A világ nem most veszítette el az egyensúlyát.
09. 14.
Mivel a nyáron félretettem a blogot, és elkezdtem az Alternatívák könyve című sorozatom 7., záró kötetének (AK, VII.) az összeállítását, és egyben az irományaimat és azok szűkebb és tágabb geopolitikai kontextusát tartalmazó számtalan dossziém (idő)rendbe szedését, rábukkantam néhány olyan régebbi írásomra, amelyeket úgy gondoltam, nem árt elérhetővé tenni.
Most két ilyen cikket teszek közzé, mivel az egyik A mackinderi képlet, avagy a geopolitikai egyensúly esélyei című 2007-es, a másik pedig a Demokrácia és nemzeti hegemónia a száz év előtti Magyarországon című 2013-as – a blogomon már elérhető és az AK, VII-be szánt – hosszabb esszémhez kapcsolódik.
Az első Világok egyensúlya címmel a Népszabadságban jelent meg, és lényegében a 2007-es esszé 3. részét tartalmazza, egy kis magyarországi aktuálpolitikai bevezetővel megfejelve (arra már nem emlékszem, hogy ezt a szerkesztő – Révész Sándor – javasolta-e nekem, vagy én magam döntöttem így). A második (Magyar-izraeli párhuzamok) a Demokrácia és nemzeti hegemónia… “eszmeköréhez” tartozik, és a Világnapló című blogomban jelent meg, 2013. januárjában. (A Világnapló egyébként 2009. májusa és 2015. júliusa között létezett a HVG online blogfelületén, és ma már – sajnos – “nem elérhető”, mint ahogy – természetesen – a Népszabadságban megjelent egyetlen cikkem sem. Az én személyes dokumentumtáramban szerencsére minden megvan.) Most látom viszont, hogy 2014. márciusában, az első ukrajnai háború idején jelent meg ugyanitt Putyin és a status quo. Hogyan lehet – ésszel és erővel – felborítani című bejegyzésem, amelyet – tekintettel a jelenlegi helyzetre – kénytelen vagyok szintén csatolni.
Végül idemásolom a két, illetve három link-relikviát, mint a mai kor kihunyt (vagy valahol mégis élő?) dokumentumait: http://www.nol.hu/archivum/archiv-480991, valamint: http://vilagnaplo.hvg.hu/2013/01/29/magyar-izraeli-parhuzamok/; http://vilagnaplo.hvg.hu/2014/03/19/putyin-es-a-status-quo/.
*
1. Világok egyensúlya
Molnár Gusztáv| Népszabadság| 2008. február 11.
Marabu
Az utóbbi időben érdekes vita bontakozott ki a Népszabadság és más lapok (Heti Válasz, Élet és Irodalom) hasábjain a magyar külpolitika feltételezett orosz orientációjáról.
Mivel az általam látott cikkek többnyire a magyar vagy – esetenként – az orosz belpolitika kontextusában vizsgálták a kérdést, úgy gondolom, helyénvaló az eddigi hozzászólásokat a globális geopolitika tágabb összefüggéseinek a felvillantásával kiegészíteni. Globális perspektívából nézve úgy tűnik, a magyar kormánynak[1] nincs semmi oka arra, hogy pánikba essen és mindenféle védekezési manőverekbe bocsátkozzon, ha egyesek netán oroszbarát politika folytatásával vádolják. Ami pedig a hatalom átvételére készülő ellenzéket illeti, én a helyében óvatosabb volnék az egyoldalú Amerika-barátsággal. Előfordulhat ugyanis, hogy mire “a kapu elé” érnek, geopolitikai szempontból már egy új helyzettel kell számolniuk. Magyarország most fontos stratégiai döntések meghozatala előtt áll. Az ország hosszú távú energiaellátása szempontjából nem mindegy, hogy a Déli áramlat nevű gázvezeték, amelynek építésébe az orosz Gazprom és az olasz ENI után immár Bulgária és Szerbia is beszállt, elkerüli-e Magyarországot vagy nem. Az erre vonatkozó döntést a nemzeti érdekek, és nem konjunkturális bel- vagy külpolitikai szempontok alapján kell meghozni.
*
A nyolcvanas évek végén, amikor világossá vált, hogy Magyarországon és Lengyelországban erőszak alkalmazása nélkül lehetetlenség megállítani a rendszer átfogó, a liberális demokrácia és a szabadpiaci kapitalizmus irányába mutató reformját, Kína pedig egy sajátos, ázsiai típusú államkapitalizmus felé mozdult el, az orosz nómenklatúra pragmatikus, a titkosszolgálatok kötelékeibe tartozó vagy valamilyen formában azok által irányított része eldöntötte, hogy nincs értelme tovább a kommunista rendszert fenntartani. Nem azt akarom ezzel sugallni, hogy szántszándékkal semmisítették meg a kommunizmust, de az bizonyosnak látszik, hogy – felismerve a folyamat elkerülhetetlenségét – ők maguk álltak a folyamat élére, és sikerült is nekik a rendszerváltást végig ellenőrzésük alatt tartani.
