Versailles és Visegrád

március 13, 2017 by geonaplo 2 hozzászólás

Március 7.

François Hollande hamarosan leköszönő francia elnök március 6-án vendégül látta a versailles-i palotában Angela Merkel német kancellárt, valamint az olasz és a spanyol miniszterelnököt. A pár nappal a tavaszi EU-csúcs előtt megszervezett találkozó kétszeresen is demonstratív jellegű volt. Először is azt kellett bizonyítania, hogy a francia–német együttműködés olajozottan működik, ráadásul nem a többiektől elszigetelten, hanem két másik fontos tagállammal karöltve.

Másodszor pedig azt, hogy az EU legnépesebb országait egyesítő négyesfogat elkötelezte magát az integráció elmélyítése és egyben annak választható jellege mellett. Ugyanakkor az Élysée honlapján olvasható elnöki nyilatkozat  szerint „történelmük, gazdaságuk, demográfiai súlyuk révén Franciaországra, Németországra, Olaszországra és Spanyolországra hárul a felelősség, hogy utat mutassanak, nem azzal a céllal, hogy ezt másokra rákényszerítsék, hanem azért, hogy Európa szolgálatában álló erőként cselekvésre ösztönözzenek”. Ez arra utal, hogy a négyesfogatot állandó informális struktúraként képzelik el. A résztvevők nyilatkozatai nem tartalmaztak sokkal többet annál, amit a négy politikus már a korábbi máltai csúcsértekezleten is elmondott, de Hollande elnöknek a találkozó előtt öt európai napilapban megjelent interjúja már valamivel többet elárul a tervekről. (Az angol változatot lásd itt. Az alábbi összefoglalót a bővebb olasz változat alapján készítettem.)

 

A védelem kérdését az [1957 március 25-én aláírt] Római Szerződés tudatosan mellőzte. Ma viszont Európa kezdeményezően léphet fel katonai téren, hogy garantálhassa biztonságát, aktív legyen globális szinten, és hogy megoldást keressen az őt fenyegető konfliktusokra. Ennek most elsőbbséget kell élveznie, összhangban Nato-kötelezettségeinkkel.  

Nem minden EU-tagállam lesz tagja a védelmi Európának [Europa della Difesa]. Strukturált együttműködést javasolok, hogy egy védelmi szövetségben egyesítsük [federare] azokat az országokat, amelyek messzebb akarnak elérni. Bár kilépett az EU-ból, ehhez az elképzeléshez az Egyesült Királyság is csatlakozhatna.

Ami a Németországgal szembeni esetleges gyengeségünket illeti: Franciaországnak köszönhetően Németország messzebb elment, például a bankunió ügyében, mint azt eredetileg tervezte. Görögországgal kapcsolatban pedig rámutattunk arra, milyen sokban kerülne az euró-zóna elhagyása, és a vita során ők tekintetbe vették a mi álláspontunkat.

A legjobban a nemzeti egoizmusok visszatérése aggaszt. Új európai szellem nélkül az Unió darabokra hull.

A jövőben lesz egy közös megállapodás a belső piacról, és ott lesz a közös pénz. Ezen az alapon lehetségessé válik, hogy bizonyos országok tovább lépjenek a védelem, az adóharmonizáció, a szociálpolitika, a kutatás, a kultúra, az ifjúságpolitika terén. Egyszóval, az integráció különböző szintjeiben kell gondolkodnunk.

A bővítésre tiszteletre méltó elvek alapján került sor, de ez lehetővé tette, hogy egy sor ország nagyon előnyös feltételek mellett versenytársunkká váljék. Hosszabb átmeneti időszakra lett volna szükség.

Európa legnagyobb problémája a döntéshozatal lassúsága. Többnyire jó döntéseket hozunk, de túl későn. Mennyi időbe tellett a Görögországról szóló döntés! És a bankunió, a menekültek, a terrorizmus! A mi módszereink képtelenek megbirkózni a sürgős helyzetekkel. A populisták a twitter reál-idejében élnek. Amennyiben hatékonyak akarunk lenni, gyorsan kell cselekednünk.   

