Nagy háború – kis háború

A fenyegető amerikai-kínai nagy háború árnyékában az ukrajnai „kis háború” amolyan prelúdiumnak tűnik, mint a két balkáni háború volt a „14-es” előtt.

05. 27.

Előző bejegyzésem Frissítésében röviden már kitértem a 99 éves Henry Kissinger és a 92 éves Soros György Ukrajnával kapcsolatos davosi szereplésére. (Előbbi virtuálisan, utóbbi személyesen volt jelen.) Most részletesebben is ismertetem, előbb Kissinger, majd (a következő bejegyzésben) Soros György felszólalását, és befejezésül, az ukrajnai háború lehetséges kimenetele fényében, néhány reflexiót fűzök mindehhez.

Úgy illik, hogy az öregebbel kezdjem, tehát lássuk Kissinger okfejtését^[1]:

Jelen pillanatban az ukrajnai háború az az esemény, amelynek a kimenetele, mind katonai, mind politikai értelemben, hatással lesz az egyes országcsoportok közötti kapcsolatokra. És a háború kimenetele és a békemegállapodás jellege fogja meghatározni azt, hogy a küzdő felek állandó ellenfelek maradnak-e, vagy lehetséges lesz őket beilleszteni egy nemzetközi keretbe. 

Nyolc évvel ezelőtt, amikor Ukrajna Nato-tagságának az ötlete felmerült, írtam egy cikket, amelyben azt mondtam^[2], hogy az lenne az ideális megoldás, ha Ukrajna semleges állam lenne, egyfajta híd Oroszország és Európa között. Azt hiszem, ez a lehetőség most nem áll fenn, de végső célként még mindig megfogalmazható. A béketárgyalások véleményem szerint az elkövetkező két hónapban el kell hogy kezdődjenek, hogy a háború kimenetele körvonalazódjon még mielőtt olyan felforduláshoz és feszültséghez vezetne, amin  egyre nehezebb lesz felülkerekedni. Ideális az volna, ha a [háborús felek közötti] választóvonalat illetően visszaállna a status quo ante, még mielőtt a háború túlmenne Ukrajnán és egy olyan háborúvá alakulna át, amely már nem Ukrajna szabadságáról szól, amit a Nato már nagy egyetértésben véghezvitt, hanem magát Oroszországot venné célba, és amelyben a választóvonalat már lehetetlenség volna meghatározni. Ukrajnának joga van ahhoz, hogy ezeken a tárgyalásokon fontos résztvevő legyen, de a háborúban tanúsított hősiességük remélhetőleg az európai és a globális egyensúllyal kapcsolatos bölcsességgel párosul.

Tekintetbe kell venni mind azt, hogy Ukrajnának – amely valószínűleg a kontinens legerősebb konvencionális hatalma lesz – milyen lesz a viszonya Európa többi részéhez ennek a háborúnak az eredményeképpen, mind pedig azt, hogy Európának milyen lesz a viszonya Oroszországhoz hosszabb távon, függetlenül a mostani vezetéstől, amelyre azonban egy idő után hatással lesz az, hogy milyen teljesítményt nyújt ebben az időszakban. Ha a hosszú időtartamú folyamatokat nézzük, akkor Oroszország 400 év óta létfontosságú része volt Európának, és az európai politikát ez alatt az idő alatt döntően meghatározta Oroszország szerepének európai értékelése. Ez néha a megfigyelő szerepe volt, de számos esetben az európai egyensúly helyreállításának a garantálójaként vagy eszközeként lépett fel. A mostani döntéshozóknak szem előtt kell tartaniuk ennek a szerepnek a helyreállítását, nehogy Oroszországot a Kínával való tartós szövetség [permanent alliance] felé taszítsuk.(Kiemelések tőlem – M. G.) 

05. 30.

Amerika és Kína kapcsolatáról Kissinger a következőket mondta:

Az utóbbi években Kína és az Egyesült Államok kapcsolata történelmi értelemben teljesen új irányba mozdult el, stratégiai potenciáljukat tekintve ugyanis a legnagyobb veszélyt jelentik egymás számára – gyakorlatilag az egyetlen katonai veszélyt, amellyel folyamatosan szembe kell nézniük.

Amikor én részese voltam e kapcsolat kialakításának úgy tűnt, hogy tartós együttműködés jöhet létre a két ország között. Ezt részben veszélybe sodorta, a mostani időszakban pedig valószínűleg megszüntette a két ország stratégiai és technikai képességének a növekedése. Ezen a szinten tehát elkerülhetetlenül szemben állnak egymással. A kihívás most az, hogy a két ország diplomáciája képes lesz-e mérsékelni és fokozatosan enyhíteni ezt a szembenállást, csak az egyik fél ugyanis, egyoldalúan, ezt nem tudja megtenni. Úgyhogy mindkét félnek meg kell győződnie arról, hogy a politikai kapcsolatokban feltétlenül enyhülésnek kell beállnia, mivel olyan helyzetben vannak, amely korábban soha nem állt fenn: hogy ti. egy konfliktus a modern technológia körülményei között katasztrofális volna az emberiség számára.      

A svájci Klaus Schwab, mint házigazda és a beszélgetés moderátora felkérte a hallgatóságban jelen lévő Graham Allisont, Kissinger régi barátját és az amerikai-kínai kapcsolatok egyik elismert szaktekintélyét, hogy  szóljon hozzá a fentiekhez.

Graham Allison:

Az Amerika és Kína közötti kapcsolat – mint mondtad – elkerülhetetlenül, természeténél fogva rivalizáláshoz és szembenálláshoz vezet, ugyanakkor azonban, ha nem kezelik megfelelően, katasztrofális háborúban végződhet. Ha megnézzük, mi történik Tajvan körül, a hírek, Biden elnök Japánban épp most elhangzott szavai Tajvanról, mutatják, hogy ez mennyire aktuális – mi beszélgettünk erről korábban –, akkor azt hiszem, hogy ez a leggyorsabb út az általános, teljes körű háború felé az Egyesült Államok és Kína között. Úgyhogy, kíváncsi vagyok, mit gondolsz Tajvanról annak kapcsán, hogy milyen nagy szükség van azokra a korlátokra és betartandó szabályokra, amelyeknek a szükségességéről beszéltél, de amelyek – mint látjuk – most hiányoznak.     

Kissinger, miután a videón keresztül üdvözölte „egykori tanítványát és régi barátját”, így válaszolt:

Az én értelmezésemben az a megállapodás, amit Kínával [1972-ben] kötöttünk^[3] arról szólt, hogy az Egyesült Államok fenn fogja tartani az egy-Kína elvet, és hogy a nyugati világ fel van készülve egy hosszú időszakra, amíg ez a folyamat kifutja magát és amely alatt – ez mindig világos volt – az Egyesült Államok ellenezni fogja a kérdés katonai megoldását. Ezek az alapelvek lehetővé tették, hogy Tajvan ötven éven keresztül demokratikus rendszerré fejlődjön.

Azt hiszem, létfontosságú, hogy ezeket az alapelveket betartsuk, és az Egyesült Államok nem teheti meg, hogy valamilyen fortéllyal vagy fokozatosan kialakítson valamiféle két-Kína megoldást, ugyanakkor Kínának továbbra is türelmet kell gyakorolnia, mint ahogy eddig is tette.  

A közvetlen összeütközést el kell kerülni, és Tajvan nem állhat a Kína és az Egyesült Államok közötti tárgyalások középpontjában. A tárgyalások főként azok körül az alapelvek körül kellene hogy forogjanak, amelyek a szembenállás közepette legalább lehetővé tesznek bizonyos együttműködést. A tajvani kérdés nem fog eltűnni, de mint a szembenállás közvetlen tárgya, olyan helyzetet eredményez, amely már átvezet a katonai térfélre, ami ellentmond a világérdeknek és Kína, valamint az Egyesült Államok hosszú távú érdekeinek. Amerikának és Kínának mérsékelnie kell a szembenállást, tudomásul véve, hogy amennyiben egy első világháborúra emlékeztető, konfliktus felé csúszó helyzet áll elő, a következmények szörnyűbbek lesznek, mint akkor voltak.       

Kínának újra kell értékelnie Oroszországgal kialakított kapcsolatát, mert amikor ennek az elmélyítését elhatározták, még nem lehetett tudni, hogy Oroszország milyen irányba fog elmozdulni. És az is fontossággal bír majd, hogy az Egyesült Államok lépjen túl azon a módon, ahogyan a szembenállást [adversarial relations] szemléli valamilyen világrend elképzelése felé, amely lehetővé teszi, hogy a részben gazdasági, részben ideológiai okokból előállt fenyegető konfrontáció átváltozzon valami olyasmivé, ami összeegyeztethető a világrenddel.      

Klaus Schwab:

Graham, te írtál egy könyvet, amelyben amellett érvelsz, hogy a történelmi példák alapján az Egyesült Államok és Kína közötti háború elkerülhetetlen. Még mindig úgy gondolod, hogy ez fog történni?

Graham Allison:

A The Thucydides Trap című könyvemben^[4] azt írom, hogy visszatekintve az elmúlt 500 évre 16 olyan esetet találunk, amelyben egy gyorsan felemelkedő hatalom, mint Athén volt a klasszikus Görögországban vagy Németország a 20. század elején kihívást intéz egy óriási vezető hatalom ellen, mint Spárta vagy Nagy-Britannia volt, vagy amilyen ma az Egyesült Államok. Nos, a 16-ból 12 esetben a dolog háborúval végződött. Úgyhogy a háború nem elkerülhetetlen, csak éppen ilyen módon mentek végbe a dolgok.  

Többen is megkérdeztek azóta: „És Thuküdidész ma mit mondana?”, hiszen a könyv öt évvel ezelőtt íródott, amikor Trumpot éppen elnökké választották.

Azt hiszem, azt mondaná, hogy mind a felemelkedő, mind pedig az uralkodó hatalom pontosan úgy viselkedik, ahogy ő megírta, majdnem úgy, mintha versenyeznének abban, hogy melyikük példázza jobban a tipikus felemelkedő és a tipikus uralkodó hatalmat. Úgyhogy Thuküdidész ott ül a széke peremén, és minden idők legnagyobb háborújára számít. (Kiemelések tőlem – M. G.)

*

Ígéretemhez híven, hamarosan kitérek az ukrajnai háború első szakaszának lehetséges végjátékára, de addig is – az amerikai-kínai (potenciális) nagy háború árnyékában – álljon itt ez a pár mondat a (valóságos) ukajnai „kis” háborúról, Neil Hauernek, a donbaszi hadszíntér szerintem egyetlen igazi háborús riporterének köszönhetően:  

A frontvonalról éppen visszatérőben beszélgettem néhány kimerült [ukrán] katonával Bakhmutban. „Nincs itt semmiféle új fegyver, nincs új erősítés, nincs semmi.” „Azt várják tőlem, hogy Kalasnyikovval harcoljak egy tank ellen. Csak ágyútöltelékek vagyunk. Meg vagyunk b…va.”

