04. 29.
I. Régebbi blogok. 2009. július–2010. október
Nem csak a mai helyzet hátterének jobb megértése miatt közlöm most ezeket a bejegyzéseket, hanem azért is, mert az eredeti sajnos eltűnt az fn.hu-t megöröklő 24.hu szerveréről, akárcsak már évekkel ezelőtt a blognak a hvg.hu-n folytatódó része. Nem árt tehát időnként felnézni „a felhő”-be, hogy ellenőrizzük, ott van-e még minden, aminek ott volna a helye. És pótoljuk, amit tudunk.
(1) Kína és a kisebbségi civilizációk (2009. 07. 10. vilagnaplo.blog.fn.hu)
Lassan kezdjük felismerni, hogy Kína gazdasági felemelkedése mennyire megváltoztatja a világot, de azt még nem, hogy ennek politikai és kulturális téren is mélyreható következményei lesznek.
Az a tény, hogy a kínai államfőnek a muzulmán ujgurok lakta tartomány fővárosában kirobbant zavargások miatt sürgősen haza kellett utaznia a vezető gazdasági hatalmakat tömörítő G-8-ak csúcsértekezletének olaszországi helyszínéről, jól mutatja Kína jelenlegi helyzetének ellentmondásosságát.
Vannak, akik úgy vélik, hogy Kína egy-két évtizeden belül az Egyesült Államok helyébe lép mint a világ legjelentősebb politikai, gazdasági, katonai és kulturális hatalma. Közéjük tartozik Martin Jacques is, aki Kínai világuralom. A Mennyei Birodalom felemelkedése és a nyugati világ vége című, Londonban pár héttel ezelőtt megjelent könyvét beharangozó cikkében azt írja, hogy nemcsak azt leszünk kénytelenek hamarosan felfogni, hogy a jövő kínai lesz, hanem azt is, hogy milyen elképesztő mértékben lesz az.
Lassan kezdjük felismerni, hogy Kína gazdasági felemelkedése mennyire megváltoztatja a világot, de azt még nem, hogy ennek politikai és kulturális téren is mélyreható következményei lesznek. Hogy a nyugati típusú modernizáció az egyetlen elképzelhető, és hogy a mi politikai és kulturális berendezkedésünket végül is mindenki elfogadja majd, nem más, mint a Nyugat önteltségének – a görögök által hübrisznek nevezett mértéktelenségnek – a kifejeződése.
Martin Jacques szerint a kínai modernitás legfontosabb megkülönböztető jegye az, hogy Kína – amely kézezer év óta nagyjából a jelenlegi határai között élt – nem a szó nyugati értelmében vett nemzetállam, hanem civilizációállam. Amit a kínaiak „kínai jellegű”-nek tekintenek – a nyelvtől és a konfucianizmustól a szokásokig és a családig – nem egy nemzet, hanem egy civilizáció funkciói. Így az állam legfőbb felelőssége is az, hogy fenntartsa a kínai civilizáció egységét. A kínaiaik felsőbbrendűségtudata is civilizációjuk teljesítményeivel magyarázható.
Az „egy ország-két rendszer”-típusú alkotmányos berendezkedés, amellyel Kína Hongkongot integrálta – és előbb-utóbb Tajvant is integrálni fogja – csak egy civilizációállamon belül elképzelhető. Ez utóbbinak az államközi kapcsolatok tekintetében is egészen mások a hagyományai. Kelet-Ázsia nagyrésze, Japánt és Koreát is beleértve, egészen a 19. század második feléig elismerte Kína gazdasági és kulturális felsőbbségét, aminek fejében az érintett országok számíthattak arra, hogy a Mennyei Birodalom szükség esetén támogatásban részesíti és védelmébe veszi őket.
Mivel Kína nem sok idő múlva újból a térség uralkodó hatalma lesz, arra lehet számítani, hogy a nemzetközi kapcsolatok Európában kialakult, az állami szuverenitáson alapuló ún. vesztfáliai rendsze meggyengül, és a most még amerikainak tűnő és ebben az értelemben egységesnek vélt világ olyan civilizációs nagytérségekre bomlik szét, amelyeken belül – Huntington zseniális előrejelzésének megfelelően – az adott civilizáció magállama gyakorolja majd a főhatalmat.
Ahhoz, hogy Kína elfoglalhassa méltó helyét a világban, úgy tűnik nem annyira a kommunizmus örökségével kell megküzdenie – a jelek szerint azt már kellőképpen hozzáidomította a konfuciánus államtudomány vagy inkább államművészet előírásaihoz –, hanem a kínai civilizációba beolvadni nem akaró buddhista (tibeti) és muzlim (ujgur) kisebbségi civilizációkkal.
Hozzászólások
|
2. Lükő Gábor 2009. 08. 04. A keleti filozófia és gondolkodás, kultúra ötvözése a nyugati racionalitással nemcsak Kínában, hanem Indiában és más ázsiai országokban is szerencsésnek bizonyult. Talán előbb-utóbb sikerül a kisebbségekkel is megbékélniük. Ennek receptjét magyar viszonylatokra Karácsony Sándor már rég megírta A magyar béke c. ma is igen aktuális művében – igaz, hogy nemigen hallgattak rá nálunk sem.