Donald Trumphoz nem érzelmileg kell viszonyulni. Ez egy négyéves politikai realitás. Most már tudjuk, hogy viselkedése fő irányjelzői az izolacionizmus, a bezárkózás a bevándorlás elől, és az előre menekülés költségvetési kérdésekben. A nyugtalanság a bizonytalanságból fakad, és a piacok eufóriáját egyértelműen elhamarkodottnak vélem. Ami pedig az európai ügyekben való járatlanságát illeti, ez egy olyan tényező, ami rákényszerít bennünket arra, hogy megmutassuk neki: egységesek, gazdasági szempontból erősek, stratégiai szempontból pedig önállóak vagyunk.  Úgyhogy Trump győzelme bizonyos értelemben világossá teheti a dolgokat.   

Oroszország releváns akar maradni abban a térségben, amely egykor a Szovjetunióhoz tartozott, mint Ukrajna. Részt akar venni a konfliktusok megoldásában, hogy ebből előnyt kovácsoljon, ami Szíriában látható. Oroszország érvényesíti hatalmi érdekeit. Teszteli az ellenálló képességünket, és beméri az erőviszonyokat. Ugyanakkor minden eszközt megragad, hogy befolyásolja a közvéleményt. Az ideológia nem ugyanaz, mint a Szovjetunió idején volt, de a módszerek ugyanazok, plusz a technológia. Van befolyásolási stratégiája, és a kereszténység védelmezőjeként lép fel.

De soha nem mondtam le arról, hogy tárgyaljak Putyinnal. Megtettem ezt Merkel kancellárral együtt, és ez hasznos volt. Tárgyalni azért kell, hogy jó megoldásokat találjunk. Szíriában például az ellenzék részvétele nélkül nem lesz politikai megoldás. Ez Európa számára is bizonyíthatja: ha erős és egységes lesz, Oroszország tartós és kiegyensúlyozott viszonyt fog fenntartani vele. Ami pedig az ideológiai műveleteket illeti, le kell őket leplezni, meg kell mondani világosan, ki kivel van, és ki mit finanszíroz. Mert minden szélsőjobboldali mozgalom, valamilyen formában Oroszországhoz kötődik.

 

Nem lehet véletlen, hogy Hollande a magasabb szintű integráció elérésében a védelmi együttműködést prioritásnak tekinti. A New York Times egy berlini keltezésű cikkben arról ír, hogy az Amerika kivonulásától tartó Európa elkezdte mérlegelni saját atomütőerejének a kiépítését. „A terv értelmében a francia atomarzenál Európa egészét védelmezné, és közös európai parancsnokság alá kerülne, európai költségvetéssel és védelmi doktrínával.”

A cikk többek között megszólaltatja Roderich Kiesewetter volt ezredest, aki jelenleg a CDU külpolitikai szóvivője a Bundestagban, és aki már korábban is kiállt  amellett, hogy Európának meg kell fontolnia az önálló nukleáris elrettentés bevezetését. (Berthold Kohler, a Frankfurter Allgemeine Zeitung főszerkesztője még ennél is tovább ment egy tavaly novemberi cikkében, azt javasolva, hogy el kell gondolkodni „a német agy számára teljességgel elgondolhatatlanon” is, vagyis a német atomfegyverek kérdésén, a francia és a brit atomarzenál ugyanis túlságosan gyenge ahhoz, hogy megfelelő védelmet biztosítson.)

Kiesewetter terve a Brexit miatt most már csak a franciákkal számol, akik  szerinte szükség esetén kiválthatják a Németországba, Olaszországba, Belgiumba és Hollandiába telepített amerikai atomfegyvereket.

 

Az atomtöltetek száma ezzel nem növekedne – mondja a német politikus. – A biztonság és az elrettentés nem számok kérdése, a lényeg a fegyverek léte és telepítésük lehetősége. 

Ehhez egy új doktrínára is szükség van, amely lehetővé teszi Európa számára, hogy atomfegyvereket vessen be egy nem-nukleáris konfliktusba. Ez olyan, mint az izraeli program, amelyről feltételezik, hogy egy elsöprő konvencionális támadás esetén lehetővé teszi a nukleáris csapásmérést.

Ezek politikai fegyverek. Használatuk nem látható előre. Kisebb atomhatalmak gyakran folyamodnak homályos doktrínákhoz, hogy elrettentsék hatalmasabb ellenfeleiket.