„Meg kell hogy értsed, hogy ebben az országban két kaszt van: a felső és az alsó. Mi az alsóhoz tartozunk. Ők kapják a pénzt, tőlünk meg azt várják, hogy menjünk előre meghalni.”

Bakhmut, mint ezen a régebbi (május 24-i) térképen jól látszik, nagyjából Szeverodonyeck–Lizicsanszk és Szlavjanszk–Kramatorszk között helyezkedik el, egy stratégiai fontosságú közlekedési csomópont közelében. Szeverodonyeckben most éppen utcai harcok folynak, Szlavjanszkban és Kramatorszkban pedig amolyan vihar előtti csend honol.

---

^[1] Kissinger: These are the main geopolitical challenges facing the world right now. weforum.org, 2022. máj. 23.

^[2] Henry A. Kissinger: How the Ukraine crisis ends. WP, 2014. márc. 5. Ebben Kissinger többek között ezeket írta: „Az Ukrajnáról szóló nyilvános vita végig a konfrontációról szól. De tudjuk-e, milyen irányba megyünk? Én, életem során négy olyan háborút láttam, amely nagy lelkesedéssel és támogatottsággal kezdődött, de egyik esetében sem tudtuk, hogyan fejezzük be, és háromból egyoldalúan kiléptünk. A háborús döntés tesztje nem az, hogyan kezdődik, hanem az, hogyan végződik.”   

^[3] BBC History Magazin: Nixon útja hidegháborús mérföldkő volt. index.hu, 2017. febr. 21.

^[4] Graham Allison: Destined For War: Can America and China escape Thucydides’s Trap? Houghton Mifflin Harcourt, Boston, 2017. A könyvről és ennek kapcsán az Amerika és Kína közötti háborúról mint reális lehetőségről lásd az Amit érzékelek… című bejegyzést. Allisonnal ezen kívül még számos bejegyzésemben foglalkoztam.

Fölény és zsákutca

Amerika egyszerre van nyomasztó fölényben és kellemetlen geopolitikai zsákutcában.

Frissítve!

05. 19.

Nem csodálkozom azon, hogy az amerikai globális hegemónia^[1] hívei most, az ukrajnai „sikeres” háború közepette úgy érzik, hogy Amerika világhatalmi pozíciójával minden a legnagyobb rendben van.

Rick Atkinson amerikai történész, az első és a második világháborúról szóló számos népszerű munka szerzője, így foglalta össze David Ignatiusnak  az „új európai csatarend”-et: „Kevesebb, mint három hónap alatt a stratégiai viszonyok alapvetően megváltoztak: a Nato katonai szövetsége, amely úgy tűnt, hogy már-már a végét járja, új erőre kapott, az orosz birodalmi ambíciók ellehetetlenítve, az amerikai vezető szerep pedig megerősödött a hasonló gondolkodású liberális demokráciák szilárd koalíciójában.”^[2]   

Ignatius szerint:

Az ukrajnai háború eszébe juttatott a világnak egy megkerülhetetlen tényt: Amerika – katonai erejének, hírszerzési dominanciájának és stratégiai partnerségeinek köszönhetően – nyomasztó fölényben van. A világ most más, mint amilyen február 24-e előtt volt, és egyelőre Amerika akarata érvényesül benne [it’s going America’s way].

George Friedman Óda Franciaországhoz című Párizsból keltezett, szokatlanul szubjektív hangú cikkében írja^[3]:

A Champs-Élysées-n és a szomszédos utcákon számtalan ukrán zászlót láttam lobogni. Jártam Párizsban a vietnámi háború, a Sivatagi Vihar és az iraki háború idején. Ezek a zászlók most azt mondták nekem, hogy Franciaország velünk van. Emlékszem azokra az időkre, amikor távolról és gyanakodva szemléltük egymást.

Úgyhogy ezek a zászlók fontosak voltak számomra. A hidegháború idején részt vettem háborús szimulációkban. Mindig tudtuk, mikor fog Amerika támadni, hogy a belga légierő hol lesz akkor, hogy a következő nap a német tankok milyen utakon haladnak. De soha nem voltunk biztosak a franciákban. Voltak feltételezéseink, de a francia támogatásra soha nem volt garancia. Az tehát, hogy most ukrán zászlók lobogtak ott, ahol valamikor Amerika-ellenes tüntetők álltak, sokat jelentett nekem, mert Ukrajna melletti kiállásukat úgy értelmezem, hogy szolidárisak az Egyesült Államokkal.  

Mélységesen hiszek az euro-amerikai civilizációban, és hogy az most szemben áll a barbárokkal. És nem hiszem, hogy az euro-amerikai civilizáció teljes lehet Franciaország nélkül. Franciaország hosszú éveken keresztül nem állt közel hozzám. Ennek a látogatásnak az alkalmával közel éreztem magamhoz.

Susan Glasser, a The New Yorker washingtoni tudósítója viszont a májusi napfényben hunyorgó Bident érezte közel magához, aki a fehér házi rózsakertben Sauli Niinistö finn elnök és Magdalena Andersson svéd miniszterelnök között állva „történelmi” pillanatnak nevezte azt, hogy a két ország formálisan is benyújtotta csatlakozási kérelmét az Észak-Atlanti Szövetséghez^[4]:

Egy nappal kérelmük benyújtása után eljöttek, hogy elnyerjék Amerika áldását eme törekvésükre, ami eddig a legkonkrétabb geopolitikai következménye Vlagyimir Putyin ukrajnai inváziójának. Két órával Biden északi fotózása után a szenátus – túlnyomó, 86–11-es kétpárti többséggel – jóváhagyott egy negyvenmilliárd dolláros segélycsomagot Ukrajnának. Ez a két május 19-i esemény megerősíti azt a véleményt, hogy az ukrajnai támadás óta eltelt nem egészen három hónap alatt a háború szembetűnő módon megváltoztatta Washingtont. Olyan új történések, mint például a finn és svéd csatlakozási kérelem nemrég még politikailag lehetetlennek tűntek. „Kétszáz éves katonai el nem kötelezettség után Svédország új utat választott” – mondta Anderson a Fehér Házban. Vagyis Putyin háborúja egy egy olyan esemény kiváltója lett, amelyre kétszáz évente egyszer kerül sor.            

05. 22.

New Yorkban úgy tűnik, nem ennyire euforikus a hangulat, legalábbis a New York Times május 19-i vezércikke erről árulkodik^[5]:

Miközben az ukrajnai misszió paraméterei a jelek szerint megváltoztak, az Egyesült Államok céljait és stratégiáját egyre nehezebb felismerni. Amerikának nem az a legfőbb érdeke, hogy belevágjon egy totális háborúba Oroszországgal, még akkor sem, ha a béketárgyalások azt követelnék Ukrajnától, hogy nehéz döntéseket hozzon.   

Ukrajna Oroszország feletti döntő katonai győzelme, amelynek nyomán Ukrajna visszanyerhetné az összes 2014 óta elveszített területét, nem reális cél. Az ukrán vezetőknek meg kell hozniuk a fájdalmas területi döntéseket.  

A háború előrehaladtával Bidennek azt is világossá kell tennie Volodimir Zelenszkij elnök számára, hogy van egy határ, ameddig az Egyesült Államok és a Nato elmehet az Oroszországgal való szembeszállásban, és a katonai, pénzügyi és politikai támogatásban. Elengedhetetlen, hogy az ukrán kormány döntései a rendelkezésére álló eszközök reális felbecsülésén alapuljanak, és vegyék tekintetbe, hogy mennyi rombolást képes még Ukrajna elviselni.       

Ezen kívül sok olyan kérdés is van, amelyekre Biden elnök még válasszal tartozik az amerikai közvéleménynek azzal kapcsolatban, hogy meddig folytatja az ország részvételét ebben a konfliktusban.

Ha az ukrajnai háborúval kapcsolatos céljait és a stratégiáját nem fogalmazza meg világosan, a fehér Ház nemcsak azt kockáztatja, hogy elveszíti az amerikaiak támogatását, de veszélybe sodorja a békét és a biztonságot is az európai kontinensen.   

Azon nincs mit csodálkozni, hogy az intranzigensek megbékítést és önfeladást emlegetnek a New York Times vezércikkével kapcsolatban, és természetesen Chamberlainről sem feledkeznek meg. Az viszont már érdekesebb, hogy a Frankenstein-lobbi egyik fő orgánuma, a Politico, pontosabban ennek a Global Insider nevű hírlevele, Amerikai hangok ukrán engedményeket követelnek, de az ukránok elutasítják ezt című jegyzetében arról számol be, hogy szerkesztői május 19-én ukrán hölgyek magas szintű csoportjával (parlamenti képviselőkkel, korrupcióellenes aktivistákkal és think-tankek vezetőivel) találkoztak, „akik között egyetlen személy sem akadt, aki úgy vélte volna, hogy Ukrajnának területi engedményeket kellene tennie”. Nyilván korán reggel az volt az első dolguk, hogy elolvassák a New York Times ominózus szerkesztőségi cikkét, amin aztán kellőképpen fel is háborodtak.

De ez a magas szintű csoport – tette hozzá  a Politico – azt is világossá tette, hogy szerintük a probléma az elnöki adminisztráción belül keresendő: nem a Pentagon vagy a State Department vagy a kongresszus gyakorol nyomást a Fehér Házra, hogy tárgyaljon [Oroszországgal]. Ők Sullivan miatt aggódnak: ő akar, szerintük, tárgyalni Moszkvával, hogy lehetővé tegye az Egyesült Államok számára, hogy visszatérjen a Kína miatti aggodalmaskodáshoz.      

„Ha a mi kormányunk holnap például azt mondaná, hogy ’adjunk fel bizonyos területeket’, az ukrán nép elzavarná őket, és harcolna tovább helyi szinten” – mondta Olena Davlikanova, a Friedrich Ebert Stiftung képviselője. (Kiemelésektőlem – M. G.)

Az messziről látszik, hogy a Politico hogyan manipulálja az ukránokat, de  remélni merem, hogy a Politico tud is valamit, és Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadótól, aki már Obama elnöksége idején is nemzetbiztonsági tanácsadója volt Bidennek mint alelnöknek, nem állnak távol a New York Times vezércikkében megfogalmazott gondolatok.

