09. 07.
Robert D. Kaplan, az általam már sokszor idézett amerikai geopolitikus és Elbridge Colby, aki 2017 és 2018 között, vagyis Jim Mattis védelmi miniszter idejében a Nemzetvédelmi Stratégia kidolgozását felügyelte a Pentagonban, Az ideológiai önámítás[1] című cikkükben leszögezik:
Amerika és Kína között nem az ideológia jelenti a fő problémát. Kína gazdaságának, népességének, területének és ebből fakadó hatalmának a puszta nagyságrendje akkor is komoly gondot okozna az amerikai döntéshozóknak, ha az ország demokrácia volna. Ezt a versengést elsősorban ideológiainak tekinteni annyit jelent, mint félreérteni a természetét – aminek katasztrofális következményei lehetnek.
Kína óriási ország, a legnagyobb hatalom, amely az Egyesült Államok 19. század végi feltűnése óta megjelent. Hegemón pozíciót szeretne kivívni magának Ázsiában, amely most a világ legnagyobb piaca. Ez előnyére válik a kínai munkavállalóknak és cégeknek. De a hegemóniának stratégiai dimenziója is van. Kínának most már az a szándéka, hogy a vele szomszédos országokat rákényszerítse, biztonsági kérdésekben is az ő utasításait kövessék. Az évszázados megaláztatás[2] után Kína ég a vágytól, hogy kiegyenesedjen, és érvényesítse hatalmát Ázsiában és azon túl is.
Ez az imperativusz nem ideológiai jellegű. A náci Németország és a birodalmi Japán regionális hegemóniára törekedett, akárcsak a háború utáni Szovjetunió és a forradalom utáni Franciaország a 19. század elején. A liberális Egyesült Királyságnak egy preferenciális kereskedelmet megvalósító birodalma volt, akárcsak Franciaországnak a Harmadik Köztársaság idején.
A Szovjetunió összeomlása és Oroszország ezutáni pályaíve megtaníthatta volna az amerikaiakat arra, hogy még akkor is, ha egy ilyen félelmetes ellenfél feldja a harot és megváltoztatja politikai rendszerét, ez a belpolitikai átalakulás nem szünteti meg az alapvető stratégiai feszültségeket. A jelenlegi Oroszország még erőteljesebben nyugatellenes, mint amilyen a Szovjetunió volt az 1980-as években, a détente, a Helsinki Egyezmények és Mihail Gorbacsov hatalomra kerülése után.
A külpolitika a szükségletek hierarchiáján alapul, és – különösen egy köztársaságban – arra hívatott, hogy az ország állampolgárainak az érdekeit szolgálja. Bár az amerikaiak lehet, hogy azt szeretnék, hogy Kína szabadabb és igazságosabb társadalom legyen, nem az ő kormányuk feladata ezt végrehajtani, tekintettel azokra a kockázatokra, amelyekkel egy túlságosan idelógiai konfliktus járhat.
Kaplan és Colby jól látják az ideológiai megközelítésmód veszélyeit: egyrészt – hangsúlyozzák – így periferikus kérdések is létfontosságúvá válhatnak, és háborús konfliktushoz vezethetnek, másrészt a demokrácia jelszavát hangoztatva sokkal nehezebb lesz szövetségeseket találni, hiszen a legtöbb délkelet-ázsiai ország vagy nem demokratikus, mint például Vietnám, vagy illiberális demokrácia, mint India vagy Malajzia.
Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ők is az amerikai szupremácia hívei, vagyis Kína regionális (ázsiai, illetve délkelet-ázsiai) hegemóniáját elfogadhatatlannak tekintik.
De valóban regionális hegemóniára törekszik-e Kína, vagy csupán Amerika jelenlegi délkelet-ázsiai regionális tengeri hegemóniáját akarja megtörni?
Lehetséges, hogy hegemóniára tör a délkelet-ázsiai vagy akár az egész ázsiai térségben, de egészen biztosnak tűnik, hogy ezt csupán közép távon (2050-ig), és nem háborúval, hanem a békés gazdasági és technológiai fejlődés útján és természetesen a térségen belüli katonai fölényének egyértelművé tételével próbálja meg elérni.