 

Francia részről Bruno Tertrais, a párizsi Fondation pour la recherche stratégique igazgatóhelyettese nyilatkozott a New York Times munkatársának:

 

Ha máskor kérdez, azt válaszoltam volna, ne vesződjön ezzel, nincs itt miről írni.

Hasonló javaslatokat már korábban is meglebegtettek, többek között a francia kormány is, de mindig elvetették, mert politikailag kockázatosnak és stratégiailag szükségtelennek ítélték őket. Most azonban, Trump miatt, mindez megváltozhat.

Az érdeklődés fokozódása máris észrevehető Berlinben és Párizsban, de csak akkor lesz belőle valami, ha komolyan megrendül a bizalom az amerikai védőernyőben.

Ha az európaiak komolyabban elkezdenek az atomprogrammal foglalkozni, ezt nem fogják feltétlenül észrevenni. A tárgyalások ugyanis titkosak maradnak, nehogy ürügyet szolgáltassanak Trumpnak a kivonulásra, vagy Oroszországnak a beavatkozásra.

 

Legutóbb 1957-58-ban folytak – igencsak titkos – tárgyalások e témában Jacques Chaban-Delmas francia és Franz-Josef Strauss német védelmi miniszter részvételével (ezekről még minisztertársaik sem tudtak), mint az Wilfrid L. Kohl French Nuclear Diplomacy című könyvéből kiderül (Princeton University Press, 1971, 55-64. o.)

1954-ben Németország kötelezettséget vállalt arra nézve, hogy nem fog atomfegyvereket gyártani, de a nukleáris kutatásról nem mondott le. A németek pénzügyi és műszaki támogatása és részvételük az elzászi Saint-Louis kutatóintézet munkájában felgyorsította volna a francia atomprogram végrehajtását, amely így gyakorlatilag közös ellenőrzés alá került volna.

1958 júniusában azonban, de Gaulle hatalomra kerülésével megváltozott a helyzet. A francia szuverenitást szentnek tekintő tábornok hallani sem akart arról, hogy a németek is részt vegyenek a francia atomprogramban, és a tárgyalások megszakadtak.

Most egy ehhez némileg hasonló helyzet állhat elő. A franciák megtehetik azt, hogy a saját atomfegyvereiket Németországba és néhány további EU-tagállamba telepítve biztosítsák az EU-n belüli szűkebb katonai együttműködésben részt vevő országok stratégiai önállóságát (amihez valóban nincs szükség arra, hogy szigorúan katonai értelemben elérjék vagy akárcsak megközelítsék az oroszok vagy az amerikaiak nukleáris kapacitásának a szintjét).

Erre a rendkívüli lépésre azonban (különösen, ha ebbe a közös, azaz francia-német parancsnoklást és irányítást is beleértjük), a jelenlegi körülmények között, a franciák csak akkor volnának hajlandóak, ha cserében a németek gazdasági és pénzügyi tekintetben garantálnák Franciaország és a „megerősített együttműködésben” részt vevő többi ország stratégiai autonómiáját (ez többek között az adósságmegosztás [debt mutualisation] német részről való elfogadását feltételezi).

Függetlenül attól, hogy kik csatlakoznának még ehhez a konstrukcióhoz, kijelenthető, hogy ez tulajdonképpen a francia-német duális állam megteremtését jelentené, nagyjából abban az értelemben, ahogyan azt 1994-ben, amikor a mag-Európát először koherensen körvonalazó Schäuble–Lamers papír megjelent, Karl Lamers egy emlékezetes Le Monde-interjúban megfogalmazta.

Kicsit vissza-, aztán meg előreszaladtam az időben. De csak azért, hogy jelezzem: a tét óriási.

Azt természetesen nem tudhatjuk, hogy a gyakorlatilag már ma is meglévő többsebességes Európa tényleges kialakításához és intézményesítéséhez (ami a régóta vajúdó mag-Európa megteremtését jelentené) meglesz-e a kellő politikai akarat és a kellő politikai támogatottság. Hiszen ehhez minimum az euró-zóna gazdasági kormányzatának a kialakítására és a védelmi unió ezzel párhuzamos megteremtésére lenne szükség, és legalább kilenc országra, amely hajlandó ebben részt venni, a jelenleg érvényben lévő alapszerződések értelmében ugyanis ennyi kell ahhoz, hogy az ún. megerősített együttműködés mechanizmusai beindulhassanak.