Ami pedig magát a háború mostani, donbaszi szakaszát illeti, arról álljon itt Olivier Kempf francia katonai szakértő minden részletre kiterjedő mai lánctweetjének a konklúziója:

Úgy látom, hogy a háború fordulópontjához érkeztünk.

Nem mintha ez lenne az utolsó, de eléggé fontosnak tűnik ahhoz, hogy a politikai álláspontokat is mozgásba lendítse.

Általános politikai értékelés: az ukránok meggyengült [dégradée] helyzete bizonyos politikai nyilatkozatokban is megmutatkozik. Austin védelmi miniszter a tűzszünetet, a New York Times vezércikke a tárgyalásokat emlegeti; végül Zelenszkij elnök legfrissebb nyilatkozata kimondja, hogy a február 24-i határokhoz való visszatérés megfelelő háborús cél lehetne. Messze vagyunk a korábbi ambícióktól, amelyek a Donbasz és a Krím visszaszerzéséről szóltak.    

Ezek a kezdeményezések arra utalnak, hogy talán visszatért a tárgyalások ideje. Moszkva ezekre csak akkor fog válaszolni, ha úgy látja, hogy háborús erőfeszítése nem tartható fenn tovább. Rövid távon azonban az oroszok valószínűleg folytatni fogják a hadműveleteket, hogy most szerzett előnyüket bebiztosítsák.     

A francia szakértő konklúzióihoz csak egy valamit tennék hozzá. Az amerikai döntéshozók és holdudvaraik megosztottak, de nekem legalábbis úgy tűnik, hogy erősebb a bizonyos kompromisszumokra is hajló oldal. Az ukránoknál ez sajnos nem így van. Egyrészt azért, mert Zelenszkij ilyen és olyan irányban is befolyásolható, de ő maga nem tudja érdemben befolyásolni az intranzigens ukrán katonai és titkosszolgálati vezetőket és politikusokat. Azok pedig – így például Dmytro Kuleba külügyminiszter is – „a katonai megoldás” hívei, ami ennyiből áll: „le kell győzni Oroszországot”.     

Az általam már többször idézett^[6] Kyrylo Budanov vezérezredes, a katonai hírszerzés főnöke pedig az amerikai intranzigensek táborát erősítő Yaroslav Trofimovnak, a The Wall Street Journal ukrajnai tudósítójának nyilatkozva már válaszolt is^[7] a tűzszünetet javasoló Austinnak és a Politico ukrán szócsövei szerint Moszkvával tárgyalni akaró Jake Sullivannek:

Nem ismerek semmilyen más határt az 1991-es határokon kívül. Ki kényszerítheti rá Ukrajnát arra, hogy fagyassza be a konfliktust? Ez valamennyi ukrán háborúja, és ha van valaki a világon, aki azt hiszi, hogy megszabhatja [dictate] Ukrajna számára, hogy milyen feltételek mellett védheti vagy nem védheti meg magát, akkor az súlyosan téved.  

Az természetesen elképzelhető, hogy amennyiben az oroszok megadásra kényszerítik a Szeverodonyeck, Lizicsanszk és Liman térségében gyakorlatilag bekerített 10-15 ezernyi ukrán katonát^[8], néhány ukrán katonai és politikai vezető gondolkodóba esik. De az semmi esetre sem, hogy az ukrán jusqu’au bout-tisták ezt, csak úgy minden további nélkül tudomásul veszik. És az sem lehetetlen, hogy ha a Fehér Ház netán segítene a kiutat kereső ukrán vezetőknek a gondolkodásban, Budanovék – washingtoni támogatóikat maguk mögött tudva – Bidennel is dacolnának.     

Ez bizony olyan geopolitikai zsákutca, amely igencsak megtépázhatja a  „nyomasztó fölény”-ét elégedetten szemlélő amerikai világhatalom vezető szerepét.

Frissítés, május 25. 14:00

Alcibiades Siculus május 24-i hozzászólására itt válaszolok, mert a kommenteknél nem lehet a linkeket csatolni.  

Ha – mint a svájci Le Temps írja – az oroszok donbaszi térnyerésével Ukrajna kettéosztása újból valószínűvé válik, nem beszélhetünk semmiféle nyugati (amerikai) győzelemről. Ezt nyilván te is így látod, ezért írsz „’győztes’ koalícióról”. Erre én kezdettől fogva számítottam (igaz, nagyobb orosz ellenőrzés alatti területet szem előtt tartva), de az oroszok súlyos stratégiai és taktikai hibái miatt (túl széles fronton támadtak, irreális háborús célokkal, a felkészültségük pedig csapnivaló volt) nem volt mit írni erről. Most az ukránok donbaszi pozíciói veszélybe kerültek, tehát újból aktuális lehet a kérdés. De még nagyon cseppfolyós minden.

A helyszínen tartózkodó Neil Hauer szerint a harctéri helyzet azt mutatja, hogy az orosz haderő közel áll ahhoz, hogy minden Lizicsanszkhoz és Szeverodonyeckhez vezető utat elvágjon, úgyhogy „ez a hét döntú fontosságú lesz”. Meglátjuk. 

Érdemes elolvasni a „finn” John Helin tegnap esti összefoglalóját is. Ebben nagyon jó térképek is vannak. Ez például egyszerűen tökéletes.  

Friedmanról, Európáról és egyebekről majd a következő bejegyzésekben.

*

Ha már Frissítés, akkor frissüljünk fel egy kicsit szellemileg is.

Milyen különös, hogy a fél évszázaddal ezelőtt Maóval – Oroszország ellen – kiegyező Kissinger most azt javasolja Ukrajnának, hogy a háború befejezése (és talán egy Oroszországgal való távlati kiegyezés érdekében) engedje át területe egy részét Putyinnak (Kissinger says Ukraine should cede territory to Russia to end war, The Washington Post, 2022. máj. 24.), a szintén Davosban tartózkodó Soros György pedig az ukrajnai háborút a Karl Popper által a 20. század harmincas-negyvenes éveiben kidolgozott kategóriákkal, vagyis a nyitott és a zárt társadalmak közötti élethalál-harcként írja le. Ezért – mondta Soros –  „a legjobb és talán az egyetlen módja civilizációnk megőrzésének Putyin mielőbbi legyőzése lehet”.  

Kissinger ott téved, hogy Oroszország már nem akar kiegyezni a Nyugattal, legalábbis addig nem, ameddig az nem mond le globális elsőbbségéről (amihez természetesen Kissinger is ragaszkodik) és univerzalista elhivatottságáról. Soros pedig ott, hogy a nyugati civilizációt manicheista módon szembeállítja azzal a két országgal, pontosabban civilizációval, amellyekkel együtt kellene működnie ahhoz, hogy „a civilizáció” egyáltalán megmenthető legyen. Ezért is lesz nagyon fontos az a mód, ahogyan az ukrajnai háború majd valójában végződni fog.

---

^[1] A globális hegemónia és a világelsőség (primacy) közötti különbségről lásd A hegemónia ára című 2022. áprilisi bejegyzésem befejező részét (04. 13.).

^[2] Vö. The new balance of power: U.S. and allies up, Russia down. WP, 2022. máj. 17. 

^[3] George Friedman: Ode to France. geopoliticalfutures.com, 2022. máj. 17.

^[4] Vö. Susan B. Glasser: Letter from Biden’s Washington. How Putin’s war remade Washington. The New Yorker, 2022. máj. 20.

^[5] The war in Ukraine is getting complicated, and America isn’t ready. U.S. support for the war is not guaranteed. NYT, 2022. máj. 19.

^[6] Lásd a Geopolitikai Frankenstein című bejegyzés 5. lábjegyzetét.

^[7] Yaroslav Trofimov: Ukraine will fight until all Russian forces are expelled, Military Intelligence Chief says. WSJ, 2022. máj. 20.

^[8] Lásd Olivier Kempf hivatkozott lánctweetjének 25. darabját. 

Geopolitikai Frankenstein

Amerika és a Nyugat alighanem megteremtett egy geopolitikai Frankensteint, amellyel még igencsak meggyűlhet a baja.

05. 15.

Úgy tűnik, a Biden-adminisztráció egy része kezdi megelégelni az ukrán politikai és katonai vezetés, valamint amerikai támogatóik intranzigenciáját. Mindenekelőtt William Burnst, a CIA főnökét sorolom ide (hogy miért, az kiderül Elszánt önmérséklet című, 2022. januári bejegyzésemből), továbbá az előző írásomban (05. 12.) is említett Kurt  Campbellt, és magát Biden elnököt is.         

Amikor például a New York Times és az NBC News nyilvánosságra hozta, hogy az amerikaiak operatív információkkal segítették az ukránokat az orosz tábornokok likvidálásában és a fekete-tengeri orosz flotta vezérhajójának az esüllyesztésében, Biden nagyon feldühödött, és felszólította a védelmi minisztert és az országos hírszerzés, valamint a CIA igazgatóját, hogy „az ilyenfajta meggondolatlan nyilatkozatoknak azonnal véget kell vetni, még mielőtt akaratunk ellenére háborúba keverednénk Oroszországgal”.^[1] Mindenesetre, ha Biden valóban nem akar közvetlenül is háborúba keveredni Putyinnal, akkor nem csak a háborús kommunikációt kell megrendszabályoznia, hanem az ukrán lobbit és magukat az ukránokat is.

Thomas L. Friedman, aki – ugyancsak a New York Times-ban –, a neki név nélkül nyilatkozó vezető amerikai tisztségviselők gondolatait közvetítve erről (és egyebekről) beszámolt^[2], mindehhez még hozzátette:

Sajnos tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy nemcsak az oroszok szeretnék, ha minél mélyebben belesodródnánk ebbe, hanem az ukránok is. Ne legyenek illúzióink. Volodimir Zelenszkij elnök kezdettől fogva ugyanezt akarta – hogy Ukrajna azonnal Nato-tagságot kapjon, és hogy rávegye Washingtont, kössön kétoldalú biztonsági paktumot Kijevvel. Ha az ő helyében volnék, én is azon igyekeznék, hogy az Egyesült Államokat annyira az én oldalamra állítsam,  amennyire csak lehetséges.   

De én amerikai állampolgár vagyok, és azt akarom, hogy legyünk óvatosak. Ukrajna mindig is korrupt ország volt, és ma is az. Ez nem jelenti azt, hogy ne segítsük őket. Örülök neki, hogy ezt tesszük. De az az érzésem, hogy a Biden-csapat vékonyabb jégen táncol Zelenszkijjel, mint első pillantásra látszik – mindent megtesz, ami csak lehetséges, hogy biztosítsa Ukrajna győzelmét ebben a háborúban, de bizonyos távolságot tart köztünk és az ukrán vezetés között. Ha nem Kijev irányít bennünket [Kyiv not calling the shots], nem fogunk kínos helyzetbe kerülni Ukrajna háború utáni zűrzavaros politikája miatt.

