Amerika túlságosan magához láncolta Ukrajnát.
2023. 01. 13.
Két elismert és befolyásos amerikai külpolitikai szakértő egy figyelemreméltó esszében vázolja, miért elkerülhetetlen az ukrajnai hosszú háború, és miért kell az Egyesült Államok ukrán-politikáját egy orosz-politikával kiegészíteni[1]:
Az orosz csapatok kiűzése Ukrajna egész területéről, a Krímet is beleértve, rendkívül nehéz lesz, még nagyobb nyugati katonai segítséggel is. Ennek az elérése a megerősített orosz védelmi vonalak összeomlását feltételezné, és a Nato és Oroszország közötti közvetlen háború kockázatával járna, egy világvége forgatókönyvvel, amit senki sem akar. Ami a tárgyalásokat illeti Vlagyimir Putyin orosz elnök semmilyen jelét sem adta annak, hogy készen állna feladni Ukrajna ellenőrzésére irányuló álmát. És ugyanolyan nehéz volna meggyőzni az ukrán kormányt arról, hogy területeket engedjen át egy bizonytalan békéért cserébe. Tekintettel arra, hogy mindkét fél határozottan folytatni akarja a háborút, sokkal valószínűbb egy harmadik változat: egy elhúzódó, felőrlő háború, amely fokozatosan befagy egy olyan határvonal [line of control] mentén, amelyet egyik fél sem fogad el.
Azt az elképzelést, hogy a háborúk mindig vagy győzelemmel, vagy tárgyalásos megállapodással érnek véget, megcáfolta a történelem, és nyilván az Oroszország határai mentén húzódó számos befagyott konfliktus. Valójában maga Ukrajna is eklatáns példája ennek. A kisebb-nagyobb megszakításokkal éveken keresztül elhúzódó békeerőfeszítések ellenére a donbaszi háború nagyrészt helyben állt a 2022 februárjában elkezdődött inváziót megelőző nyolc év alatt. A mostani háború sem nagyon különbözik ettől.
Úgyhogy sürgető szükség van arra, hogy hosszabb távban gondolkodjunk, és mind Oroszországgal, mind pedig Ukrajnával kapcsolatban olyan politikai intézkedéseket tartsunk készenlétben, amelyek abból indulnak ki, hogy ez a háború még jó ideig folytatódni fog. Ahelyett, hogy azt feltételezné, hogy a háború győzelemmel vagy tárgyalásokkal érhet véget, a Nyugatnak egy olyan világban kell gondolkodnia, amelyben a konfliktus folytatódik anélkül, hogy akár a győzelem, akár a béke feltűnne a láthatáron. Egy ilyen világban az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek továbbra is katonai támogatásban kell részesíteniük Ukrajnát, hogy megvédje magát a további orosz agressziótól. Meg kell fékezniük Oroszország tágabb ambícióit azzal, hogy fenntartják a gazdasági szankciókat és diplomáciailag izolálják Moszkvát diplomáciailag. És gondoskodniuk kell majd arról, hogy a konfliktus nem eszkalálódik. Ugyanakkor le kell fektetni az európai biztonság és stabilitás hosszú távú alapjait. Ez megköveteli Ukrajna teljes körű nyugati integrációját, miközben ki kell alakítani egy olyan fékentartási politikát, amely egyszerre biztosíthatja mind az orosz agresszió elrettentését, mind a Moszkvával való tárgyalási készséget a háború szélesebb katonai konfrontációvá válásának elkerülése érdekében, amelyet senki sem akar. Az ukrán-politika orosz-politikával való ellensúlyozása hosszú távon kihívást fog jelenteni, de mindkét erőfeszítés alapvető lesz az európai biztonság jövője szempontjából.
Bár 2022 őszének elején az ukrán haderő komoly sikereket ért el, és nem adja jelét annak, hogy felhagyna a harccal, az év utolsó hónapjaiban a háború dinamikája újból megváltozott. Ukrajna sok sebtől vérezve kezdi el a 2023-as évet, nem utolsó sorban az energiahálózata és egyéb civil infrastruktúrái elleni szakadatlan rakétatámadások miatt. A jelentések szerint több, mint százezer orosz katona mellett, hatalmas számban estek a háború áldozatául ukrán katonák és polgári személyek is. Ráadásul, a háború első 10 hónapjától eltérően az elkövetkező hónapokban a konfrontációs vonalak nem fognak érdemben megváltozni.
