Nincs menekvés Európából

07. 21.

Nem Putyinnal kell foglalkozni, hanem Oroszországgal.

Most pedig nézzük meg egy kicsit közelebbről a francia álláspontot az ukrajnai háború kérdésében.

Az előző bejegyzésemben idézett Pascal Boniface ezeket írja a háború Franciaországot érintő stratégiai következményeiről[1]:

A háború komoly hatással van Franciaország geopolitikai DNS-ére, amely legalábbis az Ötödik Köztársaság kezdetétől folyamatosnak mondható. Franciaország számára mindig fontos volt az, hogy jó kapcsolatokat ápoljon Moszkvával – mint a Szovjetunió, illetve Oroszország fővárosával –, hogy megfelelő mozgástere legyen például Washingtonnal szemben. Ez a sajátosság most mély álomba merült. Ameddig Vlagyimir Putyin hatalmon van Franciaország nem tarthat fenn erőteljes és autonóm kapcsolatokat Oroszországgal. Ezt a Nato tagjai árulásnak tekintenék. És különben is Párizs nem kíván különleges kapcsolatokat fenntartani egy olyan országgal, amely fegyveres agressziót hajtott végre, és háborús bűnöket követ el.          

Franciaország mindig síkra szállt az európai stratégiai autonómia mellett, ami fontos összetevője volt a Mitterand és utódai által is folytatott  De Gaulle-i  külpolitikának. Ez a perspektíva ma elérhetetlennek tűnik, legalábbis rövid távon. Ha Emmanuel Macron 2019 novemberében azt mondta, hogy a Nato az agyhalál állapotában van, akkor mostantól fogva az európai stratégiai autonómia van az agyhalál állapotában. Síkra szállni mellette azzal a kockázattal járna, hogy szembemegyünk a szükséges nyugati szolidaritással.      

A Nato soha nem volt ennyire hatalmas és egységes. Az amerikai jelenlét Európában soha nem volt ennyire elfogadott és ennyire igényelt. Egyetlen európai ország sem gondolja inmmár azt, hogy eltekinthet az amerikai segítségtől, ha meg akarja védeni magát az orosz veszéllyel szemben. Ehhez a Washingtonnal szembeni stratégiai és katonai függőséghez hozzáadódik az energia-függőség. Európa Oroszország felé fordult, hogy ne függjön a stratégiailag túlságosan bizonytalan arab-perzsa öböltől. Ezentúl majd az Egyesült Államok felé fog fordulni, amelytől a környezetre ártalmasabb és drágább nyersanyagokat fog kapni. Németország versenyképességére befolyással lesz a drágább energia, hiszen gazdasági modellje nagymértékben az Oroszországtól importált olcsó gáztól függött.

Mit tehet ilyen körülmények között Franciaország?

Megtehetné, hogy saját mozgásterét elveszítve alkalmazkodik az új helyzethez, és megpróbálja átvenni Nagy-Britannia szerepét, az Egyesült Államok legjobb szövetségesévé válva. Vannak Franciaországban olyanok, akik már évek óta ezt szeretnék.               

De Franciaország gondolhatja azt is, hogy csupán a történelem egy pillanatáról van szó, és nem kell kockáztatni a jövőt. Franciaország stratégiai DNS-e új erőre kaphat. Számára mindenekelőtt az a fontos, hogy meg tudja őrizni a mozgásterét. Ehhez meg kell védelmezni a francia hadiipart, mivel az Egyesült Államok arra törekszik, hogy ezen a területen ne legyen konkurrenciája, még a szövetségesei között sem.   

És azt is fontos észben tartani, hogy Franciaország nem csak nyugati ország, és hogy nekünk ki kell állni a multilateralizmus mellett, amit az Egyesült Államok nem mindig tesz meg. Ragaszkodni kell ahhoz, hogy a nyugati világot ne állítsuk szembe a világ többi részével, ami nem teljesen idegen a Nato-tól és bizonyos tagállamaitól. Tudomásul kell venni, hogy a világ többi része nem úgy gondolkodik, mint a Nyugat, és ez utóbbi már nem egyedül irányít mindent, mint korábban. A Nato néha úgy viselkedik, mintha egyfajta vezető szerepet akarna visszaállítani, az Oroszországgal és Kínával szembeni védelemre hivatkozva. Kétséges, hogy az afrikai, ázsiai és a latin-amerikai országok támogatják ezt. Pontosan ebben ragadható meg Franciaország különleges, a multilateralizmust védelmező szerepe, mint egy olyan országé, amely persze nyugati, de azért több, mint pusztán nyugati ország. Ezért kell fejlesztenünk Franciaország kapcsolatait a nem nyugati országokkal, még akkor is, és talán főként akkor, ha nem osztják a nyugati álláspontot Oroszországgal kapcsolatban. Franciaországot nem lehet  bezárni egyfajta nyugati táborba, amely hatalmas ugyan, de immár nem rendelkezik a hatalom monopóliumával.         

Nem szabad összetéveszteni a nyugati közösséget a nemzetközi közösséggel, mint bizonyos nyugati országok teszik. Franciországnak meg kell akadályoznia azt, hogy a nyugati világ szembekerüljön a világ többi részével, mert nem biztos, hogy ebből a Nyugat győztesen kerül ki. (Kiemelések tőlem – M. G.) 

07. 22.

Ebben az önálló francia geopolitikai mozgástér sajátos menekülési útvonalát felvázoló gondolatmenetben számomra az a különös, hogy mennyire könnyen tudomásul veszi, mondhatni magától értetődőnek tekinti – az adott helyzetben, vagyis „ameddig Vlagyimir Putyin hatalmon van” – Oroszország elveszítését és az európai stratégiai autonómiáról való lemondást. Pascal Boniface és a hozzá hasonlóan nem atlantista, a francia politika önálló mozgásteréhez ragaszkodó francia geopolitikai gondolkodók a jelek szerint úgy vélik, hogy pillanatnyilag egy olyan politikai konjunktúrával állnak szemben, amely átmenetileg nem tesz lehetővé Párizs számára semmiféle önálló orosz és egyáltalán kelet-európai politikát.

Ez a szerintem elhamarkodott és megalapozatlan elképzelés két premisszán alapul. Egyrészt abból indul ki, hogy az ukrajnai háború kizárólag az orosz „fegyveres agresszió”-nak köszönhető, és a Nato-bővítés eddigi politikája és Ukrajna nyugati geopolitikai bekebelezése nem játszott, illetve nem játszik ebben semmilyen szerepet.

A másik hamis premissza az, hogy Putyin olyan hatalmas stratégiai hibát követett el Ukrajna megtámadásával és a Nyugat, valamint a Nato korábban nagyon is bizonytalan egységének az újjáélesztésével, hogy veresége elkerülhetetlen, ami előbb vagy utóbb hatalma elveszítéséhez fog vezetni. Elég lesz tehát az önálló orosz és kelet-európai politikát majd akkor elővenni, amikor az „orosz veszély” elmúlik, és Európa eltekinthet a közvetlen „amerikai segítség”-től.

Boniface videójának közben a szerző blogjában megjelent[2] a teljes (és kissé megfésült) szövege, amelynek az akkor általam tudatosan mellőzött[3] befejező részét most idézem:

Nem ez [ti. a lengyelek és a litvánok által képviselt radikálisan oroszellenes, az orosz állam legitimitását is kétségbe vonó politika] a legjobb módja Putyin meggyengítésének. Épp ellenkezőleg, ez a legjobb módja a megerősítésének. Oroszországgal szemben azt az üzenetet kell megfogalmaznunk, hogy Ukrajna részleges vagy teljes meghódítása elfogadhatatlan. Ugyanakkor azt az üzenetet is el kell juttatnunk hozzá [vagyis Oroszországhoz mint olyanhoz, nem pedig Putyinhoz], hogy mint ország nem forog veszélyben. Továbbá azt is, hogy amint az ukrán kérdés megoldódik, a nyugatiak nem fogják feldarabolni, leigázni [l’asservir] vagy egyszer s mindenkorra meggyengíteni. Aki ezt akarja, az akadályozza a tűzszünet vagy a béke elérését.     

Szerintem ez az elképzelés felszínes és naiv. A francia szakértő úgy képzeli, hogy pusztán azért, mert „a Nyugat közli Oroszországgal”, hogy Ukrajnának nemcsak a teljes, de a részleges meghódítása is elfogadhatalan, vagyis a Nyugat által támogatott Ukrajna remélt egyértelmű és teljes győzelme nélkül Moszkva szépen ki fog vonulni Ukrajnából. És majd vigasztalódik azzal, hogy a derék nyugatiak nem fogják feldarabolni vagy egyszer s mindenkorra meggyengíteni.

Tegyük fel, hogy Putyin valamilyen oknál fogva hamarosan lemond, vagy megbuktatják. Nem tudok elképzelni a Kremlben olyan utódot, aki vevő lenne az ilyesfajta üzenetekre.          

A Pascal Boniface-hoz hasonlóan gondolkodó francia politikusok és szakértől láthatóan nincsenek tisztában azzal, hogy Oroszország radikálisan hátat fordított a Nyugatnak, amely tulajdonképpen még a francia szakértő szerint is csupán egy bizonytalan és veszélyes ideológiai-hatalmi konstrukció.

Ha Franciaország nem akar bezárkózni „egyfajta nyugati táborba”, ha valóban komolyan veszi a multilateralizmust, akkor azzal az Oroszországgal kell szembenéznie, amely van, nem pedig azzal, amely csupán a reményeiben létezik. Ehhez persze azt is tudomásul kellene venni, hogy tűzszünet esetleg lehet Ukrajna és Oroszország között, béke azonban nem. Ami Európa egészét (tehát Nyugat-Európát is) súlyosan destabilizálja, és nem teszi lehetővé Párizs számára, hogy „kimeneküljön” Európából.

---

[1] Pascal Boniface: Guerre en Ukraine: l’ADN stratégique français en question. pasalbonigace.com, 2002. júl. 11.

[2] Vö. Pascal Boniface: Éviter la „polonisation” de l’Europe. pascalboniface.com, 2022. júl. 20.

[3] A befejező részre azért nem tértem ki akkor, mert abban a kontextusban fontosabbnak tartottam a szerzőnek az európai politika „litvanizációjával vagy polonizációjával” szembeni nagyon is helyénvaló kritikáját.  