Biden és csapata, az én információim szerint, azon a véleményen van, hogy Amerikának segítenie kell Ukrajnát abban, hogy helyreállítsa szuverenitását, és visszaverje az oroszokat – de nem szabad megengednie, hogy Ukrajna amerikai protektorátussá váljék Oroszország tőszomszédságában. Folyamatosan a nemzeti érdekünkre kell összpontosítanunk, hogy ne tévedjünk olyan utakra, amelyek általunk nem akart helyzetek és kockázatok felé vezetnek bennünket. (Kiemelések tőlem – M. G.)

A fentiekből nyilvánvaló, hogy Austin védelmi miniszter (talán Blinken külügymminiszter hatására is, aki mellette állt azon a bizonyos lengyelországi sajtóértekezleten) kissé elragadtatta magát (04. 24.), amikor a „mi” és „ők” között elmosott minden határvonalat (lásd A kompetitorok című bejegyzés 5. lábjegyzetét).  

Ami pedig a háború után várható „zűrzavaros ukrán politikát” illeti, nagyon hamar ki fog derülni, hogy itt – legalábbis rövid távon – nem a korrupció lesz a legnagyobb probléma, hanem az ukránok politikai és stratégiai kezelhetetlensége.

05. 16.

Az általában jól tájékozott David Ignatius, a Washington Post kolumnistája hasonló, vagy ha lehet, még kijózanítóbb figyelmeztetést küldött, pontosabban inkább tolmácsolt Kijevnek^[3]:  

A világ minden bizonnyal megünnepli majd Ukrajna végső győzelmét, és az utolsó orosz betolakodó kikergetését. De lehet, hogy erre csak évek, esetleg évtizedek múlva fog sor kerülni. És a közeljövőben nem lesz aláírt békeszerződés sem. Ukrajna hosszú ideig valószínűleg részlegesen kettéosztott ország lesz, orosz csapatokkal egy forró tűzszüneti vonal mentén.    

Ez a patthelyzet és szétszakítottság kegyetlen lesz. De amikor most az ukránok terveket készítenek az elkövetkező néhány évre, lebegjen előttük Dél-Korea és Nyugat-Németország példája. Ez a két ország rendkívül sikeres demokráciává tudott válni a befejezetlen háborúk és despotikus ellenfelek árnyékában. (Kiemelés tőlem – M. G.)

Ha már Ignatius szóba hozta a sikeres Dél-Korea délibábját, lássuk, mit is sugallhat valójában a koreai tűzszünet példája.   

Jong Eun Lee fiatal koreai-amerikai kutató nemrég egy fontos cikkben hívta fel a figyelmet^[4] a koreai és a potenciális ukrajnai tűzszünet közötti hasonlóságokra és különbségekre:   

Az ukrán hírszerzés főnöke figyelmeztetett arra a veszélyre, hogy Oroszország egy a koreaihoz hasonló tűzszünetet kényszeríthet ki.^[5] Egy ilyen tűzszünet felosztaná Ukrajna területét, aminek folytán a jelenleg Oroszország és az oroszbarát szeparatista kormányok által elfoglalt területek de facto orosz ellenőrzés alatt maradnának.   

Még akkor is, ha az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség arra a következtetésre jutna, hogy egy tűzszünet volna a „legkevésbé rossz” változat^[6], vajon meg tudnák-e győzni Ukrajnát, hogy – Dél-Koreához hasonlóan – fogadja azt el? Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy Dél-Korea eleinte ellenezte a tűzszünetet, és megpróbálta megakadályozni a tűzszüneti tárgyalásokat.

Később, a tárgyalások folyamán az akkori dél-koreai elnök két alapvető követeléssel állt elő. Először is az Egyesült Államok fogadjon el egy kölcsönös védelmi szerződést Dél-Koreával. Másodszor, amennyiben a tűzszünetet követő tárgyalások nem tudják elérni a kommunisták által elfoglalt területek politikai reintegrálását a dél-koreai államba, az Egyesült Államok támogassa a Koreai-félsziget újraegyesítését célzó dél-koreai hadműveletet. Dél-Korea azzal fenyegetőzött, hogy e két feltétel teljesítése nélkül tevőlegesen megakadályozza a tűzszünet aláírását.

Az Eisenhower-adminisztráció részlegesen teljesítette a dél-koreai feltételeket. Az Egyesült Államok ígéretet tett arra, hogy aláír egy kölcsönös védelmi szerződést, és politikai (vagyis nem katonai) támogást nyújt az eljövendő újraegyesítéshez. Végül is a dél-koreai kormány beleegyezett, hogy „korlátozott ideig” betartja a tűzszünetet.     

Az Egyesült Államok azonban kisebb mértékben tudja befolyásolni Zeleszkijt, hogy politikai és biztonsági feltételei nélkül egyezzen bele a tűzszünetbe, mint Rhee akkori dél-koreai elnököt. Bár az Egyesült Államok segítséget nyújt Ukrajnának, és az élén jár az oroszellenes nemzetközi szankcióknak, sem Amerika, sem a Nato nem harcol Ukrajnában. Míg Rhee fenyegetőzéseit, hogy egyoldalúan fogja folytatni a koreai háborút, korlátozta a koreai hadsereg gyengesége, Zelenszkijnek jobbak az alkupozíciói az ukrán katonai sikereknek köszönhetően. Ha Oroszország elutasítja az Ukrajnának nyújtott nemzetközi biztonsági garanciákat, és követelni fogja a Krím és a Donbasz fölötti ellenőrzésének a formális elismerését, az ukrán kormány valószínűleg kérni fogja az amerikai és a nyugati támogatás folytatását, hogy hadserege egyoldalúan vehesse fel a harcot az orosz hadsereggel és végül szoríthassa ki őket teljesen ezekről a területekről. (Kiemelések tőlem – M. G.)

Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország, a Nyugat nukleáris hatalmai hajlandóak lesznek-e formális kötelezettséget vállalni arra, hogy megvédik Ukrajnát egy eljövendő orosz agressziótól? És támogatják-e majd Ukrajnát abban, hogy megszállt tartományai visszaszerzése érdekében tovább folytassa a háborút Oroszorszország ellen, akkor is, ha ezzel lehetetlenné teszi a tűzszünetet?

Ezekre a kérdésekre az elkövetkező hónapok során minden bizonnyal választ kapunk majd. És nyilván azokra is, amelyek csak ezután fognak – egymás után – napirendre kerülni. Például arra, hogy mit fog a Nato – és Amerika – csinálni akkor, ha lesznek olyan országok, például Lengyelország és a baltiak, amelyek a második kérdésre is igennel fognak válaszolni, és lesznek olyanok, amelyek nemmel? Vagy – ami legalább ennyire kínos – mit fog Amerika és mondjuk Németország (és egy sor további ország) csinálni akkor, ha lesznek olyan politikai erők és olyan politikusok, amelyek, illetve akik mindkét kérdésre igennel fognak válaszolni, és lesznek olyanok is, amelyek/akik nemmel?   

Vajon nem fog-e a Nyugat (és ezen belül két legfontosabb intézménye, a Nato és az Európai Unió) dezintegrálódni, még mielőtt újra megtalálni vélt egységét és értelmét tevőlegesen is érvényre tudná juttatni?

Amerika és a Nyugat alighanem megteremtett egy geopolitikai Frankensteint, amellyel még igencsak meggyűlhet a baja. Ez alatt természetesen azt az az egész „szabad világ”-ra kiterjedő, de elsősorban amerikai-lengyel-balti-ukrán, kompromisszumot nem ismerő geopolitikai összefonódottságot értem, amelynek amerikai-ukrán relációjáról már előző bejegyzésemben is írtam (05. 12.), és nem magát Ukrajnát mint országot. Amely – ezt azért ne feledjük – katasztrofális helyzetben van.

---

^[1] William Burns, a CIA igazgatója, akit Edward Luce, a Financial Times amerikai szerkesztője szerint külföldi diplomaták „árnyékkülügyminiszterként emlegetnek”, szintén „felelőtlennek és nagyon kockázatosnak” nevezte ezeket a kiszivárogtatásokat a Financial Times-nak azott interjújában (Transcript: Vladimir Putin ‘doesn’t believe he can afford to lose’ — William Burns, CIA director, FT, 2022. máj. 8.) Luce Burnsről szóló esszéjében (Edward Luce: What the CIA thinks: William Burns on the new world disorder, FT, 2022. máj. 13.) ezeket írja: „Nehéz megszabadulni attól az érzéstől, hogy Washingtonban az óvatos hangvételt a hencegés váltotta fel. Burnsnek ez egyáltalán nem tetszik.” Feltehetően ezeket a sorait is a Burnsszel folytatott beszélgetése inspirálta: „Amerika – Robert Kagan szavaival – „veszélyes ország” [„dangerous nation”], ami lényegében azt jelenti, hogy kész erőszakot alkalmazni eszményei terjesztéséhez. De a történelem azt mondja nekünk, hogy az Egyesült Államok akkor a leghatékonyabb, amikor pragmatikus, mint a hidegháború idején vagy a 2. világháború idején volt [amikor együttműködött a Szovjetunióval – M. G.]. A végső háború utáni kérdés az Egyesült Államok számára az lesz, hogy vajon közelebb akarja-e vinni Oroszországot és Kínát egymáshoz, vagy innovatív diplomáciai megoldásokkal lazítani fogja a két medve összeölelkezését.” Az viszont biztos, hogy a 99 éves Kissinger így látja a dolgokat: „Azt hiszem, nem bölcs dolog két ellenféllel szemben ellenséges álláspontra helyezkedni, ami egymás felé tereli őket, és amint ez az alapelv lesz az irányadó számunkra Európához való viszonyunkban és belső vitáinkban, azt hiszem, a történelem kínál majd olyan lehetőségeket számunkra, amelyekben alkalmazhatjuk a differenciált megközelítést.” (Transcript: ‘We are now living in a totally new era’ — Henry Kissinger. Interview conducted by Edward Luce in Washington. FT, 2022. máj. 9.)       

^[2] Thomas L. Friedman: The war is getting more dangerous for America, and Biden knows it. NYT, 2022. máj. 7.

^[3] David Ignatius: The time is now to plan for the aftermath of war in Ukraine. WP, 2022. máj. 12.

^[4] Jong Eun Lee: Could a Korean-style armistice end the Russia-Ukraine war? The National Interest, 2022. máj. 12.

