A történész és a polgármester

A háború folytatása rossz taktika.

03. 23.

A történelem vibrál a hatalom folyosóin. De üzenete minden helyszínen más. A Biden-adminisztráció óriási hibát követ el, ha azt hiszi, hogy elnyújthatja a háborút, kivéreztetheti Oroszországot, megbuktathatja Putyint és figyelmeztetheti Kínát, hogy tartsa magát távol Tajvantól.   

Ez Niall Ferguson, már jó ideje Amerikában élő és tulajdonképpen amerikaivá is váló skót származású jelenkortörténész fontos írásának a végkonklúziója.[1] Lássuk, mi vezette erre az elég meredeknek tűnő következtetésre:

Milyen történelem formálja a washingtoni döntéseket most, hogy az ukrajnai háború első hónapjának a végéhez közeledünk? Van néhány dolog, ami nyomravezethet bennünket. 

David Sanger március 19-én megjelent New York Times-cikke[2] szerint, amely nyilvánvalóan magas szintű forrásokon alapul, a Biden-adminisztrációnak „az a szándéka Ukrajna megsegítésével, hogy holtpontra juttassa Oroszországot, anélkül, hogy nagyobb konfliktusba bonyolódna egy atomfegyverekkel rendelkező ellenféllel, és elvágná a feszültségcsökkentés esélyeit… a CIA tisztjei segédkeznek abban, hogy a fegyverekkel teli ládák eljussanak a harcokban  kipróbált ukrán katonai egységekig. De, amerikai tisztségviselők szerint, Biden és csapata egyelőre nem látja annak szükségét, hogy nagyszabású titkos műveletek keretében a kémszervezet dobjon át fegyvereket, úgy ahogy az Egyesült Államok csinálta a Szovjetunió ellen az 1980-as években.”       

Figyelmesen elolvasva a fentieket, arra a következtetésre jutottam, hogy az Egyesült Államok azt akarja, hogy ez a háború folytatódjon. A kormányzat továbbra is ellátja az ukránokat légvédelmi Stingerekkel, tankelhárító Javelinekkel és fegyveres drónokkal. És továbbra is megpróbálja meggyőzi a többi Nato-országot arról, hogy küldjenek védelmi nehézfegyvereket. Washington csak akkor fog a felkelőket támogató 1979 utáni afganisztáni forgatókönyvhöz folyamodni, ha az ukrán kormány elveszíti a konvencionális háborút.  

Ezt más forrásokból is alá tudom támasztani. „Az egyetlen végjáték most – mondta nemrég egy vezető kormánytiszviselő egy magánrendezvényen – a Putyin-rezsim vége. Ameddig Putyin marad, [Oroszország] pária marad, amelyet soha nem fogadnak vissza a nemzetek közösségébe. Kína hatalmas hibát követett el, amikor azt hitte, hogy Putyin megússza ezt. A világtól elzárt Oroszország nem tűnik valami jó iránynak, és ezért kénytelenek lesznek újraértékelni a kínai-orosz tengelyt. Ez azt jelenti, hogy a demokrácia és a Nyugat úgy fog majd minderre visszatekinteni mint egy döntő fontosságú momentumra.”

Úgy gondolom, hogy vezető brit személyiségek hasonló hangnemben beszélnek. Van egy olyan meggyőződés, hogy „az Egyesült Királyság első számú opciója az, hogy a konfliktust meg kell hosszabbítani, hogy Putyin kivérezzen”. Újból és újból eljutnak hozzám ilyen hangok. Ez megmagyarázza, egyebek mellett, miért nem tesz az Egyesült Államok semmilyen erőfeszítést a tűzszünet érdekében. És azt is, hogy miért kész Joe Biden elnök Putyint háborús bűnösnek nevezni.       

Lehet, hogy én túl pesszimista vagyok. Nagyon szertném osztani Francis Fukuyama optimizmusát, hogy „Oroszország teles vereség fele halad Ukrajnában”. Íme március 10-i vakmerő jóslata[3]:

Összeomlásuk inkább azonnali és katasztrofális lehet, és nem lassan fog bekövetkezni egy állóháború formájában. A harcmezőn levő hadsereg eljut egy olyan pontra, ahol már nem lehet sem ellátni, sem visszavonni, és a morál elpárolog… Putyin nem fogja túlélni hadserege vereségét… Egy orosz vereség lehetővé teszi majd a „szabadság új kiáradását”, és  elhessegeti a globális demokrácia hanyatlásával kapcsolatos aggodalmainkat. 1989 szelleme továbbél, a bátor ukránoknak köszönhetően.     

Borzasztó nagy a Fukuyama laptopja és Isten füle közötti távolság.

Van némi alapja annak, hogy olyan sok nyugati megfigyelő tartja nagyon valószínűnek ezt a forgatókönyvet. Nem kérdés, hogy hogy az orosz megszálló erők óriási veszteségeket szenvedtek emberben és felszerelésben egyaránt. Ráadásul a logisztika is rémes, amit jól példáz a sok elhagyott jármű a tönkrement kerekek és motorok miatt. Ezek alapján valóban úgy tűnik, hogy Ukrajna győzelemre áll, mint Phillips O’Brien és mások állítják.[4] Ezen kívül a történelemből számos olyan esetet ismerünk, amikor autoritárius rendszerek meglehetősen hamar összeroppantak egy-egy katonai vereséget követően – gondoljunk Saddam Hussein és Moammar Al Qaddafi sorsára, vagy az argentin huntára, amely éppen negyven éve rohanta le a Falkland-szigeteket.        