Egy francia geopolitológus

Most nem a finlandizáció a fő veszély, hanem az európai politika „polonizációja”

07. 16.

Pascal Boniface francia „geopolitológus”, a párizsi IRIS stratégiai intézet alapító-igazgatója július 15-i videójában (Kerüljük el Európa „polonizációját”) tökéletesen alátámasztja mindazt, amit július 14-i bejegyzésemben a „keleti szárny” nyomulásáról, és a Nyugat- és Kelet-Európa közötti ellentétek várható elmélyüléséről írtam.

Íme a hét perces elemzés rövid összefoglalója:

Lengyelország és a balti államok régóta az Oroszországgal szembeni kemény vonal hívei. Az ukrajnai háború megerősítette az álláspontjukat, és habozás nélkül felemlegetik a Putyinnal annak hatalomra kerülése óta dialógust folytató Franciaország, Németország és Olaszország felelősségét a háború elindításában. Úgy tűnik, most már nagyobb a befolyásuk az európai külpolitika alakításában, mint korábban. Úgy vélik, hogy a békéhez mindenképpen  Oroszország meggyengítésére van szükség. De vajon ez a megközelítés nem vezet-e a konfliktus elmérgesedéséhez és a béke lehetetlenségéhez? A hidegháború idején a nyugat-európai országok „finlandizációjának” a veszélyéről beszéltünk. Vajon most az európai politika „polonizációjától” kell tartanunk?    

Néhány további részlet a videóból (aki tud franciául, annak ajánlom, hogy nézze meg, feliratozott):

Litvániának és Lengyelországnak és az amerikai héjáknak kezdettől fogva az volt az álláspontja, hogy ameddig fennmarad egy erős Oroszország, addig nem lehet béke, tehát Oroszországot le kell győzni és tartósan meg kell gyengíteni. Ez lényegében azt jelenti, hogy Oroszországot nem azért kell megbüntetni, amit csinált, hanem azért, ami.

Lech Walesa egyik nyugtalanító tv-interjújában nemrég azt nyilatkozta[1], hogy Gorbacsov és Putyin egykutya, miközben Walesa azért lehetett elnök Lengyelországban, mert Gorbacsov békés úton vetett véget a hidegháborúnak, és nem akart erőszakot alkalmazni, hogy fenntartsa a szovjet uralmat Kelet-Európában. Gorbacsov nehezményezte is, hogy a Nyugat a hidegháború győztese akart lenni, nem pedig egy új világrend megteremtője. Ma teljes felelelőtlenség arról beszélni, hogy Oroszországban ugyanolyan megszállási övezeteket kellene létrehozni, mint Németországban a háború után. Ez Putyin kezére játszik, mert csak újabb érv számára, hogy mozgósítsa az oroszokat saját maga körül.

A hidegháború idején Walesa és Szolzsnyicin hősök voltak, és aztán ultranacionalistákká váltak.

A hidegháború idején sokan Európa finlandizációjától tartottak. Ma a veszély szerintem nem a finlandizáció, hanem sokkal inkább az európai politika litvanizációja vagy polonizációja. Az hogy a leghajthatatlanabb országokat hagyják, hogy az Európai Unión belül átvegyék az irányítást és vezessék a táncot [tenir les rênes et mener le bal].      

Ez nem a legjobb módja Putyin meggyengítésének. Akárki akármit mond, Oroszország továbbra is létezni fog, és az az illúzió, hogy Oroszországot fel lehet darabolni és véglegesen meg lehet tőle szabadulni teljes képtelenség.  

Kommentár hamarosan.

---

[1] Walesa az egyik francia tv-nek adott július 9-i nyilatkozatában  – többek között – ezeket mondta: „Oroszország legalább 60 népből tevődik össze, akiket ugyanúgy elfoglaltak, mint az ukránokat. Ezeket a népeket fel kell lázítani. Ez egy hosszú és nehéz út, de Oroszországban vagy meg kell változtatni a politikai rendszert, vagy az ország lakosságának a számát kevesebb, mint 50 millióra kell csökkenteni.” A francia tv-riporter ehhez – logikus módon – rögtön hozzáfűzte: „Ezek szerint Oroszországot, amely egy birodalom, fel kellene darabolni.”

Geopolitikai Frankenstein című 2022. május 17-i bejegyzésem 5. lábjegyzetében idézem Kyrylo Budanovot, az ukrán katonai hírszerzés (GUR) főnökét, aki egy interjúban május elején arról elmélkedett, hogy „a háború végén csak két opció marad: az egyik az, hogy Oroszországot két vagy három részre osztják. A másik pedig az, hogy megváltozik az ország vezetősége. Ebben az esetben az Orosz Föderáció területe viszonylag épségben megmaradhat, de Oroszországnak vissza kell adnia minden elfoglalt területet, a Japánt illető Kurili-szigetektől Königsbergig, a mai Kalinyingrádig, amely Németországhoz tartozik.” Arról nem beszélt Budanov, hogy mi lesz a szintén a 2. világháború végén a Szovjetunió által Lengyelországtól, Magyarországtól és Romániától szovjet-Ukrajnához csatolt és ma is Nyugat-Ukrajnához tartozó területetekkel.  

Jó nyaralást

Válasz Alcibiadesnek

07. 14.

Nem véletlen, hogy jó ideje egyáltalán nem foglalkoztam Európával, sem konkrétabban Németországgal és Franciaországgal. Egyszerűen nincs önálló szerepük a globális geopolitikában, és ami még ennél is elképesztőbb: nincs autonóm szerepük az európai (regionális) politikában sem. Akarattalanul sodródnak a tényleges geopolitikai játékosok (Amerika, Kína, Oroszország) zavaros és egységes irányt természetszerűen nem biztosító farvizén. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia egyértelmű katonai és politikai támogatását élvező balti-lengyel-román-ukrán intermarium-térségre ez természetesen nem vonatkozik, hiszen ez az ún. keleti szárny pontosan tudja, mit akar: Oroszország radikális meggyegülését, vagyis az orosz nagyhatalmi státus megszűnését és ezzel párhuzamosan – Lengyelország és Románia esetében – saját keleti expanziójuk előmozdítását. Ami természetesen sok bonyodalommal jár majd. Nemcsak a keleti szárnyon belüli zűrzavarokkal és konfliktusokkal, hanem a Nyugat- és Kelet-Európa közötti ellentétek elmélyülésével, amiről Mearsheimer is beszélt.

Németország külön kérdés, amellyel – igazad van – most már foglalkozni kell. És természetesen – hogy a te kedvenc kategóriádat használjam – Európa fragmentálódásával és ennek következményeivel is. És persze a kelet-ázsiai háborús helyzetről, de még a Közel-Keletről sem szabad közben megfeledkezni. Jó nyaralást, neked és mindenkinek.

Tragikus igazság

A történelem kíméletlen ítéletet fog mondani az Egyesült Államokról és szövetségeseiről felettébb ostoba Ukrajna-politikájuk miatt.   

07. 06.

Joe Biden július 2-án az alábbi tweet-üzenetet küldte „a benzinkutakat vezető és az árakat megszabó cégeknek”:

Az üzenetem egyszerű: háborús időket élünk és globális veszedelem fenyeget bennünket. Vigyék le az árakat a kutaknál, hogy azok tükrözzék a költségeket, amelyeket a termékért fizetnek. És most rögtön.

Ez a rövid szöveg tökéletes szintézise Biden mélységesen irreális világképének. Mindenekelőtt, mint Jeff Bezos, az Amazon és a Washington Post tulajdonosa egy válasz-tweetben feljajdult:

Az infláció túl fontos kérdés ahhoz, semhogy a Fehér Ház sorozatosan ilyen nyilatkozatokat tegyen. Ez vagy színtiszta félrevezetés vagy az alapvető piaci dinamika teljes félreértése.

De ennél talán még sokatmondóbb az a különös mód, ahogy az elnök az ukrajnai háborúhoz viszonyul. Az amerikaiakat – a saját, nem éppen kicsi országukon kívül – egy egész óceán és az európai kontinens bő fele választja el az Ukrajna, Belarusz és az európai Oroszország által alkotott mai Kelet-Európától. Amely tehát nagyon messze van mondjuk Texastól vagy pláne Kaliforniától. Biden mégis azt képzeli, hogy ami az ő számára a jelek szerint létfontosságú kérdés, azt ugyanolyan alapvetőnek tartja az átlagamerikai is, akit viszont az érdekel, hogy egy gallon benzin ára megint több, mint öt dollár.[1] 

De végül is miért tekinti ő ezt létfontosságú és tulajdonképpen személyes kérdésnek?

John Mearsheimer egy nagyon fontos júniusi előadásában (amelyre mindjárt kitérek) hivatkozik egy Washington Post–cikkre, amelyből kiderül, hogy Biden Obama idejében, mint alelnök, támogatta Ukrajna Nato-tagságát,  Oroszországgal kapcsolatban pedig a keményvonalasok közé tartozott. A Krím elfoglalása után és a donbaszi harcok idején Antony Blinkennel és Victoria Nulanddel együtt[2] szeretett volna modern fegyvereket küldeni az ukránoknak, de az esetleges eszkalációtól tartó Obama ezt megakadályozta. Obama álláspontja szempontjából döntő szerepe volt Merkel német kancellárnak, aki 2015. februári fehér házi látogatása során meggyőzte az akkori elnököt, hogy hasznosabb, ha fegyverek küldése helyett inkább a diplomáciai erőfeszítéseket részesíti előnyben.   

Biden az ukrán kérdésben ezzel szemben inkább jó barátjával, a harcias John McCain republikánus szenátorral értett egyet, akivel együtt vett részt például Porosenko, a Janukovics utáni nacionalista és Nyugat-barát ukrán elnök beiktatásán.  

Az afganisztáni háborút illetően viszont Biden határozottan kivonulás-párti volt, de Obama ebben a kérdésben sem értett egyet vele. Világos tehát, hogy elnökként úgy érezhette, hogy végre érvényesítheti a saját prioritásait, és ennek megfelelően válogatta össze legközelebbi munkatársait is.[3]

07. 08.

