítja, hogy a Közel-Keleten kulcsfontosságú szereplő, és Kína megmutathatja, hogy globális tengeri hatalom.”

Úgyhogy igen: ez egy eurázsiai szövetség, egyenesen Halford Mackinder komor geopolitikájából. Ami azt illeti, a három ország a múltban nem volt valami nagy barátja egymásnak: Kína Oroszország ellen küzdött, Oroszország pedig Irán ellen. És mégis, ma mindhármuknak közös érdeke, hogy szembeforduljanak Amerikával.

Renaud Girard, a Figaro külpolitikai kommentátora pedig ezeket írta a 2010-’19-es évtizedről szóló összefoglalójában[9]:

A történelem a 2010-2019-es évtizedről azt fogja feljegyezni, hogy ekkor veszítette el a Nyugat a világ ügyeinek intézésében játszott vezető szerepét.   

Két apró példa is bizonyítja ezt. 2019. december 27. és december 30. között az Ománi-tenger közös iráni-kínai-orosz hadgyakorlatok színtere volt. Stratégiai értelemben ez azt jelenti, hogy a Perzsa-öböl hamarosan nem lesz már amerikai beltenger, és hogy Kína immár nem fél attól, hogy hadseregét gazdasági érdekei előmozdítása érdekében felhasználja. Sokkal keletebbre, Kína épp azon van, hogy Kambodzsát csatlósállammá alakítsa. A kínaiak megszerezték a kambodzsai tengerpart 20 százalékának a koncesszióját, ahol egy óriási repülőtér és egy mélytengeri kikötő építésébe fogtak.    

Régebben ilyen stratégiai és katonai eseményekre nem kerülhetett volna sor az Egyesült Államok jóváhagyása nélkül. Ma mindennapossá váltak.

Micsoda különbség az elmúlt évtizedhez viszonyítva, amikor az amerikaiak mindenütt a világon azt csinálhatták, amit csak akartak!

A Nyugat stratégiai elsősége [prééminence] azonban nem ért volna véget, ha képes lett volna partnerséget kialakítani Oroszországgal, és nem hagyta volna, hogy az a rengeteg ellentét feleméssze, amit a Trump-jelenség csak szembetűnővé tett. Ezek fényében feltehető a kérdés, hogy a 2020-29-es évtized nem adja-e meg a kegyelemdöfést a nyugati nemzetek szövetségének…  

*

03. 03.

Ha már Szarajevóval kezdtem, fejezzem is be Szarajevóval.

Az iráni Iszlám Forradalmi Gárda főparancsnokát, Qasem Soleimanit az amerikai hadsereg likvidálta – Bagdadban! – (a dróntámadás nyomán kigyulladt autót lásd itt ). Egy Londonban élő iráni kutató erről a következőket írta :

Bármit is gondoljunk Soleimaniról, de ünnepelni egy olyan eseményt, ami egy pusztító háborúhoz vezethet, olyan, mintha az Oszták-Magyar Monarchia trónörököse elleni terrorcseleményt ünnepelnénk, amely kirobbantotta az első világháborút.    

Jegyezzük meg, hogy míg Amerikában a republikánus héják valóban lelkesen üdvözölték ezt a háborús cselekményt, a legfontosabb demokrata elnökjelöltek elítélték azt (lásd itt – -, itt és itt).

Lehetséges, hogy most olyan fordulóponhoz érkeztünk, amely nemcsak a közel-keleti hadszíntéren, hanem az amerikai belpolitikában is eldöntheti a kérdéseket. Az előbbi lehetőségtől tartok, az utóbbiban reménykedem.

[1] Civilizációk összecsapása, civilizációk csődje. 2001. szept. 22. Alternatívák könyve. IV. Pro Philosophia, Kolozsvár, 2018. 289-291.

[2] Thuküdidész: A peloponnészoszi háború. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985. 23; 666-667; 671.

[3] I. m. 717-718.

[4] Stephen Wertheim: The only way to end „endless war”. NYT, 2019. szept. 14. Lásd még: Samuel Moyn és Stephen Wertheim: The infinity war. WP, 2019. dec. 13.

[5] Molnár G.: A mackinderi képlet, avagy a geopolitikai egyensúly esélyei. Korunk, 2008/11.

[6] The Geographical Pivot of History [1904].In: Halford J. Mackinder: Democratic Ideals and Reality [1919]. With additional papers. Ed. by Anthony J. Peirce. Greenwood Press, Westport, Connecticut. 1981. 241-264. Magyarul: Halford J. Mackinder: A földrajz mint a történelem kulcsa. In: Geopolitikai szöveggyűjtemény. Szerk.: Csizmadia Sándor, Molnár Gusztáv, Pataki Gábor Zsolt. Stratégiai és Védelmi Kutató Hivatal, Budapest, 2002. Második kiadás, 16-25. A magyar kiadás 26. oldalán található 5. ábra nagyban megkönnyíti Mackinder főbb kategóriáinak az értelmezését.

[7] Samuel P. Huntington: The Lonely Superpower. Foreign Affairs, March/April 1999.