1. Erdész Viktor 2009. 07. 31. |
|
| A bejegyzéshez megjegyzésül annyit tennék hozzá, hogy ahhoz, hogy Kína tényleges kelet-ázsiai magállammá váljon, minden téren meg kell előznie a gazdasági nagyhatalom-újraerősödő katonai hatalom Japánt. Japán ugyan demográfiailag és jelenleg gazdaságilag is hanyatlik, ám bőven vannak – minden értelemben – tartalékai, és még sokáig számíthat az Egyesült Államok támogatására. Márpedig ahhoz, hogy Japán ismét a Mennyei Birodalom védelmét óhajtsa, Kínának jelentősen hatalmasabbnak kell lennie nála. Ez még évtizedekig tarthat, és kérdéses, hogy a kínai civilizációállam addig is megőrzi-e egységét. Az USA nyilván ‘támogatna’ egy több részre szakadt, kezelhető Kínát, amely ugyan megmaradna egy civilizációnak, ám meg lenne fosztva Eurázsia irányításának képességétől. További probléma lehet, hogy Kína összességében még mindig egy rendkívül elmaradott állam. A Szovjetunió ugyan bemutatta, hogyan uralhat egy fejletlen állam fejlettebbeket, de Kína és Japán között olyan nagy a fejlettségbeli különbség, hogy nehezen elképzelhető, hogy Japán valaha is ‘fejet hajtana.’ Az a Japán, amelyben a modernségnek komoly hagyományai vannak, és amely bebizonyította, hogy milyen hatékonyan lehet a modernizációt lehengerlő katonai fölénnyé alakítani. Egyáltalán nincs ugyanis garancia arra, hogy Japán ‘békealkotmánya’ örök időkre fennmarad. És végezetül: Kelet-Ázsia térképének vizsgálatánál feltűnik, hogy mennyire kis területen koncentrálódik lakosság, ipar, hadsereg. Nem tudom, hogy volt-e hasonló koncentráció valaha a történelemben. Nagy lakosságú, fejlett iparú, növekvő nyersanyag-igényű államok egyre fokozódó rivalizálása várható ‘otthon’ és globálisan, amelyben Kína nem lehet mindig nyertes. Véleményem szerint tehát nem egyedül Kína, hanem általában a kelet-ázsiai ‘belpolitika’ lesz nagy hatással a 21. századra, hasonlóképpen, bár nem annyira domináns módon, ahogyan az első világháború végéig az európai nagyhatalmi versengés tette ezt. |
|
*
(2) Milyen ország Kína? (2010. 04. 06. vilagnaplo.blog.fn.hu)
Martin Jacques, akiről már volt szó [lásd az előző bejegyzést] ebben a blogban, Kínáról szóló testes (550 oldalas) könyvében (When China Rules the World. The Rise of the Middle Kingdom and the End of the Western World, Penguin Books, London, 2009) a következőket írja:
Az a tény, hogy Kína a nyugatitól teljesen eltérő civilizációs és történelmi gyökerekkel rendelkezik, és földrajzi koordinátái is teljesen mások, nagyon fel fogja erősíteni a Nyugat veszteségérzetét, tanácstalanságát és rossz közérzetét. Nagy-Britannia viszonylag könnyen belenyugodott abba, hogy a vele sok tekintetben rokon Egyesült Államok lett a riválisa és az utóda mint domináns világhatalom, de egészen más dolog, ha az Egyesült Államok a mind civilizációs, mind politikai értelemben teljesen idegen Kínával kerül szembe mint a helyét elfoglaló bitorlóval. Az Egyesült Államokat nagyon erős megrázkódtatásként fogja érni, hogy a világot többé nem tekintheti a magáénak, vagyis nem az ő felségjoga lesz meghatározni, mi történjen vlamennyi fontosabb globális színtéren.
Kína felemelkedésével a nyugati univerzalizmus nem lesz többé univerzális – és világképe és értékrendje sem fog olyan jelentős befolyást gyakorolni. Kína globális hatalomként való feltűnése lényegében mindent relativizál. A Nyugat hozzászokott ahhoz, hogy a világ az ő világa, a nemzetközi közösség az ő közössége, a nemzetközi intézmények az ő intézményei, a világpénz – vagyis a dollár – az ő pénze, és a világnyelv – vagyis az angol – az ő nyelve. Ez többé nem lesz így. A Nyugat – legnagyobb bánatára – fokozatosan fel fogja ismerni, hogy a világ immár nem nyugati. (…) Az Egyesült Államok számára mind gazdasági, mind politikai, mind pedig katonai szempontból egy hosszú, traumákkal teli korszak kezdődik el. Amerika egy pszichológiai, érzelmi és egzisztenciális válság küszöbére érkezett. Közép távú reakciója valószínűleg nem lesz szép; a világnak abban kell reménykednie, hogy nem lesz csúnya. (I.m. 412-413.)
Martin Jacques, a London School of Economics Asia Research Centre kutatója, 1991-es megszűnéséig a befolyásos Marxism Today szerkesztője volt, és az utóbbi 15 év folyamán Kelet-Ázsia számos egyetemén volt vendégtanár (így a pekingi Renmin Universityn is). Könyve záró fejezetében (Concluding Remarks: the Eight Differences that Define China) Kína nyolc jellegzetességét taglalja, majd a következőket állapítja meg:
A nyugati normák, értékek és intézmények egyre inkább versenyre kényszerülnek kínai megfelelőikkel. (…) Ne gondoljuk azonban azt, hogy a hanyatló nyugati világot szimplista módon egy Kína-centrikus világ fogja felváltani. Az egymással versenyző modernitások új világában egyetlen féltekének vagy országnak sem lesz olyan tekintélye, legitimációja vagy túlereje, mint a Nyugatnak volt az utóbbi két évszázadban. A nyugati világnak vége, de az új világ – legalábbis ebben az évszázadban – nem lesz olyan értelemben kínai, ahogy az elmúlt évszázad nyugati volt. Az egymással versenyző modernitások korszaka következik, amelyben azonban Kína egyre erősebbé és végső soron uralkodóvá válik. (I.m. 433.)
A nagy kérdés persze az, hogy Kína képes lesz-e valóban globális hatalommá válni, amely adott esetben Amerika helyébe léphet, vagy ha ilyen szerepre nem törekszik – ami nagyon valószínű –, legalább olyan geopolitkai ellensúlyt alkothat, amely minden fontos nemzetközi kérdésben nemcsak hatalmi, hanem egyfajta civilizációs kompromisszum kialakítását teszi majd szükségessé.
Azon nem nagyon lehet vitatkozni, hogy “a háttérben meghúzódó megatrend Kína felemelkedése és az Egyesült Államok viszonylagos hanyatlása, ami a csendes-óceáni amerikai katonai hegemónia elleni fokozatos kihívásban fog megnyilvánulni”, mint Gideon Rachman, a Financial Times külpolitikai kommentátora és bloggere írja (China thaw? Don’t beleive it. FT, 2010. ápr. 02.) Annál inkább azon, hogy végül is “milyen ország Kína” [Örökítsük meg, mert már nem elérhető: http://www.insideoutchina.com/2009/03/what-kind-of-country-is-china-today.html]? Kommunista? Totalitárius? Poszt-totalitárius?
Wu Si, a Rejtett szabályok, a kínai történelem igazi játszmája című nagysikerű könyv szerzője a kínai Új hetilapnak adott interjújában [nem elérhető] például azt mondja, hogy olyan ország, “amelyben ők hazudnak, mi meg úgy teszünk, mintha elhinnénk”.
Wu Si gondolatmenete a következő:
Van egy bizonyos fajta államberendezkedés, amely rendkívül könnyűvé teszi a hazugságok gyártását, amelyben a hazugság legitimmé és kifizetődővé válik. Ez különösen olyankor kerül előtérbe, amikor a legfőbb hatalom birtokosa úgy dönt, hogy a meztelen erőszak helyett a meggyőzés hatalmával, a jóindulatú kormányzás eszközeivel él. Mivel az erőszakon alapuló uralom nem lehet tartós, célszerű a konfuciánus módszerek részleges alkalmazása, amikor is meggyőznek bennünket, a lelkünkre beszélnek, és elérik, hogy szívből támogassuk a rendszert.