 

Március 10.

 

A most 82 éves Karl Lamers szerint, ha egy kellő súllyal rendelkező országcsoport közös politikát folytat, akkor a kívülállók mozgástere beszűkül, és a Mag vonzereje érvényesül.

Lamers úgy gondolja, hogy a sokat emlegetett kihívások (Amerika, Oroszország, menekültválság) mellett „a rendkívül érdekes franciaországi fejlemények” játszhatnak itt komoly szerepet.

Nem Lengyelországtól, hanem mindenekelőtt Franciországtól függ, milyen irányban alakulnak a dolgok Európában és Németországban is.

Franciaországnak mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy ne Marine Le Pen legyen az elnök. De vannak biztató fejlemények. Teljesen elbűvölt ennek a fiatal Emmanuel Macronnak a felemelkedése. Ő teljesen egyértelműen Európa-párti álláspontra helyezkedett, már miniszterként is konkrét javaslatokat tett arra, hogy Németországgal együtt akar működni, és az ő Európa-párti felfogása ma is minden kétségen felül áll, és a pozíciója erősödik. Már a második helyen áll. Csodálom ezt az embert. Mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy a kiábrándult szavazókat mozgósítsa.             

 

Lamers még februárban, a máltai EU-csúcs után nyilatkozott a Deutschlandfunknak, de úgy látszik, Macronnal kapcsolatban ráhibázott valamire.

Nem az az igazán érdekes itt, hogy Macron egy-két újabb felmérés szerint már megelőzte  ) Le Pent. Ez őszintén szólva nem is volna számára nagyon előnyös, hiszen a második fordulóban a jobboldalt mozgósítaná ellene, míg egy Marine Le Pen-győzelem (az első fordulóban) ugyanezért inkább Macronnak kedvezne.

Én inkább azt tartom fontosnak (az Európa-párti politika szempontjából, és ezt nem ideologikusan, hanem „geopolitikusan” értem, és csak azoknak a kedvéért jegyzem meg, akik amúgy nem értenék), hogy egy friss statisztikai adat szerint  (a bővebb elemzést lásd itt)  a franciák 22%-a gondolja azt, hogy ki kellene lépni az Európai Unióból. Ugyanakkor 25% úgy véli, hogy az EU-t meg kell erősíteni, és szerintem ez az igazán megdöbbentő adat.

Sorsdöntő helyzetekben azok számítanak igazán, akik képesek igent vagy nemet mondani. Ha a franciák 33%-a azt akarja, hogy az EU maradjon, csak kevesebb hatalommal, 6% pedig a status quót támogatja, akkor ennek a 39%-nak a többsége az EU-tagságot nagy valószínűséggel fontosabbnak tartja, mint a kilépést, és csupán azért, mert valaki meg akarja erősíteni az EU-t, nem lépne át a kilépés-pártiak táborába.

Egyszóval Macronnak mint a centrum mindkét hagyományos pártpolitikai irányban komoly tartalékokkal rendelkező  politikusának nemcsak a második fordulós győzelemre van komoly esélye (szemben a centrumtól és a baloldaltól rendszerint nem sok plusz-szavazatot kapó Marine Le Pennel), hanem arra is, hogy Európa-párti  (és németbarát!) politikáját elfogadtassa a franciák többségével.

 

Március 13.

 

Franciaországban – most úgy látom – győzni fog az Európa-párti–centrista–posztnacionális tábor a szuverenista–identitárius táborral szemben. Ezt a prevíziót elsősorban arra alapozom, hogy az utóbbiak két fő képviselője – François Fillon és Marine Le Pen – között ma még feloldhatatlanok az ellentétek, és így az első körben a  vesztes Fillonra szavazókat gaulleista jelöltjük nem fogja nyíltan arra felszólítani, hogy „a nemzeti szuverenitást lábbal tipró” Macronnal szemben az EU-t frontálisan támadó Front National jelöltjére szavazzanak.