Pompás dolog volna, ha az ukrajnai felőrlődés és a szankciók okozta otthoni pénzügyi válság kombinációja Putyin bukásához vezetne. Nesze neked, Kína! Csak próbálkozz ugyanezzel a trükkel Tajvanon – amely, mellesleg, sokkal fontosabb nekünk, mint Ukrajna azok miatt az elképesztő félvezetők miatt, amelyeket a Taiwan Semiconductor Manufacturing Co. gyárt. 

Ebben a stratégiában az a lenyűgöző, ahogy kombinálja a cinizmust és az optimizmust. Ha jól meggondoljuk, mintaszerű Realpolitik megengedni, hogy az ukrajnai öldöklés folytatódjon; hátradőlni, és végignézni, hogyan „véreztetik el” a hős ukránok Oroszországot; a konfliktust az igazi küzdelem, a 2. hidegháború puszta epizódjának tekinteni, ahol Kína az igazi ellenfél.  

A Biden-adminisztráció azt hiszi, hogy elegendő mértékben támogatja Ukrajna háborús erőfeszítését, de ugyanakkor nem annyira, hogy kiprovokáljon egy orosz eszkalációt. És azt is hiszi, hogy eleget tesz az Ukrajna mögött felsorakozó közvélemény elvárásának, de nem annyira, hogy amerikai életeket kockáztasson, leszámítva azt a pár peches önkéntest és újságírót. 

Az optimizmus azonban azon a feltevésen alapul, hogy a háború folytatódásának a megengedése szügségképpen aláássa Putyin pozícióját; és hogy az ő megalázása majd elrettenti Kínát. Attól tartok, ezek ez előfeltevések balul fognak elsülni, és a releváns történelem félreértését tükrözik.

A háború folytatása nemcsak azzal a veszéllyel jár, hogy ukránok tízezrei fognak meghalni és milliói válnak földönfutókká, de azzal is, hogy valami olyasmit ad Putyin kezébe, amit ő otthon győzelemként könyvelhet el.             

A fentiekhez én most csak egyetlen dolgot szeretnék hozzáfűzni. Vladislav Atroshenkónak, a teljesen körülzárt, fűtés, valamint áram- és gázszolgáltatás nélküli északkelet-ukrajnai Chernihiv polgármesterének alábbi üzenetét , amelyet – az Ukrayinska Pravdának, a legfontosabb ukrán napilapnak adott március 22-i, vagyis Ferguson fejtegetéseivel egyidejű nyilatkozatában – a „központ”-nak (gondolom, Kijevnek is és Washingtonnak is) küldött:

A központtól azt kérném, hogy értsék meg: Oroszország kimerítésének az elmélete nem fog működni. Jól példázza ezt a 2. világháború kezdete, amikor Oroszország óriási veszteségeket szenvedett, hogy aztán összeszedje magát és erőt gyűjtve megszüntesse ezt a helyzetet.

Azt hiszem, az a taktika, amely arra alapoz, hogy Oroszország meg fog gyengülni, helytelen. Mind az ukránok részéről, mind pedig külföldi partnereink részéről, akik a mi kezünkkel és a mi vérünkkel akarják kimeríteni Oroszországot.  

---

[1] Niall Ferguson: Putin misunderstands history. So, unfortunately, does the U. S. bloomberg.com, 2022. márc. 22. 

[2] Vö. For the U.S., a tenuous balance in confronting Russia. NYT, 2022. márc. 19.

[3] Francis Fukuyama: Preparing for defeat. americanpurpose.com, 2022. márc. 10. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Fukuyama tisztában volt azzal, milyen kocázatot vállal, mert leírta: „Kockáztatom a nyakamat, és megjósolok néhány dolgot.” Bár Fukuyama jóslatát, különösen „a szabadság új kiáradásá”-ra vonatkozót én is elhibázottnak tartom, ez a nyak-kockáztatás tetszik nekem. Ezt én is gyakran megtettem, és nem egyszer melléfogtam, de továbbra is meg fogom tenni. 

[4] Ezek az új „győzelemittas” nyugati „szabadságharcosok” sem a konzervatív héjákra, sem a racionálisan következtető kombinátorokra nem hasonlítanak. Ők az általam már említett imperatív gondolkodás elkötelezettjei. Lásd például: Anne Applebaum: Ukraine must win. The Atlantic, 2022. márc. 22.   

Egy váratlan megerősítés

Az orosz területi igényekkel az amerikaiak is számolnak.  

03. 21.

Március 19-én este került fel a netre Fordulópont? című előző bejegyzésem. Ebben – többek között – az alábbiakat írtam:

Az orosz-ukrán tárgyalások holtpontra jutottak, elsősorban  azért, mert a két fél álláspontja a minden egyébb vitapontnál fontosabbnak bizonyuló területi kérdésekben abszolút módon összeegyeztethetetlen. A Nato-tagság, a semlegesség, a garanciák kérdése, az orosz nyelv státusa mind, mind másodlagos ehhez képest.

Orosz szempontból körvonalazódik két nagyon fontos területi nyereség: a 2014-ben csupán félig vagy még félig sem elfoglalt donyecki és luhanszki tartomány teljes területének az elfoglalása, valamint a Donbasz és a Dnyeper alsó folyása közötti szárazföldi híd megteremtése (Ukrajna politikai térképét lásd itt, az említett szárazföldi híd pillanatnyi területét pedig itt.  