^[5] Kyrylo Budanov, az ukrán katonai hírszerzés főnöke szerint Putyin „megpróbál majd országunk elfoglalt és el nem foglalt térségei között egy választóvonalat kierőszakolni. Ezzel létre akar hozni Ukrajnában egy Észak- és egy Dél-Koreát.” Azzal, hogy Budanov ezt Putyin tervének nevezi, nyilván szeretné elejét venni annak, hogy később esetleg a nyugatiak álljanak elő hasonló elképzeléssel. Az ukrán védelmi minisztérium természetesen abból indul ki, hogy Oroszország döntő vereséget fog szenvedni, és így nem lesz szükség semmiféle felosztásra és tűzszünetre. E helyett az ukrán GUR főnöke egy interjúban május elején arról elmélkedett, hogy „a háború végén csak két opció marad: az egyik az, hogy Oroszországot két vagy három részre osztják. A másik pedig az, hogy megváltozik az ország vezetősége. Ebben az esetben az Orosz Föderáció területe viszonylag épségben megmaradhat, de Oroszországnak vissza kell adnia minden elfoglalt területet, a Japánt illető Kurili-szigetektől Königsbergig, a mai Kalinyingrádig, amely Németországhoz tartozik.” Arról nem beszélt Budanov, hogy mi lesz a szintén a 2. világháború végén a Szovjetunió által Lengyelországtól, Magyarországtól és Romániától elfoglalt nyugat-ukrajnai területetekkel.     

^[6] Érdekes, hogy a múlt hét folyamán mind Macron francia elnök és Scholz német kancellár, mind pedig Austin amerikai védelmi miniszter arra kérte Putyin elnököt, illetve Sojgu védelmi minisztert, hogy fontolja meg a tűzszünetet. 

Az igazi győztesek

Az „amerikai hatalom oltárszolgái”-ról nem csak az mondható el, hogy a  győzelem kapujában vannak. Ők már győztek.

05. 09.

Május 5-én említettem hogy „a mostani washingtoni győzelmi hangulatra és annak csapdáira” pár helyen már utaltam Tavaszi offenzíva című, 2020. április 8-i bejegyzésemben. Mivel erre annak kapcsán került dor, hogy Thomas Wright, a Brookings vezető kutatója a Nemzetbiztonsági Tanács frissen kinevezett stratégiai igazgatójaként lehetőséget kapott arra, hogy a kompetitorok által képviselt stratégiai alternatívát ne csak elméletben képviselje, hanem „a valóságos hatalmi viszonyok hálózatában is” érvényesítse, talán hasznos lehet „felidézni” Wright egyik akkori írását, amelyet én említett április 8-i bejegyzésemben ismertettem és kommentáltam (saját 2020-as szövegem kurzívval, Wright szövege szintén kurzívval, de kiemelve, szögletes zárójelben pedig az ahhoz fűzött mostani – 05. 09. – kommentárjaim):

1Wright The folly of retrenchment című 2020. márciusi esszéjében „amellett érvel, hogy Amerika nem vonulhat vissza, mert ezzel feladná világelsőségét. Ezt szerinte legfőképpen Kína miatt nem teheti meg.

Lássuk, miben is áll [Wright szerint] ez a legújabb, „kínai kihívás”:

A jelen pillanatban az amerikai és a kínai rendszer verseng egymással, és az egyik oldal nemcsak azáltal jelent veszélyt a másik számára, amit csinál, hanem azáltal is, hogy az, ami.   

Kína és a többi autokrácia számára az Egyesült Államok demokratikus rendszere a puszta léténél fogva veszélyt jelent. 

[Az előző bekezdés értelmében ez fordítva is így van, vagyis Amerika számára Kína „és a többi autokrácia” (azaz értelemszerűen Oroszország is) a puszta léténél fogva – „azáltal, ami” – veszélyt jelent.]        

Az amerikai és a kínai rendszerek közötti versengés fokozatosan kiterjed a társadalom minden részére (üzleti élet, médiák, sport, technológia, nevelés, politika, diplomácia, hírszerzés, hadsereg). Ez a verseny általában nem vonja maga után katonai erő alkalmazását, de a geopolitikai hatalmi egyensúly elengedhetetlenül hozzátartozik. Csak az Egyesült Államok elrettentő ereje gátolhatja meg a versengés áttevődését katonai területre.

[Az ukrajnai amerikai-orosz „kihelyezett” (proxy) háború azt bizonyítja, hogy az orosz „autokrácia” esetében az Egyesült Államok elrettentő ereje nem tudta és tulajdonképpen nem is akarta meggátolni a versengés áttevődését katonai területre, mégpedig azért nem, mert Biden december elején, amikor az invázióról szóló döntés még valószínűleg meg sem született, kijelentette, hogy a katonai segítségnyújtást garantáló Nato 5. cikkelyében rögzített kötelezettségvállalás továbbra is „sziklaszilárd”, Putyinnal azonban közölte (és ezt Zelenszkijnek is megmondta), hogy „amennyiben Oroszország újabb ukrán területekre is betör [further invades], az Egyesült Államok, európai szövetségeseivel együtt erős gazdasági intézkedésekkel fog válaszolni, további defenzív eszközeket bocsát Ukrajna rendelkezésére, és katonailag megerősíti a Nato keleti  szárnyán elhelyezkedő szövetségeseit”.

Biden február 17-én, vagyis egy héttel az orosz katonai akció előtt már nemcsak tudta, de nyilvánosságra is hozta, hogy Oroszország „az elkövetkező napokban meg fogja támadni Ukrajnát”. A potenciális válaszlépéseket illetően pedig leszögezte : „Az Egyesült Államok, szövetségeseivel együtt, készen áll arra, hogy megvédjen minden négyzetcentiméternyi [every inch] Nato-területet. Nem fogunk csapatokat küldeni Ukrajnába, hogy ott harcoljanak, de továbbra is támogatjuk az ukrán népet.”  

Ez minden volt csak nem elrettentés. Amit a Wright-féle, Kínával kapcsolatban körvonalazott logika értelmében úgy lehet értelmezni, hogy az európai „geopolitikai hatalmi egyensúly”-nak és ezen belül mindenekelőtt a Nato körén kívül eső európai országokra vonatkozó orosz biztonsági igényeknek az amerikai megítélése ekkor még nem tette lehetővé az elrettentést. Ezeket a Putyin 2021. novemberi külügyminisztériumi beszédében és az amerikaiaknak elküldött orosz tárgyalási javaslatokban megfogalmazott biztonsági igényeket (köztük Ukrajna semlegesítését és kivonását a de facto már évek óta érvényesülő nyugati befolyási övezetből) Amerika és a Nato természetesen nem fogadta el, ugyanakkor a Nyugat nem volt abban a helyzetben, hogy eleve megakadályozza Oroszország ezt katonai eszközökkel elérni akaró szándékát. Eddig, legalábbis tudtommal, nem került nyilvánosságra semmi arról, hogy az amerikaiaknak voltak-e információi az orosz hadsereg tényleges technikai és pszichikai állapotáról. Elképzelhető, hogy voltak, de az is lehet, hogy azt hitték, az oroszok ideiglenesen el tudják majd foglalni Ukrajnának legalább a Dnyepertől keletre elterülő kisebb részét.

Március 10-e körül azonban, amikorra kiderült, hogy Ukrajnában nem lesz orosz Blitzkrieg, megváltozott az egész kérdés percepciója^[1], és megváltozott az elnök Ukrajnával foglalkozó nyilatkozatainak a hangneme is: „Gazdasági szankcióink és exportkontrolljaink összessége döntő csapást mér [crushing] az orosz gazdaságra. Biztosítani fogjuk, hogy Ukrajnának meglegyen minden fegyvere ahhoz, hogy megvédhesse magát az orosz inváziós erőktől. Bár nem fogunk világháborúzni [fight the third World War] Ukrajnában, Putyin háborúja Ukrajna ellen soha nem vezethet győzelemre. A demokráciák felemelkednek ehhez a pillanathoz, a világot a béke mellett mozgósítva. Erőt mutatunk, és soha nem fogunk meginogni.”     .     

Az Oroszországgal folytatott „versengés áttevődését katonai területre”, vagyis a közvetlen amerikai-orosz katonai konfliktust – a „kompetitorok” reményei szerint – így egészen sajátos, „dialektikus” módon sikerülhet elkerülni: az Oroszország elleni totális gazdasági háborúval, valamint Ukrajna oroszellenes háborús erőfeszítéseinek gyakorlatilag korlátlan támogatásával. Ami aztán  Oroszország győzelmének a megakadályozásával és az ukrán győzelem elősegítésével úgy valósítja meg az elrettentést, hogy radikálisan meggyengíti Oroszországot, olyannyira, hogy a továbbiakban az már nem lesz képes sem a posztszovjet térségben, sem máshol (például a Közel-Keleten vagy Afrikában) az ukrajnaihoz hasonló katonai akciókat folytatni. Ez az, amit Austin amerikai védelmi miniszter április 26-án tételesen is megfogalmazott.

Ami pedig Kínát és Tajvant illeti, az ukrajnai főpróba – Wright és a többi „kompetitor” minden bizonnyal erre számít – okulásul szolgál majd mindkettő számára: a továbbfejlődni akaró Kínát elrettentheti a Tajvan elleni katonai fellépéstől, Tajvannal pedig meg fogja értetni, hogy függetlensége védelmében ténylegesen neki kell majd harcolnia (maximális támogatottsággal, persze), ha mégis konfliktusra kerül sor.]   

Egy ilyen ideológiai verseny közepette a globális visszavonulás valójában azt jelentené, hogy elismerjük Kína és a többi autoritárius állam győzelmét. Ez lehetetlenné tenné a demokratikus világgal – Európában legfőképpen Franciaországgal, Németországgal, az Egyesült Királysággal, Ázsiában pedig Ausztráliával, Japánnal és Dél-Koreával – fennálló politikai szövetségünk megőrzését.

Ez a pszeudorealista manifesztum azért érdemel figyelmet, mert jól mutatja, hogyan próbálja a kül- és biztonságpolitikai Blob progresszív szárnya áthangszerelni a Trump (pontosabban a már rég menesztett H. R. McMaster nemzetbiztonsági tanácsadó és James Mattis védelmi miniszter) idejében elfogadott nemzetbiztonsági és védelmi stratégia kedvenc tézisét.”

2 Amikor kiderült, hogy Trump az általa „kiválasztott” James Mattis védelmi miniszter és H. R. McMaster nemzetbiztonsági tanácsadó irányításával kidolgozott, a nagyhatalmi versengést középpontba állító új stratégiai csapásirányt alaposan összekuszálta, „többen is úgy gondolhatták, hogy a Trump utáni – remélt – demokrata adminisztráció lehet majd az ideális hordozója és megvalósítója a Blob által alkotóan továbbgondolt új stratégiának, amely  szakítani fog mind Trump zűrzavaros America First politikájával, mind az Obama alatti felesleges ballasztokkal túlterhelt globalizmussal”.