Van azonban két olyan, Kína szempontjából létfontosságú és egyben – legalábbis biztonsági szempontból – „belterületi” kérdés, amelyek tekintetében Peking el van szánva arra, hogy – szükség esetén – már rövid távon is, azaz gyakorlatilag bármikor katonai erőt alkalmazzon, mégpedig a Tajvan és a Dél-kínai-tenger fölötti szupremácia.
Kína, kelet-ázsiai kontinentális hinterlandjára támaszkodva és a „sajátjának” tekintett Tajvan, valamint a Dél-kínai-tenger legnagyobb része fölötti ellenőrzés biztosításával, Kelet-Ázsiában a tengeren is szeretné elérni a geopolitikai, stratégiai egyenértékűséget (paritást) az Egyesült Államokkal. Ehhez meg kell törnie a jelenleg még érvényesülő amerikai tengeri fölényt a térségben. A dél-kínai tengeren a mesterséges szigetek kiépítésével és militarizálásával már sikerült fait accompli-t termtenie. Ezek a létesítmények azonban katonai konfliktus esetén rendkívül sebezhetőek[3], ezért Kína szempontjából létfontosságú, hogy Tajvan elfoglalásával egy döntő kérdésben tartósan meghátrálásra kényszerítse Amerikát.
09.08.
John J. Mearsheimer 2013. decemberében Taiwanese Association of International Relations vendégeként előadást tartott Tajpejben. Az előadás szerkesztett szövegét Say goodbye to Taiwan címmel közölte a The National Interest 2014-ben, majd kissé áthangszerelt címmel[4] újraközölte 2018-ban is.
A lényeg:
Miközben az Egyesült Államoknak jó oka van arra, hogy Tajvant a Kínával szemben kiépítendő koalíció részének tudja, vannak amellett szóló érvek is, hogy ez a viszony hosszú távon nem tartható fenn. Először is, körülbelül a következő évtized folyamán valamikor elkövetkezik az az időszak, amikor az Egyesült Államok nem lesz abban a helyzetben, hogy megvédje Tajvant egy kínai támadással szemben. Ne felejtsék el, hogy egy olyan Kínáról beszélünk, amely a jelenleginél sokkal komolyabb katonai képességekkel rendelkezik.
Ezen kívül a földrajz döntő módon Kínának kedvez, egyszerűen azért, mert Tajvan nagyon közel van Kínához, és nagyon távol Amerikától. Ha versenyre kerül sor Kína és az Egyesült Államok között Tajvannal kapcsolatban, akkor azt Kína könnyedén megnyeri. Ráadásul konfliktus esetén az amerikai döntéshozók minden bizonnyal nem szívesen fognak jelentős támadásokat intézni a kínai szárazföld ellen, mert az nukleáris eszkalációhoz vezethet.[5] Ez a tartózkodás szintén Kínának kedvez.
Tekintettel arra, hogy az Egyesült Államok végül is el fog jutni oda, hogy már nem tudja megvédeni Tajvant, jó esélye van annak, hogy az amerikai döntéshozók végül is arra a következtetésre jutnak, hogy stratégiai szempontból ésszerű dolog cserben hagyni Tajvant, és lehetővé tenni Kína számára, hogy rákényszerítse az egyesülést.
Kína gyorsan közeledik ahhoz a ponthoz, ahol képes lehet meghódítani Tajvant, még akkor is, ha az amerikai hadsereg a segítségére siet. És, mint jeleztem, nem világos, hogy Tajvan hosszú távon számíthat-e az Egyesült Államokra.
Nehéz elképzelni, hogy az amerikai döntéshozók szántszándékkal belemennének egy olyan háborúba, amelyet az amerikai hadsereg nemcsak hogy elveszítene, de nagy árat is kellene fizetnie érte. És még az sem világos , hogy Tajvan hajlandó volna-e vállalni egy ilyen háborút, mivel az főként Tajvan területét – nem Kínáét – érintené, és halált és pusztulást hozna magával. És a végén Tajvan mindenképpen veszítene.