Ez persze az elmélet. Ha a fejedelem valóban követi az elméletet, akkor nincs szó hazugságról, vagy a hazugság szintje alacsony. Ha nem követi, akkor beszélhetünk hazugságról. De követi-e? Nyilvánvalóan nem, vagy nem teljesen. Egyrészt elvárja tőled, hogy te kövesd az elméletet, amit ő maga nem követ teljesen. Itt van például a következő szabály: “Az uralkodó legyen jóakaratú, az alattvaló legyen lojális.” A kettő kiegészíti egymást. Az uralkodónak a jogai, nekem mint alattvalónak a kötelességeim nagyobbak, de ezt el tudom fogadni, hiszen neki a felelőssége is nagyobb. Ez a konfuciánus “három kardinális útmutatás és öt állandó erény” uralomra vonatkozó részének a lényege, ami elfogadhatónak tűnik.
Ismerős gondolatmenet. Mármint azok számára ismerős, akik annak idején egy ehhez nagyon hasonló rendszert próbáltak meg értelmezni és lebontani.
Mit is mondjak még ezen kívül? Hiszen nem vagyok Kína-szakértő, és egyáltalán semminek a szakértője. Kommentátor vagyok, szövegek – és néha, talán, az idő – kommentátora.
*
Rövid részlet Wu Si könyvéből (a bejegyzést megörökítő file-ban találtam, akárcsak az interjú angol szövegét) :
In reality, the more powerful side does not want to be restrained, has difficulty obeying, is very easily corrupted, and often is neither benevolent nor kind. Benevolent rulers are rare in history; the proportion is very low. But, lack of benevolence does not permit disloyalty. Therefore [the ruler] can’t rely too heavily on reasoning. He needs to mix the kingly way with Taoism, Confucian outside Legalist inside. On the outside he is Confucian, talking soundly, persuasive, fastidious about standards in all aspects. What actually happens is that he lets you follow the rules, he doesn’t. Further, he doesn’t let you know he’s not benevolent, instead he publicizes his benevolence. If anyone dares to object, no more words, simply destroy him. The ruler carries penal laws and raw power.
Looking at such a state system, persuasive power is very important. It can lower ruling costs, and increase ruling gains. It can form inner constraints in people as the ruled. Not only that, it can bring to the whole system a sacred, magnificent sense. This persuasive power is so important, naturally it can’t be given up.
In particular, how are cost and benefit calculated? The benefit is to have the subjects and people willingly follow rules and norms. The cost is that the ruler himself has to follow the rules, setting an example. Benevolent governing has big benefits, ruling by persuasion, by simply moving lips to make peace in half of the world, such benefits one should completely receive. But the cost of setting an example is very high, one shouldn’t pay fully, but should make it look like full payment, even over payment, meanwhile the truth can’t be exposed. So the cost of setting an example is transformed into secretly tidying up a few people, sealing the throats of opponents. As to those who lick the ruler’s boots, no shortage of them, they come automatically without being called. Under such a state system lying has a high benefit and a low cost. Starting from the top, large scale lying is inevitably going to happen.
*
Formation of a Lying Community
New Weekly: The first biggest lie is “the sovereign’s authority is bestowed by God.” All lies under that come from this root.
Wu Si: That’s right. The line “the sovereign’s authority is bestowed by God” itself contains a lie. But the lie is a conditional one. It does not mean that God bestows you the power once and for all. The orthodox expression is that God’s will falls on a person of virtue. Not everyone can be “God’s son.” You have the virtues, you get God’s will. You don’t have the virtues, God’s will can change, revolution can happen. So you must pretend to have the virtues. God sees you through your people’s eyes, so you must lie to all your people, to display your virtues. Then you’ll get God’s will; those who covet the power will give up. Where interest lies, where the ultimate trend goes, this decides that the state system inevitably makes lies.
New Weekly: Finally, lies in China form a lying community; from top to bottom everyone has unspeakable secrets. Sometimes, lies are not for hurting others but for protecting oneself.
Wu Si: Don’t talk freely. Don’t leave evidence that can be turned against you. (…) Speaking truth is a measurement issue. All truth, three out of ten, or one out of ten? He could speak five or six out of ten, it’s already very good, it’s progress compared to one or two out of ten. Not lying is progress.
New Weekly: Why does the state system that easily produces lies last so long in China?
Wu Si: It has low cost, high benefit. The core of the state system are the rulers, to them this is a natural strategy. The lies are nothing but statements of how the ruling system conforms to the public will. If the system changed to one with elections by popular will, becoming a negotiation between the public and public servants, then the system would be a trading system, the elected naturally conform with the popular will, there’s no need to make lies. Further, in such a trading system, all sides watch to see if you follow the contract. Hence the system is one that destroys lies. If you violate the contract, if you lie, it generally results in bigger loss than gain.
New Weekly: Living in a state system of lies, I can even feel a split personality in myself.
Wu Si: A split personality might be like this: you must say something you don’t agree with, you know very well you are lying, still you have to say it. In so doing, you must deal with the issue of lying, to rationalize it, to find a spirit strategy. This is easy to split. But there is another state: though being demanded to lie, I don’t lie. I only speak truth. When it gets to the point that I can’t speak truth, I stop talking. This way avoids splits. I reach whatever point I can, then stop moving.
New Weekly: What’s your personal attitude toward speaking truth? To try your best to not lie, or lie occasionally, or what?
Wu Si: We have to limit this in politics. On domestic politics, I only speak truth. If I can’t speak truth, I don’t lie. If you are talking about daily life stuff, for example when [your parents] asking whether you are getting better from illness, even if you are still sick, you don’t want to make your parents worry, you just say yes. Such so-called white lies are unavoidable.
*
(3) Kína és a demokrácia. (2010. 10. 14. vilagnaplo.blog.fn.hu)
Azt hiszem, fontos események várhatók Kínában.
Azzal, hogy az idei Nobel-békedíjat a 2009-ben elítélt, és jelenleg is börtönben lévő Liu Hsziao-po (Liu Xiaobo) kínai ellenzékinek ítélték, a kínai demokrácia ügye újból a világ figyelmének középpontjába került. De azt hiszem, helyesebb, ha csak Amerikáról és Európáról, vagyis a „Nyugat”-ról, egészen pontosan a nyugati médiák világáról beszélünk, amely egyre kevésbé azonosítható és azonosítandó „a világ”-gal.
