04. 28.
Nietzsche ezeket írja az Emberi – túlságosan is emberi (1878) 92., Az igazságosság eredete című aforizmájában:
Az igazságosság (méltányosság) fogalma az azonos hatalmúak körében születik, ahogy Thuküdidész ezt nagyon helyesen megértette az athéni és a méloszi küldöttek félelmetes beszélgetéséről szólva: ahol nincs világosan érzékelhető túlerő, és a harc csupán egymás kölcsönösen eredménytelen megkárosításához vezethet, ott születik meg a kölcsönös megértés gondolata, és megkezdik a kétoldali igényekről a tárgyalást.[1]
A fentiek és a jelenlegi valóságos erőviszonyok értelmében Amerika és Kína között most a „kölcsönös megértés”-nek kellene uralkodnia, vagy legalábbis adottak lehetnének a feltételei annak, hogy érdemi tárgyalásokat folytassanak „a kétoldali igényekről”.
Egyelőre azonban inkább csak üzengetnek egymásnak.
James Jay Carafano, a konzervatív Heritage Foundation alelnöke és a külpolitikával és a nemzetbiztonsággal foglalkozó kutatások vezetője nem hagy kétséget afelől, hogy – szerinte[2] – a „túlerő” melyik oldalon van (ha nyilván nem is lehet olyan lehengerlő, mint amilyen Athéné volt a kis Mélosszal szemben. De – és ez egy héjától igazán komoly önmérsékletre valló dolog – mégsem akar háborút, sem a kapcsolatok teljes felfüggesztését. Ő életre-halálra menő versengést akar, amelynek – ezt persze nem mondja ki – csak egyfajta kimenetele lehet: Amerika és a „szabad világ” győzelme a Kínai Kommunista Párt fölött. Ha a rezsim vereséget szenved, az ország elfoglalhatja az őt megillető helyet az Amerika által megrajzolt világtérképen.
Íme:
Senki ne legyen tévedésben. A Kínával folyó globális küzdelem most egy szinttel magasabbra fog emelkedni. Vagy kettővel. Vagy hárommal.
Azzal, hogy útjára bocsátott egy globális járványt, a Kínai Kommunista Párt elítélendő magatartása túllépett minden határt, nem hagyva a többi nemzet számára más megoldást, mint hogy visszavágjon. Keményen.
A felelős országok nem tűrhetik tovább a rezsim destabilizáló beavatkozásait az egész világon. A COVID-19 után új világtérképünk lesz, amely az alábbiak szerint fog kinézni.
Nem lesznek rajta nagy kövér, kék és vörös körök, amelyek érdekszférákat jelölnek ki. Ez nem olyan, mint amilyen a legtöbb nagyhatalmi versengés volt, az Inter Caeterától[3] a hidegháborúig. Először is az Egyesült Államok globális hatalom, globális érdekekkel és felelősséggel. Washington nem fogja a világnak egyetlen részét sem átengedni Kínának. Ugyanakkor Kína hatósugara kiterjed a világ egészére. Senki sem fogja abbahagyni a kereskedést Kínával, a legkevésbé az Egyesült Államok.
Kína nem tartja szorosan a kezében a világnak egyetlen részét sem, Észak-Koreát és néhány dél-kelet-ázsiai országot kivéve. És Kína hamarosan rádöbbenhet, hogy ezeket az országokat sem tudja örökre ellenőrzése alatt tartani.
Kínának, természetesen, vannak jó barátai máshol. De az Oroszországgal, Iránnal, Venezuelával, Kubával és a hozzájuk hasonlókkal fennálló partnerség csekély haszonnal jár. Peking és Moszkva összeállásának sokat emlegetett veszélye jócskán el van túlozva.
Az új globális határok
A világ túlnyomó többsége jelenleg három táborra oszlik, és ez a belátható jövőben is így marad. 1: a szabad világ, amely ellenáll a kínai beavatkozásnak; 2: az egyensúlyozók, vagyis azok az országok, amelyek együttműködnek mind az Egyesült Államokkal, mind pedig Kínával, ügyelve függetlenségükre; 3: a vitatott térség, ahol Amerika, Kína és mások igyekeznek befolyásra szert tenni.