Amint Kína szuperhatalommá válik, Tajvan számára valószínűleg az lesz a legésszerűbb lépés, hogy feladja de facto függetlenségét, és a Hong Kong-i stratégiát válassza. Ez nyilván nem egy vonzó opció, de mint Thuküdidész rég megmondta, a nemzetközi politikában „az erős megteszi, amit akar, és a gyenge elviseli, amit muszáj”.
Tajvan természetesen mindent meg fog tenni, hogy időt nyerjen, és fenntartsa a status quót. De ha Kína látványos felemelkedése folytatódik, Tajvannak úgy tűnik, az lesz a sorsa, hogy Kína részévé váljon. (Kiemelések tőlem.)
Ezzel a fontos szöveggel kapcsolatban két dologra hívám fel a figyelemt. Először is: Mearsheimer – geopolitikai értelemben – nem barátja Kínának, sőt. Ő teljes mértékben logikusnak és jogosnak tartja azt az amerikai magatartást, hogy Washington minden lehetséges módon – vagyis adott esetben katonai eszközökkel is – megakadályozza Kína regionális hegemóniájának a kialakulását. Ez egyébként az ő esetében nem szubjektív vélemény, hanem a nagyhatalmi politika – tragikus – természetéből fakadó magatartás akceptálása.
Másodszor: az időrend kérdése alapvető. 2013-’14-ben a The tragedy of great power politics szerzője úgy ítélte meg (lásd a kiemelt részeket), hogy nagyjából egy évtizedre lesz szüksége Pekingnek ahhoz, hogy elfoglalja Tajvant, még akkor is, ha Amerika katonailag támogatja azt.
09. 09-15.
Érdekes, hogy most – egészen pontosan 2020. augusztus közepén[6], tehát hét évvel tajpeji előadása után – Mearsheimer már így nyilatkozott erről a tokiói Asahi Shimbunnak:
Úgy vélem, hogy az Egyesült Államok harcolni fog, hogy megvédje Tajvant, ha Kína lerohanja. Véleményem szerint elképzelhetetlen, hogy az Egyesült Államok félreálljon, és megengedje Kínának, hogy elfoglalja Tajvant. Ha nem védjük meg Tajvant, az nagyon súlyosan fogja érinteni a Japánnal, Dél-Koreával és a többi kelet-ázsiai szövetségesünkkel fennálló kapcsolatainkat.
Mindamellett azt mondanám, és ezért választotta [2014-ben] a The National Interest a Goodbye Taiwan címet, hogy el lehet képzelni egy olyan helyzetet, amelyben Kína 30-40 év múlva annyira megerősödik, hogy az Egyesült Államok a földrajzi elhelyezkedés miatt egyszerűen nem fogja tudni megvédeni Tajvant.
Mearsheimer nyilván rosszul emlékezett, hiszen 2013-ban nem 30-40 évet említett, hanem azt mondta, hogy „valamikor a következő évtized folyamán”, vagyis a 2020-as évekbenlehet erre számítani. De ennél sokkal fontosabb, hogy akkor még egyáltalán nem tartotta imminensnek egy amerikai-kínai katonai konfliktus lehetőségét, és ezért azt hangsúlyozta, hogy Tajvannak hosszabb távon nincs esélye Kínával szemben, most viszont egy ilyen konfliktust nagyon is lehetségesnek tart. Ez nyilván azzal függhet össze, hogy Kína felemelkedése és ezzel együtt járó katonai megerősödése gyorsabb ütemben következett, illetve következik be, mint azt ő (és általában az amerikai szakértők és döntéshozók) hat-hét évvel ezelőtt gondolták.