A Szovjetunió széthullása ennek a folyamatnak a természetes következménye volt, de sokatmondó tény, hogy a szovjet tagköztársaságok mellett Oroszország is egyfajta felszabadulásként élte meg a birodalom végét. Sőt, álláspontunk szerint az új körülményekhez viszonylag gyorsan alkalmazkodó orosz elit (vagy legalábbis annak meghatározó része) kifejezetten előnyösnek tekintette az orosz nemzetállam mint önálló geopolitikai entitás megjelenését. Moszkva nemcsak a cári birodalom egykori alávetett népeinek demográfiai és gazdasági ballasztjától és a kommunista ideológia irracionális követelményeinek “alávetett” szovjet birodalom terhes örökségétől szabadult meg, de a többi, geopolitikai szempontból fontos térség vagy hatalom számára is vonzóbb vagy legalábbis elfogadhatóbb partnerré vált.
Most, hogy az elmúlt években megszilárdult a pragmatikus és lényegében ideológiamentes Oroszország politikai, gazdasági és katonai helyzete, és a Putyin által kialakított hatalmi rendszer folytonossága is biztosítottnak látszik, Oroszország számára eljött annak az ideje, hogy maximálisan kiaknázza – centrális eurázsiai pozíciójából adódó – előnyös geopolitikai helyzetét.
Oroszország megerősödését a fő rivális, az Egyesült Államok kétszeresen is elősegítette. Egyrészt nyilvánvaló világpolitikai dominanciájával, minden más hatalmat messze megelőző katonai erejével kiváltotta az autonómiájukhoz ragaszkodó hatalmak fokozódó ellenállását és egymással való erősödő szövetkezési készségét, másrészt a 2001. szeptember 11-i terrortámadás tovább mélyítette a kommunizmus összeomlása után új erőre kapó ideológiai elhivatottságát, ami korlátlannak tűnő geopolitikai mozgásterét jócskán beszűkítette.
Az a tény, hogy néhány ország – Kubától Venezuelán keresztül Észak-Koreáig – megpróbál szembeszegülni az amerikai túlhatalommal, olyan geopolitikai kuriozitás, ami nem okoz gondot az Übermachtnak vagy hyper-puissance-nak, ahogy a németek és a franciák – némi irigységgel vegyes csodálattal – ma Amerikát nevezik. Az egyetlen erőkoncentráció, amely megakadályozhatja az amerikai globális hegemónia végleges kialakulását és konszolidálódását, az eurázsiai geopolitikai együttműködés (geopolitikai szinergia) lehet. Ez már jelenlegi – Oroszország, Közép-Ázsia és Kína összehangolt fellépésein alapuló – állapotában is komoly problémát jelent Amerika számára, a későbbiekben pedig (amennyiben India és a lassan, de biztosan szekularizálódó Irán is csatlakozik a körvonalazódó eurázsiai tömbhöz) minden esélye meglesz arra, hogy véglegesen meghiúsítsa Amerika Eurázsia ellenőrzésére és az általa irányított és felügyelt nemzetközi rendszerbe való beiktatására irányuló szándékát.
Az Európai Unió jelenlegi állapotában nem tekinthető tényleges geopolitikai szereplőnek. Az európai kvázi-alkotmány életbelépése azonban lehetővé fogja tenni, hogy a tagállamok egy szűkebb (belső) köre egyfajta szuperkormányt hozzon létre anélkül, hogy ezzel az EU meglévő kereteit szétrombolná. Ha ez a geopolitikai mutáció elmarad, Európa az Amerika és Eurázsia közötti rivalizálás puszta színterévé válik.
Az elkövetkező időszak világeseményeit alapvetően az fogja meghatározni, hogy a Bush-korszak után kialakul-e Amerika és Eurázsia között a globális geopolitikai egyensúly, vagy az Egyesült Államok továbbra is egy “olyan unipoláris rendszert részesít előnyben, amelyben ő lehetne az uralkodó hatalom”, és továbbra is “úgy lép fel, mintha egy ilyen rendszer létezne”. Samuel P. Huntington már egy évtizeddel ezelőtt, a Clinton-kormányzat vége felé figyelmeztetett a The Lonely Superpower című tanulmányában[2], hogy a hidegháborút és a Szovjetunió széthullását követő években valóban volt a világpolitikában egy “unipoláris momentum”, de “ezen a momentumon már túl vagyunk”. A gazdasági szankciók politikája és a katonai intervenció, “az Egyesült Államok két fő kényszerítő eszköze” nem bizonyult hatékonynak, és – ami nem kevésbé fontos körülmény – “az Egyesült Államoknak nincs meg a megfelelő belpolitikai háttere ahhoz, hogy az unipoláris világot megteremthesse”.
George W. Bush ezt a maradék belpolitikai hátteret nyilvánvalóan felélte. Ebből azonban még nem következik, hogy azok a nem lebecsülendő erők, amelyeket változatlanul lenyűgöz az unipoláris momentum világkorszakká tágításának víziója, belenyugodtak abba, hogy most legalább nyolc évig – vagy még tovább – kell várniuk, amíg elképzeléseik megvalósításával újból megpróbálkozhatnak. Ezért biztosra lehet venni, hogy a belpolitikai kockázatokkal immár nem számoló Bush-kormányzat a 2009. január 20-ig még rendelkezésére álló időben mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy radikális külpolitikai céljait követve meghiúsítsa a körvonalazódó világegyensúlyt. Minden választási lehetőséget – tehát egy új háborús front megnyitását is! – szem előtt tartva arra fog törekedni, hogy a Nílus völgyétől az Indus völgyéig húzódó közel-keleti hadszíntéren döntő győzelmet arasson “a terror”, vagy ahogy újabban mondják, “az iszlamisták” vagy “a dzsihadisták” elleni “háború”-ban.