Most pedig lássuk Mearsheimer 2022. június 16-án a firenzei European Union Institute-ban megtartott előadásának a legfontosabb részeit[4]:

Az ukrajnai háború egy többdimenziós katasztrófa, amely valószínűleg még sokkal rosszabb lesz a belátható jövőben. Ha egy háború sikeres, kevés figyelmet fordítanak az okaira, de ha katasztrofálisak a következményei, nagyon fontossá válik megérteni, hogyan történhetett meg. Az emberek szeretnék megtudni: hogyan jutottunk ilyen szörnyű helyzetbe?    

Tekintettel arra, hogy az Egyesült Államok és Nato-szövetségesei döntő szerepet játszottak azokban az eseményekben, amelyek az ukrajnai háborúhoz vezettek – most pedig központi szerepük van a háború menetében – helyénvaló megvizsgálni mekkora felelősség terheli a Nyugatot ezért a megpróbáltatásért.

Két fő szempontot tartok szem előtt.

Először: az Egyesült Államok a legfőbb felelős az ukrajnai válság kialakulásáért. Ez nem jelenti annak a kétségbe vonását, hogy Putyin kezdte el a háborút, és hogy ő a felelős azért, ahogyan Oroszország folytatja ezt a háborút. Közponi állításom az, hogy az Egyesült Államok olyan Ukrajna-   politikát folytatott, amelyet az orosz vezetők egzisztenciális veszélynek tekintettek, amint ezt hosszú évek óta ismételten leszögezték. Legfőképpen arról az amerikai rögeszméről beszélek, hogy Ukrajnát fel kell venni a Nato-ba, és nyugati védőbástyává kell tenni az orosz határon. A Biden-adminiszráció nem volt hajlandó arra, hogy ezt a veszélyt diplomáciai úton hatástalanítsa, sőt 2021-ben újból elkötelezte magát Ukrajna Nato-tagsága mellett. Putyin erre a február 24-i invázióval válaszolt.            

Másodszor: a Biden-adminisztráció azzal válaszolt a háború kitörésére, hogy megdupázta a tétet Oroszországgal szemben. Washington és nyugati szövetségesei el vannak szánva arra, hogy döntő vereséget mérjenek Oroszországra Ukrajnában, és hogy átfogó szankciókat alkalmazva nagyban meggyengítsék Oroszországot. Az Egyesült Államok nem mutat komoly érdeklődést a háború diplomáciai megoldása iránt, ami azt jelenti, hogy a háború még hónapokig, ha nem évekig fog tartani. Ez alatt Ukrajnát, amely már eddig is súlyosan megszenvedett, még több baj fogja érni. A lényeg az, hogy ezzel az Egyesült Államok végzetes út felé tereli Ukrajnát. Ezenfelül fennáll annak a veszélye, hogy a háború eszkalálódik, és a Nato belekeveredhet a harcba, amelyben atomfegyvereket is bevethetnek. Veszedelmes időket élünk.  

Az egész válság fő gyökere az a nyugati törekvés, hogy Ukrajnát védőbástyává tegyék az orosz határon. Ennek a stratégiának három ága van: Ukrajna EU-integrációja, Ukrajna Nyugat-barát liberális demokráciává való átalakítása, és a legfontosabb: Ukrajna bekebelezése a Nato-ba. A stratégiát a 2008 áprilisi bukaresti Nato-csúcson indították el, amikor bejelentették, hogy Ukrajna és Grúzia a szövetség „tagjai lesznek”. Az orosz vezetők azonnal felháborodottan tiltakoztak, világossá téve, hogy ezt a döntést egzisztenciális fenyegetésnek tekintik, és nem fogják megengedni egyik országnak sem, hogy csatlakozzon. Egy megbecsült orosz újságíró szerint Putyin „nagyon dühös lett”, és arra figyelmeztetett, hogy „amennyiben Ukrajna csatlakozik a Nato-hoz, ezt a Krím és a keleti tartományok nélkül fogja megtenni. Egyszerűen szét fog esni”.[5]          

Amellett hogy a Nato mindent megtett azért, hogy az ukrán hadsereget minél ütőképesebbé tegye, Ukrajna Nato-tagságának és a Nyugatba való integrálásának a politikai kontextusa 2021-ben megváltozott. Mind Kijevben, mind pedig Washingtonban újult erővel igyekeztek elérni ezeket a célokat. Zelenszkij elnök, aki soha nem mutatott nagy lelkesedést Ukrajna Nato-tagsága iránt, és aki 2019 márciusi elnökké választása előtt azt ígérte, hogy együtt fog működni Oroszországgal a válság megoldása érdekében, 2021 elején  irányt változtatott, és nemcsak a Nato-bővítést karolta fel, hanem Moszkvával szemben is keményen lépett fel. Több olyan intézkedést is hozott – például betiltotta az oroszbarát tv-állomásokat és Putyin egyik közeli barátja ellen hazaárulás miatt eljárást kezdeményezett –, amelyekről tudhatta, hogy  feldühítik Moszkvát. 

Biden elnök, aki 2021 januárjában költözött be a Fehér Házba, régóta elkötelezett híve volt Ukrajna Nato-csatlakozásának, Oroszországgal kapcsolatban pedig a szuperhéják közé tartozott. Nem volt tehát meglepő, hogy 2021. június 14-én a Nato az alábbi nyilatkozatot tette közzé brüsszeli éves csúcsértekezletén:    

Megújítjuk azt a 2008-as bukaresti csúcson hozott döntésünket, hogy Ukrajna a szövetség tagja lesz, a tagsági akcióterv pedig ennek a folyamatnak a szerves részét képezi.

2021. szeptember 1-én Zelenszkij látogatást tett a Fehér Házban, ahol Biden világossá tette, hogy az Egyesült Államok „szilárdan elkötelezte magát Ukrajna euroatlanti törekvései mellett”. Majd 2021. november 10-én Antony Blinken külügyminiszter és ukrán megfelelője, Dmytro Kuleba aláírt egy fontos dokumentumot, az Amerikai-ukrán stratégiai partnerségi Chartát. Ez explicit módon hivatkozik nemcsak azokra a kötelezettségvállalásokra, amelyeket Zelenszkij és Biden az ukrán-orosz stratégiai partnerség megerősítése érdekében tett, hanem újólag kinyilvánítja az Egyesült Államok ragaszkodását is a bukaresti csúcson elfogadott Nyilatkozathoz.     

Röviden, nem fér kétség ahhoz, hogy 2021 elejétől kezdve Ukrajna gyors ütemben közeledett a Nato-csatlakozás felé.

Hogy megbírkózzon ezzel a növekvő fenyegetéssel, Putyin 2021 februárja és 2022 februárja között egyre nagyobb számú orosz katonaságot állomásoztatott az ukrajnai határon. A célja az volt, hogy rábírja Bident és Zelenszkijt, hogy állítsák le Ukrajna nyugati integrációját. 2021. december 17-én Moszkva egy-egy levelet küldött a Biden-adminisztrációnak és a Nato-nak, amelyekben írásbeli garanciákat kért arról, hogy 1) Ukrajna nem fog a Nato-hoz csatlakozni, 2) nem helyeznek el támadó fegyvereket Oroszország határain, és 3) az 1997 óta Kelet-Európába telepített katonaságot és felszerelést átviszik Nyugat-Európába.    

Putyin logikája teljesen érthető kellene hogy legyen az amerikaiak számára, akik régóta ragaszkodnak a Monroe-elvhez, amely szerint egyetlen távoli nagyhatalomnak sem engedhető meg, hogy bármiféle katonai erőt helyezzen el a nyugati féltekén.  

Megjegyezném, hogy Putyinnak a háború előtti hónapokban tett nyilatkozataiban egy szemernyi bizonyíték sincs arra, hogy ő fontolgatta volna Ukrajna elfoglalását vagy Oroszországhoz csatolását, és még kevésbé arra, hogy további kelet-európai országokat is meg akart volna támadni. Más orosz vezetők szintén hangsúlyozták a Nato-bővítés központi szerepét az ukrajnai válság kialakulásában. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter 2022. január 14-i sajtóértekezletén leszögezte, hogy „mindennek a kulcsa annak garantálása, hogy a Nato  nem fog kelet felé terjeszkedni”.    

Putyin és Lavrov ezirányú erőfeszítései azonban teljes kudarcot vallottak. Antony Blinken külügyminiszter Oroszország december közepi követeléseire csak ennyit válaszolt: „Nincs változás. Nem lesz semmi változás.” Putyin errefel megindította az Ukrajna elleni inváziót, hogy elejét vegye a Nato részéről szerinte fenyegető veszélynek.

Ez a háború teljes katasztrófa Ukrajna számára. Mint már jeleztem, Putyin 2008-ban egyértelművé tette, hogy inkább szétrombolja Ukrajnát, de megakadályozza a Nato-hoz való csatlakozását. Most beváltja az ígéretét. Az orosz haderő elfoglalta Ukrajna területének 20 százalékát, és elpusztított vagy súlyosan megrongált sok ukrán várost és községet. Több mint 6 és fél millió ukrán menekült el az országból, miközben több mint 8 millióan hagyták el a hazájukon belül a lakóhelyüket. Sokezer ukrán – köztük sok ártatlan civil – halt meg vagy szenvedett súlyos sérülést, és az ukrán gazdaság romokban hever. A Világbank szerint az ukrán gazdaság 2022-ben 50 százalékkal esik vissza. Becslések szerint Ukrajnát közel 100 milliárd dollárnyi kár érte, és majdnem ezer milliárdra lesz szükség ahhoz, hogy újjáépítsék az országot. Közben Ukrajnának nagyjából 5 milliárd dollárra van szüksége havonta ahhoz, hogy a kormányt működésben tartsa.        

Nos, milyenek akkor a háború befejezésének és egy békemegállapodásnak a kilátásai a következő hónapokban? Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de semmilyen esélyt nem látok erre. Pesszimizmusomnak az a fő oka, hogy mind Oroszország, mind pedig az Egyesült Államok mélyen elkötelezett a győzelem mellett, és lehetetlenség egy olyan megállapodást összehozni, amelyben mindkét fél győzedelmeskedik. Hogy konkrétabb legyek, Oroszország szempontjából az a megállapodás kulcsa, hogy Ukrajna semleges állammá váljon, és lemondjon a nyugati integráció perspektívájáról. De ez a kimenetel elfogadhatatlan a Biden-adminisztráció és az amerikai külpolitikai establishment nagy része számára, mert Oroszország győzelmét jelentené.    

