A végső döntőbíró

A háború elég sok arcát mutatta nekünk mostanában, de lehet hogy még tartogat meglepetéseket.  

06. 16

Lássuk, mit ír, illetve mond a francia Olivier Kempf és az amerikai Michael Kofman az ukrajnai háború jelen állásáról (szerintem ebben a témában ők a legjobbak).

Olivier Kempf június 12-i heti összefoglalójából:

Az orosz felmorzsolás lassan, de halad előre: Szeverodonyeck  hamarosan elesik, a csata Szlavjanszk irányában elkezdődött.  

Két hónap óta az ukrán stratégia lényege az, hogy minél kevesebb területet engedjenek át, a szükségesnek ítélt emberáldozatok árán, hogy időt nyerjenek és megkaphassák azokat a nyugati fegyvereket, amelyek szerintük képesek megfordítani az erőviszonyokat. 

Ez a számítás több okból is hibásnak bizonyul. Adottnak veszi, hogy a védelem kevesebb erőforrást emészt fel, mint a támadás, a clausewitzi mondásnak megfelelően. De az oroszok tanultak a hibáikból és a háború 2. szakasza óta sokkal hatékonyabbak.

Az ukránok következésképpen sok embert, anyagot és most már területet is veszítenek. A nyugati fegyverek túl későn érkeznek, túl csekély számban, anélkül, hogy ténylegesen meg tudnák fordítani az erőviszonyokat.  

Michael Kofman június 13-i  podcastjában többek között elmondja, hogy a háború mostani, második szakaszában, amely a donbaszi és a dél-ukrajnai területek fölötti ellenőrzésről szól, az ukránok sok problémával küszködnek, és emiatt nem lesznek képesek jelentős területet visszafoglalni az oroszoktól. Úgyhogy ez nem lesz győzelem Ukrajna számára, és – közvetve – a Nyugat számára sem.

A pillanatnyi fronthelyzetet lásd itt és itt, a helyzet nyugati értékelését pedig itt:

Nyugati hírszerzési és katonai vezetők úgy vélik, hogy Oroszország ukrajnai háborúja kritikus szakaszába jutott, ami meghatározhatja a konfliktus hosszú távú kimenetelét.

Ez a kulcsfontosságú pillanat  nehéz döntés elé fogja állítani a nyugati kormányokat, mert a  február 24-e óta Ukrajnának nyújtott támogatás egyre nagyobb terhet jelent saját gazdaságuk és hadianyagkészletük számára. 

Egy vezető Nato-tisztségviselő így nyilatkozott: „Azt hiszem, hamarosan eljutunk arra a pontra, ahol az egyik vagy a másik fél oldalára billen a mérleg. Vagy az oroszok el fogják érni Szlavjanszkot és Kramatorszkot, vagy az ukránok meg fogják állítani őket.”    

06. 21.

Mindeközben az ukránok és az oroszok politikai céljai nemcsak hogy a lehető legtávolabb vannak egymástól, hanem teljességgel összeegyeztethetetlenek. Ezt Samuel Charap, a RAND Corporation orosz-szakértője (lásd itt, itt és itt) is így látja[1]:

Engem az aggaszt, hogy egyfelől Oroszország, másfelől pedig az ukránok és partnereik egymást kölcsönösen kizáró célokat követnek. Ez az oroszokat arra készteti, hogy egyre keményebben lépjenek fel, minket pedig arra, hogy egyre több fegyvert adjunk [az ukránoknak].

Én nem azt tartom igazán fontosnak, pontosabban érdekesnek, hogy ez az összegyeztethetetlenség milyen következményekkel járhat a szorosan vett katonai konfliktusban, hanem azt, hogy milyen belpolitikai következményei lehetnek Ukrajnában.   

De lássuk először a két fél álláspontját.

Maria Zakharova, az orosz külügyminisztérium szóvivője:

Az az Ukrajna, amelyet eddig ismertünk, megszokott határain belül, nincs többé, és soha nem is lesz. Ez nyilvánvaló.

A Luhanszki Népköztársaság vezetője, Leonid Pasechnik, elmondta, hogy az ország referendumot tarthat az Oroszországhoz való csatlakozásról. A másik donbaszi köztársaság, a Donyecki Népköztársaság vezetője szerint az Oroszországhoz való csatlakozás „első számú kérdéssé válik”, amint a köztársaság visszanyeri alkotmányos határait.

Ezen kívül a már március közepe óta orosz ellenőrzés alatt lévő Kerszon tartomány hivatalos képviselői is leszögezték, hogy ez a tartomány is csatlakozni akar Oroszországhoz. Hasonlóképpen nyilatkozott egy másik tartomány, Zaporozsje egyik vezetője is.     

Ezzel párhuzamosan az oroszok által elfoglalt térségekben erősödnek a „helyi”  regionális integrációs törekvések.  A RIA Novosti szerint a Krím Kerszonnal és Zaporizsjával közös integrációs projektbe kezdett, ami arra utal, hogy Oroszország nem feltétlenül egyenként akarja integrálni az elfoglalt területeket, hanem megpróbál Kelet-Ukrajnában létrehozni egy nagyobb  föderációs entitást.   

Most pedig lássuk az ukránokat.

Oleksiy Reznikov ukrán védelmi miniszter a CNN-nek adott június 16-i interjújában ezeket mondta:

„Fel fogjuk szabadítani valamennyi területünket, valamennyit, tehát a Krímet is. A Krím stratégiai cél Ukrajna számára, mert ukrán terület. De lépésről lépésre haladunk. Az első lépés a harctéri helyzet stabilizálása, hogy megakadályozzuk a további területi veszteségeket. A második lépés az orosz haderő visszaszorítása a február 24-i invázió előtti állásaikba.  Csak a harmadik szakaszban fogunk majd konzultálni Ukrajna partnereivel arról, hogyan szabadítsuk fel a többi területet, a Krímet is beleértve.”  

Amikor megkérdezték tőle, hogy a Krím katonai erővel való visszaszerzésére tett kísérlet csak tovább provokálja Oroszországot – amely a Krímet saját felségterülete részének tekinti –, azt válaszolta, hogy ezt nem veszik figyelembe.

„Ez nem számít. Ők ugyanezt fogják mondani Kerszonról, Zaporizsjáról és Mariupolról is… de ezek Ukrajnához tartoznak, mint ahogy a Krím is ukrán föld, akárki akármit mond is.”    

David Arahamia, az ukrán tárgyaló csoport vezetője a Voice of Americának adott  június 18-i interjújában lényegében ugyanezt erősítette meg:

Jelen pillanatban az ukrán fél nem gondolkodik a tárgyalások újrafelvételének a lehetőségén. Erre csak az ukrán haderő ellentámadása és az ukrán pozíciók megerősítése után kerülhet sor.

A minimum, ami egy megállapodás keretében még elfogadható volna számunkra, az, hogy kiűzzük őket vagy hogy önként kivonuljanak azokból a hadállásokból, amelyeket február 24-e után foglaltak el. Ez után tárgyalhatunk az összes ukrán terület visszatéréséről, beleértve a Krímet és Donyeck és Luhanszk korábban elfoglalt részeit is.   

