Oroszország Anyácska

01. 26.

Az elmúlt hét végén a 11 időzónát magában foglaló Oroszországon hatalmas tiltakozási hullám söpört végig (a képeket és a térképet lásd itt és itt). Alekszej Navalnij vakmerő hazatérése (itt és itt), feleségével együtt tanúsított hihetetlen elszántsága, majd a Putyin kacsalábon forgó kastélyát bemutató videó, amelyet január 23-áig már 70 millióan néztek meg a You Tube-on, most olyanokat is kivitt az utcára, akik eddig nem vettek részt ilyesmiben.

A sok helyt Belaruszt éltető tömeg valahogy mégis egészen más volt, mint a fehéroroszoké (az egyik tüntető például mintha Dosztojevszkij valamelyik novellájából lépett volna ki, amikor egy rendőrnek felajánlotta a „fogolycserét”, amit az el is fogadott: ha a létszám fontos neki, akkor ne a kapálózó hölgyet vigye be, hanem őt, és máris megindult, önként, befelé). Itt most nem a „demokrácia” követelése állt a középpontban, hanem a Putyinnal és az egész „gyűlöletes” és „korrupt” hatalommal való leszámolás. Nem hasonlított ez sem a Capitólium ostromára (bár valamelyik képen itt is látható egy jól kitetovált sámán, a szarvaival), sem a portlandi anarchistákra, akik (mármint ez utóbbiak) ideológiai és tűzszerészeti szempontból nyilván sokkal képzettebbek voltak[1], de mivel nagyjából ugyanabban az idősávban helyezkednek el, lehetnek itt mégis némi korrespondenciák.  

Tudom, hogy ez mélységesen igazságtalan és anakronisztikus, de nekem valahogy Lenin 1917 áprilisi hazatérése (szintén Németországon keresztül!) is eszembe jutott. Most nincs világháború, amibe belefáradt már mindenki, a katonákkal az élen, mégis, a pandémia és sok egyéb miatt is, van a világban némi háborús atmoszféra, vannak az összeomlás küszöbére eljutott hatalmas államok, csak az új és korszerű áprilisi téziseket kell még megfogalmazni.   

Mindenesetre a mostani orosz tüntetések emblematikus figurája számomra az a vécékefét buzogányként forgató idős hölgy marad, aki Navalnij egyik Putyin elleni hatásos érvére válaszolt ezzel.

Nézzük most meg, mit mond az orosz tüntetésekről két orosz, nem kormánypárti megfigyelő.

Alexander Baunov  (Carnegie Moscow Center)[2]:

A szombati [január 23.] széleskörű tiltakozás minden kétséget kizáróan rendszer-, elit- és korrupció-ellenes volt, de nem volt  feltétlenül liberális, Nyugat- és demokrácia-barát. Nem meglepő, hogy az ilyen tiltakozások nemcsak a hatóságokat félemlítik meg, hanem a társadalom sikeres szegmentumait is: azokat, akik nem tartoznak a rendszer támogatói közé.      

Ezúttal hiányoztak a korábbi tiltakozásokon és Belaruszban megszokott humoros jelszavak és plakátok. A tüntetők nagyon komolyak, sőt barátságtalanok voltak. A jelszavak közül hiányoztak a törvényre, a demokráciára és az alkotmányra való megszokott hivatkozások. Ez a demonstráció most a hatalmat gyakorlók ellen irányult, amelyet nem valamilyen választási csalás vagy városrendészeti visszaélés váltott ki, hanem egy, a rendszernek hadat üzenő ellenzéki aktivista elleni gyilkossági kísérlet, majd az azt követő letartóztatás.    

A Borisz Nyemcov 2015-ös meggyilkolását követő tiltakozásoktól eltérően, a január 23-i moszkvai tüntetésre nem a fővárosi liberális intelligencia képviselőinek a jelenléte nyomta rá a bélyegét, és ez a korábbi eseményeknél sokkal kevésbé volt békés jellegű.     

A Biden-adminisztráció kijelentette, hogy „váll váll mellett áll szövetségeseivel és partnereivel az emberi jogok védelmében”. Vagyis Bidennek Oroszországban nem Putyin, hanem Navalnij a partnere, Navalnij szövetséges a Putyin elleni küzdelemben. Az oroszországi belső erőpróbában Washington valószínűleg azért is foglalt ilyen módon állást, mert válaszolni kívánt a 2016-os orosz választási beavatkozásra.[3] 

Leonyid Ragozin (rigai bázisú szabadúszó orosz újságíró)[4]:

A január 23-i tüntetés egy hosszú tiltakozás-sorozat kezdete, amely a szeptemberi parlamenti választásokat Vlagyimir Putyin elnök két évtizedes uralmának a legitimitásáról szóló népszavazássá fogja tenni, akár meghamisítja azokat, akár nem. 

Úgy tűnik, az orosz társadalom ma három egyenlőtlen részre oszlik. Navalnij és Putyin elkötelezett hívei alkotják a két kisebbséget, míg a középen elhelyezkedő többség az orosz elnök pragmatikus támogatóiból áll, akik inkább a tömeggel tartanak, és mindig figyelemmel kísérik az ország általános hangulatát.      

Ez azt jelenti, hogy egy egyszeri esemény megváltoztathatja politikai preferenciáikat, ha például a jelenlegi vezetéssel szembeni ellenállás elér egy kritikus tömeget. Ez történt 1991-ben, amikor a Moszkvában bekövetkezett demokratikus forradalom az egész szovjet állam összeomlásához vezetett. A kommunista keményvonalasok katonai puccskísérlete erős ellenállásba ütközött, ami a rendszer bukását eredményezte.

Nagyon hasonló dolog történt 2020-ban Belaruszban, ahol a nép hirtelen fellázadt diktatorikus elnöke, Alexander Lukasenko ellen, amikor is a többség az ellenzék tüntetéseihez és ellenállásához csatlakozott. Lukasenko még tartja magát, de legitimitását egyértelműen elvesztette. 

Navalnij valami hasonló fordulatban reménykedik, amikor tiltakozásra hívja fel az embereket. Valószínűleg nem számít azonnali sikerre. Inkább a tavasszal és nyáron felpörgő választási kampányra szeretné felkészíteni őket, amikor többen mennek majd az utcára.      

Bár sokakat magával ragad Navalnij félelmet nem ismerő viselkedése, ez elég kilátástalan küzdelem lesz. Azoknak a millióknak, akik Putyint feltételesen támogatják, jó okuk van arra, hogy azt higgyék, többet veszíthetnek, mint nyerhetnek a bukásával. A kilencvenes évek tapasztalata és a térségbeli országok helyzetének józan felmérése ezt tanácsolja nekik.  

Putyin rendszere szerény, de elfogadható életszínvonalat biztosít – egy szinten a szegényebb EU-országokéval, és sokkal magasabbat, mint ami Ukrajnában vagy Grúziában, a Nyugat-barát reformok két feltételezett modell-országában elérhető.     

Ukrajna, amely zűrzavaros időket élt meg egy forradalmat és a 2014-es orosz katonai támadást követően, komoly madárijesztő marad az oroszok számára. Egyrészt a kijevi majdan forradalma nem tudta megdönteni az oligarchikus rendszert, vagy – ahogy sokan nevezik – a maffia-államot. Másrészt Putyin ukrajnai beavatkozása világosan megmutatta, milyen messzire hajlandó a rendszer elmenni, ha egy szabadságmozgalom elfojtásáról van szó.      

Az oroszországi politikai zavargások perspektívája előrevetíti az ország dezintegrálódásának az árnyát, ami a szomszédokkal való katonai konfliktusokhoz vagy belső felkelésekhez vezethet. Sok orosz attól is tart, hogy az Oroszországgal nem együttérző vagy egyenesen ellenséges Nyugat üdvözölné a centrifugális erőket, amelyek felbomlasztanák az országot, mint ahogy ez Ukrajnában is történt.

A Nyugat teljesen megfeledkezik arról, milyen óriási kihívást jelenthet a világ számára, ha Oroszország, a maga nukleáris arzenáljával és egyéb halálos fegyvereivel, több millió harcra és gyilkolásra kiképzett biztonsági személyzetével elkerülhetetlenül a belső zűrzavarok útjára lép, mivel képtelen megvalósítani a demokratikus hatalomátadást. És ami a legrosszabb, nincs semmilyen pozitív elképzelése az orosz lakosság számára, mint ahogy a kelet-európai országok számára volt, amikor szívesen látták őket az Európai Unióban és a Nato-ban.             

A különösen Washingtonból jövő harcias retorika azt mutatja, hogy a Nyugat talán szívesebben venné, ha Oroszország virágzó demokrácia helyett egy senkinek sem kellő eurázsiai pusztasággá válna, amelyet az ellenséges nacionalista rezsimek cordon sanitaire-je vesz körül. Ez a perspektíva még a legliberálisabb oroszokat is elriasztaná attól, hogy kihívást intézzenek Putyin uralma ellen. (Kiemelés tőlem – M. G.)     

01. 28.