Az eddigi messzemenő katonai támogatás és a csökkenő tartalékok miatt a Nyugat a következő hat hónap folyamán valószínűleg sokkal kevesebb fegyvert fog Ukrajna rendelkezésére bocsátani, mint az elmúlt hat hónapban.
[Tekintettel a fentiekre] létfontosságú, hogy az Egyesült Államok vegye komolyan az eszkaláció veszélyét, és folyamatosan mérlegelje, milyen kockázatokkal jár az, ha nem segíti eléggé Ukrajnát, és milyen következményei lehetnek annak, ha túl sokat tesz ennek érdekében, beleértve annak a lehetőségét is, hogy Oroszország taktikai atomfegyverekhez folyamodhat. A letagadhatatlan realitás az, hogy ami az orosz agresszióra adott választ illeti, az ukrán és az amerikai érdekek egybeesésének elkerülhetetlen korlátai vannak.
Nem minden háború ér véget – vagy ér véget tartós békemegállapodással. A koreai háború fegyverszünettel ért véget, a jóm kippúri háború “kivonulási egyezmények”-kel, amelyek Izrael és Szíria esetében még mindig érvényben vannak. Oroszországtól nem idegenek a befagyott konfliktusok, például Grúziában és Moldovában.
Ha ilyen komor jövő vár az ukránokra – egy olyan helyzet, amelyben a hadiállapot fennmarad, heves harcokkal vagy azok nélkül – a Nyugatnak egy komplex, hosszú távú stratégiára lesz szüksége, amely sem Ukrajna jövőjét nem téveszti szem elől, sem arról nem mond le, hogy egyezkedjen Oroszországgal a közös érdekű kérdésekben. Miközben rendkívül nehéz elképzelni, hogyan lehet Putyinnal és a rendszerével együtt dolgozni, a Nyugatnak hosszú távon nem nagyon van más választása. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Ebben az elemzésben a látlelet az igazán fontos: sem béke nem lesz, sem (ukrán vagy orosz) győzelem. Az elhúzódó háború “fokozatosan befagy egy olyan határvonal mentén, amelyet egyik fél sem fogad el”. A másik fontos megállapítás az, hogy a Nyugat “a következő hat hónap folyamán sokkal kevesebb fegyvert fog Ukrajna rendelkezésére bocsátani, mint az elmúlt hat hónapban”.
Ha – összegezve a fentieket – “a letagadhatatlan realitás az, hogy az ukrán és az amerikai érdekek egybeesésének elkerülhetetlen korlátai vannak”, akkor mi következik ebből?
Mindenekelőtt az, hogy a Nyugat nem lesz abban a helyzetben, hogy végrehajtsa “Ukrajna teljeskörű integrációját”, hiszen mind az EU-, mind pedig a Nato-csatlakozás kizárt mindaddig ameddig az Ukrajna és Oroszország közötti hadiállapot tart, és Oroszország jelentős ukrán területek birtokában marad, miközben Ukrajna sem visszafoglalni nem lesz képes azokat, sem lemondani nem fog róluk. Ráadásul Nyikolaj Patrusev, az Oroszországi Biztonsági Tanács titkára és Putyin egyik legközelebbi és legrégebbi munkatársa január 10-én egyértelművé tette:
Az ukrajnai események nem egy Moszkva és Kijev közötti összecsapásról szólnak: ez egy Oroszország és a Nato – legfőképpen az Egyesült Államok és Nagy-Britannia – közötti katonai konfrontáció. A mi országunk számára nincs hely a Nyugaton belül.
Az oroszok donyecki lokális sikereiken (lásd itt és itt) felbuzdulva, láthatóan el vannak szánva arra, hogy a következő hetekben vagy legkésőbb tavasszal a donyecki fronton nagyobb szabású támadásba lendüljenek, miközben a Donyeck és a Dnyeper közötti, stratégiai szempontból számukra sokkal fontosabb szárazföldi hídon védelmi vonalakat építenek ki. Egy függetlennek tűnő ukrán tartalékos tiszt szerint, az általános vélekedéssel ellentétben, megoldották logisztikai problémáikat, vagyis szó sincs arról, hogy nincs elegendő lőszerük, a mozgósított egységeket pedig ezúttal sokkal komolyabban felkészítik, mint a háború kezdetén.