Az egész „decoupling”, „systemic rivalry” és „all things short of war”, vagy éppenséggel a háború esetleges vállalása mögött az a felismerés húzódik meg, hogy Kína gyakorlatilag a stratégiai paritás küszöbén (már megint az a fránya küszöb!) leledzik, sőt bizonyos területeken már előnyre tett szert, mint a Pentagon 173 oldalas, a Kongresszus számára készült friss Jelentéséből kiderül.[7] Ha ott még nem is tart Kína, hogy teljes paritásról beszélhessünk, fogalmaz a Jelentés, arra lehet számítani, hogy a kínai katonai képességek „az elkövetkező években drámai módon fejlődni fognak”, különösen a stratégiai prioritást élvező kérdésekben, mint amilyen a Tajvannal való „újraegyesülés is”.
Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy a szavait „realista módon” mérlegelő Mearsheimer a már idézett interjúban így beszél a háború eshetőségéről:
Amikor a hidegháború idején háborús szimulációval foglalkoztunk, nagyon nehéz, ha nem lehetetlen volt egy háborút Közép-Európában kirobbantani, mert erre egyetlen épeszű ember sem volt hajlandó, tekintettel a nukláris Armageddonra.
Ha ezt most összevetjük Kelet-Ázsiával, ahol a legélesebb a feszültség az Egyesült Államok és Kína között, három olyan helyet is találunk, ahol háborúra kerülhet sor: a Dél-kínai-tengert, Tajvant és a Kelet-kínai-tengert.
Ezek nem a közép-európai front megfelelői, és elképzelhető, hogy egy korlátozott konvencionális háború kirobbanhat e három térség valamelyikéban.
Mármost, ha Kína vagy az Egyesült Államok vesztésre áll egy ilyan katonai összecsapásban, nagy lesz annak a kísértése, hogy atomfegyvereket vessenek be. Erre azt lehetne mondani, hogy ilyesmi elképzelhetetlen. De én nem hiszem, hogy ez így van, mivel ezeknek az atomfegyvereknek a használatára a tengeren kerülhetne sor. Semmi esetre sem mérnénk csapást a kínai szárazföldre. Ennélfogba egy „korlátozott nukláris háború” igenis szóba jöhet.
Úgyhogy én nagyon aggódom amiatt, hogy nemcsak háborúra kerülhet sor az Egyesült Államok és Kína között, de komoly esély van arra is, hogy ebben atomfegyvereket fognak használni.
Az egész dolog mögött az a nemzetközi kapcsolatok elméletének realista felfogásából fakadó axióma áll, hogy
az Egyesült Államok nem fogadja el a hatalom megosztását. A hatalom megosztása azt jelentené, hogy megengedjük Kínának, hogy regionális hegemón legyen Ázsiában, amit Amerika nem fog megtűrni. Az Egyesült Államok a végsőkig el fog menni, hogy megakadályozza Kínát abban, hogy egyenrangú versenytárs legyen.
Jusson eszébe – mondta a chicagói professzor Kenji Minemurának, az Asahi Shimbun munkatársának –, hogy az Egyesült Államok a 20. század folyamán négy potenciálisan egyenrangú versenytársat is a történelem szemétdombjára vetett: a birodalmi Németországot, a birodalmi Japánt, a náci Németországot és a Szovjetuniót.
A Buenos Aires Timesnak (szintén 2020 nyarán) nyilatkozva Mearsheimer megjegyezte[8]:
Nem volnék meglepődve, ha az Egyesült Államok és Kína háborúba keveredne a Dél-kínai-tengeren, valamikor a jövő év folyamán. Nem azt mondom, hogy ez valószínű, hanem csupán azt, hogy ez egy lehetséges forgatókönyv, mivel egy tengeri háborút jelentene, ami nem eszkalálódik automatikusan – és így korlátozott konfliktus marad.
Vagyis marad az elméleti paradigma. Ha a tudós néha már-már kilépni látszik is belőle, megintcsak visszatér a „megnyugtató”, mert a teoretikus sémába illeszkedő történelmi analógiához:
A jövőben a kelet-ázsiai helyzet hasonló vagy azonos lesz az első világháború előtti európaihoz, amikor jelentős biztonsági versengés zajlott. A Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország közötti Hármas Entente szembenállt a Németország, az Osztrák-Magyar Birodalom és Olaszország által alkotott Hármasszövetséggel, és ez az éles versengés vezetett az első világháborúhoz 1914 augusztusában. Ugyanakkor a legfontosabb országok között óriási volt a kereskedelmi forgalom.