Ez azt jelenti, hogy a néhány héten vagy talán néhány napon belül várható mariupoli vereség, és a Délkelet-Ukrajnában harcoló ukrán egységek szintén elkerülhetetlennek látszó bekerítése Putyin számára lehetővé teheti, hogy „győzelemmel” fejezze be a háborút, még akkor is, ha sem Kijevet, sem Harkovot, sem pedig Odesszát nem foglalja el, és az ukrán kormányt sem tudja megbuktatni.

Most még nem tudhatjuk, mekkora lesz az a terület, amely végül is az orosz hadsereg ellenőrzése alá kerül, de ennek valójában nincs is különösebb jelentősége. A lényeg az, hogy minél kisebb a kiterjedése, annál nagyobb annak a valószínűsége, hogy semmilyen béketárgyalás keretében sem fog visszakerülni Ukrajnához – legalábbis egyelőre.

Március 20-án, este 9-kor (ET, vagyis keleti parti idő szerint, azaz nálunk 21-én hajnali kettőkor) került a netre a The Wall Street Journal „exkluzív értesüléseken alapuló” cikke, amelynek a legfontosabb része ez[1]: 

Egy vezető amerikai tisztségviselő azt mondta, hogy a jelek szerint több mint három hét kimerítő harc arra késztette Putyint, hogy módosítsa a taktikáját. 

Putyin szándékainak új értékelése értelmében, amelyet a  Biden-adminisztráció vezető tisztségviselői osztanak, a Kreml rá akarja kényszeríteni Kijevet arra, hogy fogadja el az Ukrajna déli és keleti területeire vonatkozó orosz igényeket. Miután a Krímet és a donbaszi térséget már 2014-ben megszerezte, Oroszország be akar biztosítani magának egy „szárazföldi hidat” Oroszország nyugati része és a Krím-félsziget között, továbbá ki akarja terjeszteni a Donbasz fölötti ellenőrzését.  

Putyin stratégiájának az interpretációja nem a hírszerzői közösség formális értékelésének az eredménye, hanem olyan amerikai tisztségviselők véleménye, akik hozzáférnek titkos információkhoz[2], és akik nem állítják azt, hogy ez a stratégia működni fog.   

Természetesen az egybeesés nem teljes, de a legfontosabb dolog, hogy ti. Putyin az ukrán kormányt nem tudja ugyan megbuktatni, de a két donbaszi tartomány teljes területére és arra a bizonyos „szárazföldi híd”-ra vonatkozó területi igényét benyújtja – stimmel.     

Ez a stratégia annyiban nyilván nem fog működni, hogy a mostani ukrán kormány az említett orosz területi igényeket nem fogadja el, mint Zelenszkij mai nyilatkozatából is kiderül. De ettől ezek a területek még nem fognak visszakerülni Ukrajnához. Addig semmiképpen, ameddig a jelenlegi kormány és politikai berendezkedés van ott hatalmon.

---

[1] Michael R. Gordon and Alex Leary: Russia, failing to achieve early victory, is seen shifting to ’Plan B’. WSJ, 2021. márc. 21.

[2] Ezzel kapcsolatban muszáj idéznem – legalább lábjegyzetben – Így jöttünk című 1992. januári írásomat, amelyben az általam vezetett egykori Dunatáj Intézet Limes című belső terjesztésű kiadványát és annak munkatársait mutattam be a Magyar Hírlap olvasóinak:

Hogy kik is vagyunk tulajdonképpen?

Molnár Gusztáv Bukarestből, Bíró Gáspár Brassóból, Gelu Păteanu a Székelyföldről, Takács Ferenc Izraelből, Tóth István Kárpátaljáról, Kovács András és Oxana Moszkvából, Hornyik Miklós Újvidékről került Budapestre. De van három bennszülöttünk is: Pethő Sándor, a szolgálatos filozófus, Szilágyi Imre, a tiszteletbeli szlovén és Hamberger Judit, a torzsalkodó Prága és Pozsony között lavírozó javíthatatlan belga.

Mind, mind amolyan újságolvasók, éterkukacok. Akik örülnek annak, ha a New York Timesban ilyesmiket olvashatnak: „A 2. világháború utáni korszak egyik fontos tanulsága, hogy a kormányhivatalok túlságosan megbíznak a titkos információkban, bármilyen kétes forrásból származzanak is azok, és nagyon csekély mértékben támaszkodnak a nyilvánosan hozzáférhető adatokra és helyzetértékelésekre, amelyek ki vannak téve a nyilvános vitákban természetes kemény kritikának.” (Magyar Hírlap, 1992. jan. 10.) Amikor a cikket újraközöltem az Alternatívák könyve 2014-ben megjelent III. kötetében (199-200.), a fentiekhez az alábbi kiegészítést fűztem a kötet Végjegyzetében:

Ez után nem sokkal jelent meg a kormányhoz közel álló Új Magyarországban [ahol 1991. áprilisa és augusztusa között nekem is megjelent egy cikksorozatom (AK III., 141-172.)] az Állítsátok meg Arturo Gusztit! című aláírás nélküli cikk, amely veszedelmesnek és komolytalannak minősíti “az utcáról a kutatóműhelyekbe besétáló határon túliak”-ra alapozó kuatást. Elképzelhető, hogy a cikk megírásában – vagy az ötletadásban – a Nemzetbiztonsági Hivatal valamelyik akkori munkatársa is segédkezett. (403.)