Az ukránok közben eddig csak az oroszokkal kapcsolatban hallott problémákkal küszködnek, várják vagy inkább követelik a nyugati tankokat, főként a német Leopárdokat, pedig szakértők szerint a tank sem varázsfegyver, vezetőik pedig egyre különösebb hangot ütnek meg:
A német Leopárdoknak az ukrán sztyeppéken 2023-ban, “a jó oldalán”, van egy esélyük, hogy a történelmi igazság mérlegét, amelyet a negyvenes években a Wehrmacht tankjainak a gonoszsága megrázkódtatott, egyensúlyba hozzák.
Oleksiy Danilov, Ukrajna Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanácsának a titkára, akitől a fentieket idéztem, úgy véli, hogy “félúton vagyunk a Győzelemhez”, “de a nehezebb rész, az agresszor kiűzése és megbüntetése, még hátra van”. Miután Peskov, a Kreml szóvivője, Zelenszkij tízpontos béketervére reagálva december végén leszögezte, hogy “Ukrajnának nem lehet olyan béketerve, amely nem veszi tekintetbe a mai realitásokat Oroszország területével kapcsolatban, miután a négy tartomány orosz területté vált”, Danilov erre így válaszolt:
Nincsenek olyan realitások, amelyekben ”az Orosz föderáción belüli új területek” léteznének. Itt az ideje, hogy a Kreml okosai kijózanodjanak az információs delírium állapotából. Szégyen, vereség és összeomlás – ezek az oroszországi realitások. Ezeknek a realitásoknak a tekintetbe vétele nélkül semmilyen “béketervre” sem fog sor kerülni. Az ördöggel tárgyalni annyi, mint kihullani a valóságból.
2023. 01. 16.
Könnyű azt mondani, hogy ilyen mértékű és mélységű szembenállás esetén csak a harctéren dőlhetnek el a dolgok. De mi van akkor, ha katonailag egyik fél sem lesz képes legyőzni a másikat, ha – mint az idézett Foreign Affairs-esszé szerzői állítják – “a konfliktus folytatódik anélkül, hogy akár a győzelem, akár a béke feltűnne a láthatáron”, vagyis a háború holtpontra jut, de a hadiállapot nem ér véget?
David Ignatius, a Washington Post vezető külpolitikai kommentátora december végén leült egy kis beszélgetésre Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadóval Biden elnök “érzelemmentes” külpolitikai stratégiájáról. Az erről szóló cikkben elmondja, hogy “Bidennek még nincs megfelelő végjátéka Ukrajna számára”, de ő “fogadni merne, hogy a Kijevnek nyújtott állhatatos támogatás révén ő és az ukránok majd találnak egyet 2023 végéig”.[2]
Ebben a megjegyzésben nem az “állhatatos támogatás” az érdekes, sem az, hogy az elnök a megfelelő végjátékot az ukránokkal együtt fogja megtalálni, hanem az, hogy “2023 végéig” lesz valamilyen megoldás. Nem utolsó sorban azért, mert 2024-ben Amerikában újból elnökválasztás lesz, és a Demokrata párt (Bidennel vagy Biden nélkül) nem vághat bele a kampányba egy ekkora teherrel a hátán.
Az adminisztráció persze továbbra is az ukránokra bízza a döntést, de mindent el fog követni annak érdekében, hogy az év végéig vigyék döntésre a dolgot.
A probléma azonban az, hogy a háború nem fog eldőlni, még akkor sem, ha az oroszokat netán sikerülne is kiszorítani Ukrajnából (a Krímet is beleértve), ami nagyon valószínűtlen, ők ugyanis mindenképpen folytatni fogják az Ukrajna elleni pusztító légicsapásokat, mint Sergey Radchenko írja legutóbbi lánc-tweetjében:
A dniprói lakóház lerombolása, még ha nem is volt szándékos[3], része egy olyan tudatos stratégiának, amely azt akarja jelezni Ukrajnának és a Nyugatnak, hogy Oroszországot gyakorlatilag nem lehet a szó konvencionális értelmében legyőzni.