Kelet-Ázsiában is ez lesz: nagyarányú gazdasági csere és éles biztonsági versengés.
A helyzet most – szerintem – ennél sokkal veszélyesebb. Nem „1910-ban” vagyunk, mint Robert D. Blackwill gondolta augusztus elején[9], hanem közelebb 1914 nyarához.
A bejegyzésem elején már idézett Elbridge Colby már 2019 decemberében arról beszélt, hogy az amerikai csapatokat arra készítik fel, hogy egy Tajvan elleni esetleges kínai támadással egyidejűleg, gyakorlatilag azonnal akcióba lépjenek. „Tehát – mondotta – nem lesz itt szükség hat hónapos előkészületre, hogy csak ezt követően támadjanak.” Közben az amerikai hadsereg közzétett egy videót, amely azt mutatja, hogy az Okinawán állomásozó amerikai különleges egységek tajvaniakkal közös hadgyakorlatot tartanak a szigeten.
De nemcsak a hasereget készítik fel a háborúra, hanem a közvéleményt is. A hongkongi South China Morning Post washingtoni tudósítója szerint erősödnek azok a hangok, amelyek azt követelik, hogy Amerika szakítson a Tajvan melletti elkötelezettségére eddig jellemző ún. stratégiai ambiguitással, és explicit módon kötelezze magát arra, hogy támadás esetén megvédi a szigetet.
A „stratégiai egyértelműség” [strategic clarity] hívei közé tartozik Matthew Pottinger helyettes nemzetbiztonsági tanácsadó, akit sokan a Kínával szembeni új harcias magatartás kulcsfigurájának tartanak, Mike Pompeo külügyminiszter, a Pentagon egy része és a Kongresszus sok tagja. (Június végén 16 republikánus képviselő már be is nyújtott egy ilyen értelmű törvényjavaslatot.) A Wall Street Journal vezércikkben szólította fel a két elnökjelöltet, hogy foglaljanak állást az ügyben.A liberális Richard Haass, a Council on Foreign Relations elnöke és George Will tekintélyes konzervatív kolumnista szintén támogatja ezt a Kínának szánt egyértelmű hadüzenetet.
„Az Egyesült Államoknak – írja Haass – helyre kell állítania az elrettentést: a stratégiai egyértelműség politikájának a bejelentése a legmegfelelőbb módja ennek.”[10]
Nem hiszem, hogy Kínát egy politikai nyilatkozattal vagy elnöki rendelettel, vagy akár egy törvénnyel el lehetne rettenteni attól, hogy Tajvant – akár erőszakkal is – egyesítse az anyaországgal.
Xi Jinping kínai elnök 2019. január 1-i, Tajvannal kapcsolatos beszédében még dominált a „történelemfilozófiai” megközelítésmód:
Beszédében – írta a kínai párt „geopolitikai” szócsöve[11], a Global Times – Xi hangsúlyozta, hogy a nemzeti újjászületés [rejuvenation] és az újraegyesülés [cross-Straits reunification] megfelel a történelem menetének [is the trend of history], amit soha senki, semmilyen erő sem állíthat meg. „Kinának egyesülnie kell, és egyesülni is fog.”
Nem teszünk olyan ígéretet, hogy lemondunk az erő alkalmazásáról, és fenntartjuk a minden szükséges eszköz [felhasználásának] opcióját.”
Szerintem a „minden szükséges eszköz” itt még alapvetően elméleti opció volt. Ez nemcsak azzal függ össze, hogy a kínai pártvezér és államelnök tulajdonképpen egy marxista politikafilozófiai tradíció folytatója (kínai módra), hanem azzal is, hogy Kína – 2019 januárjában (ami geopolitikai értelemben hihetetlenül régen, mondhatni egy másik korszakban volt) – nemcsak elméleti, hanem gyakorlati téren is még túlságosan optimista volt. A lap ugyanekkor idézte a Xieman University Tajvan-kutató Intézetének egyik professzorát is:
„A népakarat, a szigeten belül, 2018 novemberében már megleckéztette a DPP-t[12], de úgy tűnik, Tsai [elnökasszony] nem tanult ebből, és úgy döntött, hogy a DPP legszélsőségesebb és legradikálisabb támogatóit, a szeparatistákat karolja fel.”