Mindenesetre nem rossz érzés azt tapasztalni, hogy a nyilvánosan hozzáférhető adatok és helyzetértékelések alapján leszűrt március 19-i következtetést (a korlátozott, de mind stratégiailag, mind lélektanilag fontos délkelet-ukrajnai orosz területi nyereségre alapozott új orosz stratégiára vonatkozóan) megerősíti azoknak az amerikai vezetőknek a véleménye, akik „hozzáférnek titkos információkhoz” (amelyek relevanciáját azért nem becsülném alá).   

Fordulópont?

A háború Dél- és Kelet-Ukrajnában napokon belül olyan fordulóponthoz érkezhet, amelynek meglepő következményei lehetnek.

03. 19.

Az ukrajnai háború a jelek szerint egyfajta fordulóponthoz közeledik. Az orosz-ukrán tárgyalások holtpontra jutottak, elsősorban  azért, mert a két fél álláspontja a minden egyébb vitapontnál fontosabbnak bizonyuló területi kérdésekben abszolút módon összeegyeztethetetlen. A Nato-tagság, a semlegesség, a garanciák kérdése, az orosz nyelv státusa mind, mind másodlagos ehhez képest, ami mellesleg azt bizonyítja, hogy – legalábbis Európában – mind a poszt-jugoszláv, mind pedig a posztszovjet térségben ez volt, illetve továbbra is ez maradt a háborúk igazi tétje.  

Mykhailo Podolyak, Zelenszkij elnök egyik főtanácsadója elmondta a Financial Timesnak, hogy

bármiféle megállapodásnak tartalmaznia kell azt, hogy az Orosz föderáció csapatai elhagyják a február 24-én elkezdődött invázió során elfoglalt területeket, nevezetesen a Fekete- és az Azovi-tenger menti térséget, valamint a Kijevtől keletre és északra fekvő területet.

Podolyak szerint „a február 24-e óta elfoglalt területekről való garantált[1] visszavonulás” nem képezheti vita tárgyát, vagyis abszolút feltétel. „A vitatott vagy konfliktusos térségeket külön ügyként kell kezelni.” Vagyis a Krímről és  Donyeck, valamint Luhanszk 2014-ben már elfoglalt részéről esetleg lehet tárgyalni (elnöki szinten), de arról, hogy Ukrajna további területekről is lemondjon, semmiképpen.

Mindez azt jelenti, hogy bizonyos változásoknak kell bekövetkezniük „a fronton”, pontosabban a frontokon ahhoz, hogy kiderüljön, végül is melyik félnek kell engednie. Miközben az orosz hadjáratról egészében el lehet, sőt el kell mondani, hogy egyáltalán nem úgy alakult, ahogy azt a Kremlben eltervezték, a teljes orosz vereséget vizionáló bizonyos ukrán és nyugati győzelmi várakozások is enyhén szólva elhamarkodottnak tűnnek.

Ugyanakkor – orosz szempontból – körvonalazódik két nagyon fontos területi nyereség: a 2014-ben csupán félig vagy még félig sem elfoglalt donyecki és luhanszki tartomány (oblaszty) teljes területének az elfoglalása, valamint a Donbasz (Mariupol) és a Dnyeper alsó folyása (Kerszon) közötti szárazföldi híd megteremtése, ami – többek között – a Krím vízellátását is biztosítja. (Ukrajna politikai térképét lásd itt, az említett szárazföldi híd pillanatnyi területét – egy ukrán katonai honlap térképén – pedig itt .   

Ez azt jelenti, hogy az ukrán hadseregbe betagolt és kétségtelenül hősiesen harcoló szélsőjobboldali Azov ezred néhány héten vagy talán néhány napon belül várható mariupoli veresége, és a Délkelet-Ukrajnában harcoló ukrán egységek szintén elkerülhetetlennek látszó bekerítése Putyin számára lehetővé teheti, hogy „győzelemmel” fejezze be a háborút, még akkor is, ha sem Kijevet, sem Harkovot, sem pedig Odesszát nem foglalja el, és az ukrán kormányt sem tudja megbuktatni.

Most még nem tudhatjuk, mekkora lesz az a terület, amely végül is az orosz hadsereg ellenőrzése alá kerül, de ennek valójában nincs is különösebb jelentősége. A lényeg az, hogy minél kisebb a kiterjedése, annál nagyobb annak a valószínűsége, hogy semmilyen béketárgyalás keretében sem fog visszakerülni Ukrajnához – legalábbis egyelőre. Előállhat ugyanis egy olyan helyzet, hogy Ukrajna délkeleti sávjának a de facto elveszítése nyomán Ukrajnában olyan belpolitikai válság alakul ki, amely ketté fogja szakítani az országot.

Megalakulhat például valahol Közép-Ukrajnában egy olyan kormány, amely azt fogja mondani, hogy a megszállt területek visszaszerzése érdekében ki kell egyezni Oroszországgal. Nyugat-Ukrajnában pedig egy olyan, amely a végsőkig akar majd harcolni egy oroszellenes egységes Ukrajnáért. Nagy kérdés azonban, hogy vajon ez a másik Ukrajna meg tudja-e majd bocsátani a Nyugatnak, hogy hagyta őket elvérezni, és hogy a vezető nyugati országok hajlandóak lesznek-e katonailag és politikailag támogatni egy nem minden tekintetben comme il faut kormányt, pusztán azért, mert az oroszellenes. És még akár az is előfordulhat, hogy ez esetben Lengyelország és Litvánia nyíltan szembe fog fordulni velük és szövetségre lép „Nyugat-Ukrajnával”.   

Mindezt persze csupán azért írtam le, hogy jelezzem, milyen különös fordulatokra számíthatunk a közeljövőben Európában, különösen pedig Közép- és Kelet-Európában. Vázolhattam volna más szcenáriókat is, de – gondolom – ez az egy is elég ízelítőnek.         