3 Tavaszi offenzíva című 2020. áprilisi bejegyzésem végén idézem Paul Heer volt kínai és kelet-ázsiai ügyekkel foglalkozó hírszerzési tiszt National Interestben megjelent cikkét, amelyben a szakértő kifejti:

Bár Kína arra törekszik, hogy nemzetközi befolyását – akár Amerika rovására is – kiterjessze, nem akarja legyőzni az Egyesült Államokat, vagy helyettesíteni mint globális hegemónt. Kína célkitűzései ennél korlátozottabbak és pragmatikusabbak, mert vezetői felismerték, hogy a globális hegemónia, még ha el is lehetne érni – amiben ők, helyénvalóan, kételkednek –, nem volna fenntartható, és inkább terhet jelentene, mint áldást.

A fentiekhez az alábbi kommentárt fűztem:

Ez a geopolitikai józan ész hangja. De látni kell, hogy ezt sem a háborús párt elkötelezettjei, sem a kérlelhetetlen ideológiai küzdelem „haladó” bajnokai nem fogják meghallani, és még kevésbé megfogadni. Őket ugyanis, sajnálatos módon, fogva tartja a birodalmi hübrisz. Amely éppen úgy elvakíthatja most Amerikát, mint ahogy 1918 tavaszán [a végzetes nyugati offenzívát elindító, keleten már „győztes”] Németországot elvakította.

05. 10.

Nos, a Blob, vagyis a washingtoni külpolitikai establishment most jubilál.  Jacob Heilbrunn, a The National Interest című realista beállítottságú külpolitikai folyóirat főszerkesztője és a They Knew They Were Right: The Rise of the Neocons című kötet szerzője, akit nem először idézek ebben a blogban, így írja le újjászületésüket^[2]:   

A Trump idejében meghonosodott kevésbé intervencionista külpolitikai megközelítést Biden kezdetben érintetlenül hagyta. Megpróbált közeledni Oroszországhoz, és ezzel felbosszantotta a liberális héjákat, nem beszélve a megátalkodott neokonokról, az afganisztáni kivonulással pedig felbőszítette őket. Úgy tűnt, hogy igazából  az otthoni helyzetet akarja jobbá tenni, és a külpolitika másodlagos számára. 

Aztán február 24-én jött Vlagyimir Putyin orosz elnök brutális ukrajnai inváziója. Biden szinte egyik napról a másikra felfedezte magában a hidegháborús harcost, ami elnökségének új értelmet adott. Kezdeti visszafogottsága ellenére – talán Ukrajna meglepő katonai sikere miatt – Biden harciasabb szerepet vett fel. Az adminisztráció azt akarja, hogy Oroszország – Lloyd Austin védelmi miszter szavaival – „meggyengülve” kerüljön ki a háborúból. A New York Times arról számol be, hogy az amerikai hírszerzés segíti Ukrajnának kilőni az orosz tábornokokat. És Biden plusz 33 milliárd dolláros segélycsomag megszavazását kéri a kongresszustól^[3], amiből Amerika hatalmas  mennyiségű fegyvert és felszerelést küldhet Ukrajnának és segítheti az ukrán ipar újjáépítését. Ukrajna máris egy Amerika és Oroszország közötti kihelyezett háború, de Biden lépésről lépésre egy olyan politika felé közelít,  amely megpróbálja legyőzni Oroszországot, vagy – még világosabban szólva –,  rendszerváltást akar előidézni Moszkvában.                 

Ez egy olyan megközelítés, amely sokakban aggodalmat keltett a nukleáris konfrontáció lehetősége miatt. De a washingtoni külpolitikai establishment, vagy Ben Rhodes-nak, Obama volt munkatársának találó kifejezésével^[4], a Blob számára az Ukrajnáért folyó harc valóságos felszabadulásként hatott. A Blob demokratákból és republikánusokból áll – a hivatalos Washington elit kutatóiból, törvényhozóiból, újságíróiból álló vegyes csapat –, amelynek közös célja a harcias külpolitika, és amely Amerika globális vezető szerepe mellett tör lándzsát.    

Oroszország agressziója nemcsak azt tette lehetővé a washingtoni mandarinok számára, hogy újjáélesszék krédójukat, hanem azt is, hogy megrohamozzák saját ellenfeleik hídfőállásait, ahol több mint egy évtizede a katonai kalandorság veszélyeire figyelmeztető realisták és antiintervencionisták domináltak. Ennek vége. Mint Andrew J. Bachewich, aki egyszemélyes keresztesháborút vívott a külföldi kardcsörtetés ellen, megírta^[5] a The Nationben: a washingtoni elitek megint újrakezdték: „Az amerikai hatalom oltárszolgái^[6] gyakorlatilag egyik napról a másikra elkezdték dicsőíteni az ukrajnai háborút, mert az a globális Pax Americana hamarosan bekövetkező restaurálását jelezte a számukra. Ami pedig Afganisztánt illeti: felejtsük el!”

És mint a hidegháború idején és közvetlenül utána, az igyekezet kétpárti. Evelyn Farkast, aki az Obama-kormányzatban a védelmi minisztérium tisztségviselője volt, éppen most nevezték ki a washingtoni McCain Institute^[7] ügyvezető igazgatójává. Farkas kijelentette: „Nemcsak Oroszország illegális ukrajnai és grúziai területfoglalásait kell elítélnünk, de követelnünk kell, hogy vonuljon ki egy meghatározott időpontig mindkét országból, és meg kell szerveznünk azokat a koalíciós erőket, amelyek készek ezt cselekedeteikkel kikényszeríteni.” Majd hozzátette. „Nekünk, amerikaiaknak, európai szövetségeseinkkel közösen, használnunk kell a hadseregünket, hogy visszaszorítsuk az oroszokat – akár a közvetlen összecsapás kockázatát is vállalva.” Chris Coons szenátor, Biden közeli szövetségese, azt mondta, hogy Amerikának el kell gondolkodnia azon, „mikor tesszük meg a következő lépést, és fogunk nem csak fegyvereket, hanem csapatokat is küldeni, hogy segítsünk megvédeni Ukrajnát”.              

A Blob újjászerveződésének további jele az, hogy a Biden-adminisztráció február óta rendszeres telefonkonferenciákat szervez a vezető washingtoni agytrösztökkel^[8], amelyeken többek között a Nemeztbiztonsági Tanács és a védelmi minisztérium egy-egy képviselője tart tájékoztatókat. Az egyik résztvevő szerint fel lehet tenni kényesebb kérdéseket is, de „az egész arra megy ki, hogy támogassuk az adminisztrációt [carry water for the administration]. Hízelegnek a think-tank-közösségnek. Azt akarják, hogy nyilvánosan védelmezzék őket.   

Ezek a washingtoni think-tankek, főként az Atlantic Council és a CEPA, szerepet játszanak mind az adminsztráció politikájának a befolyásolásában, mind pedig annak a nyilvánosságon belüli percepciójában. Az Atlantic Councilban  például egy sor volt nagykövet ül, mint például Alexander Vershbow, John Herbst és Daniel Fried, akik rendszeresen kommentálják az oroszországi és az ukrajnai eseményeket, és kapcsolatban vannak az NBT és a külügyminisztérium képviselőivel.  Herbst elmagyarázta nekem, hogy „az adminisztrációnak még többet kell tennie; az elmúlt hetekben felgyorsították a dolgokat, főként Lloyd Austin védelmi miniszternek és az egyesített vezérkarok  főnökének, Mark Milley tábornoknak köszönhetően; ez lényegbevágó volt”. Majd hozzátette: „mi a politikai döntésekben vagyunk érdekeltek [we are policy people], és igen, kapcsolatban állunk a kormányzattal, a nyilvános küzdelem élén állva ebben a kérdésben. És a kongresszus is nagy érdeklődéssel figyel bennünket.”

Az orosz revansizmus sok ellenfele azt szeretné, hogy visszatérjenek az 1990-es évek, amikor Amerika sudáran és büszkén nézett farkasszemet a zsarnoksággal, mielőtt George W. Bush csalóka közel-keleti keresztes hadjárata alatt minden diszkreditálódott volna. Most, hogy Putyin tehetetlenül bukdácsol Ukrajnában, a blob, érezve, hogy Moszkva legyőzhető, erősebb lett, mint valaha.      

Semmi sem szimbolizálta erőteljesebben a Blob maradandó befolyását, mint a márciusban elhunyt Madeleine Albright volt külügyminiszter búcsúztatása a washingtoni Nemzeti Katedrálisban, ahol 1400 vendég gyűlt össze. Mint ENSZ-nagykövet Bill Clinton első mandátuma idején, Albright tüske volt Warren Christopher akkori külügyminiszter és Tony Lake nemzetbiztonsági tanácsadó körme alatt, akik elsápadtak már a puszta gondolatától is annak, hogy Slobodan Milošević etnikai tisztogatást célzó háborújának katonai beavatkozással vessenek véget. Biden szenvedélyes emlékbeszédében implicit párhuzamot vont az 1990-es évek és a mai helyzet között: akkor virágzott a demokráciáért vívott Milošević-ellenes keresztes hadjárat a Balkánon, most pedig újult erővel folyik a szabadság védelmében folytatott harc Putyin ellen Ukrajnában.    

„Nem feledkeztem meg arról – mondta Biden –, hogy jelentős mértékben Madeleine-nek köszönhető, hogy a Nato erős és életteli maradt, mint ahogy ma is az.”

Az ukrajnai háború – zárul Heilbrunn okfejtése – nemcsak a Nato-t élesztette újjá, hanem mindazt, amit Albright képviselt^[9]. Miután a szerencsétlen iraki és afganisztáni háborúk után egyfolytában védekezni kényszerültek, az „amerikai hatalom oltárszolgái”-ról nem csak az mondható el, hogy a  győzelem kapujában vannak. Ők már győztek.

Elbridge Colby, aki a Trump alatti védelmi minisztériumban a tulajdonképpen még mindig érvényben lévő védelmi stratégia kidolgozását felügyelte, és feltehetően a következő – konzervatív – adminisztráció egyik kulcsfigurája lesz, így reagált egy tweetben Heilbrunn esszéjére:

Ha a külpolitikánkat az 1990-es évekbe visszatérítő oltárszolgák győztek, akkor az amerikaiak veszítettek. A világ alapvetően megváltozott, és Amerika megérdemelne egy olyan külpolitikai osztályt, amely fel tudja fogni ezt a valóságot, ahelyett, hogy elvágyódna belőle.     