Jellemző az amerikai külpolitikai blob elképesztően anakronisztikus gondolkodásmódjára[5], hogy például Michael McFaul volt moszkvai nagykövet (2012 és 2014 között) egy 2021 januári Foreign Affairs-esszében[6] úgy tesz, mintha ő, a „korcs utód” újrajátszhatná George Kennan 1947-es szerepét, amelyet a Szovjetunió hatalmi ambícióiról szóló valóban korszakos írásával[7] alapozott meg. Mc Faul megfeledkezik – sok minden egyéb mellett – például arról, hogy maga Kennan, nem sokkal azután, hogy az általa bevezetett kategóriák (például a containment)  hivatalos politikává váltak, tulajdonképpen már 1948 végétől amellett érvelt, hogy a szovjet kormánnyal pozitív dialógust kell folytatni, de a Truman-adminisztráció, különösen az 1949-ben a külügyminiszteri posztra kinevezett Dean Acheson lesöpörte az asztalról az ő javaslatait. Ennek lett a következménye, hogy Kennan ki is lépett a külügyminisztériumból, és egészen 2005-ben, 101 éves korában bekövetkezett haláláig annak az amerikai külpolitikának az egyik legkövetkezetesebb – realista – kritikusává vált, amelyet látszólag ő indított útjára.

A volt diplomata nem értett egyet azzal, hogy az amerikai adminisztráció, vagy mondhatjuk azt is, hogy a gyakorlatilag szinte azonnal önvezérlésűvé és önjáróvá vált behemót az oroszok ellen irányuló szövetségeket kezdett létrehozni, ahelyett, hogy leült volna tárgyalni velük a közöttük fennálló nézeteltérésekről. Memoárjában[8] ezt írta erről: „Arra számítottunk, hogy el tudjuk érni céljainkat… anélkül, hogy bármiféle engedményt tennénk, ’mintha valóban mindenhatók volnánk, és remélhetnénk, hogy meg tudunk birkózni ezzel’. Módfelett kételkedtem abban, hogy ez a helyzet.”         

1998-ban, amikor Magyarországot, Lengyelországot és Csehországot felvették a Nato-ba, ugyanezért mondta Thomas L. Friedmannek[9] a következőket: 

Azt hiszem, ez az új hidegháború kezdetét jelenti. Az oroszok fokozatosan egyre ellenségesebben fognak erre reagálni. Azt hiszem, ez egy tragikus tévedés. Semmi ok nem volt erre. Senki nem fenyegetett senkit. E miatt az expanzió miatt az alapító atyák foroghatnak a sírjukban. Kötelezettséget vállaltunk arra, hogy egy egész sor országot megvédünk, miközben nincsenek meg ehhez az eszközeink, és komoly szándékunk sincs erre.  

Be kell vallanom, hogy, mint sok korabeli cikkem  és tanulmányom[10] tanúsítja, ekkoriban én is elkötelezett híve voltam a Nato-bővítésnek, igaz, hogy nem annak, amely végül majdnem az egész Közép- és Kelet-Európára kiterjedt, hanem a bővítés szelektívebb változatának, amely nemhogy a 2010-’14 között felvétellel kecsegtetett Ukrajnára és Grúziára, de Romániára és Bulgáriára sem terjedt volna ki. 2000 nyarán  például Jeszenszky Géza akkori washingtoni magyar nagykövet meghívására tartottam egy angol nyelv vitaindító előadást a követség egyik fogadásán, amelyben kiemeltem a visegrádiak, különösen Lengyelország és Magyarország szerepét abban, hogy a nyugati befolyás fontos vehikulumaiként „hozzájáruljanak a kelet-európai térség stabilizáláshoz”.

Ma egyáltalán nem vagyok büszke erre az akkori – a geopolitikai beképzeltség tüneteit mutató – geopolitikai felfogásomra, amely sok rokon vonást mutat mindazzal, amit ma a lengyelek és a románok Belarusz, Ukrajna és Moldova felé képviselnek. Egy lényeges különbséggel: nem voltam oroszellenes, és mindig úgy gondoltam, hogy Oroszország számára biztosítani kell egy megfelelő kelet-európai befolyási övezetet (ez akkori álláspontom szerint Belaruszra, Moldovára, valamit Ukrajna keleti harmadára is kiterjedt volna, a Krímet is beleértve).[11] Egy másik, 2008. januári tanulmányom már sokkal kiegyensúlyozottabb álláspontot tükröz.

A konzekvenciákat azonban már 2001 szeptemberében levontam, amikor egyrészt világossá vált, hogy – elsősorban Bill Clintonnak és Madeleine Albrightnak köszönhetően – a Nato-bővítés „parttalan” változatának a koncepciója győzedelmeskedett, másrészt George W. Bush, a neokonok vagy inkább (és pontosabban) a „Vulcanusok” eszközeként,[12] hozzálátott a „véget nem érő háborúk”-kal fenntartott amerikai globális dominancia megteremtéséhez.

2001 szeptemberében, az Afganisztán elleni háború elkezdésekor, a Népszabadságban és a Provinciában megjelent cikkemben írtam[13]:

Úgy tűnik, hogy Amerika, „a leghatalmasabb nemzet a Föld színén”, ahogy az amerikai elnök szeptember 22-én elmondott rádióbeszédében a mérhetetlen elbizakodottság istenkísértésének engedve fogalmazott, a 20-21. század fordulóján elérkezett egy olyan történelmi csúcspontra, ahonnan már nem vezet út tovább felfelé.

Kennanre és McFaulra visszatérve, amikor utóbbi most azt írja[14], hogy „tragikus”, mennyire érvényes ma is az a viselkedésmód, vagyis „a határozott és éber fékentartás” Oroszországgal szemben, amit George Kennan közel 75 évvel ezelőtt, 1947-ben javasolt, tulajdonképpen csak azt húzza alá, mennyire vak az a nem Kennan, hanem „a behemót” által képviselt politika, amely békességet csak akkor tud elképzelni Oroszországgal, ha „az ottani vezetés és talán az egész kormányzati rendszer megváltozik”.

Vagyis a pillanatnyilag a nyilvánosságban abszolút fölényben levő liberális Amerika „rendszerváltozást” akar elérni Oroszországban (nem különben Kínában). A neokon Bret Stephens New York Times-cikkének a címe[15] világosan jelzi ezt: „Elsők a disszidensek: külpolitikai doktrína Biden számára.”

Valahol valaki azt írta Bidenről, hogy „nem értelmiségi – és ez jó dolog”.[16] Lehet, hogy tényleg jó dolog, mert azt jelentheti, hogy a sok híve és munkatársa által felkarot autokráciák elleni ideológiai háborút talán képes lesz visszafogni, még mielőtt az tényleges háborúvá fejlődik.        

Mark Galeotti, a nem éppen oroszbarátságáról híres brit RUSI munkatársa nemrég azt írta a Putyinnal szemben kritikus The Moscow Timesban[17], hogy „senkinek sem jó Oroszország újbóli démonizálása”. A londoni orosz szakértő figyelmeztet:

Pontosan akkor, amikor a Nyugat külpolitikai válaszúthoz érkezett, Oroszország is döntő fontosságú belpolitikai döntéseket hoz, és egy represszívebb politikai modell irányába mozdul el.   

Minél inkább érzik úgy a vezetői, hogy egy ellenséges és beavatkozó Nyugat veszélyezteti őket, és minél inkább képesek erről meggyőzni a lakosság legalább egy részét, annál valószínűbb, hogy tovább sodródnak a külső konfrontáció és a belső leszámolás irányába.   

Galeottinak jók az információi, amit az is bizonyít, hogy Margarita Szimonjan, az orosz állami médiák egyik kulcsfigurája éppen most arról tartott  beszédet az „Orosz Donbasz” fórumon Donyeckben, hogy „Oroszország Anyácska hazavárja Donbaszt”.               

---

[1] A Biden beiktatása után utcára vonuló és amerikai zászlókat égető portlandi és seattle-i tüntetők ilyen feliratokat lobogtattak: „Nekünk nem Biden kell, hanem a bosszúállás!”, „Minket nem lehet kormányozni!”, „Nem kellenek zsaruk, börtönök, határok és elnökök!”

[2] Alexander Baunov: The new face of Russian protest. carnegie.ru, 2021. jan. 25.

[3] A Demokrata Pártban egyesek még ennél is tovább mennek. Hillary Clinton és Nancy Pelosi egy január közepi podcastban a január 6-i  ostromról beszélgettek. Clinton kijelentette: „Pelosi [képviselőházi] elnök és én egyetértünk: a Kongresszusnak létre kell hoznia egy a 9/11-es bizottsághoz hasonló vizsgáló testületet, hogy kiderítsük Trump Putyinhoz fűződő kapcsolatait, és megakadályozzuk azt, hogy egy bábfigura  még egyszer elnök lehessen.” „Nagyon szeretném látni – mondta – a híváslistáját, hogy lássam, beszélt-e Putyinnal azon a napon, amikor a felkelők megrohanták a Capitóliumot.” Pelosi egyetértett egy ilyen bizottság felállításával. „Nem tudom, Putyin milyen politikai, pénzügyi vagy személyes dolgokat tud róla, de ami a Capitóliumon történt, az ajándék volt Putyinnak, mivel ő alá akarja ásni a demokráciát a mi országunkban és az egész világon” – mondta Pelosi, és hozzátette: akik részt vettek a lázadásban „Putyin bábjai” voltak.   

[4] Leonid Ragozin: What is Alexey Navalny’s endgame? But can his political project succeed while the West continues to be openly hostile to Russia? aljazeera.com, 2021. jan. 23.