Egyelőre azonban a legfontosabb kérdés az, amit bejegyzésem elején jeleztem: hogy ti. a háború Dél- és Kelet- Ukrajnában napokon belül olyan fordulóponthoz érkezhet, amelynek meglepő következményei lehetnek.

---

[1] „Mivel ma nincs tényleges európai biztonsági rendszer – hangsúlyozta a Financial Timesnak ugyanott Podolyak –, amelyet a Nato felügyelne, hiszen amint elkezdődött egy komoly háború Európában, a Nato félrehúzódott, mi a biztonsági garanciák ukrán modelljét javasoljuk, amely egy bizonyos számú garantáló ország [Amerika, Franciaország, Németország és Törökország neve merült fel ebben az összefüggésben – M. G.] jogilag tisztázott részvételét jelenti a konfliktusban Ukrajna oldalán, amennyiben valaki újból megsértené területi integritását.” Bizonyos ukrán megnyilatkozásokban Oroszország is szerepel ebben az összefüggésben, ami azt jelentené, hogy Moszkva garantálja, hogy nem fogja újból megtámadni Ukrajnát, ami még abban az esetben is nehezen elképzelhető, ha teljes vereséget szenvedne a mostani háborúban. A nem teljesen egyértelmű és a nyugatiakat némileg zavarba ejtő ellentmondásos ukrán álláspontról lásd még:  Mixed signals from Ukraine’s president and his aides leave West confused about his end game. The Washington Post, 2022. márc. 18.

Az igazságtalan vég

Egy igazságtalan világban igazságtalan véget érnek a dolgok.

03. 15.

Ben Rhodes, Barack Obama helyettes nemzetbiztonsági tanácsadója (2009 és 2017 között), aki 2018-ban, Jake Sullivan jelenlegi nemzetbiztonsági tanácsadóval együtt (ő korábban Hillary Clintonnak, Obama külügyminiszterének volt a tanácsadója) társ-alapítója volt a National Security Action nevű, Trump-ellenes politikai NGO-nak, cikket írt a The Atlanticben[1], amely most az “autokráciák” ellen harcoló liberálisok orgánuma. A cím (A történelem sarokpontjához érkeztünk ) Joe Biden egyik fordulatát idézi, az alcím pedig tömören összefoglalja a lényeget:

Ennek a pillanatnak a jogos felháborodásából talán megszülethet egy új világ.       

A „neoliberális”[2] Jennifer Rubin, a Washington Post munkatársa, ha lehet, még ennél is patetikusabban fogalmaz:

Az ukrajnai háború vagy a Nyugat megváltását, vagy az összeomlását vetíti előre. Ha Vlagyimir Putyin orosz elnök nem tudja elérni azt a célját, hogy atomháború nélkül megsemmisítse Ukrajnát, Amerika tekintélye, hatalma és befolyása hatványozottan megnövekszik. Ha a Nyugatnak inába száll a bátorsága és Putyin diadalmaskodik, az instabilitás és az agresszív háborúk félelmetes korszakának nézünk elébe.

Harry Kazianis, a washingtoni Center for the National Interest védelmi kutatásvezetője és az azonos című lap szerkesztője sokkal realistább[3]:

Bár nyilván mindent meg kellene tennünk azért, hogy segítsünk Ukrajnán nehéz helyzetében, gondolnunk kellene arra is, hogy meddig akarunk elmenni e téren. Az igazság az, hogy óriási nyomást gyakorolunk Oroszországra, többet, mint amit egyik-másik ország egy igazi háborúban kénytelen elviselni. Az elkövetkező hónapokban ez az összeadódó nyomás megrázkódtatja Oroszországot, mi pedig meg sem álltunk, hogy felbecsüljük a következményeket.

Valójában egy új de facto Ukrajna-stratégia mellett döntöttünk. Ez annyira rémisztő és stupid, hogy eddig még soha nem próbálkoztak vele egy atomfegyverekkel rendelkező szuperhatalommal szemben, amely 30 perc alatt képes véget vetni szinte minden emberi életnek.

A Nyugat ki nem mondott célja egyszerű: Putyinnak mennie kell.[4] Vagy, Putyinnak meg kell halnia, mint egyesek a jobboldalon most skandálják.     

Igen, ez azt jelenti, hogy a rendszerváltás, egész eddigi csődtömegével, visszatért Washingtonba, és úgy tűnik senki nem törődik ezzel. És senki nem képes felfogni, hogy ez lett az új célunk, és hogy ez mit jelent, milyen következményei lehetnek az egész világra nézve – például egy teljes atomháború, ha Putyint túlságosan belenyomjuk a geopolitikai csatornába.  

Az ember azt hihetné, hogy legalább mindenki szeme láttára megvitatjuk azt az elképzelést, hogy el akarjuk távolítani a világ legnagyobb országának a vezetőjét, a harmadik leghatalmasabb hadsereggel és 140 millió állampolgárral. Az minden esetre világos, hogy a morális győzelemre éhesen, újból és újból az Oroszországnak a lehető legnagyobb mértékben ártó cselekedetek mellett döntöttünk.    

Még csak meg sem próbáljuk felfogni, hogy hónapokon belül milyen jövő vár ránk. Ez azért van, mert nem tudjuk, hogy mit csinálunk, miközben a kellemes bizsergést okozó hashtagok, a trendi témák és az aktivizmusra buzdító politikák egy sötét úton vezetnek bennünket lefelé.    