Oroszország ugyanis, ha ki is szorítják a Donbaszból, vagy ha elveszíti a Krímet (amire nem sok esély van), továbbra is képes lesz arra, hogy ilyen károkat okozzon Ukrajnának, ami érdekes kérdéseket vet fel a végjátékkal és a háború utáni újjáépítéssel kacsolatban. Úgyhogy ezt nem csak terrororizmusnak kell tekinteni (mert az), hanem egyfajta lélektani hadviselésnek, ami annak a realista felbecsülésén alapul, hogy hol is tartunk most ebben a háborúban.
A háború elhúzódásának a kérdését járja körül[4] Yaroslav Trofimov, a The Wall Street Journal vezető külpolitikai tudósítója is január 13-i cikkében.
Trofimov megszólaltat néhány szakértőt és politikust. Lássuk, miket mondanak.
Edward Stringer, a légierő nyugalmazott marsallja, a brit vezérkar volt műveleti főnöke:
Ha továbbra is éppen csak annyit csepegtetünk Ukrajnának, hogy ne veszítsen, a Nyugat csak meghosszabbítja a háborút. Akár felfogjuk ezt, akár nem, Oroszország kesztyűt dobott a Nyugatnak. És bár a saját csapataink nem harcolnak ott, teljesen benne vagyunk ebben a konfliktusban, és meg kell adnunk nekik mindent ahhoz, hogy győzzenek.
Michael Kofman, az amerikai hadsereg tanácsadói között számon tartott Center for Naval Analyses orosz részlegének a vezetője:
A Nyugat általában természetesen elhomályosítja Oroszországot a gazdasági potenciál és a fegyvertermelő képesség tekintetében, és ez arra késztethet bennünket, hogy azt higgyük, hogy egy elhúzódó háborúban a Nyugat által támogatott Ukrajnának sokkal nagyobb esélye van a győzelemre. De ez nem egy előre eldöntött kérdés. A potenciál csak egy dolog. Nagyon sok függ az akarattól, és a háború alapvetően egy akarati megmérettetés.
Jens Stoltenberg Nato-főtitkár:
Ne becsüljük alá Oroszországot. Több katonát mozgósítanak, keményen dolgoznak azon, hogy több felszerelésük és lőszerük legyen, és megmutatták, hogy képesek elviselni a szenvedést és folytatni a háborút. Úgyhogy hosszú távra kell felkészülnünk.
Ivo Daalder volt amerikai Nato-nagykövet, a Chicago Council on Global Affairs vezetője (akinek az esszéjét a bejegyzés elején ismertettem):
Putyin hosszú háborúra készíti fel a lakosságot, és nem hiszem, hogy valaha is feladná azt a birodalmi ambícióját, hogy Ukrajnát ellenőrzése alatt tartsa. Mivel nem látható a konfliktus vége, az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek már most el kell kezdeniük a felkészülést arra, hogy Ukrajnának a kormány által ellenőrzött nagyobb részét integrálják a nyugati intézményekbe, és ne várják meg ezzel a háború befejezését.
Bruno Tertrais, a párizsi Foundation for Strategic Research igazgatóhelyettese:
Az a gondolat, hogy egy nagyszabású klasszikus konvencionális háború olyan hosszan tarthat Európában, mint valamelyik világháború, olyasmi, amire még nem vagyunk felkészülve. Bár az európai társadalmak ellenállóképessége eddig figyelemreméltó volt, ezt nem lehet biztosra venni.
Dmytro Kuleba ukrán külügyminiszter:
Az oroszok új csatákra készülnek, új támadó hadműveletekre, nem tárgyalásokra. Én ismerem Oroszországot, látom, mi történik ott. És azt hiszem ez most arról szól, hogy vagy ők, vagy mi. A kettő között többé nincs semmi.
Trofimov cikkében arra is felhívja a figyelmet, hogy a Nyugat – Oroszországgal ellentétben – még nem helyezte hadikészültségbe (“on war footing”) a gazdaságát, és bár tett bizonyos előkészületeket ezen a téren, ezek legfeljebb jövőre fogják érezteni a hatásukat. Ezzel – írja – “veszélyes szakadék keletkezik Ukrajna és Oroszország tűzereje között 2023 második felében”.
Az év végéig – szerintem – egy másfajta “veszélyes szakadék” is keletkezhet, mégpedig a Nyugaton belül. Ivo Daaldernek a gyors Nato-tagsággal kapcsolatos álláspontjáról (az EU-tagságot most hagyjuk) fentebb már jeleztem, hogy az az adott helyzetben miért keresztülvihetetlen. Németország, Franciaország (és minden bizonnyal a Biden-adminisztráció is) ezt meg fogja vétózni mindaddig, ameddig Ukrajna és Oroszország között fennmarad a hadiállapot, vagyis ameddig Kijev nem mond le azokról a területekről, amelyeket ennek az évnek a végéig valószínűleg nem lesz képes visszafoglalni.