[5] Vö. Alex Ward: The revenge of the blob. vox.com, 2020. dec. 8. Lásd még: David Samuels: The Aspiring Novelist Who Became Obama’s Foreign-Policy Guru. How Ben Rhodes rewrote the rules of diplomacy for the digital age. The New York Times Sunday Magazine, 2016. máj. 5.

[6] Michael McFaul: How to contain Putin’s Russia. A strategy for countering a rising revisionist power. Foreign Affairs, 2019. jan. 19. 

[7] „X” (George F. Kennan): The sources of Soviet conduct. Foreign Affairs, 1947. július. 

[8] George F. Kennan: Memoirs: 1925–1950. Boston, 1967. 

[9] Thomas L. Friedman: Now a word from X. NYT, 1998. máj. 2.

[10] Vö. Molnár G.: A Nato-bővítés geopolitikája. Beszélő, 1997/3.

[11] Lásd a Beszélőben megjelent tanulmányom 3. fejezetének egyik térképét (7. ábra: Európa a Nato-bővítés után).

[12] Vö. James Mann: Rise of the Vulcans. The history of Bush’s war cabinet. Penguin Books, 2004. A „Vulcanusok” hat vezető képvidselője Dick Cheney, Donald Rumsfeld, Colin Powell, Paul Wolfowitz, Richard Armitage és Condoleezza Rice volt.

[13] Molnár G.: Civilizációk összecsapása, civilizációk csődje [2001]. Alternatívák könyve. IV. Kolozsvár, 2018. 291.   

[14] Lásd a 6. jegyzetet.

[15] Lásd ezzel kapcsolatban: Bret Stephens: Dissidents first: a foreign policy doctrine for Biden. NYT, 2021. jan. 25.

[16] Heather Hurlburt: The next U.S. president isn’t an intellectual – and that’s a good thing. foeignpolicy.com, 2021. jan. 15.

[17] Mark Galeotti: No one benefits from renewed demonizing of Russia. The continued presentation of a Russian threat that is both outsized and out of control is profoundly problematic for the West itself. The Moscow Times, 2021. jan. 14. A Foreign Policy egyik cikke is hasonló szellemben foglal állást: Jeff Hawn: Navalny’s bravery is unlikely to shift Putin’s entrenched power. There’s no sign of defection from Russia’s security forces, let alone the army. foreignpolicy.com, 2021. jan. 25.   

A behemót

01. 23.

Janan Ganesh előző bejegyzésemben idézett cikkében megemlíti, hogy a Biden-adminisztráció éppen akkor kezdi el működését, amikor Amerika szuperhatalmi életciklusának kritikus szakaszába került. Ez azonban nem csak abban nyilvánulhat meg, hogy a  „nyugati” térfélen nincs senki, aki átvehetné tőle a stafétabotot, tehát az ország (és természetesen annak elnöke) sikerre van ítélve. Különben Kína következik.    

Hanem talán még inkább abban, hogy maga a nemzetközi rendszer alakul át oly mértékben, hogy a hagyományos értelemben vett nagyhatalmi politika mint olyan válhat „inaktuálissá” és egyáltalán irrelevánssá.  

Francis J. Gavin, a Johns Hopkins University professzora ezt így foglalja össze[1]:

Érezzük, hogy a nemzetközi rendszer mélységes és fontos következményekkel járó változásokon megy keresztül. De mindebből hiányoznak azok az éles világtörténelmi kontúrok, amelyekkel egy nagy háború vége vagy egy geopolitikai kollapszus rendelkezik, világos választóvonalat húzva aközött, „ami volt”, és aközött, „ami lesz”. 2021 nem olyan, mint 1815, 1919, 1945 vagy 1989, amikor a megváltozott világ nyilvánvaló tényei sorakoztak mindenütt. A 2020-as évek inkább az 1820-as, 1890-es vagy 1970-es évekre fognak hasonlítani, amikor hatalmas, de gyakran rejtett tektonikus erők mélyreható és nyugtalanító változásokat hoztak, amelyeken nem volt könnyű eligazodni.            

A hagyományos geopolitikai változások és kihívások, bármilyen veszélyesek legyenek is, legalább mozgósítják a kormányzati nagystratégiák erősségeit. De amikor a nemzetközi változásokat a technológia, a demográfia, a társadalmi-gazdasági vagy az identitással és a kulturális erőkkel kapcsolatos jelenségek idézik elő, és amikor magával az emberi létformával összefüggő tapasztalataink kerülnek nagy nyomás alá és változnak meg, sokkal nehezebb hatékony nagystratégiát kidolgozni. Sokszor évekre, sőt évtizedekre van szükség ahhoz, hogy a kormányintézmények országos és nemzetközi szinten alkalmazkodni tudjanak mindehhez és érdemben válaszoljanak ezekre a kihívásokra. Azok a globális feltételek, amelyekkel az Egyesült Államok szembesül, most sokkal bizonytalanabb képet mutatnak, mint az újabb időkben bármikor.      

Mindehhez járul még egy további nehézség. Az amerikai kormányzat szerkezete nem nagyon teszi lehetővé egy innovatív nagystratégia kialakítását. Az amerikai nemzetbiztonsági bürokrácia lassú és ormótlan jármű, amelyet nagyrészt a Nemzetbiztonsági törvény 1947-es elfogadása után alkottak meg, hogy a hidegháborút végigharcolja, majd hozzáépítettek egy sokba kerülő kiegészítést, a [2001] szeptember 11-e utáni háborúk megvívásához. Ez a behemót szigorúan tagolt és egymás felé nem nyitott részlegeivel nehezen tudja a tradicionális kategóriákon túlnyúló kérdéseket kezelni. A tegnapi, nem pedig a holnapi háború  megnyerése a feladata, és túlságosan is a kinetikus eszközökre támaszkodik, annak ellenére, hogy az amerikai kihívások jórésze immunis a katonai megoldásokkal szemben.

Ez a bürokrácia kevéssé alkalmas arra, hogy más nemzetek érdekeit és perspektíváit megértse egy olyan pillanatban, amikor stratégiai empátiára van szükség mind a baráttal, mind az ellenséggel szemben. Inkább erőszakhoz folyamodik olyankor, amikor vonzerővel sokkal többet el lehet érni. És miközben egy kiélezett válságban gyorsan tud cselekedni, arra már nem nagyon képes,  hogy a hosszabb távon lejátszódó kritikus szerkezeti változásokat megértse és azokra felkészüljön. (Kiemelés tőlem – M. G.)  

01. 24.

Ennek a stratégiai tehetetlenségi erőnek valóságos mintapéldája a Trump-féle Nemzetbiztonsági Tanácsban 2018 februárjában összeállított és 2021. január 12-én – pár  sor kivételével – a titkosítás alól feloldott Kína-stratégia, amelynek idézem néhány figyelemreméltó részletét (rövid összefoglalója magyarul az angol szöveg után):

U.S. strategic framework for the Indo-Pacific

How to maintain U.S. strategic primacy in the Indo-Pacific and to promote liberal economic order while preventing China from establishing new, illiberal spheres of influence, and cultivating areas of cooperation to promote regional peace and prosperity?

How to advance U.S. global economic leadership while promoting fair and reciprocal trade?

Shifting regional power balances will continue to drive security competition across the Indo-Pacific…

Loss of U.S. preeminence in the Indo-Pacific would weaken our ability to achieve U.S. interests globally. 

Strong U.S. alliances are key to deterring conflict and advancing our vital interests.

Strategic competition between the U.S. and China will persist, owing to the divergent nature and goals of our political and economic systems.

A strong India, in cooperation with like-minded countries, would act as a counterbalance to China. 

China will take increasinly assertive steps to compel unification with Taiwan.

Russia will remain a marginal power in the Indo-Pacific region relative to the U.S., China, and India.

Align our Indo-Pacific strategy with those of Australia, India, and Japan.

Aim to create a qudrilateral security framework with India, Japan, Australia, and the U.S. as the principal hubs.

Empower Japan to become a regionally integrated, technologically advanced pillar of the Indo-Pacific security architecture.

Objective: Enable Taiwan to develop an effective assymetric  defense strategy and capabilities that will help ensure its security, freedom from coercion, resilience, and ability to engage China on its own terms.

Objective: Deter China from using military force against the U.S. and U.S. allies or partners, and develop the capabilities and concepts to defeat China actions across the spectrum of conflict.

Actions: Enhance combat-credible U.S. military presence and posture in the Indo-Pacific region to uphold U.S. interests and security commitments.

Devise and implement a defense strategy capable of, but not limited to: (1) denying China sustained air and sea dominance inside the first-island-chain nations in a conflict; (2) defending the first-island-chain nations, including Taiwan; and (3) dominating all domains outside the first island-chain. (Kiemelések tőlem, aláhúzások az eredetiben – M. G.)