Persze az ukrán vezetőknek is van ebben a kérdésben szerepe, és csak remélni lehet, hogy ki fognak állni a semlegesség mellett, hogy megkíméljék az országukat a további szenvedéstől. Valóban, Zelenszkij kitért röviden erre a lehetőségre, de soha nem törekedett rá komolyan. Kicsi annak az esélye, hogy Kijev elfogadja a semlegesítést, mivel az ukrajnai ultranacionalistáknak, akik jelentős hatalommal rendelkeznek, eszük ágában sincs engedni az orosz követeléseknek, különösen azoknak, amelyek Ukrajna külpolitikai mozgásterére vonatkoznak. A Biden-adminisztráció és a Nato keleti szárnyához tartozó országok – mint Lengyelország és a balti államok – nagy valószínűséggel támogatják az ukrajnai ultranacionalistákat ebben a kérdésben.          

A dolgokat még tovább bonyolítja, hogy nem világos, mi lesz a sorsa azoknak a jelentős területeknek, amelyeket Oroszország a háború kezdete óta elfoglalt, sem az, hogy mi lesz a Krímmel. Nehéz elképzelni, hogy Moszkva önként lemondjon bármilyen, jelenleg a birtokában lévő ukrán területről, az egész területről nem is beszélve, hiszen Putyin területi céljai ma valószínűleg nem ugyanazok, mint a háború előtt voltak. És ugyanolyan nehéz elképzelni azt is, hogy bármelyik ukrán vezető elfogadna egy olyan megállapodást, amely lehetővé tenné Oroszország számára, hogy megtartson bármilyen ukrán területet, talán a Krímet kivéve. Remélem, hogy tévedek, de a fentiek miatt gondolom azt, hogy ennek a pusztító háborúnak nem lesz egyhamar vége.    

Az amerikai politikának két jelentős következménye van. Először is nagyban fokozza azt az egzisztenciális fenyegetést, amellyel Moszkva ebben a háborúban szembenéz, és ami még sokkal fontosabbá teszi számára, hogy felülkerekedjék Ukrajnában. Ezzel egyidejűleg azt is jelenti , hogy az Egyesült Államok mindenképpen be akarja biztosítani, hogy Oroszország veszíteni fog. A Biden-adminisztráció immár annyi mindent fektetett be ebbe a háborúba – mind anyagilag, mind retorikai szempontból –, hogy egy orosz győzelem megalázó vereség [devastating defeat] lenne Washington számára.

Mind a két fél nyilvánvalóan nem győzhet. Ráadásul komoly esély van arra, hogy az egyik fél elkezdjen csúnyán veszíteni. Ha az amerikai politika sikerrel jár, és az oroszok veszítenek az ukránokkal szemben a harctéren, Putyin atomfegyverekhez nyúlhat, hogy megmentse a helyzetet. Avril Haines, az amerikai nemzeti hírszerzés igazgatója azt mondta a fegyveres erők szenátusi bizottságában májusban, hogy ez az egyik olyan helyzet, amely arra késztetheti Putyint, hogy  atomfegyvereket használjon. Azokat, akik ezt valószínűtlennek tartják, arra szeretném emlékeztetni, hogy a Nato a hidegháború idején hasonló helyzetben tervbe vette az atomfegyverek használatát. Ha Oroszország megtenné ezt a lépést, lehetetlen megmondani, hogy a Biden-adminisztráció erre hogyan reagálna, de nyilván nagy nyomás nehezedne rá, hogy ellencsapáshoz folyamodjon, közel hozva egy nagyhatalmak közötti atomháború lehetőségét. Egy visszás paradoxon játszik itt közre: minél sikeresebbek a nyugati szövetségesek ebben a háborúban, annál nagyobb annak a valószínűsége, hogy a háború nukleárissá válik.         

Most pedig fordítsuk meg a helyzetet, és nézzük meg, mi történik akkor, ha a Nato-szövetségesek lesznek kénytelen szembenézni a vereséggel, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy az oroszok felmorzsolják az ukrán hadsereget, és a kijevi kormány tárgyalni kezd egy békemegállapodásról, hogy megmentse, ami az országból még megmenthető. Ebben az esetben nagy nyomás nehezedne az Egyesült Államokra és szövetségeseire, hogy még mélyebben belebonyolódjanak a harcokba, ami azt jelenti, hogy a Nato a szó szoros értelmében hadiállapotba kerülne Oroszországgal. Ez a másik olyan szcenárió, Avril Haines szerint, amelyben az oroszok atomfegyverekhez folyamodhatnak.

Valószínű, hogy ennek a háborúnak további katasztrofális következményei is lesznek. Például jó okunk van azt gondolni, hogy a háború globális élelmiszerválsághoz vezet, amelyben sokmillió ember fog meghalni.

Ezenkívül az Oroszország és a Nyugat közötti viszony olyannyira elmérgesedett, hogy hosszú időbe fog telni a helyrehozása. És mindaddig ez a mély ellenségeskedés táptalaja lesz az instabilitásnak szerte a világban, de legfőképpen Európában. Egyesek erre azt mondhatják, hogy van itt egy pozitívum is: a nyugati országok közötti viszonyok érezhezően megjavultak az ukrajnai háborúnak köszönhetően. Ez egyelőre igaz, de a felszín alatt mély repedések vannak, amelyek idővel meg fognak mutatkozni. A kelet- és nyugat-európai országok közötti kapcsolatok például meg fognak romlani, ha a háború elhúzódik, mivel nem ugyanazok az érdekeik és a konfliktussal kapcsolatos nézeteik.       

Végezetül a konfliktus máris súlyosan ártott a globális gazdaságnak, és ez a helyzet idővel csak rosszabbodni fog. Jamie Diamond, a JPMorgan Chase vezérigazgatója szerint egy gazdasági „hurrikán”-ra kell felkészülnünk. Ha igaza van, ezek a gazdasági megrázkódtatások kihatással lesznek minden nyugati ország politikájára, aláássák a liberális demokráciát, és meg fogják erősíteni mind baloldali, mind pedig jobboldali ellenfeleit. Az ukrajnai háború gazdasági következményei ezen túlmenően kiterjednek a föld valamennyi országára.

Konklúzió

Egyszerűn szólva, a folyamatban lévő ukrajnai konfliktus egy kolosszális katasztrófa, és ez – mint előadásom elején jeleztem – az egész világon arra fogja késztetni az embereket, hogy feltárják az okait. Azok, akik hisznek a tényekben és a logikában, hamar felfedezik, hogy ezért főként az Egyesült Államok és szövetségesei a felelősek. A 2008 áprilisi döntés Ukrajna és Grúzia Nato-csatlakozásáról elkerülhetetlenül az Oroszországgal való konfliktushoz vezetett. Ennek a végzetes elhatározásnak a Bush-adminisztráció volt a fő kitervelője, de az Obama-, a Trump- és a Biden-adminisztráció minden alkalommal ráduplázott erre a politikára, Amerika szövetségesei pedig engedelmesen követték Washingtont. Bár az orosz vezetők világosan megmondták, hogy Ukrajna Nato-tagsága „a legfényesebb vörös vonal” átlépését jelenti, az Egyesült Államok nem volt hajlandó megegyezésre jutni Oroszország legmélyebb biztonsági aggályaival kapcsolatban, és hajthatatlanul arra törekedett, hogy Ukrajnát a Nyugat bástyájává tegye Oroszország határán.          

A tragikus igazság az, hogy amennyiben a Nyugat nem terjesztette volna ki a Nato-bővítést Ukrajnára is, nem valószínű, hogy ott ma háború folyna, a Krím pedig még mindig Ukrajnához tartozna. Összefoglalva, Washington központi szerepet játszott abban, hogy Ukrajnát a pusztulás útjára vezették. A történelem kíméletlen ítéletet fog mondani az Egyesült Államokról és szövetségeseiről felettébb ostoba Ukrajna-politikájuk miatt.    

07. 10.

Mearsheimer kissé száraz, sok új meglátást vagy szempontot nem tartalmazó prózája a maga egészében mégis lehengerlő. Mint Gérard Araud volt francia washingtoni nagykövet is rámutat, döntően az a tény vezetett a háborús katasztrófához, hogy Európának nincs saját biztonsági architektúrája. Oroszország közvetlenül a Nato-val, vagyis egy abszolút amerikai dominanciájú szövetségi rendszerrel áll szemben, amely nem ismeri el azt, hogy Moszkvának is megvannak Európában (konkrétan Kelet-Európában és a Balkánon) a saját legitim biztonsági érdekei.

De a felelősségben Európa, közelebbről az Európai Unió is osztozik, amennyiben képtelen a saját érdekeit, ha kell, Amerikával szemben is érvényesíteni. Ezt Németország és Franciaország, az Unió két kulcsországa úgy-ahogy még megtette 2008-ban, a bukaresti Nato-csúcson, megakadályozva a Nato-tagsági akcióterv (MAP) megadását Ukrajnának[6], majd újólag 2014-2015-ben, amikor elfogadtatták Ukrajnával az ún. minszki megállapodást. Miután azonban Joe Biden 2021 januárjában hivatalba lépett, a helyzet – mint ezt Mearsheimer külön kiemeli – alapvetően megváltozott. A Biden-adminisztráció, amelyet az európai szövetségesek – Németországgal az élen – a trumpi „rémálom” után lelkesen üdvözöltek, egyértelműen beállt az eleve csak kénytelenségből elfogadott minszki megállapodást mindenestül elutasító Ukrajna mögé, és ezzel gyakorlatilag kipenderítette a németeket és a franciákat a nyugati–ukrán relációból, és a Putyinnal való tárgyalási hajlandóságukat is megfosztotta minden tényleges tartalomtól.

A Nato újból kilátásba helyezte a tagsági akciótervet, majd 2021 folyamán Washington olyan szintre emelte az amerikai-ukrán „stratégiai partnerséget”, hogy az, ha de jure nem is jelentett Nato-tagságot, gyakorlatilag a Nato „külső” tagjává tette Ukrajnát. Ez tökéletesen megfelelt mind a két félnek. A Biden-adminisztráció a Thomas Wright által már 2017-ben részletesen kidolgozott All Measures Short of War stratégiáját követve nem akart katonákat küldeni Ukrajnába és formális háborúba keveredni Oroszországgal, és ezért számára kényelmes volt, hogy a Nato 5. cikkelye nem kötelezi. Az ukránoknak pedig nem amerikai katonákra volt elsősorban szüksége, hanem fegyverekre és pontos hírszerzési információkra, és ezekre biztosan számíthatott.       