A szabad világ
Ez az elnevezés újból nagyon fontossá válik. Meghatározó különbség van az Egyesült Államok és a Kínai Kommunista Párt között. Amerika hisz a gazdasági szabadságban, az emberi jogokban és a népszuverenitásban. A Kínai Kommunista Párt nem. Azok az országok, amelyek meg akarják őrizni a szabad népek pozícióját, állást kell hogy foglaljanak – és valószínűleg ezt is fogják tenni.
Egyesült Államok–Kanada–Mexikó. A nyugati félteke triásza az amerikai hatalom alapja.
A transzatlanti közösség. Nincs ennél fontosabb stratégiai partnerség a szabad világ szempontjából. Az Egyesült Államok nem fogja feladni ezt a partnerséget. És Európa sem. Ha az európaiak meg akarják őrizni szabadságukat, nem lehetnek semleges megfigyelői az Amerika és Kína közötti versengésnek. Többé még Svájc sem maradhat Svájc. A járvány utáni időszakban számítsanak arra, hogy a tarnszatlanti közösség új feladatokra vállalkozik, nemcsak azért, hogy a gazdasági motort újra beindítsuk, hanem azért is, hogy Kína rosszindulatú befolyását marginalizáljuk.
Közel-Kelet. Kína soha nem fogja helyettesíteni az amerikai befolyást ebben a térségben.
Az indiai–csendes-óceáni térség. Az Egyesült Államok, Indiával, Japánnal, Dél-Koreával, Ausztráliával, Új-Zélanddal, Vietnammal és Tajvannal együtt világnak ebben a részében félelmetes diplomáciai együttest alkot Kína zsarnokoskodó befolyásával szemben.
Az egyensúlyt keresők
Az ő függetlenségük szempontjából nem az a legfontosabb, hogy korlátozzák Kína jelenlétét, hanem az, hogy együttműködjenek az Egyesült Államokkal és másokkal, ellensúlyozandó a kínai befolyást. Ezt az utat fogja követni Szingapur, Sri Lanka, Nepál, Bhután, Bangladesh, Thaiföld, Djibouti, Pakisztán, Szerbia és mások. Számítsanak arra, hogy az országoknak ez a csoportja ki fog bővülni Mongóliával és több közép-ázsiai országgal.
A versengés által jellemzett térség
Az Egyesült Államok és Kína a világ nagy részén – Latin-Amerikában, Afrikában, a csendes-óceáni szigeteken – meg fog küzdeni egymással a befolyásért.
Vázoljuk fel a jövőt
Vannak, akik nem akarnak tudomást venni a Kínával fennálló versengésről. Mások teljesen meg akarják szakítani a kapcsolatokat, és két részre osztanák fel a világot: ez az enyém, ez a tiéd. A világ új térképe mindkét csoportot nagyon ki fogja ábrándítani.
A térkép komoly kihívást jelent az Egyesült Államok számára, ugyanakkor jelentős előnyökre és lehetőségekre is rávilágít. Mindenesetre miután gazdaságunkat mozgásba lendítjük, első számú feladatunk az lesz, hogy szembenézzünk Kínával.
Figyelemreméltó írás. Ami az új világtérképet illeti, az komoly kihívást jelent nemcsak az Egyesült Államok számára, hanem az én számomra is, személy szerint, hiszen – amennyiben megvalósul – megcáfolná ennek az egész, 2016-ban elkezdett blognak az alaphipotézisét (amely, mint minden hipotézis, természetesen lehet téves), hogy ti. Amerika globális elsőbbsége és a „szabad világ” fölötti hegemóniája, amelynek az előfeltételei az első világháborúba való beavatkozásával és a világháborús győzelemhez való döntő hozzájárulásával teremtődtek meg, nagyjából száz év után véget ér. Carafano hipotézise értelmében ugyanis az említett primátus és hegemónia, az utolsó nagy ellenfél, a kínai „kommunista rezsim” várható bukásával, épp ellenkezőleg, ki fog teljesedni. Valahogy úgy, ahogy VI. Sándor is mint Krisztus földi helytartója 1493-as enciklikájában elvárta „az ő” királyaitól, hogy „a katolikus hitet és a keresztény vallást és keresztény uralmat mindenhol megerősítsék és elterjesszék, a lelkekről gondoskodjanak, a barbár nemzeteket megdöntsék és a hitre térítsék”. (Lásd a 3. jegyzetet.)