05. 12.

A The National Interest főszerkesztője egyik régebbi, 2014. októberében megjelent^[10], szintén Ukrajna körül forgó cikkében írta:

Talán senki sem tett szándéka ellenére többet azért, hogy megcsinálja a neokonok és a liberális héják szerencséjét, mint Obama elnök.

Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy Heilbrunn ma ugyanezt gondolja Joe Bidenről, csak még nem mondja ki nyíltan ezt az elég kézenfekvő igazságot. De ennek szerintem már nem sok híja van, mert a háborús helyzet Amerika számára is egyre veszélyesebbé válik. Ez kiderül Heilbrunnek a The National Interest kiadójával és az azonos nevű külpolitikai kutatóközpont elnökével folyatott legutóbbi beszélgetéséből is.^[11] Ebben az orosz származású Dmitri Simes, aki most tért vissza kéthetes moszkvai útjáról, amelynek során  „magas rangú kormánytisztviselőkkel és vezető szakértőkkel és újságírókkal találkozott”, többek között elmondja, hogy Oroszország válasza nukleáris lesz, amennyiben Ukrajna területéről elkezdik bombázni Oroszországot.    

Ennek – mármint Ukrajna radikalizálódásának – az esélyeit nagyban növeli az a sajátságos tény, hogy a Blob hangadói nemcsak az amerikai kormányzattal fonódnak össze, mint ezt John Herbst volt ukrajnai nagykövet Heilbrunnek elismerte, hanem feltehetően az ukránnal is. Egyrészt folyamatosan közvetítik annak igényeit és kívánságait Washington felé, másrészt – és ez az érdekesebb – az ukrán kormányzatot (mindenkelőtt Zelenszkij elnököt és Dmytro Kuleba külügyminisztert) használják fel arra, hogy az egyre hangsúlyosabb katonai részvétel és így az elkerülhetetlen konfrontáció irányába befolyásolják Bident. 

Kuleba legutóbbi nyilatkozatai (lásd itt és itt) eléggé egyértelműen mutatják a követendő irányt^[12]:

Természetesen a győzelem az lesz számunkra ebben a háborúban, ha minden területünket felszabadítjuk az orosz megszállás alól.   

Csak Oroszország veresége teszi lehetővé Ukrajna számára, hogy újra megnyissa kikötőit. Ha még több katonai támogatást kapunk, képesek leszünk arra, hogy kiverjük őket Kerszon tarományból [Dél-Ukrajnában], hogy vereséget mérjünk a Fekete-tengeri flottára, és feloldjuk a blokádot.    

Meg vagyok győződve arról, hogy végig támogatni fognak bennünket, beleértve Oroszországnak a Donbaszból és a Krímből való kiszorítását is, mert Moszkva agressziója volt az, ami a Nyugatnak új értelmet adott.

Ők [Amerika és az EU] már érzik, hogy a mi győzelmünk az ő győzelmük is lesz, és ezért hiszem, hogy kitartanak mellettünk.  

Minden háború a diplomáciával végződik. A kérdés az, hogy amikor eljön a diplomácia ideje, abban a helyzetben vagy-e, hogy a háború a te feltételeid szerint érjen véget? Vagy az ellenfeled fogja diktálni a feltételeket? Vagy kapsz egy olyan megállapodást, amelyet senki sem szeret, amely senki érdekeit nem szolgálja, és csak továbbtolja a háborút, mint a minszki megállapodásokkal is történt.

Elég volt Minszkből.  

Nekem mint háborús külügyminiszternek az a dolgom, hogy Kijev a lehető legerősebb pozícióban legyen amikor eljön a tárgyalások ideje. Vagyis, hogy Ukrajna annyi fegyert kapjon, amennyire csak szüksége van, hogy a világ annyi szankciót alkalmazzon, amennyi csak lehetséges, és hogy olyan keményen lépjen fel Oroszországgal szemben, amennyire csak lehetséges.   

Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó áprilisban kijelentette:

Úgy vélem, a mi dolgunk az, hogy támogassuk az ukránokat. Ők fogják meghatározni a katonai célokat, a tárgyalóasztal melletti célkitűzéseket… nem mi fogjuk ennek a kimenetelét meghatározni az ő számukra. Ennek a meghatározása az ő dolguk kell hogy legyen, a miénk pedig az, hogy támogassuk őket ebben. (Kiemelés tőlem – M. G.)

Nem tudom, Biden elnök és nemzetbiztonsági tanácsadója vajon még mindig ezt az álláspontot képviseli-e, ami legalábbis különös attól a szuperhatalomtól, amely ugyebár „messzebb belelát a jövőbe, mint a többi ország”^[13]. Mindenesetre minél későbbre halasztják ennek a kérdésnek a tisztázását, annál nehezebb lesz a dolguk.

Azt azonban feltételezem, hogy Kurt Campbell például, az amerikai Kína-politika fő koordinátora (a Nemzetbiztonsági Tanácsban) nem osztja ezt az álláspontot. Nemcsak azért, mert ő nem feledkezhet meg arról, hogy Kína és Tajvan fontosabb Amerika számára, mint Oroszország és Ukrajna. Hanem azért sem, mert soha nem kedvelte a neokonokat, akik ma már tökéletes liberálisokká váltak (lásd pédául Robert Kagant vagy Jennifer Rubint).

Ezt – befejezésül – egy kis anekdotával szeretném illusztrálni, amit Nyeregbe, harcosok! című 2009. október 10-i, erre az írásomra mintegy rímelő bejegyzésemből emelek át ide, már csak azért is, mert mostani blogomnak ezt a Figyelő egykori blogfelületén (fn.hu) futott elődjét már törölték a felhőből (sebaj, majd bekerül a nagy corpusba, az összes többivel együtt):

A neokonokat soha nem szabad alábecsülni. Kurt Campbell külpolitikai elemző például egy konferencia-vacsorán egyszer arról mesélt, hogy helytelenül állítják egyesek, hogy a neokonok vámpírok, mert azokat egy ezüstgolyóval le lehet lőni,  a neokonok viszont halhatatlanok. (Jó, még azt a neokon-viccet is megengedte magának, hogy az sem igaz, hogy farkasemberek volnának, mert azok nappal normálisak, a neokonok pedig egyfolytában eszeveszettek. A társaságban jelen lévő Robert Kagan – aki egyébként nem kedveli a „neokonzervatív” elnevezést és Leo Straussnak sem csodálója – mindenestre nem díjazta a vicceket, és a másnapi pódiumvitán nem volt hajlandó Campbellel együtt szerepelni. – Vö. Ben Naparstek: The good old neocon values. Jerusalem Post, 2008. okt. 31.)

---

^[1] Remarks by President Biden at the House Democratic Caucus Issues Conference. Philadephia, 2022. márc. 11.

^[2] Jacob Heilbrunn: How the war in Ukraine is reviving the Blob. Biden’s escalation against Russia underscores the revival of Washington’s hawkish foreign policy mindset. Politico, 2022. máj. 6. 

^[3] A demokrata többségű képviselőház május 10-én ezt még 7 milliárddal megtoldotta, és egy 40 milliárd dolláros segélycsomagot fogadott el, 57 republikánus ellenszavazattal. Ebből több mint 30 milliárd a katonai segély. Hamarosan a szenátusi szavazásra is sor kerül. „Nem engedhetünk meg magunknak semmilyen késlekedést ebben az életbevágó háborús erőfeszítésben” [vital war effort] – mondta Biden. 

^[4] A blob göböt, duzzanatot (is) jelent.

^[5] Andrew J. Bachewich: The Ukraine conflict is not about American freedom. Washington elites are ignoring history when they try to spin this war to restore faith in American leadership. The Nation, 2022. ápr. 28.

^[6] Az acolyte átvitt értelemben cinkostársat is jelent. 

^[7] John McCain az egyik legtekintélyesebb republikánus „héja” volt.

^[8] Heilbrunn a Brookings Institutiont, a Carnegie-t, az Atlantic Councilt, a CEPÁ-t és a German Marshall Fundot említi ezek közül.

^[9] Töréspont című 2021. március 2-i bejegyzésem 2. lábjegyzetében szerepel az alábbi Madeleine Albright-idézet: „Az erő alkalmazásával való fenyegetés [Irak ellen] és a mi ottani felsorakozásunk teszi lehetővé, hogy a diplomáciát katonai erővel támogassuk meg. De ha erőt kell alkalmaznunk, ez azért van, mert mi vagyunk Amerika; mi vagyunk a nélkülözhetetlen nemzet. Mi emelt fővel járunk, és messzebb belelátunk a jövőbe, mint a többi ország (kiemelés tőlem – M. G.), és látjuk, milyen veszély fenyeget valamennyiünket.” (NBC Today, 1998. febr. 19.)

^[10] Jacob Heilbrunn: Springtime for Neocons. The National Interest, 2014. okt. 27.

^[11] Vö. Jacob Heilbrunn: Does nuclear war loom with Russia? The National Interest, 2022. máj. 10.

^[12] Vö. Ukraine has upgraded its war aims as confidence grows, says foreign minister. Dmytro Kuleba says ’picture of victory’ has shifted to full liberation of territories from Russian occupation. FT, 2022. máj. 10; Putin gained ’what he shouldn’t have’: Ukraine’s foreign minister rues U.S. delay in providing weapons. Politico, 2022. máj. 10.

^[13] Lásd a 9. lábjegyzetet. 

A kompetitorok

Miközben Ukrajnában Oroszország és a Nyugat háborúzik egymással, az utóbbi már győzelmet hirdet.  

04. 24.

Vissza Marxhoz! Legalábbis egy idézet erejéig. A krími háborúról szóló egyik cikkében írta Marx a következőket: „Ahogy a levegővel érintkezve minden múmia azonnal szétmállik, a már nem életképes társadalmi szervezetekről a háború mondja ki a megfellebbezhetetlen ítéletet.”[1]   

A fenti idézet Nigel Gould–Davis most megjelent esszéjének az élén olvasható.[2] 

Íme az esszé legfontosabb részlete:

A háború egy társadalom erőforrásainak, vezetőinek és akaratának a végső próbája. Megmutatja, milyen hatalmi formák számítanak, és hogy mely országok vannak ezek birtokában. A háború következményei számosak és előreláthatatlanok, és az újabb időkben főként azoknak okoztak meglepetést, akik elkezdték. 