Lesznek azonban olyan Nato-tagállamok, amelyek ezzel szögesen ellentétes álláspontra fognak helyezkedni. Január 11-én Lvivben találkoztak a Lublini Háromszög (Lengyelország, Litvánia, Ukrajna) államfői, és közös nyilatkozatban sürgették Ukrajna mielőbbi Nato-csatlakozását. A júliusi vilniusi Nato-csúcson, mint fogalmaztak, “erőteljes lépéseket” kell tenni ez irányban, mert a nyitott kapuk politikájának az újbóli kinyilvánítása már nem lesz elég. “Ennél többre számítunk” – jelentette ki Zelenszkij a közös sajtóértekezleten.
Steven Erlanger, a New York Times diplomáciai tudósítója január 14-én megjelent cikkében azt írta[5], hogy a Nato és az EU “legalábbis a felszínen” egységesnek mutatkozik, de
valójában Európa megosztott atekintetben, hogy a háborúnak hogyan kellene végződnie. A közép- és kelet-európai államok célja Oroszország legyőzése és kiűzése valamennyi szuverén ukrán területről, a Krímet is beleértve. Szerintük a háború kiemelte azt, hogy Európa szabadságának és biztonságának a végső garantálója a Nato és a transzatlanti szövetség és az Egyesült Államok elsőbbsége (primacy).
A Donald H. Rumsfeld volt amerikai védelmi miniszter által “régi Európá”-nak nevezett térséghez tartozó országok – Franciaország, Németország, Olaszország, Belgium, Spanyolország – támogatják Ukrajnát, de aggódnak a háború folytatásával járó költségek miatt. Nem számítanak arra, hogy Ukrajna visszaszerzi a Krímet, és a tárgyalásos megoldást elkerülhetetlennek tartják, Oroszországot pedig olyan szomszédnak, amelynek a saját biztonságával kapcsolatos aggadalmait valahogy enyhíteni kellene a tartós béke érdekében. Miközben az Új Európa a biztonságot “Oroszországgal szemben” keresi, a Régi Európa leginkább Emmanuel Macron francia elnök álta képviselt álláspontja szerint ebbe be kell vonni Oroszországot is.
Ukrajnának megígérték mind az EU-, mind a Nato-tagságot, de erre egyelőre nincsenek valós kilátások, és az Ukrajnának szóló jövőbeli biztonsági garanciák kérdése is függőben maradt, amíg a harcok folynak. Hogyan fog a háború véget érni, hogyan fogják Ukrajnát mevédeni, és hogyan fogják újjáépíteni – és kik és kiknek a pénzéből – mindez nagy mértékben kihat mind a két intézmény jövőjére.
2023. 01. 16.
Úgy tűnik, Amerikában kezd kialakulni egy konszenzus arról, hogy Ukrajna Nato-tagságának, a biztonsági garanciáknak és az újjáépítés részleteinek a kérdése addig nem tűzhető napirendre, amíg Ukrajna területi integritása helyre nem áll, és ameddig a háború folytatódik.
Jól mutatja ezt a formálódó konszenzust Condoleezza Rice, az amerikai dominancia ügyét leghatározottabban képviselő “vulkániak”[6] egykori oszlopos tagja, aki Robert M. Gates-szel közösen írt cikkét[7] követően most pontosította egy interjúban az álláspontját[8]:
Azt hiszem, most nehéz lenne [amellett érvelni, hogy a Nato fogadja be Ukrajnát még a háborús cselekmények vége előtt], mert ez együtt jár egy garanciával, amit én, az igazat megvallva, nem szeretnék tesztelni.
Eljön majd az idő, amikor el kell gondolkodnunk azon, hogyan óvjuk meg [to secure] Ukrajnát. De azt hiszem, ezzel majd később foglalkozunk. Egyelőre tegyünk meg mindent, amit csak lehet, hogy visszaverjük az agressziót, mégpedig az idő sürgető voltának a tudatával, hogy amikor majd nekilátunk a rekonstrukciónak a háború után, Ukrajna erősebb helyzetben legyen. (Kiemelések tőlem – M. G.)
