01. 23.
Janan Ganesh előző bejegyzésemben idézett cikkében megemlíti, hogy a Biden-adminisztráció éppen akkor kezdi el működését, amikor Amerika szuperhatalmi életciklusának kritikus szakaszába került. Ez azonban nem csak abban nyilvánulhat meg, hogy a „nyugati” térfélen nincs senki, aki átvehetné tőle a stafétabotot, tehát az ország (és természetesen annak elnöke) sikerre van ítélve. Különben Kína következik.
Hanem talán még inkább abban, hogy maga a nemzetközi rendszer alakul át oly mértékben, hogy a hagyományos értelemben vett nagyhatalmi politika mint olyan válhat „inaktuálissá” és egyáltalán irrelevánssá.
Francis J. Gavin, a Johns Hopkins University professzora ezt így foglalja össze[1]:
Érezzük, hogy a nemzetközi rendszer mélységes és fontos következményekkel járó változásokon megy keresztül. De mindebből hiányoznak azok az éles világtörténelmi kontúrok, amelyekkel egy nagy háború vége vagy egy geopolitikai kollapszus rendelkezik, világos választóvonalat húzva aközött, „ami volt”, és aközött, „ami lesz”. 2021 nem olyan, mint 1815, 1919, 1945 vagy 1989, amikor a megváltozott világ nyilvánvaló tényei sorakoztak mindenütt. A 2020-as évek inkább az 1820-as, 1890-es vagy 1970-es évekre fognak hasonlítani, amikor hatalmas, de gyakran rejtett tektonikus erők mélyreható és nyugtalanító változásokat hoztak, amelyeken nem volt könnyű eligazodni.
A hagyományos geopolitikai változások és kihívások, bármilyen veszélyesek legyenek is, legalább mozgósítják a kormányzati nagystratégiák erősségeit. De amikor a nemzetközi változásokat a technológia, a demográfia, a társadalmi-gazdasági vagy az identitással és a kulturális erőkkel kapcsolatos jelenségek idézik elő, és amikor magával az emberi létformával összefüggő tapasztalataink kerülnek nagy nyomás alá és változnak meg, sokkal nehezebb hatékony nagystratégiát kidolgozni. Sokszor évekre, sőt évtizedekre van szükség ahhoz, hogy a kormányintézmények országos és nemzetközi szinten alkalmazkodni tudjanak mindehhez és érdemben válaszoljanak ezekre a kihívásokra. Azok a globális feltételek, amelyekkel az Egyesült Államok szembesül, most sokkal bizonytalanabb képet mutatnak, mint az újabb időkben bármikor.
Mindehhez járul még egy további nehézség. Az amerikai kormányzat szerkezete nem nagyon teszi lehetővé egy innovatív nagystratégia kialakítását. Az amerikai nemzetbiztonsági bürokrácia lassú és ormótlan jármű, amelyet nagyrészt a Nemzetbiztonsági törvény 1947-es elfogadása után alkottak meg, hogy a hidegháborút végigharcolja, majd hozzáépítettek egy sokba kerülő kiegészítést, a [2001] szeptember 11-e utáni háborúk megvívásához. Ez a behemót szigorúan tagolt és egymás felé nem nyitott részlegeivel nehezen tudja a tradicionális kategóriákon túlnyúló kérdéseket kezelni. A tegnapi, nem pedig a holnapi háború megnyerése a feladata, és túlságosan is a kinetikus eszközökre támaszkodik, annak ellenére, hogy az amerikai kihívások jórésze immunis a katonai megoldásokkal szemben.
Ez a bürokrácia kevéssé alkalmas arra, hogy más nemzetek érdekeit és perspektíváit megértse egy olyan pillanatban, amikor stratégiai empátiára van szükség mind a baráttal, mind az ellenséggel szemben. Inkább erőszakhoz folyamodik olyankor, amikor vonzerővel sokkal többet el lehet érni. És miközben egy kiélezett válságban gyorsan tud cselekedni, arra már nem nagyon képes, hogy a hosszabb távon lejátszódó kritikus szerkezeti változásokat megértse és azokra felkészüljön. (Kiemelés tőlem – M. G.)
01. 24.