Ukrajna sorsa nagy valószínűséggel a Reznikov által említett „második lépés” sikerén vagy kudarcán fog múlni. Ha ugyanis a február 24-e után elfoglalt dél-ukrajnai területeket nem tudják visszahódítani, az a jelenlegi vezetés és Nyugat-barát politikai berendezkedés, végeredményben a feltétlen nyugati orientáció súlyos válságához fog vezetni. Itt különösen Kerszon tartománynak (Ukrajna tartományainak a térképét lásd itt) és a Kerszon és Mariupol közötti, a jelenlegi háború során orosz ellenőrzés alá került  szárazföldi hídnak van döntő jelentősége.   

Taras Kuzio brit Ukrajna-szakértő egyik május végi cikkében már rámutatott[2] a Krímtől közvetlenül északra elterülő Kerszon tartomány fontosságára a Dél-Ukrajnáért folyó küzdelem szempontjából.

Nem túlzás azt állítani – írja –, hogy Ukrajna mint életképes független állam jövője attól függ, hogy újból saját ellenőrzése alá tudja-e vonni ezt a tartományt. A tét Moszkva számára is hasonlóképpen magas. Kerszon elfoglalása lehetővé teszi a Krím friss vízzel való ellátását, és alapvető fontosságú annak a délkelet-ukrajnai szárazföldi hídnak a szempontjából, amely összeköti a félszigetet az orosz határral Berdjanszkon és Mariupolon keresztül.   

Kerszon tartomány egyúttal ugródeszka is a várható további orosz előrenyomulás számára a Fekete-tenger partján, Odessza felé. Ez lehetővé tenné a Kreml számára, hogy elvágja Ukrajnát a tengertől, és meghiúsítsa a fekete-tengeri ukrán kikötők tengeri blokádjának a feltörésére irányuló terveket. A Krímtől az orosz határig húzódó ukrán tengerpart fölötti orosz dominancia máris lehetővé tette Moszkva számára, hogy az Azovi-tengert orosz tóvá változtassa. Ukrajna fekete-tengeri kijáratának teljes ellenőrzése halálos csapást mérne az export-függő ukrán gazdaságra, és nem nagyon hagyna más lehetőséget az országnak, mint hogy elfogadja a Moszkva által diktált békét.    

De ne menjünk ennyire messze: mi történik akkor, ha a donbaszi hadműveletben az oroszok éppen ezekben a napokban, tehát közvetlenül az ukrán EU-tagjelölti státuszról szóló döntés és a madridi, régóta beharangozott Nato-csúcs előtt áttörést érnek el?   

A legfrissebb (ukrán, illetve egyértelműen ukrán-barát) források szerint az orosz egységek már az ukránok utolsó szeverodonyecki hadállásán, az Azot-gyártelepen belül harcolnak, és ezzel egyidejűleg,  a Donyeck folyó túloldalán fekvő ikervárostól, Lizicsanszktól délre áttörték az ukrán frontot és már négy kilométerre vannak a várostól.

Egy ilyen helyzetben eléggé nyilvánvalónak tűnik, hogy mind német-francia-olasz, mind pedig amerikai részről erős nyomás fog Ukrajnára nehezedni, hogy kérjen vagy fogadjon el egy koreai típusú tűzszünetet, ami természetesen nem jelentené sem a hadiállapot megszűnését, sem az ukrán katonai és politikai célokról való lemondást.

Olivier Kempf legújabb, június 19-i, heti „háborús mérleg”-ének a befejező, politikai részében (vö. 06. 16.) írja:

Macron, Scholz és Draghi, a három mérsékelt európai vezető közös kijevi látogatásuk során hivatalosan kinyilvánították, hogy Ukrajna teljes győzelmét kívánják. Egyidejűleg Ukrajna gyorsított EU-csatlakozása mellett foglaltak állást. Híresztelések szerint a hivatalos nyilatkozatok hátterében másfajta beszélgetések is folytak, amelyek arról szóltak, hogy ennek az európai befogadásnak a fejében késlekedés nélkül le kell ülni tárgyalni Moszkvával a háború mielőbbi befejezése végett.   

Ez lehet a magyarázata Boris Johnson hirtelen elhatározott kijevi látogatásának is. A brit miniszterelnök szerette volna meghiúsítani ezt a kezdeményezést, amely a gabonaexport ügyéről folyó korábbi tárgyalások sorába illeszkedik.      

A francia katonai szakértő, aki bizonyára okkal tette közzé ezt a nyilván francia forrásból származó „híresztelést”, megjegyezte, hogy itt nem valaminek az előrelátásáról [prévision], hanem egy feltételezésről [conjecture] van szó. „Az események menete majd eldönti a kérdést: egy hét múlva meglátjuk.” 

Korábbi, saját „feltételezéseim”-re visszatérve: ha jelen körülmények között az ukrán kormány a legcsekélyebb mértékben is hajlana arra, hogy leüljön tárgyalni Moszkvával (ami automatikusan szentesítené a tűzszünet pillanatában fennálló „határokat”), azonnal belpolitikai válság törne ki Ukrajnában.   

Az önmagát az „igényes bulvár” kategóriába soroló The Daily Beast nevű hírportál, amely nem csak általános irányvételében „harcias”, hanem a külpolitikát illetően is, nemrég megszólaltatott néhány szakértőt, akik érdekes dolgokat mondtak[3]:

„Ha Zelenszkij akár csak közeledni próbálna a tárgyalóasztalhoz, a politikai jövőjének lőttek”- mondja Orysia Lutsevich, a londoni Chatham House  Ukrán Fórumának a vezetője.   

Olena Lennon, a New Haven Nemzetbiztonsági Egyetem professzora egyetért: „Jelen pillanatban politikai tárgyalásokba bocsátkozni Oroszországgal politikai öngyilkosság volna. Ha Zelenszkij most elkezdene engedményeket tenni, az karrierje végét jelentené. A veteránok ellene fordulnának, és masszív megmozdulások kezdődnének ellene. A gerillaháború valós lehetőség lenne. Nagyon sok ukrán csatlakozott a területvédelmi erőkhöz vagy lépett be a hadseregbe. Még sokkal többnek van fegyvere és katonai tapasztalata. Úgyhogy nagyon nagy annak a valószínűsége, hogy a Zelenszkij-kormányzatnak  katonai puccs vethet véget, ha elkezd engedményeket tenni.”

A Biden-adminisztráció megpróbál ebből kimaradni.

Én a magam részéről elképzelhetőnek tartok egy másfajta katonai államcsínyt is, amely véget vetne a háborúnak és az ország szisztematikus szétrombolásának még azon az áron is, hogy valamilyen megegyezésre kell jutni Moszkvával.

Nem tudhatjuk, melyik forgatókönyv fog érvényesülni, de akár az intranzigensek, akár a kiegyezés-pártiak fognak felülkerekedni Kijevben, nagyon valószínű, hogy politikai értelmben nem marad egységes az ország. És talán területi értelemben sem. És biztosra vehető, hogy a Biden-adminisztráció és a Nyugat úgy általában ebből nem fog tudni kimaradni.

Ami az Olivier Kempf által említett híresztelést vagy feltételezést illeti, függetlenül attól, hogy van-e valóságalapja vagy nincs, maga az elgondolás mindenképpen egy ésszerű kompromisszum lehetőségét veti fel: Ukrajnának a mielőbbi béke a legfőbb érdeke, amely az európai integrációs perspektívával együtt biztosíthatná az ország újjáépítését és politikai, valamint gazdasági stabilizálódását. Ha ezt csak komoly területi engedmények árán lehet elérni, akkor meg kell fizetni ezt az árat.       