Azt hiszem, ehhez a szöveghez nem kell túl sokat hozzátenni: az amerikai security establishment, az a bizonyos behemót, úgy érzi, hogy dél- és kelet-ázsiai (azaz nem a szárazföld, hanem a tenger felől nézve: indiai-csendes-óceáni) stratégiai elsőbbsége és ezzel globális érdekérvényesítő képessége veszélybe került. A Kína által veszélyeztetett regionális és globális primátus fenntartása érdekében előmozdítja a liberális nemzetközi gazdasági rendet és meg fogja akadályozni Kína illiberális érdekszféráinak a kialakulását. Létre fog hozni továbbá egy négyoldalú biztonsági struktúrát India, Japán, Ausztrália és az Egyesült Államok részvételével, és olyan harci készültségű katonai képességeket fejleszt ki, amelyek konfliktus esetén képesek meghiúsítani [to defeat] Kína akcióit.  

Végül kialakít egy olyan védelmi stratégiát, amely meg tudja valósítani az alábbiakat: 1. konfliktus esetén megakadályozza Kína hosszan tartó légi és tengeri fölényét az első szigetláncon belüli országokban; (2) megvédi az első szigetlánc országait, beleértve Tajvant; és (3) dominál minden téren az első szigetláncon kívül.

Ha közelebbről is megnézzük, hogy az ún. szigetlánc-stratégia legbelső köre, az első szigetlánc pontosan hol is húzódik, akkor megállapíthatjuk, hogy Tajvan és a Dél-kínai-tenger az a két kulcsfontosságú térség, amelyeken belül Amerika meg akarja és – reményei szerint – meg is tudja akadályozni Kínát abban, hogy győztesen kerüljön ki egy lehetséges összecsapásból.

A nagy kérdés most az, hogy a Biden-kormányzat vajon ugyanezt az Ázsia-, vagyis lényegében Kína-stratégiát fogja-e követni (esetleg némileg kozmetikázva) vagy sem.     

01. 25.

H. R. McMaster, nyugalmazott altábornagy, aki 2017 februárja és 2018 áprilisa között Trump nemzetbiztonsági tanácsadója volt, egy Washington Post-cikkben[2] leszögezte, hogy a 2017 folyamán a Nemzetbiztonsági Tanács koordinálásával, vagyis többek között az ő aktív hozzájárulásával is kidolgozott Kína-stratégia „a hidegháború vége óta a legjelentősebb változás az amerikai külpolitikában”. Ő a cikkben csak azt emelte ki a dokumentumból, hogy az Egyesült Államok és Kína közötti „stratégiai versengés” meghatározó marad „a két ország eltérő politikai és gazdasági rendszere miatt”, de a valóban jelentős külpolitikai változás abban érhető tetten (én legalábbis ezt így értelmezem), hogy Amerika globális primátusának és kelet-ázsiai regionális hegemóniájának a fenntartása érdekében kész korlátozott, tehát alapvetően Tajvan és a Dél-kínai-tenger térségében megvívandó háborút viselni Kínával. Éppen ezért McMaster Bidenéknek szánt tanácsa is, hogy ti. Trump Kína-politikájának bizonyos elemeit „feltétlenül érdemes megőrizni”, mindenkelőtt erre a stratégiai dimenzióra értendő.

Trump másik volt nemzetbiztonsági tanácsadójának, John Boltonnak a cikkéből[3] kiderül (ha egyébként nem tudtuk volna), hogy másra nem is nagyon vonatkozhat, hiszen Trumptól idegen volt mind a stratégiai gondolkodás, mind pedig a stratégiai cselekvés:     

Nem olvasta el az elébe rakott stratégiai papírokat, vagy ha igen, ezek hidegen hagyták. Kaotikus döntésmódja a Xi Jinpinggel való barátkozósditól a kereskedelmi háborúig vezetett. De Kína nemcsak kereskedelmi előnyökre törekszik, hanem hegemóniára is az indiai-csendes-óceáni térségben, majd pedig globálisan. Ez az igazán komoly ok az aggodalomra.

Jól látható mindebből, hogy miközben Trump folyamatosan a saját politikai túlélésével volt elfoglalva, a security establishment kulcsfigurái (nagyrészt az ő teljesen képtelen személyzeti döntéseinek köszönhetően) ott és úgy nyomultak előre, ahogy tudtak, és tették a dolgukat.

Biden elnökségével teljesen új helyzet állt elő. Egy olyan kül- és biztonságpolitikai csapat került nyeregbe, amely – az elnök áldásával – pontosan azt fogja csinálni, amit a legjobban tud: új alapokra akarja helyezni Amerika primátusát, az általa vezetett „szabad világ”-ot pedig győzelemre akarja vinni az autokráciákkal (értsd: Kínával és Oroszországgal) megvívandó „szisztemikus versengés”-ben.

A kérdés csak az, hogy ezt a – szerintük – döntő küzdelmet „lehetőleg háború nélkül” kívánják-e megvívni, amint ezt egyik vezető ideológusok, Thomas J. Wright All measures short of war: The contest for the 21st century and the future  of  American power című 2017-ben megjelent kötetében kifejtette (róla és a könyvéről 2020 áprilisában írtam). Vagy  miközben ők tulajdonképpen valami „egészen új”-at akarnak, a security establishment tehetetlenségi ereje miatt mégiscsak a politika legősibb formájához, a háborúhoz fognak folyamodni, ha más módon nem tudják megállítani Kínát.

---

[1] Francis J. Gavin: Something old, something new. Texas National Security Review, Volume 4, Issue 1. Gavin egyik szerkesztője a 2020-ban megjelent COVID-19 and the Future of World Order (Johns Hopkins University Press) című tanulmánykötetnek.

[2] H. R. McMaster: Biden would do the world a favor by keeping Trump’s China policy. WP, 2021. jan. 18. McMaster jelenleg a Hoover Institution tudományos főmunkatársa.

[3] John R. Bolton: Trump didn’t think, or act, strategically about China. Biden needs to do both. WP, 2021. jan. 24. Bolton a nagy vihart kavart The room where it happened: a White House memoir című kötet szerzője.

Az utolsó esély

01. 21.

Janan Ganesh, a Financial Times legjobb Amerika-értelmezője szerint[1] Joe Biden elnökségének irtózatosan nagy a tétje. Nemcsak Amerika, hanem az egész „Nyugat” jövője függ attól, hogy sikeres lesz-e, vagy kudarcot vall: 

1945 óta, amikor Harry Trumant „a Hold, a csillagok és valamennyi bolygó súlya nyomasztotta”, nem függött ennyi minden egy új elnöktől. Ami Amerika „véget nem érő háborúival” kezdődött és a 2008-as pénzügyi összeomlással folytatódott, a még mindig tomboló pandémiával érte el negatív apoteózisát.[2]

Ha Biden kudarcot vall, Kína lendülete nem puszta külsőségnek fog tűnni, hanem a sors beteljesülésének. A többpárti demokrácia és az abszolutizmus között elhelyezkedő országok az utóbbit fogják a század győztesének érezni. Amerikában a talaj elő lesz készítve a populista visszavágás – egy rátermettebb Donald Trump – számára 2024-ben, mindazzal, amit ez a belső béke és a Nyugaton belüli összhang szempontjából jelent. A hanyatlás körforgása ez.    

Hogy a 21. század elejére úgy fogunk-e visszatekinteni, mint a Nyugat elhalványulására vagy csak mint pár rossz körre, az jelentős mértékben Biden teljesítményétől függ. Őt és magát a liberális demokráciát is egy olyan tényező – a kompetencia – alapján fogják megítélni, ami az elmúlt két évtizedben nehezen kivehetőnek bizonyult.   

Ráadásul Biden épp akkor veszi át az Egyesült Államok irányítását, amikor az a szuperhatalmak életciklusának legkellemetlenebb szakaszába került. Relatív ereje csökkenőben van, de távolról sem gyengült meg annyira, hogy a szabad világ valamelyik új vezető hatalma kiemelkedhessen. Az Egyesült Államok továbbra is a nemzetközi rendszer alappillére. Kudarcai a liberalizmus mint olyan kudarcaivá válnak, legalábbis az autokratikus világ agitpropja számára. A múltban Amerikát kárpótolta ezekért a terhekért ennek megfelelő nagyságrendű hatalma. Most a kettő bántóan nincs összhangban egymással.

Ebben az értelemben még 1945 sem mérhető a Bidenre váró kihíváshoz. Bármennyire meg is volt illetődve Truman, Amerika akkor kirobbanó erőben és belül koherens volt. A történelem szélirányában helyezkedett el.

Egy emberéletnyi idővel később Amerikának kisebb a részesedése a világgazdaságból, és az elnöki hatalom békés átadása kommentálásra érdemes teljesítménynek számít.

A demokrácia általában olyankor örvend jó egészségnek, amikor a politika nincs a középpontban. Eszményi helyzetben egy új elnök eredményességét a valamivel jobb vagy valamivel rosszabb egészségbiztosítás kellene hogy jelezze. Biden teljesítménye azon lesz lemérhető, hogy a liberalizmus megerősödik-e, vagy a benne bújkáló malaise elmélyül és végzetessé válik. Ezt az elnökséget az utolsó esély hangulata lengi körül.     

01. 22.

Ganesh nem szépíti a dolgokat, de azért láthatóan nem kívülről szemléli Amerikát, hanem inkább aggódik érte. Én hajlok arra, hogy szenvtelenül tekintsek erre a sorsszerűségre, mert tudom, pontosabban mi 1918 óta tudjuk, hogy hogy a végzet – egy ország esetében – alulmaradást jelenthet egy hatalmasabb erővel, például valamilyen geopolitikai végkifejlettel[3] szemben, amiben persze nem egy transzcendens igazságtétel, hanem csak „a történelem emberi és nemzeti katasztrófák iránt érzéketlen mozgása” fejeződik ki.   