Ennek a stratégiai tehetetlenségi erőnek valóságos mintapéldája a Trump-féle Nemzetbiztonsági Tanácsban 2018 februárjában összeállított és 2021. január 12-én – pár sor kivételével – a titkosítás alól feloldott Kína-stratégia, amelynek idézem néhány figyelemreméltó részletét (rövid összefoglalója magyarul az angol szöveg után):
U.S. strategic framework for the Indo-Pacific
How to maintain U.S. strategic primacy in the Indo-Pacific and to promote liberal economic order while preventing China from establishing new, illiberal spheres of influence, and cultivating areas of cooperation to promote regional peace and prosperity?
How to advance U.S. global economic leadership while promoting fair and reciprocal trade?
Shifting regional power balances will continue to drive security competition across the Indo-Pacific…
Loss of U.S. preeminence in the Indo-Pacific would weaken our ability to achieve U.S. interests globally.
Strong U.S. alliances are key to deterring conflict and advancing our vital interests.
Strategic competition between the U.S. and China will persist, owing to the divergent nature and goals of our political and economic systems.
A strong India, in cooperation with like-minded countries, would act as a counterbalance to China.
China will take increasinly assertive steps to compel unification with Taiwan.
Russia will remain a marginal power in the Indo-Pacific region relative to the U.S., China, and India.
Align our Indo-Pacific strategy with those of Australia, India, and Japan.
Aim to create a qudrilateral security framework with India, Japan, Australia, and the U.S. as the principal hubs.
Empower Japan to become a regionally integrated, technologically advanced pillar of the Indo-Pacific security architecture.
Objective: Enable Taiwan to develop an effective assymetric defense strategy and capabilities that will help ensure its security, freedom from coercion, resilience, and ability to engage China on its own terms.
Objective: Deter China from using military force against the U.S. and U.S. allies or partners, and develop the capabilities and concepts to defeat China actions across the spectrum of conflict.
Actions: Enhance combat-credible U.S. military presence and posture in the Indo-Pacific region to uphold U.S. interests and security commitments.
Devise and implement a defense strategy capable of, but not limited to: (1) denying China sustained air and sea dominance inside the first-island-chain nations in a conflict; (2) defending the first-island-chain nations, including Taiwan; and (3) dominating all domains outside the first island-chain. (Kiemelések tőlem, aláhúzások az eredetiben – M. G.)
Azt hiszem, ehhez a szöveghez nem kell túl sokat hozzátenni: az amerikai security establishment, az a bizonyos behemót, úgy érzi, hogy dél- és kelet-ázsiai (azaz nem a szárazföld, hanem a tenger felől nézve: indiai-csendes-óceáni) stratégiai elsőbbsége és ezzel globális érdekérvényesítő képessége veszélybe került. A Kína által veszélyeztetett regionális és globális primátus fenntartása érdekében előmozdítja a liberális nemzetközi gazdasági rendet és meg fogja akadályozni Kína illiberális érdekszféráinak a kialakulását. Létre fog hozni továbbá egy négyoldalú biztonsági struktúrát India, Japán, Ausztrália és az Egyesült Államok részvételével, és olyan harci készültségű katonai képességeket fejleszt ki, amelyek konfliktus esetén képesek meghiúsítani [to defeat] Kína akcióit.
Végül kialakít egy olyan védelmi stratégiát, amely meg tudja valósítani az alábbiakat: 1. konfliktus esetén megakadályozza Kína hosszan tartó légi és tengeri fölényét az első szigetláncon belüli országokban; (2) megvédi az első szigetlánc országait, beleértve Tajvant; és (3) dominál minden téren az első szigetláncon kívül.
Ha közelebbről is megnézzük, hogy az ún. szigetlánc-stratégia legbelső köre, az első szigetlánc pontosan hol is húzódik, akkor megállapíthatjuk, hogy Tajvan és a Dél-kínai-tenger az a két kulcsfontosságú térség, amelyeken belül Amerika meg akarja és – reményei szerint – meg is tudja akadályozni Kínát abban, hogy győztesen kerüljön ki egy lehetséges összecsapásból.
A nagy kérdés most az, hogy a Biden-kormányzat vajon ugyanezt az Ázsia-, vagyis lényegében Kína-stratégiát fogja-e követni (esetleg némileg kozmetikázva) vagy sem.