Christofer S Chivvis volt hírszerző tiszt, a Carnegie egyik vezető kutatója pontosan ezt fejtegette nemrég egy fontos cikkben[4]. Íme gondolatmenetének lényege:       

Néha azt remélem, hogy Ukrajna legalább addig fog harcolni, ameddig visszaszerzi februári határait, vagy még tovább is, visszanyerve mindent, amit a 2014-es háborúban elveszített. De a hírszerzési elemző, aki voltam, mindenütt veszélyt szimatol. Jelentős terület visszaszerzése, a legjobb esetben is hosszú, elhúzódó harcot jelent, az eszkaláció állandó veszélyével. És az Amerika és Európa által fizetett ár növekedésével.

Az igazság az, hogy Ukrajna nem azzal fogja ezt a háborút megnyerni, hogy visszakaparint néhány további hektár területet Oroszországtól. Ukrajnának nem a csatatér, hanem a konfliktus utáni újjászületés hozhatja meg az igazi győzelmet. Minél hamarabb kezdődik ez el, annál jobb.  

Ukrajna akkor győzhet, ha megragadja a lehetőséget – ameddig ezt még megteheti –, hogy azonnal elkezdje a masszív, nyugatiak által finanszírozott újjáépítést. Nem öt év múlva, amikor az ország romokban fog heverni, a világ pedig továbblép.     

Az igazság az, hogy egy megosztott Ukrajna de facto, ha nem is de jure elfogadása azt jelenti, hogy egy ellenséges, potenciálisan bármire képes Oroszország a szomszédod. Ez nyilvánvalóan kihívásokat jelent Ukrajna újjáépítése számára, különösen, ha Oroszország ellenőrzi Ukrajna fekete-tengeri kijáratát. De az orosz jelenlét Ukrajna határán elkerülhetetlen egy moszkvai puccs vagy egy nagyobb háború nélkül. Az újjáépítés elkezdése most nem akkora kihívás, mint a vég nélküli háború, amely még több lerombolt várost jelent és külföldre menekült ukrán állampolgárok millióit.      

Ukrajna vezetőit nehéz lesz meggyőzni arról, hogy ez a legjobb opciójuk. Nem valószínű, hogy Volodimir Zelenszkij elnök a jólétet ígérő európai jövőben látja majd országa hosszú távú érdekekeit, hacsak az Egyesült Államok és Európa nem fogja latba vetni ennek érdekében a gazdasági és katonai felszínen maradás biztosításával szerzett befolyását.

A korlátozott győzelem elfogadása megköveteli azt is, hogy Washington érvényesítse diplomáciai vezető szerepét a több szövetséges fővárosban is tapasztalható ellenállással és azokkal a kommentátorokkal szemben, akik nagyon szeretnék megbosszulni a Kreml tetteit.

A leghíresebb stratégiai szállóige szerint a háború a politika folytatása kellene hogy legyen más eszközökkel. A nyugati vezetőknek ennélfogva jusson eszükbe: Ukrajna nem nyerhei meg a harctéren ezt a háborút. Mint ahogy a Nyugat sem.       

A  világ, sajnos, nem feltétlenül követi az ésszerűség parancsát. Különösen olyankor nem, amikor a háború, amely Hannah Arendt szerint a nemzetközi vitás kérdések végső döntőbírája, követeli a jogait.

Eklatáns példája ennek  Alexander Motyl Ukrajna-szakértő és a birodalmak kutatója, a Rutgers Egyetem politikatudományi professzora, akivel egy számomra emlékezetes, Garda-tó parti konferencián találkoztam még a kilencvenes évek közepén[5]. Motyl 2014-ben, látva az Ukrajnát fenyegető zsákutcát, azt a tanácsot adta Kijevnek[6], hogy “engedje el a donbaszi enklávét”:

Ukrajnának két abszolút prioritása van Oroszországgal most [2014] folyó háborújában: a túlélés és a reform. Ukrajnának rövid távon fenn kell maradnia szuverén demokratikus államként, hogy a reformot végrehajthassa, és közép távon végre kell hajtania a reformot, hogy hosszú távon fejlett és biztonságban lévő demokratikus állammá válhasson. Mindkét célt akkor tudja leginkább előmozdítani, ha megszabadul a donbaszi tartomány enklávéjától, amelyet most Oroszország és az irányítása alatt lévő helybéliek ellenőriznek.      

A   poszt-maidani demokraták megértik, hogy a reform elkerülhetetlen; az ukránok nagy többsége változást akar, és tudja, hogy a reform csak kis mértékben nehezíti meg az életet. És az EU társulási megállapodás világosan mutatja, milyen konkrét lépések megtételére van szükség.         

Az enklávé lakossága mindig is ukrán- és Nyugat-ellenes volt, és most is változatlanul az. Elitjei – akár a Régiók Pártját és a Kommunista Pártot támogató régi gáűrda, akár az ún. Donyecki és Luhanszki Népköztársaság mögé felsorakozó újak – mind politikai, mind pedig gazdasági értelemben reakciósok.   

Egyszóval a Donbasz reintegrációja csak késleltetni és akadályozni fogja a reformot, és ezzel aláássa Ukrajna fennmaradását.   

A 2022-es háború elkezdődése óta Motyl prioritásai teljesen megváltoztak.

Ukrajna – írta nemrég – most ütközőállammá vált a demokratikus Nyugat és Putyin imperialista fasizmusa között. A Nyugat fennmaradása – mind a fizikai fennmaradása, mind pedig a demokráciáé – így objektíve attól függ, és szubketíve ekként éljük is meg, hogy Ukrajna fennmarad-e és képes-e győzedelmeskedni.

Ha – Motyl szerint – Ukrajna győzelmétől függ a Nyugat fennmaradása, akkor mitől függ a Nyugat ukrajnai győzelme?

Én inkább Christopher Chivvisszel értek egyet, aki szerint „Ukrajna akkor győzhet, ha megragadja a lehetőséget – ameddig ezt még megteheti –, hogy azonnal elkezdje a masszív, nyugatiak által finanszírozott újjáépítést.” Vagyis ha a területi integritásnál fontosabbnak tartja a háború mielőbbi befejezését, ami – tekintettel az álláspontok összeegyeztethetetlenségére – gyakorlatilag a megegyezés nélküli tűzszünet, és ezzel a tényleges fronthatár, azaz a „megosztott Ukrajna de facto elfogadását” jelenti.

Végső soron tehát a Nyugat ukrajnai győzelme attól függ, hogy az ukránok, belátva, hogy „a harctéren nem nyerhetik meg ezt a háborút”, képesek lesznek-e a katonai győzelem hajszolása helyett nem csak deklaratíve, hanem strukturálisan, társadalmi értelemben a Nyugathoz idomulni.

Ezt, mint ahogy Chivvis is utalt rá, nagyon, de nagyon nehéz elképzelni.

És így nagyon is lehetséges, hogy Ukrajna (és még néhány kelet-közép-európai ország) valamint „a Nyugat” között „nemzetközi vitás kérdések” fognak fellépni, amelyek végső döntőbírája, mint Arendtől tudjuk, a háború. Amely, bár elég sok arcát mutatta nekünk mostanában, lehet hogy még tartogat meglepetéseket.   