*

A szép költemény, amit Amanda Gorman színpadiasan elszavalt Joe Biden január 20-i beiktatásán lebilincselő lehetett. Meglátjuk majd, hogy a hatalom prózája mekkora lélegzetű lesz.

---

[1] Janan Ganesh: The awesome stakes of Joe Biden’s presidency. FT, 2021. jan. 20.

[2] Adam Tooze gazdaságtörténész, a statisztikák szerelmese, egy meggyőző grafikonnal mutat rá arra, hogy nemcsak a 2008-as pénzügyi válság volt az „atlanti világ” sajátja, hanem 2020-as corona-válság is. 

[3] Lásd a Fortuna című 2016. márciusi blogbejegyzésem vége felé olvasható Alapállás című írásomat.

Kiegyenlítődés

01. 14.

A Rajnától az Uralig… című, 1974-es esszémben – többek között – ezeket írtam Kínáról[1]:

…az ún. két világrendszer békés egybeolvadása (ami pillanatnyilag a legvalószínűbb perspektívának látszik) egy technokratikus totalitarizmus veszélyét rejti magában. Elképzelhető például egy olyan, kínai típusú társadalom, amely a magas fokú és szervetlenül beépített technológia birtokában korlátlan ideig fennmaradhat, sőt korlátlan fejlődési lehetőségekkel rendelkezik anélkül, hogy típusminősége megváltozna. (…) 

Amennyiben bebizonyosodik, hogy a jelenkori műszaki feltételek legfontosabb elemei nemhogy fellazítanák azt, de éppenséggel beépíthetők a centralizált gazdasági szabályozási rendszerekbe és bürokratikus adminisztrációkba, anélkül, hogy azok típusminőségét megváltoztatnák – ennek a struktúrának elképzelhetetlenül magas fokú hatékonyságára és életképességére kell számítanunk, ami nagymértékben befolyásolhatja egy eljövendő planetáris társadalom jellegét, amennyiben az (ilyen körülmények között) egyáltalán kialakulhat.

Egy ideje már foglalkoztatott a gondolat, hogy jó volna reflektálni erre a régebbi véleményemre, amely elég élesen szemben áll mindazzal, amit például 2009-2010-ben írtam Kínáról.

De azzal is, amit még régebben gondoltam erről az országról. Sajnos 1968-’70 közötti idevágó álláspontomat most csak az emlékeimből tudom (fel)idézni. Ekkor – mint sokan mások – én is baloldali-antikapitalista-antikommunista, és ennyiben, legalábbis elvi síkon (és Ágoston Vilmossal és másokkal együtt akkor Kolozsváron egy icipicit tevőlegesen is) amolyan „forradalmár”-féle voltam (az Új Hajtás című – természetesen nem engedélyezett – egyetemi lap első számában például a nyugat-berlini diákmozgalomról és annak programjáról írtam, az Egyetemi Könyvtárban akkor szabad polcon hozzáférhető Praxis című kitűnő zágrábi lap alapján), és a pártapparátust szétverő kínai kulturális forradalom idején – a Rinascita és esetenként, amikor éppen kapható volt, a párizsi, még Camus által alapított Combat, és persze a Megyei Tükör mellett – a Peking Review-t is félretette nekem egy kedves elárusító-hölgy a legjobb kolozsvári újságosnál, amely az evangélikus templom oldalával szemben, a patika-múzeum mellett húzódott meg szerényen egy szép kis boltív mögött. Mi tagadás, tetszett nekem az a hév, amellyel nemcsak a kapitalista imperializmust, hanem a szovjet hegemonizmust is szapulta (a pontos epitheton ornansokra már nem emlékszem).

Volt nekem azokban az években egy Lapszemle című rovatom az Utunkban, amelyben – már akkor is! – szerettem sokat idézni. Majd utánanézek egyszer a Digitékában, nem csempésztem-e be valamelyikbe néhány fordulatot a pekingi lapból is.     

Most azonban az egyik 2009-es blogbejegyzésemet idézném (Kína és a kisebbségi civilizációk), amelyben arról írtam, hogy „Kína nem sok idő múlva újból a térség uralkodó hatalma lesz”, de ahhoz, hogy „elfoglalhassa méltó helyét a világban, úgy tűnik nem annyira a kommunizmus örökségével kell megküzdenie – a jelek szerint azt már kellőképpen hozzáidomította a konfuciánus államtudomány vagy inkább államművészet előírásaihoz –, hanem a kínai civilizációba beolvadni nem akaró buddhista (tibeti) és muszlim (ujgur) kisebbségi civilizációkkal”.

Ehhez, az akkori Fn.hu-n megjelent (és azóta a neten már nem hozzáférhető) szöveghez – többek között – Lükő Gábor is fűzött egy rövid kommentárt, és én  ostobaságomban azt képzeltem, hogy a jeles néprajztudósról  van szó, akiről tudtam, hogy Karácsony Sándor tanítványa volt.

Ezt írta nekem 2009. augusztus 4-én (2009-08-04 20:10:34):

A kelet filozófia és gondolkodás, kultúra ötvözése a nyugati racionalitással nemcsak Kínában, hanem Indiában és más ázsiai országokban is szerencsésnek bizonyult. Talán előbb-utóbb sikerül a kisebbségekkel is megbékélniük. Ennek receptjét magyar viszonylatokra Karácsony Sándor már rég megírta A magyar béke c. ma is igen aktuális művében – igaz, hogy nemigen hallgattak rá nálunk sem.

Nos, ezt az üzenetet Lükő Gábor legfennebb a túlvilágról küldhette nekem, hiszen 2001-ben, 91 esztendős korában elhunyt. A neten ennek a másik Lükő Gábornak semmiféle nyomára sem bukkantam. Csak annyit tudtam kideríteni, hogy a fia, Lükő Gábor István, a Lükő Gábor Alapítvány egyik alapítója. Én mindenesetre válaszoltam is neki – ugyancsak a blogon –, de erre már nem reagált.

01. 16.

Ami a technokratikus totalitarizmus létét, illetve veszélyét, és egy ilyen jellegű planetáris összefonódás lehetőségét illeti, amit én 1974-ben felvetettem, ez a legújabb amerikai fejlemények tükrében igencsak aktuális kérdéssé vált. Bár „összefonódás”-ról a mai, éppen hogy a szétkapcsolódást preferáló Amerika és az azt elkerülni igyekvő Kína vonatkozásában nem beszélhetünk, a két ország digitális praktikáinak összehasonlító elemzése mégis érdekes következtetésekre vezethet. Az Axios így foglalja össze a A két Jack meséje című írásában a lényeget[2]:   

Kínában Xi Jinping elnök elhallgattatta Jack Mát, az Alibaba alapítóját, és antitröszt vizsgálatot indított a cége ellen, miután az üzleti mágnás nyilvánosan kritizálta a szabályozó állami hatóságokat. Az Egyesült Államokban Jack Dorsay, a Twitter vezérigazgatója felfüggesztette Trump elnök fiókját[3], miután az elnök a platformját erőszakra való felbujtásra használta.      

Ennek a két szinte teljesen inverz helyzetnek az egymás mellé állítása megvilágítja, mennyire különbözően közelítette meg Kína és az Egyesült Államok a digitális információ és a technológiai óriások menedzselését.  

Amerika nem tudta kezelni sem a magáncégek hatalmának megnövekedését, sem az online dezinformáció elburjánzását, és ezzel mintegy rákényszerítette a milliárdos vezérigazgatókat és cégeiket arra, hogy ad hoc megoldásokkal válaszoljanak a múlt heti capitóliumi felkelésre, és kitegyék a tech cégeket a cenzúrázás vádjának.    

Kína igyekszik elkerülni azokat a strukturális gazdasági problémákat, amelyeket az amerikai  monopóliumok teremtettek, ugyanakkor meg szeretné akadályozni a nagy cégeket abban, hogy olyan hatalomra tegyenek szert, ami már a Kínai Kommunista Párt számára is kihívást jelentene.   

A Trumpot letiltó közösségi médiák lépései külsőleg hasonlítanak  Kína erőszakos online cenzúrájához, de nem a kormányzat hatásköri túllépésének a tünetei, hanem ellenkezőleg – annak, hogy az amerikai kormány lemond arról a felelősségéről, hogy a jelen helyzet két legkényesebb kérdését – az online dezinformáció és az ellenőrizetlen vállalati hatalom féktelen terjeszkedését – kezelje.        

Az Axios  itt eléggé nyilvánvalóan a Big Tech cégek szószólójaként lép fel, amit nem árt megjegyezni. A fenti cikk például leszögezi:

Az olyan  tech vezetők, mint Dorsey (Twitter) és Mark Zuckerberg (Facebook) ismételten kinyilvánították, hogy ezeket a döntéseket nem szívesen hozzák meg maguktól, és felhívták az amerikai szabályozó hatóságokat, hogy teremtsék meg a platformjaikon megjelenő szabad véleménynyilvánítás ellenőrzésének [how they police free speeche] a szabályait.   