Amerika van olyan hatalmas, hogy megengedhesse magának azt a luxust, hogy katonai értelemben vereséggel felérő győzelmeket arasson Irakban és most már egyre nyilvánvalóbban Afganisztánban is, ha ezen az áron biztosíthatja a térség fölötti hegemóniáját. De pontosan a már eddig fizetett súlyos ár miatt nem elégedhet meg holmi félmegoldással. Magyarán: nem engedheti meg, hogy Irán dacoljon vele, azt pedig különösen nem, hogy ezt eurázsiai szövetségesei, Oroszország és Kína nyílt és Európa csendes támogatásával tegye.
Irán geopolitikai közömbösítése – ha lehet, békés úton, ha nem, akkor háborúval –, már túlmutat a szűk közel-keleti térségen és a lokális geopolitikai érdekeken, és alapvetően arra irányul, hogy elősegítse Eurázsia végleges és visszavonhatatlan geopolitikai feldarabolását. A pillanatnyilag legaktívabb és legütőképesebb rivális, Oroszország Európától és Kínától való elszigetelése ugyanezt a célt szolgálja.
Álláspontunk szerint ez a politika visszafelé fog elsülni, vagyis ahelyett, hogy megerősítené, meggyengíti az Egyesült Államok globális pozícióit, nagyon nehéz helyzetbe sodorja Amerika feltétlen szövetségeseit, és megadja a döntő lökést az eurázsiai geopolitikai szinergia konszolidálódásához. Mindez a Fehér Ház új – minden bizonnyal demokrata párti – elnöke és annak kormányzata számára gyakorlatilag nem hagy más választási lehetőséget, mint hogy a fentebb említett globális geopolitikai egyensúly kialakítására és megszilárdítására törekedjék a folyamatosan erősödő Eurázsiával, és igyekezzék a tengeri hatalmának és technológiai fölényének köszönhetően egy ideig még fennmaradó világelsőségét a súlyos világproblémák megoldásának elősegítésére felhasználni.
Ha azonban az Egyesült Államok nem fog belenyugodni a globális hegemónia fokozatos elveszítésébe, könnyen háborúba keveredhet valamelyik meghatározó eurázsiai hatalommal vagy azok valamilyen koalíciójával. Szergej Karaganov professzor, a moszkvai Council on Foreign and Defense Policy elnöke A New Epoch of Confrontationcímű cikkében[3] számol egy ilyen lehetőséggel, George Friedman, a Stratfor vezérigazgatója pedig legújabb, The Next 100 Years: A Forecast for the 21st Century című könyvében[4] mintegy geopolitikai alapelvként szögezi le, hogy „a retorikai szempontoktól eltekintve, az Egyesült Államoknak nem fűződik túlnyomó érdeke az eurázsiai békéhez”, hosszabb távon pedig egyenesen azt valószínűsíti, hogy „az Egyesült Államok és Oroszország közötti ütközéseket egy nagyszabású háború követi majd, amelyet az Egyesült Államok és az eurázsiai nemzetek koalíciója főként a világűrben fog megvívni”. Ezzel egy olyan, az 1914-eshez vagy az 1941-eshez hasonló világháborús helyzetbe kerülne az emberiség, amelyre vonatkozóan semmiféle értelmes hipotézist nem tudunk megkockáztatni.
A racionális geopolitika az egyensúlyt keresi a világban, és lényegében párhuzamosan halad egy ilyen irányú globális politikával. De tehetetlen egy olyan globális aktorral szemben, amely nem okul balsikereiből, és bármi áron fel akarja borítani ezt az egyensúlyt.
A szerző filozófus
*
2. Magyar-izraeli párhuzamok. Vázlat a beleérző nacionalizmusról
vilagnaplo.hvg.hu, 2013. jan. 29.
Vannak bizonyos párhuzamok a mai Magyarország és Izrael között is (domináns, de kiúttalan jobboldal, esélytelen, széteső baloldal, egy újfajta, a hagyományos bal–jobb-ból kiábrándultak számára alternatívát kínáló centrum megjelenése – Izraelben –, vagy legalábbis lehetősége – Magyarországon –), de ezek nem annyira fontosak.
Sokkal, de sokkal fontosabbak és érdekesebbek a száz év előtti Magyarország és a mai Izrael közötti hasonlóságok. Magyarország is (a Monarchiában) és Izrael is közel ötven évvel azután jutott kritikus helyzetbe, hogy (1867-ben, illetve 1967-ben) közvetlen ellenőrzése alá került a teljes, történelminek tudott és érzett országa, illetve annak területe.