Ezt persze csak én olvasom bele Carafano mondanivalójába, amely – ahogy az már lenni szokott – nem lehet minden tekintetben explicit. De a lényeg az, hogy implicit módon ott van ebben a koncepcióban a maradéktalan világuralom igénye.
Mielőtt azonban az új amerikai világtérképen vázolt helyzet ténylegesen kialakulhatna, Amerikának először szembesülnie kell a saját „COVID-19 utáni” gazdasági, politikai és pszichológiai térképével.
*
Addig is, ameddig ez az elkerülhetetlen szembesülés megtörténik, érdemes egy kicsit közelebbről is megvizsgálni Carafano világtérképének pédául a „szabad világ”-ra és ezen belül is mindenekelőtt az Amerika és Európa közötti viszonyra vonatkozó részét.
Ám előbb nézzük meg azt is, hogy mit üzen a másik oldal.
(Folyt. köv.)
[1] Friedrich Nietzsche: A vándor és árnyéka. Göncöl Kiadó, Budapest [1990]. 130-131. Az athéniak és a mélosziak beszélgetését lásd in Thuküdidész: A peloponnészoszi háború. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985. 454-463.
[2] James Jay Carafano: The great U.S.-China divorce has arrived. The National Interest, 2020. ápr. 20.
[3] VI. Sándor pápa 1493-as enciklikája a katolikus világbirodalom megteremtéséről és Spanyolország ás Portugália közötti felosztásáról. Szövegét lásd itt. Különösen ez a mondata lehet(ett) inspiráló az amerikai kivételesség (exceptionalism) imperiális változatának a hívei számára: „Among other works well pleasing to the Divine Majesty and cherished of our heart, this assuredly ranks highest, that in our times especially the Catholic faith and the Christian religion be exalted and spread, that the health of souls be cared for and that barbarous nations be overthrown and brought to the faith itself.” Egyébként az Inter Caetera és a hidegháború nem hasonlítható össze, mivel a pápa autoritása mind Spanyolországra, mind pedig Portugáliára kiterjedt, és mindkét ország ugyananazt a katolikus (egytemes!) vallást próbálta meg az egész világon győzelemre vinni. A hidegháború pedig két szögesen ellentétes “hit” küzdelme volt.
Geonapló 
április 30, 2020 12:10 du.
A „Szétkapcsolás” cikkhez írt bejegyzésben alighanem erről írtam én is, t.i. az USA – a Szputnyik sokkhoz, Pearl Haborhoz hasonlóan – összeszedi magát.
De azt továbbra sem gondolom, hogy ez arra elég lenne, hogy egy ellensúly nélküli globális birodalmat ellenőrizzen (ahogy Carafano delirál). Az USA 1945-ben énekelte a hatalmi zenit hattyúdalát, a szovjet atombomba előtti kis időre, utána elindult a lassú kiegyenlítődés a többpólusú rend felé. 1990-ben az inga picit lassul, visszalendült rövid ideig, pont annyira, mint amit Trump mester újfent lefaragott az ívéből. Mogadishu (1993) után Amerika beláthatta, hogy nem képes bármit bárhol megtenni. A harmadik világban sem, nemhogy Csecsenföldön, Tibetben, Karabahban. De ez nem tartott vissza bennünket, hogy az emberjogi univerzalizmust és ennek a geopolitikai analogonját (a hegemón stabilitást) kántáljuk még jó ideig, a legnagyobb hanggal talán 1999-ben, Koszovó elszakításának évében.
Carrafano, Holmes, Tisza István gondolatai saját szenvedélyükről szólnak, nem a balance of power működéséről.
Szerintem a 19. századi Szent Szövetség hatalmi koncertje közelíti meg a leginkább az erőegyensúlyi inga mai állását: a nagyhatalmak elitista, technokrata kormányzását az USA kismértékű katonai előnye és a nyugat ugyancsak kismértékű kulturális fölénye mellett (a.k.a. orchestrated multilateralism), valamint a limitált (a geoökonómára korlátozódó) vetélkedés jelenlegi állapotát.
A rezignált Nietzsche már nem látott pozitívumot a „kölcsönösségben”, amit Rousseau és Hobbes a politikai filozófiájuk antropológiai sarokpontjaként lelkesen elfogadott:
Le plus fort n’est jamais assez fort pour être toujours le maître, s’il ne transforme sa force en droit & l’obéissance en devoir.