Csak pár hete volt, hogy Putyin parancsot adott a nukleáris riasztásra, ami láthatóan sokkolta még a mellette álló legmagasabb rangú katonai vezetőket is. A gondolatmenete könnyen követhető: megértette, hogy a nyugati országok, nagy-nagy morális felháborodásukban (lásd 03. 07.) akkora nyomást helyeztek a rendszerére, hogy mostmár csak egyfajta kimenetelt tudnak elfogadni.     

Látja az Ukrajnába küldött fegyverek nagy számát[5], a pénzügyi nukleáris háborút, aminek ki van téve az országa, a felhívásokat a repülési tilalom elrendelésére, és hogy vadászgépeket kell küldeni Ukrajnába, és tudja, hogy ezek mind célpontok az ő hátában. A nukleáris riasztással emlékeztetni akarta a világot, hogy használni fogja ezeket a fegyvereket, ha a hatalmát megkérdőjelezik.    

Sajnos a történelem elmondja nekünk, hogyan fog végződni a háború, ha szerencsések vagyunk. Ukrajna romba dől. Oroszország területe egy részét elveszi. Kijev csatlakozik az Európai Unióhoz és a Nato-hoz, de nem hivatalosan, integrálódik gazdaságilag, és milliárdokat kap fegyverekre, hogy elrettentsen egy újabb orosz inváziót. Oroszország súlyosan legyengül és gazdasági túlélése érdekében teljesen függővé válik Kínától, mindent el fog adni, amit csak tud, beleértve legjobb fegyvereit is, Kínának, hogy fennmaradjon.   

És ha nem vagyunk szerencsések, és a háború még hónapokig elhúzódik? Putyin fokozza majd a nyomást, mi pedig hasonlóképpen. A morális felháborodás minden egyes bombával, amit Oroszország ledob Ukrajnára, csak fokozódik, és a nyugati országok egyre több fegyvert adnak majd Ukrajnának, és minden lehetséges módon szankciókkal sújtják Oroszországot, ami azt az összeomlás szélére sodorja.      

És amikor Putyin tudomásul veszi, hogy az ukrán válság nem egy óriási tévedés, hanem a saját túléléséért folytatott harc, elszabadul az igazi pokol.

Az amerikai katonai szakember brutális eszmefuttatása szerint tudomásul kell venni, hogy egy igazságtalan világban igazságtalan véget érnek a dolgok. Ezt mi 1849-ben, 1918-ban, 1945-ben és 1956-ban kénytelenek voltunk megtanulni. Most az ukránokon és a mellettük foggal-körömmel kiálló nyugatiakon a sor.  

*

Kazianis „szerencsés” változata szerintem nem eléggé pontos, mint ahogy nem is lehet az. De erre majd később fogok visszatérni.

Azért jó látni, hogy Amerikában is vannak olyanok, akik tisztán látják a morális abszolutizmus vagy ha úgy tetszik, az imperatív gondolkodás korlátait. Úgy tűnik azonban, hogy az adminisztrációban és a mellesleg éppen Rhodes által „kitalált” blob-ban, vagyis a biztonságpolitikai és média-elitben ez nem így van.  Ami nagy baj.  

---

[1] Ben Rhodes: We have reached a hinge of history. The Atlantic, 2022. március.

[2] Jennifer Rubin korábban a neokonzervatív Commentary munkatársa volt.

[3] Harry Kazianis: The West’s real Ukraine strategy is Russian regime change. The Federalist, 2022. márc. 14.

[4] Soros György még ennél is tovább ment legújabb cikkében: szerinte nemcsak Vlagyimir Putyint, hanem Xi Jinpinget is el kell távolítani a hatalomból.

[5] Cikkében Kazianis többek között megemlíti, hogy a Nyugat vállalta, hogy 17 ezer tankelhárítót küld Ukrajnába, miközben Oroszországnak összesen 12 ezer tankja van, aminek csak egy töredéke van Ukrajnában.     

Háborús felelősség

Joe Bidennek megvolt rá a lehetősége, hogy kiegyezzen Putyinnal, anélkül, hogy ez Amerika stratégiai érdekeit különösebben érintette volna, de nem tette meg.

03. 07.

A február 24-én elkezdődött ukrajnai háborúról több okból sem írtam eddig. Hogy elsősorban miért nem, azt egy Clausewitz-idézettel[1] próbálom meg érzékeltetni:

A háború nem olyan akarati tevékenység, amely a mechanikus művészetek módjára holt anyagra vagy az ideális művészetekhez hasonlóan az élő, de engedelmes és formálható emberi értelemre és érzelemre hat, hanem olyan akarati megnyilvánulás, amely élő, de visszaható szervezet ellen irányul.

Mivel a háború „élőerők közötti összeütközés”[2], amelyek mindegyike hat és visszahat a másikra, nemcsak előreláthatatlan folyamat, de eleve más természetű, mint az „engedelmes és formálható emberi értelem és érzelem”, amely szabadon latolgathatja az esélyeket – mindaddig, amíg bele nem ütközik a háború tényszerű (véres) valóságába. Ettől kezdve viszont már erős késztetés szorítja arra, hogy valamelyik oldal mellett állást foglaljon, és ezzel az állandóan változó helyzet elfogulatlan elemzését alárendelje az eseményekkel kapcsolatos morális ítélkezésnek.

Íme egy ilyen morális állásfoglalás, csak úgy találomra[3]:

Ha valaha is kételkedtünk benne korábban, a válasz most már világos. Vlagyimir Putyin megmutatta a világnak, hogy az amerikai – és egyáltalán a nyugati – hatalom nélküli világ nem egy jobb világ.