A kritikus helyzet abban áll(t), hogy ezalatt a 47 év alatt egyrészt nyomasztóvá vált mindkét ország diplomáciai elszigeteltsége és nemzetközi megítélése a nemzeti hegemónia politikája miatt, ami a kisebbség(ek) jogfosztottságában jutott kifejeződésre, másrészt ekkoriban jutott el mind a magyar, mind pedig a zsidó uralkodó nemzet oda, hogy demográfiai értelemben egyértelműen többségi helyzetbe került saját kisebbségeivel (kisebbségével) szemben (Magyarország Horvátország nélkül, Izrael pedig Ciszjordániával együtt, de a Gázai övezet nélkül). Ezzel megnyílt előttük annak a perspektívája, hogy uralmi helyzetüket demokratikus, vagy legalábbis demokratikusabb körülmények között is fenntarthassák. (A Horvát- és Szlavónország nélkül számított magyarországi helyzet külön érdekessége, hogy az 1910-ben a lakosság 55 százalékát kitevő tízmilliós magyar anyanyelvű népesség közel tíz százaléka, vagyis az összlakosság 5 százaléka zsidó volt, ami azt jelenti, hogy a magyar-zsidó szimbiózis nélkül a magyarok még a Monarchia idején megtartott utolsó népszámláláskor sem lehettek volna többségben.)
Arra a tényre, hogy a többségi helyzet demokratikus körülmények között is biztosíthatja a nemzeti dominanciát, illetve (a nemzeti kisebbségek szemszögéből tekintve a dolgot) nem képes feloldani a permanens nemzeti alávetettséget, először Bíró Béla figyelmeztetett a Limes-kör 1986. augusztus 30-i illyefalvi vitáján. Miközben a kör tagjainak többsége – velem az élen – meg volt győződve arról, hogy a román kommunista – immár egyértelműen etnokratikussá is váló – totalitarizmus várható bukása utáni liberális demokrácia garantálni fogja a kisebbségek kulturális autonómiáját stb., Bíró Béla a következő – akkor valamennyiünket meghökkentő – okfejtéssel állt elő: „A liberális vagy pluralista demokrácia többségi demokrácia. Mint ilyen, természeténél fogva, alapvetően és szükségszerűen képtelen a nemzetiségi konfliktusok demokratikus kezelésére, amit eléggé jól példáz a baszkok helyzete. Ha ez a kérdés felmerül, a liberalizmus és pluralizmus rögtön antidemokratikussá válik. Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy a többségi demokrácia eleve önellentmondás. Éppen ezért én nem látom annak a garanciáját, hogy a pluralizmus a mi ügyünket megoldja.”
Amikor pedig azt látta, hogy egyszerűen nem értjük, mit is akar mondani, még hozzátette a következőket: „…a mi kelet-európai helyzetünkben, ahol egymással erősen szembenálló nemzeti érdekekről van szó, a demokratizáció, a többségi demokrácia mint eszköz elvileg nem elégséges ahhoz, hogy ezek a konfliktusok megoldódjanak. Képzelj[etek] el egy olyan Kolozsvárt, amely autonóm közületként, de a többségi demokrácia elve alapján működik.
– Fábián Ernő: Miért ne lehetne ezt elképzelni?
– Bíró Béla: A többségi demokrácia elve alapján tökéletesen folytatható az, ami van.”[5]
Bíró Bélának ezek a látnoki szavai később sokszor eszembe jutottak, de igazi értelmüket csak akkor fogtam fel, amikor pár évvel ezelőtt elolvastam Vladimir Jabotinsky Binacionális Palesztina című, 1930-ban keletkezett írását. Ebben az ún. revizionista cionizmus megalapítója felidézi az oroszországi cionisták 1906. decemberi kongresszusát, amelyet a finn fővárosban tartottak. Az ott elfogadott Helsingforsi program kimondottan csak Oroszországgal foglalkozott, de valójában az volt az álláspontjuk, hogy a világ valamennyi országát binacionális, pontosabban multinacionális alapokon kellene újjászervezni.
Mindenekelőtt Magyarország lebegett a szemünk előtt – írta Jabotinsky – a maga öt, továbbá Ausztria a maga kilenc és Szent Oroszország a maga 104 nemzetiségével. Leszögeztük, hogy valamennyi ilyen birodalomban, legyen az nagy vagy kicsi, a szóban forgó nemzetiségeket a többiekkel teljesen egyenrangú ’államnemzet’-eknek kell tekinteni, belső autonómiájuk garantálásával. A multinacionális egyenrangúság elvének az államon belüli valamennyi faj esetében a lehető legszigorúbban érvényesülnie kell, attól függetlenül, hogy a lakosság kilencven százalékát teszi ki vagy csak néhány százalékot.
A helsingforsi utópia természetesen sohasem valósult meg, sem Oroszországban, sem máshol. De én bízom benne, hogy az első ország, ahol teljes mértékben meg fog valósulni, a mi saját Palesztinánk lesz – azaz, amikor majd mi zsidók leszünk az urai. De attól tartok, ez vajmi kevéssé fogja megbékíteni azokat az arabokat, akik egyáltalán nem akarják, hogy mi zsidók valaha is Palesztina uraivá váljunk; ők ugyanis nyilvánvalóan azt gondolják, hogy a legfőbb „nemzeti” tény bármely országgal kapcsolatban nem a jogokkal, hanem a számokkal függ össze: azzal, hogy ki van többségben, és hogy mekkora a többsége.