Nature hath made men so equall, in the faculties of body, and mind; as that though there bee found one man sometimes manifestly stronger in body, or of quicker mind then another; yet when all is reckoned together, the difference between man, and man, is not so considerable, as that one man can thereupon claim to himselfe any benefit, to which another may not pretend, as well as he. For as to the strength of body, the weakest has strength enough to kill the strongest, either by secret machination, or by confederacy with others, that are in the same danger with himselfe…..From this equality of ability, ariseth equality of hope in the attaining of our Ends.
április 30, 2020 4:08 du.
Már rég nem értettem veled ennyire egyet. Én sem hiszem azt, hogy Kína Amerika helyébe akarna lépni, csak azt akarja, hogy elismerjék mint most ugyan még gyengébb, de egyenrangú felet. És Amerika pont ezt nem akarja. De ne menjünk most ebbe bele.
Csak két apró megjegyzés.
1) Tisza Istvánt nem kellene az amerikai héjákkal összekeverni. Róla és az akkori magyar bel- és külpolitikáról itt (https://geonaplo.wordpress.com/2013/12/26/demokracia-es-nemzeti-hegemonia-a-szaz-ev-elotti-magyarorszagon/) írtam.
2) Nietzsche itt még nem volt rezignált. Az Emberi – túlságosan is emberi 1878-ban jelent meg, korai korszaka végén. A lényeg itt nem a kölcsönösség, hanem az, hogy méltányos viszony csak “az azonos hatalmúak” között lehetséges. És ehhez nem kell szuperhatalomnak lenni: alacsonyabb szinten is így van ez, mint mi ezt nagyon jól tudjuk.
május 1, 2020 11:18 de.
Az egyet-nem-értés a „Szétkapcsolás” bejegyzés kapcsán van, és valóban Kína/USA viszony körül forog. Nekem úgy tűnik, hogy annak a bejegyzésnek az volt üzenete, hogy a világelsőségért folyó küzdelemben Kína most nagyot lépett előre. Ebben a bejegyzésben épp az ellenkező témát járod körül, ha más szerzők szájába is adtad a szót: az amerikai központú globális birodalom összekapja magát és kisimítja a ráncokat a Föld geopolitikai térképén. Mintha megfordult volna az asztal a székek körül.
Tiszának csak egyetlen gesztusát érintettem, a szerbek megsemmisítésére vonatkozó, 1918 szeptemberi fenyegetését, ami legalább annyira fedezet nélküli üres beszéd, mint a Kínát fenyegető szakértőé. Nincs itt szó a héjákról, és galambokról sem.
Nietzsche egész életében betegeskedő ember volt, megtépázott renomméval a klasszika filológia vita után – szerintem megáll a rezignált jelző vele szemben. De nem is a lelkiállapotára kívántam utalni, hanem a Hobbes, Rousseau féle kontraktualistákkal való éles szembefordulással. Nietzsche ugyanúgy látja az erő és a társadalom alapnormája (méltányosság, jog, kölcsönösség – ezek pepitában ugyanazt jelentik, vagy az érem, a kocka más-más oldalai csupán) közti kapcsolatot. Csak míg a H., R. felismerték az erőviszonyok kiegyenlítődését, kiegyenlíthetőségét, addig N. az ezzel ellentétes lehetetlen álláspontot tette magáévá. Nem véletlen, hogy kevés vagy semmilyen konstruktív politikai filozófia nem építhető fel nietzschei alapokra. Kriktikai elmélet (dekonstrukció, geneológiai elemzés) annál inkább, de az egy más kérdés.
május 1, 2020 11:30 de.
Azt hiszem félreolvastam a “rég nem értettem veled ennyire egyet” részt, ezértt arra készültem, hogy “keményen” replikázzak.
Be it as it may, apró nézetkülönbségek azért vannak most is szerintem, szerinted akkor inkább régebben voltak erősebbek? Majd kiderül.
május 1, 2020 1:49 du.
Azért mégis csak jobban fekszik nekünk a vitatkozás. A „félreolvasás”-tól most eltekintve:
(1) egy kérdés: mit is mondott pontosan Tisza 1918 szeptemberében a szerbekről? Ekkor már tudta, hogy elvesztettük a háborút.