Elnöksége kezdetén Joe Biden kijelentette, hogy korunk meghatározó küzdelme a demokráciák és az autokráciák közötti harc lesz. Ez magasröptű retorika volt, de nem volt-e több ennél? Mit is jelent valójában az, hogy megharcolunk egy ilyen harcot? 

Oroszország aggressziója aláhúzta, miért volt Bidennek igaza, és hogy az autoritárius politika – és maga az autoritárius eszme – miért jelent akkora veszélyt a békére és a stabilitásra. Oroszország egyetlen ember, Vlagyimir Putyin meggondolatlansága és uralma miatt lerohanta a demokratikus Ukrajnát. Az Ukrajna mögött lelkesen felsorakozó országok szinte kivétel nélkül demokráciák, az Egyesült Államokkal az élen. Amerika kiábrándító és őrjítően képmutató, ahogy külföldön viselkedik, de az Egyesült Államok és Putyin Oroszországa közötti morális ekvivalencia gondolata nevetséges. És ha egyáltalán beszélhetünk egy jobb világról, akkor még az antiimperialisták is abban a furcsa helyzetben találhatják magukat, hogy ne csak a Nyugat, hanem a nyugati hatalom hosszú távú fennmaradásában reménykedjelenek és azért imádkozzanak. (Kiemelések tőlem – M. G.)     

Az ilyen eszmefuttatásokkal nem sokra megyünk, már ha meg akarjuk érteni, nem a háborút, hiszen azt nem lehet, hanem annak lehetséges következményeit. Itt ugyanis megint az ismerős intellektuális létszférában vagyunk, amelyben – a morális ítélkezés kényszerzubbonyát levetkőzve[4] – újból szabadon kószálhatunk. 

Mivel az amerikai világhegemónián alapuló globális és regionális status quo tarthatatlansága már ennek a blognak az elkezdésekor, sőt bizonyos értelemben már 2001-ben evidencia volt számomra, „most”, vagyis a február 24-e utáni időben  – az ukrajnai háború legkézzelfoghatóbb következményeként – „csupán” a geopolitikai status quo tényleges megváltozását, illetve e már régebb óta tartó változási folyamat felgyorsulását kell majd szemügyre venni.

02. 08.

Dmitry Peskov, a Kreml szóvivője az orosz-ukrán tárgyalások mai, harmadik fordulóját megelőzően, közölte a Reutersszel, melyek azok a feltételek, amelyek teljesítése esetén Oroszország „hajlandó azonnal leállítani a katonai műveleteket”:

Be fogjuk fejezni Ukrajna demilitarizálását. Ukrajna szüntessen be minden katonai akciót, és akkor senki sem fog lőni. Iktassák be az alkotmányukba, hogy Ukrajna semmiféle blokkhoz sem akar csatlakozni. Arról is beszéltünk velük, hogy ismerjék el: a Krím orosz terület, Donyeck és Luhanszk pedig független állam. Mi nem akarjuk elvenni őket Ukrajnától. Donyeck és Luhanszk nem akar Ukrajnához tartozni. Ennyi az egész.  Ami Ukrajna többi részét illeti, Ukrajna független állam, amely úgy rendezi be az életét, ahogy akarja, de semleges marad.   

Ez az ultimátum felvet egy érdekes kérést. Mi lett volna, ha a Biden-adminisztráció elfogadja (és egyben elfogadtatja az ukrán kormánnyal is) a semlegességet? Nem lehetett volna ezzel a háborút megelőzni?    

Robert J. Service, az oxfordi St. Antony’s College professzor emeritusa és a konzervatív Hoover Institution munkatársa[5] az orosz szimpátiákkal igazán nem vádolható Wall Street Journalben közölt[6] egy interjút, amelyben – többek között – ezeket mondta:  

Az ukrajnai orosz invázió két hatalmas stratégiai melléfogás [blunder]  következménye volt, mondja Robert Service. Az első 2021 november 10-én történt, amikor az Egyesült Államok és Ukrajna aláírta  a Stratégiai Partnerségi Chartát[7], amely kihangsúlyozta, hogy Amerika támogatja Kijevnek azt a jogát, hogy az Észak-Atlanti Szövetség Szervezetéhez csatlakozzon. A paktum minden korábbinál valószínűbbé tette, hogy Ukrajna végül is csatlakozni fog a Nato-hoz – ami Vlagyimir Putyin számára elfogadhatatlan volt. „Ez volt az utolsó csepp a pohárban” – mondja Service. Az Oroszország ún. különleges katonai hadműveletével kapcsolatos előkészületek azonnal elkezdődtek.

A novemberi megállapodás egyértelműsítette azokat a lazább biztosítékokat, amelyeket Ukrajna az öt hónappal korábbi Nato-csúcson kapott, hogy ti. a tagság nyitva áll az ország számára, amennyiben teljesíti a felvételi kritériumokat. Service a Nyugatnak ezeket a lépéseit „zűrzavaros problémakezelés”-ként jellemezte, amennyiben a Nato-kérdésben felbátorította Ukrajnát, de arra már nem gondolt, hogy ezt a Moszkvától való tektonikus elmozdulást hogyan fogja majd Putyin bevenni. „Egyáltalán nem készítették fel az ukránokat arra a negatív válaszra, amelyet tudnivaló volt, hogy kapni fognak.”             