Ezzel szemben a másik oldalon egészen más a helyzet. A második fordulóban Macron nemcsak a jelenleg Fillont támogató jobbközép nagyobb részének a szavazataira számíthat, hanem a már most is mellette álló centristákon és „reformista” szocialistákon kívül a Szocialista Párt hivatalos – baloldali, sőt egyesek szerint szélsőbaloldali – jelöltjének, Benoît Hamonnak a támogatására is, hiszen ez utóbbi, a maga 13-14 százalékával, bár eléggé berzenkedik a többsebességes Európa gondolata ellen, lényegében ugyanazt – az euró-zónát föderalista irányban átalakítani akaró – programot képviseli, mint Emmanuel Macron (aki nem hiszi, olvassa el Hamon Európa-gurujának, Thomas Pikettynek a blogját, franciául itt-, angolul pedig itt).

Ugyanakkor én bízom abban, hogy a rendíthetetlen szélsőbaloldali szuverenisták (a most 11-12 százalékon álló Jean-Luc Mélenchonnal és a Franciaországban úgy látszik, halhatalan kommunistákkal[i]) inkább otthon maradnak, de odáig már mégsem süllyedhetnek, hogy a „fasiszta”-szuverenista FN-re szavazzanak. Sőt, egy részük Macronra fog szavazni. (Az első és második forduló között várható átszavazások teljes spektrumát lásd itt.)

Na mármost, ha ez így lesz, akkor – és persze csak akkor – számíthatunk rá, hogy a többsebességes Európa most még eléggé ködös képzete a francia választások nyomán konkrét alakot ölt, és a németországi választások – bárhogyan is végződjenek – ezt már csak megerősíthetik.

Kérdés: mit fognak ebben a helyzetben a visegrádi négyek csinálni? Ez hamarosan eldől. Gentiloni olasz miniszterelnök, a március 25-i római jubileumi csúcstalálkozó házigazdája e hét végére szeretné véglegesíteni a közös nyilatkozat szövegét, mégpedig olyan formában, hogy az tükrözze, illetve lehetőleg eloszlassa a többsebességes Európával kapcsolatban megfogalmazott aggályokat is.

A lengyelek azonban e kérdésben hajthatatlannak tűnnek. Kaczynski pártelnök szerint  az EU-ban Németország dominanciája érvényesül, és ha ez nem szűnik meg, az EU a történelem süllyesztőjébe kerül, a kétsebességes Európa pedig az EU széteséséhez vezet.

Beata Szydlo miniszterelnök, ha lehet, még ennél is keményebben fogalmazott Brüsszelben: „Lengyelország soha nem fog beleegyezni abba, hogy a többsebességes Európa kérdése napirendre kerüljön.” Nem tagadta, hogy a visegrádi társak elpártolása Tusk megválasztása ügyében fájdalmasan érintette, de hozzátette, hogy a közép-európai kvartett ettől még fontos maradt. Határozottan azt a benyomást keltette, hogy a visegrádiak valamilyen közös nyilatkozattervezettel fognak előállni, amely döntően a lengyel álláspontot fogja képviselni, vagyis nem is tesz majd említést a többsebességes Európáról, és éppen ezért alkalmas lehet arra, hogy valódi konszenzust teremtsen, és így „mindenki aláírhassa”. Ez világos fenyegetés volt arra nézve, hogy Lengyelország nem fogja aláírni a Tusk irodája és az olaszok által előkészített jubileumi nyilatkozattervezetet Európa jövőjéről, ha abban szerepelni fog a differenciált integráció gondolata.

Az a tény, hogy a lengyel külügyminiszterhelyettes lemondta március 14-15-ére tervezett budapesti látogatását, arra utal, hogy közös visegrádi ellen-nyilatkozat  nem lesz (a legközelebbi miniszterelnöki találkozóra március 28-án, vagyis Róma után kerül sor). Nem is lehet, hiszen az euró-tag szlovákok (birtokon belül érezvén magukat) eddig meg sem szólaltak, a magyarok pedig minden jel szerint el tudják fogadni a többsebességes Európát, amennyiben az nyitott marad mindenki előtt.

A Die Welt egy még fenruár 10-én megjelent fontos cikkben (Merkel-plan. Deutschland will Europa retten – aber mit wem?), amelynek a visegrádiakról szóló részét Boris Kálnoky írta) idézi a magyar kormány egyik neve elhallgatását kérő tanácsadóját, aki szerint „a németek nyugodtan megpróbálkozhatnak [a kétsebességes Európával], amennyiben nem akarnak mindenkit egy csónakba tuszkolni. A visegrádiak számára mindenesetre előnyösebb ez, mint a valamennyi EU-tagállamot érintő alattomos föderalizálás. Magyarország számára elfogadható az integráltabb mag-Európa, ha az nyitott marad az új belépők számára.”