Thomas Wrightról, a Nemzetbiztonsági Tanács stratégiai igazgatójáról legutóbb május 12-én és május 5-én írtam. Most azonban egyik régebbi, 2021 március 8-i bejegyzésemet idézném fel vele kapcsolatban. Ebben részletesen ismertettem az amerikai szenátus védelmi bizottsága előtti 2021. március 2-i meghallgatására készített szövegét, amelyből most idéznék is egy rövid részletet:     

A háború utáni amerikai világrend legfontosabb elemei nem az ENSZ és a nemzetközi pénzügyi szervezetek, hanem az egészséges [értsd: az amerikai hegemóniát biztosító] regionális rendek. Amerika legnagyobb sikere a 2. világháború után az volt, hogy Nyugat-Európában és Észak-Kelet-Ázsiában létrehozott egy olyan rendet, amely véget vetett a német és a japán imperializmusnak, és megalapozta a  közös jólétet. Ha ezek a regionális rendek szétesnek, ez lesz a sorsa a globális rendnek is.  

Ne lepődjünk meg azon, hogy Kína és Oroszország a regionális dimenzióra összpontosít. Végeredményben a jelentős hatalmakat elsősorban a közvetlen környezetük érdekli, nem pedig a globális vezető szerep absztrakt fogalmai. De a regionális rendek sebezhetősége teszi a globális rendet is sebezhetővé. 

Ha a nemzetközi rendet érheti komoly kihívás, akkor az nagy valószínűséggel regionális szinten fog bekövetkezni.

07. 11.

Tekintsünk most el Kínától és Kelet-Ázsiától, és koncentráljunk Európára. A 2. világháború utáni geopolitikai helyzetben, a Szovjetúnió egész Kelet-Európára és Kelet-Közép-Európára kiterjedő katonai és politikai jelenléte idején, amikor fennált annak a reális veszélye, hogy a szovjet befolyás esetleg Nyugat-Európára is kiterjedhet (Franciországban és Olaszországban például jelentős volt az egyértelműen szovjetbarát kommunista pártok szerepe), érthető volt, hogy Nyugat-Európa elfogadta az észak-atlanti katonai és politikai szövetségen alapuló amerikai katonai és politikai regionális hegemóniát. Mint ahogy az is, hogy Amerika pedig támogatta a nyugat-európai országok gazdasági integrációját, amely biztosította a folyamatos gazdasági fejlődést és ezzel megalapozta a térség társadalmi és politikai stabilitását.

Miután 1999 és 2020 között 14 kelet-közép-európai és balkáni ország csatlakozott a Nato-hoz, majd – az ukrajnai háború kitörése után – Svédország és Finnország 2002 májusában hivatalosan benyújtotta csatlakozási kérelmét, a háborúban álló Ukrajna pedig a csatlakozásra vár, nyilvánvalóvá vált, hogy amerikai szempontból itt mostmár nemcsak nyugat-európai, hanem olyan – változatlanul az amerikai katonai és politikai hegemónián alapuló – összeurópai  „regionális rend”-ről beszélhetünk, amelyben Oroszországnak nincs és nem lehet semmiféle szerepe. De – és ez nem kevésbé elképesztő ebben a stratégiai konstrukcióban – nincs és nem lehet semmiféle autonóm szerepe a kontinentális Nyugat-Európának, valamint Kelet-Közép-Európának sem, hiszen egy ilyen autonóm szerepnek pontosan az lenne az értelme, hogy Oroszországgal egy, a  kölcsönös érdekeken alapuló közös európai biztonsági és gazdasági architektúrát alakítsanak ki.               

Ezt a tarthatatlan helyzetet végül is Oroszország elégelte meg, és – Wright helyesnek bizonyuló prevíziójának megfelelően – az európai és nemzetközi rendet Moszkva részéről „regionális szinten” valóban „komoly kihívás” érte. Mivel Xi Jinping kínai elnök ősszel esedékes újraválasztását követően – gyakorlatilag bármikor – arra lehet számítani, hogy hasonló kihívás éri – mégpedig Kína részéről – a szintén amerikai hegemónián alapuló kelet-ázsiai regionális rendet is, nagy valószínűséggel állítható, hogy az európai rendhez hasonlóan ez utóbbi is szét fog esni.

Pontosabban, az európai és kelet-ázsiai regionális hegemóniájához ragaszkodó Egyesült Államok számára csak két lehetőség marad: vagy eléri azt, hogy Ukrajna és Tajvan, valamint a térségbeli szövetségesek egyre nagyobb mértékű katonai támogatásával Oroszország és Kína a harctéren szenvedjen vereséget (akár részt vesznek ebben amerikai katonák, akár nem), vagy Ukrajna kettészakad, Tajvan pedig egyesülni fog Kínával, ami azt fogja jelenteni, hogy az említett regionális rendek szétesésével az ún. globális rend is szétesik, vagyis véget ér az amerikai világhegemónia korszaka.        

---

[1] A Rasmussen június 30-i felmérése szerint a választókat érdeklő legfontosabb kérdések (fontossági sorrendben): 1) emelkedő üzemanyagárak, 2) infláció, 3) a gazdaság, 4) erőszakos bűncselekmények, 5) a választások tisztasága, 6) iskolaügyek, 7) abortusz, 8) választási csalás, 9) illegális bevándorlás. A médiákban szereplő legfontosabb kérdések: 1) klímaváltozás, 2) az ukrajnai háború, 3) a kapitóliumi zavargások kivizsgálása, 4) koronavírus, 5) LMBTQ-ügyek. Mint látható az öt legfontosabb média-téma nem szerepel a választókat érdeklő legfontosabb kérdések között.     

[2] Antony Blinken 2009 és 2013 között Joe Biden nemzetbiztonsági tanácsadója, majd 2004 decemberétől külügyminiszterhelyettes volt. Victoria Nuland pedig az európai és eurázsiai ügyekért felelt a Külügyminisztériumban. 2014-ben kulcsszerepe volt az oroszbarát Janukovics megbuktatásában.     

[3] Vö. How Russia’s aggression in Ukraine in 2014 and 2015 is shaping Biden’s actions today. WP, 2022. márc. 21.

[4] Vö. John J. Mearsheimer: The causes and consequences of the Ukraine crisis. The National Interest, 2022. jún. 23. Az ún. realista iskola fő képviselője már 2014-ben is a Nyugat felelősségét hangoztatta Ukrajnával kapcsolatban. Lásd erről Mearsheimer és a realizmus című 2020. januári bejegyzésemet.

[5] Vö. Mikhail Zygar: All the Kremlin’s Men: Inside the Court of Vladimir Putin. New York, Public Affairs, 2016. 153-154. Zygar, az egyetlen független orosz tévécsatorna volt főszerkesztője, könyvében leírja, hogy amikor Putyin megérkezett a 2008-as bukaresti csúcsértekezletre, amelyre őt is meghívták, a szövetség, Merkel és Sarkozy javaslatára, már elhatározta, hogy Ukrajna egyelőre nem kapja meg a Nato-tagsági akciótervet (MAP), de a tagság nyitva marad számára. Putyin pontosan látta, hogy Ukrajna egy napon a Nato tagja lesz, mint a csúcsértekezlet zárónyilatkozata ezt explicit módon ki is mondja. Lásd még: Rajan Menon & William Ruger: Nato enlargement and US grand strategy: a net assessment. International Politics, vol. 57 (2020), 371-400.

[6] Lásd a 4. lábjegyzetet.

Eufória

Biden semmi mást nem vett észre a köszöneten kívül, amiért Amerika vállalja a vezető szerepet a Nato-ban és a G7-ben.

07. 04.

Egy friss felmérés szerint 10 amerikaiból 7 (71%) nem szeretné, hogy Biden 2024-ben másodszor is induljon az elnökválasztáson. A kérdésre nemmel válaszolók 45 százaléka szerint nem jó elnök, 55 százalékuk pedig vagy azt mondta, hogy túl öreg, vagy azt, hogy itt az ideje váltani. A legmeglepőbb adat azonban az, hogy a demokratáknak csak 30 százaléka szavazna rá az elnöki előválasztáson.

Az gyenge vigasz lehet Biden számára, hogy 61 százalék Trumpot sem szeretné másodjára is a Fehér Házban látni.   

Figyelemre méltó az is, hogy amennyiben Biden és Trump mégis indulna, a válaszolók 60 százaléka inkább egy mérsékelt független jelöltre szavazna. (A megkérdezett republikánusok közül 53, a demokraták közül 64 százalék.)

Nemcsak arról van tehát szó, hogy az elnök általános támogatottsága már jó ideje nagyon alacsony (most 38%), hanem arról is, hogy a demokraták többsége sem akarja őt újabb négy évig az ország élén látni.

Ennek a felmérésnek a fényében különösen irreális hangulata van annak a sajtóértekezletnek, amelyet az amerikai elnök a június végi Nato-csúcsot követően tartott. Ebben Ukrajnáról – többek között – ezt mondta:  

Kiállunk Ukrajna mellett, az egész Nato kiáll Ukrajna mellett, ameddig csak kell [as long as it takes]… hogy Oroszország ne legyen képes legyőzni Ukrajnát, és ne tudjon még tovább haladni [move beyond Ukraine].  

A bajor Alpok ormai között megrendezett G-7-es csúcsértekezleten, majd ezt követően Madridban mindenki csupa jót és szépet mondott neki Amerikáról és nyilván személy szerint róla is, hiszen számlálaltlanul küldi a pénzt, a fegyvert és a katonákat Ukrajnába, illetve Európába. Nem csoda, hogy enyhén euforikus állapotba került ettől:  

A  világnak nincs egyetlen olyan vezetője sem, aki azt mondaná, hogy Amerika visszafele halad. Amerika most jobb helyzetben van, hogy vezesse a világot, mint valaha is volt. A miénk a világ legerősebb gazdasága. Az infláció nálunk alacsonyabb, mint a világ más országaiban. Az egyetlen destabilizáló tényező a Legfelsőbb Bíróság felháborító viselkedése (07. 01.) , amellyel nemcsak a Roe v. Wade-et helyezték hatályon kívül, hanem lényegében kihívást intéztek a magánélethez való jog ellen.    

