09. 29.
Eredetileg új neokonzervatívoknak akartam nevezni őket, de aztán lemondtam erről, mert nem akartam eleve rossz színben feltüntetni őket. Két viszonylag fiatal amerikai szakértőről és volt tisztségviselőről, Elbridge Colbyról és Wess Mitchellről, a The Marathon Initiative alapítóiról van szó. Thomas Wright írt róluk egy érdekes cikket[1] még augusztus végén a The Atlanticben. (Mindhármukkal foglalkoztam már Tavaszi offenzíva című április eleji bejegyzésemben is.)
Íme Wright cikkének a lényege:
Trump nemcsak a republikánus ortodoxia ellen intézett kihívást. De szétverte a párt establishmentjét is. Mármost, ha veszít, a hívei nagy valószínűséggel a Never Trumpereket fogják hibáztatni a vereségért, és mindazért, amit a Biden-adminisztráció csinálni fog. Mivel ezeknek a tisztségviselőknek a nagy részét félretolták, a GOP-n belüli űrt az alkalomra váró új külpolitikai hangadók fogják betölteni.
Hogy megértsem, milyen irányba fog haladni a republikánus külpolitika, az utóbbi időben több beszélgetést is folytattam Elbridge Colbyval és Wess Mitchellel, akik mindketten részei voltak a Trump-kormányzatnak (előbbi a védelmi, utóbbi a külügyminisztériumban), majd 2019-ben létrehozták a Marathon Initiative nevű új agytrösztöt, amely a kormányzati tevékenységükben is fontos szerepet játszó nagyhatalmi vetélkedés koncepciójával foglalkozik.
Az amerikai külpolitikára, különösen a konzervatív pártban, az eszmék felemelkedése és bukása a jellemző – legyen szó a neokonzervativizmusról vagy a realizmusról, annak kissingeri és scowcrofti köntösében. Vagyis néhány, új eszmékkel fellépő ember nagyon hatékony lehet, és Colbyt és Mitchellt nagyon sokan az új konzervatív külpolitikus generáció két legbefolyásosabb tagjának tekintik.
Ők úgy vélik, hogy a republikánusoknak egy olyan új világképre van szükségük, amely tartalmazza a Trump-adminisztráció stratégiájának lényeges elemeit. Mitchell ezeket mondta nekem:
Ez most az önkorrekció pillanata. Amerika külső és belső környzete drámai módon megváltozott. Hozzászoktunk ahhoz a három évtizedhez, amikor korlátlan források álltak rendelkezésünkre, és nem volt egyenrangú versenytársunk. Ennek mostmár vége. Huszonnégy ezer milliárdos adóssággal és minden fronton versenynek kitéve nem maradhat minden a régiben. Hagyományos külpolitikánk messzemenő megváltoztatására van most szükség. Ha nem vagyunk proaktívak, később fogunk rákényszerülni a sokkal fájdalmasabb változtatásokra.
Colby és Mitchell úgy gondolják, hogy az unipoláris momentumnak, amikor az Egyesült Államoknak lényegében nem volt katonai riválisa, vége. A világ most bipoláris, amelyben két szuperhatalom, Kína és Amerika néz farkasszemet egymással, míg bizonyos területeken, mint amilyen a nukleáris fegyverkezés és a globális gazdaság, a multipolaritás a jellemző. A multipolaritás vége azt jelenti, hogy Amerikának tudomásul kell vennie a korlátait. Washington most kemény döntések előtt áll.
Úgy gondolják, hogy a republikánusoknak Kína felemelkedését kell fő prioritásnak tekinteniük. Oroszország fékentartása, valamint a Nato és az észak-atlanti szövetség megóvása a második helyen szerepel. A közel-keleti regionális rend fenntartása pedig a sor végén áll.