Ugyanakkor a Big Tech cégek tartanak attól, hogy az 1996-ban elfogadott   kommunikációról szóló törvény 230. fejezetének a teljes eltörlése tejesen megváltoztatná az internetet.[4]

Mások nem ennyire megértőek a nagy tech-cégekkel szemben, és rámutatnak arra, hogy ez a mostani „eltüntetési hullám” [wave of de-platforming] tulajdonképpen cinikus kísérlet arra, hogy „megnyerjék a demokraták jóindulatát, akik most átveszik a felügyelő és szabályozó kongresszusi bizottságok vezetését”.

De ezt igazából megtették már korábban is, hiszen

Az Amazon, az Apple, a Facebook, a Google és a Microsoft vezető tisztségviselői[5] ebben a választási ciklusban több mint 1000 csekket küldtek politikai csoportoknak több mint 16 millió dollár értékben, ami szinte kizárólag a demokratákhoz ment.

Ezek persze szerény összegek voltak az ún. nagy adományozók csekkjeihez képest, de azért jelzik a politikai összefonódást.

Glenn Greenwald, az amerikai független újságírás egyik ismert képviselője, a szólásszabadság alternatív fórumának számító Parler felszámolásáról szóló fontos írásában elmondja, hogy az elmúlt három hónapban a tech óriások hogyan cenzúrázták a politikai beszédet, hogy az amerikai politikát manipulálják, a liberálisok pedig szinte egyöntetűen üdvözölték ezt.[6]

Újabb twitter-bejegyzéseiben (lásd itt és itt) Greenwald rámutat, hogy az online cenzúra bevezetésének legharcosabb követelője a CNN, az NBC és a New York Times, és hogy hamarosan a Signal és a Telegram, vagyis az ún. titkosított alkalmazások, valamint a podcastok is sorra kerülnek. Ez azt jelenti, hogy „minden független, az uralkodó elit és a nagyvállalati médiák ellenőrzésén kívüli kommunikációs és információs csatorna ki lesz téve a cenzúrának”.

Tom Slater, a londoni Spikedonline főszerkesztőhelyettese pedig így foglalja össze a dolgot:

A Parler megsemmisítése azt mutatja, hogy a Big Tech nemcsak az elsődleges platformokat ellenőrzi, hanem az internet infrastruktúráját is. Az az elképzelés tehát, hogy a szólásszabadsághoz ragaszkodók egyszerűen átmehetnek egy másik helyre, képtelenség.

Egyszóval sokan látják úgy „Nyugaton”, hogy „a Big Tech zsarnoksággá változott”, és hogy „az őrök őrzését” úgy lehetne megvalósítani, ha államosítanák a Facebookot és a Twittert.[7] Ez utóbbi álláspont képviselője idézi a YouTube indoklását („nem engedünk meg olyan tartalmat, amely félrevezeti az embereket, azt állítva, hogy nagyszabású csalással vagy hibákkal megváltoztatták a 2020-as amerikai elnökválasztás kimenetelét”), majd kifakad:

Mennyire felháborító! Az egyetlen különbség eközött és a szólásszabadság kínai elnyomása között az, hogy a Kínai Kommunista Párt nem vesződik holmi magyarázkodással.          

Azt jelenti ez, hogy a két rendszer (a kínai és a nyugati) egybeolvadása végül is egy planetáris szintű technokratikus totalitarizmust eredményez, aminek a veszélyét én 1974-ben, vagyis majd’ fél évszázaddal ezelőtt „előreláttam”? Nem hinném. Ma sem Kínáról, sem Amerikáról nem mondhatjuk azt, hogy bármelyik is totalitárius, „zsarnoki” hatalom volna, úgy ahogyan azt a 20. században értettük és megéltük. De tény, hogy valamiféle kiegyenlítődés mégiscsak végbemegy a két „versengő” szisztéma között: az egyik – saját lakosai számára – sokkal élhetőbbé és egyben ütőképesebbé, a másik pedig sokkal ijesztőbbé és bizonytalanabbá vált máris, mint én majd’ ötven évvel ezelőtt gondoltam.  

---

[1] Lásd az Olvasmányok a mai Kínáról című összeállításom II. részében. A tanulmány teljes szövege először a szegedi AETAS című folyóirat 1988/1-es számában jelent meg, majd újraközölve az Alternatívák könyve című gyűjteményem I. kötetében (Pro Philosophia, Kolozsvár, 2007. 160; 174; 375.). 

[2] Bethany Allen-Ebrahimian: A tale of two Jacks. axios.com, 2021. jan. 12.

[3] Twitter Inc.: Permanent suspension of @realDonaldTrump. blog.twitter.com, 2021. jan. 8. Lásd még: Tech companies kick Twitter rival Parler off their platforms. Amazon joins Google and Apple in banning social network after Capitol siege for alleged incitement to violence. Financial Times, 2011. jan. 11. 

[4] A 230. fejezet értelmében az internetes kiadók nem tartoznak felelősséggel a honlapjaikon mások által publikált tartalmakkal szemben. 

[5] Az első számú vezetők (CEO-k, stb.) ezen a listán nem szerepelnek.

[6] Vö. Glenn Greenwald: How Silicon Valley, in a show of monopolistic force, destroyed Parler. substrack.com, 2021. jan. 12.

[7] Frank Miele: Nationalize Facebook, Twitter to preserve free speech. Realclearpolitics.com, 2021. jan. 9.

Vertigo

A címet, miután már feltettem a bejegyzést a netre, megváltoztattam, de a linket már nem módosíthattam. (M. G.)

01. 11.

Nem sokkal azután, hogy elküldtem a Capitolium ostromával kapcsolatos kérdésekre adott válaszaimat, bukkantam rá az általam ott említett, Roland Barthes-ra visszavezethető Trump-interpretáció egy érdekes változatára[1], amelynek szerzője, egy Amerikába szakadt európai[2], szerepjátszó puccsnak nevezte a január 6-i washingtoni eseményeket.   

Íme:

Ami január 6-án történt a Capitol Hillen, az egyedülállóan bizarr és szokatlan (rendkívüli) volt, de talán nem úgy, mint első pillanatra tűnt. Nem puccs volt, ha puccson a hatalom törvényellenes és erőszakos megszerzését értjük. Ez a nap kétségtelenül illegális és erőszakos volt, de hogyan vezethetett volna a hatalom megszerzéséhez egy csomó jelmezes tarkabarka figura felbukkanása a szenátus üléstermében?  Ez az esemény még arra sem nagyon volt alkalmas, hogy ürügyül szolgáljon Trump számára egy katonai fellépésre. A puccs teljesen másfajta politikai aktus. Gondoljunk csak a 2016-os Törökországra.   

Mégsem volna ellenemre, hogy puccsnak nevezzék, és ez az, amit a legérdekesebbnek találok az egészben. Ami történt, nem értelmezhető az amerikai politikai hagyomány keretében. És azért fontos, mert egy radikális elmozdulást (változást) jelez: míg egy a szó szoros értelmében vett puccs pontosan beleillik ebbe a tradícióba, a 6-án történtek egyszerűen elképesztőek. Nézzük csak meg a Capitóliumból származó, legtöbbet megosztott fotókat[3].    

Az egyiken egy viking-sisakot viselő, szarvakkal felékesített figura a szenátus pódiumán modellt áll, míg a társai fotókat készítenek róla. Egy másik mélázva fekszik a padlón, és mintha telefonálna. (A szarvas vikingről kiderült, hogy ő Jake Angeli hivatásos színész.) Egy további képen egy vigyorgó inszurrekcionista, bojtos-Trumpos gyapjúsapkában, épp elemel egy olvasóállványt, amelyen a házelnök pecsétje látható. Mély benyomást tettek rám azok is, a kintiek közül, akiknek a ruháin lévő betűjelek a „Polgárháború. 2021. január 6.”-felirattá álltak össze, mintegy a címéül annak a produkciónak, amelyben éppen felléptek. Az este vége felé, amikor a szenátus, komorabb hangnemben, újrakezdte munkálatait, a zendülőket a Grand Hyatt lobbijában lehetett észrevenni, amint javában koktéloztak. Közben, míg a Capitol Hill-i események mentek a maguk útján, a tőzsdei index 400 pontot emelkedett. Ami nem is rossz teljesítmény egy puccstól.            

Ez nem színház volt, mivel egy színdarabban játszani biztonságos és kockázatmentes tevékenység, hanem szerepjáték[4], ami határozottan veszélyesebb lehet a résztvevők szempontjából – öt ember halt meg az események alatt. A „puccs” nagyjából akkor ért véget, amikor a fő összeesküvőt átmenetileg kitiltották a szociális médiákból. Nem a valóságos világban játszódott le, de azok, akik részt vettek benne, ezt így élték meg. Még érdekesebb, hogy azokat is elragadta a képzelet, akiket a szenátusban sokkoltak az események, és még mindig azt hiszik, hogy egy igazi puccskísérletet kellett is meghiúsítani. Úgy tűnik, Washingtonban röpke két óra alatt hamisítatlan puccstapasztalatra tehet szert az ember. A cselekmény egyfajta virtuális valóságban játszódik, amelyben szörnyű balesetek történhetnek és történnek is, de mindez valahogy nincs tragikusabb hatással a politikai rezsimre, sem azokra, akik otthonról nézik az egészet.            