Én semmi mást nem vettem észre, és nem hallottam semmi mást a köszöneten kívül, amiért Amerika vállalja a vezető szerepet a Nato-ban és a G7-ben.

Meg tudom érteni, hogy az amerikai nép elkeseredett amiatt, amit a Legfelsőbb Bíróság tett. Meg tudom érteni, hogy elkeseredett az infláció miatt. De az infláció szinte minden más országban magasabb. Jobban meg tudunk birkózni ezzel, mint bárki más, de még van jócskán teendőnk.

És a Legfelsőbb Bíróság – meg kell változtatnunk ezt a döntést azzal, hogy törvénybe iktatjuk a Roe v. Wade-et.   

Azt hiszem, egy csomó dolog van, amit tehetünk és amit tenni fogunk. De a lényeg ez: végereményben annak, hogy az üzemanyagárak felmentek a fő oka: Oroszország. Oroszország. Oroszország. Oroszország.

Az élelmiszerválság fő oka szintén – Oroszország. Az, hogy Oroszország nem engedi ki a gabonát Ukrajnából.

Amint hazaérek, találkozni fogok a kormányzók egy csoportjával, és akkor majd bejelentek néhány dolgot.

De a legfonosabb az, hogy világossá tegyük, mit kell megváltoztatnunk. Azt hiszem, törvénybe kell iktatnunk a Roe v. Wade-et. Ezt úgy tehetjük meg, hogy a kongresszus szavazni fog ez ügyben. És ha az obstrukció ennek útját állja – mint a szavazati jog esetében –, akkor kivételes eljáráshoz folyamodunk.

Én valóban azt hiszem, hogy ez egy komoly probléma, amely elé a Bíróság állította Amerikát, nem csak a döntési jog kérdésében, hanem az ügyben is, hogy kivel házasodhatsz össze, és még egy egész sor, a magánélettel kapcsolatos ügyben.       

Én annak idején egy egész sor cikket írtam a 9. kiegészítésről és a 14. kiegészítésről, és arról, hogy a magánéletet miért kell bevonni az alkotmányos garanciák körébe. És ők most ezt az egészet éppen eltörölték. Én rendkívül erősen érzem, hogy mindent meg fogok tenni, ami csak a hatalmamban áll, amit törvényesen megtehetek az elnöki rendeletek útján, és azzal, hogy cselekvésre szólítom fel a kongresszust és a közvéleményt.  

A lényeg itt a következő: ha ez fontos számotokra, és ha úgy vélitek, ez a bírósági döntés egy gyalázat, akkor szavazzatok. Menjetek el és szavazzatok. Szavazzatok, szavazzatok, szavazzatok. Csak így tudjuk megváltoztatni.

Biden nyilvánvalóan azt hiszi, hogy az amerikaiak többsége oly mértékben fel van háborodva az autokrata Oroszország és a sötét Legfelsőbb Bíróság viselkedése miatt, hogy most ősszel a demokrata kongresszusi jelöltekre, két évvel később pedig majd újból őrá fog szavazni.

Nem fog.   

A demokrácia Amerikában

Az Egyesült Államokban virtuális polgárháború zajlik, ahol két egymást ignoráló ország ütközik meg egymással.

06. 27.

William Galston a Wall Street Journal „házi” külpolitikai kommentátora (Walter Russell Mead mellett), és meglehetősen jók a kapcsolatai azzal a konglomerátummal, amelyet Eisenhower 1961-es búcsúbeszéde óta katonai-ipari komplexumnak szoktak nevezni^[1].

Tulajdonképpen nem mond semmi újat, de egy dolog, ha valamit egy amúgy tekintélyes külpolitikai szakértő fejteget ( 06. 21.), mint például Christofer Chivvis , a Carnegie American Statescraft nevű programjának az igazgatója, és megint más, ha olyasvalaki, aki az említett komplexum véleményét közvetíti^[2] :

Zelenszkij reméli, hogy visszafordíthatja Oroszország területi nyereségeit, és azt ígéri, hogy felszabadítja az olyan városokat, mint Kerszon és Mariupol. „Csak legyen elegendő fegyver” – mondta, ez pedig egyszerűen a Nyugat „politikai akaratán” múlik.    

Azok a katonai szakértők, akikkel konzultáltam nincsenek meggyőződve erről. Az orosz egységek beásták magukat, hogy megvédjék az elfoglalt területeket, és a fegyverek és a felszerelés tekintetében elért paritás valószínűleg nem lesz elég az egyértelmű győzelemhez. Persze, a Zelenszkij-kormányzat megérdemel egy méltányos esélyt, hogy felszabadítsa, amit remél, és partereinek támogatniuk kell ebben.

Az igazi probléma abban rejlik, hogy mi lesz akkor, ha az ukránok kudarcot vallanak, és a háború egy véres, az első világháborúra emlékeztető állóháborúvá válik. Ha a harc elhúzódik, nagyobb lesz annak a valószínűsége, hogy az európai közvélemény fellázad az emelkedő energiaárak és a konfliktus által okozott gazdasági visszaesés miatt.     

Közben Amerikában egyre nő a képviselőházi republikánus ellenzék ellenállása a nagyszabású segélycsomagokkal szemben, és az őszi képviselőházi konzervatív győzelem megnehezítheti a további támogatás keresztülvitelét.

Ha a háború a politikai akarat elhúzódó konfliktusává válik, Vlagyimir Putyin a Biden-adminisztráció minden erőfeszítése ellenére győzedelmeskedhet.   

Már elkezdhetünk azon gondolkodni, mi kellene ahhoz, hogy meggyőzzük Ukrajnát: fogadjon el egy olyan megállapodást, amely biztosítja fennmaradását és szuverenitását, még ha teljes területi integritásának a helyreállítása nem is lehetséges. Ha én Zelenszkijnek volnék, nem adnám alább egy új Marshall-tervnél, hogy újjáépítsem az országomat, felgyorsítanám az EU-belépést, és igyekeznék megszerezni a kötelező érvényű biztonsági garanciákat az Amerika által vezetett koalíciótól.      

Egy másik konzervatív személyiség, a pastu származású Zalmay Khalilzad, volt amerikai ENSZ-nagykövet és afganisztáni megbízott (ő hozta össze Trump idejében  a megállapodást a tálibokkal, lehetővé téve ezzel Biden számára az amerikai kivonulást) szintén az ukrajnai háború gyors befejezését szeretné^[3]:

Egy elhúzódó és költséges konfliktus Európában, amely elnyeli az amerikai katonai erőt és diplomáciai figyelmet, és Oroszországot egyre inkább függővé teszi Kínától éppen úgy Kína érdekeit szolgálja, mint a szeptember 11 utáni történések. Ennélfogva fontos ennek a konfliktusnak a mielőbbi befejezése egy olyan megállapodás keretében, amely elfogadható mind Oroszország, mind pedig Ukrajna számára^[4]. Ennek a lehetséges rendezésnek a feltételeit a katonai realitások és elvárások fogják megszabni az elkövetkező hónapokban.     

Az a hatalmas gépezet, amelyről beszéltem, és amely a múlt század közepe óta mindig is el volt és most is el van tökélve arra, hogy Amerika globális szupremáciáját minden lehetséges módon, tehát ha kell, akkor háborúval is fenntartsa, nem érdekelt az Egyesült Államok katonai és pénzügyi erejének a felesleges elfecsérlésében.

Khalilzaid egy 1995-ös tanulmányában leszögezte^[5]:

Az Egyesült Államok, ha szükséges, katonai erőt kell hogy alkalmazzon azért, hogy a hegemóniáját a kritikus régiókban fenntartsa. Jelenleg két olyan régió van, amely ellenséges hatalom befolyása alá kerülve globális kihívást jelent: Kelet-Ázsia és Európa. A Perzsa-öböl más okokból nagyon fontos – olajkészlete létfontosságú a világgazdaság számára. Hosszú távon az egyes régiók viszonylagos fontossága változhat. Egy régió, amely most kritikus fontosságú az amerikai érdekek szempontjából, kevésbé fontossá válhat, míg valamelyik másiknak nagyobb lehet a jelentősége.     

Érdekes koincidencia, hogy a jelek szerint éppen most, az ukrajnai háború idején jött el az ideje annak, hogy Amerika egyértelművé tegye, hogy az európai régió geopolitikai szempontból kevésbé fontos számára, mint Kelet-Ázsia. De akár meg is fordíthatjuk a logikai sorrendet: lehet, hogy pontosan azért jött el most az ukrajnai háború ideje, mert Kelet-Ázsia fontosabb Amerika számára, mint Európa. 

A lényeg mindenképpen az, hogy miközben Amerikában sokan – főként ideológiai okokból – mindenképpen  Oroszországgal szeretnének szembeszállni, azok, akik úgy gondolják, hogy az amerikai kül- és védelmi politikát nem az ún. értékekre, hanem az érdekekre kell alapozni, amiatt aggódnak, hogy ez csak elmélyíti az Oroszország és Kína közötti Amerika-ellenes stratégiai szövetséget. „Ha – írja Elbridge Colby egy tweetben – Ázsiában és Európában egy időben törne ki háború, abszolút világossá kell tennünk, hogy a prioritásunk: Ázsia.”

Ugyanezt Colby május 20-án valamivel bővebben is megfogalmazta: 

Nagyon reális az esélye egy nagyszabású háborúnak Kínával az elkövetkező években. Közben azoknak, akik szívesen megdupláznák a tétet Európában és bővítenék a Nato-t, nincs semmilyen komoly tervük arra, hogy a kínai veszéllyel szembenézzenek. Hogy fog ez kinézni, ha Ázsiában csúnyán megver majd bennünket Kína?

Lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy túlzok. De Kínában megvan az akarat és egyre inkább a sürgősség tudata is, hogy kiálljon ellenünk a számunkra (és mellesleg a világ számára is) döntő fontosságú kérdésekben. Nem kellene ezzel kísérletezni.

06. 28.

Úgy tűnik azonban, hogy az Ukrajnával kapcsolatos hangulat az amerikaiak globális stratégiai dilemmáitól függetlenül is „egyre komorabb”^[6]. Richard Haass veterán diplomata és a new york-i Council on Foreign Relations elnöke így nyilatkozott erről: 

Mind a valóság, mind pedig a hangulat megváltozott. A mérleg nem Ukrajna, hanem Oroszország felé billen, tekintettel a csata mostani jellegére. Úgyhogy a kérdés ez: mi az, amit az eddigieken túl az egyes országok hajlandók még megtenni, hogy segítsék Ukrajnát katonailag és gazdaságilag? A trend mindenesetre egyre kijózanítóbb.  