A nyugati reakciók egyszólamú kórusában akad azért egy figyelemreméltó „disszidens” hang is, a jelenleg az ugandai Kampalában tevékenykedő Nick Young politikai íróé, aki több mint 20 évet töltött és dolgozott Latin Amerikában, Afrikában és Ázsiában (kínai tárgyú blogbejegyzéseit lásd itt). [Sajnos már nem elérhető]
Youngnak a The Guardian-ben megjelent kommentárja leszögezi, hogy a nyugatiakat annyira elképesztette és megzavarta Kína felemelkedése, hogy hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a harminc éve tartó kínai reform és nyitás mennyire kényes és bizonytalan folyamat. Ez az átmenet épp annyira mély és fájdalmas, mint a 19. századi ipari és agrárforradalom volt az Egyesült Királyságban, amelyet nem a kiteljesedett demokrácia körülményei között és az emberi jogok feltétlen szem előtt tartásával vittek végbe.
Éppen ezért a Kínai Kommunista Párt instabilitástól való félelme nem merő ostabaság, mint ahogy a társadalmi „harmónia” hatalmi szóval való előírása sem irracionális viselkedés. Bár a rendszer egyértelműen autoritárius, és el van tökélve arra, hogy minden ellenzéki mozgalmat csírájában elfojtson, a párton kívüli értelmiségiek és a speciális érdekcsoportok teret kapnak a nyilvánosságban, és nagyon nehéz megállapítani, hol végződik az engedélyezett aktivitás, és hol kezdődik a „hazafiatlan” ellenzékiség.
Young tézise a következő:
Nagyon sok névtelen hős van – a kommunista pártban és a „hivatalos” médiákban, a civil szervezetekben és az egyetemeken –, akik a fokozatos politikai reform, a szélesebb nyilvánosság, a nagyobb gazdasági és társadalmi egyenlőség és a kialakulóban lévő komplex és sokrétegű társadalom belső konfliktusainak tárgyalásos rendezése érdekében tevékenykednek. Ők a béke igazi elkötelezettjei Kínában. Ők tudatosan elkerülik a Liuhoz hasonló aktivisták ellenséges megközelítésmódját – akiknek 2008-as Charta-mozgalma kesztyűt dobott a hatóságoknak –, nem félelemből, hanem azért, mert úgy érzik, vannak konstruktívabb módjai is annak, hogy a békés vátozást a kínai társadalmi, kulturális és politikai körülmények között el lehessen érni.
A brit szerző végkonklúziója az, hogy Liu Hsziao-po Nobel-díja nyilvánvalóan azokat bátorítja, akik a konfrontációs taktikában bíznak, és így azoknak szolgáltat plusz érveket, akik szerint a Nyugat úgy döntött, hogy a belső viszály kiélezésével kisiklatja Kína fejlődését.
Nagy hiba volna – írja – azt hinni, hogy ebben csak a régi keményvonalas marxisták, a militaristák és a proto-fasiszta nacionalisták hisznek. Sok képzett fiatal kínairól mondható el, hogy nagyon is szkeptikusan szemléli a Kínának szóló nyugati előírásokat, és hogy inkább egy sajátosan kínai, talán konfuciánus demokratizálódást részesítene előnyben. Akik Nyugaton végezték tanulmányaikat, és így a nyugati világ árnyoldalaival is tisztában vannak, a legkevésbé hajlamosak arra, hogy az elnyugatosodást tekintsék a megfelelő útnak Kína számára.
Akik ismernek, most joggal tehetik fel a kérdést: hogy létezik, hogy én, akit annak idején a szamizdatban megjelent Bibó-Emlékkönyvet (1981) politikai szempontból értékelő ún. Knopp-jelentés – Bence Györggyel, Kis Jánossal és másokkal együtt – az „egyértelműen ellenzéki” szerzők közé sorolt, most ahelyett, hogy örülnék a kínai ellenzéki Nobel-díjának, inkább egy olyan véleményt ismertetek hosszasan (és feltehetően egyetértőleg), amely szerint a díj odaítélése hiba volt.
Nos, az idézett Nick Younggal csak azért nem értek teljesen egyet, mert ő a kínai Nobel-díjas magatartásának – egyébként nagyon fontos – taktikai vonatkozásait kifogásolja, én viszont politikai felfogása lényegét tartom elfogadhatatlannak, amivel ő egyáltalán nem foglalkozik.
Már a 2008-as Chartában [www.hrichina.org – ez sem érhető már el] feltűnt nekem, hogy annak szerzői – így többek között Liu Hsziao-po is – úgy vélik, Kína különössége egyértelműen negatívum, és az országnak az egyetemes értékek felvállalásával és a demokratikus kormányforma kialakításával „csatlakoznia kell a vezető [mainstream] civilizációhoz”. (A Charta 98 megszületésének körülményeit és a nyilvánosságra kerülését követő vitákat lásd itt és itt.) [már nincsenek ott!]
Liu ezt a gondolatot A diktatúra felemelkedésének negatív kihatásai a világ demokratizálódására című 2006-os tanulmányában [nincs ott!] részletesen is kifejtette. Miközben Wei Jingsheng Az ötödik modernizáció: a demokrácia című, a „Demokrácia falára” 1978. december 5-én kifüggesztett híres tanulmányában még azt állította, hogy „a demokrácia a fejlődés alapfeltétele”, amely nélkül Kínának csak a stagnálás lehet az osztályrésze, az új kínai ellenzék legnagyobb tekintélynek örvendő képviselője már abból indul ki, hogy „a reform és a nyitás politikája a diktatorikus Kínát a leggyorsabban fejlődő nemzetté tette”. Így a felemelkedő Kína – szerinte – „a Szovjetunió széthullásával a világ legnagyobb diktatúrájává (…) és a globális demokratizálódás egyik legnagyobb akadályozójává vált”. (Wei Jingsheng írására Simon Leys Essais sur la Chine című kötetének Függelékében bukkantam rá: Robert Laffont, 1998, 721-733.)
Kína – hangoztatja a kínai politikai gondolkodó – a legnagyobb támogatója az észak-koreai, kubai és mianmari (burmai) diktatúráknak, valamint az olyan haramia-rezsimeknek, mint Zimbabwe, Szudán, Szíria és a „szélsőségesen Amerika- és Nyugat-ellenes” Irán. Ezen kívül nem átallotta kihasználni az Európai Unión belüli ellentéteket, és „Franciaországgal, Németországgal és Oroszországgal együtt ellenezte Szaddam Husszein megbuktatását, a multipoláris világrend mellett kardoskodva, hogy ellensúlyozza Amerika unipoláris hegemóniáját, és akadályokat gördítve a Közel-Kelet Nagy Demokratizálását célul kitűző Bush-adminisztráció útjába”. „Még szerencse – teszi hozzá –, hogy az EU nem engedett a Kínával szembeni fegyverembargó megszüntetésére irányuló francia és német nyomásnak, és így az érvényben maradt. Miután pedig Németországban az Amerika-barát Angela Merkel felváltotta a kancellári székben az Amerika-ellenes Gerhard Schrödert, az új német kormány bejelentette, hogy a továbbiakban nem fogja szorgalmazni a fegyverembargó feloldását.”