---

[1] With scant options in Ukraine, U.S. and allies prepare for long war. WP, 2022. jún. 17.

[2] Vö. Taras Kuzio: South Ukraine holds the key to Putin’s dreams of a new Russian Empire. atlanticcouncil.org, 2022. máj. 27.

[3] Shannon Vavra: A judgement day is coming for Zelensky. The Daily Beast, 2022. jún. 12.

[4] Christopher S Chivvis: It is in the best interests of Ukraine, and the west, to end this war as soon as possible. The Guardian, 2022. jún. 9.

[5] A konferenciára Rogers Brubaker hívott meg, aki akkor dolgozott Nationalism reframed: nationhood and the national question in the New Europe című, 1996-ban megjelent könyvén, amely fontos elméleti támpontot  jelentett számomra is abban az időben. Motylnak a konferencián elhangzott előadása Revolutions, Nations, Empires: Conceptual Limits and Theoretical Possibilities (1999) című kötetében jelent meg. Másik fontos könyve: Imperial Ends: The Decay, Collapse, and Revival of Empires (2001). A kilencvenes évek második felében az EU mint az egykori Occidens örökébe lépő nyugati és az Oroszország mint magállam körül megszerveződő keleti  (poszt-szovjet) birodalom kérdése – és ezen belül „az erdélyi kérdés” – foglalkoztatott leginkább. A „birodalmi” témakörrel kapcsolatban lásd: Az erdélyi kérdés (1997), A történelmi Magyarország kísértése (1997), Birodalmak és álbirodalmak (1998), Köztes-Európa eltűnése, avagy a nyugati mintakövetés közép- és kelet-európai konzekvenciái (1998), valamint Centrum és periféria az új Európában. Erdély közép-európai öröksége című esszéimet, in Alternatívák könyve, IV. 2018. 111-138; 145-178; 293-324.    

[6] Vö. Alexander J. Motyl: Ukraine should abandon the Donbas Enclave. World Affairs Journal, 2014. okt. 21.

Az orosz világ

Az orosz világ mint geopolitikai egység hadat üzen az egész európai status quónak

06. 10.

Amikor előző bejegyzésemben a lehetséges orosz győzelem elkerülhetetlen velejáróját, a vereséget szóba hoztam, elsősorban nem Ukrajnára, hanem az ún. Nyugatra gondoltam, amely az Ororszország elleni eposzi küzdelembe – a The National Interest szemleírójának szavaival – „az egész szabad világot besorozta”.   

Ha itt Ukrajna veszít, akkor a Nyugat és mindenekelőtt Amerika veszít. Ezért lesz globális jelentősége annak, ha Putyin eléri, amit akar Ukrajnában.

De mi Oroszország tulajdonképpeni célja ebben a háborúban?

Putyin fiatal vállalkozókkal folytatott június 9-i beszélgetésében nagyon pontosan megfogalmazta a célt, és Elena Csernyenko, a Kommerszant szerkesztője melegen ajánlotta a szavait  mindazoknak a nyugati politikusoknak és szakértőknek a figyelmébe, akik szerint „Putyin csapdába került”, vagy „szüksége van egy elfogadható kivezető útra az ukrajnai katonai kampányból”. Csernyenko szerint Putyin „határozott, hideg fejű és abszolút magabiztos”. „És nem kételkedik a küldetésében, amelyet végre nyíltan megfogalmazott.” Íme:

Nagy Péter az északi háborút 21 éven keresztül vezette. Úgy tűnhetett, hogy ő Svédországgal harcolt, hogy területet foglalt… De ő nem elfoglalta, hanem visszajuttatta azt [Oroszországnak]. [Az orosz elnök által emlegetett Svédország térképét lásd itt.]

Amikor Nagy Péter Szentpétervárra helyezte az új fővárost, egyetlen európai ország sem tekintette ezt a területet Oroszország részének, mindenki Svédországhoz tartozónak nevezte. De ott nagyon régóta szlávok éltek, finn-ugor népek mellett.  

Ugyanez történt az első kampánya során, nyugati irányban, Narvát illetően. Miért volt gondja arra, hogy ezt megtegye? Hogy visszajuttassa és megerősítse – ez az, amit tett… Úgy tűnik, a mi sorsunk is az, hogy visszajuttassuk és megerősítsük [az Oroszországhoz tartozó földet].

„’Возвращать и укреплять’ [visszajuttatni és megerősíteni] – ez a két kulcsszó teszi lehetővé Putyin lelkiállapotának a megértését.” – írja Arnaud Dubien, az egyik legpontosabb és –objektívebb moszkvai nyugati megfigyelő, a  l’Observatoire franco-russe igazgatója.

Egy másik francia, François Heisbourg, már 2014-ben  arra is rámutatott, hogy a Krím elcsatolása (és így nyilván ez a mostani orosz „terület-visszajuttatás” is) inkább a második világháború előtti világot, nem pedig a hidegháborút idézi fel.   

David Ignatius, a Washington Post kolumnistája, akiről már említettem, hogy jó forrásai vannak, most egy meg nem nevezett kormánytisztviselő véleményét ismerteti, aki az „orosz kivételesség”-gel magyarázza az ukrajnai inváziót[1].   

Az „orosz kivételesség” mögött – fejtegeti az „Oroszországra szakosodott” kormánytisztviselő, Ignatius tollát használva – az az elképzelés húzódik meg, hogy Oroszország egy történelmileg két kontinensre kiterjedő egyedülálló eurázsiai birodalmi rendszer, amely megengedheti magának, hogy a saját szabályai szerint járjon el.

Putyin tigrisen lovagol: azzal hogy háborúba vitte Oroszországot szabadjára eresztette a szélsőséges orosz nacionalizmust, miközben ezzel párhuzamosan megpróbálja egyesíteni azt a sok nem-orosz etnikai csoportot, amelyből az Orosz Föderáció áll. Vannak elemzők, akik Putyin megközelítését „orosz fasizmus”-nak nevezik. Putyin felkarolta ugyan az 1930-as évek európai fasiszta államainak a militarizmusát, de az etnikai gyűlölködés nélkül.  

Putyin dilemmája az, hogy nem-orosz csapatokat vet be, hogy Ukrajnát leverje, amelyről azt állítja, hogy az orosz anyaföld része. A háború kezdetén elesett vagy foglyul ejtett oroszok nevéről készült egy tanulmány, amely szerint legalább 30 százalékuk nem-orosz csoportokhoz tartozott. Csecsenek és dagesztániak halnak meg, de ez nem az ő háborújuk – hacsak Putyin nem lengeti meg az eurázsiai birodalmi zászlót.     

Putyin pontosan ezzel próbálkozott március 3-án, amikor az Oroszország hőse címet adományozta egy dagesztáni tisztnek, aki meghalt Ukrajnában. „Én orosz vagyok – mondta –, de amikor a hősiesség ilyen példáit látom… dagesztáni vagyok, csecsen vagyok, ingus, orosz, tatár, zsidó… Büszke vagyok arra, hogy ennek a világnak, Oroszország erős, hatalmas multietnikus népének a része vagyok.    