De mi történik akkor, ha – mint a legtöbb katonai szakértő hangsúlyozza – a fronton, kisebb-nagyobb kilengésekkel ugyan, de fennmarad a már pár hónapja jellemző patthelyzet? Vagy ha lassan az oroszok kezdik átvenni a kezdeményezést (lásd itt és itt)?
Olivier Kempf tábornok a soledar-bahmuti körzetben elért lokális orosz sikereket követő legújabb heti összefoglalójában ezeket írja:
Úgy tűnik, hogy az erő- és tűzerő-viszonyok (rapport de forces et de feu) továbbra is az oroszoknak kedveznek, akik fel tudták tölteni lőszer- és rakéta-készleteiket. Ami a 300 ezer embert érintő részleges mozgósítást illeti, a kaotikus kezdetek után ez a terepen a jelek szerint előnyt biztosított számukra. A híresztelések közben egy új, 500 ezer fős mozgósításról szólnak.
Tény, hogy az ukránok hátráltak meg[9], nem a meglepetésnek, hanem az erőviszonyoknak köszönhetően. Ez a rossz hír ellentmond a hónapok óta hangoztatott pozitív diskurzusnak. A jövő megmondja, hogy egyszerű hibáról van-e szó vagy fordulatról.
Ami a harckocsik és további újabb [nyugati] fegyverek hirtelen beáramlását illeti, ez bizonyos nyugtalanságot is jelezhet a nehézségekkel küzdő Ukrajna támogatói részéről. Vajon elég lesz-e mindez? Senki sem tudja, és mindenesetre bizonyos időre lesz szükség, amíg ezek a hadfelszerelések Ukrajnába érnek és a frontra kerülnek.
Hasonló nyugtalanságról árulkodik a Washington Post egyik január 15-i cikke is, amely szerint Bahmut ostroma bizonyos veszélyekkel jár Ukrajnára nézve, Kijevnek ugyanis a szimbolizmussal megterhelt város védelmét “egyensúlyba kell hoznia” az ellenoffenzívára való felkészülésével.[10]
Szerintem nem valószínű, hogy Bahmut elkeseredett védelme egyedi eset, hanem inkább arról van szó, hogy ott is Valeriy Zaluzhnyinak, az ukrán hadsereg főparancsnokának az irányvonala érvényesül. Szerinte ugyanis Ukrajna számára az a legfontosabb, hogy ne engedjen át több területet. “Tízszer vagy tizenötször nehezebb felszabadítani egy területet, mint feladni” – mondta.
2023. 01. 17.
Az ukránokat nem szabad alábecsülni, hiszen már számos alkalommal bebizonyították, milyen szívósan és leleményesen képesek harcolni. Úgyhogy nagyon valószínű, hogy még a tavasz folyamán nagyszabású ellentámadást fognak indítani, feltehetően a déli front középső szakaszán.
Ez viszont azzal a további kockázattal jár, hogy – mint a londoni RUSI katonai szakértője írja – amennyiben Ukrajna a tavaszi offenzívában “elhasználja” a tartalékait, “sebezhetővé válik az év későbbi részében”.[11]
Ez egy olyan circulus vitiosus, amelyből az egymással összeláncolt Ukrajna és Amerika bajosan fog kijutni. Ukrajna tisztában van ezzel az összeláncoltsággal, hiszen minden tekintetben az Egyesült Államoktól függ.[12] Ez utóbbi a jelek szerint még nincs.
Michael O’Hanlon, a Biden-adminisztráció Ukrajna-politikájának egyik legintelligensebb védelmezője írja:
Ami a tankokat illeti, azt hiszem, itt az ideje, hogy odaküldjük őket. Nem azért, mert ez feltétlenül hozzá fogja segíteni Ukrajnát ahhoz, hogy döntő győzelmet arasson. Inkább arról van szó, hogy Kijevnek tisztességes esélyt kell adni arra, hogy annyi területet nyerjen vissza, amennyit csak lehetséges. Ameddig ezt az esélyt nem kapja meg, sem Oroszország, sem Ukrajna nem fog azzal a fajta józan realizmussal tárgyalni, amely nélkül nem lehet ésszerű és fenntartható feltételekkel tárgyalni.