„Ahhoz tehát – zárul Liu okfejtése –, hogy a diktatorikus kommunista Kína hirtelen felmelkedésének a világ civilizációjára gyakorolt negatív hatásait kivédhessük, azon kell lennünk, hogy a világ legnagyobb diktatúrája minél előbb szabad és demokratikus országgá alakuljon át. A globális demokratizálás nagy ügye szempontjából Kína kulcsfontosságú: ha Kína benne van a játékban, akkor mindenki benne lesz. Úgyhogy nemcsak a kínai nép, hanem valamennyi szabad nemzet számára létfontosságú kérdés, hogy a kínai diktatúra továbbra is lealacsonyítja-e az emberi civilizációt, vagy a világ legnagyobb túszul ejtett lakosságát meg lehet szabadítani a rabszolgaságtól.”
Liu Hsziao-po, az értelmiségi minden bizonnyal kiváló férfiú, akiről csak a legjobbakat lehet mondani. Politikai nézetei azonban nagyfokú éretlenségről tesznek tanúbizonyságot.
Egyszerűen nem értem, hogyan lehetséges, hogy – 2006-ban! – fel sem ötlött benne, hogy a Bush-kormányzatnak és az abban, illetve annak hátterében működő neokonzervatív agytrösztnek a Közel-Kelet Nagy Demokratizálására vonatkozó szlogenje (jobb esetben: víziója) valójában csak paravánja volt az Amerika közel-keleti hegemóniáját biztosítani hivatott hatalmi törekvéseknek, és hogy Kína azonnali és radikális demokratizálásának követelése lényegében ugyanezt a célt szolgálja Kelet-Ázsiában. Ha némi demokratikus hozadéka van a dolognak, az persze jó, de ha nincs, úgy is jó.
Nem akarok túl messzire menni a feltételezésekben, de lehetséges, hogy Liut egyáltalán nem zavarná, ha Kína nemcsak a „mainstream” civilizációnak válna tagjává (mintha a civilizációt úgy lehetne váltani, mint valami alsóneműt! – Antall József után, szabadon), hanem függő viszonyba is kerülne Amerikával. Legalábbis ez derül ki abból a 22 évvel ezelőtti interjújából, amelyben azt állította, hogy „Kínában csak úgy lehetne alapvető változásokat elérni, ha az ország legalább 300 évig a Nyugat gyarmatává válna”.
Ezt a Tien An Men-i mészárlás előtt egy évvel elhangzott keserű kifakadást – mint a Bostonban élő és a kínai politikát és kultúrát nagyon jól ismerő Xujun Eberlein nagyon helyesen megjegyezte [már nem létezik] – nem szabad szó szerint venni. Az mindamellett elképzelhető, hogy Liu felfogásában a demokrácia, pontosabban a demokratizálás együtt jár valamiféle elkerülhetetlen amerikai hatalmi jelenléttel, ami persze biztosíthatná a demokráciával nem feltétlenül együtt járó stabilitást is. Lehet, hogy ez az oka annak, hogy szerzőnk egyetlen írásában sem foglalkozik a gyors és radikális kínai „demokratizálás” lehetséges negatív következményeivel.
Amikor a Hong-Kongban működő kínai emberjogi szervezet (Human Rights in China) [nincs] képviselője Prágában interjút készített Václav Havellel [nincs] a Charta 77 mintájára megszerkeszett kínai Charta 08-ról, a volt cseh elnök (és egykori disszidens) nemcsak az 1977-es közép-európai és a 2008-as kínai helyzet hasonlóságait emelte ki, hanem figyelmeztetett a lényegbevágó különbségekre is.
„Csehszlovákiára – hangsúlyozta Havel – 1977-ben alig észrevehető, lassú hanyatlás volt jellemző, míg Kína fantasztikus iramban növekszik és fejlődik. A másik különbség abból adódik, hogy mi kis ország vagyunk, míg Kína szuperhatalom, a Biztonsági Tanács tagja, és így azt gondolja, hogy bármit megtehet.”
További lényeges különbség – és ezt már én teszem hozzá –, hogy a közép-európai országokban (amelyekben nemcsak ellenzéki gondolkodás létezett, hanem a kommunista rendszer megdöntését célzó tömegmozgalmak is voltak) a kommunizmust egy idegen hatalom – a Szovjetunió – kényszerítette ki, Kínában viszont az idegen megszállást és a teljes politikai káoszt okozó polgárháborút váltotta fel – némi szovjet segítséggel ugyan, de alapvetően belső folyamatok eredményeképpen.
Nyilvánvaló tehát, hogy a kommunizmustól való végleges megszabadulást is csak a Kína különösségét és geopolitikai önállóságát tiszteletben tartó belső átalakulás, nem pedig a kívülről inspirált „demokratizálás” hozhatja el.
Kínának alapvető nemzeti érdeke a kommunista diktatúra még meglévő külsőségeitől való megszabadulás. A jelenlegi hatalom saját magának árt, saját magát teszi az egész világ előtt nevetségessé azzal, hogy gyermeteg vádak alapján [nincs] börtönöz be nemcsak ártatlan, hanem tulajdonképpen ártalmatlan értelmiségieket. És magának használna, vagyis az „államhatalmat”, a politikai stabilitást védené meg, ha nem puccsal és szubverzióval, hanem egyetlen dekrétummal megszüntetné a „szocialista rendszert”, a Kommunista Pártot pedig átkeresztelné mondjuk „A Közép Pártjá”-vá, és engedélyezné néhány kisebb ellenzéki párt működését.
Liu és társai ezt a rendszert természetesen még nagyobb vehemenciával támadnák, mint a jelenlegi reform-diktatúrát. De ideológiájuk leghatékonyabb ellenszere az lenne, ha szabadon kifejthetnék nézeteiket néhány kis példányszámú újságban és a rádió- és tévéállomások értelmiségi rétegműsoraiban.
Lehet, hogy ez a Nobel-díj a végén mégis csak jó lesz valamire: hozzásegítheti a kínai hatalmi elit értelmesebb tagjait ahhoz, hogy végre akcióba lépjenek.