Végül is, mondja Service, Ukrajna „egyike azoknak a veszélyes zónáknak Vlagyimir Putyin mentális univerzumában, amelyekbe nem érdemes beletévedni, ha nem tisztáztad előre, mi lesz a következő lépésed”. A Nyugat legalább 2007 óta tudta ezt, amikor az orosz vezér egy olyan beszédet tartott a Müncheni Biztonsági Konferencián, amely – Service szavaival – „dühödt kirohanás volt az ellen, hogy Ukrajna valaha is a Nato tagja legyen”.    

A másik [háborúhoz vezető] stratégiai tévedés [error] az volt, hogy Putyin alábecsülte a riválisait. „Megveti a Nyugatot, és azt, amit ő nyugati dekadenciának lát – mondja Service. – Elhitte, hogy a Nyugat pusztulásra van ítélve, mind politikai, mind kulturális értelemben.” Arról is meg volt győződve, hogy a Nyugat vezetői „gyenge minőségűek és vele összehasonlítva tapasztalatlanok. Végül is ő már 20 éve hatalmon van”.     

Putyin elbizakodott kalkulációja szerint az invázió „gyerekjátéknak tűnt nemcsak Ukrajna, hanem a Nyugat tekintetében is”. Négy éven keresztül „az orránál fogva vezette Donald Trumpot”, és azt hitte, Angela Merkel visszavonulásával a Nyugat kormányos nélkül maradt. „Ezért volt nagy meglepetés számára, amikor rádöbbent, hogy szándéka ellenére egyesítette a Nyugatot, hogy pontosan az ellenkezőjét érte el annak, amit akart.” Service Putyint „meggondolatlannak és középszerű figurának” nevezi, és nevetségesnek tartja azt a nézetet, hogy „valamiféle zseni” volna. Miféle orosz vezető az – teszi fel a kérdést –, aki „lehetetlenné teszi egy német vezető számára, hogy elkerülje a német hadsereg felfegyverzését”?      

A második hetébe lépő inváziót illetően Service pesszimista. Biztosra veszi, hogy egy hosszan tartó háborúnak nézünk elébe, amely Ukrajna leigázásával fog végződni. „Putyin meg fogja nyerni a háborút – mondja –, de elveszíti a békét.”  

*

Hogy a Nyugat hosszabb távon is egységes marad-e, nem utolsó sorban  Németország újrafegyverkezése miatt is, és hogy a békének lesz-e Ukrajnában, illetve Európában egyáltalán nyertese, azt majd meglátjuk. De az mindenképpen tény, hogy Putyin a háború egyik okozója volt. Mint ahogy az is, hogy a háborús felelősség megoszlik Oroszország és a Nyugat, Putyin és Biden között. A szó konkrétabb értelmében az előbbié, valamivel elvontabban nézve, az utóbbié a nagyobb felelősség. Putyin ugyanis az adott helyzetben egyszerűen nem tehetett mást, mint hogy a háborús fenyegetéshez, majd a tényleges háborúhoz folyamodva érje el az Oroszország szempontjából egyértelműen hátrányos geopolitikai status quo megváltozását (ami általában amúgy is háborúk következtében szokott megtörténni).

Joe Bidennek azonban megvolt rá a lehetősége, hogy kiegyezzen Putyinnal, anélkül, hogy ez Amerika stratégiai érdekeit különösebben érintette volna, de nem tette meg. Pedig még az is elképzelhető, hogy egy ilyen békés megoldás éppenséggel növelte volna az Egyesült Államok globális geopolitikai mozgásterét, amennyiben Oroszországot nem Kínához, hanem a Nyugathoz, mindenekelőtt Amerikához közelíthette volna.       

---

[1] Carl von Clausewitz: A háborúról. I. Budapest, 1961. 144.

[2] I. m. 145.

[3]Shadi Hamid: There are many things worse than American power. The Atlantic, 2022. márc. 6. 

[4] A morális ítélkezés felfüggesztése csupán a háborúra mint „a tragikus alapszövedékű emberi lét” – sajnos – természetes jelenségére, és nem az esetleges háborús bűnökre vonatkozik. (Az idézett rész Muraközy Gyulának A pelopponészoszi háborúhoz írt Utószavából való. Európa, Budapest, 1985. 708.) Az ukrajnai háborúra való rendkívüli intenzitású német és európai-uniós reagálás talán azzal is magyarázható, hogy ott ezt a háborút bizonyos értelemben „természetellenesnek”, abszolút képtelenségnek tekintik.       

[5] A 74 éves brit történész – egyéb munkái mellett  – megírta Lenin, Sztálin és Trockij életrajzát. A Trockij-életrajzra, amely 2009-ben jelent meg, a trockisták világszerte felháborodottan reagáltak, mert a szerző nem rejtette véka alá azt a tényt, hogy bálványuk, Leninhez és Sztálinhoz hasonlóan, „az egy párton és egy ideológián alapuló terror-állam” híve volt.   

[6] The Weekend Interview. The two blunders that caused the Ukraine war. WSJ, 2022. márc. 4.

[7] Az aláírás alkalmából a két külügyminiszter, Antony Blinken és Dmytro Kuleba közös sajtóértekezletet tartott, amelyen Blinken – többek között – kijelentette: „A Stratégiai Partnerségi Charta, amelyet ma aláírtunk, megerősíti az Egyesült Államok rendíthetetlen elkötelezettségét [unwavering commitment] Ukrajna szuverenitása és területi integritása mellett.” Megjegyzem, hogy a „commitment” nemcsak elvi elkötelezettséget, hanem konkrét kötelezettségvállalást is jelent. Az ukránok mindenesetre ezt nyilvánvalóan így értelmezték.