A KMT[13], valamint az a pártonkívüli csoport, amely Tajpejben győzött elfogadja, hogy a „Szoros két oldala egy családot alkot”. Jelenleg az ő támogatottságuk nő, míg a DPP-é csökken.
„A DPP nem annyira fontos, és az anyaország [mainland] kulcsfontosságú missziója az, hogy minél több támogatója legyen, és eleven kapcsolatban maradjon az átlagemberekkel. Tajvani honfitársaink végül is cserben fogják hagyni a sziget szeparatistáit. Valószínűleg már egy éven belül, a 2020-as ’általános választások’-on.”
Ha az élő, és így alapvetően nyitott történelmi és politikai folyamatok kutatásával foglalkozó kínai kutatóintézetek azt „látják”, amit Xi Jinping látni szeretne, akkor elég sajátos módon töltik be a funkciójukat. A helyzet ugyanis az, hogy a 2020. januári választásokon végül is a DPP egyértelmű győzelmet aratott, a KMT pedig, úgy tűnik, a továbbiakban csupán marginális szereplője lesz a tajvani politikának. De a fő probléma, amire Pekingben már régóta oda kellett volna hogy figyeljenek, az, hogy egy 2019. novemberi felmérés szerint a tajvaniak többsége (66%) tajvani identitásúnak tekinti magát, és csak 28%-uk tajvaninak és kínainak. De ennél még árulkodóbb az az adat, amely szerint a 18–29 éves korosztályon belül ez az arány: 83–13 százalék. (Az összes megkérdezett közül 4% tekinti magát csak kínainak, a 18–29 évesek közül pedig gyakorlatilag senki.) Ez természetesen azt is jelenti, hogy a többség (68%) inkább Amerikával, nem pedig Kínával szimpatizál.[14]
Ez azt jelenti, hogy az idő nemcsak az amerikai és tajvani katonai előkészületek, valamint a „szabad világ” általános Kína-ellenes ideológiai és kereskedelmi offenzívája[15] miatt sürgeti az anyaországot. Minél később hajtja végre Kína az egyesülést, annál nehezebb lesz Tajvant elfoglalni, később pedig integrálni.
Tanulságosnak tartom ebben a vonatkozásban Chas Freeman véleményét[16] a Tiananmen-téren 1989-ben történtekről:
Úgy vélem, hogy az ezzel kapcsolatos uralkodó kínai vélemény nagyon is elfogadható. A kínai hatóságok valóban megbocsáthatatlan hibája az volt, hogy nem voltak képesek időben beavatkozni, hogy csírájában elfojtsák a tüntetéseket, ami egyszerre bölcs és hatékony lépés lehetett volna, ahelyett, hogy erőszakkal avatkozzanak közbe, amikor már minden egyéb megoldás alkalmatlannak bizonyult arra, hogy helyreállítsa a belső békét Pekingben és más nagyobb városokban. Ebből a szemszögből nézve a Politbüró válasza a tiananmeni tömegmegmozdulásra inkább a vezetés túlzott óvatosságának a mintapéldája, nem az elhamarkodott fellépésé.
Nem hiszem, hogy bármely kormány megengedhetné a főváros szívének disszidensek általi elfoglalását, ami a kormány normális működésének a megzavarására irányul, bármennyire is vonzó lehet a propagandájuk a külföldiek számára. Nem tudom elképzelni, hogy bármilyen amerikai kormány olyan rosszul felfogott visszafogottsággal reagált volna a Washington National Mall és a Times Square együttes megfelelőjének számító zóna elfoglalására, mint a Zhao Ziyang-adminisztráció tette Kínában. Úgyhogy én osztom a kínaiak többségének abbeli reményét, hogy egyetlen kínai kormány sem fogja megismételni Zhao Ziyang halogató és megbékítő taktikáját, amikor belső tiltakozókkal kerül szembe.