[8] James Pinkerton: A new Cold War… with Eurasia? The American Conservative, 2020. jan. 1. Lás még Pinkerton korábbi,  Bruno Maçães volt portugál Európa-ügyi miniszter könyvéről  ( The Dawn of Eurasia: on the trial of the New World Order, 2018.) szóló írását: The man who warned of America against the World. The American Conservative, 2019. febr. 20.

[9] Renaud Girard: 2010-2019: la fin du leadership occidental. Le Figaro, 2019. dec. 31.

*

Frissítés, 01. 03. este:

Két figyelmreméltó reakció:

Jacob Heilbrunn, a National Interest főszerkesztője[1]:

Ha Trumpnak az volt a szándéka, hogy bebiztosítsa egy demokrata megválasztását 2020-ban, nehezen lehetett volna ennél  hatékonyabb.

Miközben az esztelen elnök a Mar-a-Lago-i golfpályán ugrabugrál, hízelgőkkel, talpnyalókkal és szélhámosokkal körülvéve, lehet, hogy fel sem fogja, mit is csinált.

A nyers igazság az, hogy Trump és külpolitikai tanácsadóinak B-csapata nincs abban a helyzetben, hogy levezényeljen egy konfliktust Iránnal. Izrael most kétségbe lehet esve. Ha volt valaha is egy szarajevói momentum ebben az új évszázadban, akkor az most van.

És Max Boot, a valamikori legharcosabb neokon (de hol van már a tavalyi hó, amikor a fentebb idézett ex-neokon Heilbrunn most Trumpot nevezi „neokonnak”!), aki most már „mélyen sajnálja”, hogy annak idején támogatta az iraki háborút, és úgy véli, hogy egy „Irán elleni háború a legszörnyűbb ingovány volna”[2]:

Sok szakértő régóta félt attól, hogy Trump vajon hogyan reagálna egy igazi, nem vicces válságban. Most alighanem megtudjuk.[3]   

[1] Jacob Heilbrunn: Taking out Soleimani is like stepping on a landmine to cure a headache. Hello Donald Trump, neocon. The American Spectator, 2020. jan. 3

[2] Vö. Max Boot: A war with Iran would be the mother of all quagmires. WP, 2019. május 20.

[3] Vö. Max Boot: Trump just upped the ante in the Middle East. Is he ready for what comes next? WP, 2020. jan. 3.

És még egy (még éjfél előtt):

Dominic Green, a Spectator USA Life & Arts rovatának vezetője (ezt  már nem volt időm lefordítani, de ez az én olvasóimnak, gondolom, nem okoz gondot)[1]:

Russia and China share a strategic objective, to displace the United States from Eurasia. Iran and its agents are merely a means to this end and, as in the recent Chinese-Russian-Iranian naval maneuvers in the Gulf, a pretext for Chinese and Russian expansion.

This objective is logical within the traditional model of sphere-of-influence politics, and it is shared by Turkey, which also wants the US out of its historic sphere of influence. It is the American faith in forcibly straightening the crooked timber of humanity that is illogical in the current world system, or indeed at any time.

That faith has driven the United States to dangerously undermine its strategic position abroad and to discredit its government at home. As faith is immune to reason, so no American president, Republican or Democrat, can refuse the mission: the pacific homilies of Obama were merely the obverse face of the coin of, as the mullahs say, ‘global arrogance’. But the arrogance of power always over-extends its forces and underrates everyone else.

In 1956, Britain and France overplayed their hand in Egypt and underrated their American friends and rivals. The United States may now be marching determinedly and foolishly toward its equivalent of the Suez Crisis — except this time, it will be America’s enemies who expose the hollowness of failed empire. For what will Donald Trump do if Putin does in Iraq what he did in Syria, and aligns with Iran?

Lo, all our pomp of yesterday / Is one with Nineveh and Tyre.[2]

Milyen érdekes, hogy Green, ez az árnyalatokra is nagyon érzékeny irodalmár-geopolitikus, miközben tökéletesen átérzi (Rudyard Kiplingnek is köszönhetően) a bukás elkerülhetetlenségét, vagyis látja, hogy „az emberiség görbe fáját”  nem lehet „erőszakkal kiegyenesíteni”, nem érti meg, hogy Eurázsia „szárazföldi” geopolitikai önelvűségében, vagyis „legyőzhetetlenségében” van valami elkerülhetetlen, éppen úgy, mint Amerika globális „tengeri”  hatalmának megkérdőjelezhetetlenségében is. De lehet-e a két kizárólagosság között egyensúlyt teremteni?

[1] Dominic Green: China and Russia win from America’s wars. Their strategic aim is to displace the United States from Eurasia. The American Spectator, 2001. jan. 3.

[2] Rudyard Kipling  Recessional (Visszavonulás) című versének  részlete. A teljes harmadik szakasz:

Far-called our navies melt away;
On dune and headland sinks the fire:
Lo, all our pomp of yesterday
Is one with Nineveh and Tyre!
Judge of the Nations, spare us yet,
Lest we forget—lest we forget!

Sajnos a vers magyar fordítására nem tudtam rábukkanni. Ha valaki megtalálná – vagy éppenséggel lefordítaná –, azt megköszönném.