Az ukrajnai háború évtizedek óta az első olyan válság, amelyben valamennyi fél úgy látja, hogy alapvető érdekei forognak kockán, amelyeket nem adhat fel. Ez sohasem volt így a hidegháborús válságok esetében. Európában a Nyugat elfogadta a keleti blokk felkeléseinek brutális, de (rövid távon) stabil következményeit. A periferikusabb harmadik világbeli konfliktusokban egyik vagy másik szuperhatalom végül is elfogadhatta a vereséget és a visszavonulást, ami kellemetlen volt ugyan, de nem volt létfontosságú.      

Mivel Ukrajna 43 millió polgára[3] továbbra is úgy véli, hogy nélküle nem dönthetnek az ország jövőjéről, az Ukrajna felosztását vagy semlegesítését célzó kompromiszumok nem tűnnek stabil megoldásoknak, amelyeket mindenki elfogadhat. Ehelyett a dinamika a párhuzamos eszkaláció irányába mutat. Oroszország a katonai győzelemmel és a civil áldozatokkal rá akarja kényszeríteni a Zelenszkij-kormányzatot arra, hogy fejezze be a háborút. A Nyugat a fegyverszállításaival megakadályozza az ukrán vereséget, és a szankciókkal keményen szorongatja Oroszországot. Ez a dinamika kettős veszélyt hordoz magában. Egyrészt a párhuzamos eszkaláció közvetlen összecsapáshoz vezethet. Másrészt Oroszország, tartva a vereségtől, radikális lépéshez folyamodva átlépheti a nukleáris küszöböt. Minél frusztráltabb lesz a harctéren, annál keményebben fogja tesztelni nemcsak az ukrán, hanem a nyugati eltökéltséget is. Ez utóbbi korlátai gyakran szolgálták már az érdekeit.           

De még akkor is, ha Putyin megnyeri az eszkalációs versenyfutást a Nyugattal, legyőzi Ukrajnát vagy erőszakkal behódolásra kényszeríti, majd tömeges letartóztatásokkal valahogy korlátok közé szorítja az elkerülhetetlen ellenállást, a szankciók drasztikusan és gyorsan le fogják gyengíteni az orosz gazdaságot, és ez a nyomás még tovább fokozódhat.  

Bármilyen fajta győzelemért tehát nagyon nagy árat kell fizetni. De akár győz, akár veszít, akár talál Oroszország valamilyen kompromisszumot, a háború legvészjóslóbb bizonytalansága az otthoni  frontra gyakorolt hatása. Akárcsak Marx múmiái a szabad levegőn, Putyin háborúja kendőzetlenül feltárta Oroszország hatalmának számos gyengeségét. Túljut vajon azon a „megfellebehetetlen ítéleten” is, amelyet ez a háború kimond róla?         

A Survival főszerkesztőjének írása – a maga egészében – egyértelműen azt sugallja, hogy Putyin rendszere ezen a „végső próbán” el fog bukni. Ez szerintem is lehetséges[4], de egyáltalán nem vehető biztosra. 

A kérdést (egyelőre) nyitva hagyva, most – és a későbbiekben – azt érdemes inkább megvizsgálni, hogy milyen „ítéletet” mondhat ki ez a háború, amely nemcsak a Putyiné, hanem éppen úgy a Nyugat háborúja is, a másik félről.

Április 24-én a jelenlegi demokrata párti liberális, azaz balközép amerikai adminisztráció két kulcsembere, Antony Blinken külügyminiszter és Lloyd Austin védelmi miniszter is elzarándokolt Kijevbe Volodimir Zelenszkij elnökhöz. A látogatást követően megtartott lengyelországi sajtóértekezletükön Blinken elmondta, hogy „ami Oroszország háborús céljait illeti, Oroszország már kudarcot vallott, Ukrajna pedig sikerrel járt”. Ugyanezt, vagyis, hogy ebben a háborúban Moszkva a vesztes, Kijev pedig a győztes fél, Austin sokkal explicitebb formában fogalmazta meg:

Azzal kapcsolatban, hogy képesek vagyunk, hogy ők képesek győzni: a legfontosabb dolog, ami a győzelemhez kell, az, hogy higgyél a győzelemben. És ők [az ukránok] meg vannak győződve arról, hogy győzhetünk[5]; úgy véljük, hogy győzhetnek, hogy győzhetünk. Győzhetnek, ha megvan a megfelelő felszerelésük, ha megfelelő támogatásban részesülnek.

Azt akarjuk, hogy Oroszország olyan mértékben meggyengüljön, hogy ne legyen képes megtenni azokat a dolgokat, amelyeket megtett Ukrajna lerohanásával. Az igazat megvallva már eddig is rengeteg katonai potenciált és rengeteg katonát veszítettek, és mi azt akarjuk, hogy ne legyenek képesek nagyon gyorsan újjáteremteni ezt a potenciált.  

Vagyis itt Ukrajna harcol, de a Nyugat is győzni akar, sőt elsősorban a Nyugat akar győzni – anélkül, hogy harcolna. Nem az a Nyugat (mindenekelőtt Amerika) célja, hogy megdöntse Putyin rendszerét, hanem az, hogy meggyengítse Oroszországot.

Biden, Blinken, Austin és a többiek nem harcosok, hanem kompetitorok, ahogy Josh Rogin, a Washington Post Globális vélemények rovatának kolumnistája nevezte őket egy emlékezetes, Kínáról szóló cikkben.[6]  

Obama 2011-ben meghirdetett ázsiai súlypontja óta Kína a fő ellenfél, és most, hogy Oroszország – legalábbis a Biden-adminisztráció szerint – vesztésre áll Ukrajnával és a Nyugattal szemben, még nagyobb eséllyel lehet folytatni a versenyt Pekinggel, hiszen Moszkva – Austin védelmi miniszter (és néhai Für Lajos) után, szabadon – „elesett”.

Íme az ömagát neoliberálisnak tekintő Josh Rogin okfejtésének lényege:

Ha Trump Kína-szakértői riválisok valószínűtlen csapatát alkották, Biden elnök emberei balközép internacionalisták, akik már évek óta együtt dolgoznak, és úgy vélik, hogy ha az Egyesült Államok nem lép fel keményebben, Kína hamarosan dominálni fog az ázsiai-csendes-óceáni régióban, és át fogja alakítani a világrendet, hogy az megfeleljen az érdekeinek. Ehhez a csoporthoz – nevezzük őket „kompetitorok”-nak – tartozik a legtöbb vezető külpolitikus: Antony Blinken külügyminiszter; Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó; a Nemzetbiztonsági Tanács indiai–csendes-óceáni koordinátora, Kurt Campbell; az NBT kínai és tajvani részlegének főigazgatója, Laura Rosenberger, továbbá a Pentagon és a State Department legfontosabb tisztségviselői.       

Ez a gondolkodásmód nem kizárólagos. A kormányzaton belül szétszóródva ott vannak azok a tisztségviselők is – a „kapcsolatot keresők” [„engagers”] –, akik szembenállnak az új megközelítéssel. Biden mindenesetre határozottan a kompetitorok csapatához tartozik, ezért is nevezett ki oly sokat közülük, hogy felügyeljék a külpolitikáját. „A kompetitorok megértik, hogy az Egyesült Államok elhúzódó versenyben van Kínával, amelyet meg kell nyernünk, de amelyet elveszíthetünk” – mondta Thomas Wright, a Brookings Institution főmunkatársa. „Készenlétben vannak, érzik, hogy nagy tétekben kell játszaniuk, hogy kialakítsák a megfelelő stratégiai környezetet, még ha ez nehéz is. Már nem elég a status quo puszta fenntartása – Kína nem áll egyhelyben, és ezt az Egyesült Államok sem engedheti meg magának.”       

05. 05.

A Rogin által idézett  Thomas Wright, akinek Minden eszközzel, a háborút kivéve, avagy ki nyeri meg a 21. századot című 2017-ben megjelent könyvével és Az önkorlátozás ostobasága: Amerika nem vonulhat ki a világból című, 2020. márciusi, Biden hatalomra kerülése előtt jó háromnegyed évvel megjelent esszéjével a mostani washingtoni győzelmi hangulatra és annak csapdáira pár helyen már utaló Tavaszi offenzíva című, 2020. április 8-i bejegyzésemben foglalkoztam[7], a Brookings Amerika- és Európa-kutató központjának volt az igazgatója, egészen a múlt hétig, amikor is csatlakozott a Biden-féle Nemzetbiztonsági Tanácshoz[8] mint a befolyásos stratégiai osztály igazgatója.

Wright idézett könyvében írta a következőket: „Az amerikaiaknak most egy ugyanolyan fontos következményekkel járó stratégiai alternatíva mellett kell dönteniük, mint a negyvenes évek végén tették a liberális rend megteremtésével.” Nos, innentől kezdve Thomas Wright is belépett a kompetitorok csapatába, hogy velük együtt próbálja meg ezt a bizonyos alternatívát (az autokrácia, vagy konkrétabban: az autokráciák „minden eszközzel” való legyőzését, a háborúban való tényleges részvétel nélkül) nemcsak kidolgozni, hanem a valóságos hatalmi viszonyok hálózatában is érvényesíteni.

Hamarosan meglátjuk, milyen eredménnyel.

---

[1] Karl Marx: Another British revelation. New York Herald Tribune, 1855. szept. 24. A magyar változatot lásd a Karl Marx és Friedrich Engels Művei (1965) 10. kötetében. Mivel ez most nincs a kezem ügyében, kénytelen voltam angolból én lefordítani.  

[2] Nigel Gould-Davis: Putin’s strategic failure. Survival, 64. k., 2. sz., 2022. április-május. 7-16. https://doi.org/10.1080/00396338.2022.2055818

[3] 2020 januárjában, kijevi adatok szerint, 37.3 millió személy élt Ukrajnában (a Krímen és Donyeck–Luhanszkon kívül). A háború kezdete óta több mint ötmillióan hagyták el az országot. 

[4] Az egyik novoszibirszki szobor talapzatára április 24-én felírt (ortodox) húsvéti üzenet így szól: „Krisztus feltámadt, de a besorozott katona nem.”

[5] Az idézett hivatalos átirat szerint Austinnál a „mi” és az „ők” teljesen összemosódik: „In terms of our – their ability to win… they believe that we can win; we believe that they – we can win – they can win…”   

[6] Vö. Josh Rogin: Biden doesn’t want to change China. He wants to beat it. WP, 2022. febr. 10.   

[7] Vö. Thomas J. Wright: All measures short of war: The contest for the 21st century and the future of American power. Yale University Press, 2017, valamint uő: The folly of retrenchment. Why America can’t withdraw from the world. Foreign Affairs, 2020 március-április.  

[8] Érdekes, hogy Rush Doshi, az NBT kínai részlegének az igazgatója korábban szintén a Brookings munkatársa volt.