Mivel bízom a haladásban, meg vagyok győződve arról, hogy egy évszázadon belül valamennyi ország a Helsingforsi programnak megfelelően fog berendezkedni. De mindez nem akadályozhat meg egyetlen olyan országot sem, amelyben a fajok egyike jelentős többséget alkot, abban, hogy de facto ennek az egyetlen fajnak a nemzeti állama legyen, és az egyenlő jogok bármilyen sokasága, bármilyen őszintén érvényesüljenek is, soha nem lesz képes arra, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is befolyásolja a többség vastörvényét, amely hosszú távon meghatározza – különösen egy rendes liberális alkotmány esetén – az állam nemzeti jellegét. Az etnikai többség túlsúlya végül is érvényesülni fog, és ennek a többségnek a nemzeti jellemvonásai elkerülhetetlenül áthatják az államélet minden vonatkozását, a Törvénykönyv összes bi-, vagy tri- vagy heptanacionális paragrafusai ellenére.
A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy amennyiben mi zsidók arra lennénk kárhoztatva, hogy örökre kisebbségben maradjunk Palesztinában, éljünk bár az elképzelhető legjobb binacionális alkotmány sáncai között, ha Palesztina esetleg a maga egészében arab nemzeti állammá válik, fokozatosan, ám elkerülhetetlenül el fogja törölni a mi zsidó sajátosságaink minden lényegi kifejeződését. Ha viszont a zsidók kerülnek többségbe Palesztinában (mely esetben természetesen gondunk lesz rá, hogy országunkat a legtökéletesebb binacionális alkotmánnyal lássuk el), a folyamat épp ellenkezőleg, a mind hangsúlyozottabb és teljesebb zsidó nemzeti állam irányába mutat. (Kiemelés tőlem: M. G.)
A fentiek értelmében elmondhatjuk, hogy ha az első világháború által drasztikusan megszakított, és lényegében a napóleoni háborúk befejezése óta tartó lineáris történelem húsz vagy harminc évvel tovább tart, a Horvátország nélküli Magyarország 55 százalékos magyar többsége minden további nélkül 60 vagy 65 százalékosra emelkedhetett volna. Ezzel az „egységes magyar nemzeti állam”-nak, „a többség vastörvénye” alapján, minden esélye meglett volna arra, hogy egy „rendes liberális alkotmány” mellett is fennmaradjon és prosperáljon (különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a magyar többség nem egyetlen, hanem öt kisebbségi „nemzettel” állott szemben, amelyek közül kettő – a német és a szlovák – mind abszolút számokban, mind százalékarányában csökkenő tendenciát mutatott, a román, a szerb és a rutén pedig stagnált).
Ezzel nem szeretném a kiegyezés korabeli magyar politikát, és különösen nem Tisza István politikáját (aki 1910-ben azt fejtegette az akkor még az ő hatása alatt álló Károlyi Mihálynak, hogy „előbb a húszmillió magyar állampolgár nem magyar felét is meg kell magyarosítani, és csak akkor, ha ez megtörtént, lehet és szabad beszélni demokráciáról Magyarországon”) visszamenőleg igazolni. Azt azonban látnunk kell, hogy 1910-ben a helyzet még alapvetően nyitott volt, és a dolgok alakulhattak volna másképp is, mint ahogy alakultak. Vagyis az összeomlás és az országvesztés nem volt előre megírva, és így a nyitottan értelmezett történelem szemszögéből visszatekintve a száz év előtti magyar helyzetre, azt nem apologetikusan vagy polemikusan, hanem maximális beleérzéssel és megértéssel kell szemlélnünk. A geopolitikai bukás lehetőségét is folyamatosan szem előtt tartva persze, mind a világháború kitörése előtt, mind pedig – és különösen – az után.
Ha így, a beleérző nacionalizmus szemszögéből közelítjük meg a történelmi Magyarország mint „multinacionális” magyar nemzeti állam problematikáját, akkor azt is jobban megérthetjük, hogy volt egy komoly történelmi esélyünk, és igyekeztünk is azt megragadni, de – geopolitikai sorstársainkkal, Ausztriával és Németországgal együtt – végül is rajta vesztettünk.[6] Ezért azonban sem önmagunkat, sem szövetségeseinket, sem pedig a velünk elbánó ellenfeleinket nem szabad hibáztatnunk. Tragikus helyzetek mindig is voltak, és valószínűleg mindig is lesznek a történelemben.
Ami a mai Izrael helyzetét illeti, azt szintén nyitottan kell szemlélnünk. A tengerparttól a Jordánig húzódó Nagy-Izraelnek (Gáza nélkül) most 10.632.000 lakosa van (lásd itt és itt). Ebből 6.015.000 (57%) zsidó, 4.298.000 (40%) palesztin és 319.000 (3%) vagy nem arab keresztény vagy olyan személy, aki nem közölte vallási hovatozását. Nem kell tehát sem a túlzottan pesszimistának, sem a túlzottan optimistának tűnő izraeli véleményeket tekintetbe vennünk ahhoz, hogy megállapíthassuk: Izrael most még demográfiai szempontból nincs abban a helyzetben, hogy az egész Ciszjordániát (Júdeát és Szamáriát) annektálhassa (különösen ha tekintetbe vesszük, hogy egyetlen, gyakorlatilag asszmilálhatatlan népességgel áll szemben), de azt minden további nélkül megteheti, hogy – Netanjahu miniszterelnök politikáját követve – az ún. kétállami megoldás és a „békefolyamat” formális felkarolásával lényegében fenntartsa a jelenlegi status quót (ami lehetővé teszi legalább a telepesek – igen magas – természetes szaporulatának megfelelő folyamatos expanziót).