Az analógia persze távolról sem tökéletes, hiszen Tajvant már semmiképpen sem lehet békés úton egyesíteni. De annyiban mégis csak hasonló a helyzet, hogy egyáltalán nem mindegy, mikor kerül sor az erőszakos egyesítésre. És az is figyelemre méltó, hogy a halogató taktika feltehetően most is a legfelsőbb szinten megmutatkozó ellentétekre vezethető vissza. 1989-ben Zhao Ziyang pártfőtitkár volt az egyre nagyobb válsághoz és a hatalmi központ fokozatos megbénulásához vezető kivárás, Deng Xiaoping pedig a határozott és gyors fellépés híve. Végül is az ő álláspontja győzött, de ezért meglehetősen súlyos árat kellett fizetni. Mindenestre ennek köszönhető, hogy Kína elkerülte a Szovjetunió, majd a hosszan tartó gazdasági és hatalmi válságba sodródó Oroszország sorsát.
Most nem tudjuk, hogy a vezetők közül kik vannak elszánva a gyors katonai megoldásra Tajvannal szemben, és kik azok, akik tartanak a katasztrofális nemzetközi visszhangtól, és a Kína-ellenes koalíció megerősödésétől.[17] De mivel ez a koalíció – ráadásul Tajvan potenciális részvételével, mint legutóbb a Taipei Times is utalt rá – így is, úgy is kialakulóban van[18], szerintem azoknak van igazuk, akik nem akarják tovább halogatni Nagy-Kína tényleges megteremtését.
De mi is ez a Nagy-Kína (Greater China)? A már idézett Chas Freeman gyik 2011-es esszéje szerint[19]:
Den Xiaoping felfogása, hogy ti. „meggazdagodni dicsőség”, megszülte Nagy-Kínát, amely eltünteti a szakadékot a Tajvani-szoros két oldala között. Nagy-Kína a kínai anyaország, Hongkong, Macao és Tajvan eltérő berendezkedésű politikai gazdságait foglalja magában. Ideológiája, már amennyire van neki, leginkább a szingapúri rendpárti meritokráciára és pragmatikus iparpolitikára emlékeztet.
Ami a meritokrácia „ideológiáját” illeti, az rendben van. De sajnos az az elképzelés, hogy Nagy-Kína ezzel a gazdagodási folyamattal egyidejűleg mintegy automatikusan létrejöhet, már egyáltalán nincs rendben. A történelemnek kétségtelenül van egyfajta „menete” vagy trendje, ezt egyre inkább érzékeljük, de az nagyon ijesztő is lehet.
Walter Benjamin például így látta ezt:
Ahol mi az események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és… feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak.
Persze Benjamin gyögyörű túlzása sem igaz, hiszen az csupán a történelem pozitív menetébe vetett hit visszája. A lényeg, hogy – akár előre-, akár hátramenetbe kapcsolunk – ne higgyük, hogy a mi kész sémáink szerint fognak alakulni – vagy: alakultak – a dolgok. Ezek csak munkahipotézisek, amelyekkel csupán közelítjük a várható – vagy a múlban megtörtént – eseményeket.
Mindenestre most nagyon úgy néz ki – mint erre már áprilisban is utaltam –, hogy az egymást keresztezni készülő jelenlegi, vagyis élő amerikai és kínai ún. kaszkádfolyamatok egyre fenyegetőbb közelségbe kerülnek az ütközőponthoz.
Mivel ezt az ütközést – szerintem – már nem lehet elkerülni, Kína akkor cselekszik helyesen, ha minél előbb lép Tajvan kérdésében. Most ugyanis – talán – még elképzelhető, hogy ebbe a bel-kínai vagy nagy-kínai konfliktusba, mert hiszen itt végül is erről van szó, Amerika nem fog, vagy legalábbis nem fog túlságosan nagy erőkkel beavatkozni. Ami ugyanis Kínának egzisztenciális kérdés, neki egyáltalán nem az.