A különleges  eurázsiai birodalom álmának az egyik ihletője a néhai orosz történész, Lev Gumiljov. Putyin 2016-os évértékelő beszédében dicsérte azt, amit Gumiljov passzionaritásnak[2] nevezett. Ahelyett, érvelt Gumiljov, hogy nyugativá akarna válni, Oroszországnak inkább el kellene ismernie, hogy „örökségét főként az eurázsiai szenvedélyes nomádoknak és sztyeppei törzseknek köszönheti”, mint ezt az orosz történészről szóló egyik esszében olvashatjuk[3].  

Megnyugtató volna azt gondolni – zárul az amerikai „tisztségviselő” okfejtése –, hogy az ukrajnai háború és az európai rend ellen intézett kihívás csupán Putyin lázas képzeletének a terméke. De ennek mély gyökerei vannak a hosszan elnyúló Orosz Föderáció történelmében és kultúrájában. Ez ténylegesen a Kelet és a Nyugat – és a kivételesség két változata – közötti küzdelem. (Kiemelések tőlem – M. G.)

Ez a nagyon tanulságos eszmefuttatás magyarázatot ad arra (is), miért emlegette Putyin Szentpétervár kapcsán egymás mellett a szlávokat és a finn-ugorokat.  Ő nem az „orosz nemzetiségűek”-et, hanem az „orosz világ”-ot (russzkij mir), az egész „hatalmas multietnikus oroszországi népet” akarja egyesíteni. Ebbe a sajátos orosz világba azok nem tartoznak bele, akik egyértelműen „nem-orosz”-nak, például az ukrán, az észt vagy a grúz nemzet részének vallják magukat, de a Donbasz és Dél-Ukrajna, a moldovai Dnyeszter-mellék (Transnistria), a grúziai Abházia és Dél-Oszétia vagy éppenséggel az orosz határ mellett fekvő észtországi Narva orosz vagy oroszul beszélő és orosz kultúrájú lakói igen.

06. 12.

Dmitri Trenin, az azóta már megszűnt Carnegie Moscow Center volt igazgatója egyik utolsó, február 26-i tweetjében már pontosan vázolta, milyen politikai trendek fognak érvényesülni a Kremlben:

Az ukrajnai történések implikációi széleskörűek lesznek. Oroszországban vége a poszt-szovjet korszaknak. Az elveszített földeket újból össze kell gyűjteni. Az orosz világ geopolitikai egység formáját fogja ölteni.  Otthon: a konzervativizmus kerekedik felül, a liberalizmus/globalizmus maradványait el kell takarítani. Az ország sokkal nagyobb mértékben fog Kínára támaszkodni.

Az orosz világ mint geopolitikai egység kétségtelenül hadat üzen az egész európai status quónak, de ez szerintem nem jelenti azt, hogy Moszkva megpróbálja az első világháború előtti orosz birodalmat helyreállítani[4], hiszen az mind Európa, mind pedig Közép-Ázsia felé messze túlnyúlt a fenti értelemben körülhatárolt „orosz világ” határain. Ugyanakkor ez az ugyan korlátozott, de egyszerre több ország területi integritását is veszélyeztető terjeszkedés közvetlen hatással lesz a kaukázusi térség, valamint Kelet-Európa és a Baltikum geopolitikájára, közvetve pedig komoly befolyást gyakorolhat a Balkánra, továbbá Kelet-Közép-Európára és Nyugat-Európára is.  

---

[1] David Ignatius: Putin’s Ukraine war draws on his vision of nationalism, exceptionalism. WP, 2022. jún. 9.

[2] Vö. Lev Gumiljov: A Rusztól Oroszországig. In: Oroszország és Európa. Orosz geopolitikai szöveggyűjtemény. Szerk. Ljubov Siselina és Gazdag Ferenc. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2004. 324. „A passzionáris emberek érezték ’különvalóságukat’ és egyesültek” – írja Gumiljov. Ehhez a részhez Siselina az alábbi jegyzetet fűzte: „A passzionaritás az ethosz belső energetikája, a kulturális, a politikai és geopolitikai teremtés, alkotás hajtóereje. Magyarul bővebben lásd például Szili Sándor: Az ’eurázsiai’ történeti paradigma. Aetas, 2001, 3. sz.” Ha nem tévedek ez a görög thümosz eurázsiai-orosz változata. Már többször is idéztem Platónt erről, de nem lehet elégszer: „Nem tapasztaltad-e – kérdezi Szókratész Glaukóntól -, hogy az indulat [a thümosz] megvívhatatlan és legyőzhetetlen, s akiben ez megvan, annak a lelke mindig és minden körülmények között rettenthetetlen és legyőzhetetlen?” (Az állam. 375 b. Platón Összes. II. 122.)    

[3] Lev Gumilev: passion, Putin and power. The ideas of the Soviet historian are influencing a new generation of hardliners. Financial Times, 2016. márc. 11.  

[4] Vö. Nathan Hodge: Restoration of empire is the endgame for Russia’s Vladimir Putin. cnn.com, 2022. jún. 10.

A győzelem kritériuma

A győzelem kritériuma a területi nyereség. Ha az orosz hadsereg által ellenőrzött ukrán terület nagysága érdemben nem változik, és jó okunk van azt gondolni, hogy nem fog, akkor Oroszország lesz a háború győztese. 

06. 04.

Illiberális hegemónia című 2018. novemberi bejegyzésemben írtam az alábbiakat:

Sokszor gondoltam arra az utóbbi időben, hogy „Végre történnek dolgok” címmel meg kellene írni, pontosan miben is mutatkozik meg az a lényegbevágó fordulat, amelyről mindenki tudni vél, csak valahogy senkinek sem sikerült ezt eddig meggyőzően felmutatnia. Vagyis nincs olyan geopolitikai  fait accompli, amely a maga tényszerűségében ellentmondást nem tűrően mutatná, hogy itt megszakadt a világpolitika folytonossága, és valóban valami új, eddig csak puszta lehetőségként felvetett eseménysor vette kezdetét.

Trump két évvel ezelőtti választási győzelme akkora meglepetés volt (nemcsak a világban, hanem Amerikában is), és olyan hisztériát váltott ki a (bal)liberálisok és a „never-Trumper” konzervatívok körében,  hogy sokan azt gondolták (én magam is), hogy ez már önmagában egyfajta geopolitikai cezúrát jelenthet. Vagy azzal, hogy Trump – választási ígéreteit beváltva – lényegesen mérsékelni fogja Washington globális katonai és politikai jelenlétét, és – esetleg Putyinnal az európaiaik feje fölött megegyezve – szakít a 2014-es ukrajnai konfliktus óta tartó élesen oroszellenes politikával. Vagy pedig azzal, hogy kiszámíthatatlan természete és politikai tapasztalatlansága folytán belekeveredik valamilyen komolyabb fegyveres konfliktusba Kelet-Ázsiában vagy a Közel-Keleten.

Csak lassan derült ki (számomra is; például itt és itt), hogy Trump elnökségének első két éve alatt a legfontosabb kérdésben – hogy ti. az amerikai dominanciát, a biztonsági és külpolitikai establishment geopolitikai krédójának megfelelően, „minden potenciális ellenféllel szemben” és minden, „Amerika által létfontosságúnak tekintett térségben (azaz: Európában, a Közel-Keleten vagy Kelet-Ázsiában)” fenn kell tartani – csak annyiban történt változás, hogy Washington ezt a mértéket nem ismerő igényt immár az ún. liberális világrend csillogó csomagolását szétszakítva, tehát leplezetlenül próbálja meg érvényesíteni.