Aaron David Millert, egy másik volt diplomatát és a Carnegie tudományos főmunkatársát szintén a Washington Post idézi:   

A delphoi jósda sem tudná megmondani, hogyan fog ez végződni. Egyik fél sem bizakodhat a győzelemben, és lényegében nincs kilátás kompromisszumra sem. Tolsztoj jegyezte meg egyszer, hogy a harcos két legnagyobb barátja az idő és a türelem. Ez az igazi probléma, amivel Biden Ukrajna-politikájának szembesülnie kell.

Ez a nyomott  hangulat lehet a magyarázata annak is, hogy Henry Foy, a Financial Times brüsszeli tudósítója egy szerintem fontos beszélgetést közölt Orbán Balázzsal, a magyar miniszterelnök politikai igazgatójával, amelyből kiderül, hogy a magyar kormány Ukrajnával kapcsolatos álláspontja ugyan nem örvend nagy népszerűségnek az EU-n belül, de tekintettel a súlyosbodó gazdasági helyzetre és az ezzel összefüggő fenyegető összeurópai politikai bizalomvesztésre, oda kell rá figyelni^[7].       

Íme a londoni lap brüsszeli tudósítója, Henry Foy által jegyzett cikk szövege:

Magyarország azonnali béketárgyalásokra hívott fel az Ukrajna és Oroszország  közötti háború befejezése érdekében, figyelmeztetve, hogy az elhúzódó konfliktus gazdasági válsághoz vezet, ami veszélybe fogja sodoni az európai kormányokat. 

A négy hónapja tartó ukrajnai háborúban a gyors tűzszünet Európa egyetlen esélye arra, hogy elkerülje a bénító recessziót – mondta Orbán Balázs, Orbán Viktor politikai igazgatója, azt jósolva, hogy a többi uniós kormány a következő hónapokban Ukrajna katonai támogatása felől a racionalitás és a konfliktus gyors befejezése felé mozdul el.

Magyarország régóta Moszkva legközelebbi partnere az EU-ban, és a háború kezdete óta frusztrációt váltott ki Brüsszelben amiért vonakodott minden kapcsolatot megszakítani Moszkvával és nem támogatta egyértelműen Volodimir Zelenszkijt.  

Magyarország egyes uniós partnerei túlságosan is lelkesek voltak a Vlagyimir Putyinnal való harcra, amely válságba sodorja a kontinenst – mondta Orbán Balázs, aki arra figyelmeztetett, hogy fel kellene hagyniuk ezzel a stratégiával, különben az ebből eredő gazdasági nyomás megsemmisíti Kijev katonai támogatásának közvélemény általi támogatását.

„Háborút akarnak vívni. Azt látják, hogy meg tudják verni Putyint, el tudják foglalni a Kremlt, és ez a céljuk. A konfliktus kezdetén, legalábbis a médiában, ez volt a mainstream vélemény. De fogadást kötnék önökkel, hogy négy hónap múlva hogyan fog kinézni a helyzet, több racionalitás fog megjelenni” – mondta Orbán Balázs.

„A közüzemi költségárak, az energia, a politikai destabilizáció, a középosztály szenvedése mindennapi probléma lesz” – mondta Orbán, aki nem rokona a miniszterelnöknek. „Portugáliában vagy Spanyolországban az emberek nem fogják elfogadni, hogy háborúban állnak, mert messze vannak, szóval ez biztosan politikai feszültséget fog okozni.”

Ezek az észrevételek szembemennek szinte valamennyi Nato- és EU-tagállam retorikájával, amely támogatja Kijevnek az inváziós orosz erőkkel szembeszálló katonai hadjáratát és a több milliárd dolláros fegyverszállításokkal.

De a kormányok és a központi bankok ijesztő gazdasági figyelmeztetései és recessziós előrejelzései a konfliktus által okozott potenciális gazdasági károkról vitákat gerjesztettek arról, hogyan kellene a közösségnek reagálnia. Néhány közgazdász rendkívüli intézkedéseket javasolt, mint az energiafelhasználás korlátozása vagy az árstopp.

Orbán elmondta, hogy Budapest elítélte Oroszország invázióját, de más, Putyin legyőzése mellett agitáló EU-tagállamokkal ellentétben ehhez hozzátette, hogy „most annak jött el az ideje, hogy leüljünk, hogy megnyugodjunk… az elkövetkező hónapokban a tárgyalások elkezdése, a béke, a tűzszünet, a béke legyen a legfontosabb számunkra.             

„Nem vagyunk bajkeverők. De ha a realitások nélkül próbálunk politikát csinálni, akkor csak elveszítjük az emberek bizalmát” – mondta Orbán Balázs. És mi most pontosan ettől félünk, mert ha körülnézünk, azt látjuk, hogy hiányzik a jelenlegi helyzet őszinte átbeszélése.  

Orbán Balázs szerint nehéz megjósolni, hogy milyen lesz az EU és Putyin kormánya közötti jövőbeli kapcsolat, és megbeszélésekre lesz szükség arról, hogy a háború után hogyan kell majd Oroszországgal bánni. (A kiemelt részek hiányoznak a portfolio.hu-ban megjelent ismertetésből.) 

06. 29.

A magyar kormány szerintem jól érzékeli a nyugati országok Ukrajnával kapcsolatos magatartásának a megváltozását. Charles A. Kupchan, a Council on Foreign Relations tudományos főmunkatársa és a Georgetown Egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora is arra figyelmeztet a Foreign Affairsben ma megjelent esszéjében, hogy a madridi csúcs után a Nato-ra nehéz idők várnak^[8]:

Washington mindeddig nem volt hajlandó óvatosságra inteni az orosz csapatokat Ukrajna egész területéről kiűzni akaró ukránokat. De legfőbb ifeje, hogy a Nato most már a diplomáciai végjátékra koncentráljon. Ukrajna kezdeti sikerei óta a harctéren Oroszország előnyére változott meg a helyzet, és ez az egyik oka annak, hogy Franciaország, Németország, Olaszország és Amerika más szövetségesei sürgetik a diplomácia felé fordulást. Washington eddig ellenállt. Joe Biden elnök június elején leszögezte: „Nem fogok nyomást gyakorolni az ukrán kormányra sem nyilvánosan, sem bizalmasan, hogy területi engedményeket tegyenek”. De Washington ezt már nem háríthatja el tovább. Itt most már nemcsak a transzatlanti szolidaritás fenntartásáról van szó, hanem arról is, hogy Ukrajnának valószínűleg az újabb fegyverszállítmányok ellenére sem lesz elegendő harci ereje ahhoz, hogy egész területéről kiűzze az oroszokat, de még ahhoz sem, hogy a februári status quót helyreállítsa.  

Különös aggodalomra adnak okot a háború gazdasági következményei az egyes Nato-tagállamokban, beleértve az elszabaduló infláció potenciális hatását is az amerikai politikára. Az amerikai külpolitika belpolitikai alapjai sokkal törékenyebbek, mint valamikor voltak. A kétpárti centrumpolitika, amely a hidegháború idején uralkodott, rég a múlté, teret adva nemcsak a polarizációnak, hanem egy erőteljes neo-izolacionista érzületnek is. Donald Trump volt elnök „America First” külpolitikája inkább a szimptómája, nem pedig a kiváltója volt ennek a befelé fordulásnak.   

Az idő nem a kétpárti konszenzusnak kedvez, amelyből nem sok marad ahogy közelednek a novemberi időközi választások. A háború, amely még rátett egy lapáttal a pandémia által okozott ellátási zavarokra, hozzájárul azoknak a gazdasági körülményeknek a kialakulásához, amelyek az „America first” republikánusok kezére játszanak. Az infláció 40 éve nem volt ilyen magas; az üzemanyag- és az élelmiszerárak egyre felfelé kúsznak, a recesszió pedig közeledik. Ezekkel a gazdasági körülményekkel a háttérben az időközi választások nyomán a képviselőház és valószínűleg a szenátus is a republikánusok kezébe kerül. Azt lehetetlenség megjósolni, hogy milyen lesz az összetétele annak a csapatnak, amely a kongresszust irányítani fogja, de a pártban minden bizonnyal meg fog erősödni az „America first” irányzat. A Trump által támogatott J. D. Vance nemrég megnyert egy fontos szenátusi előválasztást Ohioban. Az ukrajnai háborúról hangoztatott nézetei sokat elárulnak arról, hogy mire számíthatunk: „Azt hiszem, nevetséges, hogy mindenki Ukrajna határaival foglalkozik. Őszinte leszek: engem egyáltalán nem érdekel, hogy Ukrajnában milyen irányt vesznek a dolgok.” 

Valamilyen fajta politikai vagy alkotmányos válság szinén a lehetőségek közé tartozik Amerikában. Egy Putyin ukrajnai inváziója előtt készült felmérés szerint az amerikaiak 64 százaléka attól fél, hogy a demokrácia „válságban van és fennáll annak a veszélye, hogy csődöt mond”. Ami azt jelenti, hogy az ohioi választás kimenetele legalább annyira befolyásolhatja az európai biztonságot és a liberális demokrácia jövőjét, mint a donbaszi katonai fejlemények.    

Európa szintén nagyon oda kell hogy figyeljen a belpolitikai frontra. Az olasz kormány már inog az ukrajnai katonai támogatás körüli viták miatt, a német vezetők pedig továbbra is azon huzakodnak, hogy küldhetnek-e nehéz fegyvereket. Emmanuel Macront újraválasztották ugyan áprilisban, de a francia választók 40 százaléka Marine Le Penre szavazott, aki Putyin rajongója, és ki akar lépni a Nato katonai parancsnokságából. Az pedig, hogy Macron elveszítette a képviselőházban az abszolút többséget csak újabb jele a tömeges elégedetlenségnek. Le Pen pártja, a Rassemblement National mandátumainak száma 8-ról 89-re emelkedett.    

A sors iróniája volna, ha a Nato sikeresen meg tudná hiúsítani Putyin ragadozó szándékát, hogy aztán azt kelljen látnia, hogy az atlanti demokráciák a belső veszélyeknek esnek áldozatul.