01. 25.
H. R. McMaster, nyugalmazott altábornagy, aki 2017 februárja és 2018 áprilisa között Trump nemzetbiztonsági tanácsadója volt, egy Washington Post-cikkben[2] leszögezte, hogy a 2017 folyamán a Nemzetbiztonsági Tanács koordinálásával, vagyis többek között az ő aktív hozzájárulásával is kidolgozott Kína-stratégia „a hidegháború vége óta a legjelentősebb változás az amerikai külpolitikában”. Ő a cikkben csak azt emelte ki a dokumentumból, hogy az Egyesült Államok és Kína közötti „stratégiai versengés” meghatározó marad „a két ország eltérő politikai és gazdasági rendszere miatt”, de a valóban jelentős külpolitikai változás abban érhető tetten (én legalábbis ezt így értelmezem), hogy Amerika globális primátusának és kelet-ázsiai regionális hegemóniájának a fenntartása érdekében kész korlátozott, tehát alapvetően Tajvan és a Dél-kínai-tenger térségében megvívandó háborút viselni Kínával. Éppen ezért McMaster Bidenéknek szánt tanácsa is, hogy ti. Trump Kína-politikájának bizonyos elemeit „feltétlenül érdemes megőrizni”, mindenkelőtt erre a stratégiai dimenzióra értendő.
Trump másik volt nemzetbiztonsági tanácsadójának, John Boltonnak a cikkéből[3] kiderül (ha egyébként nem tudtuk volna), hogy másra nem is nagyon vonatkozhat, hiszen Trumptól idegen volt mind a stratégiai gondolkodás, mind pedig a stratégiai cselekvés:
Nem olvasta el az elébe rakott stratégiai papírokat, vagy ha igen, ezek hidegen hagyták. Kaotikus döntésmódja a Xi Jinpinggel való barátkozósditól a kereskedelmi háborúig vezetett. De Kína nemcsak kereskedelmi előnyökre törekszik, hanem hegemóniára is az indiai-csendes-óceáni térségben, majd pedig globálisan. Ez az igazán komoly ok az aggodalomra.
Jól látható mindebből, hogy miközben Trump folyamatosan a saját politikai túlélésével volt elfoglalva, a security establishment kulcsfigurái (nagyrészt az ő teljesen képtelen személyzeti döntéseinek köszönhetően) ott és úgy nyomultak előre, ahogy tudtak, és tették a dolgukat.
Biden elnökségével teljesen új helyzet állt elő. Egy olyan kül- és biztonságpolitikai csapat került nyeregbe, amely – az elnök áldásával – pontosan azt fogja csinálni, amit a legjobban tud: új alapokra akarja helyezni Amerika primátusát, az általa vezetett „szabad világ”-ot pedig győzelemre akarja vinni az autokráciákkal (értsd: Kínával és Oroszországgal) megvívandó „szisztemikus versengés”-ben.
A kérdés csak az, hogy ezt a – szerintük – döntő küzdelmet „lehetőleg háború nélkül” kívánják-e megvívni, amint ezt egyik vezető ideológusok, Thomas J. Wright All measures short of war: The contest for the 21st century and the future of American power című 2017-ben megjelent kötetében kifejtette (róla és a könyvéről 2020 áprilisában írtam). Vagy miközben ők tulajdonképpen valami „egészen új”-at akarnak, a security establishment tehetetlenségi ereje miatt mégiscsak a politika legősibb formájához, a háborúhoz fognak folyamodni, ha más módon nem tudják megállítani Kínát.
[1] Francis J. Gavin: Something old, something new. Texas National Security Review, Volume 4, Issue 1. Gavin egyik szerkesztője a 2020-ban megjelent COVID-19 and the Future of World Order (Johns Hopkins University Press) című tanulmánykötetnek.
[2] H. R. McMaster: Biden would do the world a favor by keeping Trump’s China policy. WP, 2021. jan. 18. McMaster jelenleg a Hoover Institution tudományos főmunkatársa.
[3] John R. Bolton: Trump didn’t think, or act, strategically about China. Biden needs to do both. WP, 2021. jan. 24. Bolton a nagy vihart kavart The room where it happened: a White House memoir című kötet szerzője.
Geonapló 