Frissítés
Kezdetnek azt hiszem, nem rossz a kínai kommunista veteránok október 11-én nyilvánosságra hozott, és tegnap óta a fáradhatatlan honkongi David Bandurskinak köszönhetően angolul is hozzáférhető [nincs] Nyílt levele, amelyet az Országos Népi Kongresszus (a kínai parlament) Állandó Bizottságához intéztek.
A 23 egykori vezető kommunista értelmiségi és funkcionárius levelét október 1-én keltezték, tehát az nem hozható közvetlen összefüggésbe a Liu Hsziao-po-nak október 8-án odaítélt Nobel-djjal, de a nyilvánosságra hozatal időzítése azért több, mint érdekes.
Egyelőre csak azt emelem ki, hogy a Levél a teljes szólásszabadságot alkotmányos jognak tekinti, és követeli a cenzúra megszüntetését. Az egyik aláíró a központi bizottság propagandaosztályát „a legkonzervatívabb és stupidabb politikai erő”-nek nevezte.
Jian Ping, a Politika- és Jogtudományi Egyetem volt rektora pedig egy telefoninterjúban a következőket mondta: „A mi szempontunkból a levél válasz Wen miniszterelnök felhívására. De azt nem tudom, hogy amit mi követelünk, összhangban van-e azzal, amit ő akar.”
A Levél mindenestre idézi Wen Jiabao kínai miniszterelnök Fareed Zakariának még szeptemberben adott és október 3-án sugárzott CNN-interjújából a következőket: „A szólásszabadság nélkülözhetetlen minden nemzet számára. A kínai alkotmány felruházza a népet a szólásszabadság jogával. A nép demokrácia iránti igényének nem lehet ellenállni.”
A kínai nyilvánosságból ezeket a szavakat (akárcsak a miniszterelnök korábbi, a politikai reform nélkülözhetetlenségét hangsúlyozó kijelentéseit) kicenzúrázták, amit Wen Jiabao és a – remélhetőleg – mögötte álló, hivatalban lévő reformerek nem hagyhatnak annyiban.
Azt hiszem, fontos események várhatók Kínában.
*
(4) Kína és a vilmosi Németország (2010. 10. 18. vilagnaplo.blog.fn.hu)
Washingtonnak nincs szüksége arra, hogy fékentartsa Kínát, mert Kína fékentartja önmagát. De valóban így van-e?
Amit a pekingi diplomácia és katonai vezetés jelenleg csinál, az az amerikai világhatalom talán legszínvonalasabb teoretikusát, Walter Russell Meadet [nem elérhető] II. Vilmos német császár politikájára emlékezteti [nem elérhető].
Az új japán kormány egy évvel ezelőtt (Hatoyama) azzal a feltett szándékkel kezdte el működését, hogy a csendes-óceáni szigetország külpolitikájának súlypontjait lényegesen módosítsa: nagyobb függetlenségre tegyen szert Amerikával szemben és közeledjen Ázsiához, mindenekelőtt Kínához. „Ennek az álomnak most vége” – írja Mead. Kína elmélyülő kapcsolatai Pakisztánnal Indiát még inkább Amerika karjaiba kergetik, mint ahogy a korábban inkább Kína felé tájékozódó Dél-Korea is újból Amerika felé fordult, látva, hogy Kína a dél-koreai hajó elsülyesztése után Észak-Koreát támogatja.
Az amerikai külpolitikai szakértő következtetése világos: Washingtonnak nincs szüksége arra, hogy fékentartsa Kínát, mert Kína fékentartja önmagát. Régebben Peking puha módszerekkel, kereskedelmi egyezményekkel és segélyekkel próbálta meg növelni szomszédai fölötti befolyását. De most, hogy a kínai gazdaság növekszik és a hadsereg új fegyverrendszerekre tesz szert, a politikai döntéshozók új generációja úgy gondolja, hogy eljött az ideje a potenciális hatalmat az események tényleges irányításával felváltani. Kína túlságosan nagy hatalom ahhoz – gondolják –, hogy betartsa az eddigi játékszabályokat, úgyhogy területi követeléseiket egyre merészebben juttatják kifejezésre, ami szokatlanul éles vitákhoz vezetett Japánnal.
És Mead még csak nem is említi a Dél-kínai-tenger fölötti kínai szuverenitás egyre aggresszívebb kinyilvánítását, ami viszont a délkelet-ázsiai együttműködési szervezet (ASEAN) tagállamait, Vietnamot, a Fülöp-szigeteket és a többieket készeti arra, hogy Amerika támogatásával közösen lépjenek fel a kínai területi vizek mértéktelen kiterjesztése ellen.
Hasonló hirtelen külpolitikai irányváltásra egy nagyhatalom részéről II. Vilmos császár idejében került sor, aki 1890-ben menesztette a német birodalmat III. Napóleon legyőzése után megteremtő I. Vilmos zseniális kancellárját, Otto von Bismarckot, aki valóságos művésze volt annak, hogyan lehet megakadályozni az új Németország elképesztő iramú felemelkedését aggodalommal szemlélő hatalmak – Oroszország, Anglia, Franciaország, Ausztria, Olaszország és Amerika – összefogását.
„Willi” azonban igazi Weltmacht-tá, világhatalommá akarta tenni Németországot, és így amit Bismarck három évtizeden keresztül felépített, azt a geopolitikai antitalentumként viselkedő császár tízegynéhány év alatt (1891: francia-orosz szerződés; 1904: angol-francia entente cordiale; 1907: angol-orosz szerződés) lerombolta, megpecsételve ezzel Németország és egész Európa sorsát.
Kína jelenlegi politikája – írja Mead – úgy tűnik, Vilmos romlásba vivő úját követi. A kínai nyomásgyakorlás az olyan országokat, mint India, Japán, Dél-Korea, Vietnam, Szingapúr, Malajzia, Indonézia és Ausztrália arra késztetik, hogy szorosabbra fűzzék kapcsolataikat az Egyesült Államokkal. Kína regionális szövetségesei (Észak-Korea, Mianmar, Pakisztán) ezeknél sokkal gyengébbek és problematikusabbak. Ez egy olyan helyzet, amely II. Vilmos számára nagyon ismerős volna.
Sok időnek el kell telnie ahhoz, hogy Kína elfeledtesse azt a kellemetlen benyomást, amit mostani lépései kiváltottak. Húsz év türelmes, kitartó erőfeszítése, amivel Kína elérte, hogy szomszédai felkarolják békés felemelkedését, hat hét aggresszív diplomáciája miatt kárbaveszett. Pontosan úgy, ahogy a szovjetek rámenőssége időről időre az európaiaknak eszébe juttatta, mennyire szükségük van az amerikai védelemre, Kína ma akaratlanul is erősíti Amerika csendes-óceáni szövetségi kapcsolatait, anélkül, hogy ez nekünk pénzbe kerülne.