[1] The ideology delusion. America’s competition with China is not about doctrine. Foreign Affairs, 2020. szept. 4.
[2] Lee Hsien Loong: The endangered Asian century. America, China, and the perils of confrontation. Foreign Affairs, 2020. jún. 4.
[3] Vö. Kyle Mizokami: Can China’s military bases in the South China Sea be defended from attack? The National Interest, 2020. júl. 16.
[4] John J. Mearsheimer: Rip Taiwan? In sum, a powerful China isn’t just a problem for Taiwan. It is a nightmare. The National Interest, 2018. júl. 24. Mearsheimer tagja a The National Interest tanácsadó testületének.
[5] Mearsheimer szerint ugyanezért fog Washington tartózkodni attól is, hogy nukleáris védőernyőjét kiterjessze Tajvanra. Az 1980-as években Tajvannak volt egy titkos katonai atomprogramja, de az Egyesült Államok, tudomást szerezve a dologról, leállítatta azt.
[6] John Mearsheimer: U.S.-China rift runs real risk of escalating into a nuclear war. The Asahi Shimbun, 2020. aug. 17.
[7] Vö. Andrew S. Erickson: Breaking Down the Pentagon’s 2020 China Military Power Report: A Quest for PLA Parity? The National Interest, 2020. szept. 2.
[8] John Mearsheimer: „A war between the United State and China in 2021 is possible”. BATimes, 2020. aug. 1.
[9] Robert D. Blackwill: Nine theses on U.S.-China relations. The National Interest, 2020. aug. 11.
[10] Richard Haass and David Sacks: American support for Taiwan must be unambiguous. To keep the peace, make clear to China that force won’t stand. Foreign Affairs, 2020. szept. 2.
[11] Yang Sheng: XI speech shifts Taiwan focus from stability to reunification. Global Times, 2019. jan. 2.
[12] A 2016 óta hatalmon lévő Democratic Progressive Party, Tsai elnökasszonnyal az élen, lényegében a függetlenség híve, és a lehető legszorosabb szövetségre törekszik Amerikával. A 2018 novemberi helyhatósági választásokon fontos pozíciókat veszített a Kína-barát ellenzékkel szemben. Vö. Shock Taiwan local elections result casts doubt over China policy. Stunning defeat for ruling party in cities throws president’s leadership into jeopardy. FT, 2018. nov. 25.
[13] A Kuomintang, amely egészen 2020. januári súlyos választási vereségéig Kína-barát politikát folytatott.
[14] In Taiwan, views of mainland China mostly negative. pewresearch.org, 2020. máj. 12.
[15] A „szabad világ” új értelmű, alapvetően Kína ellen irányuló fogalmáról lásd Az új világtérkép (1.) című, 2020. április 28-i bejegyzésemet.
[16] Amikor 2009 februárjában, Obama első mandátumának kezdetén Freeman volt nagykövetnek, Nixon 1972-es pekingi tolmácsának felajánlották az Országos Hírszerzői Tanács elnöki tisztét, óriási lejárató kampány indult ellene, aminek következtében visszalépett. Ennek a kampánynak a részeként, vagy inkább betetőzéseként Michael Goldfarb a The Weekly Standard blogján 2009. február 24-én közzétette egyik 2006-os levelezőlistás hozzászólását a Pekingben történtetkről. Az idézet Goldfarb (sajnos már nem elérhető) The realist Chas Freeman című közléséből származik, amelyet én annak idején letöltöttem. Ez volt az a pont, amikor az örökifjú képviselőházi elnök, Nancy Pelosi felszólította Obamát, hogy vonja vissza Freeman jelölését.
[17] Hu Xijinnek, a Global Times főszerkesztőjének egyik beszédes című cikke (China must be militarily and morally ready for a potential war) értelmezhető úgy, mint ezeknek az ellentéteknek a kifejeződése.
[18] Vö. ’Asian NATO’ presents opportunity. Taipei Times, 2020. szept. 14.
[19] Chas Freeman: The challange of Asia. thewashingtonnote.com, 2011. febr. 11.
Geonapló 