Hasonló szellemben nyilatkozott  ma (március 13-án)  Szájer József, az Európai Néppárt alelnöke és európai parlamenti képviselő is. Miután megállapította, hogy „Németország hazánk legfontosabb bilaterális partnere, és nem csak gazdasági szempontból”, a többsebességes Európára vonatkozó elképzelésről azt mondta, hogy „annak vannak jövőbe mutató részei”, és „Magyarország számára talán még vonzó is lehet, hogy nem kell minden olyanban részt venni, ami számunkra nem értelmes. Az viszont nem elfogadható, hogy akaratunk ellenére hagyjanak ki valamiből minket.”

Schöpflin György, a Fidesz másik európai parlamenti képviselője – a François Hollande által kezdeményezett versailles-i találkozó másnapján, március 7-én –  már jóval szkeptikusabban nyilatkozott (lásd itt és itt) a dologról egy párizsi tanácskozáson. „Ez a kísérlet az ötvenes évek Európájának a felújítására hiábavaló nosztalgiának tűnik. (…) A versailles-i csúcstalálkozót nem nézheti jó szemmel az, aki egy kis országból jön. Ha ezek az országok továbbra is erőltetik az EU-n belüli kemény magot, el fogják idegeníteni maguktól a közép- és kelet-európai országokat.”

Nem akarok rosszmájuskodni, de szerintem Schöpflin György itt inkább brit, mint magyar szemszögből láttatja a centrum–periféria kérdést. Először is a „közép- és kelet-európai országok” megjelölés eléggé összemossa a dolgokat. Persze hogy a kelet-európaiak (románok, bolgárok) nem nézik jó szemmel a nyugat-európai belső integráció megerősödését, mert pontosan érzékelik, hogy ez újból szembesíteni fogja őket „határvidéki” (borderland) geopolitikai helyzetükkel, amelyről már-már hajlamosak voltak megfeledkezni.

Ezen kívül Közép-Európában (maradjunk most az egyszerűség kedvéért a V4-eknél) is komoly különbségek vannak az egyes országok geopolitikai helyzete között, különösen, ha ebbe nem csak a földrajzi és egyéb „objektív” adottságokat, hanem a geopolitikai percepciókat is beleértjük (ahogy ezt én még annak idején Yves Lacoste professzortól Párizsban megtanultam).

A lengyelek és a csehek úgy tűnik, most már soha nem fognak megszabadulni a német fóbiájuktól (ha eddig nem voltak erre képesek), és ezért alapvetően bizalmatlanok minden olyan kezdeményezéssel szemben, amely felerősíti és már-már formalizálja is a német dominanciát. Petr Drulak párizsi cseh nagykövet és volt külügyminiszter helyettes ugyanott elhangzott szavaiból is ki lehet érezni ilyesmit, bár ő nagyon diplomatikusan fogalmazott.

De nekünk és a szlovákoknak nincs semmi félnivalónk a németektől (Magyarország szempontjából mindenképpen megnyugtatóak Szájer József szavai, hogy ti. az elmúlt időszakban „rengeteg vita és félreértés volt” a magyar és a német fél között, de – jegyzi meg Szájer – „ezek mindig kezelhetőek voltak”. Bízzunk benne, hogy ezentúl kevesebb „vita és félreértés” lesz a két ország között.)

És különösen akkor nincs, illetve nem lesz, ha ebben a német-francia mag körül kialakuló szorosabb integrációban nemcsak a fontosabb déli országok, hanem a nélkülözhetetlen „kicsik” (a Benelux- és a balti országok, valamint Ausztria és Szlovénia) is ott lesznek.

Meggyőződésem, hogy néhány éven belül nekünk is lesz ott helyünk. Vagyis Visegrád – most még – fontos nekünk, de a Versailles-ban meghirdetett többsebességes Európa még fontosabb. És remélhetőleg ez a gyorsabban haladó mag-Európa nem lesz majd olyan kicsi, hogy azon belül ne lehetne  a közös érdekérvényesítést lehetővé tevő társakat megtalálni.

[i] Ez érdekes módon nemcsak Franciországban, hanem Csehországban is így van.