Az Izrael előtt álló másik lehetőség már jóval kockázatosabb, de egyben sokkal messzebb is vezetne. Naftali Bennett, a vallásos cionisták új és fiatal vezére, akinek Zsidó Otthon nevű pártja 12 mandátumot szerzett a január 22-i választásokon – portréját lásd itt, itt és itt – 2012 márciusában nyilvánosságra hozott Stabilitási kezdeményezésében azt javasolta, hogy a kizárólagos izraeli biztonsági ellenőrzés alatt álló és Ciszjordánia területének 60 százalékát felölelő ún. C övezetet (ahol a 350 ezer Kelet-Jeruzsálemen kívüli telepes és – legalábbis Bennett szerint – 50 ezer palesztin él) csatolják formálisan is Izraelhez. A terv leszögezi, hogy az e területen élő palesztinoknak izraeli állampolgárságot kell adni, ami demográfiai szempontból akkor sem okozna gondot Izraelnek, ha történetesen nem 50, hanem 150 ezer palesztin él ott, mint az egyik ENSZ-dokumentum állítja. A mindenütt izraeli területekkel körülölelt A és B övezetbe ugyanakkor e kezdeményezés értelmében nem költözhetnének be a környező országokban élő palesztin menekültek, ami egyértelműen arra utal, hogy egy későbbi szakaszban, amikor egy újabb nagyarányú bevándorlási hullám eredményeképpen a Ciszjordániát is magában foglaló Nagy-Izraelen belül 60 vagy akár 70 százalékra is nőhet a zsidó lakosság aránya (az ezzel kapcsolatos reményeket lásd itt), valamennyi palesztin megkaphatja a teljes jogú izraeli állampolgárságot, sőt még a Jabotinsky által emlegetett autonómiát és nemzeti státust is, anélkül, hogy ez a zsidó állam nemzeti jellegét és a zsidók nemzeti hegemóniáját veszélyeztetné.
A további részleteket most mellőzve megállapíthatjuk tehát, hogy a száz év előtti magyar és a jelenlegi izraeli helyzet közötti megdöbbentő hasonlóság lényege abban ragadható meg, hogy mindkettőben fennállt, illetve fennáll mind a siker, mind pedig a kudarc lehetősége. Magyarország, mint tudjuk és máig érezzük, kudarcot vallott. Ha Izrael lakói – nem a legdemokratikusabb módszerekkel – meg tudják teremteni Nagy-Izraelt mint zsidó nemzeti államot, majd azt a megfelelő időben a zsidó nemzeti hegemónia veszélyeztetése nélkül „egy rendes liberális alkotmány” keretei között is képesek lesznek fenntartani, annak mi a legőszintébben örülhetünk, hiszen ez – legalább közvetve – azt fogja bizonyítani, hogy amibe mi belebuktunk, azt valamivel szerencsésebb körülmények között meg lehetett volna csinálni.
Ha viszont az izraeliek kudarcot vallanak – akár úgy, hogy „egyenjogú”, de kisebbségi nemzetként el kell majd szenvedniük egy másik nemzet hegemóniáját, akár úgy, hogy belekényszerítik őket egy olyan kis-Izraelbe, amelyet nem nekik találtak ki, és amelyet éppen ezért sohasem érezhetnek majd igazi hazájuknak –, akkor mi leszünk azok, akik a nemcsak hogy meg fogjuk érteni őket, de teljesen együtt is fogunk érezni velük.
*
Mint fentebb már jeleztem, ez a 2013-as bejegyzésem a HVG honlapján már nem elérhető. A Mandiner viszont egy fontos részletét átvette – természetesen megadva a teljes szöveg elérhetőségét –, amely most is olvasható. Ez a szövegem – különösen ez a ténymegállapítás: “a magyar-zsidó szimbiózis nélkül a magyarok még a Monarchia idején megtartott utolsó népszámláláskor sem lehettek volna többségben” – természetesen kiverte a biztosítékot a Mandiner kommentelő-hada számítógépein, aminek egy jó csokorra való zamatos kommentár lett az eredménye. Olvassák csak el!
*
A Magyar-izraeli párhuzamok című írásom témakörét kicsit tovább feszíti a Fortuna című 2016. március 7-i bejegyzésemben olvasható Alapállás című 2015. július 3-i írásom, amelyet szerencsére már nem kell idemásolnom, mert egy kattintással elérhető. De akit érdekel ez a kérdés, annak ajánlom figyelmébe.
*
Végül: Ukrajna (még nem a mostani, de hamarosan erre is sort kerítek).
3. Putyin és a status quo. Hogyan lehet – ésszel és erővel – felborítani
vilagnaplo.hvg.hu, 2014. 2014. márc. 19.
Putyin elnöknek az orosz parlamentben március 18-án megtartott beszéde egyértelművé tette, hogy Oroszország felrúgta a geopolitikai status quót, amely azon alapult, hogy Moszkva hallgatólagosan tudomásul vette a Nyugat (lényegében Amerika) hidegháború utáni globális hegemóniáját, és megpróbált ebbe az ő legfőbb érdekeinek mellőzésével kialakított világrendbe úgy-ahogy beilleszkedni.
Íme néhány érdekesebb megállapítás Putyin beszédéből:
Három államnyelv lesz a Krímben: az orosz, az ukrán és a tatár.
A krími tatárok a szovjet időkben aránytalanul nagy szenvedéseknek voltak kitéve, majd hazatértek szülőföldjükre, ahol vissza kell őket helyezni jogaikba.