07. 01.

Biden elnök május végén beszédet tartott a Haditengerészeti Akadémia végzős tisztjeinek. Ebben – többek között – kifejtette:

Vízválasztóhoz érkeztünk nemcsak az amerikai történelemben, hanem a világtörténelemben is. Ezt komolyan mondom. A kihívások, amelyekkel szembesülünk, és a döntések, amelyeket hozunk meghatározóbbak, mint valaha.

A dolgok olyan rohamos ütemben változnak, hogy a következő tíz év a század sorsdöntő évtizede lesz, mert ettől függ, hogyan fog a világunk kinézni, azokkal az értékekkel együtt, amelyek irányítani fogják nemcsak a közvetlen jövőben, hanem generációk sora számára. És ez nem túlzás.    

Mielőtt nemrég Ázsiába utaztam volna, hogy találkozzam a térség legfontosabb demokráciáinak a vezetőivel, felhívott Svédország miniszterelnöke és Finnország elnöke. Meg akarnak látogatni az Ovális Irodában, hogy megkérdezzék tőlem: támogatom-e  a Nato-hoz való csatlakozásukat. Putyin brutális ukrajnai háborúja arra irányult, hogy finlandizálja, vagyis semlegessé  tegye egész Európát. Ehelyett „natoizálta” egész Európát.   

Most azt látjuk, hogy a világ nem a földrajzi helyzetnek – Kelet és Nyugat, csendes-óceáni és atlanti térség –, hanem az értékeknek megfelelően sorakozik fel.  Az autokráciák és a demokráciák közötti globális küzdelem közepette élünk.

Többször találkoztam Xi Jinpinggel, mint a világ bármelyik más vezetője. Amikor a megválasztásom után felhívott, hogy gratuláljon, elmondott nekem valamit, amit már sokszor elmondott. Azt mondta: „A demokráciák nem tarthatók fenn a 21. században. Az autokráciák fogják irányítani a világot. Miért? A dolgok annyira gyorsan változnak. A demokráciák konszenzuson alapulnak, ami időigényes, idő pedig nincs.”     

Nincs igaza.

Xi, gondolom, a nyugati és a kínai politikai berendezkedés vagy modell különbségéről beszélt, amit Biden így értelmezett. A lényeg mindenesetre az, hogy ha van valami, ami ma Amerikában abszolút hiánycikk, akkor az a konszenzus.

Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága (Scotus) hat szavazattal három ellenében eltörölte az ún. Roe kontra Wade szabályt, amely 1973-ban alkotmányellenesnek minősítette az egyes államok olyan törvényeit, amelyek büntetik a művi abortuszt. „Missouri állam törvényhozása – írja Lipovecz Iván – fél órával az ítélet kihirdetése után betiltotta az abortuszt. Megfigyelők szerint az USA államainak legalább a fele hasonlóképpen fog eljárni.”^[9] Egyszóval az amerikai nőktől elvettek egy az amerikai alkotmány 14. kiegészítésében rögzített önrendelkezési joggal összhangban lévő alapjogot.

Ez persze a kérdés liberális megközelítése. A Wall Street Journal szerkesztőségi cikke szerint a Legfelsőbb Bíróság „végre kijavít egy történelmi tévedést”, és az abortuszról való döntést „visszarendeli a nép hatáskörébe”.^[10] „Ez nem bíróság, ez egy hunta” – válaszolja erre Eugene Robinson, a Washington Post kolumnistája.^[11] Vagyis ami a konzervatív zászlóshajó szerint egy régóta esedékes igazságtétel, az liberális párja szemében egy illegitim testület önkénye. Ami pedig a „demokrata államok”-at illeti, a kaliforniai törvényhozás, amelyben a demokratáknak kétharmados többségük van, máris könnyedén megszavazott egy olyan javaslatot, amely a novemberi időközi választásokkal egyidejűleg  népszavazás alá bocsát egy alkotmánymódosítást, amely explicit módon rögzíti az állam alkotmányában az abortuszhoz való jogot.^[12]   

Szóval itt már nem csak arról van szó, hogy az egyes polgárok vagy a különböző politikai irányzatok között nincs konszenzus, hanem arról is, hogy az egyes amerikai államok nagyon hamar alapvető alkotmányjogi és egyéb kérdésekben is vagy teljesen vörösek (konzervatívok) vagy teljesen kékek (demokraták) lesznek.

A Lipovecz Iván által említett Missouri állam újdonsült republikánus szenátora, a kevésbé harcias és kevésbé internacionalista külpolitikát előnyben részesítő konzervatív elit által nagyrabecsült Josh Hawley nemrég egy interjúban beszélt erről:

Azt hiszem, hamarosan egy nagyszabású differenciálódás fog végbemenni az egész országban, aminek máris tanúi vagyunk, hiszen az egyes államok a Scotus döntésére válaszolva elkezdték megváltoztatni a törvényeiket vagy új törvényeket hoznak. Ez oda vezet, hogy egyre több vörös állam lesz még vörösebb, a lilák vörössé válnak, a kék államok pedig sokkal kékebbek lesznek.

07. 02.

Gérard Araud volt francia washingtoni nagykövet így jellemezte az amerikai belpolitikai helyzetet:

Az Egyesült Államokban virtuális polgárháború zajlik, ahol két egymást ignoráló ország ütközik meg egymással anélkül, hogy megpróbálnának kölcsönösen elfogadható kompromisszumokat keresni.

Ugyanezt mondja – valamivel bővebben – Jeremy Cliffe, a londoni baloldali-liberális New Statesman  külpolitikai szerkesztője is^[13]:

Az Egyesült Államok egyre inkább két nemzet: egy kék (demokrata) és egy vörös (republikánus). Bizonyos értelemben már egy fél évszázada ez volt a helyzet. De míg a háború utáni évtizedekben ezek a nemzetek jelentős mértékben átfedték egymást, az elmúlt három évtizedben egyre inkább szétváltak – és ez a szétválás az országot a szakadás felé sodorja. A demográfia és a nagyobb társadalmi trendek a kék Amerikának kedveznek, mivel az amerikai polgárok most liberálisabbak a nemi, faji és szexuális kérdésekben, mint ötven évvel ezelőtt voltak. De a vörös Amerika elég kíméletlennek bizonyult ahhoz, hogy újraírja a politikai szabályokat, és bebetonozza a hatalmát és ideológiai krédóját.     

Biden 2020-as győzelmét sok liberális úgy élte meg, mint a trumpi rémálom végét. Most mégis egyre inkább egy közjátéknak tűnik. Az amerikai kongresszus nem működik megfelelően, az obstrukció, a választókerületekkel való manipuláció és a pénz annyira befolyásolja, hogy hiába van mindkét ház, a Fehér Házzal együtt a demokraták kezében, a párt nem tud fontos törvényeket keresztülvinni. A rendszer máshol is repedezik: az államok azzal fenyegetőznek, hogy nem veszik figyelembe egymás törvényeit, a republikánus választók egy jelentős csoportja pedig, néhány választott tisztségviselővel együtt azt hiszi, hogy Biden törvénytelen módon nyerte meg a választást. A novemberi időközi választásokon a republikánusok mindkét házat elvihetik. Biden egyre jobban kiütköző idős kora és a gyenge demokrata mezőny oda vezethet, hogy vagy Trumpnak vagy egy hozzá hasonló republikánus jelöltnek, mint például Ron DeSantis floridai kormányzó, 2024-ben komoly esélye van a győzelemre. És majdnem biztos, hogy Trump második mandátuma szélsőségesebb lesz, mint az első.      

A legrosszabb esetben az Egyesült Államok a működésképtelenség, a dezintegráció és a politikai összeomlás felé halad. Képzeljük el, amint az országban 2030-ban vagy 2040-ben a széleskörű erőszak és a föderális rendszer balkanizálódása miatt eluralkodik a káosz, a zsarnokság vagy a kettő valamilyen szentségtelen kombinációja. Az ország befelé fordul, kilép a Nato-ból és képtelen azt a biztos kül- és védelmi politikát generálni, amelyen az egész berlini fal-utáni világrend nyugszik. De még egy nem ennyire apokaliptikus forgatókönyv esetén is az Egyesült Államok kevésbé megbízható partnerré válhat a G7-es és Nato-csúcsokon képviselt országok számára.     

Szóval így működik Amerika a világban, és így működik – 187 évvel Tocqueville után – a demokrácia Amerikában.

---

^[1] Lásd A bizonytalanság köde című 2021. decemberi bejegyzésem 5. lábjegyzetét.

^[2] William A. Galston: Return of the arsenal of democracy. WSJ, 2022. jún. 21.

^[3] Zalmay Khalilzad: Containing China amid the Ukraine crisis. The National Interest, 2022. jún. 24.

^[4] Egy ilyen – elvileg! – mind a két fél számára elfogadható békemegállapodástra tett javaslatot David T. Pyne volt vezérkari tiszt:  A proposed peace plan to end the Russo-Ukrainian war. The National Interest, 2022. jún. 18.  

^[5] Zalmay Khalilzad: From Containmaint to Global Leadership: America and the World After the Cold War. 1995, www. rand.org.

^[6] As Biden heads to Europe, the mood on Ukraine is grimmer. WP, 2022. jún. 24.

^[7] Vö. Halting Ukraine war ‘only chance’ to avoid economic crisis, Hungary tells EU. Budapest urges partners in bloc to rethink approach and promote ceasefire to avoid recession. FT, 2022. jún. 25.

^[8] Vö. Charles A. Kupchan: Nato’s hard road ahead. The greatest threats to alliance unity come after the Madrid Summit. Foreign Affairs, 2022. jún. 29. 

^[9] Lipovecz Iván: Abortusz Amerikában. Egy korszak vége. Élet és Irodalom, 2022. júl. 1. 

^[10] Vö. Abortion goes back to the People. The Supreme Court finally corrects its historic mistake in Roe v. Wade. WSJ, 2022. jún. 24.

^[11] Vö. Eugene Robinson: It’s not a court. It’s a junta. WP, 2022. jún. 27.

^[12] Vö. California to vote on constitutional amendment protecting abortion rights. WP, 2022. jún. 27.

^[13] Jeremy Cliffe: The new era of American darkness. With the Supreme Court ruling, the US has taken a step closwer to political ruin. Europe must now prepare for a future without its most powerful ally. New Statesman, 2022. jún. 29.