Azt jelenti ez, hogy a capitóliumi extravaganza lényegtelen volt? Egyáltalán nem. Bizonyos értelemben jelentősebb volt, mint egy igazi puccs. Egy puccsnak legalább lett volna értelme, míg a komoly politika szinte teljes felváltása a föld alatti fantazmagóriával és szerepjátszással szédületet okoz. A világhoz való hagyományos viszonyulásunk összeomlóban van. Semmi sem tűnik valóságosnak, és nem tudjuk, mit gondoljunk vagy mit mondjunk erről az új helyzetről. A káoszt megelőző szenátusi vitában odakiáltott a kollégáinak: „Legyetek bátrak. Ejtsétek bámulatba a nézőket.” Profetikus szavak. Bámulatba estünk.   

Trumpra nem úgy kell gondolni, mint egy autokratikus uralkodóra, mint egy kemény tényekkel számoló politikusra, hanem mint olyasvalakire, aki annyira benne él a saját álomvilágában, hogy most azt várja, hogy a valóságos világ eseményei mintegy maguktól ezeknek a látomásoknak a logikáját kövessék. Trump számomra mindig a fantázia abszolút nulla fokát jelentette: a való élet frusztrációi és kellemetlenségei miatti ingerlékenységet, egy olyan életre való vágyakozást, amelyet nem korlátoznak a politikai korrektség és a jó modor szabályai. Csak az igazi kreatív tett hiányzott, a képzelt világ komplex viszonyrendszere. Sajnos úgy tűnik, hogy ezeknek a pszichoanalitikus bántalmaknak csak egyetlen kipróbált gyógyszere van: a képzeletet rá kell kényszeríteni, hogy a valóságnak ütközzön, és január 6-án pontosan ez történt.

Trump nem a hatalom, hanem a szabadság embere – szabadság alatt bármilyen szertelen vágy teljesülését értve, itt és most –, olyasvalaki, aki az amerikai társadalom befolyásos és egyre jelentősebb erőit képviseli.

Ez valaminek a kezdete. Sok tekintetben vészes kezdet, de hihető volna, hogy az elmúlt pár évben elszabadult démonokat vissza lehet zárni a palackba? James Madison úgy érvelt a The Federalistban, hogy a pártoskodás által okozott erőszakot [the violence of faction] úgy lehet megtörni, ha az érdekek és pártok nagyobb változatosságát teremtjük meg, úgy, hogy többség ne alakulhasson ki [so that a majority is not allowed to arise]. Ez a tanulság ma is megszívlelendő, amikor a pártoskodás által okozott erőszakot azzal lehet megtörni, ha megsokszorozzuk a forrásait és – paradox módon – jobban szabadjára engedjük, mint ahogy Madison is szabadjára akarta engedni a pártoskodást, és őrültnek is tartották, amiért ezt kimondta. De egy új James Madison és egy új Alexander Hamilton munkája ma akadályokba ütközne, mert a virtuális társadalom intézményi szerkezete – a virtualizmus politikai elmélete – még kidolgozásra vár. Ez komoly reformokat igényel az internet, a technológia és a média megszervezésében. Még csak a kezdeteknél tartunk.                

01. 12.

Trump most nekiment a falnak, és rádöbbent a keserű valóságra, mint – elnézést a szentségtörő hasonlatért – Jézus a keresztfán, aki belehalt ebbe. De a lényeg, hogy akik hittek Őbenne, azok ezt nem így élték meg, azok számára ő elkerülhetetlenül feltámadt. Vagyis, akik Jézust keresztre feszítették, ezzel nem oldották meg az ő megjelenése által okozott problémát. Sőt.  

A magam részéről nem hiszem, hogy Trump politikai értelemben valaha is „feltámad”, és nem azért, mert az amerikai demokrácia szent helyén esett szörnyű sérelem miatt fognak republikánus hívei kiábrándulni belőle, hanem épp ellenkezőleg, azért, mert sokan – legalábbis azok, akik a látomások logikáját követő reál-események szereplőivé váltak és fognak ezután talán még nagyobb számban ilyen típusú politikai szereplőkké válni – gyávának tekinthetik.

Szerintem január 6-án nem kérte senki arra, hogy ott legyen a Capitóliumban, ezért nem is kellett volna bejelentenie, hogy – mint már jeleztem – velük megy, ha nem is mint pantokrátor, legalább mint pankrátor[5], hogy aztán csak úgy eltűnjön a színről, ami zsigeri gyávaságát a saját hívei előtt is nyilvánvalóvá tette. És ezt még betetőzte azzal, hogy az „ostromot” követően megtagadta őket.  

Egy január 7-én reggel közzétett videóban, amelyet az Axios[6] még látott, ezeket mondta:

Azok a tüntetők, akik behatoltak [infiltrated] a Capitóliumba, bemocskolták az amerikai demokrácia székhelyét

Azoknak, akik erőszakcselekményekhez folyamodtak és romboltak: ti nem képviselitek a mi országunkat. És azoknak, akik megszegték a törvényt: ti fizetni fogtok.

Az én kampányom következetesen felhasznált minden törvényes lehetőséget arra, hogy kétségbe vonja a választási eredményeket. Az egyedüli célom az volt, hogy biztosítsam a választás tisztaságát. Azért harcoltam, hogy megvédjem az amerikai demokráciát.   

A kongresszus most hitelesítette az eredményeket. Az új adminisztrációt január 20-án be fogják iktatni. A  figyelmem most arra irányul, hogy biztosítsam a hatalom sima, rendezett és zökkenőmentes átadását.   

Ami a pártoskodást vagy széthúzást illeti (nem felszínes politikai, hanem társadalmi értelemben), erről Jim VandeHei[7], az Axios alapító-vezérigazgatója ezeket írja:  

A lázadás és a tömeges félretájékoztatás miatt szétszakított Egyesült Államokban politikai és társadalmi átrendeződés zajlik a szemünk láttára [in real time]: három Amerikává hasadunk szét.

Amerika – modern kori alapító összetevőit tekintve – kék Amerikává, vörös Amerikává és Trump Amerikájává esik szét, amelyek mindegyike saját politikával, saját társadalmi hálózattal, saját médiacsatornákkal rendelkezik.     

A republikánusok és talán Amerika számára is egzisztenciális kérdés, hogy Trump Amerikája vajon elhomályosítja-e a hagyományos Vörös Amerikát az elkövetkező években.

A veszély: Trump Amerikájának bizonyos részei, amelyeket a Twitter és a többiek letiltottak, elszakítják azokat a kötelékeket, amelyek összekapcsolják őket a többi Amerikával, és lényegében illegalitásba vonulnak [going underground]. Kevesebbet fogunk tudni róluk, és talán kevesebbet fogjuk vizsgálni, hogy mit beszélnek és csinálnak.   

A Republikánus párt kettészakad, ami a 2016-ban levált viszonylag csekély számú Never Trumperekkel kezdődött, akikhez négy évvel később csatlakozott a republikánus establishment új rétege, amelyet elriasztott Trump választás utáni viselkedése.    

Nem tudhatjuk, hogy ez a csoport [faction] milyen nagyra fog nőni. De az világos, hogy a „Trump és ők” saga fogja dominálni az elkövetkező hónapokat és talán éveket.  

Most még nem állnak rendelkezésünkre olyan nyilvánvaló tények, amelyek azt mutatnák, hogy Trump Amerikája jelentősen visszaesett, a választásról szóló hazugságok és a Capitóliumot megostromló csőcselék akciója ellenére.

A Kék Amerika emelkedőben van minden területen: megszerezte a képviselőház, a szenátus és a Fehér Ház ellenőrzését; dominálja a hagyományos médiát és a meghatározó közösségi platformokat; és a Big-Tech cégek munkavállalói révén befolyásolni tudja a vállalati döntéseket.    

A lényeg:  eljött el az ideje annak (inkább, mint eddig bármikor), hogy olvassunk és gondolkozzunk: ez az ország most gondolja újra a politikát, a szólásszabadságot, az igazság definícióját és a hazugságok árát. Ez a pillanatot – és mostani döntéseinket – gyermekeink unokái is tanulmányozni fogják.

Az Axios persze egy bizonyos irányzathoz tartozik, de ettől függetlenül, megbízható forrás, és főként mindig a lényegre koncentrál. Főnöke „felosztását”, vagy inkább Amerika feloszlását én azonban – Madison szellemében! – módosítanám egy kicsit: szerintem a konzervatív tábor legalább három részre fog szakadni, úgymint: az establishment hagyományos piacpárti belpolitikáját és harcias külpolitikáját folytató szárnyra, a Trumpot elengedni nem akaró, de egyre tanácstalanabbá váló szárnyra, és végül azokra, akik mindkét csoporttól eltávolodva és a Republikánus párttal kötött átmeneti szövetségüket felmondva illegalitásba vonulnak, és az egyre nyomasztóbb többségbe kerülő országgal szemben fokozatosan egy másik ország polgáraivá válnak, ennek minden lehetséges következményével.

A „baloldalon”, vagyis a demokrata táborban többé-kevébé szimmetrikus dezintegrálódási folyamatot látok: az Obama-érából jövő mérsékeltek bel- és külpolitikai folytonosságot prédikáló szárnya lesz a meghatározó egy ideig, de a radikálisok átfogó belpolitikai, sőt alkotmányreformokat és lényeges külpolitikai hangsúlyváltozásokat követelő szárnya is fokozatosan erősödni és önállósulni fog. Végül a pártpolitika szélső övezetéhez tartozó antifa és az ún. éber harcosok (woke warriors) tábora – a másik oldal radikálisainak aktivizálódásától is függően – szintén hallatni fog magáról.    