A Krím félsziget kétmillió lakosa számos kultúra és nép keveréke – és ekként éppen olyan, mint Oroszország.
Nyikita Hruscsov 1954-es döntése, amellyel a Krímet átadta az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságnak megsértette az akkor érvényes alkotmányos normákat, de ez akkor nem számított, mert mindenki a szovjet szövetségi állam része volt. Senki sem gondolta, hogy ezek egyszer különböző államok lesznek, de mégis megtörtént.
Az oroszok nem az egyik legnagyobb, hanem a legnagyobb szétszakított néppé váltak. És mit tett Oroszország? Lehajtotta a fejét, és elfogadta a sorsát. A krímiek azt mondják, hogy 1991-ben úgy adták át őket Ukrajnának, mint egy krumplis zsákot. Nehéz ezzel nem egyetérteni.
*
Mit mondanak most nekünk? Hogy megsértjük a nemzetközi jogot. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy végre eszükbe jutott a nemzetközi jog. A Nyugat elismerte Koszovó függetlenségét, ami teljesen a Krímhez hasonló helyzet volt.
A krími fegyveres erők nem mentek be Ukrajnába: mindig is ott voltak. Megnöveltük az ottani erőket, de le kell szögeznem, hogy még így sem értük el a 25 ezres felső határt.
Ami Ukrajnában történt, pontosan tükrözi azt a helyzetet, ami az egész világban folyik. Miután a bipoláris világ összeomlott, amerikai partnereink a kemény kéz politikájához folyamodtak. Azt hiszik, isteni megbízatást teljesítenek, amikor szuverén államokra nyomást gyakorolnak.
Mi a méltányosság alapján hajlandóak vagyunk együttműködni, de csalatkoznunk kellett. Ez történt a NATO keleti bővítésével is. Ugyanazt a szöveget hangoztatták: nem a ti dolgotok. Mondani persze lehetett, de mi nem vettük be.
Ezért hisszük azt, hogy ugyanaz a politika folyik most is, mint a 18., a 19. és a 20. században: megpróbálnak sarokba szorítani bennünket. De ami Ukrajnát illeti, itt nyugati partnereink minden határt túlléptek. Durván, felelőtlenül és minden professzionalizmus nélkül cselekedtek. Pontosan tudták, hogy sok millió orosz él Ukrajnában. Akkor miért nem tekintettek egy kicsit előbbre? Ha a rugót túlságosan összenyomod, előbb-utóbb visszapattan. Oroszországnak, mint minden más országnak megvannak a nemzeti érdekei, amelyeket tiszteletben kell tartani.
A Krím stratégiai szempontból fontos terület valamennyiünk számára, amelyet egy erős és stabil erő kell hogy a kezében tartson, ami ma csak Oroszország lehet. Máskülönben mi mindannyian, ukránok és oroszok, elveszíthetjük a Krímet. Már arról beszélnek, hogy mielőbb a NATO-hoz akarnak csatlakozni. Mit jelentene ez a Krím számára? Azt, hogy a NATO flottája állomásozna Szevasztopolban, az oroszok hírneves városában. Ami veszélyeztetné egész Dél-Oroszországot, ha a krímiek nem döntöttek volna másképp. Nem tudom elképzelni azt, hogy Szevasztopolba menjek meglátogatni a NATO tengerészgyalogosait. A legtöbbjük rendes fiú, de inkább azt szeretném, hogy ők látogassanak meg bennünket Szevasztopolban, és nem fordítva.
Nem vagyunk a NATO ellen, de nem akarjuk, hogy ez a katonai szövetség túlságosan közel kerüljön a mi otthonunkhoz, a mi történelmi földjeinkhez.
Hálás vagyok a kínai népnek, amelynek vezetői a Krím körüli helyzetet teljes történelmi komplexitásában látják. India hasonlóképpen. Remélem, hogy az európaiak is meg fognak érteni bennünket, mindenekelőtt a németek. Néhányan ellene voltak a német újraegyesítésnek, de Oroszország nem habozott megtenni, amit kellett.
*
Ukrajnában az elnökök jöttek és mentek, de a helyzet ugyanaz maradt. Fejőstehénnek tekintették az országot. Sok ukránnak külföldre kellett mennie dolgozni. Három millióan jöttek Oroszországba. 2013-ban 20 milliárd dollárt kerestek. Ez az ukrán GDP 12 százaléka.
Egyetértek mindazzal, ami a Majdanon összegyűlt embereket eredetileg foglalkoztatta. De aztán mások, a radikálisok és antiszemiták, akik puccsot szerveztek, eltérítették őket
Ukrajnában nincs végrehajtó hatalom. Nincs akivel beszélni. A kormányt jogtalanul bitorlók a radikálisok ellenőrzése alatt állnak.
Az ukrán néphez fordulok. Értsetek meg bennünket. Nem akarunk bántani benneteket, és nem akarjuk az érzelmeiteket megsérteni. Ne higgyetek azoknak, akik Oroszországgal ijesztgetnek benneteket, és azt mondják, hogy a Krím után további tartományok következnek. Nincs arra szükségünk, hogy kettészakítsuk Ukrajnát.