Colby és Mitchell ezt a küzdelmet, Trump személyes véleményéhez hasonlóan és sok honfitársukétól eltérően, nem ideológiai jellegűnek tekinti. A kínai kihívásnak, mondta nekem Colby, több köze van a kínai hatalom megerősödéséhez, mint a Kínai Kommunista Párthoz. A kockázat az amerikai nép szempontjából abban áll, hogy Kína „uralkodhat a világ leggazdagabb térsége fölött, és a globális rendet és gazdaságot oly módon alakíthatja, hogy az hátrányosan érinti az Egyesült Államokat. A KKP erre csak rátesz egy lapáttal, de ha Kína demokrácia volna, akkor is aggódnunk kellene egy ilyen hatalmas ország miatt.”
Ezért gondolják azt, hogy Amerikának nem kellene belemennie egy hosszú távú ideológiai versengésbe, ami a demokráciát szembeállítja az autoritarizmussal. „Én most kemény álláspontot képviselek – mondta nekem Colby –, mert Kínát hosszú időn keresztül elhanyagoltuk. De ennek a keménységnek az a célja, hogy eljussunk egy olyan erő-pozícióba, ahol már a détente lehetségessé válik. Ha egy stabil egyensúlyi helyzetbe jutunk, készen kell állnunk arra, hogy együttműködjünk Kínával, függetlenül a rendszerétől.” A rendszerek ütközésének a narratívája más okból is aggasztja őket. Az univerzalizmus túlterjeszkedéshez vezet. A demokrácia állandó napirenden tartása miatt az Egyesült Államok erőforrásait olyan bonyolult kihívások kötik le, amelyek távol állnak a nemzeti stratégiától. Más esetekben pedig Washington összevész olyan stratégiailag fontos szövetségesekkel és parnerekkel, mint Magyarország, India, Indonézia vagy Szaúd-Arábia, mert azok belpolitikája nem eléggé liberális.
A poszt-Trumpista republikánusok [post-Trump Republicans], Colbyt és Mitchellt is beleértve, elutasítják azt az elképzelést, hogy a demokrácia válságban van. Általában nem zavarják őket a világban végbemenő nacionalista és populista fordulatok, így Amerikában és Európában sincs az ilyesmi ellenükre. Az a véleményük, hogy nem érdemes nyomást gyakorolni Amerikára vagy a szövetségeseire, hogy változzanak meg, mert ez csak meggyengítené őket és előtérbe helyezné a Nyugat megosztottságát. A párt az értékeket és az ideológiát felhasználhatja arra, hogy nyomást gyakoroljon Kínára, de ezek a tényezők nem befolyásolhatják a párt külpolitikáját más országokkal szemben vagy a nemzetközi renddel kapcsolatban.
Miközben igényt tartanak Trump köntösére és annak átszabására, ezek a republikánusok komoly kihívásoknak néznek elébe, mert az elnök ultralojalista hívei kritikával illethetik őket. Ami pedig Kínát illeti, sok amerikait és más demokráciák polgárait foglalkoztatja a kínai kihívás, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy más kérdésekben együttműködjenek vele. A nagyhatalmi versengésnek ez a szinte kizárólagos előtérbe helyezése elszakadni látszik a mindennapi élettől.
Thomas Wright ennek a fontos cikknek egy másik helyén azt írja, hogy „a sors iróniája, hogy ezek a trumpizmus definiálására irányuló kísérletek csak akkor sikerülhetnek, ha Trump veszíteni fog”:
Ha újraválasztják, mindeneben ő fog dönteni, meg a MAGA-klikk, és az olyan ultralojalista figurák, mint Richard Grenell volt berlini nagykövet és a kábel tévék kommentátorai lesznek feljövőben.
Ez érdekes meglátás. De akár így, akár úgy alakuljanak is a dolgok, a nagystratégia machiavellistái szerintem mindenképpen fontos szerepet fognak játszani Amerikában. Ezért hamarosan visszatérek még nézeteik ismertetésére és kommentálására.
Előbb azonban várjuk meg, hogyan végződik Trump és Biden első vitája.
[1] Thomas Wright: Will Trumpism change republican foreign policy permanently? The Atlantic, 2020. aug. 28.
Geonapló 