Ezt a kérdést világítja meg Berry R. Posen is [Illiberális hegemónia című] 2018. februári esszéjében)[1]. (…)

Amit Posen illiberális hegemóniának nevez, az tulajdonképpen nem más, mint leplezetlen hegemónia, vagyis az amerikai nagyhatalmi érdekek kendőzetlen érvényesítése.

Erről most eszembe jut a Limes-kör 1985. november 3-i (vagyis pontosan egy emberöltővel ezelőtti) brassói tanácskozása, amelyen Bíró Gáspár A jog helyzete a totalitarizmusban című előadását hallgattuk és vitattuk meg. Gazsi kulcsmondata így hangzott: „A totalitarizmusban a kényszeralkalmazás mediatív: jogi vagy erkölcsi látszat leple alatt történik, és ideológiailag alátámasztott.”[2] Ennek kapcsán én Thraszümakhoszt hoztam szóba, aki Platón Államának első könyvében azt állította, hogy „a társadalomban és a történelemben csak tiszta uralmi viszonyok vannak – és minden egyéb puszta ködösítés”. Ez a koncepció, amelyet én „a marxi és nietzschei álláspont antik változatá”-nak neveztem, „roppant izgalmas”-nak tűnt akkor számomra. Izgalmasabbnak, mint Szókratész (azaz Platón), aki viszont az „igazságosság”-ból indult ki. Mivel – mondtam – „az igazságosság jegyében álló hatalomban kell keresnünk a jogi látszattal bíró totalitarizmus gyökereit”, nagyon is biztatónak tűnt számomra – és számunkra – a totalitarisztikus hatalomnak „a mai Kelet-Európában és különösen nálunk [azaz Ceaușescu Romániájában] tapasztalható teljesen degradálódott, elértéktelenedett és kiürült formája”.[3] Magyarán: ez már a vég, gondoltam – gondoltuk – akkor.

Trump külpolitikája (most maradjunk csak ennél a dimenziónál) – ugyanígy – sokkal üdítőbb és biztatóbb látvány, mint a liberális internacionalisták és a neokonok „igazságos” és „jogos” világuralmat prédikáló ideológiáját képviselő vagy legalábbis felhasználó korábbi adminisztrációk (Clinton, az ifjabb Bush és Obama) már-már végeérhetetlennek tűnő negyed évszázada volt.

06. 05.

Nos, Joe Biden kormányzása igencsak Janus-arcúnak bizonyult eddig a fenti vonatkozásban: egyrészt a trumpi intermezzo után a liberális hegemónia „végeérhetetlennek tűnő negyed évszázad”-ának politikai és ideológiai tradícióját viszi tovább (lásd a „demokrácia” és az „autokrácia” közötti engesztelhetetlen versengés vagy inkább küzdelem középpontba állítását), másrészt viszont Oroszországgal szembeni intranzigenciája és a Putyin által emiatt megindított több szempontból is kockázatos ukrajnai háború miatt egy olyan „lényegbevágó [geopolitikai] fordulat” aktív, bár csupán áttételes résztvevőjévé vált, amellyel „valóban valami új, eddig csak puszta lehetőségként felvetett eseménysor vette kezdetét”.

Nem azt akarom mondani, hogy ennek az ördögszekérnek az elindulásához a kompetitorok csapata adta meg az első lökést. De azt sem, hogy véletlenül vagy akaratlanul keveredtek bele. A lényeg az, hogy az ördögszekér elindult.   

A geopolitikai  fait accompli, amely a maga tényszerűségében mutatja, „hogy itt megszakadt a világpolitika folytonossága, és valami új, eddig csak puszta lehetőségként felvetett eseménysor vette kezdetét” nyilvánvalóan az ukrajnai háború.

Robert Kaplan, „a száguldó geopolitikus”, aki az utóbbi időben nagyon eltűnt a nyilvánosságból, 2020 októberében, tehát még Biden választási győzelme előtt, feltette a kérdést:

…vajon a bideni külpolitika sikerét vagy kudarcát nem olyan dolgok fogják-e meghatározni, amelyek még nem történtek meg? Olyan válságok, amelyek még csak ezután futnak be az inboxunkba. Miért mondom ezt? Mert a háborúkhoz hasonló válságok előrepörgetik a történelmet. Most öt évnyi történelem két-három év alatt zajlik le. És ez azt jelenti, hogy szembetalálkozhatunk egy komoly válsággal, amelyre nem lesz könnyű válaszolni. A Biden-csapat jó hírnevét az fogja meghatározni, hogy egy ilyen válsággal hogyan bírkózik majd meg.

Kaplan meglátása az én fantáziámat is meglódította. „Előállhat egy súlyosabb konfliktus Kelet-Ázsiában vagy valahol az orosz periférián.” – írtam 2020. október 15-én.

Aztán, közel másfél évvel később, a „súlyosabb konfliktus” vagy a „komoly válság” Ukrajnában előállt. De igazán súlyossá érdekes módon akkor vált, amikor kiderült, hogy Oroszország nemhogy Ukrajnát, de még a Dnyepertől balra elterülő Kelet-Ukrajnát sem tudja a maga egészében elfoglalni, az ukrán kormány esetleges megbuktatásáról nem is beszélve. Egy ilyen nagyságrendű területfoglalás és politikai győzelem természetesen azonnal különös kényszerhelyzetbe hozta volna Moszkvát, amennyiben az „új, oroszbarát” ukrán vagy kelet-ukrán kormány legitimitását többek között azzal kellett volna megerősítenie, hogy – a Krímet kivéve – minden elfoglalt ukrán területet, tehát a Donbaszt is (bizonyos alkotmányos feltételekkel, persze) visszaszolgáltat neki. Miután ez a változat elesett, maradt a két, egymást egyértelműen ellenségnek tekintő ország kérlelhetetlen háborús konfliktusa – középpontjában az ugyan korlátozott nagyságrendű, de minden egyébnél fontosabbnak bizonyuló területi kérdéssel.

2022. március 19-i Fordulópont című bejegyzésemből idézek:       

A Nato-tagság, a semlegesség, a garanciák kérdése, az orosz nyelv státusa mind, mind másodlagos ehhez [a területi kérdéshez] képest, ami mellesleg azt bizonyítja, hogy mind a poszt-jugoszláv, mind pedig a posztszovjet térségben ez volt, illetve továbbra is ez maradt a háborúk igazi tétje.  

Most még nem tudhatjuk, mekkora lesz az a terület, amely végül is az orosz hadsereg ellenőrzése alá kerül, de ennek valójában nincs is különösebb jelentősége. A lényeg az, hogy minél kisebb a kiterjedése, annál nagyobb annak a valószínűsége, hogy semmilyen béketárgyalás keretében sem fog visszakerülni Ukrajnához.

Putyin számára  [ez] lehetővé teheti, hogy „győzelemmel” fejezze be a háborút, még akkor is, ha sem Kijevet, sem Harkovot, sem pedig Odesszát nem foglalja el, és az ukrán kormányt sem tudja megbuktatni.

06. 06.