Nagyon érdekes, hogy miközben a kínai nyilvánosságban helyet kapnak olyan tudósítások és kommentárok, amelyek felhívják a figyelmet a túl harcias külpolitika Kínára nézve hátrányos következményeire (lásd itt és itt) [nincs és nincs, pedig a www.peopleforum.cn a http://www.globaltimes.cn/ vitafóruma volt], az utóbbi napokban Kína minden eddifinél határozottabban juttatta kifejezésre a lakatlan Diaoyu (Senkaku) szigetekre vonatkozó igényét, és valósággal elszabadult Kínában – nem feltétlenül spontán módon – a Japán-ellenes hisztéria [nincs].
Látszólag minden alátámasztja tehát Mead szellemes analógiáját. A helyzet azonban ennél valamivel bonyolultabb. A japán Tanaka Sakai egy figyelemreméltó elemzésben [nincs, de a lap, amelyben megjelent, megvan: https://apjjf.org/] ugyanis amellett érvel, hogy a feszültség igazi kezdeményezői azok a Kína-ellenes japán körök – mindenekelőtt az új külügyminiszter, a Kína-ellenes héjának tartott Maehera Seiji [nincs] és mások – voltak, amelyek abban érdekeltek, hogy az amerikaiakkal karöltve megfékezzék Kínát.
Ezt a feltételezést támasztja alá az is, hogy januárban közös amerikai-japán hadgyakorlatokat [nincs] tartanak a Ryukyu-szigetek csendes-óceáni oldalán, amely Tanaka említett elemzése szerint egy Tajvan elleni – keleti irányból – történő kínai inváziót „fog kivédeni”, de az újabb fejlemények tükrében egyúttal a Senkaku-szigetek esetleges kínai megszállásának az elhárítására is irányulhat.
A kínai-német analógiát nem gyengíti, csak egy kicsit más kontextusba helyezi Michael Stürmer is, aki A német birodalom című könyvében (Európa, 2005) arra hívja fel a figyelmet, hogy George F. Kennan diplomata és történész Decline of the Bismarckian Order című munkájában korrigálja A. J. P. Taylor tételét, amely szerint az önnön hatalmuktól megrészegült németek „úgy érezték, hogy nincs szükségük szövetségesekre, és senkinek sem kell engedményeket tenniük”. Kennan rámutat arra, hogy ez önmagában véve nem kielégítő magyarázat Németország „bekerítésére”, hiszen a status quo megváltoztatására és a Habsburg-monarchia felszámolására irányuló francia, illetve orosz törekvések már az 1880-as évektől kiegészítették egymást, az entente cordiale következtében pedig az európai egyensúly a központi hatalmak kárára tolódott el, ami „aggasztóan ingataggá tette a kontinens stabilitását” (Stürmer, i.m. 127.).
Úgyhogy a mostani kelet-ázsiai feszültséget se tulajdonítsuk kizárólag Kínának.
Hozzászólások:
| 3. Székely Alkibiadész | 2010-10-24 18:23:45 |
| A kínai átmenetben rejlő instabilitást és veszélyeket latolgató írás, megerősíti a Kínával kapcsolatos két kommentemet: www.economist.com/node/17308123 |
|
| 2. Székely Alkibiadész | 2010-10-21 23:03:07 |
| Amerika kétségtelenül több vasat tart a tűzben. A Kína ellenes hisztéria (amelynek diskurzusai nagyban hasonlítanak a Szputnyik-sokkra, vagy a japán csoda miatt érzett – utólag alaptalannak bizonyult – aggodalomra) és a háború “elméleti” lehetőségei között számtalan átmenet létezik. Ellenfelei Kína minden gyengeségét ki fogják használni. Eléggé beszédes a júliusi Clintonné látogatás és Kína-ellenes nyilatkozatok Vietnamban. Kína automatikus felemelkedése (az ú.n. USA -Kína power shift) korántsem vehető készpénznek. És nem is tekinthető abszolút kívánatosnak az amerikai hegemónia ellensúlyozásaként. A “fragmentált autoriter” Kína összeomlása, de legalábbis deflációba süllyedése (hasonlóan Japánhoz) ugyancsak benne van a pakliban középtávon. | |
| 1. Miklós | 2010-10-20 10:23:54 |
| Rendkívül érdekes párhuzam. Különösen annak fényében lehet tanulságos, hogy a “vezető hatalmak” mennyire tekintik valósnak a fenyegetést, tehát mennyire hajlandóak elébe menni a konfliktusnak. Az a tény, hogy a jelenlegi amerikai kampányidőszakban a csapból is “Kína-püfölés” folyik még nem enged nagyobb következtetéseket levonni, ugyanis Amerikának jelenleg túl sok ellensége van, a világ túl sok pontján, legalább néhányukkal meg kell békülnie. Másik szempont, hogy – bár nem értek hozzá – nekem úgy tűnik, hogy a mai USA jobban rá van utalva gazdaságilag Kínára, mint anno a gyarmatbirodalma fölött rendelkező, tehát gyakorlatilag önellátó Egyesült Királyság. Következésképpen még kevésbé engedheti meg magának a Kínával való szakítást. Márpedig amíg gazdaságilag együtt kell működnie a két államnak, a politikai torzsalkodásoknak nincs komoly jelentősége, ugyanis az egyetlen valós fenyegetés, a háború, kizárható. |
|
*
II. A Rajnától az Uralig Kínáról szóló részlete. 1974
(M. G.: A Rajnától az Uralig… Jegyzetek A német idelógiáról. In Alternatívák könyve. I. Pro Philosophia, Kolozsvár, 2007. 160; 171-174; 375. Az 1974-ben keletkezett esszé először a szegedi AETAS 1988/1-es számában jelent meg.)