Ha azt akarjuk, hogy legyen bármiféle esély arra, hogy ez a konfliktus 2023-ban befejeződjön, ahogy én remélem, ne vesztegessük az időt, és ruházzuk fel Ukrajnát igazi kombinált fegyverkezelési és manőverezési háborús képességgel, és aztán nézzük meg, mit tud azzal kezdeni.[13] (Kiemelés tőlem – M. G.)
Nem hiszem, hogy az Egyesült Államok abban a helyzetben lesz, hogy csak úgy hátradőljön és nézze, hogyan boldogulnak (meg) az ukránok a harctéren az amerikai fegyverekkel. Ha ugyanis Ukrajna ilyen felszereltséggel sem fog tudni annyi területet visszahódítani, amennyivel képes lenne kiegyezni és megbékélni, akkor Washingtonnak kellemetlen döntéseket kell majd hoznia.
[1] Ivo H. Daalder és James Goldgeier: The long war in Ukraine. The West needs to plan for a protracted conflict with Russia. Foreign Affairs, 2023. jan. 9. Daalder a Chicago Council on Global Affairs elnöke; Godgeier a Stanford University’s Center for International Security and Cooperation és a Brookings Institution munkatársa.
[2] David Ignatius: Biden’s unsentimental foreign policy strategy. WP, 2023. jan. 4.
[3] Közben (január 17-én) kiderült, hogy Oleksiy Arestovich, Zelenszkij „szabadúszó” tanácsadója szerint a katasztrófát valószínűleg az orosz rakétának a légvédelem általi lelövése okozta. „Diser [vagyis Arestovich] hatte den Abschuss einer russischen Rakete durch die Flugabwehr als mögliche Ursache für die Katastrophe genannt”- írja a FAZ. Azóta Arestovich lemondott. – Arestovichnak a lengyel-ukrán szimbiózisról szóló érdekes nézeteiről lásd a lengyel Andrzej Kozlowskit.
[4] Yaroslav Trofimov: The War in Ukraine Will Be Long. Is the West Ready? Time could be on Russia’s side if the U.S. and its allies don’t adjust to a prolonged conflict. WSJ, 2023. jan. 13.
[5] Steven Erlanger: A united Europe weathers crises, but deeper challenges remain. NYT, 2013. jan. 14.
[6] Vö. James Mann: Rise of the Vulcans: The History of Bush’s War Cabinet. Penguin Books, 2004.
[7] Condoleezza Rice and Robert M. Gates: Time is not on Ukraine’s side. WP, 2023. jan. 7.
[8] Former US Secretary of State details her support for arming Ukraine. voanews.com, 2023. jan. 13.
[9] Lásd ezzel kapcsolatban a Bild politikai szerkesztőjének a tweetjét. Julian Röpcke, tényszerű információi miatt, sorozatos gyalázkodásoknak van kitéve. Ugyanez történt újabban a fentebb idézett Sergey Radchenkóval, a hidegháború talán legjobb ismerőjével is.
[10] Vö. Bloody Bakhmut siege poses risks for Ukraine. WP, jan. 15. Nem ez az első, és gondolom, nem is az utolsó amerikai üzenet Kijevnek. Az amerikaiak láthatóan kezdenek tudatára ébredni annak, mekkora veszéllyel járhat az ő számukra, ha Ukrajna nem teljesít megfelelően a harcmezőn.
[11] Vö. Jack Watling: Tanks will help Kyiv break the deadlock. But its partners now face a fork in the road. The Guardian, 2023. jan. 14.
[12] Ezt a függést a 101 éves Edgar Morin francia filozófus, a Résistance volt tagja is kiemelte a Marianne-ban ma megjelent, „Az Egyesült Államok úgy védi meg a független Ukrajnát, hogy függővé teszi saját magától” című interjújában. Az interjúban egyébként azt mondja, hogy tárgyalni kell Putyinnal, mert „képes visszalépni”, amikor a helyzet úgy kívánja. – Morint először 1978. június 16-án idéztem az Európai Naplóban (AK II., 144-146.), amikor híres Le Monde-cikke (Mai mais. Mais mai) megjelent. Ennek zárómondata: „L’inattendu nous attend” (A váratlan vár reánk) máig kísért.
[13] Michael O’Hanlon: Biden’s policy on arming Ukraine might not be popular — but it’s right. WP, 2023. jn. 16.
Geonapló 