Hogy aztán ez a széttagolódás, a madisoni „nagyobb változatosság” valóban hozzásegít-e ahhoz, hogy ne alakulhasson ki semmiféle, az ország egészét ellenőrzése alatt tartó „többség”, vagy épp ellenkezőleg, Amerika teljes kaotizálódásához vezet, az majd hamarosan kiderül.

---

[1] Bruno Maçães: The roleplaying coup. City Journal, 2021. jan. 7.

[2] Bruno Maçães Portugália Európa-ügyi minisztere volt, jelenleg pedig a Hudson Institute munkatársa, és az egyik legmerészebben gondolkodó geopolitikus. Kötetei: Dawn of  Eurasia (2018); Belt and Road (2019); History has begun: the birth of a New America  (2020). Idén tavasszal fog megjelenni Geopolitics for the End Time című könyve. Róla még lesz szó. A Hudson Institute székháza mellesleg a washingtoni Pennsylvania Avenue-n van, tehát a szerző akár élőben is végignézhette a nagy vonulást.  

[3] Ezek nem pont azok a képek, amelyeket a szerző említ, de azért jelzik az általános hangulatot.

[4] Szerepjátékot (persze nem ilyet) mi is játszottuk elég gyakran 1965-’66-ban Váradon, Deutsch Veráéknál (neki épp akkoriban, vagy kicsit később?, jelent meg a Forrás-kötete, és Szele Peti, a férje is, aki a váradi nyomdában dolgozott, irodalmi babérokra tört, velem, a „premontrei” diákkal és reménybeli költővel  és másokkal együtt, természetesen), egy szépen berendezett polgári lakásban. Emlékszem, az egyik ilyen „mím”-re Moldova György húga is lejött Pestről, akinek én ceremoniálisan kezet csókoltam, amin ő borzasztóan meglepődött, aztán persze azt hitte, ez is csak játék, pedig én, a szalárdi, a fővárosi hölgynek kijáró tiszteletet nagyon is komolyan gondoltam. Az akkoriban szabadult Tirnovan Vid is a társasághoz tartozott, és neki egyszer azt kellett „mímelnie”, hogyan szökik meg egy rab a börtönből.

[5] Vö. Paul Farhi: 6 ways Donald Trump’s wrestling career previewed his campaign. WP, 2015. dec. 26. A cikkből kiderül, hogy Trump az 1980-as évektől kapcsolatban állt a a World Wrestling Entertainment-tel, és 2007-ben fellépett például a WrestlMania című show műsorban. Mint „baby face”, mint jófiú például azt játszotta, hogy legyőzi a „gonosz” Vince McMahont, a WWE valóságos vezetőjét (aki mellesleg jó barátja volt).

[6] As allies abandon him, Trump says he’ll plan for „seamless transition of power”. Axios, 2021. jan. 7.

[7] Jim VandeHei: Our new reality: three Americas. Axios, 2021. jan. 10.

Körkérdés

01. 09.

Ágoston Hugó, az Új Hét szerkesztője körkérdést intézett a lap munkatársaihoz.

Mire gondolt az Egyesült Államok Capitoliumának ostromakor? (Mit akarhatott elérni Donald Trump, amikor híveit a Capitolium elé küldte?)

Mi a véleménye Donald Trump elnökségéről? (Alkotmányosan felelősségre fogják-e vonni – impeachment – a Capitoliumban történtekért?)

Milyen lesz Joe Biden viszonyulása Európához? (Különös tekintettel a kelet-európai térségre…)

Igyekeztem mindhárom kérdésre röviden válaszolni, már csak azért is, mert a következő napokban bővebben is kitérek majd mindezekre.

1. Természetesen eszembe jutott a francia sárgamellényesek lázadása, különösen az a jelenet, amikor gyakorlatilag szétverték a francia forradalom ereklyéit az Arc de Triomphe belsejében. Az is ugyanolyan kultikus helye a modern, azaz felvilágosodás kori Nyugatnak, a nyugati demokráciának, mint a washingtoni Capitolium. De ehhez képest Trump jenki és konföderációs zászlókat felváltva lobogtató „közkatonái” (még egy szépen kimaszkírozott sámán is volt köztük) viszonylag békések voltak. Az egészet élőben közvetítő CNN tálalása viszont egyáltalán nem volt „békés”, az első perctől kezdve „lázadóknak”, majd „terroristáknak” nevezték őket, Trumpot pedig felbújtónak. Hogy a kb. tízezres nagyságrendű tömegben végül is volt egy négy-ötszáz fős kemény mag, amely erőszakkal utat nyitott a „szentélybe”, vagyis a Rotundába és a két ülésterembe, az szinte elkerülhetetlen volt.       

A Capitolium „elfoglalása” előtt Trump tartott egy még hozzá képest is különösen összefüggéstelen és a maga elképesztő módján mégis kristálytiszta logikájú buzdító szónoklatot a Fehér Ház mellett összegyűlt híveinek, amelyben egyfolytában az ellopott választásról beszélt, és még azt is mondta, hogy velük fog tartani a Capitoliumba, ahol majd meg fogják győzni „Mike”-ot, vagyis az alelnököt, hogy küldje vissza a „hamis” elektori szavazatokat az ún. kulcsállamokba, ahol majd győzni fog az igazság. De persze nem ment velük, hanem „bezárkózott” az Ovális irodába, és tv-n nézte végig az egészet, mert számára a szimulakrum-világ mindig is fontosabb volt az igazinál.

Roland Barthes már 1957-ben megírta a pankrációról szóló híres esszéjében, hogy a legsikeresebb küzdelmeket „egy végső zenebona tetőzi be, amikor a fantázia nem ismer határokat, és a szabályok, a műfaj törvényei és a ring korlátai megszűnnek, a diadalmas rendetlenség átömlik a csarnokba, és mindenkit magával ragad, pankrátorokat, segédeket, bírókat és nézőket egyaránt”.       

Akkor most lázadásra buzdított Trump a demokrácia alkotmányos rendje ellen? Szerintem nem, hiszen végig azt hajtogatta, hogy a demokráciát fogják visszahelyezni jogaiba. És különben is egy pszichiáter könnyen megállapíthatná róla, hogy nem volt beszámítható.   

Nekem jobban tetszik ez a lehetséges interpretáció, de persze van egy másik is, amely szerint mindig is pontosan tudta, hogy veszített, de úgy döntött, hogy bosszút áll Bidenen, amiért az ő elnökségét egy szintén hamis, de hihető hazugsággal a láthatatlan „orosz kéz” miatt kezdettől fogva illegitimnek minősítették. Azt mindenestre elérte, hogy most kb. hatvanmillió potenciális szavazó hiszi azt Amerikában, hogy Biden az ő számukra, vagyis majdnem a fél ország számára nem legitim, nem „igazi” elnök.

A lényeg mindenesetre az, hogy nemcsak az ország egyik fele „nincs rendben”, mint az amerikai liberálisok (és európai híveik) gondolják. Ezért írtam még november 3-a előtt: „Ha a novemberi elnökválasztást Trump nyeri meg, akkor az egyik, ha pedig Biden, akkor a másik Amerika fog fellázadni.”  

2. Impeachment nem lesz, és nem csak azért, mert már nincs rá idő, hanem azért sem, mert ez most csak tovább szítaná a kedélyeket. Biden tegnapi (január 8.) sajtóértekezletén világosan megmondta, hogy ha minderre fél évvel ezelőtt került volna sor, akkor habozás nélkül Trump vád alá helyezését javasolta volna. De most fontosabb dolga is akad ennél. Sokan (még a Trumpot eddig, főként gazdaságpolitikája miatt, inkább támogató Wall Street Journal is ) azt ajánlották neki, hogy a legkedvezőbb megoldás (az ő számára is) az lenne, ha lemondana. De Trump szempontjából ennek csak akkor lenne értelme, ha a helyébe lépő Pence alelnök bármilyen szövetségi szintű vádemeléssel szemben megkegyelmezne neki, amire minden hivatalban lévő elnöknek joga van. A probléma az, hogy pillanatnyilag nincsenek beszélő viszonyban.             

3. Biden és Európa. Nem tartom különösebben biztató jelnek, hogy az EU-t becsmérlő Victoria Nuland (a liberális „neokon” Robert Kagan felesége) fontos beosztásba kerül a Tony Blinken vezette külügyminisztériumban. Az új adminisztráció még oroszellenesebb lesz, mint a mostani, vagyis folytatni fogja az amerikai kliens-államok (Lengyelország, Románia, Litvánia és persze Ukrajna) kiemelt támogatását, miközben jóban akar lenni Németországgal és Franciaországgal is. Ez nehéz lesz. De az új kormányzat több ezer milliárdos nagyságrendű gazdasági csomagtervet és egyéb, Amerikában radikálisnak számító reformokat akar keresztülvinni, ami azt jelenti, hogy – legalábbis eleinte – nem a külpolitika áll majd a középpontban. De ez rögtön megváltozhat, ha valamilyen fontos esemény történik a világban, ami nagyon is lehetséges.