Nyíltan kimondom: nem csupán szomszédok vagyunk, hanem egy nemzet. Kijev minden orosz város anyja. Az ősi Rusz a mi közös eredetünk, és nem leszünk képesek egymás nélkül élni. Több millió orosz fog ezután is Ukrajnában élni, és Oroszország meg fogja védeni a jogaikat. Barátai szeretnénk lenni Ukrajnának. Azt szeretnénk, hogy az ukrán földön béke legyen. De az ukránok dolga, hogy a saját hazájukban helyreállítsák a békét. Készek vagyunk globális támogatást nyújtani ehhez.
Ezek persze csak kiragadott részletek, amelyeket futtában fordítottak angolra (lásd például itt és itt), de néhány következtetés levonható belőlük (közben nyilvánosságra hozták a beszéd hivatalos angol nyelvű szövegét):
1. Az 1991. után kialakult ún. unipoláris világrend már régóta nem a régi, de most formálisan is vége szakadt. Egy nagyhatalom, amely tisztában van azzal, hogy a nemzetközi színtéren hogyan lehet és hogyan kell cselekedni, egy számára létfontosságú kérdésben nyíltan szembefordult a Nyugattal. A. J. P. Taylor, a The Struggle for Mastery in Europe. 1848-1914. (1954) című klasszikus realista mű szerzője ezekkel a szavakkal kezdi máig tanulságos könyvét: „A természeti állapotban, amelyet Hobbes elképzelt, az erőszak volt az egyetlen törvény, és az élet ’komisz, kegyetlen és rövid volt’. Bár az egyének sohasem éltek ebben a természeti állapotban, Európa nagyhatalmai mindig is ezt tették.” Putyin szerint a nagyhatalmak ma is ezt teszik. Ebből nem következik, hogy a háború elkerülhetetlen, de az igen, hogy bármikor lehetséges, Európában is.
2. A Krím Oroszországhoz való „visszatérésének” szentelt beszéd hangszerelése nem nacionalista, sőt kifejezetten antinacionalista (lásd ukrán „radikálisok, antiszemiták és banderiták”), egy sajátos birodalmi patriotizmus hatja át, amely egyszerre toleráns és kizárólagos, ellentmondást nem tűrő. Ugyanakkor „demokratikus” is, amennyiben a túlnyomó többség álláspontját képviseli. A konszenzuson csak az „árulók”, az „ötödik hadoszlop” képviselői állnak kívül, akiket a Nyugat manipulál. Ez a tömbszerűség, amelyet időnként megszakítanak a lehető legszélsőségesebb belső konfliktusok rövid korszakai, és amely újból és újból helyreáll, civilizációs sajátosság. A Nyugatra ilyen társadalmi és társadalomlélektani dimenziókig elmenően sohasem volt jellemző (ott is működik a konszenzuskényszer, de csak az elitek szintjén), a Közel-Keletre és Ázsiára azonban annál inkább. Így érthető, hogy miközben Putyin a Nyugatot álszentséggel vádolta, Kínának és Indiának köszönetet mondott a megértésükért. Ugyanakkor a beszéd, ha nem is a Nyugat egészéhez, de legalábbis Európához és mindenekelőtt a németekhez intézett egyfajta segélykérésként is értelmezhető („értsetek meg bennünket”).
3. Ami Oroszország Ukrajnával kapcsolatos közvetlen elképzeléseit illeti, a beszéd meglehetősen talányos. Egyrészt világossá teszi, hogy Moszkvának nem áll szándékában újabb tartományokat elcsatolni, tehát a kelet-ukrajnai bevonulástól való félelem alaptalan, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Ukrajna nem egyszerűen szomszéd, hanem a történelmi nemzet része. Annyi meglehetős biztonsággal megállapítható, hogy Oroszország most egy darabig kivár. Ám lássuk – mondják –, mihez kezd a Nyugat az ukrán gazdasági és politikai csődtömeggel, és lássuk, mihez kezd Ukrajna önmagával. Az orosz külügyminisztérium minden esetre március 17-én nyilvánosságra hozta Moszkva feltételeit. Ezek a következők: alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása, föderális berendezkedés, ami az orosz nyelv hivatalos státusát is biztosítja, valamint „politikai és katonai semlegesség”.
Az oroszok krími akciójának katonai vonatkozásait és tanulságait David Ignatius jól összefoglalja a Washington Postban (az oroszok megmutatták, hogyan kell gyorsan bevetni a különleges katonai egységeket egy korlátozott cél elérése érdekében). A politikai tanulságok levonása – már „a Nyugat” számára – nem lesz ilyen egyszerű.
Ami pedig a kínaiakat illeti, hát ők – szokásuk szerint – elég érdekesen okoskodnak: „Kínának – írja a pekingi Global Times szerkesztőségi cikke nincs még elég tapasztalata és bátorsága ahhoz, hogy szembeforduljon a Nyugattal. Kínának el kellene kerülnie a konfrontációkat, ugyanakkor el kell sajátítanunk azt a képességet, hogy ne féljünk egy ilyen konfrontációtól.”
[1] Vagyis az akkori szocialista-szabaddemokrata kormánynak.
[2] Foreign Affairs, 1999. márc.-ápr.
[3] Global Affairs, 2007. 21. sz.
[4] Random House, 2007.
[5] Transzcendens remény. A Limes-kör dokumentumai. 1985-1989. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2004. 200-202.
[6] Vö. Molnár G.: A magyar-német geopolitikai viszony. 1848-1944.
Geonapló 