(2) ez csak egy idézet volt Nietzschétől, akit kedvelek, de semmiféle teóriát nem akarok rá építeni. A mai bejegyzésem elején lesz még szó róla.
május 1, 2020 8:50 du.
1. Tisza és a délszlávok: “Az 1918. szeptember 21-i hírhedt szarajevói incidens beszédes példája volt az események sodrával szembeni növekvő tehetetlenségének. Az őt szállásán
felkereső horvát-szerb-bosnyák küldöttségnek a délszláv egységet és önrendelkezést nyíltan
megfogalmazó petíciójára dacosan vetette oda (egyes beszámolók szerint lovaglópálcájával az
asztalt verve): „Magyarország elég erős, hogy ellenségeit összezúzza, mielőtt maga is elpusztulna.” Mire a küldöttség tagjai egy Hajdemo! (Menjünk!) felkiáltással egyszerűen faképnél hagyták”
Hatos Pál: Hogyan lett vége……(Kommentár)
2. Nietzschét én is kedvelem, de ő nem tartozik a geopolitika korpuszba és nehezen is volna beilleszthető.
május 1, 2020 9:06 du.
Egy kis idézet a Túl az erkölcs világán könyvéből, …. egyébként az Európai Unió funkcionalista elméleteinek előfutára lehetne….na, de azért mégis ünneprontó
(jobban tetszik ez a régies fordítás mint a Tatár Györgyé)
NÉP ÉS HAZA.
118. (242.)
Akár »művelődés«-nek, akár az ember »megnemesülésé«-nek, akár pedig »haladás«-nak nevezik azt, amiben a mai európai kitűnik, nevezhetnék egyszerűen, dicséret és gáncs nélkül, egy politikai formulával Európa demokratikus mozgalmának: minden erkölcsi és politikai előtér mögött, mikre ilyen formulák rámutatnak, egy folyton gyarapodó szörnyű fiziológiai folyamat megy végbe, – az európaiak közeledésének folyamata, kik mindinkább szabadulnak azoktól a föltételektől, melyek a fajokat az éghajlathoz és osztályerkölcsökhöz kötik; függetlenségük minden határozott milieu-től, mely évszázadokra egyenlő követeléseket szeretne szabni testnek és léleknek, szakadatlanul nő, – s így lassanként egy lényegében nemzetfölötti, nomád emberfajta keletkezik, melynek tipikus ismertető jele, fiziológiai kifejezést használva, az alkalmazkodó képesség és erő maximuma. Az »Európai« keletkezésének ez a folyamata, melynek tempóját nagy visszaesések ugyan késleltethetik, de tán ép ezáltal mélyítik és növesztik – idetartoznak a »nemzeti érzés« még dühöngő viharai, valamint a keletkező anarchizmus -: ez a folyamat bizonnyal oly eredményekhez vezet, amikre naiv szószólói és dicsérői, a »modern eszmék« apostolai, legkevésbé számítanak. Ugyanazok az új föltételek, melyek általában az ember kiegyenlítődését és középszerűsítését fogják okozni – munkás, sokszorosan hasznavehető, tisztes nyájállat lesz ez, – a legnagyobb mértékben arra is hajlanak, hogy egy kivételes emberfajtát a legveszélyesebb és legigézőbb tulajdonságokkal hozzanak létre. Mialatt ugyanis az alkalmazkodó erő, mely folyton változó föltételekkel kisérletezik és minden emberöltőben, majd minden évtizedben új munkába fog, lehetetlenné teszi, hogy hatalmas tipus alakuljon; mialatt ezek a jövendő európaiak valószínűleg fecsegő, akaratgyönge, ide-oda mozgatható munkások benyomását fogják kelteni, akik úgy rászorulnak a parancsoló gazdára, akár a mindennapi kenyérre; mialatt így Európa demokratizálása egy a szó legfinomabb értelmében rabszolgaságra előkészített tipus keletkezéséhez vezet: kivételes, ritka esetekben annál erősebbnek, annál hatalmasabbnak kell lennie az erős embernek, hatalmasabbnak mint valaha, – hála annak, hogy nevelése nem függött előítéletektől, s óriási gyakorlatra, művészetre és furfangra tehetett szert. – Azt akartam mondani: Európa demokratizálása egyúttal zsarnokok önkéntelen tenyésztését is jelenti, – a szó teljes, szellemi értelmében.