Most pedig lássuk, mit ír ugyanerről a Chicagói Egyetemen nemzetközi kapcsolatokat[4] tanító Paul Poast professzor egy június 4-i lánctweetben:

Masszív hadianyag- és emberveszteségei, stratégiai céljainak meghiúsulása, gazdasági nehézségei és pária-állammá válása ellenére Oroszország még képes lehet arra, hogy megnyerje Ukrajna elleni háborúját. 

Moszkva jelenleg nem elhanyagolható nagyságú ukrán területet ellenőriz. Zelenszkij elismerte, hogy Oroszország Ukrajna egyötödét tartja birtokában.

Putyin arra a (nagyon valós) lehetőségre is számít, hogy a vele szemben álló  koalíció elkezd repedezni. Ez probléma lehet, mert a világ jelentős része tartózkodik attól, hogy bármelyik felet támogassa.

Természetesen mindez nem hasonlítható a háború elején az oroszok által hangoztatott magasröptű célokhoz, mint a rendszerváltás vagy az ország teljes elfoglalása.    

De mint a nemzetközi kapcsolatok irodalma mutatja, a „győztes” meghatározásakor nem az számít, hogy valamelyik fél nem tudta elérni maximális céljait vagy hogy súlyos veszteségeket szenvedett.

Egyedül „a status quo megváltoztatása” számít.       

Ez azt jelenti, hogy bizonyos államok akkor is győztesen kerülhetnek ki a háborúból, ha a harctéren „veszítettek”.

Győztes „az az állam, amely az új területi status quo kedvezményezettje”. Pont.

Íme az ellenőrzött területek megoszlása az orosz invázió első napján, az orosz előrenyomulás csúcspontján (március közepén) és most (jún. 3.).

Ha az utolsó térkép nem változik, és jó okunk van azt gondolni, hogy nem fog, akkor Oroszország lesz a háború győztese. 

Pirruszi győzelem lesz? Egy olyan győzelem, amely az orosz gazdaságot visszaveti, vagy amely megnehezíti egy újabb katonai győzelem elérését a jövőben? Igen, de attól még győzelem.  

Összegezve, ha a veszteségek ellenére Oroszország meg tudja tartani területi nyereségeit, akkor ő lesz a győztes. (Kiemelések tőlem – M. G.)

Ehhez – most – nincs semmi hozzátennivalóm. Ha csak az nem, hogy ha lesz itt valamiféle győzelem, akkor feltétlenül lesz vereség is.

---

[1] Barry R. Posen: The rise of illiberal hegemony. Trump’s surprising grand strategy, Foreign Affairs, 2018, március-április. 

[2] Transzcendens remény. A Limes-kör dokumentumai. 1985–1989. Összeállította és jegyzetekkel ellátta Molnár Gusztáv, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004. 79. 

[3] I. m. 88.

[4] Akit érdekel a hivatkozott szakirodalom, annak figyelmébe ajánlom a lánctweet eredetijét.

„A davosiak” bukása

Az Európán és Észak-Amerikán kívüli országok nem akarnak Amerika és Kína között választani, és nem hajlandók az ukrajnai háborút az értékek közötti globális konfliktusként értelmezni.

06. 02.

A National Interest biztonsági szakértője[1] írja:

Amint a harctéri helyzet lassan kezdi elhomályosítani a döntő ukrán győzelem távlatát, néhány közismert személyiség arra hívta fel a nyugati vezetőket, hogy vizsgálják felül a Moszkvával szembeni maximális nyomásgyakorlás politikáját. Henry Kissinger volt külügyminiszter Davosban figyelmeztetett arra, hogy a Moszkva elleni „lehengerlő győzelem” kampányával a Nyugat súlyosan kockáztatja az európai és a globális stabilitást.   

Kissinger megjegyzéseit Kijev nagyon rossz néven vette, és kategorikusan visszautasított minden olyan békemegoldást, amely területi engedményekkel járna. Zelenszkij szokásos későesti beszédében ezeket mondta róla: „Kissinger a mélységes múltból bukkan elő, és azt mondja, hogy Ukrajna egy darabját Oroszországnak kellene adni, hogy az el ne idegenedjen Európától. Úgy tűnik, hogy Kissinger naptára szerint nem 2022-őt, hanem 1938-at írunk, és ő azt hitte, hogy nem a davosi, hanem az akkori müncheni hallgatósághoz szól.” Kissinger kommentárjai a vitatott ukrán nacionalista honlap és NGO, a Myrotvoretz[2] haragját is kiérdemelték (ez listát vezet „Ukrajna ellenségei”-ről).        

A Biden-adminisztrácia azonban – amely 53 milliárd dollárt fektetett be az Ukrajna győzelmét elősegítő támogatásokba –, a hasonlóan gondolkodó nyugati kormányokkal karöltve, úgy tűnik, nem adja fel. 

„Mindent meg kell tennünk azért, hogy Putyin biztosan veszítsen Ukrajnában és hogy Ukrajna felülkerekedjen, hogy az orosz agresszió soha többé ne veszélyeztethesse a békét Európában” – mondta Lizz Tuss brit külügyminiszter május 28-án. Az ukrajnai háborút a nyugati politikusok a jó és rossz közötti kiliasztikus küzdelemként fogják fel, a „diktatúra és az autokrácia” elleni globális kersztesháborúként, amelybe az egész szabad világot besorozták. „Ezért – mondta Soros György Davosban – minden erőnket mozgósítanunk kell, hogy a háború mielőbb véget érjen. A civilizációnk megőrzésének legjobb, és talán egyetlen módja Putyin legyőzése, amilyen gyorsan csak lehetséges. Ez a lényeg.”      

Nagyon érdekes ez az ideológiai pot-pourri, amelyben a mélykonzervatív és meglehetősen egyszerű lelkületű angol külügyminiszter-asszony egy platformra kerül a baloldali liberális és pénzemberként is alapvetően értelmiségi beállítottságú Soros Györggyel. Ez az egyveleg vagy zagyvalék külön megérne egy misét, de most maradjunk Sorosnál.

Davosi felszólalásában[3] az alábbi – érdekes – gondolatmenetet vázolta fel:

A világ egyre inkább belebonyolódott két, egymással szöges ellentétben álló kormányzati rendszer, a nyitott és a zárt társadalom közötti küzdelembe.

Más, az egész emberiséget érintő kérdések – a járványok és az éghajlatváltozás elleni küzdelem, a nukleáris háború elkerülése, a globális intézmények fenntartása – háttérbe szorultak e küzdelem mögött. Ezért feltételezem, hogy civilizációnk talán nem fogja átvészelni.

A 2001. szeptember 11-i támadások után a történelem elkezdett a nyílt társadalmak ellen fordulni. Az elnyomó rezsimek felemelkedőben vannak, a nyílt társadalmak pedig ostrom alatt állnak. Ma Kína és Oroszország jelenti a legnagyobb veszélyt a nyílt társadalomra.

Mit tud felmutatni a két diktátor, Vlagyimir Putyin és Hszi Csin-ping? Egy olyan szövetség köti össze őket, amelynek nincsenek határai. Sok közös vonásuk is van. Megfélemlítéssel uralkodnak, és ennek következtében őrületes hibákat követnek el. Putyin azt várta, hogy Ukrajnában felszabadítóként fogadják; Hszi Csin-ping pedig egy olyan zéró-Covid politikához ragaszkodik, amely semmiképpen sem tartható fenn.