…az ún. két világrendszer békés egybeolvadása (ami pillanatnyilag a legvalószínűb perspektívának látszik) egy technokratikus totalitarizmus veszélyét rejti magában. Elképzelhető például egy olyan, kínai típusú társadalom, amely a magas fokú és szervetlenül beépített technológia birtokában korlátlan ideig fennmaradhat, sőt korlátlan fejlődési lehetőségekkel rendelkezik anélkül, hogy típusminősége megváltozna. (Kiemelések tőlem – M. G. 2020.) (…)
Kína példája azt bizonyítja, hogy a termelés mint viszony, vagyis a reális társadalmi létező szabad kibontakozása az ideologikus létező ellenében nem törvényszerű folyamat, pontosabban nem össztársadalmi értelemben törvényszerű. L. Sz. Vasziljev Állam és bürokrácia Kína történelmében című könyvében például a következőket írja: „Az uralkodó és a birodalom, valamint a status quo megőrzése érdekeinek megfelelően az adminisztratív-bürokratikus apparátus ügyesen és sikeresen szegült szembe az objektív gazdasági törvényszerűségek hatásával (a magántulajdon és az áru- és pénzviszonyok fejlődése, vagyoni polarizáció, tőkefelhalmozódás, a szegényparasztok földtelenné válása stb.), és a gondosan kidolgozott biztonsági szelepek segítségével (a jogi garancia hiánya, reformok, örökösödési rendszer stb.) megakadályozta a kialakult rend komoly megbontását.” (A társadalmi struktúra történelmi változásai. Egységes jegyzet. Tankönyvkiadó, Bp., 1973, 56.)
Ebből két lényeges dolog következik, melyek közül az egyik a múltat, a másik pedig a jelent vagy inkább a jövőt érinti. Mindenekelőtt meg kell vizsgálni, hogy melyek voltak azok a sajátos (a Föld egészét, vagy legalábbis Ázsiát tekintetbe véve sajátos) tényezők, amelyek lehetővé tették a nyugati társadalmi formának és ezen belül a „reális társadalmi létező”-nek a termelés viszonyszerkezetének megfelelően alakuló kibontakozását. Néhány ilyen tényező: az öröklődő, mégpedig a gyors szétforgácsolódást lehetetlenné tevő módon öröklődő magántulajdonnal rendelkező arisztokrácia, viszonylag kis hatósugarú, egymástól többé-kevésbé független hatalmi struktúrákba szerveződött országok és etnikumok, amelyek ennélfogva jelentős mértékben ki voltak téve a külső hatásoknak és mind a belső, mind pedig a nemzetközi áruforgalom létszükségletükké vált, és ez a növekvő kereskedelmi forgalom mint árú- és pénzforgalom alakult ki és fejlődött, mivel a földtulajdonnak megfelelően ezt a gazdasági ágazatot is a magántulajdon jogi keretei szabályozták, ami aztán fokozatosan kifejlesztette a termelésnek megfelelően és a különböző állami, protekcionista intézkedések ellenére is spontánul alakuló piacot.
Nem úgy, mint Kínában, ahol: „A bürokratikus apparátus, amely védőpajzsként lépett fel, és arra törekedett, hogy megőrizze a fennálló rendszer változatlanságát, a Csou végétől kezdődően, Kína egész történelmének folyamán örökös ellenőrző-szabályozó funkciót töltött be az ország életének minden szférájában, ezen belül a gazdasági élet és a társadalmi-gazdasági viszonyok szférájában is. Az ország egész gazdasági életének a hajlékony adórendszeren keresztül történő állandó állami szabályozásának elve, az állami magtárak és gabonaraktárak létrehozása, a (mérsékelt) állami uzsora, amely szembenállt az egyéni uzsorával, és más olyan eszközök, amelyek a piac központosított szabályozását biztosították, már az i.e. 4. évszázadban ki voltak dolgozva és részletesen megokolva a Kuan-ce című értekezésben.” (Kiemelések tőlem – M. G. 1974; Vasziljev: i. m. 54.)
A „szabad” termelés kibontakozása tekintetében egészen más jellegű, de nem kevésbé jelentős tényező lehet az, amit hagyományos nyugati kultúrának nevezünk: a görög-római kultúra elemei, általában a kereszténység és különösen a protestáns etika.
A másik, a jelent és a jövőt érintő következtetés már valamivel nyugtalanítóbb. Közismert, hogy a jelenlegi kínai társadalmi szerkezet és bürokratikus hatalmi rendszer, amilyen élesen kapitalizmusellenes mind kifelé mind pedig befelé (hiszen a múlt század végétől kezdődően, a nyugati kapitalizmus világméretű terjeszkedése idején a kapitalista áru- és pénzviszonyok Kínába is behatoltak és fellazították a hagyományos struktúrákat), épp olyan határozott összefüggéseket mutat a tradicionális kínai társadalmi szerkezettel és hatalmi-bürokratikus rendszerrel.
„A konfuciánus kínai birodalom életének és társadalmi-gazdasági struktúrájának állami-bürokratikus szabályozása – írja Vasziljev – mindenekelőtt azt a célt szolgálja, hogy biztosítsa az uralkodó és az állam, a kincstár, valamint a vezető bürokrácia érdekeit, s mindez a centralizált állam erősségén, valamint annak pénzügyi-gazdasági potenciálján múlott. Ezt a középkori Kínában létrehozott centralizált gazdasági szabályozási rendszert (juttatott telkek, termésadók, postaadók és illetékek, munkakötelezettség stb.) nagy vonalakban az állami jobbágyság intézményhez lehet hasonlítani, amelynek keretein belül együttes kizsákmányolóként az állam lép fel, amelyet az uralkodó és az adminisztratív apparátus személyesít meg, kizsákmányoltként pedig – az ország lakossága. (…) A lakosságon belül… egyesek kizsákmányolhatták mások munkáját, s az ő számlájukra élhettek. Ugyanakkor minderre az állami szabályozás rendszerének keretén belül került sor. S a rendszer legfontosabb feladata éppen annak a biztosítása volt, hogy az árú- és pénzviszonyok és a magántulajdonosi potenciál meghatározott keretek között maradjon, és ne lépje túl ennek határait. (…)
Az állam tehát határozottan közbelépett a túlzott vagyoni polarizáció tendenciája esetén. Nem hogy nem biztosította a nagy földmagántulajdonok vagy nagy kereskedelmi tőkék (amennyiben kereskedőkről volt szó) létezésének magánjogi garanciáját és biztonságát, hanem éppen ellenkezőleg, egész politikájával azt adta mindenki tudtára, hogy minden túlzott méretű tulajdon az állam szemében gyanús, ha nem éppen törvényellenes.” (Kiemelések tőlem – M. G. 1974; i. m. 54–55.)
Amennyiben bebizonyosodik, hogy a jelenkori műszaki feltételek legfontosabb elemei nemhogy fellazítanák azt, hanem éppenséggel beépíthetők a centralizált gazdasági szabályozási rendszerekbe és bürokratikus adminisztrációkba, anélkül, hogy azok típusminőségét megváltoztatnák – ennek a struktúrának elképzelhetetlenül magas fokú hatékonyságára és életképességére kell számítanunk, ami nagymértékben befolyásolhatja egy eljövendő planetáris társadalom jellegét, amennyiben az (ilyen körülmények között) egyáltalán kialakulhat. (Kiemelések tőlem – M. G. 2020.)
Geonapló 