Ez kezd magyarázatot adni arra, hogy Hszi Csin-pingnek miért kell elbuknia. A lezárásoknak katasztrofális következményeik voltak. A kínai gazdaságot zuhanásba taszították. Ez márciusban kezdődött, és csak tovább fog erősödni, amíg Hszi meg nem változtatja az irányt – amit nem tud megtenni, mert nem képes beismerni a vereséget.

Úgy tűnik, Putyin felismerte, hogy szörnyű hibát követett el, amikor megszállta Ukrajnát, és most elő akarja készíteni a terepet a tűzszüneti tárgyalásokhoz. De a tűzszünet elérhetetlen, mert Putyinban nem lehet megbízni.

Amíg dúl a háború, a klímaváltozás elleni küzdelem a második helyre szorul. Pedig a szakértők azt mondják, hogy már most nagy lemaradásban vagyunk, és az éghajlatváltozás a visszafordíthatatlanság határán van. Ez a civilizációnk végét jelentheti.

Ezért minden erőnket mozgósítanunk kell, hogy a háború mielőbb véget érjen. A civilizációnk megőrzésének legjobb, és talán egyetlen módja Putyin legyőzése. Ez a lényeg.

Egyszóval Xi-nek, saját tévedései miatt előbb-utóbb el kell buknia, Putyint pedig Ukrajnában le kell győzni, hogy a 2001. szeptember 11-i támadások után a nyílt társadalmak ellen fordult történelem ámokfutását megállíthassuk és „civilizációnk” bukását elkerülhessük.

Ez valóban emlékeztet a kiliazmusra jellemző kozmikus párviadalra a jó és a rossz erői között. Van azonban egy lényeges különbség. Soros György felvilágosult ember, és a felfogását nem vallásos, teológiai sémák szerint alakítja. Az ő víziója azért igazán drámai, mert szerinte ennek a küzdelemnek nem lehet tudni a végét. A végső győzelem nem vehető biztosra. Ezért kell minden erőnket mozgósítani Putyin és Xi ellen. Vagy ahogy egyik korábbi cikkében[4] írta:   

Csak remélhetjük, hogy Putyint és Xi-t el fogják távolítani a hatalomból, még mielőtt megsemmisíthetnék a civilizációnkat.

06. 03.

A gond ezzel a fajta megközelítéssel az, hogy Soros, úgy látszik, csak egyetlen civilizációt ismer, a „mi civilizációnk”-at. Márpedig a világ, a kétségtelenül meglévő közös vonások ellenére, különböző civilizációk együttese. És ezen a nagy egységen belül a nyugati civilizáció nem is feltétlenül a legdinamikusabb és a legbiztosabb perspektívákkal rendelkező.    

Mark Leonard, a berlini European Council on Foreign Relations igazgatója[5] „a davosiak” hanyatlásáról és bukásáról szóló cikkében[6] elmondja, hogy Samuel P. Huntingtonnak köszönhetően vált ismertté ez a terminus, amellyel ő a „globalizmus evangelistái”-t illette, akik azt hirdették, hogy nemcsak az ország-, hanem a civilizációs határok is el fognak tűnni, és a politika logikáját elkerülhetetlenül felülírja a piac logikája.

Leonard szerint azonban a világ egészen más irányt vett:

A 2008-as globális pénzügyi válság óta a politika egyre inkább felülkerekedetett a gazdasággal szemben, és ez a trend 2016-ban tetőzött Donald Trump megválasztásával és a Brexit-referendummal. Mindkét esemény a davosiak súrlódásmentes világára adott válaszként értelmezhető.

Még hozzá, a mostani davosi összejövetelen a résztvevőknek egy még nagyobb kihívással kellett szembesülniük, mint a nemzeti politikák: a geopolitika visszatérésével. A Világgazdasági Fórum témája a „Történelmi fordulópont” volt, annak elismeréséül, hogy eljutottunk „a történelem végé”-nek a végére. Bár a Fórum szellemisége arra irányul, hogy elősegítse az együttműködést az „egyetlen világ” megteremtése felé vezető úton , az új napirend elkerülhetetlenül a konfliktusra és a megosztottságra összpontosít.     

De a legnyugtalanabb ülésszakok azok voltak, amelyekben a globalizált világ végével fenyegető új hidegháborútól való félelem dominált. Sok Európán és Észak-Amerikán kívüli vezető szimpatizált Ukrajnával, de nem volt hajlandó a háborút az értékek közötti globális konfliktusként értelmezni. Ők amiatt aggódtak, hogy Putyin agressziója és az Oroszország ellen foganatosított intézkedések felgyorsíthatják a már amúgy is megosztott világ fragmentálódását a növekvő energiaárak, a tömeges éhínség és a piacok átpolitizálása következtében.

Ezen kívül egyáltalán nem tették magukévá azt a Biden-adminisztráció által erősen támogatott elképzelést, hogy a világban a demokrácia és az autokrácia közötti küzdelem zajlik. Attól tartottak, hogy ez egy olyan helyzethez vezethet, amelyben az ideológiai megosztottság még mélyebbé válik. A közel-keleti, afrikai és ázsiai résztvevők ódzkodtak attól, hogy választaniuk kelljen Kína és Amerika között, amit „egzisztenciális fenyegetés”-nek éreztek.    

A  mostani davosi tanácskozás teljességgel különbözött azoktól, amelyeket 15 év óta megszoktam. Egyértelművé vált, hogy miközben „a davosiak” nem akartak tudomást venni a geopolitikáról, a geopolitika nagyon is akarta őket.[7] A globalizáció geopolitika általi bekebelezése majdhogynem teljessé vált, és elsőbbsége minden bizonnyal túl fogja élni az ukrajnai háborút.    

*

Az ukrajnai háború befejeződésének vagy inkább befagyásának a módozatai és azok lehetséges következményei hamarosan majd azt is megvilágítják számunkra, hogy milyen is lesz az a geopolitika, amelynek ugyan már egyáltalán nem Európa a fő színtere, de talán éppen ezért fogja kontinensünket a saját megoldatlan kérdéseivel meglehetősen brutális módon szembesíteni.    

---

[1] Mark Episkopos: Is Russia gaining the upper hand in Ukraine’s East? The National Interest, 2022. máj. 29.

[2] A Mirotvoretz háttérembere – Christopher Miller szerint – az az Anton Gerashchenko, aki most az ukrán belügyminiszter tanácsadója.   

[3] Soros György: A nyílt társadalmak világszerte ostrom alatt állnak. ujhet.com, 2022. máj. 31. Az angol eredetit lásd itt.

[4] George Soros: Vladimir Putin and the risk of World War III. project-syndicate.org, 2022. márc. 11.

[5] Mark Leonard The Age of Unpeace: How Connectivity Causes Conflict (Bantam Press, 2021) című könyvéről A bizonytalanság köde című 2021. december 12-i bejegyzésemben megjegyeztem, hogy „a nem-béke [csupán] átmeneti állapot – a valódi háború felé”.

[6] Mark Leonard: The decline and  fall of Davos Man. project-syndicate.org, 2022. máj. 30.

[7] Utalás Trockij mondására: „Ha ti nem is akarjátok a háborút, a háború akar benneteket.”